Tartalom

Következő

I.

de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék, hogy az ő, mármint Bormester Mihály részéről (life and opinions of Michael Winemaster), semmiféle bizalomról szó sem volt. Lehet, sőt valószínű, hogy valamilyen generálgyónást csinált, az ok most nem érdekel, és talán egyáltalában nem is érdekes és, mint agent spirituel, mondjuk, éppen én voltam ott, éppen én, ami nem volt véletlen, de akár az ő részéről, akár az én részemről nem is volt szándékos, hanem véletlen is, végzetesen értelmes is, amint ez már lenni szokott, volt benne olyan furcsa, egészen furcsa logika, majdnem illogikus logika, nem mondom, hogy magasabb, hanem olyan másféle, olyan, de ezt most hagyjuk, talán később majd lesz rá alkalom, beszélni fogok róla, bár maga a dolog mellett elég érdektelen. Mondom, eleinte fejemet ezen elég sokat törtem, és néha már-már hajlottam olyan felfogásra, hogy én az egészben szükségképpen olyan agent spirituel-féle ember vagyok, persze ez alkalommal meg kell vallanom, hogy ezt a kifejezést én csináltam, nem tudom, helyes vagy helytelen, szóval olyan ember, aki sokkal inkább ügyvivő, mint bármi más, és ez részemről talán a helyes, sőt a korrekt magatartás volt, a dologba nem szólok bele, ha az eseményre kénytelen vagyok is kritikai megjegyzést tenni, nagyobbára egész erőmet a dolgok szenvedélyesen egzakt megfogalmazására fordítom. Nekem ebből a szempontból helyzetem egyáltalában nem volt nehéz. Bormester Mihály a megfogalmazásokban kedvét lelte, a helyzetet élvezte is, elbeszélését csaknem végigjátszotta, gesztikulált, és nagyokat nevetett, mintha az egészet ő találta volna ki, hunyorgatott, velem összenézett, száját rángatta, szóval önmagát egyáltalán nem türtőztette, és ebből nem is csinált titkot. Valószínűnek tartom, ő azt, hogy én ezt a történetet leírom, nem is sejtette, merő ostobaságnak tartotta volna, talán vigyorgott volna, és azt mondta volna, ön az én menazsériámba pontosan beleillik, pokoli dolog ez, még csak erre volt szükség, nem elég, hogy megtörtént, és olyan bolond vagyok, hogy elbeszélem, még olyan bolondra is akadok, sőt arra, pont arra a bolondra akadok, aki ezt le is írja. Esküszöm, ez az egész teteje. Harsogva fölnevetett volna, háromszoros őrültség, az első, hogy megtörténik, a második, hogy elbeszélem, a harmadik, hogy valaki még le is írja, hogy el ne kallódjon, ismerje el, ön a legbolondabb háromszoros bolond, bolondus termaximus. Persze én akkor erre nem gondoltam, legalábbis az elején nem, mert tényleg, az ördögbe is, ha már megtörtént, az ember száját befogja, és mélyen-mélyen hallgat, sőt restelkedik, de róla semmiképpen nem beszél. Ehelyett még kibeszéli, aztán jön valaki, aki csak úgy belecseppent, olyan agent spirituel, szóval ügynök, meghallja, fülét kezdi hegyezni, az egészet jól megjegyzi és leírja. Bormester Mihály rajtam hallatlanul mulatna és hahotázna, és neki ebben talán igaza is lenne. Két bolond, aki elbeszéli és aki leírja! Összeillik. Ciánoztassa inkább ki magát, mondta volna tele szájjal nevetve, ne restelkedjék, és főképp ne ijedjen meg, csak nyugodtan, szégyenkezés nélkül, az ember nem lehet eléggé óvatos, az ilyen élet, mint az enyém, a fantasztikus szemét olyan kolosszális tömegével van tele, hogy aki nem vigyáz eléggé, azt okvetlenül inficiálja, a baktériumokat az egész világba széthordja, egy ilyen élet és ilyen lény, mint az enyém, kiválóan hatásos mérgek excelláns tenyészhelye. A mérgek között számban és rendben a legelső az, amelyik bennem a kényszer, amit úgy hívnak, az ember életében legalább egyszer alaposan kibeszéli magát. A többi diszkréten hallgat, sőt titkolózik is, elrejtőzik, minden oka megvan rá, mert szégyenének teljes tudatában van. Én ezeket a hallgatag és tapintatos halakat nagyon tisztelem. De bennem a kibeszélés ördögi ösztöne mindig erős volt. Fecsegő vagyok, és rajongok mások fecsegéséért, esetleg csakis azért, hogy a magamét igazoljam, de a nagy kísértés számomra mindig ez a mámor volt, most aztán végre kibeszélem magam, és persze mi az a kifogyhatatlan téma, amiről az ember kilenc örökkévalóságot át tudna beszélni, természetesen önmaga. Puff. Ezt a végeláthatatlan fecsegést igen szép néven vallomásnak is hívják, jó, mi? csodálatos elnevezés, egyenesen csábító, mit szól hozzá? vallomás! engem egyenesen elbűvöl. Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és inventár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik, én vagyok a fecsegés, és mind az egész ebben van feloldva, a kibeszélés lebírhatatlan kényszerében, mondom, sok bolond és mániákus és őrült és nyomorék és hülye és ripacs és pojáca, szóval az egész ripityára ment ember, és én igazságtalannak, méltatlannak, sőt a magam részéről egyszerűen szemtelenségnek tartanám, ha magamat ebből az infernális katalógusból arcátlan módon kiemelném, azzal a hátsó gondolattal, hogy én, kérem, külön állok, és nem tartozom közéjük. Látja, milyen szemtelen vagyok! Pimaszságomból még morált is csinálok. Pont olyan vagyok, mint a többi. Én vagyok közöttük a fecsegő, aki egész életében legalább egyszer alaposan ki akarja magát beszélni. Kellemetlen tulajdonság, elismerem, azt hiszem, kellemetlenebb, főként arrogánsabb és talán tolakodóbb, mint akármilyen másik, én legalább annak tartom. Szóval Bormester Mihály önmagát a katalógusból nem vette ki, és én tőle ezt a magatartást megtanultam, mivel korrektnek találtam, ez a fokozhatatlan ripőkség morálja, és átvettem és tudom, hogy a komédia csak akkor teljes, ha nemcsak az elbeszélő van benne, hanem még az is, aki az egészet leírja, szóval én is benne vagyok, mint bolondus termaximus, mint agent spirituel, szóval, mint ügyvivő, aki valamennyi között a legnagyobb bolond. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlevőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz. Ez, mondom, az első alaptétel. Az együttesből természetesen még hiányzik a harmadik. Ha a fecsegő és az ügyvivő találkozik, abból mindig ilyesvalami derül ki, szóval mindig indiszkréció. De a fecsegő és az ügyvivő mellé feltétlenül oda kell számítani a hallgatót, illetve az olvasót is, és a játékba, illetve a pácba bele kell vonni, különben a vicc igazán nem teljes. Bormester Mihály erre homéri hahotában tört volna ki, ön mégiscsak világraszóló csibész, de igaza van, erre sose gondoltam volna! Micsoda együttes! Képzelje csak el, megtörténik, s ez már önmagában hallatlan. Erre jövök én, a gyógyíthatatlan fecsegő. Az ember erre megáll, de még valahogy érti, vállat von, és tovább akar menni. Most azonban jön az ügyvivő, és szépen leírja. Na de most aztán a bolondságokból elég. Nem, kérem, még ezenfelül is van valaki, aki a könyvet komoly képpel kinyitja, és olvasni kezdi. Engedje meg, hogy véleményemet elhallgassam. Könnyen el tudja képzelni, hogy miért. Vagy óhajtja hallani? Nem, inkább csak találja ki maga, önre bízom, és kérem, hogy a dolgot ne fokozza tovább, és ne ingereljen. Ebben a komédiában úgy látszik tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de ez az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és olvasni kezd, ez az ember, mondom, már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania, és nekem, amint mondom, hogy

GONG

nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Boromeus, vagyis Doktor Boromeus igazgatónak titka nem volt, hiszeni mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. Csak persze, amikor váratlan valami történt. Ha reggel hazulról elment, afelől, hogy ebédre mit főznek, felvilágosítást kért. Húsleves, főtt marhahús tormával és palacsinta. Boromeus a szavakat jól emlékezetébe véste, aztán azt kérdezte: a húshoz krumpli lesz, vagy rizs. Krumpli. Az igazgató köszönt és elment. Délben az ebédhez csendesen leült, senki se tételezte volna fel róla, hogy a menü megváltoztatása kínos helyzetbe hozza. Ha krumpli helyett valamely okból mégis rizst vagy pláne pörkölt darát készítettek, az ételt megrökönyödve nézte, zavartan felállt. Azt mondta, hogy krumpli lesz, szólt. Ó nem, mégse azt főztünk. Boromeus akkor szobájába ment, percekig járkált, le is ült, valamit olvasott, és csak akkor tért vissza, mikor azt a gondolatot, hogy krumpli helyett rizst vagy darát kell ennie, már megszokta.

Ez volt az egész. A levéltárban is, mondjuk úgy, hogy az előre látható események rendjében soha semmiféle zavar nem volt. Persze ha valamilyen rendelkezés váratlanul érte, minden alkalommal rövidebb vagy hosszabb időre volt szüksége. Főként ha hozzá újabb tisztviselőt osztottak be, vagy megszokott emberét áthelyezték. Ha minden előkészület nélkül régi telekkönyvet, százéves számlát, tervet vagy térképet kértek. Doktor Boromeus ilyenkor elzárkózott, szivarra gyújtott, leült vagy járkált, néha olvasott, esetleg csak úgy az ablakon kinézett, és az udvaron a vadgesztenyefákat bámulta, vagy a tetőn a kéményeket és a tornyot.

Doktor Boromeus, ezt a temetésen olyan emberek beszélték, akik őt csaknem ötven éve igen közelről ismerték, igen, Doktor Boromeus nem volt képes a boltba hirtelen elhatározással belépni és szappant venni. Mikor tintája fogytán volt, több utcát lassan végigjárt, a papírkereskedések kirakatait megnézte, egynéhány ablak előtt igen hosszú időt töltött, a tintásüvegeket többször és igen behatóan megvizsgálta, a boltot kívülről megszemlélte, az utca túlsó oldalára ment, visszafordult, a sarokra is elsietett, visszanézett, a kövezetet nézte, és azokat a lehetőségeket mérlegelte, hogyha esetleg mégis ebben az üzletben azt a bizonyos üveget veszi meg (balról a második, hátulról a negyedik sorban), mi lenne, ha ezen a sarkon fordulna be, nyugodtan a házak mellett haladna, a bolt előtt merőlegesen átmenne, és az üzletbe így lépne be. Az eljárást egyszer-kétszer ki is próbálta, s mikor a dolog már egészen jól ment, az üzlet ajtaján benézett. Idősebb asszony a pult mögött ült, és zöldborsót fejtett. Boromeus egy pillanatig a tinta és a zöldborsó összefüggésén gondolkozott, aztán egy kicsit elkedvetlenedett, és azon kezdett tűnődni, hogy mi lenne, ha mégis a másik üzletbe menne, és azt az üveget venné meg (a jobb oldali polcon alul az első). Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültségeket aránylag jól bírta. Néha még az újságot is különösebb felindulás nélkül el tudta olvasni, csak megrázóbb események címein hökkent meg, és közben egy korty kávét ivott.

Meghitt barátai azt beszélték, Boromeusnak ahhoz, hogy menyasszonyát megszokja, tizenöt évre volt szüksége. Úgy látszik, azt mondták, ez volt az, amit legnehezebben szokott meg. Amikor a leányt megismerte, ez tizenhét éves volt, Boromeus attól kezdve mindennap este pontosan fél hatkor meglátogatta, vele a házasságról beszélgetett, és a bútorokat megtervezték, és az edényt és a szobák festését és a szőnyegeket és a képeket, az életrendet a kicsiny részletekig, hány gyermekük lesz, a hamutartókat hova helyezik, a faliórákat, milyen lámpa lesz, hol, a szekrényekbe tesznek-e varrottast, a fiókos ládában mit tartanak, milyen ruhaakasztót vesznek férfi- és milyet a női ruháknak, a nászúton hová utaznak, nehogy később őt meglepetés érje, mert, mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. A leány szülei, különösen az apa, főállatorvos és a vizslatenyésztők egyesületének alelnöke, Boromeust néhányszor kérdőre is vonta, Boromeus minden alkalommal azt válaszolta, hogy neki a nősülés gondolatát nem sikerült még megszoknia. Az alelnök urat biztosította arról, hogy ő a maga részéről mindent elkövet, és ő maga is szeretné, ha a dolog gyorsabban menne. De mit tegyen, ha erre képtelen? Két évvel később a főállatorvos a témát egyszer ismét felvetette. Olyan különös valami az a házasság, hogy ilyen nehezen szokja meg? Úgy látszik, felelt Boromeus. És ha, tegyük fel, ön a házasság gondolatát egyáltalán nem lesz képes megszokni? Eddig, szólt Boromeus, rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de mindent megszoktam, kivéve magát az életet. Ezt, úgy érzem, teljesen sohasem fogom tudni megszokni.

A főállatorvos időközben meghalt, a leány harminckét éves lett, meghízott, és a szeme sarkában szarkalábak jelentkeztek. De Boromeus megszokta, és amikor az esküvőt megtartották, minden simán ment, a pap és a nyoszolyólányok, a lakoma menüje és a ruha és a kocsikázás a pályaudvarra és az utazás és másfél év múlva az első gyermek és igen hamar megszokta, csak, amikor egyszer megbetegedett, volt nagyobb zavar, erre nem készült fel eléggé, hetekre volt szüksége, de akkorra a baj szerencsére elmúlt.

A halált nehezen szokta meg, mondta gyászoló özvegye. Betegágyán sokat és hosszan tépelődött, olvasgatott, szórakozottan beszélt, és látszott rajta, hogy a halálra gondol. Álmait beszélte el, különös álmok voltak ezek, mindenféle ködös utakról, fasorokról, alagutakról, hidakról és kapukról, angyali és démoni lényekről, amelyek el akarták ragadni, de Boromeus nem engedett, azt mondta, még nem lehet, még nem szokta meg a gondolatot. Úgy látszik, nem is szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott, csak néha ijedt arca volt, és tanácstalanul nézett, és kávét kért, mert a kávé volt az, amit a legjobban megszokott. Lassan mégiscsak megszokta, szólt az özvegy, és mondta is, úgy látszik, ezt is meg fogom szokni, egész életem csupa izgalom és meglepetés volt, másnap meg is halt, nyugodtan elaludt –

Persze a levéltár új igazgatója reggel a tisztviselőket magához kérette, velük néhány szót váltott, ahogy illik, egyszerűen és udvariasan, de a legtöbben a szobából különösen megütközött arccal léptek ki, össze is súgtak, néhányan csodálkoztak, és azt mondták, lehetetlen. A vöröshajú segédfogalmazó is bement, nevét megmondta, és tisztelettudóan meghajolt.

Ursinus vagyok, szólt az igazgató. Kérem, üljön le, dohányzik?

A vöröshajú arcán lehetett valamilyen meghökkenés, mert az igazgató azonnal nevetni kezdett.

Meg van lepve, képzelem –

Sokkal több, mint meglepetés, mondta erre a vöröshajú segédfogalmazó. El tudom képzelni, hogy arcom nem túl intelligens –

Nem kevésbé bamba, mint a többieké volt, szólt az igazgató, de nem is inkább az. Persze ön jól emlékszik arra, hogy nekem akkoriban Damasusszal milyen viszályom volt –

A részleteket sajnos elfelejtettem –

Nem baj. Az én ügyemben a történelem sok embert félrevezetett, de annyit mondhatok önnek, hogy –

Zavarba ejt, mondta a vöröshajú, mert Ursinus, hiszen ön nyilván az ellenpápát gondolja –

Ellenpápa! Nem! A törvényes pápa én voltam, Damasus csibész, bitorló, csak ügyes, nagyon ügyes.

A segédfogalmazó még mindig nem tudott engedni.

Mindez, szólt, a hetedik század első felében történt, ma, uram, a tizenkilencedik század vége felé tartunk, azóta ezerkétszáz év telt el, ne felejtse el, ezerkétszáz év –

Az igazgató vállat vont. Csodálkozom azon, hogy ön csodálkozik.

A vöröshajú rögtön felelt. Én még sohasem hallottam, hogy valaki ezerkétszáz évet éljen, egészen rendkívüli lenne –

Szóval, mondta erre az igazgató, a történelem mendemondáinak ön is felült. Higgye el, Ursinus vagyok, az az Ursinus, aki a történelem szerint a hetedik században Damasusszal a pápaságért harcolt, s később száműzetett. Egészen jól emlékszem rá, az öreg pápa már régen betegeskedett, ágya mellett mindennap megjelentünk mi, szűkebb és bensőbb püspökei, barátai, titkárai és bizalmasai, és az én ügyem igen jól állt. Az öreg többször mondta, hogy szeretné, ha az ügyeket tőle én venném át. A pápaságot biztosra vettem. Damasusnak azonban a püspökök egy részét sikerült megnyernie. Az az ötlete támadt, hogy a temetkezést községesítse. Jó? Mi? Az egyház helyzetére a hetedik században az ilyesminek még igen nagy hatása volt. A nyereségből aztán másoknak is jócskán adott. Mindenki tudta, hogy Damasus a koporsó, a sírhely, a szemfedő, a szertartás, az énekkar és egyéb költségeken meg nem engedett módon sokat keres. De hallgattak azok, akiknek ebből jövedelmük volt. Első osztályú temetés a mai pénz szerint százhúsz arany! Képzelje!

Az igazgató bosszúsan intett, aztán ezt mondta:

Most már érti, hogy a hetedik században a hallatlanul mérges pápaviszály háttere mi volt. Én a konzervatív, kétségkívül egy kicsit mafla, ő az opportunista, aki a helyzetet mindig valamely, legtöbbnyire üzleti puccsal nyerte meg. Majd egyszer elmesélem, mondhatom önnek –

A vöröshajú felállt, meghajolt és kiment. A kézikönyvtárba sietett, néhány lexikont és világ- és egyház- és Európa-történetet lapozott fel, és mindegyikben egybevágóan azt találta, hogy Ursinus ellenpápa a hetedik század első felében élt, és száműzetésben, talán Ravennában, a század közepe táján meghalt. Az eltérés körülbelül tehát ezerkétszázharminc esztendő. Most vagy a történelem forrása nem volt hiteles, vagy az igazgató tévedett.

Kezében néhány könyvvel azonnal az igazgatóhoz ment, és mindjárt azzal kezdte, hogy ebben az Ursinus-ügyben ő egyáltalán nem lát tisztán, mivel a lexikonban, sőt néhány egészen megbízható könyvben –

Ursinus? kérdezte az igazgató. Micsoda Ursinusról beszél? Az ellenpápáról?

Igen, Ursinus püspök, ellenpápa, Damasus ellenfele a hetedik században –

Mit akar ön Ursinussal?

Az imént ön azt mondta, hogy ön Ursinus ellenpápa. Rögtön láttam, hogy itt csak valamilyen félreértésről lehet szó.

Az igazgató csodálkozott. Furcsa. Úgy tudom, az ellenpápa a hetedik század közepén meghalt. Nekem Ursinushoz semmi közöm, én, kérem, Shakespeare vagyok.

A segédfogalmazó most megzavarodott.

Uram, szólt, ez a feltevés az előbbinél csak árnyalattal jobb. Shakespeare Stratfordban halt meg, Cervantesszel egy napon, ezelőtt több mint háromszáz évvel –

A feljegyzés hibás, szólt az igazgató, láttam és helytelenítem. Egyébként is felőlem sok ostobaságot beszélnek és írnak. Ideje lesz már ezeket a dolgokat eloszlatni. A drámák, persze, a drámák, sejtelme sincs arról, hogyan készülnek, ha elmondanám –

Mégis –

Hallani kívánja? Majd egyszer. Jót fog mulatni. Tudja, olvastam valahol valamilyen anekdotát, a színészeknek azt mondom, fiúk, képzeljétek el, hogy királyi várban vagytok, éjszaka, a hold süt, és kísértetjárás van. Az egyik is mond valamit, a másik is, beleszól a zenész, az öltöztető, vázlatokat csinálok. No és aztán mi lesz? Öljük meg, kiáltotta az egyik. Még nem, mondom én, majd csak a végén. A kísértet jöjjön még egyszer? Ne jöjjön, szólaljon meg a kriptából síri hangon. Helyes. Majd egyszer többet is mesélek róla.

A vöröshajú felállt és eltávozott, de a könyveket már nem tartotta szükségesnek megnézni. Ez az egész dolog, úgy látszik, a bizonyíthatóság körén kívül fekszik. Mégis, ha nem is, mondjuk, egészen ritka, sőt egyedülálló eset lenne, ha Shakespeare itt lenne közöttük, tényleg, különös, már csak azért is, hogy hol az ördögbe is volt háromszázötven évig?

S akkor újra bekopogott, kedélyállapotához képest aránylag nyugodt hangon a Shakespeare-feltevéssel kezdte, mivel nézete szerint ebbe a dologba valahol feltétlenül valami hiba csúszhatott, már csak azért is –

Ön rendkívül meglep, szólt az igazgató. Örülök, hogy történeti érdeklődése van, és remélem, ezt itt fejleszteni fogja, elvégre a levéltár erre a legalkalmasabb hely. De az imént azt mondta, hogy Ursinus vagyok, most meg azt, hogy Shakespeare. Az ilyen tévedés nem vall jó történeti érzékre, hiszen csak gondolja el, lehet-e jó történész az, aki nem tudja, mikor halt meg Shakespeare –

És akkor kicsoda ön? kérdezte a segédfogalmazó.

Azt hiszem, tudja. Cortez vagyok. Cortez Ferdinand.

A spanyol hódító?

Persze. Miért csodálkozik? Bár. Meg tudom érteni, ön is felült annak a téves adatnak, hogy én még a tizenhatodik században meghaltam. Ez az adat egészen rossz. Ha majd egyszer ideje lesz, jöjjön be hozzám, vagy akár a lakásomra is, szívesen látom, sokat fogok önnek mesélni, elképesztő dolgokat a spanyol udvarról, indiánokról, főképpen a nőkről, majd meglátja –

Nem vagyok feljogosítva arra, hogy annak az úrnak, akit ideiglenesen vöröshajú segédfogalmazónak nevezek, állapotát jellemezzem vagy leírjam, sőt a magam részéről, úgy érzem, illetéktelen, sőt önkényes lenne, például ha azt mondanám, a segédfogalmazó válságos helyzetbe került, az igazgatóval lefolyt beszélgetés őt, hogy úgy mondjam, megrázta, kétségeket ébresztett benne, vagy csak úgy általában vele valami egészen különös történt, szóval egyáltalán nem, én ezt az embert nem ismerem, és helyzetét még csak felületesen sem kísérlem meg leírni. Egyébként is tökéletesen hibásnak tartom, ha valaki elbeszélésében akár hőséről, akár másvalakiről azt mondja, melankolikus lett, vagy öröm szállta meg, vagy rajta tépelődő hangulat lett úrrá, vagy indulatok ragadták el, vagy mit tudom én, az ilyesmit, még ha jó szerzőtől látom is, kiábrándítónak tartom, kontárságnak, az elbeszélő itt magának könnyítéseket enged meg, a dolgokat elkeni és mázol, mert az ő kötelessége nem azt mondani, hogy az illető milyen állapotban volt, hanem az állapotot töviről hegyire lejátszani és dramatizálni és ábrázolni, szóval az én szememben kontár az, ha mégoly híres is, aki azt mondja, indulatosan viselkedett, vagy torkát a szomorúság fojtogatta, aggodalmas hangon beszélt, giccs ez, kérem, nem művészet, én követelem, hogy nekem a dolgot mutassák be, az persze, hogy miképpen, aztán az ő feladatuk.

A vöröshajú segédfogalmazó elnevezése mellett egyelőre kitartok, majd később a hozzá való viszonyom úgyis kiderül, és ilyenképpen én most az ő állapotát nem fogom az obligát szavakkal megjelölni, hogy az igazgatóval folytatott beszélgetés után különös zavart, bizonyos tekintetben feldúlt, sőt válságos állapotba került, hanem a beszélgetésre vonatkozó gondolatait biografikusan közlöm. Ezek a gondolatok a következők:

Először: az igazgató őt (és hivatalnoktársait) kétségkívül elég trükkösen a történelem tudományából vizsgáztatta.

Másodszor: az igazgató a reinkarnáció elméletének híve, és ő még mindig annyira előbbi életéhez van tapadva, hogy azt hiszi, Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.

Harmadszor: az igazgató önmagát történeti személyekkel összetéveszti, s ennek oka, nem lehetetlen, hogy csökkent személyiségtudat.

Negyedszer: az igazgató tényleg Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.

Ötödször: az igazgató csakis Ursinus. Az, hogy ő egyszersmind Shakespeare és Cortez, egyszerűen tévedés.

Hatodszor: az igazgató tényleg Shakespeare. Az, hogy ő egyszersmind Ursinus vagy Cortez, egyszerű tévedés.

Hetedszer: az igazgató tényleg Cortez. Az, hogy ő egyszersmind Ursinus vagy Shakespeare, egyszerű tévedés.

Nyolcadszor: az igazgató tulajdonképpen Gusztáv Adolf, és hogy ő valaki más, egyszerű tévedés.

Kilencedszer: az igazgató Themistoklés, és hogy ő valaki más, egyszerű tévedés.

Tízedszer: az igazgató nem Ursinus, nem Shakespeare, nem Cortez és nem Gusztáv Adolf és nem Themistoklés, hanem Botticelli.

Tizenegyedszer: az igazgató tulajdonképpen Torquemada.

Tizenkettedszer: a igazgató Amenhotep.

Tizenharmadszor: az igazgató az előbbiek közül egyik sem, hanem Razumovszki herceg.

Tizennegyedszer: az igazgató Ramses, Ovidius, Leibniz, Sotoku, Taylor Barnum, Ptolemaios, Patanjali, Malakiás, Ali Khedim, John Gibson, Tai Tsang, Montezuma, Newton, Darius, Harun ar-Rashid, Erasmus, William Blake, Don Francesco d'Almeida, Robespierre, Terpandros, VII. Ferdinánd, Tintoretto, James Wolfe, Joritomo, Breton de los Herreros, Kavakami, Szent Ágoston, Lope de Vega, Sun Wei, Jonas Angström, Arkhimédész, Linné, Jerome Balard, Henri IV. Espatero, Diocletianus, Amenamhat, Mousaios, Anjou Fülöp, Kepler, Chu-yuen-chang, Martin Behaim, Galilei.

Tizenötödször: az igazgató ezek közül egyik sem, hanem Eumolpos.

Tizenhatodszor: Feltehető-e, hogy az igazgató nő?

Tizenhetedszer: Amennyiben nő, feltehető-e, hogy Katalin cárnő?

Tizennyolcadszor: Ha nem Katalin cárnő, feltehető-e, hogy Diotima?

Tizenkilencedszer: Ha egyik sem, feltehető-e, hogy Ausztriai Anna?

Huszadszor: Ha nem az, vajon feltehető-e, hogy Kleopátra, Agrippina, Borgia Angela, Francesca da Rimini, Erzsébet királynő, Krisztina királynő, Mária Terézia, Krimhilde, Johanna pápa, Medici Katalin, Xantippe?

Huszonegyedszer: az igazgató azt, hogy ő kicsoda, tulajdonképpen nem tudja.

Huszonkettedszer: vajon fel lehet-e tenni valakiről, hogy nem tudja, hogy kicsoda?

Huszonharmadszor: Vajon ő (a vöröshajú) nem Torquemada?

Huszonnegyedszer: Vajon ő (a vöröshajú) nem James Wolfe?

Huszonötödször: Vajon ő (a vöröshajú) nem Stevenson?

Huszonhatodszor: Vajon ő (a vöröshajú) nem Damasus?

Huszonhetedszer: ha az előbbiek közül egyik sem, akkor ő (a vöröshajú) nem VII. Kelemen, Schiller, Kolumbusz, Milarepa, Pompeius, Attila, Paracelsus, Demokritos, Nagy Péter, Antonius, Amerigo Vespucci, Marlowe, Gutenberg, Zwingli, Narada, Kuroki, Ulfilas, Narvaez, Alba herceg?

Huszonnyolcadszor: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?

Huszonkilencedszer: vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

Harmincadszor: vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda?

Harmincegyedszer: nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?

(Tentalité trinitive). Ez az angyal. Jegyezd meg jól, ez az angyal, Prematurált quiritus. Germopneutikus pontokon tillanatnyi legativ gresszió hindenkinek hegjelenik, csak feltéve tentativ. Életében legalább egyszer az angyallal minden ember találkozik. Az ypszilon két szára elválik. Paraspiritoid patialobjektiváció. Jegyezd meg jól, ez az angyal. Supertentativ. Figyelmeztetlek, supertentativ. Olvasd el Furius Troglodex könyvét. Katadox centuriák. Hiddenbourgh 1594. Az authentikus autoglorifikáció és a defenzív mennybemenetel. Ismét mondom, tentatív. Az angyal tripoláris (sexier) theorecesszió (theorexcessus dementalis). Dar quselledance az ivarszervek érése, vizsga, házasság, hivatásválasztás, betegség, halálközelség, sorscsapások, haldoklás. Pudortin írja (Badua 1601): eliodiscus hagiomorphosis etoxeria sunt koryphantika. Hyperexfesszionális provizorium (pagina 162). Ezt a mondatot könyv nélkül tanuld meg és reggel és este háromszor hangosan, tagolva mondd el. Az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik. Supertentatív. Ne ülj fel Anonym Magister Metafiguratív paralegomenájának, amikor azt mondja, hogy hogy autogén psychovexatura. Minden angyal transzprovizionált, és ismétlem, a legnagyobb mértékben supertentatív. Quar xellepence eltévelyedés, lezüllés, narkotikumok, élettárs és hivatás elvesztése. Ismételten mondom: supertentatív. A teddlegességtől óvakodj. Bar belledance mindennemű generalsolutionális pandatura. Supertentativ. Mezikalismushoz vezet, és ez haldyon tatamuzika. Az egyetlen követhető út a labioláris hydropatika (primoláció), nem pedig a tympológia, amelyből edestrom válik. Burrmorg. Vijjna. Cum texa phalantonia non erant dardalia. Ebben az esetben junibundus. Plassikon. Mullifikált rapafox. Badaversus írja Parametheusi Endiridiumában: primo-secundo-tertio fluctuens. Ezt nem lehet eléggé megjegyezni. Semispermáktól óvakodj. Ez az angyal. Supertentativ. Mezikalizmus. Supertentativ. Tar sellesence diredma, niredma, dieldna, lidemna, milemna. Di. Lem. Ma. Troffán metaprovizáció. Ez az angyal. Par excellence diurnalis septifekció, quadriculáris, és ezt kell megtanulni. Az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik. Ne feledkezz meg a Hyperexfesszionális Provizórium tételéről: eliodiscus hagiomorphosis etoxeria sunt koryphantika. Nem psychovexatura. Mindennemű generalsolutiót vissza kell utasítani. Primo-secundo-tertio fluctuens. Ez a két axiomatikus epifiguráció meg fog védeni. Supertentatív. Ez az angyal. Aktivitás derealizált. Metafluoreszcens provizió. Legalább egyszer mindenkinek megjelenik. Kontemporarisan parallel subordinatív kata és metadox. Erre nagyon kell vigyázni. Nem autogen psychovexatura, hanem theorexcessális partialobjektiváció és autoglorificiens. Gondolj az ypszilonra, kata és metadox. Doxaphobia fenntartandó! Doxopurificiens. Pentakommunikatív primofiat. Ez a cél. Én láttam őt. A pytoláriákat mind ismeri. Rachttal az összeköttetést szakítsd meg. Ez az angyal. Predeifikatív paramorfózis. Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonim Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexaturává aerologizálják, s éppen ezáltal semidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik. Demireprezentáció. Önmagad elvesztése, szocioskandalizáció. Defectus in Sancto Spirito. Gnóthisautonizmus. Eredj és keresd meg. Keresd meg – keresd meg. Ez az angyal. Keresd meg. A. E. I.

A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett.

Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom –

A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de –

Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni.

A vöröshajú hirtelen megállt.

Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab.

Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad –

Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt.

Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern –

A vöröshajú csak most tért észre.

Hoppy úr, vagy hogyan is hívják, tulajdonképpen nekem ezt ki kellene kérnem magamnak, és egyébként is –

Hoppy Lőrinc még mindig kalap nélkül állt, most úgy látszott, hogy magába roskad.

Elnézést, suttogta, elnézést kérek, uram, én özvegyember vagyok, három árva gyermekem, énnekem, én, otthon én bizonyos tekintetben a gyásztól és a gondtól csaknem beszámíthatatlan, én, uram, azt mondják, hudrabancs vagyok, igen, ezt mondják rólam és teljes joggal –

Egyet köhintett, aztán lelkesülni kezdett.

Minden joguk megvolt rá, én magam még szigorúbb lennék, azt mondanám, ez a Hoppy Lőrinc hudrabancs és geregye, sőt iglinc –

Még mindig ott állt, kezében a kalappal.

A vöröshajú inkább csak úgy tanácstalanul megindult. A postamester kalapját föltette.

Bocsásson meg nekem csak most az egyszer, csak most, legyen tekintettel, ha nem is rám, három gyermekemre, özvegyember vagyok, a gyásztól és a gondtól –

A segédfogalmazó kocsijába ment, és megnézte, holmija rendben van-e. A szemben lévő ülések fölött idegen poggyászt talált, éspedig ruhaszárító kötéllel összekötött, több helyen kiszakadt, igen kopottas papírkoffert, fogantyú nélkül, spárgával és zsineggel többszörösen átkötve, mellette rózsaszín asztalkendőbe kötött batyut, amelyben rongy és több kemény tárgy, talán üveg, cipő, fadoboz lehetett, útikosarat, amelynek felét valaki régebben élénkvörösre festette, a festék azonban már lekopott, végül képes újságpapírba csomagolt és nemzetiszínű szalaggal átkötött, de több helyen kiszakadt, ezenfelül zsírfoltos papírcsomagot. Úgy látszik, ez a fantasztikus szemét csak Hoppyé lehetett.

Megengedi, hogy itt utazzam, szólt Hoppy az ajtóban, és kalapját ismét lekapta.

Ott állott megtörve, testsúlyát néha egyik lábáról a másikra helyezte, és fejét lehajtotta.

Nem akadályozhatom meg, hogy ott utazzon, ahol akar, felelt a vöröshajú, de minden bizonnyal különösnek, egészen különösnek tartom, hogy ön idetolakszik –

A postamester felkiáltott.

Esküszöm, ez a helyes szó! Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc –

Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott.

Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő –

Azt hiszem, szólt erre a segédfogalmazó, én azt, hogy ön így megrohanjon, ilyen feltűnő és ízléstelen jelenetet rögtönözzön, uram, nem érdemeltem ki –

Otthon három oszkó gyermekem éhezik –

A postamester szipákolni kezdett, aztán könnyeit törülgette.

Ó, mi nagyon szépen éltünk, higgye el, uram, boldogult feleségemmel, tanúkat hozhatnék, írásbeli igazolást, hatósági bizonyítványt (zsebét kezdi tapogatni, több iratot vesz elő), közmondás lett nálunk, hogy úgy élnek, mint a Hoppy házaspár, mint a Hoppyék a kalitkában, közmondás személye és tárgya lettem, méltatlanul, vasárnap délután kéz a kézben sétálni mentünk a parkba, és illedelmesen beszélgettünk (elérzékenyedve könnyezik), uram, kizárólag nemesítő és vallásos szívet felemelő tárgyakról (kezét szívére teszi, és mélyen meghajlik), de okos tudományos kérdésekről is és az erkölcsről, uram, főként az erkölcsről, mert az én házamban a vallás és a tudomány és az erkölcs, nemes ház a Hoppy-ház, híre messze terjed, nemes Hoppy-ház erkölcséről híres (halkabban és bensőségesen), békében, uram, békében, nem voltunk gazdagok, de én, uram, én (csuklik), én ezt a békét és erkölcsöt feldúltam (zokog), én öltem meg a feleségemet, nem tudom magamban tovább tartani, én voltam az, aki megöltem őt (fejét kezébe hajtja, és a sírással küzd), három gyermeket szültünk a legközösebb házastársi egyetértésben, burján vagyok (csüggedten áll, fejét lehajtja), pósfai burján vagyok (felsóhajt, és az égre néz), én öltem meg őt, és ne higgye, uram, hogy csak az ön tiszteletére vagyok ilyen, nem, uram, én mindig ilyen vagyok, képzelje szegény gyermekeimet, képzelje, szegényeket (könnyezik), és önnek, uram, jó, ön engem bármely pillanatban elhagyhat, és elmegy és elfelejt, de én (mellét veri), én, uram, nem tudom elhagyni magamat soha-soha (szemét törüli, csuklik), feleségem se bírta, elhagyott, most itt három soponya gyermek, három árva gyanó, kis gyanóca (az ajtónak támaszkodik, és hosszasan zokog) –

A vöröshajú a kis szünetet arra használta fel, hogy mereven Hoppy arcába nézzen, aztán azt kérdezze: Józan ön?

Nem, uram, szólt, és arcát eltakarta, nem vagyok józan, szoktam inni, bűnös szenvedélyből és született gonosztevői hajlamokból, gyakran, mert részeges is vagyok, de most kivételesen nem ittam, most (a vonat előtt a kalauz sípolt), most én nem azért nem vagyok józan, mert ittam, hanem lerészegedtem önmagamtól való irtózattól és az utálattól, burján vagyok (a vonat megindul), kencse vagyok és kajd vagyok, uram, és az irtózat ebben az, hogy én tudom magamról, tudom (karját kitárja, és szavalni kezd), muzsaj vagyok, higgye el, megvetem magam érte, muzsaj vagyok, és sohasem is leszek más (a vonat a váltókon kifelé gurul), ó, milyen sors vár szegény gyermekeimre (könnyezik), ki fogják-e bírni velem, ó, kibírják-e velem, aki szívem mélyéig muzsaj vagyok, ó –

Még nem volt éjfél, amikor a vöröshajú szakaszából aránylag határozott szándékkal kilépett, és a kocsin végigment. Mindegyik szakaszba jól benézett, végül az utolsóba be is nyitott. Mindkét oldalon feküdtek, az egyiken valaki fülig betakarózott és aludt. A másikon szürkülő hajú, igen jól öltözött, szabályos arcú férfi valami könyvet olvasott.

A segédfogalmazó nevét halkan megmondta. Ha útitársának nincs ellene kifogása, kérne valamit. Tessék. Mindössze annyit, hogy poggyászát idehozhassa és a padlón lefeküdhessen.

Az őszes úriember feltűnőnek tartotta.

Úgy tudom, a vonaton éppen elég üres hely van –

Igaz. De. Éppen ezért. Ő szeretne kifejezetten olyan szakaszban utazni, ahol már üres hely nincs. Ahová már. Útitársa elől. Kénytelen ilyen módon –

Az őszes könyvét lassan letette.

Úgy. Ön nejével utazik?

Nem, felelt a segédfogalmazó.

Szóval. Igen. Tudok más kellemetlen útitársról is. Kérem. Ha szívességet tudok tenni önnek, rendelkezésére állok. Kész örömmel –

A segédfogalmazó holmiját elhozta, plédjét a padlóra terítette, az ajtót behúzta, az ablakot lefüggönyözte. Az őszülő úr a gondos védelmi berendezkedést csaknem érdeklődéssel nézte. Cigarettát vett elő.

Dohányzik?

Nem. De a füst nem zavar –

Az ön útitársa –

Valami postamester –

Hoppy Lőrinc?

Ismeri? kérdezte aztán.

Az idegen úr szótlanul füstölt.

Különös ember, mondta tovább. Azt mondhatnám, különösebbel soha nem találkoztam. Még az állomáson feltűnő körülmények között hozzám csatlakozott, sőt mondhatnám, meglepetésszerűen hatalmába kerített, kofferemet a nála levő kulcsok egyikével ki akarta nyitni, és –

Csak mondja tovább, szólt az őszes, egész kivételes módon érdekel –

Mindezt a szemtelenségnek, a cikornyának, a kihívó ripőkségnek és a szégyentelen tapintatlanságnak olyan lefegyverző –

Régebben azt hittem, szólt az idegen, hogy ilyesmi ellen védekezni rendkívül nehéz. Ma már tudom, hogy ilyesmi ellen védekezni lehetetlen –

Mikor aztán a vonat megindult, összevissza kezdett beszélni mindenféle emberekről, főként és a többi között egy bizonyos Toporján Antalról, aki –

Úgy. És milyen ember ez a Toporján?

Amint mondtam. Képzelje el, hogy ez az ember munkája végeztével délután, ünnepeken még délelőtt is, mindennap megborotválkozik, ünneplő ruhát ölt, selyem nyakkendőt, lakkcipőt, gomblyukába virágot tűz, és elmegy látogatóba. Hát igen, ez önmagában még nem lenne rossz, sőt. De Toporján szokásos vizitjein az időjárásról, divatról, a szokásokról, az irodalmi és a művészeti újdonságokról és sok mindenféle más egyébről azokat a közhelyeket hordja össze, amelyek, hiszen tudja, nem? Csupa közhely, értse meg, csupa közhely, annyira az, mondjuk töményen vagy ahogy akarja, hogy a háziak öt perc múlva dühükben, csaknem ellensúlyozásképpen, máris valami ritka és fantasztikus kéjgyilkosságra vagy politikai merényletre kezdenek készülődni. Az ember képzeletében lappangó bűnös örvényt semmi sem képes annyira felkavarni, mint éppen a közhely. Ezért történik meg, hogy egy szónoklat vagy vasárnapi prédikáció az emberben a legmélyebbre rejtett gazságokat is felébreszti, sőt fel is ingerli, és én gyakran csodálkoztam azon, hogy az emberek az igehirdetésről kijövet nem sietnek egyenesen a korcsmába vagy a bordélyba –

Ez a felfogás eredeti, és nekem tetszik. Folytassa, kérem, egyre jobban érdekel –

Nyilván érti, hogy kiről van szó. Csupa illedelem és kompliment, újságszólam, társasági hangon, az elcsépeltségnek olyan rendkívüli fokán, mint az emlékbeszéd, mindig a szokásos helyen a mosoly, biccentés, a helyeslés, óvatos bírálat, enyhe célzás arra, hogy talán mégis vagy mégsem egészen. Ez az ember egy-két havonkint minden ismerősét végiglátogatja. Menekülni? Nem ismeri őt. Másnap újra eljön, névjegyet hagy ott, e.p. betűkkel, és elmegy máshoz. Persze, mondom, önmagában ebben nincsen semmi rossz, de nagyon jól el tudom gondolni, hogy közhelyeivel milyen hatást kelt azokban, akik, ó, valóságos bűnös visszaélés társadalmunk merő külsőségeivel –

A szemléletesség ritka ereje szól önből, mondta ekkor az idegen. Nem zavarom? kérdezte a vöröshajú.

Vonaton éjjel ritkán alszom. Hálás is vagyok önnek. Ez a beszélgetés jobban szórakoztat, mint az a ponyva, amelyet olvastam. De mondja, nem ítél ön túl hirtelen?

Ama bizonyos Toporjánt illetőleg?

Hoppyt illetően is. Mindegy. Engedelmével figyelmét felhívom arra, hogy olyan rendkívül kevesen vannak, akik, mondjuk így, nincsenek legalábbis egy kicsit odakozmásodva –

A vöröshajú nem felelt mindjárt.

Odakozmásodva? Hogyan érti ezt?

Igen közeli esetek egész seregéről tudnék beszélni önnek, de most csak a legközelebbiről szólok. Nézze meg ezt az urat, aki ön mellett fekszik, és úgy tesz, mintha aludna. Ennek az úrnak neve Episztemon, egyébként közhivatalnok. Különös ember. Az orvosokat kora gyermekségétől kezdve a betegségek és nyavalyák egész seregével lepte és lepi meg szüntelenül. Volt sánta, volt vak, volt béna, volt húsiszonya, tér- és víziszonya, dadogott, reszketett a feje, a térde, sőt egyszer egészen rövid ideig süketnéma is volt, de ezt hamarabb feladta, mert a dolog nagyon nehéz és tagadhatatlanul veszélyes is volt. Episztemon úr jelenleg süket. De ön hibát követne el, ha azt hinné, hogy nem hall. Hall ő, kérem, minden szót, s persze azt is hallja, amit róla beszélek –

A segédfogalmazó valamit mondani akart.

Ez így, szólt, egészen sajátságos, mondhatnám –

Nos?

Valami kedélybetegség –

Azt hiszem, ön helyes irányban tapogatózik. De hallgasson meg végig. Én Episztemon urat már tíz évnél hosszabb ideje kezelem –

Ön orvos?

Toporján Antal törzsorvos vagyok.

A segédfogalmazó megdermedt.

Az orvos vállat vont és intett.

Never mind, ahogy az angolok mondják. De hadd folytassam elbeszélésemet. Episztemon úr három hónappal ezelőtt egyik napról a másikra megsüketült. Igen, tökéletesen süket lett, olyan süket, amilyen süket csak a szimuláns lehet. Ez, kérem, nem szélhámosság. Egyáltalán nem. Episztemon úr jellegzetesen olyan ember, aki, ahogy én szeretem mondani, oda van pörkölődve. Ha ön azt mondaná neki, hogy jó napot kívánok, ő rendkívüli előzékenységgel óráját elővenné, és azt mondaná, tizenegy óra negyvenöt. Tökéletesen jól játszik. A süketeknek még azt a szokását is megtanulta, hogy süketségüket igyekszenek palástolni. Episztemon úr jó pszichológus, mint általában azok, akik oda vannak kozmásodva, mind jó pszichológusok.

Toporján friss cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán sima hangon folytatta.

Mivel ebben az esetben magam tehetetlen voltam, két nappal ezelőtt elutaztunk, elvittem őt jó nevű ideggyógyász barátomhoz. Ez a barátom igen józanul kifejtette, hogy a süketség, vagyis a kozmásodás jelen fázisa sem ön-, sem közveszélyes, és legjobb, ha Episztemon urat ebben egyáltalán nem háborgatjuk. Ne zavarjuk őt, mondta, ebben az aránylag ártalmatlan szórakozásában, nehogy valamely veszélyesebb szerepre vállalkozzék. Hiszen el lehet képzelni, hogy ha süketségét feladja, kleptomániás lesz, vagy titkos kéjelgő, vagy morfinista, sőt ki tudja? Valószínűleg átöröklött vagy még a csecsemőkorban szerzett súlyosabb természetű válság következményeiről van szó. Az sem lehetetlen, hogy arról a bizonyos Sehnsucht nach der Liebéről, amelyről Goethe beszél, s melyet Thackeray a Hiúság vására című regényében oly pompásan használ fel. Ismeri? Ajánlom, olvassa el. A szeretet melegére való sóvárgás ez, amely sokkal több sors titkos rugója, mint ahogy gondolnánk –

Amiről ön beszél, szólt a segédfogalmazó, hogy is mondjam csak –

Ha unja, csak szóljon, és feküdjön le aludni –

A törzsorvos elgondolkozva cigarettázott, és a füstöt nézte. A vonat most megállt, de már egy perc múlva ismét elindult az éjszakába.

Igen, a magam részéről azt hiszem, hogy amiért bennünket nem szeretnek eléggé, vagy talán: az a hitünk, hogy bennünket nem szeretnek, sok egyébként megmagyarázhatatlan tettünket érthetővé teszi. Nemcsak nőknél van így, akik úgy látszik, e nélkül a szeretet nélkül nem is tudnak élni, vagy ha igen, csak az őrület különleges formái között. Ez az eset férfiaknál is gyakori, és olyan alakot is ölthet, mint az Episztemon úrnál tapasztalható.

Toporján Antal ismét kisebb szünetet tartott.

Ideggyógyász barátom fölöttébb megszívlelendő véleménye az volt, hogy azok a rendellenességek, amelyeket kedélybetegségeknek nevezünk, igen fontos igényeket elégítenek ki. A betegségek okozta rendkívüli feszültségeket, mondjuk az emocionális szenzációkat, ha a betegtől elvesszük, semmivel sem tudjuk pótolni. Ezért, nehogy a beteg a rosszat még rosszabbal helyettesítse, a leghelyesebb ezeket a betegségeket meghagyni, főképpen ha nem ön- és közveszélyesek. Episztemon úr esetében ideális lenne a zavart valamely apró visszásságra vezetni, mondjuk arra, hogy reggel csak huszonhat fokos vízben tudjon mosdani, és különös aggodalommal mosná meg mindennap a térdét. A rigolyák általában ezt a nevezetes szerepet töltik be, az emocionális szenzációk iránt való szükségletet elégítik ki olyanoknál, akik, mondom kicsit, nem veszélyes mértékben oda vannak pörkölődve. Ha a baj súlyosbodna, fel kellene készülni arra, hogy egy napon Episztemon úr például kolosszális terveket kezdene építeni az egyetemes emberiség életrendjének megreformálására, s így számtalan komoly baj előidézője lenne. A magam részéről tehát azon vagyok, hogy a betegséget ne vegyem el, hanem azt lehetőleg semleges területre vigyem át –

Ön szerint valamely átöröklött vagy csecsemőkori odakozmásodás –

Nem, uram, én ilyet nem hiszek. A magam részéről én óvakodok attól, hogy ilyen másodlagos természetű megfigyelésekből egyetemes érvényű elméleteket építsek –

Nem értem –

Fel kell tennünk, szólt a törzsorvos, hogy Episztemon úr rendellenességei nem zsírpecsétek a ruhán, amelyet itatóspapírral és forró vasalóval ki lehet venni –

Belső –

Ezt a szót talán hagyjuk. Belül, kérem, szervek, izmok, sejtek, csontok, mirigyek, rostok vannak. Azok a dolgok, amelyekről az imént szó volt, nem kívül vannak, vagy belül, mert nem tartalmak, hanem principiális tényezők legalábbis –

(Quantalité qualitive) Ez a leghosszabb út. Sacromontanus írja: Cum parvulo netestata omnia valcanusca. Labyrinthusi veszély. Dermoflex. Monoton perpendicularia. Heteroaktív (tersyllabisztikus) orthopneumatológia szerint neopsychofluor regressziós antimonalizmus. Az út hosszú. A választás. Miért. Magister Oikonomos írja Sermones Intersolarisában: cur tamquam negotiis? Értelme van, de a többinél hosszabb. Difficilizmus csak a konszciens reperkusszióknál hatásos, egyébként a pseudonihilizáció veszélye fennáll. Hoc pharmakologoi hélió geratta anaxestepenteousin. Ez tény. Preimaginatív és szubkonszciens metamaszk megtartása kellő maturatív és stabilis diamaieutika nélkül abszurd. Ezt tudomásul kell venni. Hosszú, nagyon hosszú.

Idegen férfi lépett be, és Episztemon néven bemutatkozott. A segédfogalmazó a szálló szobájában éppen törülközött, de azonnal fülelni kezdett.

Episztemon úr! Miben lehetek szolgálatára? kérdezte megütközve, de aztán megnyugodott, mert Episztemon zavartalanul leült.

Igen fontos közölnivalóm van önnel –

Tessék, szólt a vöröshajú. Közben kénytelen volt tovább öltözködni –

Nem zavar, mondta Episztemon, és a széken hátradőlt.

Ön, kezdte aztán, az éjszaka Toporján Antallal és velem együtt utazott –

Ez tény, szólt a vöröshajú.

A törzsorvos rólam, illetve süketségemről igen hosszan beszélt. Én a beszélgetés minden szavát hallottam, és akkor elhatároztam, hogy a mai naptól fogva ezt a sajnálatos komédiát feladom –

Szünet. A segédfogalmazó kezében a törülközővel, derékig, csupaszon állt, és a helyzetet egy kicsit fonáknak tartotta, de aztán –

Értem, válaszolt, közben friss inget vett elő, nagyon értem bizonyos tekintetben –

Helyesli?

Amennyiben. Tudja. Nos igen. Kívül állok, és szavam ebben a dologban –

Újra kopogtak. A segédfogalmazó ingét fölvette, és kinézett. A folyosón magas termetű, de hajlott, szakállas öreg ember állt, igen szegényes öltözékben.

Szegény ember vagyok, mondta reszketeg hangon, kérem szépen, legyen szíves az ég nevében egy kis segélyt nyújtani –

Az egészben nem volt semmi különös, a segédfogalmazónak azonban rossz előérzete támadt. A koldusnak gyorsan pénzt adott és visszafordult.

Jól tette, hogy adott neki, mondta Episztemon, ez az úr Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró –

Elszegényedett –

Egyáltalán nem –

Nem értem –

Nyugdíja van, saját háza, azonkívül jómódú, de –

Furcsa –

Furcsának tartja? Lehet? Kesző Bertalan úr az elöljáróságon több mint húsz évig a szegényügyeket vezette, ez alatt az idő alatt sok száz, sőt ezer koldusszólamot gyűjtött. Nem lehetetlen, hogy egyszer közelebbi kapcsolatba lép vele, s akkor ő gyűjteményét igen szívesen meg fogja mutatni, az egyes textusokat el is fogja énekelni, és drámai módon bemutatja. Határozottan érdekes. Ilyesmit példának okáért: Világtalan vagyok, szegény világtalan. Ezt sopánkodva, fájdalmasan, kicsit énekelve, révetegen kell mondani. Vagy: rokkant... beteg... öreg... Ezt halkan csukladozva, de behízelgően kell mondani. Az egyik kimagasló szöveg így hangzik: Nagyságák, nagysáááágák! ezt kétféleképpen lehet, az egyik verzió szerint halkabban, siránkozva és fájdalmasan, a másik szerint hirtelen feljajdulva és panasszal, kihívó szemrehányással. Az előadástól természetesen igen sok függ. Kesző Bertalan úr páratlan előadó. Aztán itt van még az igen ritka és kiváló szólam: ezt kétségbeesett rimánkodással, tele torokkal, élesen, kifejezetten támadóan kell mondani: nehagyjanakel... neeehagyjanakel! Amit az imént mondott, az egyike parádés formuláinak, amit csak ritkán, kivételes alkalommal használ, úgy látszik, önt, mint idegen embert, meg akarta tisztelni. Érdekes ember, nem?

És mi oka van Kesző Bertalan úrnak –

Erre vonatkozólag ő bizonyára többet fog tudni mondani. Elnézését kérem, hogy zavartam, ön ismerte titkomat, amelyet a törzsorvos leleplezett. Azért jöttem, hogy bejelentsem, e titok nincs többé –

Ezzel kifogástalan mozdulattal meghajolt és eltávozott.

A segédfogalmazó még mindig ott állt a nyakkendővel. Csak igen lassan eszmélt fel, aztán a tükörhöz ment, kétségkívül kicsit homályban és zavartan, a nyakkendőt megkötötte, felöltözött, megfésülködött, és kabátot vett elő. Holmiját zsebébe szórakozottan és gépiesen rakta el, zsebkendő, fésű, szemüveg, óra, zsebkönyv, amikor észrevette, hogy tárcája eltűnt. Kabát? Nincs. Télikabát? Nincs. Fiók? Nincs. Koffer? Nincs. Reggel még megvolt. Megvolt? Ide tette. Ide tette? Hova tette? Kabát, nadrág, mellény, nincs. Nincs. Episztemon. Nem, nem. Episztemon süket volt, de nem tolvaj, és egyébként is meggyógyult, hiszen azért jött, hogy. Elveszett. Elveszett? Mindössze aprópénz. Nem sok. A tárcában kéthavi fizetése. Idegen városban. Kabát nincs, nadrág nincs, koffer nincs, fiók nincs. Még egyszer nincs. Itt volt, nem volt itt. Nincs.

És aztán? kérdezte Kesző Benjamin úr.

Kesző Benjamin köszörűs a Hárombéka tér 4. szám alatt lakott. Nem volt azonos Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval, a koldusigék gyűjtőjével és az amatőr koldussal, neki még csak rokona sem volt. De Kesző Benjamin köszörűs nem volt azonos Kesző Benedekkel sem, az ószeressel és antikváriussal és könyvkereskedővel, aki a Pataksoron lakott. De nem volt azonos Kesző Domonkossal, a nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsossal sem, akinek szintén még csak rokona sem volt. Kesző Benjamin úr köszörűs volt a Hárombéka tér 4. szám alatt, kicsiny, gömbölyű, hatvanas ember, a vöröshajú igen távoli rokona, az egyetlen ember, akit a városban ismert úgy, hogy egyszer, mintegy hét évvel ezelőtt vele találkozott, s most ideutazása előtt írt neki.

És aztán? kérdezte Kesző Benjamin.

A segédfogalmazót ez a látogatás nem nyugtatta meg. (Labirinthusi veszély. Leghosszabb út. Difficilizmus. Magister Oikonomos. Szubkonszciens metamaszk megtartása? Mit kell tenni? Paraspiritoid partialobjektivizáció. Tény. Tentatív, Defenzív mennybemenetel. Autoglorifikatív purifikáció. Hiperexfesszionális provizórium.)

Azért jött, hogy tanács, sőt útbaigazítás, sőt felvilágosítás, talán kölcsön, vagy, de mindenesetre.

(Nevem Pósfai Burján Jeszenő, kezét mélyen a szívére teszi és elhajlik, nevem Hudrabancs, esküszöm, uram, hogy kofferjéből a pénzt én vettem ki.)

(Belül, kérem, csontok és izmok és pénztárcák vannak.)

(Szegény rokkant nyomoréééék... könyörüljön rajtam, néhány fillér...)

Szóhoz alig jutott. Az utazást is el akarta beszélni, és Kesző úr folyton azt kérdezte: miért, kicsoda, hogyan, aztán, kivel, hol. Most megkísérelte, hogy az éjszakai beszélgetést elmesélje, meddig, kinek, hova, hol, miért, mivel, hogyan. Amikor a reggeli eseményekhez jutott, hánykor, kicsoda, mivel, a szobában, miért, honnan? a vöröshajúnak az a benyomása támadt, hogy Kesző Benjamin úr nem egészen.

Milyen kiváncsi ön, szólt bambán.

És aztán? kérdezte Kesző úr.

A látogatás azonban nem volt egészen eredménytelen. A segédfogalmazó Kesző úrnál fog lakni. Ez jó. Aránylag rokoni áron többnyire ott is étkezik, mert a szálló költségei, mibe kerül? a szoba? a fűtés? a kiszolgálás? a világítás? a borravaló? a pincér? a reggeli? és mégiscsak, vagy nem? mennyi jövedelme van? hol? kinél? mikor? havonként? ezenkívül Kesző Benjamin úr megemlítette egy bizonyos Fillér Joachimné nevét, kisebb kölcsönökkel foglalkozik, persze uzsorás, lakik Hosszú utca 114., hátul az udvarban, jegyezze meg jól. Hosszú utca 114., várjon, majd felírom, van ceruzája, hol vette? Külföldi? miért zöld? több ceruzája is van? hogyan hegyezi? szeret írni? kapta? mennyibe került? Kesző úr a kapun kikísérte, és az utat megmutatta, itt mindjárt a Gyeretvai közön át, akkor ki, és az első utca jobbra, a cédulára fel van írva, el tudja olvasni, ne felejtse el, hivatkozzon rám, itt a kezességi levél, ebédre jön? hánykor? mikor költözik át? délután mit csinál?

A kapu előtt a gyalogjárón álltak, a vöröshajú több elsiető embert látott egy irányból az említett Gyeretvai köz felől, igyekeztek, néhány pillanat múlva többen már csaknem futottak, menekülésszerűen, nyakukat behúzták, ugyanakkor Kesző úr hirtelen karon ragadta, a kapu alá ugrott, az ajtót becsapta, és a kulcsot kétszer megfordította.

Csend, szólt és fülelt.

A vöröshajú nem tudta, miről van szó, és mozdulatlanul állt.

Csend, szólt újra Kesző úr.

A kulcslyukon kinézett.

A dolog nem tartott sokáig, és ez volt az egészben az egyetlen vigasztaló. Kesző úr most a kaput kinyitotta, a résen fejét kidugta, aztán hátraszólt.

Elment, mondta, és tényleg nagyot lélegzett.

Kicsoda? hogyan? mi történt? kérdezte a segédfogalmazó, aztán hirtelen elhallgatott, pontosan úgy kérdezett, mint Kesző úr.

Schnoen, szólt Kesző még mindig halkan.

Most kiléptek.

Schnoen Alajos gimnáziumi igazgató.

Ki az?

Különös ember –

Különös emberekben itt, úgy látszik, nincs hiány –

Schnoen, vagyis nem Schnoen, hanem ma Bajnád, Bajnád Edelény –

Nem egészen értem, szólt a vöröshajú, ha Schnoen, akkor miért Bajnád, és ha Bajnád, akkor miért Schnoen és igazgató –

Igen.

És micsoda név az, hogy Bajnád és méghozzá Edelény, sohasem hallottam –

A dolog nem olyan egyszerű, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan, nem Kesző Benedek és nem Kesző Domonkos, hanem Kesző Benjamin köszörűs, lakik Hárombéka tér 4.)

Nem, mondta a vöröshajú, most már igazán nem értem –

Ez itt Schnoen Alajos igazgató –

De akkor miért Bajnád Edelény?

(Autoglorificiens Hydrapoláris amphibólia. Furius Troglodex. Mar psellevence. Tanszünet. Pósfai Burján Jeszenő. Odakozmásodott Sehnsucht nach der Liebe, könyörületes szívűeket kééééri szegéééény beteg...)

Ő tulajdonképpen és eredetileg, a keresztlevél és a rendőri bejelentőlap szerint Schnoen Alajos, de ő, mint Schnoen Alajos, levelezésben áll Turcsika Szelenárral –

Most meg már Turcsika Szelenár, szólt a vöröshajú, ezt így most még sokkal kevésbé értem. Ő Schnoen, így van? igen. Levelezésben állt Turcsika Szelenárral. Helyes. De micsoda név az, hogy Turcsika Szelenár?

Ő találta ki –

Schnoen?

Igen, vagyis Bajnád –

Mi köze az egésznek Bajnádhoz? Ha ő Schnoen, aki levelezésben áll Turcsikával, akit ő maga talált ki –

Azért, kérem, mert amint mondtam, ő a mai napon Schnoen Alajos. Érti?

Nem értem, de elfogadhatom. De ön az imént azt mondta, hogy ő a mai napon nem Schnoen, hanem Bajnád –

Jó, akkor mondom így. Ő tegnapelőtt Schnoen volt, és ő tegnapelőtt levelet írt barátjának, Turcsika Szelenárnak –

De hiszen azt ő találta ki –

Várjon. Saját címére írt neki –

A vöröshajú szemét behunyta és gondolkozott.

Szóval ő a saját címén levelezésben áll Turcsikával, de akkor ő miért Bajnád Edelény?

Mindjárt megmagyarázom, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró, sem Kesző Benedek antikvárius, sem Kesző Domonkos fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos, hanem Kesző Bertalan köszörűs, lakik Hárombéka tér 4.)

Hát akkor hogyan is van? kérdezte a vöröshajú.

Tegnapelőtt ő Schnoen Alajos volt, és a saját címére írt képzelt barátjának, aki szintén ő maga, ez a barát Turcsika Szelenár, ő maga –

Ő maga? hiszen ő Schnoen –

Még mindig nem érti, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan, nem Kesző Benedek és nem Kesző Domonkos).

Magyarázza meg, szólt a segédfogalmazó.

Tegnapelőtt levelet írt Turcsika Szelenárnak saját címére. Tegnap ő a levelet megkapta, és akkor ő ténylegesen átváltozott Turcsika Szelenárrá. De ő tegnap levelet írt Bajnád Edelénynek saját címére, és ma a levelet megkapta, és akkor átváltozott Bajnád Edelénnyé. Ő ma ismét levelet ír, de már ismét Schnoen Alajosnak, a levelet holnap megkapja, és ő holnap ismét Schnoen Alajos lesz. Most már érti?

A vöröshajú szótlanul állt. Aztán ezt kérdezte:

És mi a különbség Schnoen és Turcsika és Bajnád között?

Kesző úr magyarázni kezdett:

Amikor ő Schnoen, akkor egészen tűrhető, sőt komoly ember, higgadt úr, kicsit zárkózott, de ő a matézis tanára és igazgató, és tekintélyét nagyon komolyan veszi. Turcsika Szelenár már sokkal kevésbé rokonszenves, epés, mérges, türelmetlen, kötekedő, szegény diákok rettegnek, amikor ő az osztályba lép, mint Turcsika. Harmadnap aztán a helyzet végképp elromlik, akkor ő Bajnád Edelény, vastag bottal jár, az utcán ok nélkül az embereket megveri, korán reggel részeg, káromkodik, szóval –

Értem. Szóval ő akkor csak minden harmadik nap Schnoen –

Úgy van –

És nem szokott megtörténni, hogy ő valamilyen negyedik?

Eddig még nem történt meg. Azt hiszem, nagy meglepetés lenne –

És honnan tudják, hogy ő aznap kicsoda?

Ó, azt mindenki azonnal látja, az ember csak ránéz, akkor ő tényleg nem Schnoen, hanem Turcsika vagy Bajnád, az egészen más –

Fillér Joachim karmesternél azokban a hónapokban a rendellenesség néhány jelét többen észrevették. Mozart g-moll szimfóniá-ját negyven bőgőre írta át, és a decemberi hangversenyen a mű előadását meg is kísérelte. A közönség az első ütemeknél meghökkent, néhányan nevetni kezdtek, egyesek a fülüket befogták, és távozni akartak. Mikor a kontrabasszus tovább dünnyögött, voltak, akik a dobogóra fölmentek, és az egészet kikérték maguknak, tiltakoztak, és a karmestert felelősségre vonták. Fillér Joachim azonban feltűnő elmélyedéssel tovább vezényelt, mire a megdühödött hallgatók a karmestert megverték, a bőgőket pedig összetörték. Erről az esetről akkor sokat beszéltek, sőt írtak is.

Nem sokkal a hangverseny után a karmester fölkereste Barnabás Maximust. Különösen szórakozottnak látszott, és azt kérdezte:

A legutóbb észrevettem, hogy időszámításunk a valóságnak nem felel meg. Mi kivétel nélkül megnyugodva hiszünk a percek és az órák és a napok és a hetek és a hónapok és az évek egymásutánjában –

Van ez ellen a rendszer ellen valami kifogása? kérdezte Barnabás.

Ma a hiedelem szerint 1884. február 6. van. Az én számításom szerint azonban ez nem helyes.

Ön szerint talán néhány napi eltolódás mutatkozik?

Nem. Egészen másról van szó. Nézetem szerint ma 1329. március 4. van.

Nem hiszem, szólt erre Barnabás, hogy a hibakalkulus ilyen nagy lenne.

Tegnap pedig, folytatta Fillér Joachim, nem 1884. február öt volt, hanem 1966. augusztus 9.

Barnabás Maximus pápaszemét megigazította.

Hogyan, kérdezte nyugtalanul, hogyan gondolta ezt ön?

Egyáltalán nem gondoltam, válaszolt Fillér Joachim.

Maga elé nézett, és arca kimondhatatlanul mozdulatlan volt.

Mégis –

Én ezt nem gondoltam. Ezt én észrevettem. Mint tényt. Mit gondol, milyen nap van ma?

Barnabás most óvatosabb lett.

Az imént mondta, hogy 1884. február 6.

Milyen számítás alapján?

A javított Gergely-naptár számítása alapján. És ha ez a számítás rossz?

Barnabás kinézett az ablakon, hogy meggyőződjön róla, van-e még világ.

Nézze, kedves karmester úr, semmiféle számítás nem tökéletes, de nincs sok értelme annak, hogy ezt a mi vulgáris időbeosztásunkat felborítsuk, különösen olyan ellenőrizhetetlen –

Ma, szólt Fillér, 1329. március 4. van, holnap pedig 2016. szeptember 30. –

Hm, szólt Barnabás.

A hét napjai sem egyeznek. Ön szerint milyen nap van ma? A naptár szerint, fogadjuk el.

Nem fogadom el, mondta Fillér csendesen és hajthatatlanul.

Szerda van –

Vasárnap, szólt Fillér.

A naptár –

Mit gondol, lehet, hogy a naptár ilyen hibákat kövessen el?

Én az ilyesmit, szólt Barnabás, kizártnak tartom.

Meggyőződtem róla, felelt Fillér.

Micsoda számítás alapján?

Én ezt egyszerre csak úgy tudom. De biztosan tudom.

Barnabás kis szünetet tartott, aztán:

Régen tart ez már?

2455. november elseje szombati nap volt.

Ismét csend.

Eljöttem önhöz, hogy ezt az egész dolgot ellenőrizze, és megtalálja, milyen módszerrel lehetne a hamis időszámítást, amelyet a világ követ, helyesbíteni. A naptár rendetlen, azt hiszem, valami bolond csinálta. Végre is józanul kell számolni, vagy nem?

Úgy van, felelt Barnabás. Hangja ingadozott, és szerette volna, ha a szobában még van valaki. Felállt, és a karmesterhez lépett.

Meg fogom vizsgálni.

Ezt a dolgot nyilvánosságra kellene hozni.

Értem.

A karmester felállt, lehorgasztott fejjel még egy kicsit ott maradt szótlanul, aztán elment.

Apex culuridis, mondta Vermerán doktor. Az első percben bula mummificának néztem, de semmiképpen sem az. A blandolaria ebben az esetben differveszcens. A kórokozó az idegsavó szennylerakódásában képződő corpus priapeus. Sajnos menthetetlen.

Később, mikor a diagnózist Barnabás Maximusnak és Toporján törzsorvosnak elmondták, mindketten csaknem azonos –

Vermerán doktor azt a hibát követi el, hogy önhatalmúlag olyan megjelöléseket használ, amelyeket rajta kívül senki sem ért.

A jelenlegi orvostudomány therápiai eredményei (Toporján) nem kielégítőek. Lehet, hogy az egész tudomány alapja rossz. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy saját szakállára új és érthetetlen elméleteket és szakkifejezéseket gyártson. Vermerán doktor az idegsavó szennylerakódásáról beszélt, és ebben valami corpus priapeusról, amiről senki se tudja, hogy micsoda. Az ilyesmit megállapítani nagyon nehéz. Néha igazán azt hiszem, hogy Vermerán doktor nagyszerűen tud latinul, de szavait szótárban senki se találja meg. Blandolaria és bulamumifica és hasonló kifejezések, ha érthetetlenek is, valóban érdekesek –

A corpus priapeus, mondta Vermerán doktor, a szervezet vizenyőinek szennylerakódásában képződő mikroszkopikus rák, amely phryxosist okoz, és az amellánákat pusztítja. Márpedig az amellánák –

Mit nevez ön amellánáknak? kérdezte Toporján.

A szervezet tuffolid elváltozásának előidézőit. Bizonyos fokon a tuffolid elváltozások –

Így nehezen értjük meg egymást, azt kérdeztem, hogy mi az amellána, és ön a tuffolid elváltozásra hivatkozik. Bár a szaklapokat figyelemmel kísérem, de ezzel a jelenséggel –

A phryxosis, mint normál vizenyőelváltozás –

Meg kell vallanom, ezzel a kifejezéssel sem találkoztam –

Ha a blandolariák differvescenciáját csak egyszer is figyelemmel kísérte –

Toporján az órájára nézett és búcsúzott.

Az ember sokat tanul öntől Vermerán doktor –

Barnabás Maximus: Csak az a kár, hogy ez a tudomány oly sok ember életébe kerül. Nem éppen Fillér Joachim karmesterről beszélek, nem, ő, azt hiszem, anélkül is –

Szóval Fillér Joachim karmester feleségét és a huszonegy éves Majoránnát, fájdalom, örökre itt hagyta és elköltözött. Az asszony akkor elment Marcella grófnőhöz, és támogatást kért, másoknál is járt, pénzt, ruhát, ételt, még használt bútort is elfogadott, és egy napon a posta nagyobb összeget hozott, állítólag valami négyszázat, de sokak szerint több mint ötszázat. Kis idő múlva a posta ismét pénzt hozott neki, és kiderült, hogy Fillér Joachim több temetkezési és segélyegyletbe iratkozott, és ezek most a biztosítást kifizették. Egyesek feltevése szerint Fillér Joachimné abban az időben még kétezret is jóval meghaladó pénzösszeghez jutott, ezzel a pénzzel gazdálkodni kezdett, kamatra adta ki, egy év alatt pénzét megnégyszerezte, és igen sokan mondták, hogy Fillérné akkoriban –

A vöröshajú segédfogalmazó mindezekről semmit sem tudott. Az öregasszony a szobakonyhában ült, igen erős kelkáposztaszagban, nagykendőben, az is lehet, hogy egy kicsit betegen. Fillérné hátfájásról panaszkodott, néha ügyesen, sőt természethűen köhécselt, krákogása azonban többnyire nem volt hiteles.

A segédfogalmazó Kesző Benjamin úrra hivatkozott, az egyszerűség kedvéért nagybátyjának hívta, ajánló- és kezességi levelét átadta, és háromszázat kért kölcsön úgy, hogy felét a jövő hónap, felét pedig a rákövetkező hónap elején kamatokkal együtt megtéríti. Több igazolványt mutatott meg, hivatkozott arra, hogy pénze megmagyarázhatatlan módon eltűnt, nem lehetetlen, hogy talán meg is kerül, és akkor természetesen azonnal az egészet. Persze tíz százalék kamatot ajánlott fel, és várt.

Fillérné elszontyolodva üldögélt, kezében zsebkendőjével, és valamivel erősebben köhögött, ezúttal egészen jól.

Segítenék, mondta, de látszott rajta, hogy nehezen beszél. Leányom, Majoránna ápolónő a kórházban, szegény, nagyon szegények vagyunk, egy kis félretett pénze, pár krajcár, ha ezt –

Mégis, szólt a segédfogalmazó, mennyi lenne –

Fillérné a szekrényhez ment, a székek támláiba támaszkodva, ahogy ezt annak idején a színházban látta. De Fillérnének a színészethez, be kell vallani, semmi érzéke sem volt. A túlzások ellen nem tudott védekezni. Lehet, hogy utánzóképessége sem volt elég éber, mindenesetre ezen a téren csaknem teljesen a maga képzeletéből indult ki, és ha az ember látta a tántorgást, a réveteg nézést, a reszkető kezet, a nyögést, a fuldoklást hallotta, kételkednie kellett abban, hogy özvegy Fillér Joachimnéból valaha is jó színésznő lesz. Mutatványait a legtöbben giccsesnek találták volna, tanácsokkal nem látták el, és így tulajdonképpen még az sem derült ki, hogy Fillérnének érdemes-e egyáltalán színészettel foglalkoznia.

A szekrénykéből szürke harisnyát vett elő, s itt gyűrött papiros között gyűrött papírpénz és néhány ezüst. Megszámlálták. Ez itt nyolcvanhat. Kevés.

Az özvegy tanácstalan volt, kicsit könnyezett, és ismét Majoránnára hivatkozott. Kenyerét nehezen keresi, sokat éjszakázik. A borravaló nagyon kevés.

Talán akad ott a szekrényben még kétszáz.

Az asszony most kebléből rongyot szedett ki.

Ez tizenhat, mondta a vöröshajú. A háromszázhoz így nagyon lassan jutunk el. Nézze, itt van a kötelezvény aláírva. Két hónapon belül háromszázkilencvenet fizetek vissza. Nincs megelégedve? Mondja meg.

Most ismét pantomimszerű mutatvány következett, amelyből Fillér Joachimné a megtört és beteg, csaknem teljesen erőtlen öregasszonyt próbálta alakítani, kétségtelenül a régebbi, majdnem romantikus és patetikus iskola modorában. Az éjjeliszekrényhez ment, félrehúzta, s a padlódeszkák közül papírcsomagot. vett ki.

Ezek itt megboldogult férjem iratai, szólt. Szemét törölgette, és megpróbált nehezen lélegzeni.

A születési bizonyítványt, a halotti levelet, az adóívet kirakta, mindenféle nyugtákat, több mint harminc iratot. Köztük volt két húszas.

Ez az egész, mondta csalódottan, és a segédfogalmazóra nézett. Le volt sújtva.

Még százötven sincs egészen. Kétszeresére van szükségem. Nézze, jó asszony, ön jó, igazán jó, keressen csak még, talán ott a kályhalyukban –

Onnan már elvittem, felelte Fillérné, az nem jó hely –

Hát akkor –

És mennyit sikerült belőle kikaparni? Kérdezte Kesző Benjamin.

Kétszázharmincegyet és néhány fillért, válaszolt a vöröshajú. Az utolsó nyolc és felet már harisnyájából piszkálta ki.

Akkor ön különös rokonszenvét nyerte meg. Ilyen kedvező kölcsönről még alig hallottam. Hiszen száz százalék sincs. Fillérné általában – és sokáig tartott?

Kesző úr ebéd alatt azt is elbeszélte, hogy az éltűnt pénztárca rejtélye minden valószínűség szerint megoldódott, ugyanis, tényleg, hát igen, persze, hogyiscsak, tulajdonképpen, szóval Episztemon úr ma reggeltől fogva már nem volt süket, mindnyájuk legnagyobb csodálkozására –

Hirtelen meggyógyult –

Valóban hirtelen, amilyen hirtelen megbetegedett. Episztemon úr ma reggel többekhez is elment, és ezt az örömhírt bejelentette, de távozása után néhány perccel mindenütt értékesebb vagy kevésbé értékes tárgyak eltűnését vették észre. Kankalinéknál két ezüst kávéskanál és egy sótartó tűnt el, Barnabás Maximusnál igen szép és értékes tanagraszobrocska, Flóriánnál egy drága schaffhauseni óra, Féllábúnál egy kristályváza és több pohár, Pergelinnél egy pár félcipő és több pár harisnya, Amelinnél egy kulcscsomó és egy kisebb meisseni porcelán tál, Bellánál egy feketekávés csésze tányérral, Toporjánnál egy kézilámpa és egy szattyánbőrbe kötött Philón-kötet, végül nála magánál (Kesző Benjaminnál, tehát nem Kesző Bertalannál, nem Kesző Benedeknél és nem Kesző Domonkosnál) két igazán szép acél zsebkés, néhány olló és egy borot válkozókészlet.

Micsoda eredmény egyetlen délelőtt!

Valóban, szólt Kesző úr, mindössze néhány óra alatt –

Ha így folytatni tudná, egészen jól megélhetne belőle –

Igen, válaszolta Kesző úr, de ezt az eredményt a meglepetésnek köszönheti. Huzamosabban ezt nem lehetne folytatni, hiszen mi most már felkészülnénk –

A segédfogalmazónak most hirtelen megszégyenítő gondolata támadt.

Csak mondja, szólt Kesző, vagy nem? Miért? Talán tud valamit?

A vonaton az éjszaka Toporján Antal, mikor Episztemon úr betegségéről előadást tartott, a többi közt arról beszélt, hogy mi lenne, ha Episztemon úr például morfinista lenne, vagy –

Vagy? Kleptomániás –

Ó, kiáltott Kesző Benjamin, micsoda szerencse!

Miért? Miért szerencse?

Képzelje el, ha arról beszélt volna, hogy hittérítő is lehetne –

Igaz, mondta erre a segédfogalmazó. Még lehet. Ezek szerint valószínű, hogy a tárcámat ő vitte el. Nem lehetne tőle visszakérni?

Azt hiszem, hogy nem. Legalábbis a magam részéről, úgy érzem, sértő lenne –

Sértő?

Igen, gondolja csak el. Episztemon úr nem tolvaj, nála ez nem bűntény, és ő arra, hogy lopjon, nincsen rászorulva. Rendkívül bántaná, ha valaki őt bűnözőnek tartaná. De ezenkívül is, neki nem is szabad sejteni, hogy mi az ő titkát ismerjük –

A segédfogalmazóra azonban ennél fontosabb hír is várt. Kesző úrnak sikerült megnyernie Flórián urat. Flórián úr ügyész. Valamelyik nap délután el fog jönni, és mindazt, amit a vördishajú származásáról tud, el fogja mondani, márpedig –

Flórián, ügyész –

Igen, Flórián a Mandula-ügyek kiváló szakértője. A Mandula-ügyre én, szólt Kesző úr, igen jól emlékszem gyermekkoromból, akkor erről sokat beszéltek –

Mandula Mózes mintegy negyven évvel ezelőtt, úgy mondták, tábornok volt és nagybirtokos és rengeteg gazdag ember. Birtokát a forradalom után, vagyis negyvennyolcban állítólag eladta és kivándorolt, de ékszereinek és egyéb kincseinek nagy részét valahol elásta. Mikor körülbelül húsz év múlva meghalt, többek szerint a kincs rejtekének térképét rokonának, Ambrus úrnak elküldte. Ambrus úr itt lakik a Hosszú utcában, a húszas szám alatt, emeletes házában. A kincset sokan keresték. Egész sereg térkép is volt forgalomban. Ezek alapján egyesek ásatásokat végeztek, többnyire éjszaka és titokban, de soha senki nem talált semmit, legalábbis, ha talált, eltitkolta.

Flórián ügyész úr, aki a Mandula-ügy szakértője, azon a véleményen van, hogy pontosan huszonnyolc és fél évvel ezelőtt, amikor a segédfogalmazó a napvilágot meglátta, Mandula titokban visszatért. Felesége teherben volt, de Guatemalából magával hozta. Igen, a tábornok Guatemalában telepedett le, ott igen szép kávé- és cukornádültetvényei voltak, és kastélya, számos rabszolgával. Az asszony fiút szült, de gyermekágyban meghalt. Mandula Mózes feleségét éjszaka a kiásott kincs helyére eltemette, a holttestet, amint beszélik, később megtalálták, sötétszürke télikabáttal volt letakarva. A kincs ugyanakkor eltűnt, de a gyermek itt maradt.

Flórián úr a dolog iránt rendkívül érdeklődik, szólt Kesző úr, és minden bizonnyal már a legközelebbi napokban eljön. Nagyon szeret elbeszélgetni, valóságos regényíró. Majd meglátja. Féllábú is itt lesz. Féllábú-Halbfuss, tudja, ügyvéd, Flórián barátja, mindig ott van, ahol Flórián szerepel, ő az, aki ellentmond és tiltakozik és cáfol és vitatkozik. Rendkívül érdekes dolog lesz, majd meglátja, ilyet nem hall mindennap –

Amiben Kesző úrnak igaza is volt. Flórián úr kis termetű, komoly, csaknem szigorú arctú férfi, csillogó aranykeretes pápaszemmel, kicsiny alakjához képest rendkívüli méltósággal, csakugyan eljött, és egy perc múlva Féllábú is megérkezett. Az ügyvéd nyers, de nem nagyon kellemetlen hangján még az előszobában bejelentette, hogy Flórián feltevése hibás.

Már csak azért is, szólt, mialatt leültek, és a feketekávéhoz nyúltak, már csak azért is, mert a dolgok évszámban egyáltalán nem egyeznek. Mandula Mózes tábornok, mondja Flórián, ha ilyen nevű ember egyáltalán élt, de tegyük fel, és a forradalom után emigrált, ezt így, ahogy van, fogadjuk el ténynek. Mandula tábornok volt 1848-ban, és egy évvel később, 49-ben külföldre távozott. Világos?

Valóban az, szólt Kesző úr, és az urakat szivarral kínálta.

Ha tehát, mondta Féllábú, Mandula Mózes 48-ban tábornok volt, akkor abban az időben negyven és ötven között lévő ember lehetett. Helyes?

Helyes, szólt Kesző úr.

Tegyük fel, hogy negyvenöt volt. Flórián egyik verziójában azt állítja, hogy a tábornok emigrációban, anélkül hogy hazatért volna, húsz évvel később meghalt. Ekkor ő hatvanöt éves lehetett. Igaz?

Tökéletesen igaz, mondta Kesző úr.

Ugyanekkor 1868-at írtak. Jól számítok?

Bámulatosan jól, szólt Kesző úr.

Féllábú most felkiáltott:

Ámde! Ámde! Most következik a Flórián-féle csuszam. Ha Mandula Mózes hatvanöt éves korában emigrációban, anélkül hogy hazatért volna, meghalt, akkor a második verzió, amely szerint ő ezelőtt huszonnyolc évvel, vagyis 1856-ban itt volt, hamis –

Ragyogó, mondta Kesző úr. Kérem, parancsoljanak a pogácsából, egészen friss, még langyos.

Flórián erre megevett két pogácsát, és azt mondta:

Miért ne lehetett volna itt Mandula 1856-ban? Titokban történt, mert üldözték, álnévre kiállított útlevéllel jött, egy-két napra, csak a kincset ásta ki, felesége gyermeket szült, meghalt, eltemette, és ismét eltávozott Guatemalába.

Zsúfolt programja volt, szólt Féllábú, szegény Mandula Mózes, ah, hazatér, kincsét kiássa, de felesége gyermekszülés közben meghal, eltemeti, az újszülöttet kiteszi a kapuba, és újra szökni kénytelen, mert a hatóságok körözik –

Féllábú fejét csóválta, és a hatodik pogácsába harapott (tényleg még langyos, igazán kitűnő).

Ugye? kérdezte Kesző úr, és a borpárlatból töltött.

A második aggályom, szólt Féllábú, az, hogy most a második számú verzióról beszélek, amelyet az ügyész úr nézetem szerint az elsőtől nem választott el elég pontosan, igen, 1856-ban, ötvenhárom éves korában ő a feleségével gyermeket nemzett. Kérdem én, van-e valószínűsége, hogy ilyen aránylag előrehaladott korban valaki, akinek felesége már szintén az ötven felé közeledett, gyermeket hozzon a világra? De ha mégis, van-e valószínűsége annak, hogy közvetlenül a szülés előtt az idős hölgyet ilyen rendkívüli strapának tegye ki, éjszaka a határon szökdössön, hamis útlevéllel, a hatóságok által körözve kincseket ássanak? Azt hiszem, Flórián úr, amikor ezt a történetet megalkotta, ezeket az igen lényeges körülményeket nem vette figyelembe, és –

Bravó, kiáltott Kesző úr, és friss feketét töltött.

A vöröshajú megkísérelte, hogy a Mandula-hipotézist megvédje. Féllábú hirtelen tűzbe jött.

Ne tegye, kiáltotta, ne védje meg! A felépítés hibás. Kényszerítse Flórián urat, hogy kifogástalan történetet mondjon el.

Amikor erre Kesző úr is helyeselt, a segédfogalmazó elhallgatott.

(Phantalité phallitive. Tévút. Samsara-Chakra-vara-mandalama-vyasta-hara-amyamana. Tévút. Prana-hadara-nyama-dartavayanatta. Tévút. Vedd elő a nagy Magistert. Nagy Magister. Marius Antiplex. Pyropais myriodermatikos. A tízezerbőrű tűz gyermeke. Nagy Magister. Tévút. Pseudoenthuziasztikus pneumodinamika. Tévút. Meg kell állni. Nem jó. Tévút. A tízezerbőrű tűz gyermeke. Megállni. Meg. Meg. Megáll. Ni. Tévút. Heterophan oinomandrita. Ebben az irányban az amphikephalonoétikus morpholysis felé stabil ascendens szferikus heterologika és polypsychotikus plektobiotika. Tévút. Lamanadatta-karamanabrahata-anahalayama. Kryptohieratikus perisztaltika. Non erant dardalia. Furius Troglodex. Magister Anonymus. Generalsolutio veszélye. Pudortin. Hyperexfesszionális provizórium. Tévút. A tízezerbőrű tűz gyermeke. Tévút. Harca-kama-ohama-shahadattabramyanasta.)

Flórián most elbeszélésébe fogott. A figyelmet mindenekelőtt arra a csaknem közismert eseményre hívta fel, hogy pontosan huszonnyolc és fél évvel ezelőtt, amikor a vöröshajú segédfogalmazó született, kora tavaszi reggelen a város egyik kapujában barna gyapjúkendőbe burkolt újszülött csecsemőt találtak. Ő maga, Flórián, kétségkívül jóhiszeműen, feltételezte, hogy ez a gyermek Mandula Mózes tábornoké, akinek elásott kincse, körülbelül éppen abban az időben tűnt el. De ő más lehetőségről is tud. Az urak engedelmével ő az egész esetet mindazokkal a hozzáfűzött találgatásokkal együtt, amelyeket hallott, el fogja mondani.

Halljuk, szólt Féllábú.

Flórián ügyvéd pedig azt mondta –

Kankalin Mátyásné törvényszéki bíró felesége aznap is, mint egyébkor, már hat óra előtt felkelt, a konyhába ment, és a reggeli elkészítésébe fogott. Kankalin is felébredt, mint egyébkor, arra gondolt, hogy amikor megnősült, a dolgot nem így képzelte. Laura, akármilyen kívánatos volt is, ma már semmiképpen sem tudná őt, persze, Laura, ma ez a házasság, vagy legalábbis, milyen különös. Az első reggelen, a legelső reggelen, ezelőtt csaknem huszonöt évvel, már hatkor kelt, házasságuk legelső napján, mindjárt az esküvő után az ágy szélén ült és öltözött, majdnem sietve. Mit csinál, kedves Laura? kérdezte. Megyek a konyhába, és a reggelit elkészítem. Fölösleges annyira sietni, hiszen szabadságon vagyok. Az asszony mégis felöltözött és elment. Később, reggelizés közben elmagyarázta, hogy nem akar cselédlányt tartani. Abból a pénzből, amit szolgálóra költene, inkább vásárolni fog. És mit? Ó, sok mindenfélét. Gondolni kell arra, hogy ha ezüstlakodalmukat megtartják, ezüstjük legyen rendben, bútoraik kifogástalanok legyenek, a sok asztalkendő, szalvéta, függönyök, szőnyegek, az ételekről nem is szólva. Hiszen olyan sok mindenféle kell, szendvics, torta, sütemény, a sok bor, pálinkaféle, talán pezsgő is, hiszen az illik, vagy nem? Kankalin Mátyás egészen elcsodálkozott. E gondosság láttán szóhoz sem jutok, mondta.

Kankalinné azóta is minden reggel hat előtt kel. Férje fizetését elteszi. Húst ritkán esznek. Bort sohasem isznak. Nyaralás? nem. Ha azt akarja, hogy minden rendben legyen, ilyesmit maguknak nem engedhetnek meg. Látogatóba nemigen mentek, hogy azt ne kelljen viszonozni. Sokba kerül. Az idő múlik, észre se veszik, a huszonöt év eltelik, s akkor itt állnak felkészületlenül. Micsoda szégyen! Ó, ezt Laura nem élné túl, nem. Laura könnyezett, néha sírt. Mátyás, kedves Mátyás, ne követeljen tőlem ilyesmit, nem tudom megtenni. Ne legyen könnyelmű, gondoljon a jövőre. Látja, már sok mindenfélét szereztem be, függönycsipkét, a bútorra új huzatot, egy feketekávés szervizt, új borospoharakat. De mennyi minden kell még. Ha azt akarjuk, hogy szép legyen, le kell mondanunk. Szeretném azt a japán teáskannát is megvenni, hiszen tudja. Milyen jó lesz, ha majd minden együtt lesz, és a várva várt nap elkövetkezik. Higgye el, Mátyás, én csak annak a napnak élek.

Kankalin eleinte nem tudta, hogy mi történik. Néha még reménykedett is, hogy Laura talán engedményeket tesz, nem hosszú időre, csak egy napra, csak egyetlen estére. A dohányzásról is le kell mondania. Túl sokat hallotta, hogy egy szivar tizennégy fillér. Télen este korán feküdtek, hogy a világítás kevesebbe kerüljön. Meg fogja érni, higgye el, Mátyás, majd meglátja, olyan szép lesz. Végül is nem tudta, miképpen, egy nap csak úgy eszébe jutott, hogy valami feljegyzést tesz. Régi akták üresen maradt szélére, aztán a papirost levagdosta, és kisebb eseményekről emlékezett meg, amelyek éppen foglalkoztatták. Észrevette, hogy az egyik tollat a másiknál jobban kedveli. Miért? Miért szeret a piros tollal inkább írni, mint a barnával? Gondolatait leírta, és másnap elolvasta. Mit csinál? kérdezte Laura. A periratokat nézem át, szólt Kankalin. És ekkor a periratokhoz egyre több és több jegyzetet készített. Nyáron könnyebb volt, szobájába mehetett, télen csak egy szobát fűtöttek, azt is elég gyengén. A kályhához közel, a keveset fogyasztó lámpa mellett ültek, Laura foltozott, Kankalin Mátyás írt.

Házasságuk harmadik évében Kankalin a naplót már csaknem tudatosan vezette. Voltak nagy témái, ezekkel hosszan foglalkozott, ilyen volt például a borotválkozás módszere. Hogyan kell szappanozni. Hogyan kell a habot elkészíteni, milyen különbség van a között, ha arcát először szappannal keni be, vagy ha először beszappanozza, és milyen az, ha a habot az arcon készíti el. Külön figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy a víz hőfoka milyen legyen. A borotvafenéssel egy egész hétig foglalkozott. Aztán járását figyelte meg, bal cipőjét másképpen taposta ki, mint a jobbat, az egyik sarok aránylag gyorsabban kopott. A testsúly hogyan oszlik meg, milyen nyomás, milyen súrlódás az, amit a talp első részének és a hátsó részének el kell viselni. Milyen lenne az eszményi cipő. Az eszményi cipővel csaknem egy hónapig foglalkozott, és úgy tűnt, a külső világban csak ideiglenesen és átmenetileg tartózkodik, a valódi világ a napló világa volt. A törvényszéket nem unta meg ugyan, de a pereket is elég közömbösen csinálta, azt mondták róla, Kankalin a részvétlen bíró, a tárgyalásra nem is figyel. Laura gyakran csodálkozott azon, hogy egész délutánokat és estéket a periratokkal tölt. Mintha nem is lenne férj és házasember, szólt megbántva. Kankalin egy pillanatig csodálkozott. Hogyan? Házasság? Hát házasság ez? A következő percben már ismét munkába mélyedt. Mostanában a zsebekkel foglalkozott. Abból a tapasztalati tényből indult ki, hogy ő empirikusan melyik zsebében mit hordott. Kabát belső bal a ceruza, a pápaszem, belső jobb a notesz. Mellényzsebekben az óra, a zsebkés, kis csonttokban a fogpiszkáló. Nadrágzsebben hátul a pénztárca, bal zsebben a kulcsok, jobb zsebben a zsebkendő. Vajon a helyzet megfelel-e az eszményi célszerűségnek? Hová kellene még zsebeket készíteni? Régebben frakkzsebet varrtak, vajon ez helyes volt-e? Ismét hetekre való munka. Naplóját nem hagyta otthon, nem mintha attól tartott volna, hogy Laura elolvassa, de úgy érezte, hogy Laurának ebből egyetlen sort sem szabad elolvasnia. Hivatali asztalának fiókjában tartotta, s mikor ezen gondolkozott, azonnal felfedezte a fiókok témáját. Milyen legyen az eszményi fiók? Aztán itt vannak az ételek. Kankalin közlékeny ember volt, sok volt benne a kedély, csaknem idilli hajlamokkal, szerette az otthonosan berendezett szobákat, a barátságosan terített asztalt, az egyszerű és meleg beszélgetéseket. Az ételek után az italokkal is foglalkozott, aztán a fehérneművel és az ággyal és az evőeszközökkel.

Kankalin Mátyásné aznap reggel ismét hat óra előtt kelt, ruháját magára kapta, és a konyhába sietett, a tüzet megrakta, aztán az előszobán át keresztülment, hogy a kapuból a tejet behozza. A tej mellett ott feküdt a barna kendőbe burkolt csecsemő. Kankalinné a csecsemőt fölvette, és gondolkozás nélkül tíz lépéssel odább, a szomszéd kapuba letette, aztán a tejjel a konyhába ment, nehogy a fa leégjen. A tüzelő drága volt, takarékoskodni kellett, hiszen az uzsonnaterítőt akarta megvenni.

Az imént a kapuban egy kitett csecsemőt találtam, szólt. Kankalin az első szóra nem értette. Hogyan? Hol? Kicsoda? Miért? Minek?

Nem tudom, felelte Laura, tény, hogy ott volt a kapuban a tej mellett. A tej mellett?

Miért éppen a tej mellett? És kitette oda?

Kedves Mátyás, maga öregszik, már olyan kérdései vannak, mint Kesző Benjaminnak. Ez a szellemi képességek hanyatlására mutat.

Kankalin erre azt mondta:

Ez a kávé ma még a szokottnál is rosszabb.

Más kávépótlékból készült, mondta Laura. Négy fillérrel olcsóbb. Takarékoskodni kell. Nézze, az ezüstlakodalomtól bennünket néhány hét választ el. Összesen két hónap és tíz nap. Gondolt rá? Én úgyszólván mindig arra gondolok. Ugye milyen gyorsan elkövetkezett. Emlékszik, huszonöt évvel ezelőtt nem hitt nekem. Könnyelműségekre akart csábítani. Nem engedtem. És nekem lett igazam. Észre sem vettük, az idő elmúlt, és most itt vagyunk. Igaz, hogy csaknem minden készen van. Nem kell a szomszédokhoz és a rokonokhoz futkosni készletért, nem kell szalvétát kölcsönkérni. A csemegésnél sem csinálunk adósságot. Szép meghívókat fogunk nyomatni, merített papírra. Maga majd megszövegezi, gondoljon rá, hiszen talán már esedékes is.

És a csecsemő? kérdezte Kankalin.

Egy kapuval odább vittem, szólt Laura. Ambrushoz. Egyedül élő ember, talán befogadja és fölneveli. Mi, különösen most, nem, ezt nem tudnánk vállalni. A költség. Az ilyen kisgyermekkel nagyon sok a kiadás.

Mégis, mondta Kankalin.

Nem, nem, lehetetlen. Talán később.

De később a gyermeket nem hozzák vissza.

Annál jobb.

Laura felállt. A piacra kellett sietnie. Múltkor kedvére való edényt látott. Igen alkalmasakat arra, hogy a puncsot benne meg lehessen főzni. Csakugyan iparkodnia kellett, hiszen az ezüstlakodalom a küszöbön állt. Huszonöt év, ugye, milyen gyorsan eltelt?

Nem sok huszonöt év van, mondta Kankalin.

Ambrus a város egyik legkülönösebb alakja volt. Még öt vagy hat évvel ezelőtt, körülbelül huszonkét-huszonhárom éves korában elzárkózott, nem járt se látogatóba, se kocsmába, csak otthon tartózkodott, nem úgy, mint Barnabás Maximus, hogy olvasott és tanult, hanem csak úgy ült, sokszor a díványon feküdt és álmodozott. Emeletes háza volt négy lakással, hármat kiadott, és azonkívül is volt valami jövedelme, talán azokból a földekből, amelyeket felesbe kiadott, úgyhogy nem tartozott a szegény emberek közé. Testi fogyatkozása nem volt, sőt sokan csinosnak is tartották, hullámos szőke hajával és karcsú termetével. Aztán rákapott arra, hogy délig az ágyban maradt, de már újra korán feküdt, és vagy aludt, vagy megint álmodozott. Később meg egyáltalán fel se kelt, és így volt ez már körülbelül két éve.

Ettől az időtől kezdve Auguszta Kornélia járt hozzá másodnaponként vagy néha naponként is, főzött neki valami egyszerű ételt, főzeléket vagy tésztát, az edényt elmosta, kisepert, aztán elsietett, mert Auguszta Kornéliának igen sok dolga volt, hol itt, hol ott, de mindég sietett, és a rongyszatyorban kisebb csomagokat cipelt. Ambrus, ha már nagyon éhes volt, kedvetlenül, mert a szükség őt álmodozásában zavarta, fölkelt, a konyhában a lencsét, kedvezőbb esetben a darás tésztát megmelegítette és evett, aztán újra visszafeküdt. Szobájában elég nagy rendetlenség és szenny volt, de Ambrus a takarítást roppantul unta, és nem engedte, hogy ott seperjenek, az ablakot meg a világért sem engedte kinyitni. Majd nyáron. Most hideg van. Auguszta Kornélia befűtött, és a kályhát megrakta, de Ambrusnak nem volt kedve a tüzet ápolni. A kályha kihűlt. Az ágyba bújt, betakarózott és álmodozott. Az ágyneműt ötödik hónapja nem váltották, pedig a szekrényben ott volt a tiszta lepedő és a paplanhuzat. Auguszta Kornélia kimosta, kivasalta, igaz, hogy volt valami tíz vagy tizenkét lepedő, és csak három maradt, de Auguszta Kornélia igazán nem tudta, a többivel mi lett. Mindegy. Ambrus ilyesmiről hallani sem akart, a lepedőkkel hagyják békében. Egy perc nyugalma sincs ezektől a lepedőktől. A fekvéstől oldalán és combján először pállott foltok keletkeztek, aztán bőre elkezdett kisebesedni. Ambrus régebben egy héten többször is mosdott, mostanában azonban ilyesmitől irtózott, és a vizet nem szenvedhette. A fekélyek aztán kifakadtak, és az ágyban szétfolytak, és a genny szaga igazán nem volt kellemes. De Ambrus azt gondolta, ez így még mindig jobb, mint ágyneműt cserélni és megfürödni és az orvoshoz kezelésre járni, nem, egyáltalán nem, hagyják őt nyugodtan ágyában feküdni, és ne törődjenek vele.

Régebben Ambrust elég sokan látogatták, Toporján Antal törzsorvos is eljött, átlag kéthavonként, minden alkalommal rendkívül örvendezett, hogy kedves barátját ilyen kitűnő egészségben találta, szokásos harmincöt-negyven percét átbeszélte, csevegett a divatról, a szociális helyzetről, a technikáról, az egészséges életrendről, miközben a vegetariánus életmódra is kitért, és a nyers koszt hallatlan előnyeit kiemelte, majd közös ismerőseiket dicsérte, különösen Kankalin bírót és feleségét, Laurát, aki a város legelőrelátóbb és legtakarékosabb háziasszonya, de aztán Barnabást is, Ágoston atyát, Pergelin Tódort, a bárót, még Herstalról is beszélt, az igen kitűnő és magas állású lovag Herstal Raimundról, a város előkelőségéről, aki, mint mondják, nemsokára kancellár lesz, Marcella grófnőről, az áldozatkészség és a jótékonyság e csodájáról, aztán Toporján felállt, ismételten örömét fejezte ki és eltávozott. Ambrust az ilyen látogatás szörnyen fárasztotta, és elhatározta, hogy az érintkezést az ilyen emberekkel meg fogja szakítani. Azóta senkit sem eresztett be, és ez így sokkal jobb volt, saját gondolataival nyugodtabban tudott foglalkozni.

Ambrust rendszeresen csakis Kesző Benedek látogatta. Kesző Benedeket nem szabad összetéveszteni sem Kesző Benjaminnal, a köszörűssel, aki a Hárombéka tér 4. szám alatt lakott, sem Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval és amatőr koldussal, sem pedig nem szabad összetéveszteni Kesző Domonkossal, a fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsossal. Kesző Benedeknek régiségüzlete és antikváriuma volt a Pataksoron. Nem volt éppen szegény ember, de az idő már félig elmúlt fölötte, úgy ötvenen messze túl járt, nem volt alkalma megnősülni, és egyedül élt. Kesző Benedek úgy érezte, hogy benne valami nem éppen kínzó, de sokszor sajgó üresség van, és ezért járt Ambrushoz, mert úgy érezte, hogy ez ott ideiglenesen elmúlik. Ambrus neki leginkább álmairól beszélt. Lehet, éppen ez volt az, ami Keszőnek hiányzott. Ő maga sohasem álmodott. Amikor Ambrus álmait mesélte, érezte, hogy a sajgó üresség benne hirtelen kellemes meleggé változik. Az álmok nem voltak olyan igazi álmok. Ambrus ezeket a legnagyobb valószínűség szerint nem álmodta, hanem éberen gondolta ki, de ez nem volt baj. Például amikor arról beszélt, hogy az utcán fekete gyászruhába öltözött és lefátyolozott, igen karcsú női alakot látott. Magas, szigorú ember kísérte. Ambrus a nőt titokban követte, mert szépségét a fátyol alatt is megsejtette.

Hogyan mondta, kérdezte Kesző Benedek (antikvárius a Pataksoron), hogyan mondta?

Azt hiszem, szólt Ambrus, szépséget mondtam.

Szépség? kérdezte Kesző.

Szépség, válaszolta Ambrus.

Ó, igen, mondta erre Kesző, értem. Szóval szépség. Beszélje el, mi történt aztán.

Azok ketten kocsiba szállnak. Ambrus gyorsan a kocsi tengelyére kapaszkodott.

Ó, kiáltott Kesző Benedek (nem Kesző Benjamin, sem Kesző Bertalan, sem pedig Kesző Domonkos), a kocsi tengelyére?

Igen, mondta Ambrus természetes hangon, a kocsi tengelyére. Akkor késő este volt, a négylovas kocsi az éjszakában vágtatott az erdőkön át, hegyeken át, le a völgybe, sziklák között, folyókon át, mezőkön, végül a hegy tetején csapóhídon át a várkastélyba érkezett. A hidat azonnal felhúzták, és a vaskaput bezárták. Ambrusnak el kellett rejtőzködnie. Mit tegyen? Ha észreveszik, vége van. A szigorú várúr kegyelmet nem ismer. A szénaboglyába bújt, de az elfátyolozott nővel aznap éjjel nem sikerült beszélnie. Tényleg úgy volt, mint gondolta, csodálatosan szép szőke leány volt.

Szőke, mondta Kesző Benedek.

Szőke, mondta Ambrus tettetett közönnyel.

Kesző Benedek hosszasan tűnődött. Szóval szőke volt, mondta később.

Magam láttam, válaszolta Ambrus. Aztán elbeszélését folytatta: A szőke leány megvallotta, hogy a gonosz várúr őt elrabolta, és itt fogva tartja.

Kesző reszketett. Ambrus és a szép szőke leány minden éjszaka a rácson keresztül beszélgettek.

És mit evett? kérdezte Kisző Benedek.

A szőke leány dajkája az ablakon adott ki nekem kenyeret és húst.

Milyen húst? Marhát?

Néha marhát, néha disznót, volt úgy, hogy csirkét.

Sült csirkét vagy rántott csirkét?

Többnyire rántott csirkét.

Salátát nem adott?

Néha azt is adott.

És tésztát?

Azt ritkábban.

Kesző Benedek elgondolkozott.

Végül aztán Ambrus az ablakrácsot elfűrészelte, kötélhágcsót font, a földalatti folyosón, amelyet ő fedezett fel, a leányt megszöktette. A kegyetlen várúr persze pribékjeivel üldözte, és már-már el is fogta. De az utolsó pillanatban Ambrus a lőszerraktárt megtalálta, a gyújtózsinórt meggyújtotta, elmenekült, és a vár kegyetlen urával és a porkolábokkal együtt a levegőbe röpült. Ugyanakkor a rejtett kincset is megtalálták, és a szőke leánnyal megesküdtek –

Auguszta Kornéliának, annak a fürge öregasszonynak, akit a nap minden szakában hol itt, hol ott lehetett látni, rongyszatyorjával éppen a grófnőtől jött, Ambrushoz vagy Barnabáshoz, esetleg a báróhoz, akinél néha segített, ablakot mosott, a konyhát felsúrolta, a báró nadrágját vasalta, csekély díjazásért, igen, Auguszta Kornéliának akkor még nem volt saját háza, az Üszök utcában lakott, egészen kicsiny kamrában, de úgysem volt otthon sohasem, azokat az ajándékokat, amelyeket jószívű emberektől kapott, főként Marcella grófnőtől, azonnal Kesző Benedekhez vitte, ritkábban Zorge Salamonnak adta el, és ő maga csak a pénzt tette félre.

A grófnő nagyon jó hozzám, de a báró úr is és Barnabás úr is, mindig adnak nekem valamit, Barnabás úr a múltkor könyvet adott nekem, de én elvittem és eladtam Keszőnek, minek nekem könyv, öreg vagyok már, nekem már nem kell tanulni, este, ha megjövök, csak fekszem, és még lámpát is alig gyújtok, pápaszemem is eltört, mondtam is Barnabás úrnak, ha van neki régi pápaszeme, adja nekem, adott is, de azt is eladtam, nem kell az nekem, és nem igaz, hogy a pápaszemet én az asztalról elloptam és a könyvet is, elég nagy könyv volt, képekkel, Kesző azt mondta, szép és drága könyv, hogyan jutott hozzá, ilyen könyveket nem szokás elajándékozni, angol könyv volt, el se tudtam olvasni, mondtam is Barnabás úrnak, minek az nekem, én nem tudok angolul, nem baj, mondta Barnabás úr, vigye csak el, jóasszony, mert én igazán jó vagyok, és a báró úr zsebkendőjét se vittem el, pedig Zorge azt mondta, finom svájci batiszt, mindig mondják rólam, hogy ez a vén szarka, Barnabás úr azt mondta, nem baj, csak legalább ne beszélne annyit, és mindig ad nekem valamit, hogy már hallgassak és menjek, egy forintot, az ég áldja meg, hogyan tud annyit beszélni –

Korán reggel Ambrushoz sietett, és a babot föltette, közben leszaladt a fűszereshez, és akkor a csecsemőt a kapuban megtalálta. Rögtön fölkapta és visszafutott, és bevitte Ambrushoz. Ambrus a mennyezetet nézte, aztán a szemét fáradtan lehunyta. Menjen, szólt, menjen azzal a gyerekkel, hagyjon békén, vigye el valahová, mindegy, csak már menjen, egyetlen nyugodt percem sincs. Auguszta Kornélia erre a gyermeket, hogy meg ne fázzon, még jobban beburkolta, és Barnabás Maximus kapujában letette. Mikor visszatért, a bab már forrt.

Mindazok, akik az eseményeket figyelemmel kísérték, egyhangúlag azon a véleményen voltak, hogy még egyáltalában nem volt idő, amikor Hoppy Lőrinc annyit és oly kitartóan és feltűnően, sőt bizonyos tekintetben oly szenvedéllyel mászolygott volna, mint éppen akkor, és amikor Hoppy ezt a szót, amely nem tudni pontosan, kitől származott, meghallotta, tüstént szíven találva érezte magát, karját kitárta, majd magába roskadt, végül esküdözni kezdett, hogy soha senki még (átalag) őt így nem alázta meg, de teljes joggal, sőt igazsággal, mert –

Ez az, kiáltotta, ez és semmi több! és semmi más! Mászoly! Mászolyog. Mászolygás. Hoppy, sok tekintetben aladár, de végül a mászolygó Hoppy –

Abban az időben a postamester gyerekei mellé állítólag svájci francia bonne-t fogadott, aki, mint mondták, valamely okból hazájából eljött, de még egyelőre nem akart visszatérni.

Az ő módszere, szólt Hoppy, valódi kultúrmódszer, nem az elemeken kezdi, hanem ellenkezőleg, sőt –

Barnabás Maximusnak a nevelés e módszeréről sokat beszélt, és igyekezett őt annak helyességéről meggyőzni, különösen, amikor a bonne a gyermekeket a Port Royal elméleteire oktatta, és dolgozatot akart velük íratni John Donne-ról és az angol metafizikus költőkről.

Barnabás Maximus a dolgot nem helyeselte, és ezt nemcsak hibásnak, hanem minden pontjában elvetendőnek tartotta.

Hogyan képzeli ön, szólt a lelkendező postamesterhez, hogyan képzeli, hogy egy három és fél éves, egy ötéves és egy hétéves gyermek a Port Royalt, akár John Donne-t megérti, arról nem is szólva, hogy dolgozatírás, ugyan, hiszen még nem is tudnak írni, és a legidősebb is örül, ha a betű neki sikerül –

Hoppy nem volt hajlandó engedni.

A csúcsmagaslaton, az izé, a, a, igen, ott kell kezdeni, ó, mit adnék én azért, ha engem így neveltek volna, és most nem kellene szégyenkeznem amiatt, hogy Donne nevét sohasem hallottam, és a gnosztikusok, uram, ön megfeledkezik a gnosztikusokról, uram, mondja, el tud ön képzelni igazi műveltséget, amelynek a gnosztikusokról tudomása nincs?

Az ön nevelőnője, nézetem szerint, gyermekeire kiválóan kedvezőtlen hatást fog tenni –

Lárifári, magam is Barnabás úr véleményén vagyok, szólt Ágoston atya, és nem helyeslem, hogy cseperedő gyermekeknek a gnosztikusokról beszéljenek –

És az athosi kolostorok misztikája? kiáltott Hoppy, önöknek talán az is semmi? az is fölösleges, az is lárifári?

Barnabás vállat vont, Ágoston atya pedig azt mondta:

Gyermekei értelmi képességének érdekében helyesnek tartanám, ha azt a nevelőnőt elbocsátaná –

A postamester még megpróbált, mint mondta, mászolyogni, de Barnabás és Ágoston atya találkozójukat aznap este azért beszélték meg, hogy a héber apokaliptikusok kérdését végre dűlőre vigyék. Barnabás Maximus azt a csaknem klasszikus álláspontot képviselte, hogy az apokaliptikus irodalom fészkét valahol a Kaukázustól délre, talán éppen Iránban kell keresni, utalt Puckerly Divinatory civilisations című könyvének második kötetére és az etnográfiai leletek alapján, mire Ágoston atya a keletkezési helyet sokkal délebbre tette, a vita pedig megindult. Barnabás G. O. N. Orrhea, majd Furzfanger kutatásaira hivatkozott, e könyvből néhány sort fel is olvasott, és kijelentette, hogy megírandó művének ebből a szempontból sarkköve lesz. Ágoston atya ezt így, ahogy Barnabás beállította, kénytelen volt elismerni, de szerinte a valódi kérdést Wagram Hurenlatz teszi fel, aki azt mondja, hogy –

Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban "A nagy Ri" címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pirí-t, virí-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.

Barnabás Maximus mostanában rendkívül nagyszabású mű előkészítésén dolgozott, amely mű, mint mondani szerette, bizonyos tekintetben az egyetlen és első valóban tudományos könyv, az öszszes természettudományokat, történelmet, matematikát, logikát, lélektant, sőt a gyakorlati tudományokat is magába öleli, az erkölcsre, a szokásokra, a divatra, az öltözködésre, a játékokra, a sportra is kitér, s így Barnabás szerint az emberiségnek tízezer év óta függő kérdéseit rendezi, és végre megoldja. Megszámlálhatatlan ezer kötetből álló könyvtára az egész emeletet elfoglalta, itt élt hajnaltól éjszakáig szüntelen munkába merülten, házát csak ri-tkán hagyta el, inkább csak ha meghívták, mert társadalmi kötelezettségei alól magát nem óhajtotta kivonni. Sokáig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a világot körülutazza, legalább egyszer, hogy az emberi-séggel szemtől szembe találkozzék, és a népek életébe alkalma legyen a helyszínen betekinteni. Barnabás ezeket az értesüléseket elsőrendűen fontosaknak tartotta, s ezért kétezer-négyszázhatvanhat útleírást szerzett be, hogy a valóságról első kézből minél több adat birtokába jusson. Az utazás terve egyelőre nem valósulhatott meg, mert a prehisztória problémáinak végleges megoldása nélkül ebbe a vállalkozásba fogni esztelenségnek látszott. Mit lát az olyan ember, aki a múlttal nincs tisztában?

Hoppy, szólt Ágoston atya, tényleg nem jár el helyesen, amikor gyermekeit ilyen hóbortos nőszeméllyel nevelteti, micsoda bolondság!

Ne tegyünk úgy, felelt Barnabás, mintha ennél nagyobb bolondságot még nem láttunk volna.

Igaz, mondta erre Ágoston atya, de most el kell ismernie, hogy –

Ágoston atya szerzetes és a dogmatika tanára, gyakran eljött, hogy fontos kérdésekről beszélgessen, bár ő a maga részéről a tudományt csak a vallás segédeszközének tekintette, sok esetben vadhajtásnak, amely a vallás gyökeréből fakadt, és az eredeti anyafán túl akar nőni. Az értékek ilyen megzavarása ellen többször igen erélyesen tiltakozott. Régebben azt a tervet szándékozott megvalósítani, hogy Keletre megy hittérítőnek. Angolul és franciául meg is tanult, és egész sereg kínai jelet ismert, sőt a tibeti írást is tanulmányozta, igen, Tibetet akarta megtéríteni. Ágoston, Tibet megtérítője, talán szent lenne valamikor, szent Ágoston, a hippói püspök és szent Ágoston, Tibet megtérítője. Elég hosszú ideig fejében forgott, de aztán azt gondolta, hogy előbb a modern kornak megfelelő és időszerű szerzetesrendet alapít. A szerzet egyenruháját úgy gondolta el, hogy a csuha alatt csalánt hordanának –

Helyes, szólt Barnabás, elismerem, hogy az ilyesmi az embert rendkívül megkínozza. De honnan vesz ön télen csalánt?

A téli évszakban, válaszolta Ágoston atya, a csalánt valami mással lehetne pótolni.

Mire gondolt?

Apróra tört üvegre.

Kellemetlen, szólt Barnabás.

Valóban az, felelt Ágoston, de a modern emberben élő élvszomjúságot megfelelően ellensúlyozni kell, szerzetesrendem éppen ezen a gondolaton épülne fel –

A magam részéről, szólt Barnabás, nem kívánnék az ön szerzetébe belépni –

Én, válaszolta Ágoston atya, nem is tartanám önt erre érettnek –

Sőt, folytatta Barnabás, egyáltalán nem ismerek embert, aki darócruhája alatt üvegcserepeket kívánna viselni –

Barnabás azt ajánlotta, hogy az üvegcserepet esetleg a vezeklés ideje alatt hordanák, ritkán, évenkint egyszer, legfeljebb egy-két napig –

Ágoston erre azt felelte, hogy az üvegcserepet illetően nem tesz enyhítést, ő ebben a kérdésben –

Mikor Barnabás az üvegcserepek egészségtani hátrányairól beszélt –

Ágoston atya így szólt: helyes, nem ragaszkodom az üvegcseréphez, lehet vasreszelék vagy szög vagy más valamilyen éles ésszúró tárgy, de ha például szög lenne, akkor a szögeket időnként meg kellene tüzesíteni –

Bűnbánat idején? kérdezte Barnabás.

Többnyire, válaszolta Ágoston atya, de higgye el, hogy a mai korszakban, amilyen nagy a kéjsóvárság az emberiségben, ugyanolyan mély a szenvedés vágya is, az embereknek igényük van a szenvedésre, és ezt ki kell elégíteni. A modern kor a végromlás küszöbén áll, kicsapongásai –

A modern kor kicsapongásai, szólt erre Barnabás, nem lépték túl sem Athénét, sem Rómáét, sem Alexandriáét, sem Bagdadét, sem Bizáncét, sem Aztlanét, sem Pekingét, sem Allahabadét, sem Lhassáét sem - higgye el, ezt a kérdést én alaposan megvizsgáltam. Az emberiség tízezer éve már –

Helyes, szólt Ágoston atya, az üvegcseréptől elállok. A tüzes szög megfelel önnek?

Én, válaszolta Barnabás, nem óhajtok sem ebbe, sem más szerzetbe belépni. Én a vallás ilyen jelenségeit a tudomány által meghaladottnak tekintem. Az imént Wagram Hurenlatz művéről volt szó –

Hurenlatz álláspontját egyház- és vallásellenesnek tartom, felelte Ágoston atya, különösen ebben a kérdésben –

Hurenlatz kétségkívül túloz, amikor a tizennegyik fejezetben –

Én, szólt Ágoston, főként a kilencedikre és a huszonegyedikre gondolok.

A szomszéd házban Böllér Leo őrmester lakott feleségével, a kövér Mollyval, és, amint beszélték, egészen különös házaséletet élt.

Amikor ezt a nevet, hogy Böllér Leo őrmester, meghallottam, mondta Barnabás Maximus, a név önkéntelen kétméteres tagbaszakadt monstrumot idézett elém, sörényes és bömbölő hangú barmot, Kalibánt, olyan tenyerekkel, mint a lapu, valóságos hentest és mészárost. Igazán meg voltam lepve, amikor egyszer azt mondták, ez itt Böllér Leo, és akkor láttam, hogy selymes, fehér bőrű, csaknem szakálltalan arcú, kicsinyke, vékony ember, tagjaiban csirkecsontokkal, hangocskája is magas, egyenesen a természet csodájának tartottam, hogy ilyen lény egyáltalában életben maradt, és már vagy huszonöt évet megért.

Böllér Leo azt a tévedést követte el, hogy női fodrászság helyett életpályának a katonaságot választotta. Böllér nem volt jó katona. Azt is beszélték, erre a foglalkozásra majdnem csenevész alakja és igen erőtlen megjelenése miatt tökéletesen alkalmatlan volt. De ha már ehhez annyira ragaszkodott, irodába tették. Gyakran itt is katonához nem illő módon viselkedett, mert ha az ajtót erősen becsapták, Böllér sokszor rohamokat kapott, sőt nemegyszer az ijedelemtől el is ájult.

Böllér Leóné, a kövér Molly, mondják, fiatalabb korában még csinosabb volt, a város rossz hírű utcájában lakott, nem fogadott férfiakat, főként pénzért nem, legalábbis ezt senki sem tudta bizonyítani, de Auguszta Kornélia mesélte, hogy egy ideig még abban a házban is lakott, már tudja, hogy melyikben, ő nem is meri kimondani, annyira szégyenli magát, és borzad is, de hát neki ezt úgy mondták, és Molly már akkor nagyon szeretett volna férjhez menni valami rendes emberhez, pörköltet főzni galuskával, szatyorral bevásárolni menni, a boltosnál a legújabb híreket hallani, a szomszédba menni és megnézni, hogy mit főznek, a ruhát az udvarban kiteregetni, közben egy kis beszélgetésre megállani, szóval úgy élni, ahogy más asszony él. Akkor megismerkedett Böllérrel, akit a katonák a bordélyba magukkal hoztak, és amikor Böllér a meztelen nők láttán elpirult, és arcát eltakarta, nagyokat nevettek, és akkor Böllér el is akart futni, de Molly mindjárt tudta, hogy Böllér őt el fogja venni feleségül, és csakugyan néhány hét múlva az esküvőt meg is tartották.

A házasság legelső ideje Böllér számára igen nehéz volt. Molly meg akarta tanítani valamire, ami ellen Böllér tiltakozott, és arcát elrejtette, és a másik szobába szaladt, és fülét is bedugta. Akkoriban erről sokan beszéltek, nagyobbára hiteles értesülések alapján, mert Molly maga beszélte el Majoránnának, Majoránna Bellának, Bella Timur kisasszonynak, Timur kisasszony Kankalinnénak, Kankalinné Marcella grófnőnek, Marcella grófnő végül Auguszta Kornéliának, aki végül gondoskodott arról, hogy az eseményekről általában mindenki legalább a legszükségesebbek tudásának birtokában legyen. Molly, mint beszélte, Böllér Leót bizonyos elemi művelet megtanulására és gyakorlására puszta szóval nem tudta rávenni. Szegény Leo nagyon meg volt ijedve, mesélte Molly a fűszeresnek és a szomszédnak is, azt hitte, hogy abból valami nagy baj lesz. Ne mondja. De igen, szólt Molly, és akkor elbeszélte, hogy kénytelen volt hatékonyabb eszközökhöz folyamodni, mert hát Leo az ő férje, hát nem? Úgy van, ez igaz. Böllér azonban akkor meg akart szökni, mert szerinte férfinak és nőnek egy szobában aludni nem szabad, sőt ez illetlenség. Molly akkor valamit tettleg kísérelt meg, mire Böllér elszaladt, Molly utána, és a lakásban kergetőztek, a székeket feldöntötték, Molly szitkozódott, Böllér sírt, a szekrényről az edényt leverték, több képet összetörtek, még a nagy tükröt is, végül Böllér állítólag az árnyékszékre menekült, a kulcsot magára fordította, és onnan nem volt hajlandó kijönni, csak harmadnap, amikor az éhségtől elgyengült, és Molly megesküdött, hogy férjétől soha többé semmiféle illetlenséget nem fog kívánni.

Molly akkor cselhez folyamodott. Estére, mondta a szomszédasszonynak, jó fűszeres tokányt főzött, édes bort hozatott, Böllért jól megetette és megitatta, és aztán azt mondta, hogy most pedig menjenek fürödni. Böllért a kádba állította a meleg vízbe, és alaposan megmasszírozta. Böllér, mivel mértéken felül csiklandós volt, visított és ugrált, és a vizet a kádból kilucskolta, de Mollynak sikerült őt csaknem az ájultsággal határos állapotba ejteni, aztán az ágyba dugta. Böllér azonnal elaludt, másnap még törődött volt, de már nem riadozott annyira, és néhány hét alatt, mint beszélik, az egészet csaknem meg is szokta. Szervezete azonban az erős igényeket nem tudta kielégíteni, és már akkor sorvadásnak indult és –

Pergelin Tódor ősei kétszáz évre visszamenőleg a városban laktak, éspedig mint vaskereskedők. Tódor nagyapja sokáig volt külföldön, de apja, mint komolyan mondta, a várost egész életében egyszer sem hagyta el, akár a kínai mester, aki az ablakon se nézett ki, s mégis az egész világot bejárta. Tódor még egészen kicsiny fiú volt, máris lemezekből és szögekből és drótokból igen érdekes gépeket szerkesztett, amelyekbe vizet is lehetett önteni, a kazán alá tüzet is lehetett gyújtani, és a gőz különböző munkákat végzett, a kerék forgott, a masina pöfögött, és a város csodájára járt. Később mindig bátrabb lett, feltalálta a gőzhabverőt, és csinált gőzkorcsolyát is, amely géppel a sima jégen óránként négy kilométeres sebességgel is lehetett haladni, csak az volt a baja, hogy a gépet az embernek a hátára kellett vennie, s mivel az száznegyven kiló volt, senki azt még csak fel se tudta emelni. Pergelin egyszer, tökéletesített alakban, mindössze hatvankét kilós formában, működését be is mutatta, de az egészen nem sikerült, mert a kazán alá gyújtott tűz a hátát összeégette, s akkor napokig hason kellett feküdnie.

Mikor aztán apja nyugalomba vonult, és Tódor a vaskereskedést átvette, a faaprítót találta fel. Ez a gép a tartóvasak közé helyezett fahasábokat igen szellemesen, önműködő, beállítható fejszével csaknem gyufaszál-vékonyságúra tudta aprítani. Alkalmazásra aránylag magas üzemköltsége miatt nem került, mert a gép körülbelül négyszer annyi fát fogyasztott, mint amennyit felaprított.

Pergelin Tódor becsvágya az volt, hogy az univerzális gépet feltalálja, olyan gépet, mint mondta, amely az összes emberi munkákat elvégzi, s amely azonkívül kerekes lábakon automatikusan mozog, igen könnyen kezelhető, még utazni is lehet rajta, mert egy vagy két ülésen többen is elférnek, s alulról kellemes meleget fejleszt, amely télen igen jó, nyáron az egész hűtőberendezéssel függene össze, és még jeget is gyártana, nem sokat, de éppen eleget ahhoz, hogyha valaki megszomjazna, az automata limonádétartályból ügyes, csappal kiereszthető italba egy kis darab jeget lehessen tenni.

Az elvégzendő feladatokat Pergelin a következőkben foglalta össze: a gép tudjon ceruzát hegyezni, tudjon ésszerűen elhelyezett pisztolyból tizenkét lövést egymás után leadni, tudjon cigarettát tölteni, legyen rajta óra, amely a közép-európai időt mutatja, legyen rajta húsdaráló (gyümölcsdaráló, mákdaráló, zsemlyedaráló, kávédaráló, kukoricadaráló), legyen reszelője, aprítója, dohányvágója (amely rendkívül ötletesen összefüggésben áll a töltővel, úgy, hogy a dohánylevelet felül beadják, alul a kész cigaretta potyog), de viszont legyen rajta szappankeverő és habfejlesztő, amelyet borotválkozás alkalmával kitűnően fel lehet használni, legyen rajta egy kis gramofon, amely, mialatt a gép jár, a kezelőt zenével szórakoztatja, legyen fonó- és szövőkarja, amellyel mindenki saját szükségletére gyapjúból vagy pamutból szövetét el tudja készíteni. A gép hiányai közé tartozott Pergelin szerint főként az, hogy nem volt alkalmas sem radírozásra, sem meszelésre, sem krumplihámozásra, sem pedig tollfosztásra, és bélyegragasztó sem volt rajta, de még jegylyukasztó sem. Ezeket a hiányosságokat később mind pótolni kívánta, egyelőre azonban megelégedett azzal, hogy négy keréken, forgó lábakkal, hajlítható könyökkel fölszerelt gépet szerkesztett, amely a központi kazánban fejlesztett gőzzel egész sereg munkát végzett. Pergelin a gépet szabadalmazott Pergelin-féle chimendexnek (ejtsd csájmendex) nevezte el.

Tíz évig tartott körülbelül, amíg a chimendex első példányát el tudta készíteni. Különösen az elégítette ki, hogy a ceruzahegyezőt is bele tudta kombinálni, sőt még vészjelző csengőt is szerelt fel, amely a legkisebb érintésre, működésbe lépett. Akkor aztán a szükséges nyersanyagot, a dohányt, a cigarettapapírt, a pisztolyhoz való töltényeket, a gyümölcsöt, a krumplit, a mákot, a kukoricát, a kávét a darálóba, a reszelőbe, az aprítóba, a szappant a habfejlesztőbe, a ceruzát a hegyezőbe, a lemezt a gramofonba beszerezte, a gépet ezzel az anyaggal jól megtöltötte, és befűtött. A gőz tényleg kifogástalanul fejlődött, és a feszmérő szerint a kívánt feszültséget csakhamar el is érte. A kerekeket bekapcsolta, és a chimendex elég nehézkesen ugyan, de megindult. A könyökökkel volt csak egy kis baj, mert a gép mozgás közben rogyadozott, és többször előre akart esni, annyira, hogy Pergelin csak oldalról merte megközelíteni. A gép konstrukciójába egyébként is valami hiba csúszhatott, mert amikor Pergelin a gőzt kinyitotta, a chimendex a krumplit és a gyümölcsöt felkapta, és igyekezett abból valamiféle szövetet szőni, a szappant elkezdte reszelni, az órát megpasszírozta, a gyapjúfonalat megdarálta, a dohányt először nagy erővel a présbe nyomta, aztán a ceruzahegyezővel meghegyezte, a kukoricát a kávéval összekeverte, és a cigarettapapírba töltötte, és a pisztoly mind a tizenkét lövését belelőtte a gramofonba. Pergelin fejét nem vesztette el, a gépet szétszedte, és újra összerakta, az előbbieken okulva, de éppen akkor –

házában egészen különös dolgok történtek. A kamrából úgyszólván mindennap valami eltűnt. A házban senki sem járt, a kamra ablaka az udvarra nyilt, rajta vasrács, mégis hol egy darab szalonna, hol egy üveg befőtt, hol a sajt vagy a zsír vagy a kolbász. Elhatározta, hogy éjszaka fennmarad, úgy is tett, de semmit se hallott. A következő éjjel a zárt kamrából egy darab főtt füstölt hús tűnt el. Pergelin akkor azt gondolta, hogy az átdolgozott chimendex kipróbálására soha kedvezőbb alkalom nem kínálkozott. Egész délutánját arra szentelte, hogy az összes kerekeket, csapágyakat, karokat, forgókat megolajozza, aztán a gépet a kamra ajtajába állította, és este befűtött. Amikor a gőzképződés megindult, a vészjelzőt beigazította, és nyugodtan lefeküdt.

Éjfélig semmi sem történt, Pergelin akkor a kazán alá még néhány lapát szenet tett, aztán tovább aludt. Már egy óra is elmúlt, amikor sajátságos hangra ébredt. Nem ismerte fel azonnal, a chimendex gramofonja szólt elég tisztán és élvezhetően. A következő másodpercben a vészjelző csengő megszólalt, két nagy detonáció és egymás után vagy nyolc lövés hangzott el. Pergelin még elég jókor érkezett ahhoz, hogy egy embert a chimendex karjai közül kiszabadítson. A gép a szövőkarokkal kapta el, az aprítóba akarta emelni, és, mint Pergelin később mesélte, ha ő akkor nincs ott, akkor a gép, mialatt nyolc tölténnyel a kamra egész paradicsomkészletét tönkrelőtte, az illetőt menthetetlenül megreszeli, és belőle cigarettát tölt.

A helyzet világos volt. A tolvaj a padlás felől bújt be úgy, hogy a kamra oldalában levő lépcső két fokát kiemelte, a résen becsúszott, és azt vitt el, amire éppen kedve volt. A padláson rejtőzött! Pergelin a félájult emberre nézett, de abban a pillanatban felkiáltott:

Az ördög vigye el, hiszen ez Episztemon úr! Hogy a keserves fenébe –

Episztemon félig feltápászkodott, a rémülettől rekedten mondott valamit, amit Pergelin nem értett.

Hogyan! érthetetlen! Hallotta, hogy süketségéből meggyógyult, és igazán örült neki, azt is hallotta, hogy kleptomániás lett, hiszen tőle is vitt el apróságokat, úgy emlékszik, egy pár cipőt és harisnyákat, de az egész szót sem érdemel. Most meg már betörő lett!

Episztemon nyögött. A chimendex a bordáit megnyomta.

Látja, szólt aztán. Hirtelen elhallgatott, és újra nyögött.

Pergelin fölemelte, a szobába támogatta, és teát főzött neki.

Ön téved, szólt Episztemon –

Tévedek? kérdezte Pergelin.

Nem vagyok betörő, mondta újra Episztemon.

Nem? Nem betörő? Hát akkor micsoda? ne vegye rossz néven, nekem az ilyen úgynevezett, hogyismondjam, iránt nem sok érzékem van, egyszerű ember vagyok –

Episztemon elszomorodva nézett.

Az én életem, úgy látszik, teljesen fölösleges, mondta. Teljesen. Én két héttel ezelőtt ide az ön padlására bújtam –

Úgy. Ön már két hete itt lakik! De miért? Hiszen van rendes lakása, vagy –

Ó, nem, szólt Episztemon. Én most nagy lépésre határoztam el magam. Én az emberiséget próbára akartam tenni –

Az egész emberiséget? Érdekes. Ne mondja, ez igazán érdekes. És hogyan akarta ön az egész emberiséget próbára tenni?

Episztemon még jobban elszomorodott.

Meg akartam tudni, lesz-e valaki, egyetlen ember, egyetlen ember, aki észreveszi, hogy eltűntem.

Milyen különös ember! És talált ilyen embert?

Nem találtam, szólt Episztemon igen lassan.

Igen, igen, szólt Episztemon hirtelen, próbára akartam tenni, vajon lesz-e valaki, aki keresni fog. Aki sajnálni fog. Akinek hiányozni fogok. Elbújtam ide –

No és –

Mit no és? Tudott ön az én eltűnésemről? Hallott rólam valamit? Ugye nem?

Igaz, tényleg nem hallottam.

Senki se vette észre, senki. Az égvilágon senki. Eltűnésemet még a hivatalomban sem vették észre. Senki és semmi.

Milyen fájdalmas, mondta Pergelin. Később hozzátette: Van önnek háza?

Van, mondta Episztemon.

Ó, akkor eltűnését biztosan észrevették volna előbb vagy utóbb –

Kicsoda?

Az adóhivatal, mondta Pergelin, de, persze, lehet, hogy csak egy év múlva, amikor az adót be kell vallani. Milyen szomorú.

Episztemon egyre jobban elborult.

Ennyit érek, mondta, itt bujkáltam, és az ön kamráján élősködtem, éjjel mentem csak ki, és azt lestem, hogy beszélnek-e rólam. Senki. Senki se vette észre –

Pergelin erre azt mondta: a chimendex majdnem felaprította, szerencse, hogy semmi baja nem történt. Képzelje el, ha a paradicsom helyett a nyolc golyót a hasába lövi. Most pihenjen.

Episztemon nem felelt, csak fejét lógatta. Pergelin ágyat vetett neki, és betakarta. Aludjon, szólt, majd holnap, holnap.

Hát igen, másnap reggel történt, hogy Pergelin Tódor a gyermeket a kapuban megtalálta. Hirtelenjében valami összefüggést keresett Episztemon és a csecsemő között, de aztán látta, hogy a két esemény nem tartozik össze, és így a barna kendőt a gyermekkel együtt egészen nyugodtan a szomszédba, Hoppy Lőrinc kapujában helyezte el, a csengőt meghúzta, gyorsan visszament, és a kaput bezárta.

Azokban a napokban Hoppy Lőrinc postamester még az eddigieknél is sokkal nagyobb tevékenységet fejtett ki, nem volt ház, hova ne ment volna el, sokat pusmogott és titkolódzott, és szavai közé ilyeneket kevert, mint, rettenet és borzanat és hökkenet. Amikor a báró megkérdezte, hogy ezt megint már honnan veszi, Hoppy hirtelen magába roskadt, és azt mondta: régi könyvekből szedtem elő, csakis azért, hogy műveltségem –

Az ilyesmi, szólt a báró, nem műveltségre, hanem ízléstelenségre vall, ezek mind régi, rossz és elavult szavak –

Amilyen rossz és elavult én magam vagyok, folytatta Hoppy alázatosan és szemtelenül vigyorogva –

Negyedíves, cseppet sem tiszta, sőt gyűrött és zsírfoltos papírdarabkákat osztogatott, amelyekre görbe gyerekírással, minden bizonnyal Hoppy fia, Hoppy Mithridates a következőket írta:

Hoppy Lőrinc és családja tisztelettel meghívja önt és nb. családját f. hó 16-án tartandó műsorral egybekötött estélyre

Sic itur ad gloria mundi.

De Hoppy úr, kiáltott Barnabás, ön itt két híres latin mondást összekavar, az egyik Sic itur ad astra, a másik Sic transit gloria mundi.

Hiányos műveltségem, szólt Hoppy halkan, és kezét szívére tette.

Aztán hirtelen lelkesülni kezdett.

Igaz, tökéletesen igaz, sokszor már meg is fenyítettem magam azért, ó igen, most mindjárt megyek haza, és meg fogom magamat verni, mert én, uram, le fogom szoktatni magamat teljes monorral és szigorral –

A meghívókat általában mindenki, mint a postamester mesélte, rettenettel és hökkenettel olvasta, és eleinte sokan szabadkoztak, elfoglaltságukra hivatkoztak, mások rendkívül sajnálták, hogy éppen aznap el kell utazniuk, de Hoppy délután ismét eljött, sőt este is, másnap kora reggel, s így a legtöbben részvételüket kénytelenek voltak megígérni.

Belépti díj nem lesz, szólt Hoppy halkan, és hunyorított, bár szegény vagyok, és három mámóc gyermeket kell nevelnem, ó, három nyürge és fikány gyermeket, ha ezt egyáltalában nevelésnek lehet mondani. De ha valaki a nyújtott kultúrélvezetért bármilyen kevés összeget is, mert kultúra, ezt tűztem ki házam gyászlobogójára, szent szó, kultúra, köszönettel fogadom, gyermekeim nevében –

Nemcsak arra kényszerít, hogy elmenjek, szólt Féllábú, hanem még meg is vág.

Majd meglátja, válaszolta Hoppy, hogy rászorultunk, és pénzét nem méltatlanokra vesztegelte –

Vesztegette, mondta Féllábú, és egy tízest adott neki.

Az estély előtt való napon az összes meghívottakhoz még egyszer elment, mert, mint mondta, a dátumra őket figyelmeztette, és a műsorra való tekintettel pontos megjelenést kért, mert ha már magát az estély miatt költségbe, sőt adósságba verte, annyi mindent szerzett be, még uborkát is, majd meglátják, akkor már igazán elvárhatja, hogy a mélyen tisztelt –

Hajlongott, és jobbra-balra pislogott, mintha a hatást leste volna, sőt Jonathánt rögtön el is akarta vinni magával, hogy az előkészületekben neki segítsen.

Főképpen, mondta suttogó hangon.

Körülnézett, és egészen Jonathán füléhez hajolt –

A csüggedelem –

Miféle csüggedelem? kérdezte Jonathán elképedve.

Özvegyember vagyok, tudja, már több mint egy éve nálam senki se takarít, rendetlenség, piszok, baralintos –

A fiatalember egyre kedvetlenebb lett. Hoppy most már egészen halkan azt lehelte:

A. A. A Férgek (arcát eltakarta), a poloskák –

Szünet.

Ne higgye, hogy csak úgy elvétve talán egy vagy kettő vagy, nem, nem, tele van, tele van (szavalni kezd), a szekrény tele van, az ágy tele van, a képek tele vannak, a padló tele van (harsog), az asztalon másznak, ha eszünk a tányérban, pfuj, pfuj (zokog), ha eszünk, ha van mit enni –

Hoppy hosszasan szipákolt, és szeme sarkából a hatást leste.

Jöjjön, szólt halkan, jöjjön segíteni (hangja hirtelen megtörik). A plafonról levetik magukat, csüggedelem, baralintos csüggedelem –

Nem tartom helyesnek, szólt erre Jonathán, hogy ilyen körülmények között vendégeket hív meg, hiszen igen kellemetlen lehet, ha –

Gyermekeim érdekében, kiáltott Hoppy hevülten, és karját kitárta, és a gyász (hirtelen összeroskad, és fejét lehajtja). Én ezt gyászünnepélynek szántam, megboldogult feleségem emlékezetére és a kultúra, tudja, a kultúra –

Most gyorsan felállt, és kalapja felé nyúlt.

Egész éjszaka dolgozni fogok, megyek, megyek –

Jonathán gyorsan kikísérte.

Délelőtt még lement a fűszereshez, uborkát vett, és azt mondta, hogy ez a büfé szenzációja lesz, uborka, de miért, kérdezte a fűszeres, hiszen az uborka egyáltalán nem ritkaság. Nálunk az, kiáltott Hoppy, egy éve nem ettünk uborkát. Aztán vett rizst és lisztet és élesztőt és darát és sót és köménymagot és rovarirtót, de aztán visszaszaladt és fontos arccal két gyertyát is kért, az estély után megfizeti, mert a vendégek, magas felülfizetések, mélyen tisztelt hölgyek és urak –

A vendégek közül elsőnek Pergelin Tódor érkezett és –

Ön már fizetett? kérdezte Hoppy.

Egy ötöst adtam, felelt Pergelin meglepve.

A postamester erre papirost vett elő, és keresgélt, aztán azt mondta:

Nem látom, szólt, igazán nem találom, pedig ha fizetett volna –

Pergelin zsebébe nyúlt.

Én pontos vagyok, kiáltott Hoppy, az ilyen tekintetben pedáns, igazán pedáns.

A dolog igazán megérte, szólt később a báró, persze akkor és abban a percben cseppet sem volt mulatságos. Hoppy két szobában lakott. A nagyobbik teljesen üres volt, a fal mellett az ebédlőasztal és két konyhapolc, a sarokban pedig az ócska harmónium. Egyéb semmi. A másik szobába vezető ajtó zárva, de fekete selyempapírral feldíszítve és krétával felirat: Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet. A postamester mindenkinek hosszasan megmagyarázta, hogy ez az ünnepély tulajdonképpen gyászünnep, árva és elhagyatott család epedékeny siralma –

Az asztalra Hoppy az éléskamrát rakta ki, volt ott tányérokon, de papírban is, főként csak újságra kiszórva rizs és cukor és liszt és dara és sárgarépa és krumpli és káposzta és hagyma és paprika, és a közepén színes papirossal feldíszítve az a bizonyos üveg uborka, még nyers hús is és egy elmosatlan tányéron lerágott csirkecsont, Hoppy szerint azért, mert éhező családja kénytelen volt a vendégeknek szánt csirkét még tegnap megenni, bűnbánattal ott állt, kezét szívére tette és könnyezett, a csontokat csak azért tette ki, hogy mélyen tisztelt vendégek lássák, ő a maga részéről mindent elkövetett, és bebizonyította, hogy áldozattól sem riad vissza, de a szükedelem miatt –

Főképpen két dolog volt, ami meglepetést keltett. Az egyik az, hogy sehol sem volt szék vagy pad, ahová le lehetett volna ülni, Hoppy később azt mondta, hogy a férgek miatt a székeket kénytelen volt mind kivinni. A vendégek ott ácsorogtak a szobában, egyesek a falhoz támaszkodtak. A báró a padlóra akart ülni, de azt minden bizonnyal már hónapok óta nem seperték, tele volt dugókkal, szögekkel, csontokkal, magokkal és összegyűrt papírral, és úgy tűnt, mintha Hoppy még idegen szemetet is hozott volna, és azt igen hatásosan szétszórta. A másik meglepetés a maró rovarirtószag volt, annyira erős, hogy különösen a hölgyek állandóan köhécseltek, és orrukat fújták.

Jonathán úr tudja, szólt Hoppy lelkendezve, és vendégei között sürgölődött, hogy kénytelen voltam, ő bizonyos tekintetben a bizalmasom, megvallom, másfél év óta itt senki sem takarított, és a férgek miatt, de mélyen tisztelt, ne tartsanak, a féregirtó drága volt, mégis megvettem, itt a számla (zsebéből papirosokat vesz elő, és keresgél), bemutatom (a cédulát lobogtatja), lássák, Hoppy Lőrinc költséget nem kímél, igaz, hogy hitelbe vettem, de az előadás után gyermekeim tányérozni fognak, és akkor úgyis megtérül, sokba került, erőmön felüli költség –

Hoppy a szoba közepén állt, a többiek körülötte sajátságos meghökkent arccal (hökkenet), mint később Barnabás mesélte. Aztán az asztalhoz lépett, és így szólt:

Hölgyeim és uraim, ez íme a Hoppy család hagyományos vendégszeretetének jele. Sajnálatunkra (remegékeny sajnadalom) nincsen sem módunk, sem tehetségünk arra, hogy a büfét elkészített ételekkel rendeztük be légyen, illetve légyen be, vagyis rendeztük be lehet légyen, berendezdelem. Hiszen anyátlan árva család az, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim (könnyezik), amelyet most legmagasabb jelenlétükkel itt megtiszteltek, de a büfé mégis itt van (szaval), a Hoppy család diadala! Éljen a Hoppy család! (Szomorúan.) Bor nincs, három deci volt, többet nem adtak hitelbe, azt én tegnap éjjel féregirtás közben (mellét bűnbánóan veri) megittam, mert én, hölgyeim és uraim, kénytelen voltam meginni (hörpedelem), és lelkiismeret-furdalom következtében, bár (fejét lehajtja) önök nem ismernek engem még. (Hirtelen felkiált.) Éljen a Hoppy család! Itt a rizs, a liszt, a só, a cukor, az élesztő, a répa, mindenki vigyen haza, amennyit csak akar, otthon készítse el, s közben gondoljon a nemes Hoppy családra, a nemes Hoppy család (felsóhajt könnyesen), mert a jó szív, a jó szív –

Hoppy csuklani kezdett, és zokogásra fakadt.

A szobában tizenkilenc nő és férfi állt, és tanácstalanul nézett a büfére és egymásra és Hoppyra, míg végül mindnyájuk megkönnyebbülésére Barnabás Maximus előlépett, és azt mondta (tiltakozat és förmedelem).

Kedves postamester úr, mi mindnyájan itt kötelességünknek eleget tettünk azzal, hogy eljöttünk. Előzőleg fizettünk, ön még itt is többeket megvágott, és ha csak fejenként egy tízest számítok is, ön közel kétszázat vett be, ami elég szép pénz, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ez a büfé itt igazán nem kerülhetett többe, mint legfeljebb tizenöt forintba, beleszámítva a rovarirtót is és a lerágott csirkét. Megette? Váljék egészségére. Nem kérdezem, hogy a többi pénzt hová tette, ez az ön magánügye. Nézze, itt a hölgyek és urak már egy félórája ténferegnek anélkül, hogy le tudnának ülni, és a falhoz sem mernek támaszkodni, mert az tele van szétkent féregnyomokkal. A szag valóban elviselhetetlen, és csak az ön cikornyás epedékenysége az, ami még ennél is kevésbé elviselhető. Mi elismerjük, hogy ön a mi érdekünkben sokat tett. Ön kedves óhajtott lenni, és ez a legtöbb. Valljuk azonban be, hogy ez egyáltalán nem sikerült. Mi most az ön szíves vendéglátását megköszönjük és eltávozunk.

Éljen Barnabás, kiáltott Féllábú. A többiek is éljenezni kezdtek, és az ajtó felé tódultak.

Hoppy hirtelen kitárt karokkal az ajtóba állt.

Várjon, várjanak, nem, nem, várjanak, gyermekeim, nem engedek ki senkit, az előadás, mindent meg fognak érteni, kis idő, az előadás, az előadás után tányérozás –

A vendégek megzavarodtak.

Ne bántsuk meg, szólt Barnabás, nézzük meg azt az előadást. Azt hiszem, ilyent még nem láttunk, és valószínűleg soha többé nem is fogunk látni. Már csak azért is érdemes –

Hoppy a fekete papírral díszített ajtóba állt, krákogott, és beszélni kezdett:

Hölgyeim és uraim, önök most itt három árva gyereket fognak látni, legidősebb fiam, Mithridates 7 éves, Melinda lányom 5 és fél, Horatió fiam 3 és egynegyed. Kimondhatatlan az, hogy ez a három szegény árva mit szenved anya nélkül ilyen emberrel, mint amilyen én vagyok, mert én, tisztelt közönség, tudom, hogy mit jelent velem élni –

Hoppy mellén a kabátot rángatni kezdte, és önmagát többször megütötte, aztán felkiáltott:

Nyomorult ember! Nyomorult –

Mégis jobb lett volna elmenni, szólt Féllábú Barnabáshoz. Flórián bólintott, és Marcella grófnőre nézett. Ez tényleg sok, mondta Jonathán. Kankalin az asztalon szalonnahéjat fedezett fel, és azt nézte.

Gyermekeim, folytatta Hoppy hirtelen lelkesedéssel, azt, amit most be fognak mutatni, csodával határos, hogy ezek az elhanyagolt szegény gyermekek e szenny közepette mégis a kultúra, igen a kultúra –

Kezdjük az előadást, szólt Pergelin, és tapsolt.

A többiek is tapsoltak. Hoppy mélyen meghajolt.

Az első számban Hoppy Melinda kisasszony, mint a hoppydalom első száma, táncszám gyertyatánc, fekete gyászruhában gyertyatánc, a régi népek mintájára, tűztánc, bár Melinda kisasszony igazi tudása nem a táncban illetve, hanem az ének, tisztelt közönség, önök Melinda hangjáról még sokat fognak hallani, a második Mithridates erőmutatványai, csodával határos, a harmadik, a műsor csúcspontja, Hoppy Horatio úr hazafias kultúrszavalata, címe az Árva gyermek imája a Hazához és a kultúrához, írta Hoppy Lőrinc postamester, a negyedik szám élőkép, címe a Három árva, a gyermekek triója, harmóniumon kíséri Hoppy Lőrinc postamester –

Halljuk, kiáltotta a báró.

A közönség tapsolt, Hoppy ismét mélyen mghajolt, és az ajtó mögött eltűnt.

Szünet.

A szomszéd szobából motoszkálás, suttogás, aztán dobbantás szűrődött át. Az ajtó egyszerre kitárult. Szemben a szekrény háta feketére mázolva, a szekrény tetején limlom, rongyok, kiszakadt párnák, ócska cipők, üvegek, régi paplan, edények, törött vázák, egy lámpa, művirág. A szekrény és az ajtó között a padlón két égő gyertya.

Jobb lett volna elmenni, szólt Féllábú. A többiek helyeseltek, de a báró intett, hogy csend legyen. Végül senki se mozdult a bűvedelem miatt, mint később Hoppy mondta. A postamester oldalt állt, kezét szájához tette, és brummogó hangon valami kürtöt vagy mit akart utánozni, a toppanásra egyszerre csak előlépett Melinda fekete selyempapír ruhában, és a két gyertya közé állt, de még meg sem mozdult, mikor az egyik gyertya lángja ruháját elkapta, és máris fellobbant. Ez volt, mint Hoppy mesélte aztán, a borzanat és a dermenet. A közönség első sorában négy nő állt, Bella, Marcella grófnő, Majoránna és Améline. Mind a négyen azonnal odaugrottak, és a tüzet eloltották. A többiek kiáltozni kezdtek. Féllábú az ajtót feltépte és kirohant. Pergelin követte.

Két tízesembe került, szólt a báró, és most ruhámat küldhetem a fertőtlenítőbe, vigyázzon, Ágoston atya, csuhájával még felszed valamit.

Bent az asszonyok sopánkodása hallatszott. Hoppy kiszaladt.

Ez még csak az első szám, várjanak, a műsor a végén a tányérozás.

Senki se hallgatott rá –

A kérdés, amit sokan föltettek, s amit, mivel nem halaszthatom tovább, nekem is föl kellett tennem, hogy a kitett gyermek és Zorge Salamon között milyen kapcsolat és viszony állott fenn, más szóval azon a bizonyos kora tavaszi reggelen abba a barna gyapjúkendőbe burkolt csecsemő volt-e Zorge Salamon kapujában, és ha igen, mikor, ki vitte oda, milyen napszakban, milyen célzattal? egyedül? másokkal? józanul? részegen? milyen indítékkal és indulattal? ismerte-e Zorge? hallott-e a gyermek származásáról? milyen körülmények között?

A legtöbben, akik a gyermek történetét egyébként pontosan ismerik, ezt az eseményt nem érintik, talán azért, mert Zorge a város újdonsült lakója volt, zárkózott életet élt, senkivel sem érintkezett, a Hosszú utca legvégén lakott, még Filléréken is túl, a 122-es szám alatt, a majorság épületében hátul, a cselédlakásban feleségével és hat gyermekével, öt fiú, egy lány, igen szűkös életviszonyok között. Korán reggel, télen úgyszólván még sötétben taligájával a városba indult, különösen idegenszerű hangján azt kiáltozta, hogy ócska ruhát, bútort, cipőt, vasat, rezet vesz, néha csak késő délután tért vissza megrakott taligával, izzadva. Otthon, mint mondják, általában csak hagymát és főtt krumplit evett, csak egyszer-kétszer egy évben vettek libát. Gyermekei a majorság udvarán játszottak a többi gyerektől külön, sőt amikor más fiú és lány odajött, hirtelen a házba szaladtak és elbújtak. Az asszonyt sohasem lehetett látni, egyesek azt mondták, hogy már őszülő fekete asszony, aki egész nap főz, mos, takarít, foltoz, vizet hord, fát aprít, és olyan ügyes, hogy lyukas edényeit is maga forrasztja azzal az ónnal, amit férje a taligán hoz. Persze hogy azzal a sok limlommal, haszontalan és értéktelen ócskasággal, amit Zorge minden áldott nap összegyűjt, mi történik, azt senki sem tudta. Hogyan élhet ilyesmiből nyolc ember? De való tény, hogy élt, sőt Zorge Simon és Manassé már iskolába is járt foltos, de tiszta ruhában, igen jól tanult, Manassé különösen remekül számolt, és ezért sokkal kevésbé verték meg, mint Simont, aki egy kicsit mamlasz volt, sohasem mert visszaütni, s a tanítónak folyton árulkodott.

Voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy a gyermeket először az a bizonyos valaki, aki kitette, Zorge kapujában helyezte el. Ha itt már amúgy is hat gyerek van, miért ne legyen hét? vagy nem? Ha így volt, akkor a csecsemőt az asszony vette észre, és azt mondta, hogy fel fogja nevelni. Zorge tiltakozott, nem éppen az ellen, hogy eggyel többen legyenek. Igaz, hogy körülményeik nem valami rózsásak. De ő már tud arról az eladó házról ott a Pataksoron, amely házat úgyszólván a magáénak tekint, mert akár így, akár úgy, pénze már meg is van hozzá. Nyár folyamán talán már át is költöznek, és ott ő üzletet fog nyitni. Zorge általában kevés szavú ember volt, abban a percben azonban bőbeszédű lett. Nem, igazán nem a szükség miatt. Valamit mondott, éspedig olyan sötét tiltakozással, sőt bizonyos tekintetben haraggal, hogy az asszony hirtelen elhallgatott. Zorge a csecsemőt régi rongyokkal betakarta, és a taligára tette. Alkalmas helyen majd leteszi. A gyermek állítólag így került Kankalin Mátyás kapujába.

A másik kérdés, amit szintén fel kell vetni, szintén jelentékeny, és ez az, hogy volt-e a gyermek Schnoen Alajos kapujában. Egyesek tudni véltek valami levélről, amelyet Turcsika Szelenár írt Bajnád Edelénynek éppen azon a napon. Föltehető, hogyha ő aznap reggel éppen Schnoen Alajos, a korrekt úr és a matézis tanára, egzakt fekete redingote-jában, haját csillogóra fésülte, már a basszusba hajló baritonjával, akkor ő a gyermeket be is fogadja és fölneveli. De ő aznap éppen Turcsika Szelenár volt, zöld kalapban járt, zergetollal, és türelmetlenül beszélt, pattogott, és délután levelet írt barátjának, Bajnád Edelénynek, triplgengerének, háborgó levelet és olyan haraggal, hogy a tollal a papirost többször mérgében átdöfte. Hallatlan pimaszság, írta, hogy valaki őt célba vette, és merényletet követett el ellene, miért fizeti ő az adót, hogy a rendőrséget fenntartsák, ha még ilyesmi ellen sem tudják megvédeni. Azt a gyanút akarják kelteni, hogy neki talán valami titkos viszonya volt, és meggondolatlanságának gyümölcsét a kapuba rakják, gondolván, ő csinálta, legyen az övé. Turcsika egész nap a dühtől fuldokolva járt, és elhatározta, hogy a rendőrséget, amely őt ilyesmi ellen nem tudja megvédeni, felelősségre fogja vonni. A kölyket persze a szomszéd kapuba hajította, amely éppen a báróé volt, az íróé, vagyis aki –

A báró nem tartozott a város őslakói közé. Régebben állítólag külföldön lakott, inkább csavargott, és, mint mondta, mindenféle ponyvaregényeket írt, amellyel önmagát a legkisebb fáradsággal fenn tudta tartani. Nem valami remek megélhetés, but it is easy for me, és nagyon szeretett angol és francia szavakat használni, nem annyira, mert affektált, hanem a nemes nyelvek csengésében gyönyörködött, ó, les langues nobles, o, les grecs! Az egyik regénye, mint mesélte, Hollandiában jelent meg. I don't like Netherlanders because they are all thick. Ez a mű A hörgő sikoly, vagy a singapoore-i tök alsó, több kiadást ért meg, és Amerikában is megvették, és akkor a báró Párizsba ment, sőt Svájcba, de a németeket nem kedvelte. Közben számításai nem váltak be, és kénytelen volt itt letelepedni, ahol nagybátyja kis házat hagyott rá, berendezéssel és igen szerény életjáradékot, amellyel a báró még szivarszükségletét sem tudta fedezni, egyebekről nem is szólva, mert ő nyugaton egészen más életszínvonalhoz szokott. Kedves étkezése a second breakfest volt, amikor az ember már nem állatian éhes, és az ételek magasabb rendű ízét is élvezni tudja. Tojást ilyenkor egészen ritkán, csak szükségből evett, legtöbbször halat, és amint mondta, életében a legjobb halalat Hamburgban ette, a Hotel Altonában, ahol a hallban a vendégek számára fenntartott gratis buffé legalább százféle elkészítésben nyújtotta az óceánok kincseit, the cook was an Irish man, a friend of me. A fűszerestől leginkább a Philippe Canaud-féle szardíniákat vásárolta, sans arétes, de az itt kapható teák sehogyan sem elégítették ki. Folyton panaszkodott, hogy a megszokott darjeeling-csingwo-ceylonkeverékét nem tudja elkészíteni, amely sötét, keserű, mégis illatos, mint a muskotály, ah, muscatella, mert reggeli után szeretett malagát rágcsálni, s itt ehhez alig jutott, kénytelen volt megelégedni néhány datolyával.

A báró akkoriban már két új regényt írt, az egyiket a kelet indiai idegenlégiókról, és itt a középpontban a kígyók és a tigrisek ellen folytatott ádáz harc áll, a háttérben az ópiumszenvedély. A másik regény hőse valami mexikói Casanova, ez a mű inkább pornográfia volt, an overwhelming erotical subject, ahogy beszélte, és többeknek részleteket is olvasott fel belőle. A regényekkel azonban egyelőre nem volt szerencséje. A külföldi kiadók igen tartózkodó hangon írtak, s így a báró kénytelen volt adósságokra berendezkedni. A házat nem akarta eladni. Talán a másik megoldás jobb. Itt van Améline, a tanárnő, igaz, feminista, kiábrándítóan rövidlátó szemüvegével, de még csak huszonnyolc-harminc, elég jómódú, és minden jel arra mutat, hogy a báróért különös örömmel feláldozná magát. Aztán itt van Bella. A cukrászda az övé, s ha nem is lenne gazdag, tökéletesen gondtalanul élhetne. A város legjobb cukrászdája két embert csak igazán el tud tartani, és akkor nem kell ezt az olcsó és büdös szivart szívni, nadrágját is rendesen kivasaltathatná. Persze nem végleg. Provisoirement. La nécéssité.

A báró időnként Améline-t is, Bellát is meglátogatta. Jó uzsonnát vagy ebédet, esetenkint vasárnapi ebédet evett. Ó, ez a provinciális ízlés! Tyúkleves, örökös tyúkleves, az örökös sárgarépával és a hosszútésztával, soha egy kis vad, soha egy angolos marhaszelet. Már-már úgy volt, hogy a tanárnőt veszi el. Améline sokat beszélt róla, és úgy tett, mintha küzdene a házasság gondolata ellen. Aztán hirtelen Bella felé fordult. Az engagement itt kisebb, szólt, és tűnődésbe merült. Persze a fűszeres, a borbély, a szabó, a cipész, az órás, a divatárus, a hentes, az üveges, a vendéglős, a kárpitos, a fakereskedő. A báró elhatározta, hogy most már dönteni fog. Améline vagy Bella. A vagy Bé. Zsebébe nyúlt. Néhány aprópénzdarab. A legyen páratlan, Bé legyen páros. Kitette az asztalra. Hat krajcárja volt. Páros. Tehát Bella –

A cukrászdában Améline, Bella és Molly ültek együtt, és délutáni kávéjukat itták, mint a báró mondta, abban a légkörben, amely oly jellemző, ha nők vannak együtt, férfiak nélkül, s amikor tömény feminin atmoszféra alakul ki, nehéz és kábító, sokszor émelyítő, mint a lágy ingovány fölött a nyári napon, délben a tehenek hasukat a langyos mocsárban tartják, és egyhangúan kérődznek, farkukkal ütemesen a legyeket hajtják, csodálatos ez az üres bambaság, beszélte a báró, ahogy, mintha nem létező irányba néznének, mintha nem is látnának mást, mint a világban levő nagy lyukat, ahol nincs semmi, s ezért az a látvány az egyetlen megnyugtató. A matriarchális tenyészetnek ez az ősláp-légköre, ez a párás és édeskés tejszagú meleg volt az, ami a bárót fogadta. A hölgyek az asztalnál azonnal helyet szorítottak neki, Bella kiment, hogy a csokoládét megrendelje, sűrűn, sötéten, forrón és keserűen, ahogy a báró szerette. Aztán kalácsot is hozott, a báró két csésze csokoládét ivott, és kilenc kalácsot evett meg. Améline-t ez az étvágy eszétől csaknem egészen megfosztotta. Molly a dologban nem volt érdekelt fél, s így felállt, hogy menjen. Panaszkodott, hogy Böllér sorvadása mindig nagyobb méreteket ölt, sokszor feküdnie kell, és nehezen jár. Bella mosolygott, és még süteményt kínált. Thank you, I have enough. Mégis, legalább valami befőttet. Ó, teremtőm! Őszibarackot, nem? A báró eddig türtőztette magát. Micsoda ízlés, csokoládé, kalács, utána őszibarack! Nem, nem, igazán nem bírná lenyelni. A beszélgetés annyira Bella és a báró között folyt le, hogy Améline is távozott.

Már megy? kérdezte a báró, és meghajolt.

Mégis valami befőttet, diót, a mi diónk nagyon jó, szegfűszeggel, azt hiszem, a báró úr biztosan –

Bűbájos Bella, nem tüntetne ki azzal, hogy engem egyszerűen Tamásnak szólítson?

Igen kedves, szóval Tamás –

Bella el volt ragadtatva, és a báró kénytelen volt kezét azonnal megcsókolni.

Bűbájos, szólt ismét, bűbájos, ez az ön szava –

Mégis olyan ritkán jön hozzám –

Ó, ha kívánja, akár mindennap. Tudja, sokat dolgozom –

A regényen?

Igen, az én rezsim nagy. Nem tudom lefokozni. Talán nem is óhajtom őszintén. Elvégre nem igaz?

De igen, persze –

Az én életem különös nehézsége, azt hiszem, el vagyok kényeztetve. Azt hiszem, én önmagamat elkényeztetem –

Bella nevetni kezdett.

Ó.

Úgy van. Ez a gyanúm. Már régen.

Bella még mindig nevetett.

Szeretném, ha találnék valakit, aki ezt a szerepet tőlem átvenné. Kevesebbet kellene magammal törődnöm –

És az kényeztetné –

Ó, Bella, ön elragadóan szellemes –

Bella annyira nevetett, hogy egy percre ki is kellett futnia, megnézni, vajon a tortarendelést elküldték-e már –

Améline a cukrászdából egyenesen hazasietett, és elhatározta, hogy a cikkírást is befejezi, aláírásokat gyűjt, azt a bizonyos egyesületet megalapítja, sőt gyűlést hív össze, és a közvéleményhez emlékirattal fordul, mert a visszásságokat végre is meg kell szüntetni. Améline a korabeli hasonló emlékiratoktól több lényeges pontban eltért. A nők felszabadítását nem a férfitársadalmon belül gondolta el, hanem többek szerint kétségtelenül merészen ő a nők részére a lakott föld felét követelte, éspedig Amerikát teljes egészében, Ausztráliát és Ázsiából Kínát, Japánt, Elő- és Hátsó-Indiát a Szunda-szigetekkel együtt, szóval a kellemesebb részeket. A férfiaknak Ázsia többi részével, Afrikával és Európával kellene megelégedniök, telepedjenek le Szibériában és a Szaharában. A nők saját földrészükön belül a férfinyelvtől teljesen különálló női nyelvet fognak meghonosítani, külön gazdasági és termelési rendszert építenek ki, külön államformát, társadalmat, hadsereget, pénzt, külügyet, és a férfiak állama a nőállammal csak külügyminisztériumon, vagyis a követségen keresztül érintkezhet.

E tervre vonatkozólag Améline már régebben tamulmányokat folytatott. A föld egyes részeinek termékenységét, a női szervezet számára alkalmas voltát, a klímát megvizsgálta, és kijelentette, hogy a felsorolt földrészekre a női nemnek igényt kell tartania. A nőállam rendszerét később nagyobb műben akarta ismertetni, most egyelőre csak annyit mondott, hogy ő a maga részéről a magántulajdont eltörölné, a nőket tízes munkacsoportokba osztaná, s ezek a csoportok külön háztartást vezetnének. Ha, szólt Améline kétségkívül megszívlelendő érveléssel, ha a nők életéből a férfiakat sikerülne kikapcsolni, akkor szorgalmukkal, találékonyságukkal, erélyükkel, igénytelenségükkel a férfiak államát nemcsak a földművelésben, hanem a kereskedelemben, a tudományban és a művészetben is rövid idő alatt messze túlszárnyalnák.

Egyelőre, természetesen azt kívánta keresztülvinni, hogy a két nemet egymástól elválassza. Az elválasztás nem lenne végleges. Nem, Améline nem volt olyan ostoba, hogy ilyesmit komolyan higgyen. A közlekedést és az érintkezést azonban szabályozni akarta, éspedig úgy, hogy diplomáciai úton minden évben a férfiakkal megállapodnának, milyen számú férfi óhajt milyen számú nővel találkozni. E célra valamely szigetet jelölnének ki, ahol a két nem egymással, rendőri felügyelet mellett, az év egy bizonyos napján találkozhatna. Férfinak a női államba lépni és viszont, halálbüntetés terhe mellett tilos. A szigetre, talán éppen Szent Ilonára, mert a sziget fekvése erre kiválóan alkalmas, az év valamely napján legfeljebb háromszáz férfi és háromszáz nő léphetne, a férfiak és a nők a napot együtt töltenék, és este a hajók a kikötőt ismét elhagyják. Az éjszaka folyamán már minden nőnek és férfinak útban kellene lenni, mert a nők jó hírét elvégre meg kell védeni, és nem szabad megengedni, hogy az éjszakai találkozás gyanújával a nők tisztességét kétségbe lehessen vonni. Améline úgy képzelte el, hogy a szigeten drótkerítéssel körülvett üres és fátlan területen a két nem találkozhat, mialatt több magas tornyon elhelyezett őrség az eseményeket állandó figyelemmel kísérné, s ha valaki, akár férfi, akár nő a szabályok ellen vétene, azt fegyveres hatalommal azonnal eltávolítaná. E szigorúságot Améline indokoltnak találta, mivel, úgymond, a nemek érzéki hatalma igen nagy, és elképzelhető, hogy ha évek hosszú során át nő nélkül élő férfiak és férfiak nélkül élő nők egymást megpillantanák, eszüket vesztve rohannának egymáshoz, és ki tudja, még valamilyen illetlenséget is követnének el.

Améline otthon íróasztalában e tervezetet már régebben őrizte, és most ismét elővette, mindenekelőtt az emlékiratot fogalmazta meg, aztán –

Bella körülbelül fél óra alatt bevallotta, hogy ő a maga részéről már régen gondolt a báró, illetve Tamás –

Imádni való angyal!

Igen, Bella egészen belepirult, de, amikor a báró biztatta –

Ez rám nézve inkább szomorú, szólt a báró, és felsóhajtott.

Boldogtalanság a boldogságban. Sorow in happiness –

De miért?

Ön tudja, darling. Én szegény vagyok. A poor man. Almost a beggar, rendkívül szegény. Remélem, csak ideiglenesen, provisoirement. Regényeim jók, ez biztos. És máris dolgozom újra. Majd olvasok fel belőle részleteket. Kaland, csupa kaland, thrilling –

Szegény, ugyan! Majd megosztjuk. A cukrászda jól jövedelmez, addig is, amíg regényeit eladja –

Bűvös, Bella –

Ó.

Bella úgy érezte, hogy megint ki kell szaladnia és megnézni, hogy a tortarendelést elküldték-e már.

Fogadja el, szólt, aztán halkan megszorította a báró (Tamás) kezét.

Adjon gondolkozási időt. A lelkiismeretem. Tudja. És adósságaim is vannak –

Van félretett pénzem –

A báró akkor Bella füléhez hajolt, és azt mondta:

Jó lenne, ha holnap estefelé eljönne hozzám. Ott ezekről a kényes kérdésekről nyugodtan beszélgethetnénk. Én gondolkozom, hogy elfogadhatom-e. Kölcsönképpen. Visszafizetem. Ehhez ragaszkodom –

Bella az ajánlatot visszautasította –

Megsért, szólt bosszúsan.

Bocsásson meg, de ilyen dolgokban én nagyon finnyás vagyok. Nem tehetek róla. Szóval eljön –

Bella újra megszorította Tamás (báró) kezét, es azt mondta: Hétkor.

A választás nehéz, szólt a báró Barnabásnak, amikor hazafelé ment, és a sarkon találkoztak.

Én nem lennék képes megnősülni, válaszolta Barnabás.

Bella igazi cukrászlány. Tejszínhab. Karja, lába, keze, nyaka, szeme, háta, mind cukros tejszínhab –

Sok, szólt Barnabás. És Améline?

Juta, válaszolt a báró, úgy értem, juta, amiből a zsákokat csinálják. Evett ön már jutát?

Nem, mondta Barnabás, ön evett?

Nem, felelt a báró, de el tudom képzelni. A szagából és tapintásából. Olyan megrághatatlan –

Értem, szólt Barnabás. Tejszín és juta.

A sarkon elváltak, és a báró hazament. Most még visszaléphetett volna. Mégis inkább cukor. Több pénz. Szóval Bellánál maradunk. Provisoirement. Úgy látszik, ez most jeligém lett.

Estére kis teát készített, Canaud-szardíniát, vajat, kenyeret, konyakot, narancsot –

Csak éppen a forma kedvéért, szólt, amikor Bella zavartan és egy kicsit reszketve a szobába lépett.

Ugyanabban a pillanatban csengettek.

Ostobaságot követtem el, szólt a báró, az ablakot nem függönyöztem el, a világosság, persze, tudják, hogy itthon vagyok. Kénytelen vagyok ajtót nyitni, kínos, nem lenne oly kedves, darling, addig a másik szobába menni?

A báró kiment.

Az ajtó előtt magas, de hajlott idősebb ember állt.

Áldás, békesség, szólt mély és reszketeg hangon, szegény beteg –

Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró (nem Kesző Benjamin köszörűs, lakik Hárombéka tér 4., nem Kesző Benedek antikvárius a Pataksoron, nem Kesző Domonkos fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos, hanem Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró, a koldusszólamok gyűjtője és amatőr koldus).

A báró az ajtót be akarta csapni, de aztán zsebéből a hat krajcárt elővette és odaadta. A koldus elment, de a szobába még nem tért vissza, mikor újra csengettek.

Toporján Antal törzsorvos lépett be.

Kedves barátom, szólt lekötelező melegséggel, már oly régen készülődök önhöz egy kis baráti beszélgetésre –

A báró számításokat végzett. A Toporján-féle látogatás harmincöt-negyven perc, a legutóbb, mikor itt volt, csakugyan negyvenöt perc múlva már fel is állt, az előszobában még négy és fél perc, összesen ötven. A másik szobában Bella. Thousand devils.

Parancsoljon befáradni, szólt a törzsorvoshoz mosolyogva.

Köszönöm, ah, elragadó, igen kellemesen lakik, persze arisztokrácia és művészet együtt, ritka vegyület –

Leültek és rágyújtottak.

Amint mondtam, kezdte Toporján, igen régen készülök önhöz. Regényét elolvastam, és a különleges élvezetet kívánom megköszönni –

Kedves igazán –

Ön valóban valami egészen újat alkotott. A Hörgő sikolyra gondolok, ön biztosan sokáig élt Singapoore-ban –

Sohasem voltam ott –

Hihetetlen. A miliőrajz. Mint aki egész életét a trópusokon töltötte. A kikötő hangulata. A lebujok. Az ópium. A kalandorok és gonosztevők. A szegény ártatlan hindu leányka. Ó, rendkívüli jelenítő erő. Én az ön művét rendkívül sokra becsülöm –

Igazán –

Dolgozik most is?

Igen, állandóan –

Biztos meg akar lepni bennünket valamivel. Higgye el, olyan kevesen vagyunk, akik az igazi művészet iránt fogékonysággal bírunk, nagyon kevesen, hiszen csak nézzen körül ismerőseink között. Barnabás úr, ő igen hatalmas tudós, magas ízlés, műveltség és Ágoston atya is –

A báró intett, hogy igen.

Művelődésünk sajnos elég alacsony fokon áll, de az utóbbi időben örvendetes fejlődést tapasztalhatunk. Én a magam részéről igyekszem mindent legalább felületesen megismerni, amiről a lapok írnak, lépést kell tartani.

Toporján Antal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedett, hogy szabadon gesztikulálhasson. A báró számol. Nyolc és fél perc letelt. Még mondjuk harminc.

(Blenorrhes. Syntaxis. Homopathoforikus algonkin. Zorge Salamon a taligán a barna kendőbe burkolja Hoppy Lőrincet, és Pergelin kapujába leteszi. Megjelenik a chimendex. Pergelin rajta ül, és limonádét iszik. A chimendex Hoppyt meghegyezi. Mire Barnabás palástban feláll, és így szól: Lőri-nc, a Nagy Ri fia. Ripitya. Ricordo di Rimini. Richelieu.)

A törzsorvos a művelődés kérdéséről ügyesen a kultúrára siklott át. Arról beszélt, hogy napról napra mennyit haladunk. Már csak technikában is. Ki gondolta volna száz évvel ezelőtt, hogy ilyen kényelemben élhetünk. A közlekedés tényleg pompás. Mondják, vannak vonatok, amelyek óránként már hatvan kilométeres sebességgel száguldanak. Aztán az egészségügyre tért át, és megemlítette, hogy az orvostudományt már nem kell félteni. Vannak ugyan még megoldandó kérdések, igen, a feladatok még nagyok, de az eredmény kézzelfogható. Rohamléptekkel haladunk, szólt a törzsorvos, majd a sportra vetett oldalpillantást, és örömét fejezte ki a fölött a fellendülés fölött, amit ezen a téren is tapasztalni kénytelen. Aztán a divatról kezdett csevegni, és néhány cikkre hivatkozott, amit éppen a napokban olvasott.

Még tizenkét és fél perc.

(Heteroflektáns almoravida. Köönyörgöööörgöm, könyööörgöm. Megejtő és szelíd őszi teséggel kell mondani. A szürke harisnyát kibontja, kiveszi Mozart g-moll szimfóniá-ját negyven bőgőre átírva, a közönség tapsol. Hoppy a függöny előtt megjelenik, kezében két égő gyertyával, és tányéroz. Számításom szerint ma Kr. e. 626. van, május 17., délután tizenegy, szombat. A nevelőnő azt mondja, hogy a gyermekek oktatását az anomáliákon kell kezdeni. Üvegcserép.)

Persze a divat. Nagy kérdés. Toporján hosszasan elmélkedett főként a női divat káros, sok tekintetben észellenes kinövéseiről. Még tíz perc. De minden a legjobb úton van ahhoz, hogy ha az új századba lépünk, ez a kérdés is megoldódjon. Nyolc perc. Ebben az új kultúrában a művészetre nagy feladat vár, az írókra, különösen az olyanokra, mint ön, báró úr. Hat perc. A művészetről az erkölcsre, az erkölcsről a kriminalisztikára tért át, négy perc, aztán a jogi kérdésekről beszélt, két perc, majd pedig a nemzetközi helyzetet méltatta.

Letelt. De a törzsorvos tovább csevegett. A báró szemét lehunyta. Késsel vagy pisztollyal? vagy egyszerűen felkapja a bronzvázát, és fejbe vágja.

Németország rendkívül megerősödött, és némelyek ettől az új helyzettől sokat várnak, természetesen a béke érdekében –

Megfojtani, ez a legjobb, nehogy több szó jöhessen ki belőle, most a németekkel jön. A báró nem szerette a németeket. Megfojtani. Cipője orrát nézte. Toporján a látogatási időt tizennyolc perccel lépte át.

De Anglia még mindig hatalmas tényező, folytatta a törzsorvos kellemes hanghordozással, és azt hiszem, hogy Amerikával, mint új világhatalmi tényezővel is számolnunk kell. Huszonkét perc. Az új gondolatok tömege árad onnan a tengerentúlról. Új életstilus ez. Huszonnyolc perc.

Ki hitte volna, hogy amikor Kolumbusz ezt a földrészt fölfedezte, valaha a gazdagság és a civilizáció ilyen vára lesz! Harminckét perc. De most már ideje lesz fölkelnem. Igazán örömömre szolgált, hogy ilyen kellemes kettesben beszélgetésben ezt az estét önnel eltölthettem, kérem, látogasson meg mielőbb, egy óra és negyvenkét perc.

Az előszobába mentek. A báró a törzsorvos kezét melegen megrázta, igen, feltétlenül eljön, már a napokban, ez az este igazán rendkívül kellemes volt, sokat fog rá gondolni –

A törzsorvos a lépcső aljára sem érhetett, amikor ismét csengetés. Hoppy volt, Hoppy Lőrinc postamester.

Engedett bocsánalom, ó, illetve, bocsánat, engedelem, uram, meg vagyok zavarva, önhöz fordulok, hiszen tudja, özvegy vagyok, három árva, otthon várakozik, éheznek, alistál –

Hoppy levett kalappal állt, és fejét lógatta.

A báró azt kérdezte: Mivel lehetek szolgálatára?

Otthon, uram, higgye el, nem merek hazamenni, nyomor, amelynek tanúja vagyok, sőt okozója, sőt szerzője –

Kérem, ne tegyen nekem itt az előszobaajtóban bűnvallomásokat, mondja meg, mit akart –

Ha én azt tudnám, uram, higgye el, esküszöm –

Hoppy zokogni kezdett, és az ajtófélfához dőlt.

Dormály, suttogta, csörömp –

Mit mond? Dormály? Csörömp? Mit akar ezekkel a nyakatekert szavakkal?

Saját nyakatekert voltomat jellemzem, uram, esküszöm, kiáltotta a postamester, és kalapját lobogtatta –

Tudja mit, postamester úr, én most nem érek rá, ön pedig –

Az ajtót be akarta zárni, de hirtelen valaki besurrant.

Milyen jó, hogy itthon találom, láttam a világosságot az utcáról, egy percre futottam csak fel, hogy magamat kiszuszogjam, aztán már megyek is –

Auguszta Kornélia volt. A szobába sietett és leült.

Ez a pokol.

Csak szuszogjon gyorsan, mert dolgom van.

Most jövök éppen Ambrustól, de útközben hallottam, hogy már megint pletykát csináltak, az, az, tudja, kicsoda, múltkor elmondtam, én a nevét se veszem a számra, piha, pfuj, micsoda személy –

Bella pont hétkor jött, most kilenc óra és öt –

(Epinoésis cum viridu tuo. Toga virilis, a Nagy Ri emlékére. Rimaszombat. Megjelenik Mandula Mózes tábornoki egyenruhában, hátán felesége és újszülött gyermeke barna gyapjúkendőben, az egyik kezében ásó, a másikban az elrejtett kincs, a titkos alagúton át, a fekete gyászruhás lánnyal, Ambrus a gyújtózsinórt meggyújtja, apex culuridis, a szennylerakódással és paraphryxosis.)

Micsoda népek vannak a világon, én már nem is tudom, ez régen nem így volt, a grófnőnél voltam reggel, Marcella grófnőnél, maga báró, ő gróf, de ő gazdag, oda megyek néha segíteni, mosás és vasalás, kapok kosztot és napszámot, pedig valaha nem kellett dolgoznom, férjem fogházőr volt, de elcsapták, pedig nem is volt igaz, nem ő lopta el, férjem tisztességes ember volt, és a grófnőnél dolgozok –

Mondja, mit akar, kérdezte a báró, kipihente már magát, itt ül negyedórája –

Még egy perc, itt olyan jó. Be van fűtve. Terített asztal, Toporján úr volt itt? Láttam az utcán. A grófnő ma reggel is azt mondta nekem, Auguszta Kornélia, nem számolom át a ruhát, magában megbízok, bennem meg is lehet bízni, pletykáztak megint reám, és mondták, hogy a hálóinget én vittem el és a konyharuhákat, jöjjenek és nézzék meg, nálam nincs, kinyitom a szekrényt, csak nézzék, nézzék, nincs nálam, az a nőszemély mondta, de mondtam a grófnőnek, jöjjön és nézze meg, a grófnő azt mondta, én megbízok magában, nekem hiába pletykáznak –

Kilenc harmincöt.

Már biztosan kipihente magát.

Mondtam, nekem holnap nagyon sok dolgom van, ma még levelet kell írnom –

(A drótkerítéssel elkerített udvarban, Szent Ilona szigetén találkozik Bellával, kezében csésze kakaó és őszibarackbefőtt. Améline az őrtoronyban áll és csenget. Anatropikos amphiokésis. Éhező gyermekem, éhezőőőő gyermekem. Ezt siralmasan kell mondani. Boromeus és Bajnád Edelény. Dátum 1144. október 9., hétfő este, három óra.)

Egy perc az egész, csak azt mondom el, hogy a múltkor, amikor a lepedő eltűnt, akkor én nem is voltam ott, csak éppen egy pillanatra fölszaladtam megnézni, a kivasalt ruha ott volt az előszobában, és én hozzá se nyúltam, az a másik volt, ismerem jól, mindig lop, eladja és iszik, pfuj, milyen népek vannak, régebben ez nem volt, én már a hatvanhetedikben vagyok, de ő folyton pletykázik és –

Kilenc negyvenöt.

A báró az ablakhoz ment, lefüggönyözte, aztán a szobában sétált fel-alá, zsebre dugott kézzel, és az órára nézett. Auguszta Kornélia rongyszatyorját ölében tartotta és beszélt. Tíz óra. Tíz óra tíz. Hogyan tegye ki? a falról képet vett le, nem is volt különös kép, csendélet, németalföldi modorban, fácán, egy üveg bor, gyümölcs, ezüsttálon.

Magának adom, amiért olyan kedves, szólt a báró. Most menjen.

Szép kép. Fácán, bor, körte, dió, alma. Ez itt árnyék? milyen jó, ha valaki gazdag, és szép képei vannak.

Igen, de most már menjen.

Auguszta Kornélia meg volt bántva.

Majd máskor megint eljön.

Igen, eljövök, de most ezt el akarom mondani –

Legközelebb –

Auguszta Kornélia felállt. Végképp megneheztelt. A képet hóna alá vette és kiment. Éppen csak hogy azt mondta, jóccakát. Tíz óra tizenöt.

Bizonyos változat szerint a báró a gyermeket nem egyenesen Marcella grófnő kapujába vitte, hanem a hozzá legközelebb lakó Timur kisasszonyhoz. A kisasszony mindössze két házzal lakott odább a Szalmiák utcában, abban a földszintes, kicsit elhanyagolt, kétablakos házban, amelyet a már idősödő leány szüleitől örökölt. Timur kisasszony két szobáját szerette volna valami rendes lakónak bérbe adni, és a bérösszegből szeretett volna élni, de a dolgok úgy adódtak, hogy már csaknem húsz év óta egyetlenegy rendes lakót sem talált, aki a kifüggesztett tábla feliratát, amely szerint kétszobás lakás kiadó, ne vette volna komolyan, és ne szólt volna be, hogy a bérlet felől érdeklődjék. Csakhamar azonban kiderült, hogy a kisasszonynak a bérlő származása ellen kifogása volt, főként ha az illető iparos vagy kalauz, a vasút, a posta vagy a rendőrség alkalmazottja. Katonát meg éppen nem kívánt házába fogadni, mert szerinte a katonák mind laza erkölcsű emberek, és ő nem tűri, hogy mindenféle idegen személyek házába jöjjenek, és ki tudja, esetleg ott, az embernek mindenre gondolnia kell, talán, de erről nem is jó beszélni, nem, ő a lakást iparosnak vagy altisztnek egyáltalán nem adja ki, nem, dehogy, tűzoltónak? Timur kisasszony irtózott a tűzoltóktól. Akadt volna péksegéd, műszerész, cipész, szobafestő, sőt egy alkalommal fiatal cukrász is, de a kisasszony az embereknek származását túl alacsonynak találta. Valami rendes embert keresett, tanárt vagy jegyzőt vagy századost, de a foglalkozáshoz nem is ragaszkodott annyira, a fontos az volt, hogy mégis, vagy ki tudja, ezek az emberek se jobbak, mindenféle nőket cipelnek majd ide, és az ágyat tönkreteszik, mert az ő ágyai két embert nem bírnak el, még ha kíméletesek lennének, de olyankor az ilyesmi az embernek eszébe se jut. Házastársak? Nem, ezeket eleve kizárta. Neki ne jöjjenek oda, hogy aztán gyermekeik legyenek, és a padlót beszennyezzék. Timur kisasszony, ha az eső a táblát lemosta, újat írt, szombatonként eljött Kuruc, a kisasszony régesrégi vőlegénye, többnyire ittasan bezörgetett, támolygott, és a kisasszony kezét megkérte. Timur kisasszony zavarban volt ilyenkor, Kuruc egyébként fuvaros, napszámos, kihordó, vasúti málházó, sírásó, éjjeliőr és egyéb mindenféle volt, régebben elég szép szál férfi, de már akkor mértéktelenül ivott. A kisasszony vonakodott hozzámenni, majd később, ha már nem iszik annyit. A leánykérés szombatonként elég rövid volt. A férfi bezörgetett, és azt mondta, hogy most aztán eljött, és a kisasszonyt magával viszi. Hová visz? kérdezte Timur kisasszony, szívdobogva és felháborodással. Takarodjon innen, Kuruc erre botját és kalapját az udvarba dobta, és előkészületeket tett ahhoz, hogy a kerítésen bemásszon, de visszaroskadt és elesett. A kisasszony az ablakból nézte, nem tud bejönni, szólt borzadva és eltűnődve. Kuruc káromkodott, aztán elment. A sapkát, a botot, a kalapot vagy egyebet aztán a kisasszony behozta, a szekrény tetején már igen sok ilyen darabja volt. A változat szerint a gyermek akkor reggel Timur kisasszony kapujában is volt, és csak a kisasszony volt az, aki a grófnő kapujában elhelyezte. Nem, egyáltalán semmi kedve sem volt, hogy most nekiálljon és gyermeket neveljen, szobáját feldúlja, és piszkot csináljon. Ha esetleg jön a lakó, akkor baj lenne vele, nem, itt a grófnő, éppen ilyesmivel foglalkozik –

Azt az egyébként valószínűtlen változatot, amely szerint a gyermek, vándorlásának nem tudni, melyik mozzanatában, Kesző Domonkos kapujában is volt, szintén meg kell említeni. Kesző Domonkost nem szabad összetéveszteni sem Kesző Benjaminnal, aki köszörűs, és lakik a Hárombéka tér 4. szám alatt, sem Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval és az amatőr koldussal, sem pedig Kesző Benedekkel, az antikváriussal, aki a Pataksoron lakott, és Ambrushoz járt. Kesző Domonkos nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos a Piac téren lakott, Timur kisasszonnyal csaknem szemben, emeletes házának földszinti lakásában, feleségével egyedül, mivel gyermekei már mind felnőttek, és más városokban laktak, az egyik vasúti hivatalnok volt, a másik a paszománygyár cégvezetője, a leány pedig Felvidékre ment férjhez egy vincellérhez, akinek lekvárüzeme is volt, és igazán jómódban élt. Kesző Domonkos már hetvenen felül szoros barátságot tartott fenn az asztalossal és temetkezési vállalkozóval, akinek háza és műhelye Timur kisasszonyé mellett volt. Esténként ott állott a műhely ajtajában, és hosszasan beszélgetett. A sírhelyet már régen megvette, a temetést is kifizette, a koporsót, rézveretű barna tölgyfa koporsót megrendelte, a pappal is beszélt, szóval úgy intézkedett, hogy minden simán menjen, még a koszorút is kifizette, nehogy arról valaki a gyász napjaiban esetleg megfeledkezzék. Olyan temetést, mondta a vallalkozónak, ahol elöl viszik a zászlót. Halkan és bizonytalanul beszélt, és hangjában volt is valami elfogódottság, mert, ha saját temetésére gondolt, meghatódásán alig tudott erőt venni. A vállalkozó biztosította arról, hogy a zászló nem fog elmaradni. A díjat beszedte, és neki kötelessége, hogy Kesző Domonkos (nem Kesző Benjamin, nem Kesző Bertalan és nem Kesző Benedek) kívánságát és rendelését teljesítse. Kesző úr akkor arra kérte, hogy az egész szertartást neki részletesen beszélje el. A vállalkozó már elmondta, többször is, sőt úgyszólván alig volt nap, hogy ne mondta volna el, de Kesző úr az egészet kifizette, és így joga volt saját temetéséről előre hallani, ha ő maga azt már nem láthatja. Akkor megszólal az énekkar, és elénekli a circumdederuntot. Kesző úr tudta, hogy most ez fog kövtkezni, és bólogatott. Aztán megindul a menet, elöl a zászló, a pap, a ministráns, a sír felé. Kesző úr ilyenkor gyakran könnyezett, aztán elbúcsúzott és hazament.

Marcella grófnő a fákkal és virágágyakkal szegélyezett Eleonóra királynő fasorban lakott, saját emeletes palotácskájában az egész első emeleten, hat szobában, illetve ő maga számára a hátsó kis kamrát rendezte be, a többi nagy helyiséget védencei számára tartotta fenn. A grófnő a Borbála misszió elnöknője. Már több mint tíz esztendeje szegények támogatásával, hajléktalanok elhelyezésével, gyermekek ápolásával, nevelésével, betegek és szerencsétlenül jártak gondozásával és gyógyításával, állatok védelmezésével, éhezők táplálásával foglalkozott, és szobáit, idejét, erejét, vagyonát jótékonysági művének szentelte. Ő maga, mint arról mindenki meggyőződhetett, igen elhanyagoltan, rendetlen, gyakran fésületlen hajjal, félretaposott cipőben, pecsétes ruhában járkált, amit hónapokig talán ki sem kefélt, ki nem vasalt, szoknyája több helyen fölfeslett, kabátja gallérján zsír fénylett, körme sem volt tiszta, többek szerint lompos, vállára hajkorpa hullott, így gyűjtött pénzt, élelmet, ruhát, szerzett állást, gyermekeket helyezett el, a betegeket kórházba szállíttatta, a papokhoz fordult, hogy menedékhelyén a reá szorulókat vigasztalásban és imában részesítsék.

A szélső nagy szobában, amely a grófék nagy szalonja volt, most a hajléktalanok laktak, főként szegény és öreg férfiak és nők, ritkábban egy-két suhanc vagy állástalan cselédlány. Az utóbbiak azonban egy-két nap alatt kénytelenek voltak elmenni, a menedékhely őslakói, főként Pipi néni és az öreg Saroglya miatt. Pipi néni nyolcvankilenc éves volt, de még bot nélkül, ha kellett, igen gyorsan futott. Az idegent a házirendre ő oktatta ki. Legelőször is a jövevény csomagját bontotta ki, és a talált holmi fölött beható szemlét tartott. Ezt a műveletet a menedékhelyen batyuvizitnek hívták. Ha akadt valamilyen jobb ing vagy kendő, harisnya, szoknya vagy kesztyű, azt Pipi néni azonnal lefoglalta. Az idegen nem tiltakozhatott, csak nem gondolja, hogy itt ingyen alhat és ehet, örüljön, hogy a grófnő semmit se kér.

A férfiak csomagját az öreg Saroglya vette vizsgálat alá. Az elv az volt, hogy az ellátást és a lakást meg kell fizetni, ha nem a grófnőnek, nekik annál inkább. Saroglyának mély és reszelő hangja volt, és igen erősen tudott kiabálni, bár már ő is nyolcvan körül járt. Nagyon ügyes volt abban, hogy a jövevény batyuját az asztal alá tette, és éjszaka onnan cipőt vagy nadrágot vagy legalább egy pipát emelt ki. Reggel, mikor a lopást észrevették, ő maga volt az, aki dörgő hangon az ajtót bezáratta, és ez alkalommal a többiek holmija fölött mindig újabb szemlét tartott, és a koszt és kvártély nevében hol ezt, hol meg amazt lefoglaltatta.

A szomszéd szobában a grófnő a lelenceket helyezte el. Pipi néni a reggeli kiosztása után mindjárt átsurrant, és csakhamar több üveg tejjel tért vissza, amit a csecsemők ágyából szedett ki, a tejet edényébe töltötte, s aztán az üres üvegeket visszavitte, később átment a nagyobbacska gyermekek szobájába is, onnan zsemlyét, lekvárt, vajat hozott, sőt még az állatok szobájába is elment, a macskák és kutyák tányérjából a tejet kitöltötte, ezt aztán másoknak olcsón eladta. Pipi néni azt, amit szerzett, az öreg Saroglyával megosztotta, mert Saroglyát, bár az nála vagy tíz évvel fiatalabb volt, mégis férjének tekintette. A tejet a kályhán megmelegítették, a zsemlét beleaprították, és a fazékból kettesben kanalazták egészen délig, mikor aztán a sor az ebédre került.

Mintegy két hónappal ezelőtt a nagyobbacska gyermekek közé egy bizonyos Pataj nevű fiú került, karcsú és villogó szemű kölyök, nem tudni, honnan, mert Marcella grófnő az iránt, hogy ki honnan jött, nemigen szokott érdeklődni. Pataj inkább állatbarát volt, és a gyermekek között sem tartózkodott szívesen, hanem felkelés, mosdás és reggeli után tüstént az állatok szobájába ment. A madarak és fehér egerek és kutyák és macskák egy tálból ettek, a kis félszárnyú széncinke, a grófnő a télen az utcáról szedte fel, a kandúr fejére ült, és a tengerimalacokat onnan nézte, és szemmel láthatólag igen mulatott, amikor a foxterrier a sündisznót összegöngyölítette, és a szobán orrával végiggurította. Pataj a rühes macska sebeit meggyógyította, és a cinke törött szárnyát is fapálcikákkal sínbe tette, jól megkötözte, és úgy látszik, a madár, ha nem is fog tudni repülni, de meggyógyul. A papagájt is beszélni tanította, és a foxit arra oktatta, hogy a pálcát ugorja át, és az eldobott botot szájában hozza vissza, álljon két lábra, és azt úgy nyújtsa át Patajnak.

Pataj azzal, hogy Pipi néni az ő reggeli zsemléjét elviszi, nem sokat törődött, azt azonban, hogy a kutyák és macskák tejét elvitte, nem tűrte. Reggel, amikor a vén karaszló besurrant, kijelentette, hogy a tejet nem adja oda. Pipi néni megharagudott, és fenyegetőzni kezdett. Pataj nem ijedt meg. Saroglya nemsokára bottal jelent meg; de akkor Pataj a foxinak azt mondta, fogd meg, mire a kutya az öregnek ugrott, és nadrágjába harapott.

A botrány kitört. Pipi néni a grófnőhöz panaszra ment, és kijelentette, ha ezt a fattyút azonnal nem dobják ki, akkor ő kénytelen lesz elmenni, mert, mert nem tűrheti, hogy itt rokkant öregekre vérebeket uszítsanak. A grófnő intézkedett, hogy Patajt hívják oda. A fiúcska azt, hogy a vénasszony a tejet el akarta lopni, elhallgatta, de jelezte, hogy, és intett, hogy ő is tud beszélni, ha akar. Mire Pipi néni hajlandó volt kibékülni. Attól a naptól fogva már a gyermekek zsemléjét sem vitte el. Patajt nemsokára az iskolába is beíratták, és a kolostorba át kellett járnia, hogy a konyhán segítsen és a folyosót seperje és ministráljon, de amikor szabad ideje volt, az állatokhoz ment, és a papagáj már messziről üdvözölte, jónapot, jónapot, jónapot, hogy van, az egerek is megismerték, és a kis cinke kezéből evett.

Azon a bizonyos kora tavaszi reggelen éppen Pataj volt az, aki a barna gyapjúkendőbe burkolt csecsemőt a kapuban megtalálta. A templomba, a reggeli misére készült, amikor az ajtót kinyitotta, és a gyerek a lépcsőn ott feküdt. Mindjárt fölvette, és a grófnőhöz vitte. A pólyát a konyhában kibontották, és megállapították, hogy a gyerek fiú, megfürdették, a tejesüvegből megszoptatták, és a csecsemők szobájában az egyik ágyban elhelyezték. A grófnő Patajnak még egy forintot is adott.

Az egész városban a gyermek származását csak két ember ismerte. Jonathán azonban nem tartozott e két ember közé, gondtalanul járkált aznap is, talán éppen a grófnő konyháján volt, mert az ingyenebédet gyakran igénybe vette. A sárgaborsót a darab kenyérrel megette, kicsit megmelegedett, a szakácsnénak néhány viccet mondott, fenekét megveregette, és mikor az ezért járó darab húst megkapta, elment.

Jonathán szülei a városban laktak, és nem is voltak szegény emberek, de már régen, tizenöt évvel ezelőtt meghaltak. A fiú felnőtt, egy napon a városból eltűnt, állítólag tengerésznek ment Brémába, tíz évnél hosszabb ideig volt távol, újra megjelent. A fiú tényleg járhatott a tengeren, azt nem éppen matrózruhájáról gondolták, hanem akkor éppen valami angol missziós lelkész érkezett, név szerint Edward Howligree (ejtsd: hauligri), és akkor ezzel az angollal az egész városban a grófnőn és Barnabáson és a bárón kívül csak Jonathán tudott diskurálni. A báró ugyan azt mondta, hogy Jonathán a szörnyű londoni dokknyelvet beszéli, amit valamirevaló ember szájára se vesz, de tény, hogy mister Hawligree-vel folyékonyan csevegtek, és a missziós atya azon, amit Jonathán mondott, gyakran nagyokat nevetett.

Állítólag Amerikában is volt, és ha be volt rúgva, a kocsmában a négerekről beszélt és valami New Orleansről, amiről senki sem hallott. New Orleans fene nagy város a Mexikói-öbölben, olyan meleg, hogy az emberek ott még télen is egy szál vászonruhában járnak és izzadnak. Ha Jonathán ilyeneket beszélt, néhányan a kocsmában bort rendeltek neki, és hallgatták. Az indiánokról is mesélt, nem azokról a tollas vadakról, az mese, olyan csak a képeskönyvben van, vörös bőrű emberek azok, fehér vászonruhában járnak, és angolul vagy spanyolul beszélnek, az ő hajójukon is volt egy, éppen olyan ember volt, mint itt akárki. Jonathán a bort megitta és berúgott, az utcán támolygott, az árokba fordult, és arcáról a bőrt lenyúzta. A kórházban Vermerán doktor bekötözte, és azt mondta, mehet haza, ilyesmivel nem tartanak bent senkit. Jonathán ittas és derengő állapotában a folyosón ment, de aztán gondolt egyet, az első ajtót kinyitotta, ágyat talált, lefeküdt, érezte, hogy jó meleg van, és azonnal elaludt, később valami kellemes álma is volt, de erre már nem emlékezett.

Amikor Majoránna nővér kórházi ápolónő reggel felébredt, érezte, hogy valaki mellette fekszik, és ez a valaki férfi, és ez a férfi Jonathán, és ránézett, és hirtelen kiugrott. Majoránna nővér szavait és gondolatait leírni nehéz. Nem azért, mert azok nehezen követhetőek, hanem, mert azok a közfelfogás által szigorúan őrzött illendőségre semmiféle tekintettel nem voltak. Majoránna igen szemrevaló, bár sokak szerint túl izmos fiatal nő volt, de akik az ilyesmit kedvelték, azok hatalmas lábszáraiban és mellében gyönyörködni tudtak. Beszédmódjához azonban senki sem tudott hozzászokni, kivéve Pergelin Tódort, aki mikor Majoránna csípőinek arányait meglátta, azzal, amit az ápolónő mondott, nem is tudott többé törődni. Aki Majoránna szavait le kívánja írni, kénytelen a szavaknak csak kezdőbetűjét jelezni és a többit kipontozni, vagy ami még jobb, még a kezdőbetűket is elhagyni.

Amikor Majoránna az ágyból Jonathán mellől kiugrott, azonnal azt mondta:

...................................................................................................................................................... ........................................................................................................................................................... ........................................

A következő pillanatban azon kezdett gondolkozni, hogyan történhetett, semmit se vett észre, igaz, éppen olyan mély álma volt, mint amilyen nagydarab termete, aludt. Aludt. Ez biztos. Erre azt gondolta:

................................................................................................................

Aztán pedig:

....................................................................................................................................................... ...............................................................................

Most igen, most rémlik valami, úgy éjfél felé vagy mikor, az éjszaka közepén, igen kellemes álma volt, mintha valaki, de hogyan is történt, hogy nem ébredt fel rá.

........................................................................................................................................................ ............................................................................................................................................................. .........................................

És éppen Jonathán. Nem mintha Jonathán nem lett volna csinos fiú, de csak úgy...................... .....................ez igazán .......................................................................................................................

Majoránna felöltözött és kiment, de néhány hét múlva tapasztalta, hogy akkor hiába mosdott meg olyan forró vízben, nem használt semmit.

................................................................................................................

Az utolsó hónapban persze már Fillérné is észrevette, hiába volt Majoránnának olyan csípője, nem lehetett letagadni. Az öregasszony sírt. Alig van mit enniök, és még gyereket hoz ide, ebbe a nyomorba, nincs betevő falatjuk. Mire Majoránna azt mondta:

........................................................................................................................................................ ............................................................................................................................................................. ............................................................................................................................................................. ..........................

A gyermek megszületett, kisfiú volt, senki se tudott róla, csak Majoránna és Fillérné. Majoránna igen örült neki, és azt mondta, hogy Pergelin majd megérti, ha nem, akkor pedig..............................................

Az öregasszonyazonban nem nyugodott bele. A grófnőhöz viszik. Ott majd fölnevelik. Majoránna elmehet, és meg is látogathatja. Senki se fogja tudni, hogy az övé. Mire Majoránna az felelte, hogy.........................

Azon a kora tavaszi reggelen Majoránna a kórházban ügyeletes volt, Fillérné a gyermeket barna gyapjúkendőbe burkolta, a lakásból kisurrant, de nemsokára visszajött, a gyermek azonban már nem volt nála.

Íme, Flórián ügyész elbeszélése a kitett csecsemőről itt végződik.

GONG

Ha Bormester Mihály megkérdezte volna, hogy ez az egész história így reám milyen benyomást tesz, kénytelen lettem volna neki azt mondani, sajnos igen mérsékelten elégít ki, éspedig nem a nyolcvanas évek kései barokk atmoszférája, amelynek leírását eléggé sikerültnek tartom, az a kispolgáriság, amely lényegében, értsük meg, akkoriban még Londonban és Párizsban sem volt más, nem, még, az ő szavaival élve, a sorskatalógus sem, amely sokban emlékeztet az Ezeregyéjszakára, csak éppen modern kategóriákban, arculatokban, pszichológiai, csaknem patholog karakterekben, de emlékeztet Dantéra is, és az egész sokszor olyan, mint az Inferno vagy a Purgatórium, de az a Dante, aki itt a bűnösöket és a szenvedőket látja, nem egészen józan, maga is bűnös és szenved, azt hiszem, részegebb, mint a többi, nem tudom, mitől, szóval komolytalan. Ami engem ebben a történetben nem elégít ki, az a valamiképpen nem egészen tisztességes játék, mert elvégre és a többi között, ki a hős? Melyik emberrel azonosítja magát? Úgy vettem észre, hogy egyikkel sem, a legkevésbé természetesen a vöröshájú segédfogalmazóval, akinek bolond alakja csaknem ürügy, hogy minél több mellékfigurát léptethessen fel. Persze én tudom, hogy vannak ilyen történetek hős nélkül, vagy mondjuk, olyan történetek, amelyeknek középpontjában a nemhős hős áll, és kedvem lett volna ennek a nemhős hősnek karakterológiájáról egy kicsit részletesebben beszélni. Egyébként, úgy vettem észre, hogy az egész elbeszélésben egyetlen mozdulatlan pont sincs. Bormester már jó előre még arról is gondoskodott, hogy ilyen fix arkhimédészi pont még a történeten kívül se legyen, és a dologba az elbeszélőt, sőt az ügyvivőt, az írót, sőt még az olvasót és a hallgatót is belevonta. Az egész nekem így marioneszk, az embereket bolháknak nézi, és azt hiszi, mert neki saját magáról olyan kedvezőtlen véleménye van, ez feljogosítja arra, hogy másról is éppen olyan legyen, és ez neki szabad. Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni? De jól van, még ezt is elnézem, elvégre, ha ellene bármi kifogásom van, jogom van más történetet kitalálni. Ami azonban nemhogy nem elégített ki, hanem csaknem bántott, az, hogy. Kérem, szólt erre Bormester Mihály olyan hangon, amelyet már ismertem, és tudtam, hogy valamire rájött. Kérem, szólt, amint látom, ön mint kritikus lép fel. Meggondolta, hogy mit tesz? Miért? kérdeztem én csodálkozva, de gyanakodom, mert már csaknem tudom, hogy mi következik. Jól emlékszik, folytatta ő higgadtan és leglogikusabb hangján, hogy miből indultunk ki. Van az elbeszélő, aki, mint mondtam, a monomániás elbeszélő és fecsegő, s ezért az elbeszélésében szereplők körén nem áll kívül, éppen, mert fecsegő, pont olyan, mint a többi, megbélyegzett ember, és éppen olyan figura. Emlékszik rá? Igen. Nos, aztán van az ügyvivő, aki az egészet leírja, amint ön nevezte, az agent spirituel, aki szintén megbélyegzett ember, és a pácban pontosan úgy benne van, mint a másik. Igaz? Igaz. Harmadszor van az olvasó vagy a hallgató, aki az egészet komolyra veszi, s ezért a játéknak éppen olyan szereplője, mint ön vagy én. Helyes? Helyes. Most ön, mint kritikus lép fel, mit gondol, azt hiszi, mert ön mindenféle igényeket támaszt, és kifogást emel és elégedetlen, azt hiszi, hogy ön, mint kritikus, kisebb bolond, vagy talán még azt is, hogy egyáltalában nem bolond? Bormester Mihály természetesen ismét hahotában tört ki, hiszen ön a bolondságnak negyedik, csaknem fokozhatatlan kategóriáját teremtette meg, azt a bolondot, aki még az olvasón is túltesz, mert nekiállt, és mindenféle elvek alapján ítéleteket konstruál. Nem, higgye el, a kritikus a legkevésbé fix pont valamennyi között, benne van a pácban, és minél jobban ki akar mászni, annál jobban és minél szigorúbban és minél inkább, a látszat szerint, kívülről ítél, annál mélyebben benne van, és minél komolyabb képet vág hozzá, annál komikusabb. Pokoli dolog ez, kérem, nem vagyunk mi Danték, akik csak úgy sétálgatunk, és felülről nézzük az egészet, mert mialatt mi mások szégyenét látjuk, mások is látják ám a mi szégyenünket, és nem nézhetünk olyan érdektelenül, mintha az utcán andalognánk, és a kirakatokat néznénk, hogy ugyan melyik sonkát vesszük meg, mert azalatt a többiek is néznek bennünket, és azt mondják, piha, ez igazán nem szép sonka, igazán nem tudom, ki a kutyának kell ez a ronda mócsing. Nem, kérem, mi nem tehetünk úgy, mintha az egészből bármely pillanatban magunkat szépen kivonhatnánk, és arra, hogy a többi mit csinál, egyszerűen fütyülhetünk. Azt hiszem, ön, mint kritikus, hiába csinál úgy, mintha panoptikumban lenne, mert ha ön bírál, máris a pácban benne van, éspedig, mint mondtam, önnek, komolyságánál fogva, éppen egészen különlegesen nevetséges szerep jut. Mire én természetesen kénytelen lennék megjegyezni, hogy az ön magatartása, nézetem szerint, humorisztika. Bormester Mihály rám néz, és szemét mereszti. Hogyan? Hogyan mondta? Humorisztika, szólok újra. Tudom, hogy ő a szavak iránt mennyire érzékeny, és csakugyan azonnal a fejét vakarja, hümmög, és magában valamit morog. Értem, szólt aztán, sőt ha ön ebből nem akar valami rendszert építeni, akkor el is fogadom. Rendszert, mondom én, erre a szóra már csak azért sem lehet építeni, mert a humorisztika első tétele: az ember azzal kezdi, hogy önmagát kineveti. Helyes, szólt ő megkönnyebbülten és hunyorgatott, akkor nem lenne szíves például arról beszélni, hogy mi a melankólia, a fogvacogás, a szenvedés, az összetörés, a félelem, a reszketés, a csőd, a zátony, a bukás, a kudarc, a kényszer, az irtózat, a fuldoklás, a borzalom, a butaság, a nyomor, a penész, a piszok, az aljasság, a hazugság, a rémület. Elég, mondom én. Legyen elég, és válaszoljon. Mindaz, szólok, amiről ön beszélt, az humorisztikai valőr. Helyben vagyunk, válaszolta, és élénken hadonászott, a definíció csaknem pontos. Én ugyanis, mialatt beszéltem, és ön nagyokat nevetett, akár a vöröshajún, akár Hoppyn, akár Kankalinon, akár Toporjánon, bizonyos tekintetben kárörömmel és megkönnyebbülve nevetett, úgy vettem észre, azért, mert az ő bolondságukban oly kevés része van, mondom, mialatt ön nevetett, én gyakran meg voltam ijedve, mert azt hittem, hogy az egészet viccnek veszi. Holott. Holott tényleg az, válaszoltam én. Pontosan így, szólt ő elégedetten, és hunyorgatott, de nem abban az értelemben, hogy egymás levesébe beleköpünk. A humorisztika morálja, hogy mindenkinek kizárólag csakis saját levesébe szabad, sőt illik beleköpni, aki nem így tesz, az humorisztikailag inkorrekt. Úgy van, és én külön erre való tekintettel voltam kénytelen ezt a fogalmat bevezetni. Mert kérem, én a humor konvencionális fogalmának birtokában mindazokkal a fontos létezési értékekkel, amelyekről ön az imént beszélt, egyszerűen semmit sem tudok kezdeni, hiszen a melankólia és a fogvacogás és a rémület és a penész és a piszok és a csőd és a kudarc az egyszerű humor szempontjából stílustalanság, sőt neveletlenség, de ha, kérem, én a humor szónak örvénylő távlatát megadom, akkor. Szívességet tenne, szólt erre ő, ha a dolgot, amely ebben az alakjában kitűnő, nem magyarázná agyon. Örömmel lemondok róla. Elégedjünk meg azzal, hogy a szavak sem fix pontok, és minden végleges megfogalmazás és így a definíció is komikus. Rendben van, ilyen körülmények között most már nyugodtabban mehetek tovább, és nem is fogom rossz néven venni, ha időnként alaposan kineveti magát, mert elvégre is, van min nevetni, főként, ha meghallja, hogy

GONG

a vöröshajú segédfogalmazó ügye, valljuk be, nem állt valami jól. Féllábú a Mandula-hipotézist megdöntötte, kimutatta, hogy Flórián Mandula Mózes tábornok távozását, visszatérését, feleségének halálát évszámokban hibásan építette fel. Flórián fantazmái általában valamely ponton mindig gyengék voltak. Sokan azt mondták, azért, mert Flórián nem volt eléggé költő, és képzeletében a dolgokat nem tudta véghezvinni. Az emigráció, a visszatérés, az asszony halála, majd a tábornok állítólagos végrendelete és Ambrusnak küldött levele ilyen rosszul felépített elbeszélés volt, Féllábú ezen keresztüllátott, és azt le is leplezte.

De aztán az egész elásott kincs története, bármilyen tetszetős volt is, a segédfogalmazót mégsem elégítette ki. Az ellen talán nem lett volna kifogása, hogy olyan menekült tábornok fia, akinek Guatemalában hatalmas rizs- és cukornádültetvényei voltak. A márványkastély ellen sem tiltakozott, elvégre alig van szebb látvány, mint a sötétzöld trópusi erdő hátterével ilyen pálmákkal körülvett ragyogó fehér kastély a tikkasztó forró égöv alatt, néger szolgáival, fojtott álmosságában, igen, de hirtelen önmaga és a kastély között nem volt képes valódi kapcsolatot teremteni. Lehet, ha Flórián képzelete nem volt elég egzakt és látomásos, a segédfogalmazó viszont nem volt elég bátor. Nem merte önmagát ilyen tündöklő származással megajándékozni. Az időrendben lévő zavart is túlozta. Valószínű, hogy egyoldalúan történeti tájékozottsága ebben erősen befolyásolta. Az évszámokat komolyan vette. Pedig, ha a vöröshajú, mint később sokan mondták, akkor az egynéhány, szóval csaknem jelentéktelen évnyi eltérés fölött eltekint, és elhatározza, nem tudni, hogyan, de mégis és mindennek ellenére a dolog így volt, akkor egész élete más irányt vehetett volna, ki tudja, talán véglegesen is révbe jutott volna. Esetleg a levéltárba visszatér, esetleg azonnal ír Guatemalába, és örökségét reklamálja, lehet, hogy pénzt gyűjt, elutazik, hogy a birtokot átvegye, lehet, hogy Mandula Mózes sorsát kutatja, hiszen az ilyesminek oly sok beláthatatlan következménye van, és az embert egész életére elfoglalja, sőt életének tartalmat is tud adni.

Flórián nem jött zavarba. Amikor a Mandula-feltevés összedőlt, a másikkal azonnal készen állt. Ez a kitett gyermek története volt, aki a város igen sok lakosának kapuját bejárta, és végül kiderült, hogy Jonathán, a csinos és könnyelmű fiatalember és Fillér Majoránna ápolónő fia. Majoranna anyja, ez a kapzsi és fösvény öreg szatyor a gyermeket kitette, és az, nevezetes viszontagságok után Marcella grófnőhöz került, ott aztán fölnevelkedett. Ez a feltevés a vöröshajút már sokkal kevésbé nyerte meg. Volt már alkalma, hogy Majoránnát megismerje, és Jonathánt is többször látta, és ahhoz a gondolathoz, hogy ő ennek a két embernek a gyermeke, véletlenül fogamzott, részeges éjszakán, kórházi ágyon, úgy, hogy végül is sem a férfi, sem a nő nem is vette észre, nem, ehhez a gondolathoz nem tudott hozzászokni. Az események rajzának reális volta előtt kénytelen volt meghajolni. Flórián ezt a történetet külső látszatra mesteri megtévesztéssel építette fel, a segédfogalmazó azonban ettől a megoldástól mégis határozottan idegenkedett.

Ugyanakkor Féllábú is megszólalt, és a következőket mondta:

Flórián ügyész úr ez alkalommal ismét hibát követett el.

Este volt már, Kesző szendvicset és teát hozatott. A vendégek hozzáláttak. Féllábú közben tovább beszélt.

Az a bizonyos Flórián-féle csuszam ebben a történetben is azonnal, vagy nem? Kérem, nézzék csak meg jól. Az ügyész úr elbeszélésében a helyzetet igen jól jellemezte. Ebből a szempontból kifogásom nincsen.

Féllábú megevett két szardíniás szendvicset, és egy korty teát ivott.

Induljunk ki Ambrus úrból. Ambrus most 28-29 éves, a segédfogalmazó úrral egyidős körülbelül, azt hiszem, talán fiatalabb is. Flórián ügyész úr szerint ezelőtt huszonnyolc és fél évvel Ambrus úr pontosan ilyen volt, mint ma. Helyesnek tartják ezt önök? Vajon van-e valószínűsége annak, hogy Ambrus immár huszonnyolc és fél éve ágyában fekszik és álmodozik, és Kesző Benedek (nem Kesző Benjamin, nem Kesző Bertalan és nem Kesző Domonkos, akinek még csak nem is rokona) hozzá eljön, hogy silány ponyvaképzeletének termékeiben gyönyörködjék. Részemről ezt a helyzetet így nem tudom elfogadni, mert nézetem szerint Ambrus úr huszonnyolc és fél évvel ezelőtt még a világon sem volt.

Féllábú most sonkás szendvicset evett, és még egy csésze teát kért.

De aztán itt van Marcella grófnő, aki ma negyvenöt körül lehet. Huszonnyolc évvel ezelőtt ő még egészen kis leányka volt. Itt van aztán a Kankalin házaspár. Éppen most készülnek ezüstlakodalmukra, s így huszonnyolc évvel ezelőtt ők egymást még minden valószínűség szerint nem ismerték, vagy legfeljebb jegyben jártak. Flórián ügyész úr a dolgokat úgy tünteti fel, mintha Kankalinék már akkor közvetlenül ezüstlakodalmuk előtt állnának. Ez téves. Itt van Hoppy Lőrinc, aki ma 45-46 éves lehet, akkoriban tehát még nem volt özvegyember. Gyermekei pedig? Ha Mithridates akkor hétéves volt, akkor ma már harmincöt éves embernek kellene lennie. Barnabás Maximus Hoppyval körülbelül egyidős, és akkor biztosan ötödikes gimnazista lehetett, Ágoston atyával együtt.

Így tehát, mondta Féllábú, ebben az alakjában ezt a feltevést kénytelen vagyok elvetni. Flórián úr a jelent önkényesen a múltba helyezte át. A hiba nyilvánvaló. Én azt hiszem, Flórián ügyész urat senki és semmi nem akadályozta meg abban, hogy ezeket a szereplőket ugyanúgy, ahogy ma élnek, esetleg más névvel látta volna el. A dolog akkor talán egy kicsit gyanús lett volna, de Isten neki, legyen kedve szerint. Azt is elfogadtam volna, ha Hoppy vagy Toporján vagy Barnabás néven más embereket szerepeltetett volna. Ilyen módon azonban, bármennyire sajnálom is, e feltevés ellen tiltakoznom kell, és ki kell jelentenem, hogy ez így nemcsak valószínűtlen, hanem ebből egyszerűen egyetlen szó sem igaz.

A vöröshajúra az érvelés rendkívül mély benyomást tett. Még Kesző úr is (Kesző Benjamin, tehát nem Kesző Bertalan és nem Kesző Domonkos) bólogatott, sőt tapsolt, és kijelentette, hogy Féllábú ma kitűnő. Vagy nem? Mit szól hozzá? Más véleménye van? Ugye érdekes? Nem tartja remeknek? Előre megmondtam? Hallott már ilyet?

A jelentéktelennek látszó kisebb vagy nagyobb tévedések egész seregéről, mondta Féllábú, most nem akarok beszélni. Talán egyszer lesz rá alkalom, s akkor ezekre mind rá fogok mutatni. Ezúttal csak az Episztemon-incidenst veszem elemzés alá, és azt mondom önöknek: tekintsenek el most attól, hogy Episztemon úr a mi segédfogalmazónkkal körülbelül egyidős, legfeljebb egy-két évvel idősebb, mondom, ettől tekintsenek el, marad azonban itt elég rágnivaló. A kitett gyermekről szóló elbeszélés, amely állítólag huszonnyolc és fél évvel ezelőtt történt, egyik megkapó részletében Pergelin Tódorról beszél, és az ő chimendexét említi meg. Azt mondja, hogy ez a gép az emberek elől rejtőző Episztemont megfogta, és belőle csaknem cigarettát töltött. Uraim, ezt a képet nem lehet elég komolyan venni. Mindnyájan tudjuk, hogy Episztemon volt vak és sánta és néma és reszketett, és csak mintegy háromnégy hónappal ezelőtt süketült meg. Tudjuk azt is, hogy alig néhány hete ebből a betegségből hirtelen meggyógyult. A gyógyulás a segédfogalmazó úr megérkezésével pontosan egybeesik. Azóta Episztemon a kleptomániával kísérletezik, és azzal igyekszik mások figyelmét, sőt szeretetét magára vonni, hogy értékes vagy kevésbé értékes tárgyakat elemel, annyira, hogyha ő például ma valahol megjelenik, sietve minden könnyen zsebre dugható tárgyat a szekrénybe zárnak. Episztemon urat egy fél percre sem hagyják a szobában egyedül, és ha távozik, azonnal szemlét tartanak, nem kallódott-e el valami véletlenül. Ez a helyzet ma. De a barna kendőbe burkolt csecsemőről szóló történet Episztemonnak már esetleg a következő fejlődési fokozatát mutatja be és előlegezi, azt, hogy ő Pergelin padlására rejtőzött, csak éjjel járt ki, és az után szimatolt, vajon keresik-e őt, eltűnését észrevették-e, s mikor azt tapasztalja, hogy erre senki még csak füle botját se mozgatja, sőt kimaradását még hivatalában sem vették észre, desperát hangon panaszkodik. Véleményemet nyíltan kimondom: én az Episztemon-incidenst nem hiszem el. Episztemon lehet, hogy a jövőben egyszer majd eljut oda, hogy túl érzékeny szeretetvágyakozásában elrejtőzik, mert önmaga iránt óhajt figyelmet kelteni, mind ez ideig azonban ez az esemény nem következett el, nem következett el a legkevésbé huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor Episztemon úr legfeljebb hároméves lehetett. Az elbeszélés tehát nemcsak a múltat hamisította meg, hanem kísérletet tett arra is, hogy a jövőt is meghamisítsa. Ilyesmit én megengedhetetlennek tartok.

Legyen szabad ezen a helyen személyes ügyben is megszólalnom. Flórián ügyész úr elbeszélésének egyik kimagaslóan realisztikus részletében Hoppy Lőrinc soirée-ját mondja el, úgy tünteti fel, mintha a postamesternek abban minden ismerősét sikerült volna beugratnia, vagyis bolondját járatnia és kínos helyzetbe hoznia. A többi között engem is, éspedig két alkalommal is megszólaltat, mint aki a meghívottak között voltam, és a soirée-n részt vettem. Ki kell jelentenem, hogy ez az egész dolog merő koholmány. Úgy tudom, Hoppy soha soirée-t nem rendezett (de ha az ügyész úr ötletéről tudomást szerez, sajnos biztos, hogy rendezni fog), és én ilyen estélyen nem vettem részt. Meg vagyok győződve arról, hogy a többi szereplő, Barnabás, Marcella grófnő, Pergelin, Améline, a báró és a többiek azt a gyanúsítást, hogy ő az estélyen részt vett, szintén visszautasítaná. Én, kérem, Hoppy Lőrincnél soha nem voltam, a nekem tulajdonított szavakat nem mondtam el, ismétlem, a legkevésbé huszonnyolc és fél évvel ezelőtt, amikor mindössze csak hétéves voltam, és az egész dologra vonatkozólag, sajnálattal bár, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szemenszedett fantazma.

Nem tudom végül magamban tartani a következőt sem: a kitett gyermek története nem új. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a segédfogalmazó úr ismeri-e Fieldingnek, a kitűnő angol regényírónak Tom Jones című regényét. Nos. Itt, kérem, ugyanolyan dologról van szó. Van azonban a tizennyolcadik században még egy regény, s ez Greynek a Ginx's babyről szóló története, amely Flórián úr eszméjével csaknem azonos. Én ezt nem tartom hibának. Bizonyos tekintetben ezt Flórián ügyész úr javára merem írni. Elvégre nagy dolog, ha valaki történetét Fielding és Grey nyomán építi fel. Ismétlem, én ezt nem tartom hibának, ellenben Flórián ügyész úrnak, ha az angol regényirodalom iránt ennyire érdeklődik, azt ajánlom, sajátítsa el a kitűnő angolok egzakt kompozícióját, tárgyát gondolja végig alaposan, építse fel valószerűen, és ne kövessen el olyan dilettánsra valló hibákat, amelyek a hallgatót sértik, és az egész elbeszélést végül is elfogadhatatlanná s így csaknem élvezhetetlenné teszik.

A vöröshajú segédfogalmazó ebben a helyzetben a leghelyesebbnek úgy vélte, ha néhány napot még vár, aztán, ha semmi sem történik, azt, akinek véleményét különös módon tisztelte, meglátogatja. Barnabás Maximus tudományosan képzett ember, aki őt nem fogja félrevezetni, s aki még a tetszetős feltevéseknek is ellenáll, nem úgy, mint Flórián, aki úgyszólván teljesen alaptalan feltevéseket vetett fel. Amikor néhány nap eltelt, de, amit várni lehetett, egyáltalán semmi sem történt, a segédfogalmazó Kesző Benjamin (tehát nem Kesző Bertalan, nem Kesző Benedek, nem Kesző Domonkos, hanem Kesző Benjamin köszörűs, lakik Hárombéka tér 4.) úrra hivatkozva Barnabásnak levelet írt. A válasz rendkívül kedvező volt. Barnabás Maximus a vöröshajút csütörtök délután négyre meghívta, és jelezte, hogy ideérkezésének céljáról már hallott, a dolog rendkívül érdekli, és ha véleményét kimondhatja, szerencséjének fogja tartani.

Ez a vélemény, mondta Barnabás a dolgozószoba könyvtömege közepette, azt hiszem, önre nem kedvező.

A vöröshajú előtt kisebb torony állott, Tertullianus harmadik kötete, néhány archeológiai könyv az Eufrátesz városairól, Domitián Bramble The early civilisations of the world, Blessebois műve Lettres à Madame Chamauflois, Orbadonov hatkötetes könyve, az Ozbornyikov Lyumalyocsoszkij, a Skagerrak és a Kattegat földrajza, Irenaeus, egy Ranke-kötet, a mykénei ásatásokról szóló mű, egy maori nyelvtan, a csendes tengeri faunáról és a Himalája geológiájáról szóló nagyobb és néhány kisebb könyv a keltákról, a népvándorlás társadalmáról, a lapp művészetről, a világbíró Sendadores Haparandas, közben a Camouflage folyóirat néhány kötete, két kötet a Beiträge zur Kunst, Religion, Philosophie und Linguistik der archaischen Völker in Europa, Asien und Süd-Australien, több kötet Migne patrisztikájából, a kanadai kutatóintézet tűzföldi expedíciójának néhány illusztrált füzete.

Az én célom, szólt Barnabás, mikor látta, hogy a segédfogalmazó a könyvek címeit nézegeti, amint talán tudja is, az emberiség tízezer éves kérdéseinek végleges tisztázása. Huszonöt éve dolgozom, és (az egyik kétemeletes szekrényre mutatott) jegyzeteimmel nemsokára készen leszek. Akkor majd a művet felépítem, és tíz év alatt, lehet, a leírással is elkészülök. Ön foglalkozott tudománnyal és –

Hatalmas apparátus, szólt a vöröshajú, hangjában megilletődéssel.

Nyolcvannégyezer-ötszázhatvanhat könyvet néztem át eddig, csak a nagyobb monográfiákat számítva, még körülbelül negyvenezret kell átnéznem. Tíz év, mondom, aztán tíz év a rendezés és tíz év a megírás. Harminc. Hetvenöt éves koromban készen leszek. Most 1884-et írunk, akkor 1914 lesz. A tudomány addigra az egész földön végleges diadalát fogja ünnepelni. Az összes kérdések a tudósok kezébe kerülnek. A társadalom rendje, a gazdaság, a világnyelvet életbe léptetik, a technika, a találmányok. A lélektan minden problémáját megoldják. A háború eltűnik, fegyverkezés nem lesz. A népek életét nem a hatalom fogja irányítani, hanem a művelődés és a jólét. Az egyiptomi fáraók vágya teljesül, a fegyverekből ekét fognak készíteni. Ön akkor még aránylag fiatal ember lesz, és élvezni fogja. Én az új aranykor építéséhez munkámmal akarok hozzájárulni. Barnabás minden pátosz nélkül beszélt. Jóslata meggyőző volt, és a vöröshajú magát egyszerre biztosnak érezte, annyira, hogy még mosolygott is, és azt mondta:

Az ön légköre igen jó hatást tesz rám.

Ez a légkör nem az enyém, hanem a tudományé, válaszolta Barnabás, aztán így folytatta:

Helyesnek tartanám, ha ön saját helyzetét ebben a légkörben tudná megítélni.

Mire a segédfogalmazó elbeszélésébe kezdett, először azt mondta el, hogy igazgatójával miképpen találkozott, és ez miképpen nevezte magát először Ursinusnak, aztán Shakespeare-nek, végül Cortez Ferdinándnak, elmondta, hogy e beszélgetés nyomán benne kétségek támadtak saját kiléte felől, és elindult –

Látom, felelte Barnabás, de mondja, miért jött ön pont ide?

A vöröshajú elhallgatott.

Önnek szabad választása volt Mamanguape, New Jersey, Odrau, Pati-pati, Heluan, Kiu-kiang, Tatakoto, Astrilabe, Entroiamiento, Cseljabinszk, Beni Suaf, Ishkari, Kadungular, Torwsville, Winnipeg, Bilaspur, Aeroskjöbing, Cavalese, Fagaloa, Kongsöng, Verhojanszk, Christobal, Deadwood, Liebehovitz, Daraguarado között és Eckernföde, Latisana, Mahar, Mürzzuschlag, Rogoznica, Takamatsu, Northumberland, Quelimante, Sarungani, Wellington és Zermatt között. De ha ez önnek valamilyen okból nem felelt volna meg, itt sokkal közelebb és elérhető távolságban Förgepatony, Cégénydányád, Hagyárosbőrönd, Cservelházadamonya, Szalaszend, Görcsénydoboka, Cinderibogád, Csáfordoroszló, Lékérd és Cselegörcsény. Elvégre ezeken a helyeken célja érdekében pontosan olyan emberekkel találkozhatott volna, mint itt találkozott és találkozni fog. Miért jött ön pont ide?

Erre nem tudok válaszolni.

Mindjárt gondoltam. A kiindulás mindjárt rossz módszerérzékre vall. De beszéljen tovább.

A vöröshajú akkor igen részletesen elbeszélte, miképpen találkozott Hoppy Lőrinccel, aztán a vasúti beszélgetést Toporján Antallal, reggel az Episztemon-incidenst, Kesző Bertalant (nem Kesző Benjamint, nem Kesző Benedeket és nem Kesző Domonkost), aztán kalandját Fillér Joachimnéval, végül elérkezett Flórián Mandula-feltevéséhez és a kitett gyermek történetéhez, és elmondta Féllábú megsemmisítő bírálatát is.

[Ó, Boromeus, mennyi időre lenne szükséged ahhoz, hogy ezt megszokjad, Boromeus, és Boromeus voltál-e, vagy Mantegna, ó, vagy Franklin Benjamin (nem Kesző Benjamin), később majd elmondom, Carcilasso vagyok, a történelemtudomány adata hibás, látogasson meg és (hajlongva) én, uram, én, gyermekeim bűnét, vessen meg érte (zokog), mert ha nyomorult is vagyok (szaval), hidropathosis, mondta Vermerán, részemről a szerencse, foglaljon helyet, szegééééény, rokkant beteg, szegéééény, tüzelőre tettük el, szegények vagyunk (köhög), I am a peaceful man, a sárga damaszt uzsonnakészletet már megvette, mire a tolltartók berendezéséről írt, mi az ideális tolltartó, de félévenként csak egyszer, szigorú felügyelet mellett, nehogy a nők erkölcse, gyorsan kiszaladt megnézni, hogy a tortarendelést elintézték-e, de a szöges csuháról nem mond le, és az énekkar megszólal, és a zászló elöl megindul, mire a földalatti alagútban a bérencekkel harcba szállt, és tizennégyet levágott, és a grófnő lepedőjét nem ő lopta el, menjenek és nézzék meg.-]

(Introitus ad abyssum. Periculosus. Periculosus. Periculosus. Badaversus. Amphilegomena. Megállni és visszafordulni. Orthothymia. Veszély. Vissza. Priculosus. Autoanthropotropikus genofiguráció. Heterognózis. Dardal. Ne tovább. Periculosus. Anapythonizált philobasis. Hra tova, menne, menne, ideotaxis, el, el, periculum. Kryptoemphatikus pseudopeutika. Mondtam, mondtam. Kezdete tentatív. Supertentatív. Mondtam. Priculosus. Mikrolaria. Tilos. Oinodramatikus hypolysis. Semiterminatív myroiteros. Periculosus. Abyssus. Abysseus. Tilos. Meditatív autotropos és hyperkonfesszionális genologemena. Periculosus. Metametheus. Abyssus. Abyssus. Tilos.)

Barnabás Maximus a beszámolót nem csökkenő érdeklődéssel hallgatta.

Az egész dologban, szólt a vöröshajú, benyomásomat a következőkben tudnám összefoglalni. Mindjárt az első este, amikor Hoppy úrral az állomáson találkoztam, de később is, amikor bárkivel is beszéltem, valahogyan, kérem, értsen meg jól, akkor ezekben az emberekben kénytelen voltam valami fonák, hogy is mondjam, talán visszás, egy kicsit kiábrándító, nem óhajtok erős szavakat használni –

Ezt, szólt akkor Barnabás, igazán nem vártam –

A segédfogalmazó elhallgatott.

Nézze, uram, én ismerem Hoppy és Episztemon urakat, mind a három, sőt mind a négy Keszőt, vagyis Benjamint, Bertalant, Benedeket és Domonkost és a többieket is, akikről az előbb szó volt. Ismerem Toporján Antalt, akit képzett orvosnak és kimagaslóan jó modorú férfinak tartok. Be kell vallanom, hogy hibáikat, sőt gyengeségeiket is van szerencsém ismerni. Visszás, mondja ön. Kiábrándító. Sőt a fonák szót is. Rendben van. Bizonyos tekintetben tényleg így is van. De, kérdem öntől, van-e joga önnek, éppen önnek ilyesmit állítani, aki, mikor igazgatójától valami, az ön szavaival élve fonák és visszás dolgot hallott, hogy ez az ember önmagát ellenpápának és drámaírónak és condottierinek képzelte, s erre ön felbátorodva tüstént nekiáll önmaga kiléte fölött kételkedni, éppen ön, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van, bírálatot kezd gyakorolni olyanok fölött, akik, de nem tartja ön ezt egy kicsit erősnek?

Csak gondolja meg, folytatta Barnabás méltatlankodó hangon, mert én ebben a bizalmas dialógusban egyetlen gondolatomat sem óhajtom elhallgatni, csak gondolja meg, milyen emberek azok, akikkel ön beszélt? Hoppy? Rendben van. Hóbortos, aki azonfelül képtelenül arcátlan és koszfészek és ripők. Toporján törzsorvos szakismeretével ámulatba ejt, bár el kell ismernem, hogy obligát látogatásaival engem is jó néhányszor a végletekig megkínzott. Episztemon? Kesző? Mind a négy! Ezek az emberek önhöz képest mégiscsak, hiszen ön tudománnyal foglalkozik, és olyan ismeretek fölött rendelkezik, amelyeket nem lehet megkívánni ezektől az emberektől, vagy nem? S ha önt ez az izé, az az igazgató rászedte, akkor a legjobb, ha a többi felől mélyen hallgat. Ön bizalmatlan Hoppy és Flórián és Toporján és Kankalin és a többi iránt. Helyes. Legyen is. De ön ezt a bizalmatlanságot későn kezdi. Ezt önnek még az igazgatójával szemben kellett volna kezdenie, sőt azt mondom, önnek legelső sorban önmaga iránt kellett volna bizalmatlannak lennie. Akkor a legelső futóbolondnak nem ült volna fel, és nem került volna ebbe a fonák helyzetbe, amelyben jelenleg van.

A segédfogalmazó most már látta, hogy Barnabás ellene frontális támadást intézett.

Ön megindult, hogy önmagát megkeresse. A legelső induló vonatra felszállt, ide megérkezett, és ettől valamilyen eredményt vár. Először is, mi az ördögöt keres önmagán? De tegyük fel, ha valamiről valami sejtelme támadt, tegyük fel, mert én még ezt a lehetőséget is számításba akarom venni, és kellőképpen tisztelem is, akkor helyesen indult el ön? Milyen terv alapján? Mondja! Micsoda meggondolatlan ügybe sodorta önmagát? Végül pedig ismét az első esetre térek vissza. Ön, minden valószínűség szerint furcsa, az ön szavaival élve fonák elme. Önnek, uram, semmi, de semmi joga sincs önhöz pontosan hasonló elmék fölött ítélkezni. Érti? Semmi joga sincs.

A többi dolog aztán, folytatta Barnabás, mind ennek az egyetlen, mondjuk principiális kizökkenésnek magától értetődő következménye. Ön említést tett arról, hogy Toporján a vonaton az ő odakozmásodásáról szóló elméletét fejtette ki. Toporján ezt az elméletet, én tudom is, hogy honnan vette, általában mindenkinek el szokta mondani, akit el akar kápráztatni. Fölösleges külön hangsúlyozni, hogy én ezt az elméletet, a többi újabb keletű elmélettel együtt, novellisztikusnak tartom. De még az odakozmásodás-teória szerint is ön, uram, éppen olyan kozmás, mint a többi, és önnek is, mint a többinek, élete kizárólag az odakozmásodás körül forog.

Ah, nézzen meg egy ilyen arcot. Nekem igazán mindegy, hogy melyiket, Hoppyét vagy Auguszta Kornéliáét vagy Vermeránét. Nevezze meg valamelyiket. Laura? Legyen Laura, Kankalin Mátyásné, a város legelőrelátóbb és leggondosabb háziasszonya. Legyen ő. Én ismertem őt, mikor férjhez ment huszonöt évvel ezelőtt, egy kicsit szerelmes is voltam beléje, kihívóan szép és hiú nő volt, termete magas, csodálatosan szép szája volt, puha és húsos ajka, amikor nevetett, fogait feltárta, nagy és erős fogai voltak, kellemesen, sőt büszkén hajlott orra, nemes arc volt, és nézze meg most, milyen fakó és viaszos, milyen csaknem visszataszító és elzüllött arc ez. Nem mondhatja, hogy ezt az arcot talán Kankalin tette így tönkre, vagy más, esetleg gond, csapások, szegénység, a környezet, csalódás, betegség, nem, ezt még ő maga se merné mondani. Rajta kívül ezért az arcért senki se felelős, egyedül ő, igen, ő saját maga. Nézze meg szemében azt az alattomos rémületet, mi lett ebből az arcból, nézze meg orra alatt azt a megkeseredett fájdalmat, ajkának azt a fáradt és kedvetlen hajlatát, állának azt a bántóan éles, makacs és konok szögletességét. Régebben, emlékszem, állgödrének bájosan érzéki hullámos vonaláért rajongtam, és gyakran álmodtam arról, hogy ezt a minden bizonnyal illatos gödröt meg kellene csókolnom. A gödröcske eltűnt, az alsó ajak és az áll között most szigorú és merev vonal, mint az olyan nők arcán, akik megbuktak. Miért? Azt kérdem, hogy miért? És ismét azt, hogy miért? Ó, nem Kankalin és nem a szegénység és a gond és a betegség. Arcot az úgynevezett körülmények sohasem tudnak így eltorzítani és feldúlni, soha, önmaga húzta magát karóba. Nézze csak, itt a második hozzá hasonló arc, Améline tanárnőé, érzékileg talán kevésbé vonzó, de igen értelmes és világos arc. Abban az időben van éppen, amikor a szépség, az értelem, a világosság elkezd róla lefoszlani, és szeme, az okosan csillogó üde, sőt kíváncsi és nem szellemtelen szeme kezd olyan alattomosan rémült lenni, mint Lauráé, ajka elfárad, elkezd megkeseredni, arcán leülepszik a bosszú, az irigység, a méreg, a titkolt indulat, a féltékenység, a buta rigolya. Persze ön azt mondja, hogy Améline túllépte a kort, amelyben valakinek eszét elvehette volna, és ahhoz férjhez mehetett volna. Ó, nem. Nem ment férjhez, bár mehetett volna. Ez tény. De Améline ebből a tényből önmaga számára egész életére szóló kínzókamrát épített, és önmagát ennek a ténynek inkább képes feláldozni, semhogy lényének eredeti üdeségét megtartsa. Arcát ellepi az elrejtett fogcsikorgatás, amelyben önmagát részesíti, és mert vágya nem teljesült, önmagán áll bosszút. Ah, barátom, az olyan arc, mint Lauráé vagy Améline-é, engem minden alkalommal, ha látom, igen mély fájdalommal tölt el, és mondhatom önnek, én ilyenkor igen kevéssé vagyok olyan hangulatban, hogy ezeken a torz és elgonoszodott, kipuffadt és meghülyült, végeredményben tényleg hallatlanul komikus arcokon nevetni tudjak. Én, kérem, nem vagyok azon a véleményen, hogy az öregedés okvetlenül eltorzulással és elcsúfulással jár együtt, mert el tudom képzelni, hogy az arc megérik, fiatal báját ugyan elveszti, de ráncai éppen olyan szépek és vonzóak lesznek, mint gödrei és színei voltak, és szemében nem ég az az anonim borzalom, és nem keserű, és nem válik mohóvá, sem pedig egészen idióta módon bosszúállóvá és az őrülettel határosan kegyetlenné. Az olyan arcra, mint Lauráé, én önmagamat már nem merném rábízni. Hitvány és aljas arc. Gonosztevő arc, amelynek felháborító gyönyöre, hogy önmagát és mást szenvedni lásson. És Améline-é is előbb-utóbb ilyen lesz, mint Auguszta Kornéliáé és az öreg Fillérnéé már ilyen. Mi történik ezekkel az arcokkal, kérdi ön? Ah, uram, olyasvalami történik, ami cseppet sem nevetséges, bár a mi konvencionális életünkben ezt rendesen nevetéssel szoktuk elintézni, és azt mondjuk, hogy szegény bolond. Igen, bolond Kesző Benjamin is kérdezősködéseivel, Kesző Bertalan is koldusszólamaival, Kesző Domonkos is a temetéssel és a zászlóval, Toporján is látogatásaival, Hoppy Lőrinc is mászolygásával, Episztemon is kleptomániájával, bolond vagyok én is harminc- vagy hány ezer kötet könyvemmel és ön is, hogy önmagát keresi, és Flóriánnak, ennek a notórius fantasztának felül, és azt, hogy ön Fillér Majoránna és Jonathán vagy Mandula Mózes tábornok fia, elhiszi. Bolondok vagyunk mindnyájan, és ez a bolondság lassan, igen lassan, de annál biztosabban arcunkról lenyúzza mindazt, ami nyugodt és arányos és vonzó és tiszta és világos és értelmes és ami kortól teljesen független, és arcunkat sötétté és szögletessé és eltorzulttá és megkínzottá és kegyetlenné teszi, s az arc itt megkeményedik, ott feldagad, az orr obszcén lesz, a száj olyan, mint a bélcsatorna nyilása, az orcák szeméremsértően kipuffadnak, a szem sunyi és mohó, a homlok fényét elveszti, az áll olyan lesz, mint a kés, a vonások között a lemoshatatlanul piszkos fájdalom, reménytelenség, hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta. Képes lenne ön ezeken a szánalomraméltóan megriadt lényeken nevetni? De képes lenne ezeken a pojácákon nem nevetni? Akár hiszi, akár nem, számomra a dolog néha nonszensz. Nem valóság. Kísértetek. Persze magamat is beleszámítva, mert ha én magamat ebből a kísértetjárásból kivonnám, az egész dolog nem lenne korrekt. És én most, kétségtelenül didaktikus pátosszal, de ez az egyetlen, amit az ön érdekében tenni tudok, azt mondom, kérem önt, abból az egyetemes akár értelmes, akár értelmetlen felfordulásból, ami emberi élet és történet, önmagát ne vegye ki, és ne higgye, hogy önnek talán különleges elbánásban lesz vagy van része, és kivétel, és ön az egyetlen ember, akire az, ami a többire vonatkozik, nem érvényes. Ez, kérem, inhumánus magatartás, és nézetem szerint minden arc összetöretésének és eltorzulásának és feldúlásának és elcsúfulásának és tragikomikus maszkká való változásának egyik legelső és legfőbb oka. Nem kivétel. Ó, Laura azt hitte, hogy ő kivétel. Améline is azt hitte. Nézze meg őket. Mivé tette őket az a hit, hogy ők kivételek. Nézze meg arcukon azt a sértődöttséget. Nézze, hogy meg vannak bántva. Milyen rosszul palástolt méltatlankodással járnak itt közöttünk, és mennyire zokon veszik tőlünk, hogy őket nem részesítik abban a különleges elbánásban, amely őket, nézetük szerint, megilletné. Én, kérem, minden csepp véremmel tiltakozom az ellen az életberendezkedés ellen, amely abból áll, hogy az ember önmagát, mint a külső világ és a másik ember által ejtett sebet hordozza, és tele van panasszal és váddal és siralommal, és érzékenykedik és finnyás, és kéreti magát és sóhajtozik és gyanakszik és duzzog, és ajkát kihívóan öszszeszorítja és elhallgat és vállat von és nem szól és dünnyög, és a sarokba vonul pityeregni, és reszkető szájjal hebereg, aljas komédia ez, kérem, mert mondja, mi az ördögtől van ennyire megsértve, mit panaszkodik és vádaskodik és gyanakszik és szipákol és érzékenykedik, és miért duzzog a boldogtalan! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy félreismerik, azt hiszi, hogy a többi hülye vagy zsivány, mert őbenne nem látja meg azt a páratlant és azt a nagyszerűt, amilyen még soha nem volt és nem is lesz, ahelyett hogy abba, ami előtte fekszik, belemarkolna, hogy élvezné a szépségnek és az egészségnek járó hódolatot, a művészeteket, a szenvedélyek melegét, a nemesedett szokásokat, a civilizáció rendezett életmódját, az ételeket, az öltözködés örömét, a barátságos közösségeket, a természetet, képességeinek adományait, a véletlent, az ünnepet, munkájának eredményeit, az emberek tulajdonságainak sokszerűségét, ahelyett, igen, elzárkózik és félrevonul, és orrát felhúzza, környezetének szemrehányásokat tesz, és indulatos és makacs és kényeskedik és rigolyás, és elkezdi azt nem enni, és ó, nem, ő kék ruhát igazán nem visel, azt az embert nem kedveli, titokban elégtételeket kohol és ingerült és goromba, közömbös és monomániás, ettől persze megbutul, és már nem tud semmi másról, csak hogy őt állandó bántalom éri, és jönnek a mély és keserű ráncok, jön az étvágytalanság, a rossz emésztés, a haj hullani kezd, az áll megkeményedik, az orr felpuffad, a szeme megriad, az ajka komisz, hiába mázolja festékkel, egyre gonoszabb és szenvedőbb, és egyre inkább pojáca és halotti maszk és chiméra és embertelen és csúf és tragikus és hallatlanul nevetséges.

Barnabás Maximus kis szünetet tartott, aztán a kétemeletes szekrény felé intett.

Persze ha most mindjárt kezébe tudnám adni azt a művet, amelynek megjelenésétől sajnos még harminc esztendő választ el, persze, mondom, akkor más lenne, akkor azt mondanám, hogy olvassa el, és ehhez tartsa magát. Az emberiség tízezer éves kérdéseinek végleges rendezése és megoldása. Ma még nem vagyok abban a helyzetben, hogy a könyvet odaadhatnám. Bármennyire sajnálom is, de véglegeset önnek most mondani nem tudok. Egyet azonban máris merészelek. Principiális kizökkenésének némely következményét ön már tapasztalta. Ha a kizökkenés mellett kitart, a nehézségek súlyosbodni fognak. Ez biztos. Azt tanácsolom, hogy ön azonnal üljön vonatra, menjen haza, levéltári hivatalát foglalja el, megkezdett pályáját folytassa, és fogjon tanulásba. Nem sok idő múlva kérdéseit sokkal világosabban fogja látni. Én még azt is szívesen felajánlom, hogy mivel ön nem ismer olyasvalakit, akivel kérdéseit meg tudja beszélni, lépjen velem levelezésbe, remélem, néhány pontra vonatkozólag felvilágosítást fogok tudni adni. Ez különösen az olvasmányok természetére vonatkozik. Sokat persze tőlem ne várjon, legalábbis egyelőre ne. Munkám pillanatnyilag teljes erjedésben áll, és problémáim kivétel nélkül mind nyíltak. Erre én önt jó előre figyelmeztetem. De tudásom és főként olvasottságom rendelkezésére áll.

Kérdésem lenne önhöz, szólt ekkor a vöröshajú hirtelen, ismer ön egy bizonyos Furius Troglodex nevű szerzőt és művét, amelynek címe Hyperexfesszionális Provizórium?

Így fejből, szólt Barnabás, nem vagyok benne biztos. Címéből ítélve korai tizenhetedik század, alchimia. Mindjárt megnézem.

Felállt, és mivel közben bealkonyult, lámpát gyújtott, de még egy lépést sem tett, amikor csengettek. Az ajtó előtt két polgári ruhás és két egyenruhás rendőr állt. A vöröshajú segédfogalmazót keresték.

Milyen ügyben, kérdezte Barnabás.

Gyilkosság és rablás bűntényében letartóztatására kaptunk parancsot. Barnabás erre gyorsan és ösztönszerűen azt mondta:

Lehetetlen.

Az elfogatási parancs itt van.

Semmi kétség, csakugyan ott volt.

A vöröshajú kénytelen volt felállni, kabátját felvette, és a rendőrökkel elment.

Hic est periculum. Hic est periculum. Hic est periculum. Peril, Gefahr, Danger. Nézze meg ezt az arcot, amely annyira hasonlít Cromwellre, de nem az, Kesző Boromeus ő (lakik Hárombéka tér 32.), három árva gyermek apja, orra egyenes, és régebben szerettem volna ezt az orrot parafermentális (kontaxativ) apotropizmus, mint madame Chamauflois és Skagerrak illusztrált hypologikus sendador 1884 és harminc az 1914, a diadal esztendeje, és Oszbornyikov, Förgepatony és Csáfordoroszló, miért pont ide, e mellé az orr mellé? amely szép volt és keskeny és illatos, és most nézze meg, milyen ótvaros és taknyos, iiiiirgalom, iiiirgalom, nehagyjanakel, abyssus, abyssum, ő maga volt az oka, azért az orrért ő maga felelős, nem pedig Loyola, sem Bernadette, sem Lunacsarszkij, sem Lincoln, sem Boccaccio, sem Szép Fülöp, sem Hippokrates, sem Dionysios Areopagita, csikasz rettenet sugárzik belőle, minden fény eltűnt, ó, nem Kesző Domonkos volt az oka, elöl a zászló, circumdederunt, sem pedig Fillér Joachimné, és New Orleansbe kellett volna menni, vagy Pekingbe, Karthágóba vagy Santiagóba vagy Brisbane-be vagy Sidneybe vagy Alahabadba vagy Lhaszszába, ott tudták volna, ki vagyok, és I don't like jams after cocoa és a másik orr, még roggyantabb és feketébb, mint az inkvizíció, és a féltékeny gödröcske, a gonosztevő foglaljon helyet, és nézzen körül, a legújabb világesemények megerősítettek abban, hogy a sport eseményei a közegészségügy szolgálatában és az angol porcelánkészletet már megvettem, vessen meg érte, megérdemlem (zokog), és jaj annak, aki nevet, és jaj annak, aki nem nevet, obszcén orr, amely meredten az arcból kiáll, és paratropikus genotosis ho tés ta kryptolysis oinoplaktousin, danger, hic est periculum, Furius Troglodex megmondta primo, secundo és tertio fluctuens, és szívesen oktatom önt levélben tovább a Nagy Ri tiszteletére, ri-tmus, Buri-dán, kari-ka, pari-pa, peri-patetikus, Centuri-o, bari-um, tri-pper, Gri-bojedov, álmomban megjelent Episztemon, kezében a pénztárcával, mint süketnéma. Toporjánnak öltözve, gomblyukában cédulával, tisztelt közönség, meghívom folyó hó 16-ára, mély tisztelettel a Hoppy család, éljen a hoppydalom, Kesző Bertalan szakállával, mint az öreg Saroglya, a chimendexen ült, fején Mandula Mózes csákója, egyik kezében a Camouflage legújabb száma, a másikkal őszibarackbefőttet eszik, hóna alatt Kesző Domonkos koporsója; mögötte ünnepélyesen Fillér Jonathánné (és Majoránna) és Améline tanárnő, kézen fogva vezetik Hoppy gyermekeit, és oktatják őket a Hyperexfesszionális Provizórium tételére eliodiscus hagiomorphosis etoxeria sunt koriphantika, egész hátul három alakban Schnoen Alajos, Turcsika Szelenár és Bajnád Edelény, tripoláris triplgänger, lassú lépésekkel, Hoppy orrán keresztül a gyászindulót fújja, és két gyertya között fekete papírruhában Auguszta Kornélia táncol, Barnabás Maximus messziről integetett, miért nem mennek inkább Sziámba? Sziámba? Ágoston atya tüzesített szöges ostorral veri Böllér Leót, Molly pedig Timur kisasszonnyal karonfogva Canaud-szardíniát eszik, és a chimendex a répát megreszelte, és az órát meghegyezte, és tizenkét lövést adott le Kesző Domonkos koporsójába és a zászlóra, Bajnád Edelény erre odament a báróhoz, és az Pergelinné változott, és kalapját nyújtotta: jó emberek, segítséééég, segítséééég, segítséééég, panaszos hangon és csendes megtörtséggel kell mondani, Flórián a könyvből felolvasta, hogy a szőke leány az alagútban eltévedt, és az éhhalál már-már elérte, akkor Ambrus megjelent két lágy tojással, teával és pirított zsemlyével, és a gonosz várurat megölte, hic est abyssus, hic est abyssus, hic est abyssus, semmit, amit mondtam, nem tartottál meg, supertentativ és tripoláris (sexier) theorecessio és paraspiritoid partialobjektivácio. Elhagyott, most elhagyott, abyssus, autogén psychovexatura, meozikalizmus, tatamuzika, edestrom, semisperma, abyssus, hic est abyssus, pseudomythikus regresszió, permanens disszolutív autovexatura, homofiat, abyssus, abyssus, az angyal elszállt.

Lehetetlen, mondta Barnabás Ágoston atyának este, mikor a dolgozószobában egy kis megbeszélésre leültek, ismétlem, lehetetlen, hogy ez a fiatalember valaha is bármiféle gyilkosságot követett el, én tudom, hogy –

Flórián csinálta, szólt Ágoston atya.

Kitűnt, hogy Flórián a vöröshajút följelentette, mert az egy bizonyos Licsipancs nevű községben a pástétomsütőt megölte és kirabolta.

És a gyilkosság tényleg megtörtént? kérdezte Barnabás.

Valószínűtlen, felelt Ágoston atya, legalábbis Féllábú, aki az egésznek rögtön neszét vette, azt mondja, hogy ilyen gyilkosság sohasem történt meg, annál kevésbé, mert Licsipancs nevű község egyáltalán nincs.

Szóval az úgynevezett Flórián-féle csuszam máris megvan.

De a dolog nem olyan egyszerű. A pert Kankalin Mátyás fogja tárgyalni.

Barnabás Maximus egyáltalán nem türtőztette magát, olyan mozdulatot tett, amely gátlástalan nemtetszését fejezte ki.

A vádlott elmeállapotát Vermerán doktor fogja megvizsgálni, egy sereg tanút fognak kihallgatni, a többi között Hoppyt és Auguszta Kornéliát. Barnabás erre azt mondta:

Reménytelen. Én figyelmeztettem őt, hogy milyen veszélyes útra lépett. Azt mondtam, hogy azonnal utazzék haza –

Már késő volt, felelte Ágoston atya. Egyébként a perre mindenki készülődik, és azt hiszik, példátlan Féllábú–Flórián párbaj tanúi leszünk. Az esélyek elég egyformák. Flórián fantáziája ugyan mindig kihagy, de bizonytalan, hogy Féllábúnak milyen napja lesz, és milyen érveket talál.

Könnyen halálra is ítélhetik, szólt Barnabás.

Az egész dolgot így, ahogy van, mondta erre Ágoston atya, én csaknem természetesnek találom, és amin csodálkozom, hogy ma nincsen több ilyen eset. Nemsokára a justizmordok mindennaposak lesznek, semmi sem lesz különlegesebb, mint valamely ésszerű és igazságos ítélet és per. Az idők jele. Ez az, amelyről az írás beszél. Minden jel a közeli végre utal. Ön ismeri véleményemet. Meggyőződésem, hogy a romlás egyre rohamosabb lesz, irtózatos háborúk fognak kitörni, az emberiség sok milliója pusztul el fogságban, éhségben, kínzásoktól, járványokban. Titkos betegségek. A családok szétzüllenek, a gyermekek elárulják szüleiket, a szülők eladják gyermekeiket, a művészet romlik, az erkölcs egyszerűen eltűnik, az államokban a hatalom a gonosztevők kezébe kerül. A börtönök megtelnek, és vér és vér és mindenütt vér és könny és vér és verejték és vér. Soha meg nem volt olyan szolgaság, mint amilyen most következik. Ma 1884-et írunk, meglátja, nem telik bele harminc év, a világ alapjaiban megrendül. A pusztulás küszöbén állunk. Még meg fogjuk érni, hogy a föld, mint a lázadó angyalok idején, a vízözön előtt, nyögve az égre kiált. De a világot most nem a víz fogja elönteni, hanem a tűz –

Barnabás Maximus elmélyedten hallgatott, aztán:

Kivételes képessége van önnek, szólt, hogy az apokaliptikus lidércnyomásról beszéljen. De én az ilyesmit nem vagyok képes méltányolni. Tudja, az apokaliptikus idő is, amely a vízözönt megelőzte, a források szerint –

A művek többsége, szólt Ágoston atya, a vízözönt mint történeti tényt említi meg, Ernest Moore geológiájában –

A feltevést ismerem, szólt Barnabás, de csak részben fogadhatom el. Egyébként Moore is, Florence Gaillard is másokra támaszkodva a Perzsa-öböl vidékét –

Viszont Peruban –

Barnabás most Trimorque, Valabrade, Kummersthal, Jaegerer, Brummard, Simpkiavicz, Golobroszov és Torrieri könyveire hivatkozva utalt álláspontjának alaposságára, mire Ágoston atya Molovin, Janauschek, de Vlagas, Björnorsk, Thamagiver, Jallannarskian, Daenno, Braganzi, Fanfaro, Zürr és Pitallakanausemovitz művei alapján –

Kankalin Mátyás törvényszéki bíró szórakozott volt, nem éppen az ezüstlakodalom miatt, az annyira Laura ügye, hogy, hanem a napló, Kankalin az emésztés folyamatát fölfedezte, és a lehető legpontosabban le akarta írni, meg kívánta figyelni, követni, ellenőrizni, felbontani, részletezni, megérteni, átvilágítani. Hetek óta már csak a fogakat figyelte meg, és tegnap például a marhahúsfoszlány, amely fogai közé szorult, milyen sajátságos, bizonyos tekintetben egész kedélyállapotára döntő szerepet nyert, amikor bennszorult, nyelvével nem tudta kinyomni, ki se tudta szívni, sem elölről, sem hátulról, Kankalin a zsebében levő fogpiszkálót nem vette elő, mert elhatározta, hogy a húsfoszlányt külső és mesterséges beavatkozás nélkül szedi ki. A küzdelem, a foszlány rendkívüli makacssága miatt, sokáig tartott. A szájban lejátszódó dráma. Laurának minderről sejtelme sincsen. Ó, Laura nem tudja, hogy Kankalinban már több mint huszonhárom éve mi történik. Laura már egy hónapja ideges. Alig van otthon. A lakást feldúlták; festették, tatarozták, a bútorokat elcipelték és visszahozták, gyalultak és súroltak és fényeztek és mázoltak. Kankalin csodálkozott, hogy az ezüstlakodalomért oly sok ember lelkesedik. A marhahúsfoszlánnyal való konfliktust ma nem tudja megírni. Bárhová néz, mindenütt lakodalom. Délben biztosan nem is esznek, mert nem lesz rá idő. A parancs úgy szólt, hogy a tárgyalásról hazasiet, de közben a fodrásznál a haját rendbe hozatja, és megborotválkozik. Aztán otthon megfürdik, erre az alkalomra csináltatott ruháját fölveszi, addigra már az első vendégek biztosan megérkeznek, és fogadja őket, ó, igen kedves, hogy eljött, nagyon örülök, jókívánságait köszönöm, huszonöt év, higgye el, oly hamar elmúlt, persze, jó házasságban hamar elmúlik, mint egyetlen bolondos nap, Laura kitűnő asszony, az egész városban híre van, gondos, takarékos és előrelátó, mosolyog, közben a húsfoszlányra gondol, a vendéget bevezeti és leülteti, tényleg nagyon kedves itt minden, Laura érdeme –

A vádirat szerint 1884. január 14-én reggel Licsipancs községben, a Szeptember 2. utca 4. szám alatt lakó pástétomsütő-mester a szokásos időben nem jelent meg az udvarban, holott előtte való reggel két fél sertést vett, és azt pástétomnak fel kellett volna dolgoznia. Szomszédai körülbelül kilenc óráig várták, és akkor néhányan, éspedig név szerint K. Kavics András, K. Kavics Andrásné, Hupp Antal és Hupp Rozália az ajtón zörgetni kezdtek, majd azt benyomták, és a pástétomsütőt a konyhában vértócsa közepén fekve találták. A kihívott orvos megállapítása szerint a pástétomsütő már tizenkét órája halott volt, s a gyilkosság még este történhetett. A csendőrség nyomozója a következő tényeket szegezte le: a konyhában dulakodás nyomai látszottak, a pad feldőlt, néhány edény földön hevert, egy köcsög összetörten a sarokban volt, az ajtó fölött levő szentkép a kemence mellett, megrepedt üveggel és sérült kerettel. A gyilkosságot a pástétomsütő húshasogató bárdjával követték el. A meggyilkolt fején a bárddal nyolc mély sebet ejtettek. Az orvosszakértő véleménye szerint mind a nyolc seb halálos volt. A szobában a tettes valamit kereshetett, minden valószínűség szerint pénzt, mert a pástétomsütő felesége rokonainak látogatására elutazott, és nem volt odahaza. A szalmazsák feltépve és a szalma szétszórva, a szekrény tárva-nyitva, a fehérnemű nagyrészt a földön hevert, a kályha feldöntve, a kályhacső kiszedve, és a szobát a korom ellepte. Az asztalfiók feltörve, tartalma a padlón, a képek a falakról leszaggatva, az üveg elhasadva. A pástétomsütő több ezerre menő készpénzének nyoma veszett. A gyilkosság és rablás körülményei felől a csendőrség megállapította, hogy a megelőző napon a pástétomsütő szomszédjának, Hupp Antal földműves, licsipancsi lakosnak elmondta, hogy a városból rokona érkezik, egy bizonyos levéltári segédfogalmazó, aki züllött életet él, adósságai vannak, és biztosan pénzt akar tőle. Ő azonban ilyen embernek nem ad, ha százszor rokona is. Hupp Antal és Hupp Rozália a segédfogalmazót azóta látták is, a tízes vonattal érkezett, különösen vörös haja tűnt fel nekik. A segédfogalmazó másnap reggel eltűnt. A vasúti jegypénztáros vallomása szerint éjjel a tizenegy harminchármas vonattal a városba váltott jegyet, és elutazott. Kézitáska volt nála, és rendkívül idegesen viselkedett. A szomszédok este semmit sem hallottak. K. Kavics Mária, K. Kavics András tizenöt éves lánya emlékszik, hogy háromnegyed kilenckor a pástétomsütő ablakában még világosság volt. Lepence Sándor harangozó kilenc óra után idegen férfit látott a vasút felé sietni. Táska is volt nála. Özvegy Babos Domonkosné a váróteremben a vöröshajú férfit határozottan látta, még beszélt is vele. A csendőrség a gyilkossággal és rablással alaposan gyanúsítható segédfogalmazó körözését elrendelte, és folyamatba tette.

A segédfogalmazó f. évi március hó 26-án a rendőrség intézkedésére letartóztatásba helyeztetett. A gyanúsított első kihallgatása alkalmával tagadta, hogy a pástétomsütőt ismerte, Licsipancs községben sohasem járt, semmiféle levelet nem írt, neki ilyen rokona nem volt, s azt a vádat, hogy züllött életet élt, visszautasította. Második kihallgatása alkalmával első vallomása mellett kitartott. Az eléje tárt bizonyítékokra önkívületben kiáltozni kezdett, majd dühöngött, cellájában éjszaka kiáltozott és átkozódott.

Amikor a segédfogalmazót az ügyészség fogházába kísérték, és a vizsgálóbíró kihallgatta, igen csendesen viselkedett, csak a fejét rázta, révetegen nézett, és szemmel láthatóan nem volt beszámítható állapotban. A letartóztatottat Vermerán doktor többször megvizsgálta. A beidézett tanúk vallomása szerint a csendőrség eredeti feltevését beigazoltnak látták. Hoppy Lőrinc postamester a vádlott ellen vallott. Auguszta Kornélia, a vádlott szállásadónője azt vallotta, hogy a segédfogalmazó éjszaka álmában beszélt, a pástétomsütőt emlegette, és egyébként züllött életmódját itt is folytatta. Özvegy Fillér Joachimné azt vallotta, hogy a vádlott tőle nagyobb összeget csalt ki, hamis adatokkal megtévesztette, sőt erőszakoskodott, és meg is fenyegette. A tanúvallomások hallatára a vádlott ismét dühöngeni kezdett, és több napig nem evett.

Következik a vádlott elmeállapotáról szóló jelentés. Doktor Vermerán.

Carpadentiocitis scotomressivitate, szólt Vermerán.

És mit jelent ez értelmes emberi nyelven? kérdezte a bíró.

Vermerán tíz másodperces hatásszünetet tartott, és aztán beszélt. A harmadik mondatnál Toporján törzsorvos helyén fészkelődni kezdett, homlokát ráncolta, orrát kifújta, és nyugtalanul körülnézett. Pillantása találkozgtt Barnabás Maximuséval, aki ugyanekkor szemmel látható idegességgel szakállát fogdosta, majd felállt, és kifelé indult. Alig telt egy perc, Toporján követte.

Az emberi lény alkotórészei, kezdte beszédét Vermerán, tudvalevőleg pszichofizikai faktorok, amelyeket a tudomány trazmáknak nevez. Aszerint hogy e trazmák tevékenységüket a pszichofizikai limesen inkább innen vagy azon túl fejtik ki, az ember alaptermészete monolithikus vagy dialimphatikus. A monolithikust gaioidnak, földeredőnek, a dialimphatikust thalattoidnak (étheroidnak), tengerszerűnek (levegőszerűnek) is nevezik. A gaioid ember alaptermészete és anyagcseréje szorulásos, a thalattoid viszont hasmenéses –

(Barnabás Maximus fölkel és távozik.)

– mivel a trazmák az előbbi emberben a limesen inkább innen fejtik ki tevékenységüket, munkájukban monolithikusak, az utóbbi emberben a limesen túl, tehát dialymphatikusak –

(Toporján Antal törzsorvos távozik.)

A legutóbbi kutatások igazolták, hogy a monolithikus gaioid ember száz közül kilencvenhat egész öt tized százalékban savtúltengésben szenved, folytatta Vermerán, többször valamely gyűjtőszenvedélye van, hajlamos a fösvénységre, emlékezete mechanikusan jó, pedáns, puritán, egoista, patholog aszociális. Ez a tipikus struktúra szexuálisan a hideg kéj osztályába tartozik, vagyis narcisztikus, és hajlik az onániára. Ez a szorulásos típus. A hasmenéses viszont száz közül nyolcvannégy egész hat tized százalékban savhiányban szenved, ez az ember nem gyűjt, hanem tékozol, könnyelmű, rendetlen, hanyag, emlékezete rossz, inkább pietista, fecsegő, társasági ember patholog hyperszociális. Szexuálisan a meleg kéj osztályába tartozik, szélső esetben buja, kicsapongó.

(Az ön véleményét, szólt Barnabás Maximus a folyosón, mialatt Toporján fel és alá járkált, ismerem. Én ezt a bűntény egy nemének tartom, felelte Toporján. Gyújtson rá, szólt Barnabás, és cigarettát vett elő. Rágyújtottak. Ez az ember igazán tehetetlen, mondta Toporján. Igaza van, szól Barnabás, ez a bűntény egy neme.)

A vádlott, folytatta Vermerán, és hangját poco ritenuto a felső kvintre helyezte át, a monolithikus gaioid elmezavar paradigmatikus esete. Narcizmusa szembetűnő. Savtúltengése kimutatható. Trazmáinak limesen innen való tevékenysége fokozott.

(Elhatároztam, szólt újra Toporján, hogy cikket írok az ilyenek ellen, hiszen a tudományt szégyenteljesen vulgarizálják. Romantizálják, kiáltott Barnabás. Ponyvásítják, morgott a törzsorvos. Parodizálják, súgta Barnabás. Szekularizálják, mondta Toporján. Karikírozzák, szólt Barnabás. Kompromittálják, sóhajtott Toporján.)

Beszámíthatósága igen mérsékelt. Szexuális viszonylatokban nem volt alkalmam megvizsgálni, de trazmáinak irányából feltétlenül a hideg kéj, a narcizmus következik. Arctípusa oneoid. Tény, hogy idült szorulásban szenved. A gaioid trazmák jelenléte kétségbevonhatatlan.

Köszönöm, elég, szólt Kankalin Mátyás, ebből ennyi elég.

Auguszta Kornélia, a vádlott szállásadónője. Mondja el, hogyan került önhöz a vádlott, és hogyan élt.

Auguszta Kornélia erre az alkalomra sötétlila ruháját vette fel a hosszú fátyollal, táskájába kesztyűt tett, tegnap este hajat is mosott, és arcát bepúderezte.

Marcella grófnő nekem barátnőm, kezdte, bár sokan irigyelnek miatta, és tudom, hogy pletykáznak, mert akkor megyek hozzá, amikor akarok, és gyakran még főzök is neki, amikor a szakácsnő elmegy, és állatainak és lelenceinek is adok enni, és soha nem fogadok el semmit, a grófnő mindig mondja, fogadja már el, az égre kérem, nem kívánhatom ingyen, hiszen maga szegény, ami igaz is, szegény vagyok, mert a grófnő jótékony célú, és most nem mondom meg, hogy ki irigykedik, pedig ha megmondanám a bíróság előtt, akkor nagyon megijedne, és eljönne hozzám, és könyörögne, hogy nem egészen úgy volt, de ezt már tudjuk, tavaly is fel akartam jelenteni becsületsértés miatt, mert rágalmazott, az ügyvédnél is voltam, és az is azt mondtá, hogy csak pereljem be –

A vádlott önnél lakott? kérdezte a bíró.

Igen, ha bepereltem volna, akkor be is zárták volna, és nem mondom meg, ki az, de ha még egyszer pletykát csinál, és azt mondja, hogy Marcella grófnő ingeit és harisnyáit elhordom, és még az ezüstkanalakat is elloptam, és a monogramot a kanálon még mindig látni, hiába smirgliztem, ő mondta rólam, és mindig pletykát csinált, és mondtam az ügyvédnek, hogy ő miket mondott, és azt mondta, hogy pereljem be, mert mégis az a személy, aki rám mondta –

A vádlott gyanúsan viselkedett?

Igen, pedig egyszer a grófnő kérdezte, hová lett a kanál, de az a sok gyerek és állat a grófnőnél, biztosan elkallódott, és annyian járnak oda, mindenféle koldusok és szegények, miért éppen rajtam keresik, ezt a fátyolt is a grófnőtől kaptam, és a kesztyűt is, a grófnő nagyon jó, de én dolgozok nála sokat, és őtőle kaptam, én nem lopok, és az a személy mindig azt mondta, hogy én –

A lakbérrel adós maradt?

Igen, az egy piszkos személy, aki rám ilyeneket mond, és én nagyon jól tudom, hogy kicsoda, és ha még egyszer meghallom, akkor az ügyvéd is mondta, hogy pereljem be, mert az rágalmazás, és én soha életemben, mindig tisztességesen, a púdert sem én vittem el, egyetlen zsebkendőt sem, amikor én vasalok, mindig beszámolom, mondom is a grófnőnek, hogy ennyi volt, ha eltűnnek, ne keresse rajtam, az rágalmazás, és fel fogom jelenteni –

Részeges volt?

Igen, az egy züllött személy, aki rám ilyeneket mond, és hiába tagadja is, nekem vannak rá tanúim, és soha a grófnőtől semmit sem kértem –

Feslett életet élt?

De még mennyire, az egész város tudja, én még csak rá sem nézek, nem is köszönök neki, és a fűszeresnél, ha látja, hogy krumplit akarok venni, gyorsan a szépeket kiszedi magának –

Voltak titokzatos látogatói?

Minden este, néha még az utcára is kiáll, az ilyet nem lenne szabad megtűrni tisztességes emberek között, és még az mer rám mindenféléket mondani, és az ügyvéd is megmondta, az rágalmazás, és csak jelentse fel, és én fel is fogom jelenteni, mert a grófnőnél –

Durva és erőszakos volt?

Mindig, amint ez az ilyeneknél, mindig, szemben mindig édes így, édes úgy, de ha elfordulok, azt mondja, hogy ez a vén szarka, aki a grófnő kanalait ellopja, és a monogramot kismirglizi éjjel, amikor senki se látja, pedig én soha azokat a kanalakat nem is láttam, de ott a menhelyen mindenféle állatok –

Állítólag álmában beszélt, és elárulta magát. Igaz ez?

Meg mernék esküdni rá, hogyha följelentem, rögtön hozzám jönne, és könyörögne, és mindent ígérne –

Említette a pástétomsütő nevét is?

Igen, de most az egyszer még megkegyelmezek neki, és nem jelentem fel –

Ez döntő bizonyíték. Elég. Elmehet.

Auguszta Kornélia tulajdonképpen mondanivalójába még csak most akart volna belekezdeni. A bíró újra intett, hogy elég. Egy kicsit meg volt sértve.

Elég, szólt újra Kankalin.

Mire Auguszta Kornélia méltatlankodva helyére ment és leült.

Fillér Joachimné, karmester özvegye. Igaz az, hogy a vádlott ideérkezése után mindjárt önnél kölcsönt vett fel?

Fillérné tanácstalanul állt, és alig hallhatóan beszélt. Kicsit könnyezett, és kezét is megpróbálta tördelni, köhögött és roskadozott. Ábrázolótehetségének sok fogyatékossága így nagyobb nyilvánosság előtt még sokkal szembetűnőbb volt, mint odahaza, meghitt környezetében. Lámpaláza talán nem volt, de látszott rajta, hogy a mozdulatok értékeit egyáltalában nem ismerte. Tényleg, így, a nagyközönség szeme láttára produkcióinak alapvető hibái különös erővel emelkedtek ki. A nézők közül többen azon a véleményen voltak, hogy Fillérné játéka tökéletesen hamis.

Én szegény öregasszony vagyok, mondta –

Kicsit hallhatóbban beszéljen. Nem kell semmitől sem félnie. Ön szegény öregasszony, de azért a kérdésre válaszolhat. Vett fel önnél kölcsönt?

Pár krajcárom volt –

Egészen bizonytalanul beszélt. Most megpróbált egy kicsit támolyogni, és könnyeit törülgette. Néhány nézőnek az a benyomása támad, hogy Fillér Joachimné erre a mutatványra talán nem is készült fel eléggé, és a dolgot nem vette lelkiismeretesen. A tántorgás rossz volt, sértően ügyetlen. A helyes tántorgás, gondolták sokan, egészen más.

Az sem az enyém, rebegte Fillérné, leányom, szegény, dolgozik, Majoránna a kórházban, tüzelőre tettük el, de szívem megesett rajta, kérte tőlem, és én jószívű vagyok, és én –

Milyen összeget adott neki? A kötelezvény háromszázról szól –

Ó, többet adtam neki, sokkal többet, a többit ajándékba, vagy ha lesz pénze, majd úgyis fizet, sokkal többet, jó ember, szegény –

(A marhahúsfoszlány. Délután semmiképpen nem írhatja le. Sok vendég. Ezüstlakodalom. Este fáradt. Meg kell írni. Ez az egész üres komédia. Mit akarnak ezek? jönnek és beszélnek, a vádlott kap néhány évet. Úgyis mindegyik hazudik. A bíróság előtt mindenki hazudik.)

No és, szólt, a vádlott mit mondott?

Ha pénzét megkapja, akkor visszafizeti, mert mondta, hogy megfizeti, és voltak igazolványai, és elhittem neki, és mondta, hogy most a pénz elveszett, és nincs tüzelőnk, és a pár krajcáromat mind odaadtam –

Szóval a pénzt öntől kicsalta, és visszaélt az ön jó szívével, és nem fizette meg?

Mindig jószívű voltam, és a férjem tavaly meghalt, és nyomorban hagyott, szegény karmester volt, és szegények voltunk – Fillérné hosszasan zokogott.

Kártérítés, suttogta könnyei között.

Kártérítési igényével a polgári bírósághoz kell fordulnia, szólt Kankalin.

Hoppy Lőrinc postamester. Ön a vádlottat közelről ismerte? Hoppy ide-oda topogott, egyet tüsszentett, aztán hirtelen egymás után ötször bólintott, és karját felnyújtotta.

Rendkívüli közelségből, mondhatnám, általag közelségből, tudniillik ő, mármint, igenis –

Ismét topogott, a közönség felé fordult, intett is valakinek, nem tudni, kinek, figyelmeztetően köhécselt.

Nekem tudniillik feleségem tavaly meghalt –

Van ennek az önmagában sajnálatos ténynek a perrel valami kapcsolata?

Sajnálatos, kiáltotta Hoppy, ez a helyes szó –

(Átkozott menazséria. Az időt itt kell pocsékolni. Az irritáció maximuma, ha az ember szájában idegen anyag akad fenn. Húsfoszlány. Kankalin a papírra leírja: Irritációmaximum. Felnéz.)

Hoppy karját csüggedten lógatta, és elérzékenyüléssel látszott küzdeni.

Beszélje el, hogy a vádlottal hol és mikor ismerkedtek meg.

Voltam bátor, bocsánat, mélyen tisztelt hölgyek és urak, bizonyosan emlékeznek önök a Hoppy család mélységes szomorúságára és gyászára, nemes törekvés, szívbeli nemesség jellemzi a Hoppy családot, igen tisztelt bíró úr és nagyérdemű hallgatóság, de ha én, Hoppy Lőrinc személyazonosság szerint, de társadalmilag, sajnos, pinke és görbő –

Ön nagyon is távol kezdi. Beszéljen a vádlottról.

Ó, bíró úr, nagyérdemű törvényszék és kedves barátaim, hölgyek és –

Ez mind fölösleges, a tárgyra térjen –

Pinke és görbő, mint bátorkodtam mondani, de –

Elég a pinkéből, szólt Kankalin, nyögje már ki, hogy a vádlottal hol találkozott –

Özvegy vagyok, szólt Hoppy.

Most ócska és gyűrött rózsaszín, fehér virágos szalvétát vett elő, azzal szemét törülgette, orrát belefújta, aztán kinyitotta, és a bírónak megmutatta.

Kénytelen vagyok, szólt, zsebkendőnek használni, mert nálunk –

Hoppy Lőrinc, itt most ne szórakoztasson bennünket háztartásának ügyeivel –

Hoppy felsóhajtott, a szalvétát gondosan összehajtogatta, és zsebébe dugta.

Beszéljen már, szólt Kankalin türelmetlenül.

A kis Horatio, szólt Hoppy, nevezetesen Hoppy Horatio, legkisebb gyermekem (szipákol) hároméves négyhónapos és ötnapos, tudniillik belezna (könnyezik), vagyis növési hibája van, gerincének, tudniillik, a tudomány szerint beleznikus és bolygatag – Térjen a tárgyra – Hallottam, hogy vannak olyan izé, gyógyintézetek, beleznatórium, ahol tudósok, a bolygatagológusok alitatlan eredmények –

A tárgyra –

Elutaztam oda, és a pályaudvaron este találkoztam –

Végre, mondja tovább –

(Igen, kérem, szólt Barnabás, ha az ön higgadt arcát nem látom, akkor felállok, és ott a nyilvánosság előtt kikérem magamnak, hogy a tudományt nevetségessé tegyék. Toporján Antal erre így szólt: És mi a véleménye a perről ?)

(Az ítélet még legalább másfél óra. A fodrász, a fürdő és az ezüstlakodalom. A naplóírásból ma nincs semmi. A szóra rámered: irritációmaximum.)

Az egész szamotor és cserpely, szólt Hoppy félig sírva, de a legnagyobb, a legnagyobb, Melinda leányom, ötéves, ő a jövő gyermeke, a jövő, a haladás –

Hirtelen száját befogta.

Nem baladáj, hanem dalabáj, dalabáj –

És mi legyen az? kérdezte a bíró.

A dalabáj, az, kérem, a csattogány –

Szóval olyan madár.

Énekesmadár, a busadalom –

Elég volt a madarakból, szólt Kankalin, elég volt a bolygatagból és a busadalomból, figyelmeztetem arra, hogy ez itt a törvényszék, és ha itt pojácáskodik, meg fogom fenyíteni –

Leányomnak, Melindának hangja, ő a jövő gyermeke, éneke meg fogja hódítani a jövőt, a jövőt –

Ebben a pillanatban a terem hátsó sarkából előbb halkabb, aztán hangosabb nyivákolás, majd gyereksírás, végül sikoltás hallatszott. A bíró felnézett.

Ki hozott ide gyermeket?

Az én gyermekeim, szólt Hoppy ijedten, és kezét imára kulcsolva a bíró felé nyújtotta, ők azok, mindhárman, Mithridates és Melinda és Horatio –

A gyermeksírás most visítássá változott (a közönség között élénk mozgás).

Gyermekeit vigye ki, szólt Kankalin, az ülést öt percre felfüggesztem.

Kitűnt, hogy Mithridates zsebében csomag paprikát hozott, és amikor apját elszólították, a kis Horatio száját a paprikával tele akarta tömni. Melinda eleinte tiltakozott, de aztán ő is segített, és Horatio karját lefogta, száját kifeszítette, és a paprikát begyömöszölte. Horatio üvölteni kezdett. A három gyermek körül csődület támadt. Pergelin Mithridatest nyakon ütötte, mire kezéből még fekete borsot és pudingport ejtett ki. Majoránna Hoppyt kezdte szidalmazni, és azt mondta:

........................................................................................................................................................ ......................................................................................

Marcella szó nélkül a kis Horatiót felkapta, és kifelé indult. Hoppy utána.

Gyermekrablás! Kiáltozta.

Többen Hoppynak estek, és meg is ütötték. Örüljön, hogy a gyermek jó kezekbe kerül, ahol nem tömik meg paprikával és borssal. Melinda megijedt és sírt. Mithridates sápadtan állt.

(Irritációmaximum.)

(Az én véleményem, ismétlem, hogy ez az egész per teljes egészében Flórián ügyész és Féllábú-Halbfuss ügyvéd magánügye. Toporján elgondolkozott. Lehet, hogy önnek igaza van.)

Hoppy hirtelen a padra ugrott, karját kitárta, és szónokolni kezdett.

Tanúnak hívom a közönséget, hogy szegény gyermekemet elrabolták –

Fogja be a száját, paprikajancsi, kiáltozták.

Hoppy erre Melindát felkapta, Mithridatest kézen fogva kihurcolta a teremből. A riadalom nem csökkent. Verjék meg, dalabáj, miket mondott, külön erre az alkalomra kereste ki, hogy hatást keltsen, pojáca –

(Higgye el, hogy az eszem néha megáll, ha ilyeneket látok, szólt Barnabás.)

Hoppy a gyermekeket hurcolva éppen Barnabás mellett rohant el, és azt kiáltozta, bolygatag, szegény bolygatag gyermekem, elrabolták özvegy apjától, szegény árva, elrabolták –

Hát ez mi? kérdezte Toporján.

Hoppy a lépcsőn lerohant.

Nyilván, szólt Barnabás, az obligát Hoppy-féle skandalum.

(Marhahúsfoszlány. Irritációmaximum.)

A tárgyalás újból megkezdődött.

Féllábú azonnal szólásra jelentkezett.

Tekintetes Törvényszék. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy a vád némely pontjának alapvető hibáira rámutassak. A vádirat azt mondja, hogy védencem egy bizonyos Licsipancs nevű község pástétomsütőjét megölte és kirabolta. Mindenekelőtt köztudomású, hogy községeinkben a pástétomsütői foglalkozás teljesen ismeretlen. A második az, hogy védencem soha ilyen nevű községben nem volt, de nem is járhatott, mert kezemben lévő hivatalos helységnévtár szerint ilyen nevű község egyáltalában nincs. Kérem a bizonyítás elrendelését.

(Ez a Féllábú ügyesen érvel, szólt Barnabás Maximus.)

Flórián ügyész erre azonnal válaszolni kívánt.

Tekintetes Törvényszék, a védő úrnak teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a helységnévtár a Licsipancs nevű községet nem ismeri. A község nevét csak néhány héttel ezelőtt változtatták Licsipancsra, éspedig belügyminiszteri engedéllyel, azelőtt Tekerőcsomolyád volt. Tekintélyes, négyezer-százötvenhét lelket számoló község azonban nem válhatott nevetségessé, mert ilyen neve volt. Tekerőcsomolyád! A kormányzat a visszás helyzetet méltányolta, és a községnek Licsipancsra való változtatását engedélyezte.

Féllábú ismét felállt.

Tekintetes Törvényszék, az imént Auguszta Kornélia nevű tanút hallgatták ki, mint védencem szállásadóját. Mindnyájan hallhattuk, hogy az idős asszony hosszas lotyogással miként leplezte le magát, mint Marcella grófnő és mások házitolvaja. Lopott el ingeket, zsebkendőket, harisnyákat, sőt ezüstkanalakat is. Rendben van, ez most nem tartozik ide. Nekem csak az a megjegyzésem lenne, hogy védencem nem Auguszta Kornéliánál lakott, hanem Kesző Benjamin köszörűsnél, nem Kesző Bertalan elöljárónál, nem Kesző Benedek antikváriusnál és nem Kesző Domonkos fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsosnál, hanem Kesző Bertalan köszörűsnél, akinek háza Hárombéka tér 4. szám alatt van. Kérem a bizonyítást elrendelni.

(Igen, Féllábú ügyes, szólt Barnabás.)

Flórián állott fel, és így szólt:

Tekintetes Törvényszék, a védő úr hiába próbál apró lyukakon kibújni, a vád olyan bizonyítékok fölött rendelkezik, amelyek a vádat kétségbevonhatatlanná teszik, van szerencsém a licsipancsi hites hajszakértő leletét bemutatni. A nyomozás alatt a vádlott ruháján, tárgyai közt hajszálakat találtak, ezeket összegyűjtötték, elküldték Licsipancsra, hogy a meggyilkolt pástétomsütő hajával összehasonlítsák, a hajszakértő a két haj azonosságát megállapította, amely tényről bizonyítványt állított ki, és ezt ezennel benyújtom.

Flórián csakugyan Kankalin Mátyásnak két ív papirost és egy zsineggel átkötött hajcsomót nyújtott át.

(Flórián ma remek, szólt Barnabás. Valóban, mondta a törzsorvos, ezt senki sem várta.)

A vöröshajú segédfogalmazó most hirtelen felállt.

Szót kérek, mondta, és levegő után kapkodott, szót kérek, hallgassanak meg, kérem, kérem, mindenki, még a védő is, nem tudom –

Aztán egyszerre csak kitört:

Tiltakozom, tiltakozom, lássák be, nem voltam Licsipancson, nem voltam, mit akarnak ezzel a, nem, nem voltam, én nem ismertem a pástétomsütőt –

Előretámolygott és felüvöltött:

Még a védőm is, nem, nem, ó, ez a sok, sok, sok, sok –

A vöröshajú most sírva fakadt, és a bíróhoz fordult.

Én ezeket jól ismerem, a védőt és az ügyészt, és tudom, hogy ők, bíró úr, kérem, mondja meg, mit akarnak tőlem, miért akarnak engem itt bezárni vagy felakasztani –

Kankalin Mátyás azt mondta:

Kérem Vermerán doktor urat, hogy a vádlottat vizsgálja meg –

(Barnabás gyorsan felállt, és Toporjánnak odasúgta: marad? Mire Toporján fejét gyorsan hatszor megrázta, felállt, és Barnabással együtt kiment. Szégyen, mondta Toporján, a haragtól reszketve.)

Vermerán doktor előlépett.

A bíróság előtt volt szerencsém a vádlott súlyos idegállapotát kifejteni. Az események nekem adtak igazat. A diagnózist megerősítve látom. Kérem a vádlott betegségét enyhítő körülménynek betudni.

A bíró bólintott. A bizonyítási eljárást lezárta, és intett az ügyésznek, hogy vádbeszédét tartsa meg.

(Ez a szerencsétlen segédfogalmazó, szólt Barnabás a folyosón cigarettázva. Éppen én is ezt akartam mondani, válaszolt a törzsorvos. Tudja, én egészen jól megértem őt. Az ő szempontjából ez mind tényleg az idegekre megy. Hogyan gondolja? Csak az ő szempontjából? Már úgy értem –)

(Holnap korán reggel ismét tárgyalás délig. Egyetlen percem sincs, de délután, ha kipihentem magamat, azt fogom mondani, hogy a periratokat nézem át, és akkor a marhahúsfoszlány. Incidensmaximum. Aberráció. Irritáció aberrationis. Monolithikus thalattoid trazma. Onanoid savtúltengés. Dialymphatikus dalabáj. Hyperszociális beleznatorium. Bolygatagológus. Hideg kéj. Paradigmatikus busadalom.)

(Most ne tekintse azt, hogy ez az ember bolond. Mert kétségtelenül az. Képzelje csak el, hogy valaki nekiáll, és önmagát keresi. A világirodalomban ez gyakori eset, válaszolta Barnabás. De nem úgy, felelt a törzsorvos, hogy vonatra felültek és elutaztak. Az igaz. Ha most ezzel a bolonddal bolondságok történnek, nem lehet csodálkozni. Helyes, szólt Barnabás, de gondolja csak el, hogy valaki ilyen helyzetbe pottyanjon. Meggyilkolta a licsipancsi pástétomsütőt, holott mindenki tudja, hogy se pástétomsütő, se Licsipancs nincs, és nem is volt. Hihetetlen, mondta erre Toporján, hogy a valóság, amelyben élünk, milyen labilis.)

Az ügyész a vádlott fejére, az enyhítő körülmények figyelembevételével, életfogytiglani fegyházat kért.

Mire felállt Féllábú, és a védőbeszédbe fogott.

(A marhahús természete. Az úgynevezett rostos és nem rostos húsok. A főtt húsok között levő különbség. A hús és a fogak viszonya. Ördöngös Licsipancs. Hoppy Horatio. Holnap délután befűttetek, bezárkózom és megírom. Ez a nagyszájú Féllábú milyen sokat fecseg. Négy évet adok ennek az idiótának, remélem, az ügyész meg lesz elégedve. Baladáj. Külön azért vadászta ki, hogy hatást keltsen. Remélem, Laura Hoppyt nem hívta meg.)

(Századunk nagy kérdése a valóság, szólt Barnabás. Az őrültek századának nagy kérdése a valóság, mondta Toporján.)

A bíróság ítélethozatal előtt tanácskozásra vonult vissza.

Ön, barátom, a dolgot tökéletesen elrontotta, szólt Féllábú a segédfogalmazóhoz.

A vöröshajú még nem tért egészen magához. Eszelősen előrehátra hajlongott, kezét tördelte, és száját mozgatta.

Tényleg nem volt helyes ezt az ügyet, amely éppen annyira, elvégre Féllábúé volt, mint az övé, ilyen módon egyszerűen felborítani.

Szerencsétlen ember, látta, hogy érdekében mit tettem, a vádat sikerült volna meglazítani, még voltak érveim. De most már késő. A hajszakértő! A hajszakértő!

A vöröshajú nyögött.

Mondja, szólt aztán, van a világon hajszakértő?

Féllábú erre a cigarettatárcáját a földhöz vágta.

Hát azt hiszi ön, kiáltotta, hogy ez itt most fontos? Azt hiszi, törődnek itt azzal, hogy van-e Licsipancs, amely éppen úgy nincs, mint a pástétomsütő! De a hajszakértő!

Mi történt a hajszakértővel, kérdezte a vöröshajú rekedten, ha az nincs?

Nem érti? A gondolat! Az eszme! A szó! Bevallom, Flórián ma legyőzött. Micsoda szó! Látta a hatást? mindenki meg volt győzve. Bevallom, egy pillanatra még én is –

A szakvélemény? A hajcsomó?

Flórián írta, mindenki tudja, a bíró is, a fogházőr is –

A segédfogalmazó most hirtelen összeroskadt.

Semmit sem értek –

Még hápogott valamit, de Féllábú leintette. Az ön értelméből, úgy látszik, az őrültség kategóriája hiányzik. Otthagyta és elment, hogy Flóriánnak gratuláljon.

Barnabás és Toporján a fordulatról beszélgettek.

Azt hiszem, szólt Barnabás, az emberi sors a legnagyobb értelmetlenség irányába mozog.

Kankalin Mátyás jól sejtette, hogy Flórián meg lesz elégedve. Amikor az enyhítő körülmények figyelembevételével a négyévi fegyházról szóló ítéletet kihirdette, azt lehetne mondani, mindenki meg volt hatva. Flórián diadalmasan mosolygott, Féllábú megkönnyebbült, Barnabás és Toporján összenéztek, na, ezt ez a szerencsétlen aránylag olcsón megúszta, még ki is végezhették volna, amilyen bolond. A vöröshajú nem tért észre. Vermerán doktor azt javasolta, hogy szállítsák a rabkórházba, ő a beteget majd figyelemmel fogja kísérni, és ha most nem is, de az esetet az orvosi szaklapokban ismertetni fogja.

Kankalin Mátyás örült, hogy az ezüstlakodalom napja végül is elérkezett, a nagy meghívás, büfé, pezsgő, konyak, szendvicsek, sütemények, ezüst és porcelán, frissen vasalt függönyök és mindaz, amire Laura már huszonöt esztendeje készült. Itt van. Tényleg megvolt minden, és igen, Kankalin ennek örült, hogy végre túl lesznek rajta, és fellélegzenek. Talán még jó is lesz, ki tudja. Öt óra után az első vendégek is megérkeztek, Marcella grófnő, akit Edward Howligree missziós lelkész kísért el, Auguszta Kornéliával, aki a konyhába ment segíteni, és a maradékok számára a kis szatyrot magával hozta. Nemsokára aztán a báró is jött, Flórián, Féllábú, Barnabás és mindnyájuk nagy megelégedésére és örömére lovag Herstal Raimund államkancelláriai főtanácsos, Kankalin Mátyásné igen távoli, de mégis rokona, mondják, hogy nemsokára kancellár lesz.

Már este volt, amikor megkésve, de mégis, Ágostorn atya is megérkezett. A rabkórházban volt, és a vöröshajú segédfogalmazóról hozott hírt. Valószínűleg tényleg beteg, legalábbis úgy látszott, mert víziója volt, és önkívületben beszélt. Azt mondogatta, hogy önmagát már megtalálta.

Ugyan, szólt Barnabás, ez meglep.

Ön még jobban meg lesz lepve, ha meghallja, hogy a segédfogalmazó kinek tartja magát.

Csak nem a licsipancsi pástétomsütőnek?

A társaságból kitört a nevelés.

Nem, szólt Ágoston atya, egyáltalában nem. Ő Mihály arkangyalnak tartja magát.

Pillanatnyi csend. Mintha a szobán tényleg angyal szállt volna át.

Hypertrazma, mondta Vermerán doktor.

Barnabás Toporjánnal összenézett, aztán így szólt:

Az az ember, úgy látszik, okosabb, mint hittük. Ki tudja, talán már elég okos ahhoz, hogy társadalmunkba felvehessük.

Négy év múlva, szólt Kankalin, ha büntetését kitölti, talán –

Lovag Herstal Raimund egész órát töltött közöttük, és kis szónoklatfélét is mondott, nem a nyilvánosság, hanem a kedves és meghitt baráti kör számára, egyszerű szavakkal, a tőle megszokott charme-mal, kezében a borospohárral, amikor az ünneplőket felköszöntötte.

Ez elmúlt huszonöt év nehéz és küzdelmes volt, de a következő negyedszázad mindnyájunk reményét be fogja váltani. Mire a köztiszteletben és közszeretetben levő Kankalin házaspár aranylakodalmát fogja megülni, az emberiség az örök békét meg fogja valósítani. Én ezt hiszem és tudom. Egy nemzedék még. Egy generáció harminc év, és az örök béke megvalósul. Most 1884-et írunk, 1914, harminc év múlva az államok annyira meg fognak erősödni, hogy a béke megbontására irányuló kísérleteket meg fogják tudni akadályozni. Az állam középponti hatalma egyre növekszik. A polgárok jólétének és biztonságának alapja a központi államhatalom, ma már ott tartunk, hogy a polgárok életét és vagyonát meg tudjuk védeni. Az erős hadsereg, a hivatalnoki kar, az állam és az egyház szövetsége őrködik a rend és a béke fölött. Harminc évet mondtam. Nagy idő. Ez a világbéke megvalósulásának legtávolabbi dátuma. Titokban remélem, hogy a nagy békekorszak már előbb bekövetkezik, talán már az új, a huszadik századdal. Poharamat ürítem a Kankalin házaspár aranylakodalmára, és tudom, hogy azt majd mindnyájan az új aranykorban fogjuk megünnepelni.

A kis beszéd minden jelenlevőre igen mély benyomást tett, egyedül Ágoston atya tiltakozott, aki Barnabással heves vitába keveredett, és azt kiáltotta: Mi lesz akkor az apokalipszissel? Mi lesz a végítélettel? Tűzhalál –

Tüstént fel is akart szólalni, de Barnabás leintette.

Ne legyen ünneprontó, mondta, és e jámbor embereket az ön vérfagyasztó képeivel ne rémítse meg –

Ágoston atya megpróbált ellenkezni, és ragaszkodott ahhoz, hogy poharát a végítéletre üríti. De időközben a társaság zajongani kezdett, és követelte, hogy Kankalinné valamit zongorázzon és énekeljen.

Lovag Herstal Raimund észrevétlenül távozott. A többiek csak akkor kezdtek felhevülni, Barnabás Maximus és Ágoston félrevonultak, hogy a korai patrisztika kérdéseit megvitassák, a báró kártyapartit javasolt, néhányan Kankalinnét csakugyan körülvették, hogy valamit zongorázzon. Közben a szendvicseket és a süteményt szüntelenül ették és ittak. Éjfél is elmúlt, amikor a báró, utolsónak, elment. Kankalin azonnal lefeküdt. Laura még intézkedett, hogy az edényekhez ne nyúljanak. Majd csak holnap reggel. Ő is fáradt volt, ágya szélére ült, és azt mondta:

Mátyás, alszik már?

Látja, még nem régen múlt, azt mondtuk, huszonöt év. És elkövetkezett. Emlékezzen csak, Mátyás, hányszor mondtam, észre se vesszük, és elkövetkezik. El akart téríteni, költségekbe akart verni. Tiltakoztam. Most már látja, hogy érdemes volt, ugye? Ó igen, másképp nem lehet, kedves Mátyás.

Előre kell gondolni. Holnap már megkezdem az előkészületeket az aranylakodalomra.

GONG

Tartalom

Következő