Tartalom

Következő

II.

Azt hiszem, észrevette, szólt Bormester Mihály, nem mintha valami nehéz lett volna észrevenni, hogy a vöröshajú segédfogalmazó, Bormester Virgil az én apám, és az utolsópillanatban talán azt is sikerült megértenie, miért mondtam el a történetet az utolsó pillanatban, igen, Kankalinék ezüstlakodalmán, amikor Ágoston atya hírül hozta, hogy a segédfogalmazó önkívületbe esett, és végre önmagát, mint Mihály arkangyalt megtalálta. Persze azt is kénytelen volt megállapítani, hogy az esemény szereplői a dolgot távolról se vették olyan komolyan, mint ahogy ezt tőlük el lehetett volna várni. A maga kajlasága, ezt ilyen finoman mondom, mindegyiknek megvolt, és mindenkit teljesen lefoglalt és eltöltött és ki is elégített annyira, hogy valamely más, mondjuk szokatlanabb mozzanatot nem is voltak képesek másként értelmezni, csak mint más ember kajlaságát. A feladat itt az lenne, hogy el kellene dönteni, Barnabás és Ágoston, Toporján és Flórián, Marcella és Kankalin, Bella és Améline és a többi mind valóban kajla volt-e, és ha igen, vajon Bormester Virgil segédfogalmazónak ennek alapján azt a fölfedezését, hogy ő Mihály arkangyal, lehet-e ugyanolyan, esetleg kisebb vagy nagyobb, de szintén kajlaságnak minősíteni, vagy pedig sem. Látom, hogy ön ezt viccnek tartja. Én nem. Én ezt, kérem, kénytelen vagyok egészen komolyan venni, éspedig nem azért, mert Bormester Virgil az apám. Honnan tudja ön, hogy Bormester Virgil nem volt Mihály arkangyal? Vagy talán tudja? Beszéljen. Ugye hallgat? Azt hiszi, mert a többi mind, Boromeustól kezdve egész Ambrusig, Pergelinig és Auguszta Kornéliáig bezárólag mind bolond, ez elég ok arra, hogy Bormester Virgil is bolond legyen? Hátha ő nem volt az? Hátha ő az egyetlen kivétel! Nem, uram, ez ellen az általánosítás ellen tiltakoznom kell egyébként is.

Ha szabad ebben az ügyben véleményt nyilvánítanom, mondom erre én. Tessék, szólt ő, feltéve, ha nem mint kritikus teszi. A kritikusokat, folytatom én, az imént sikerült kompromittálni, vagyis a pácba belevonni, s ezek szerint mindegy, hogy akár mint kritikus, akár mint privát beszélek, mert kérem, én nem vagyok kevésbé kompromittált, mint Kankalin Mátyás vagy akár Bormester Virgil. Helyes, mondja ő, ez becsületes álláspont, nem mintha a becsületet nem tartanám éppen olyan kompromittálónak, mint a kleptomániát. Úgy van, szólok erre én, de az egész dologról hadd fejezzem ki a véleményemet most, amíg még meleg. Tessék. Én, mondom erre, az egész elbeszélésnek nagy előnyét abban látom, hogy experimentum. Sejtem, hogy mire gondol, szól ő vigyorogva és elégedetten. Idézetet mondok, folytatom én, hallgassa meg. Még régebben olvastam, de kénytelen vagyok igen sokszor újragondolni. Ha Hegel, hangzik az idézet, logikájának elő- vagy utószavában azt írta volna, hogy ez az egész a gondolat kísérletezése és egyszeri rögtönzés, a legnagyobb gondolkodó lett volna, aki valaha élt, így azonban, hogy ezt a logikát egyszersmindenkorinak és abszolútnak tünteti fel, így legfeljebb komikus. Éljen, kiáltott fel Bormester Mihály, és tapsolt. Kierkegaard írta? Úgy van, mondom. Szívem szerint való gondolat, szólt, és kezét dörzsölte. Nos, kérem, folytatom én, experimentumnak nevezem azt a műformát, amely az összes ajtókat nyitva hagyja, és az embert nem kényszeríti valamely kuckóba, és nem terrorizálja, és nem ijeszt rá, hogy márpedig ebben a kuckóban élni és halni kell. Az experimentum ellentéte, szólt ő, a skandalum. Ez az én véleményem is, mondom én. Az ön elbeszélését is ilyen experimentumnak tartom, amely az összes ajtókat állandóan nyitva hagyja, sőt amint észrevettem, ön titokban még eddig zárt ajtókat is kinyitogat, végül az embert, mikor már nyakig benne van a pácban, otthagyja, nem egészen kárörömmel, hanem mondjuk... Hagyja el, szólt ő, jobb, ha nem fejezi be.

Szóval, mondta Bormester Mihály, ez itt apámnak, Bormester Virgilnek, levéltári segédfogalmazónak nagyon is változatos története és rövidre vett, futólagos pillantás azokra az okokra, amelyeknek következménye lett, hogy engem Mihály névre kereszteltek. A név előbb volt, mint a gyermek, és apám, azt hiszem, sőt ebben bizonyos vagyok, erről majd később még beszélek, ennél az epizódnál sokkal terjedelmesebb részben, apám, mondom, nem is gondolt, de nem is gondolhatott arra, hogy amikor ez a név életében ilyen alakban megjelent, fiát majd erre a névre fogja keresztelni, de viszont holtbiztos, hogy amikor én megszülettem, akkor neki más név eszébe se juthatott. Ezt majd szintén el fogom beszélni, mert enélkül az egésznek semmi értelme sem lenne. Így, ahogy ezt most elmondtam, tekintse a valódi történetben való első tájékozódásnak. Miért keresztelték Bormester Mihályt pont Mihálynak, prolegomena a Mihály névnek Bormester Mihályra való alkalmazásához, az okok sokkal mélyebbek, semhogy itt csak jelezni is tudtam, maga a tárgy nagyobb elmélyedést követel, ez a felületesebb okok közé való legelső hevenyészett betekintés, amelynek csupán ideiglenes jellege van, számomra és részemre improvizált, ki nem elégítő, szóval és végül, ilyen alakban csak laikusoknak való, az eredetinek bizonyos tekintetben csak népszerű formája, kellő elmélyítés nélkül, és csak azért mondtam el, mert populáris természeténél fogva, mindenesetre az első lépés kell hogy legyen.

GONG

Ezernyolcszáznyolcvanhét november huszonhét, borús és szürke reggel, nyolc óra harmincöt perc, enyhe délnyugati légáramlás, pára, köd, szitáló eső, hőmérséklet öt fok Celsius, további felhősödés, hőcsökkenés, havas eső, Bormester Virgil volt levéltári segédfogalmazó az állami fegyház kapuján, elbocsátólevele szerint jó magaviselet miatt négyévi fegyházbüntetését négy hónappal megrövidítve, szabályszerűen szabadlábra helyeztetett, ruháját a raktárból átvette, huszonnégy forint negyven krajcár készpénzzel, amit dobozragasztással a fegyházban keresett. Az ajtó jobbra nyílt, tehát balra fordult és elindult, két kisebb mellékutcán át a kövesútra, lefelé a dombtörésen a völgybe, a Horpály, a szegénynegyed a gödörben, földszintes házak, fölötte köd. Az út felén visszafordult, itt még sohasem járt, Horpály, Horpály, itt lakott Kuruc, a favágó, Timur kisasszony vőlegénye, megint fel a dombra, mégis az Eleonora királyné sétány, út, a téren át, Marcella grófnő néhány napra, rántott leves, káposzta, kenyér, szalmazsák, amíg valamibe fog. Fog. Köd. Becsenget. A házat frissen festették, az ablakok fényesek, a kilincs és a csengő. Csenget.

Suhanc zöld libériában, ezüst sujtással. Pataj. Három év és nyolc hónappal idősebb, megnőtt, gyermekszemek, csinos szőke fej, átmenet a fiú és a leány között.

Ó nem. Marcella grófnő a menhelyet feloszlatta, és mister Edward Howligree-hez férjhez ment. Négy éve mint skót missziós lelkész jött, a lelkészséget otthagyta, mert ő sokkal inkább vállalkozónak született. Ha csak egy vállalkozása sikerül, milliomosok lesznek. Howligree minden vágya az volt, hogy milliomos legyen. Marcella grófnőnek nem volt ellene kifogása és a pénz iránt különösebb érzéke sem, ő Howligree-t csodálta, de úgy érezte, hogy elhanyagolja, és a pénzt rendelkezésére bocsátotta.

Igen, a menhely megszűnt, Pipi nénit és Saroglyát a papokhoz telepítették, Marcella grófnő fizetett értük. Ő maga, mármint Pataj? Inc, konc, lolonc. Iskolába járt, de most inas. Hogy az állatokkal mi történt? Azokat Pataj kivitte a birtokra, és időnkint meg is látogatja őket. Howligree úr itt a házban semmiféle állatot nem tűr, még a papagáj ellen is kifogást emelt, pedig az már angolul is beszélt, haudujudu és gud morrrning. A grófi kastélyt kifestették, és újból bebútorozták, és itt állat igazán nem élhet, azt Marcella is beláthatja. Be is látta, bár a foxit kedvelte, és a fehér egereket is. Csint, csont, pont. Pataj füttyentett, nem nyegle, nem, akinek jó a dolga, semmi panasza nincs.

Mister Howligree-nek vállalkozásaival eddigelé nemigen volt szerencséje. Hogy, hogy nem, a dolgot úgy látszik nem helyes oldalán fogta meg, papírredőnyöket gyártatott, különösen a trópusok és Kelet számára. Színes redőnyök voltak ezek, virágokkal és állatokkal, de csakhamar kiderült, hogy az ilyesmi iránt semmiféle kereslet nem mutatkozik. A trópusokon az esőzések miatt használhatatlan, aztán a termeszek, a hangyák és a rovarok, és szétrágták. Kelet pedig? Nem, Keleten sem vásárolták. A több száz tonna papírredőny a raktáron hevert. Howligree, hogy legalább az anyagot megmentse, a redőnyökből bábjátékhoz alkalmas figurákat készíttetett, és valóságos kis Hamleteket, Tell Vilmosokat, Scapineket és Falstaffokat, amelyeket felülről zsineggel lehetett mozgatni. Howligree úr igen ügyes bábszínház-előadásokat is tartott, amelyre a város közönségét meghívták. A Harmadik Richard-ot is előadta, és elég szép sikere volt. A figurákat azonban nem vették. Annak ellenére, hogy Howligree úr szerint az egész készletet hetek alatt fel kellett volna vásárolniok, és máris üzemről, sőt gyárról kezdett gondolkozni, amelyet a grófnő birtokán óhajtott felállítani, egyelőre csak háromszáz munkással, persze később sokkal nagyobb arányokban. Így a papírvállalkozást elejtette.

Példátlan népünnepélyt fog tartani. Ennek sikerülnie kell. Egyetlen napon talán egymilliót is nyerhetnek. A népünnepélyt nemcsak az országban, hanem egész Európában hirdetni kívánja, óriáskerekek és ringlispilek és céllövöldék és cirkuszok, lepényevés, zsákfutás, barlangvasút. Ó, Howligree úrnak egészen új gondolatai voltak, mint például a varázsbarlang.

Aki a varázsbarlangba lép, azt igen tágas, kivilágított, arannyal és vörössel gazdagon díszített és tükrös csarnok fogadja, pompás büfével, szendvicsekkel, süteménnyel, italokkal, szivarral, és zene is játszik, és az ételeknek mindenki feltétlenül beugrik, mert ha valaki a szendvicset vagy a süteményt kezébe veszi, az elpukkan, vagy a plafonra ugrik, füstölögni kezd, a bor, a pálinka tűzszikrákat szór, és ha valaki a fotőjbe ül, hogy ijedelmét kipihenje, a fotőj elkezd vele vágtatni, kifordítja, közben a fal mögül a gép ijesztő hangokat ad, és a muzsika macskazenévé változik. Igen díszes függöny mögött a látogatót ez a felirat invitálja: utazás a csodák országában. A csodák országába a kíváncsit lift viszi, aki beszáll, azt először lefelé szállítja, de csakhamar megáll, elkezd himbálni, feje tetejére áll, ugrál, és mikor a rémülettől félájult ember kiabálni kezd, vaksötét tóba dobja ki. Ott aztán mesterséges és hatalmas hullámok fogadják, végül is nagy küzdelem árán partra vetik, itt viszont fehér lepedőbe öltözött kísértetek elől kell menekülnie, de viszont a talaj süppedő és agyagos és ragadós, a kísértetek elérik, korbáccsal elkezdik verni, végül az ember köves helyre ér, eszeveszetten futni kezd a világosság felé, persze farkasverembe zuhan, ahol kígyók és oroszlánok leskelődnek, felülről pedig párolgó, forró zápor esik, a talaj lába alatt inog, a kísértetek pedig hegyes szerszámokkal piszkálják, végül fölfedezi a kötélhágcsót, kimászik, újra a világosság felé igyekszik, akkor azonban alatta aknák robbannak fel, jobbról és balról fegyverek sülnek el, golyók fütyülnek, az út elkezd csúszós lenni, és alig halad előre, felülről most a változatosság kedvéért jeges zápor hull, majd kén és aszfalt, és ammóniákfelhőbe ér, fuldoklik, aztán a talaj lába alól hirtelen eltűnik, zuhanni kezd, zuhan, zuhan, a levegő egyre forróbb lesz, alatta máglya ég, de utolsó pillanatban elalszik, mert rejtett csatornából víz ömlik ki, és párolgó tüzes gőzben kell továbbvándorolnia éles és szúrós köveken, amíg vörös ruhás és fáklyás szörnyekkel találkozik, bikafejjel, bömbölve, kardokkal kezdik szurkálni, végül pedig a csontvázemberek közé kerül, akik vijjogva táncolnak körülötte, és elhurcolják, hogy lenyakazzák. – Igen, Howligree úr hasonló ötletekkel a népünnepély fő attrakcióját már elég részletesen kidolgozta, de ezt ilyen alakban még nem érezte elég késznek. A csodák barlangját mindig újabb és újabb ötletekkel gazdagította, és elhatározta, hogy helyenkint pihenőállomásokat is fog létesíteni, például kedves kertecskében levő házikókat, ahol világosság és meleg van, az asztalon különböző csábító ételek. –

Mit gondol ön, szólt Marcella grófnő, hogy a boldogtalannak, aki ezt az infernót eddig kibírta, lesz még bizalma, és ezekhez a frissítőkhöz hozzá mer nyúlni?

Nem is ajánlom, kiáltotta Howligree, mert azok elektromos kapcsolatban állnak az ágyukkal –

Tudtam, szólt erre Marcella grófnő, és én a magam részéről –

Mit tenne ön, ha erre a pihenőhelyre érne?

Megállnék, szólt Marcella, és meg se mernék moccanni –

Howligree harsányan nevetni kezdett.

Az nem mentené meg önt! Esküszöm, hogy nem! Mert a ház pontosan hatvan másodperc múlva szétcsapódna, a talaj fölemelkedne, szélvész, villámlás, mennydörgés, zápor és jégeső –

Szörnyű ember ön, kiáltotta Marcella grófnő iszonyodva.

Az ilyen pihenők néha egészen pompásak lennének, lóverseny és panoptikum, szelídített tigrisek, nyakukban óriáskígyókkal, még gyerekeket is rájuk lehetne ültetni, pávák és fókák, zsiráfok és fehér elefántok, krokodilusok és majmok, négerek és eszkimók és japánok. –

Tim, tam, tajam. Marcella grófnő pedig régi cipőjét és kabátját és ruháját Auguszta Kornéliának ajándékozta, mert most már divatlapot járat, fodrásznő, santung hálóingek – angol reggeli. Este hétkor ebéd; Howligree úr szmokingban, a grófnő dekoltázsban, a szobalány, két inas, a társalkodónő Lisztet játszik, a Rossignolt, ah, darling, enchanting music, Howligree úr bólint, a grófnő almazöldben ül, és Howligree úr tányérjába még egy szeletet tesz az őzfiléből.

Ön oly keveset eszik, egészen elemészti magát azzal a népünnepéllyel és a csodák barlangjával, ön elhanyagol, ön rossz férj, are you not.

Párizsból illatszerek, púderek, Londonból szabásminták, Stockholmból szarvasbőr kesztyűk, Brüsszelből cipők, Frankfurtból hajbodorítók, Lausanne-ból zsebkendők –

Bormester Virgil volt levéltári segédfogalmazó visszafordul, a sétányon végig. Hárombéka tér. Kis pad. Pid, pod, pad. Útközben találkozott Mollyval. Molly meghízott, nagy has, vékony láb. Kocsit tolt, a kocsiban Böllér Leo, egészen kis fiúcska lett, alig tizenkét éves. Kocsin tolják. Böllér Leo őrmester.

Borotválkozni? Igen. A borbély. Ó, Jonathán. Bormester úr kiszabadult. Jonathán fodrász lett. Gondolta, visszamegy New Orleansbe, de aztán mégis fodrász lett. Emlékszik? Hogyne.

Hárombéka tér. Pad. Szemben a vendéglő. Dél. Fél egy. Köd. Valaki jön. Bukdácsol. Sár. Fog. Ismerős? Prémgallér. Az állomáson a prémgalléros úr, kezében a bőröndkulcsokkal, nem én nyitottam ki, ha valamije esetleg eltűnik. Elmegy. Megáll, visszafordul, néz. Odajön. Köszön.

Bocsánat.

Hoppy leül.

Már nem a régi. Nem a régi. Emlékszik? Hoppy vagyok, Hoppy Lőrinc postamester. Már nem a régi.

Sóhaj. Szünet. Kalapját leveszi, aztán lassan vissza.

Megváltozott, az egész város megváltozott, mindenki, milyen különös. Higgye el.

Hoppy. Park. Köd. Fog.

Emlékszik? Az a vendéglő, akkor úgy hívták, hogy Holdvilág. Most Dalai Láma. Tudja, miért? Ó, itt már semmi sem a régi. Emlékszik Ágoston atyára? A dogmatika tanára volt, és Tibet apostolának készült, és szerzetet akart alapítani. Tudja, mi lett Tibetből? A Dalai Láma. Ágoston atya kilépett a szerzetből, és kilépett a dogmatikából, és a vendéglőt megvette, és csapos lett, és az inget a karján felgyűri, és méri a bort. Ez lett Tibetből, vendéglő a Dalai Lámához. Már nem a régi. Akkor Barnabás Maximus sem halasztotta tovább utazását, és elment Kelet-Ázsiába, és Ágoston atya kilépett a dogmatikából, és megvette a Holdvilágot, és és a cégtáblára mongol pofát festetett, ez a Dalai Láma, nagy süveggel, és folyton benéz a Gyeretvai közbe. Ez a mongol a Dalai Láma. Ágoston atya bent van, és méri a bort. Itt már semmi sem a régi.

Hoppy kalapját levette, és ismét visszatette.

Bocsánat, engedje meg, uram, engedje meg, Hoppy még a régi, benne még van egy csepp a régiből, engedje meg, hogy egy pohár borra meghívjam. Lássa Ágoston atyát, amint a bort méri. Mihez fog?

Köd. Fog. Hoppy felugrik, és Bormestert karon fogja. Jöjjön, engedje meg. Hoppy barátsága. Itt már semmi sem a régi, csak Hoppy barátsága.

Bormester feláll. Dalai Láma. Ágoston atya kék kötényben és felgyűrt ingujjban, nem változott, de már nem a régi.

Beljebb, beljebb, nem itt az ivóban, bent –

Bormester leült, Hoppy szemben. Tölt. Isznak.

Ugye már nem a régi? Ki gondolta volna? Tibet apostola! Ugye? Mindenki megváltozott, mindenki –

Hoppy Lőrinc poharát ide-oda tologatta, csengetett, de amikor a pincér odajött, intett, köszönöm, bocsánat, majd később, most pillanatnyilag nem, aztán áthajolt az asztal fölött, és halkan azt mondta:

Én is megváltoztam, higgye el, én is, úgy, ahogy itt három év és nyolc hónap alatt megváltozott embereket és viszonyokat, igen, Hoppy Lőrinc is megváltozott, előnyére változott meg, esküszöm önnek, ön engem megváltozott állapotban talál –

Mellét kezdte tapogatni, aztán belső zsebéből nagyobb paksamétát vett elő.

Senki se tudja, titok, senki, csak önnek –

Szakadozott szürke papírt kotort ki.

Tudja, mi ez? (Dermedten néz. Hosszú hatásszünet.) Ez az a levél, amely engem, szívemben, Hoppy szíve, ó, megváltoztatott, igen, két évvel ezelőtt a báró, aki Bellát feleségül vette, és a cukrászda jövedelméből szerény főúri életet élt az ő Canaud-szardíniáival, Havanna szivarjaival, és Napoleon konyakjával, és naponkint nadrágját kivasaltatta, és kakaó után világért sem tudott befőttet enni, még őszibarackot sem, a báró –

Hoppy hirtelen felugrott, az asztal túlsó oldalára ment, egészen Bormester mellé, hogy hangját halkabbra vehesse.

Két évvel ezelőtt a báró regényét mégis eladta, azt, amelyiknek címe a Szüzek és vámpírok volt (a wonderful erotical subject), én nem olvastam, de Bella a regényen sokat sírt, és Hollandiában a regényt mégis megvették, és akkor a báró egy reggel becsomagolt és elment, bár azt mondta, I don't like Netherlanders, elment Rotterdamba, és onnan három hét múlva Bellának levelet írt.

Ez az a levél. Én. Én: Tudja, postamester vagyok, vesztemre, mert így módom van a büntető törvénykönyvbe ütköző bűncselekmények egyik legnagyobbikát elkövetni, én a levéltitkot állandóan sértegetem, és ismerőseim leveleit felbontogatom és elolvasom és leírom és elfecsegem, és pletykákat csinálok –

Hoppy hajába markolt, és még halkabban beszélt, a szavakat csak lehelte.

Vessen meg érte, vessen meg, úgy, ahogy én magamat megvetem, szennyes lelkű ember, aljas, piszkos, piszkos, pfuj, köpjön le –

Hoppy leköpte magát, az asztalra borult és csuklott.

Bormester Virgil várt. Az egész dolog így egyszerre számára bonyolult. Mit mondjon? Semmit. Legjobb. Hoppy egyszerre felnézett, és székét egészen odahúzta.

Én a levelet felbontottam, itt van, leírtam, nem az egészet, a többi nem érdekelt, de ez, ez, hallgassa meg –

A postamester a papírt kibontotta, és halkan és hadarva olvasni kezdte:

My darling, Bella, ezek azok az okok, amelyek miatt én, legalább egyelőre, visszatérni képtelen vagyok. Tudja, írótársam, az amerikai Thoreau egyik regényében, a Walden-ben azt írja: ha embertársait nézi, úgy érzi, hogy vezeklők közé jutott, keleti vezeklők közé, akik fél lábon, magas oszlopon állanak harminc évig, lábukkal magukat a fára felkötözik, és fejjel lefelé lógnak, négy oldalukra négy tüzet raknak, és önmagukat lassú tűzön megpirítják, vagy negyven esztendőn át a napba bámulnak vakulásig, ilyen vezeklők közé, igen. Csak nézze meg ön, dear Bella, nézze meg ezt a Barnabás Maximust, amint a tudomány chimérájával viaskodik, nézze meg Ágoston atyát, üvegcseréppel töltött csuhájával, a többit, Pergelint, a feltaláló-bolondot, o what a fool ! –

(Most jövök én, suttogta Hoppy, és keresztet vetett.)

– Nézze meg ezt az ízléstelen s piszkos Hoppyt, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival és a többit, mind, mind, nem vezeklők ezek, nincsen igaza Thoreau barátomnak, mondja, darling? Persze itt, Rotterdamban sem sokkal jobb. Vezeklők ezek is. Adenbe készülök, az arábiai félsziget kikötővárosába, ott akarok élni, nem tudom, miért, de oda vágyom szenvedélyesen, és jegyemet már megvettem. Ön azt mondaná nekem, hogy igen, hogy vezeklők ezek mind, de mondja, Tamás, ön nem az? You are right. Nem vagyok kivétel. Nem követem el azt a hibát, amit a vezeklők mind, főképpen – (most következik ön, suttogta Hoppy, és újra keresztet vetett) az a vöröshajú segédfogalmazó, aki önmagát kereste, és hajlandó volt mindenkit bolondnak tartani, kivéve önmagát, és nem vette észre, hogy nála maszatosabb féreg nincs, vezeklők ezek, itt is, Adenben is, én is az vagyok, oh bless me, bless me, én is az vagyok, és teherrel élek vállamon és szívemben, my dear Bella –

Hoppy a papírt sürgősen összehajtotta, a paksamétával együtt zsebébe visszatette.

Ez, suttogta. Ez a levél. Azóta tudom, hogy vezeklő vagyok, aki minden más vezeklőt bolondnak tart, kivéve önmagát, ó, uram, ezt a levelet le kellett írnom, én ezt mindennap elolvasom, többször is, és azt mondom, Hoppy Lőrinc vezeklő –

Ismét az asztalra borul és zokog. Aztán hirtelen felnéz, bort tölt és iszik.

Igyon, szólt, igyon ön is. Ezt másképpen úgyse lehet kibírni –

Bormester is ivott.

Bella, szegény, azóta szótlan és búskomor lett, bárója Rotterdamban, esetleg már útban Aden felé. Mikor annyira ápolta őt, és oly büszke volt, amikor a báró angolul és franciául beszélt. Mostanában regényt olvas, a kölcsönkönyvtárban több regényre fizetett elő, és mint beszélik, még éjjel is folyton olvas, és azt mondja, hogy egy regény sem olyan szép, mint Tamásé –

Hogyan változtam meg? Igen, hogyan változott meg Hoppy Lőrinc egyetlen levél néhány sorának hatására, amely levelet nem is neki írták. Ó, ha ön ilyesmit kérdez, akkor az egészből nem sokat értett. Én megváltoztam. Én tudom, hogy vezeklő vagyok, én szenvedek, uram, nagyon szenvedek, mert látszólag én még mindig ugyanaz az ízléstelen és piszkos Hoppy vagyok, mint a báró írta, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, az vagyok, de én ezt most már tudom, és nem tudok más lenni, és szenvedek, és ettől a szenvedéstől én már egészen más vagyok, megváltoztam –

A postamester poharát gyorsan lehajtotta, és nyöszörögni kezdett.

Ön most itt hallgat engem, közben azt gondolja magában, mit akar ez tőlem, kicsoda ez itt, ez a Hoppy, ez a, mint a báró mondja, piszkos és ízléstelen Hoppy, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, azt gondolja, hogy ez a három év és nyolc hónap alatt semmidelen semmit sem változott, pont olyan pojáca, mint volt, pont olyan piszkos és ízléstelen, ezt gondolja ön, de rosszul gondolja, mert én megváltoztam, uram, én bizonyos tekintetben már akkor sem voltam pojáca, vezeklésből, mint a báró mondja, de akkor azt hittem, hogy csak nekem van igazam, mert fél lábon az oszlop tetején álltam húsz évig, akkor még azt hittem, hogy mindenki bolond, kivéve én, én vagyok egyedül józan, mert az oszlop tetején állok fél lábon, de most már tudom, hogy éppen ez a bolondság, az oszlop tetején állni, az, mindenkit bolondnak tartani, kivéve önmagamat, persze ez nem elég belátás ahhoz, hogy megváltozzak és más legyek, de éppen elég ahhoz, hogy mégis megváltozzak, érti? ugye érti? mit magyaráztat? Megváltoztam anélkül, hogy megváltoztam volna, tudja. Belülről? Nem, hagyjuk ezt a szót, Toporján azt szokta mondani, hogy belül izmok és csontok és sejtek vannak, hagyjuk ezeket a szavakat, amelyek csak megtévesztenek, higgye el, megváltoztam, egészen más lettem, mégis ugyanaz a pojáca vagyok, és kénytelen vagyok az lenni, piszkos és ízléstelen, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival –

Hoppy megint ivott.

Igyon, szólt, és a poharát Bormesterhez tolta, igyon, ne hagyjon egyedül, nem szoktam inni, az én vezeklésem egészen más természetű, és én az ivással egyáltalán nem tudnám ellensúlyozni, ez nekem túl gyenge, hatástalan, és ezért nem iszom, csak most, igyon, ne hagyjon egyedül –

Bormester borát megitta, és hagyta, hogy a postamester újra töltsön.

Hallgasson meg, mondta Hoppy nyugtalanul, csaknem reszkető hangon, ez még három évvel ezelőtt történt, elmondom, hogy lássa, mennyire megváltoztam. Akkor, már több mint három évvel ezelőtt hazajött Mirabel, elhunyt feleségem nénje, magas, szikár és csontos nő, férje hajóskapitány volt, saját hajójával kereskedett valahol a déli tengereken, egyszer láttam őt, csak úgy Robin Joenak hívták, azt hiszem, két méternél magasabb volt, százhúsz kiló, barom, elefánt, egyszer régen, részegen belefeküdt, részegen a puskaporba, azt felrobbantotta, s akkor testéről minden szőr lepörkölődött és összeégett, azóta vérvörös volt, szempillátlan, félig vak, és azzal foglalkozott, hogy amikor a vadak a fűszereket szüretelték, kalózaival megjelent, a bennszülöttektől a fűszert elvette, és azt a kikötőben eladta. Mirabel vele utazott, és itta a rumot, és bagózott, és nadrágban járt, és övében pisztoly. Mondom, akkor Mirabel hazajött, mert férje a bennszülötteket megrohanta, és a fűszert el akarta venni, de a vadak elfogták és leszúrták, és nagy kondérban gulyást főztek belőle, és Mirabelnek is adtak, hogy kóstolja meg. Mirabel mesélte, hogy meg volt kötözve, és férje húsából evett, és azt mondta, az ég bocsássa meg neki, szegény Robin Joe húsa teljesen élvezhetetlen volt, rágós és inas, nem is gondoltam volna, mert jó kövér volt, mégis alig bírtam megrágni, és kanszaga volt, alig tudtam lenyelni. Ezt mesélte Mirabel, mikor hazajött, mert férjét megették, és a kalózok elszéledtek, a hajót eladta, eljött hozzám, és azt mondta, hogy ez így nem megy tovább, lepiszkolt, és azzal fenyegetőzött, hogy csontjaimat összetöri. Rám parancsolt, hogy vegyem feleségül, mert ő ezt nem tűri, gyermekeimet fel akarja nevelni, lakásomat, ezt a trágyadombot meg fogja tisztítani, és nem engedi, hogy a gyermekek elzülljenek. Az ön férfiúi szolgálataira nem tartok igényt, mondta, de ha gyengéd akar lenni, azt se bánom, a férjekből igazán elegem volt. Fizetését én kezelem, érti. Kap zsebpénzt, a többihez semmi köze. A férges bútort mind kidobálta és elégette. A falat ő maga, inasával, róla majd még beszélek, lekaparta, átmeszelte, a poloskákat kiirtotta. A földön aludtunk, de ő azt mondta, hogy ennek így kell lenni, majd veszünk új bútort, és vett is, először a gyermekeknek, és szalmazsákot és edényeket, és rendesen főzött és mosott, és a ruhákat megfoltozta, és még arra is ráért, hogy egy évvel azután fiút szüljön. A fiút én Demonaxnak kereszteltem, de Mirabel akkor dühös lett, és azt mondta, mit akar ilyen nevekkel? János vagy Károly legyen, rendes neve legyen, hallja. Lássa be, uram, nem engedhettem. Hát önt hogyan hívják? Mirabel? Micsoda név az, hogy Mirabel? Miért nem hívják Júliának? Demonax lesz. Akkor ő mérgében megvert, és nem adott enni, és a gyermeket Naxinak hívta, és azt mondta, ha a következő gyermeket megint valami cirkuszi névre keresztelem, akkor ő belőlem gulyást főz, ő ezt megtanulta a vadaknál. –

Mirabellel én többször beszéltem arról, hogy az ember miképpen változik meg, bár Mirabelnek ilyesmi iránt kevés érzéke van, a gyerekeket neveli és bagózik, mert ez neki a vezeklést ellensúlyozza, nekem egy kicsit büdös, mikor éjszaka odafekszem hozzá, de ő azt mondja, menjek a fenébe, de én mégis ott maradok, és akkor a kis Naxi elkezd sírni, Mirabel felugrik és elringatja. Igen, Mithridates már tizenegy éves, gimnáziumba jár, Melinda kilencéves, Horatio hétéves, már ő is iskolás, minden reggel szépen elmennek, és elég jól tanulnak, én is hivatalba megyek, és amikor hazajövök, kész az ebéd, nem különös ez? Nem változtam én meg, hogy ebben a házban már egészen jól kezdem érezni magam? és ha elkezdek mászolyogni, Mirabel fejét tüstént felkapja, és villámló szemekkel néz rám, és én a sarokba vonulok, vagy elmegyek másokhoz, vagy a kertbe, mert Mirabel még kertet is vett, hogy a gyerekeknek legyen valamijük, Melinda hozománya lesz, és én a kertet Hoppylandnek hívom, Hoppyland, ahogy a báró mondaná –

A postamester ivott.

Igyék, szólt, ne hagyjon egyedül. Azt akarom mondani, hogy persze az inas, akit a kalózhajóról hozott, igaz nevét senki se tudja, Mirabel csak úgy hívja, hogy strucc, és mindenki úgy hívja, mert tényleg hosszú lába van, és még hosszabb nyaka, kicsiny madárfeje, ritka, hirtelenszőke haja, úgy húszéves suhanc, nagyon szolgálatkész, csendes egy kicsit, tudja, nem egészen, szóval vezeklő ő is, bár nem tudja, hogy az, és azt hiszi, mindenki bolond, csak ő nem az. Egyszer azt mondom neki, strucc, gyújtsd meg a tüzet. Akkor ő rám néz. Igen, mondom, gyújts tüzet, hűvös van, nem érted? A konyhába megy, fát aprít, és egyszerre csak a lakásban füst támad. Mirabel nem volt otthon, kimegyek, a konyhaasztalon hatalmas tűz ég, a strucc ott áll és a hasábokat rakja. A kályhába rakj tüzet, te tinó, ne a konyhaasztalra. Szóval a struccnak mindent pontosan meg kell magyarázni, mert ha saját feje szerint csinálja, az merő, tiszta vezeklés. –

Mirabel egyszer elutazott, és az ebédet a strucc főzte meg. Hazajövök, és mindjárt érzem, olyan észvesztő büdösség volt, hogy, mondom, te strucc, mit csináltál. Ebédet, mondta, és a lábasra mutatott. Megnézem, a bűz csakugyan onnan párolog. Asztalhoz ülünk, mert mi a Mirabel-korszakban már az asztalnál eszünk, késsel és villával, nem úgy, mint régen, csak papírból, és a csontot eldobtuk, és a magot a padlóra köpködtük, láthatja, tökéletesen megváltoztam, ott ülünk, és az ételt kiveszem, de azt hittem, pacal vagy mi, s akkor látom, hogy a sötétvörös mártásban mindenféle kemény tárgy úszkál, megnézem, hát egy ébresztőóra csengője, egy darab elhunyt feleségem prémjéből, egy váza cserepe, egy fadoboz darabja, vatta, pipaszurkáló, törött kanál, hőmérő darabja, rozsdás sarkantyú, pápaszem törött üvegje, egy darab kvarc, biztosítótű, konzervnyitó, radírgumi, zsineg, drót, mi ez, mondom a struccnak, mondd, mégis? A strucc ott áll, és az ételt mereven nézi. Mégis, szólok, hogyan gondolod ezt? Pörkölt, mondja. Helyes, mondom én, pörkölt, de mégis, hogyan gondoltad, hogy ilyen csengőt és kanalat és kvarcot meg lehet enni? És mondd, miből csináltad ezt az izét, ezt a mártást? Ilyen ronda szagot még nem éreztem, amióta élek, valami dög ez, patkány? A strucc ott állt, és az ételt nézte. Büdös, mondta. Csak hogy te is elismered, de miből csináltad, erre felelj. Hogyan jutott eszedbe, hogy ezt a prémet itt összevagdald, és mi ez itt, pezsgősüveg dugója? Mi ez? Zsebkendőfoszlány? A strucc még közelebb hajolt, és tanácstalanul az ételt nézte, aztán engem. Te birka, mondom, mit csináltál? Ez a strucc ott él nálunk, és mindent pontosan meg kell neki mondani, mert másként vezekel, higgye el, uram, vezekel.

De aztán biztosan emlékszik arra a bíróra, Kankalin Mátyásra, ugye? Akkor ő úgy vezekelt, hogy naplót írt, mert felesége, Laura, a város leggondosabb háziasszonya az ezüstlakodalomra készült, s ezért még húst is alig ettek, bort sem ittak, télen fáztak, cselédet nem tartottak, mindezt az ezüstlakodalomért, s amikor az megvolt, Laura tüstént elkezdett készülni az aranylakodalomra, mire Kankalin Mátyás kedélyében valami különös változás történt, mert csip-csup dolgokat kezdett vásárolni, bádogkakasokat és sípokat és zsineggel rángatható majmot, és vett mindenféle olcsó füzeteket és röpiratokat és imákat, később aztán tűkészletet és üveggolyókat és bádogkanalakat, sőt krampuszálarcot és papírkatonát és lehúzósképeket, és alig múlt el nap, hogy a bazárba ne ment volna el jegylyukasztóért vagy medvecukorból készült pipáért, és képzelje, micsoda változás! És Laura csodálkozva látta, hogy férje, aki huszonöt évig olyan türelmes volt, most hirtelen krumplicukrot és színes szemüveget kezd vásárolni, holott ilyesmire semmi szükség sincsen, és mikor férjét megpirongatta, Kankalin fejét lógatta, és valamit rebegett, hogy ő ezt. És egy délután, amikor többen is ott voltak, Kankalin ünnepélyesen azt mondta, hogy görögtüzet vettem, valódi görög, Athénből hozták, és a lakást most ő ki fogja világítani. Laura feszengeni kezdett, hogy Kankalin már megint tékozolt, és ki hallotta, hogy lakást görögtűzzel világítsanak ki, de agykorra Kankalin már négy darabot a szoba négy sarkában el is helyezett és meggyújtotta, aztán a szoba közepébe állt, hogy a látványban gyönyörködjék. A görögtüzek nehezen gyulladtak meg, sisteregtek, és aztán hirtelen egymás után felrobbantak, durrogni kezdtek, tűzcsóvákkal a szobán átrepültek, hol itt, hol ott dörrentek, az ottlévők rémületére pufogtak, tűzesőt szórtak, a függönyt felgyújtották, a díványt kiégették, s végül mind a négy görögtűz a csillárra vetette magát, és azt fülsiketítő robbanásokkal pozdorjává zúzta.

A tűzijáték alkalmával többen súlyosabb égési sebeket is szenvedtek, Laura is, és akkor az ő kedélyében is bizonyos változás volt észlelhető, keresztet kezdett hordani, és reggel mindig kinézett, vajon lát-e fehér lovat, és ha fekete lovat látott, semmi pénzért sem volt hajlandó kilépni, mert az rossz előjel, és nem engedte, hogy valaki az ő jelenlétében lábát keresztbe rakja, és zsebébe görbe szögeket rejtett, mert ezek a szellemeket befolyásolják, és védelmet nyújtanak, reggelenkint, ha fekete ló nem mutatkozott, már hatkor a templomban volt, szenteltvizet hozott, azt a lakásban permetezte, és az edényekhez mindig először bal kézzel nyúlt, és a rántást soha jobbról balra nem keverte, és a gyufaszálakat mindig félretette, mert a gyufaszál a jó szellemeket hívja.

Ön teljesen új városba érkezett, szólt Hoppy, mert itt már senki sem a régi, senki sem az, aki négy évvel ezelőtt volt, még Hoppy Lőrinc postamester sem, hiszen emlékszik rá, akkor ez az ember piszkos volt és ízléstelen, nyekergő hangjával és felháborító cikornyáival, de nézzen meg most, mindennap mosdik, és asztalnál eszik és nem mászolyog, csak amikor Mirabel nem hallja. Látja, ugye, hol van már a régi Hoppy, hol van az, aki mászolygásával az embereket elképesztette, biztosan emlékszik rá, hogy a báró hogy méltatlankodott, még ön is, a vasúti kocsiban, még meg is szökött előlem, de jó helyre szökött, éppen Toporján karjai közé, és Kankalint meg sem ismerné már, öltöztetőbabákat vesz, és Laura reszket, mert reggel pókot látott. Kankalin arca megpuhult, és sandán pislog és egészen petyhüdt, valami bántja, de ha ön azt mondja, hogy Hoppy Lőrinc postamester kaján, aki a szerencsétlenül jártak fölött kajánkodik, ez a kaján Hoppy, akkor ön téved, ne higgye, mondja, uram, mondja meg nekem, bizalmasan, mondja, ön tényleg Mihály arkangyal?

Hirtelen hátrahajolt, Bormestert jó távlatból mereven, sőt kíváncsian, majdnem szigorúan nézte, csaknem felelősségre vonta, hogy valljon színt, és tovább ne komédiázzon.

Bormester Virgilt a kérdés váratlanul és kínosan érintette, és egy pillanatig azt is gondolta, Hoppy ezt az egészet csak azért beszélte el, hogy lesből lecsaphasson és megrohanhassa. Nem felelt, csak tiltakozó mozdulatot tett.

Persze, persze, igaz, szólt a postamester a lehető leghalkabban, igaz, csak. Tudja. Ha ön Mihály arkangyal, akkor én egészen másképpen viselkednék, mint például akkor, ha ön nem Mihály arkangyal. Gondolja csak el, az arkangyalok nem gyakoriak, sőt inkább ritkák, sőt alig volt még példa arra, hogy az arkangyal a börtönből kijön, a korcsmába megy, és bort iszik, pláne Hoppy Lőrinc postamesterrel, aki ugyan már nem a régi, nem az ízléstelen és piszkos Hoppy, de talán annál rosszabb, mert kaján, én esetleg egészen másképpen viselkednék önnel szemben, ha, sokkal tisztelettudóbban, ahogy az arkangyalt megilleti, nemcsak részemről, aki csak kaján vagyok, hanem minden ember, sőt Mirabel részéről is –

Hoppy a bort hirtelen felhörpintette, és egészen Bormesterhez hajolt.

Akár így, akár úgy, én önnel szemben mindenesetre úgy fogok viselkedni, hogy ön Mihály arkangyal, valamely titkos megbízatással itt jár közöttünk, a jókat és a rosszakat följegyzi, hogy ki kerül majd ítéletre és ki mennyországba és a kárhozatba, nézze, én nem kérek öntől protekciót, nem, nem, az én érdekemben ön úgyis hiába beszélne, az én dolgom voltaképp el van rontva, piszkos és ízléstelen vagyok, aki még ezenfelül kaján, még talán arra sem merem megkérni, hogy a kis Naxi érdekében szót emeljen illetékes helyen, sőt Mirabel érdekében sem, ha szegény rá is szorult, legszentségesebb és legkegyelmesebb Mihály, ne gondolja, hogy kaján vagyok –

Hoppy kezét szívére tette, és mélyen meghajolt.

Ízléstelen vagyok megint, ugye, ízléstelen és azonfelül kaján. De én önnek a változásról akartam beszélni, milyen különös, ön nem ismerte a rektort, az ön idejében még nem volt itt, ötven év körül levő ember, kis termetű, bagaria-arca van, határtalan és lebírhatatlan rosszkedve ellen küzd, állandóan és szüntelenül, olyan rosszkedv ellen, aminek még én sem láttam párját. Ön emlékszik arra, hogy régebben Toporján bizonyos látogatásokat tett, és városunknak egyik legnagyobb veszélye volt, hogy a törzsorvos látogatásaival bármikor mindenkit meglephetett, és senki se tudott ellene védekezni. Ön tapasztalni fogja, hogy itt mennyire megváltozott minden, Toporján most már senkit sem látogat. Húsz évnél hosszabb ideig olyan illedelmes volt, hogy ezt ő maga sem bírta ki, és inni kezdett, és botrányokat rendezett, és végül állásából is elbocsátották. Meg se ismerné, ez a disztingvált és kifogástalan úr most foltos ruhában jár, sárga vászonnadrágban, ülepén piros folt, koszos ing, fityegő kabát, hétszámra nem borotválkozik, senki se tudja, miből él, de ha valahol pénzt szerez, azonnal a korcsmába megy és iszik, és mindenkibe beleköt, úgyhogy a rendőrség mint munkakerülőt és iszákost tartja nyilván, különösen Tóbiás rendőrfelügyelő, aki már régebben is itt volt, de akkor még nem játszott nagyobb szerepet. Hát igen, a Toporján-féle látogatásoktól elestünk, nem mondom, hogy megszabadultunk, mert akkor ön azt mondaná, hogy ez a Hoppy megint kaján, de a rektor, mondom, ideköltözött, és vékonyka ember. De ön emlékszik Kesző Bertalanra is. Kesző Bertalan volt az elöljáró, aki koldusszólamokat gyűjtött, és azokat előadta. Ez a Kesző most már nem koldul. Láthatja, hogy ez a város mennyire megváltozott. Kesző a mi új Toporjánunk, mert ő az, aki szabályos időközökben látogatásokat tesz, szépen kiöltözik, és a divatról és az irodalomról és a sportról és a külpolitikáról negyven percig cseveg, aztán illedelmesen feláll és távozik. Sokan azon a véleményen vannak, hogy Toporján sokkal, de sokkal jobb volt. Kesző távolról sem olyan sima és nem olyan előkelő, és csevegésébe gyakran bele is zavarodik, mert nem tudja, hol folytassa, a közerkölcsök javulásán vagy a technika bámulatra méltó eredményein. Én magam is többször tapasztaltam, hogy Kesző Bertalan Toporjánt csak egészen tökéletlenül helyettesíti. Az idők romlanak, rossz utánzat, higgye el, nem gesztenye, hanem csak cukros bab, mások is mondják, nemcsak én, Hoppy, aki talán csak kajánságból mondhatnám. De a rektor is szokott látogatni, nem illendőségből ugyan, de szokott, nem, amint Vermerán doktor mondaná, patholog hypersocialitásból, mondjuk társulástúltengésből, vagyis az illem szabályait nem is veszi komolyan, hanem csak úgy eljön, még késő este is, és fanyarul leül, és rosszkedve ellen küzd és panaszkodik, és az orrát lógatja, és annyi lemondás van benne, sőt annyi szomorúság, hogy az ember alig győzi vigasztalni, de hiába, a rektor csak rosszkedvű marad, és még nem találkoztam emberrel, aki őt valaha is megenyhültnek látta volna –

Hoppy poharát újra megtöltötte, és mind a ketten ittak.

De ne higgye, szólt, aztán közelebb húzódott, körülnézett, hogy hallják-e, ne higgye, hogy a legnagyobb esemény a rektor megjelenése volt. Nem, az sem volt a legnagyobb, hogy Toporján olyan szívettépően lezüllött, és Kesző Bertalan elkezdett látogatni, ha én még a régi Hoppy lennék, azt mondanám, ez merő puszta eszelősség, nem, ma ilyesmit már nem mernék mondani. Ki az eszelős? Kankalin? Laura? Toporján? Vagy talán maga Hoppy Lőrinc? Vagy talán a legszentségesebb Mihály arkangyal? nem, erről szó sincs. Ábel rögtön azután jött, hogy önt elítélték, talán pont aznap, nem tudom, nincs-e valami titkos összefüggés a között, hogy önt elítélték, és Ábel egyszerre csak megjelent. Ábel vallásalapító. Ő ezt a bűn által való megtérés vallásának nevezte el, sokak szerint rokonságot tart Karpokratesszel, a gnosztikussal, én ennek nevét sem hallottam, de az semmit sem jelent, mert én, sajnos, műveletlen ember vagyok, s amikor egyszer azt kérdeztem Barnabástól, kik azok a gnosztikusok, ő azt mondta, lárifári, mert lárifári, azt se tudom, ki volt Karpokrates, nem eszelős, semmiképpen sem az, ilyesmit én nem mernék mondani. Mindenesetre Ábel azt tanítja, hogy bűn által kell üdvözülnünk, és anélkül senki sem érheti el a megváltást, ami pedig egy emberre nézve a legnagyobb baj. Vagy tud ön nagyobb bajról is? Én, bár műveletlen vagyok, ha nem is éppen eszelős, de nem tudok, és Ábel azt tanítja, hogy vétkezni kell, mert a vétekben tisztul meg az ember. Nagy prédikációkat tart, hogy kicsoda hogyan vétkezhet, és hogyan nem tisztelheti apját és anyját, és paráználkodhat, és kívánhatja felebarátja ökrét, szamarát és feleségét, és ő maga jó példával jár elöl, mert a bordélyban mindennap ott van, és mindenféléket összelopkod. Régebben, biztosan emlékszik rá, Episztemon volt az nálunk, aki lopott, de Episztemon lopásai egyáltalában nem vallásos cselekedetek, nem, az ő lopásainak nem volt metafizikai háttere és igazolása, és így Ábel mellett szóba sem jöhet. Ez nem eszelősség, ismétlem, régebben talán mertem volna ilyet mondani, de ma már megváltoztam, higgye el, megváltoztam. Ábel igen nagy hatást tett, nem éppen Toporjánra, nem, ő Ábel hatásától függetlenül züllött el, ő korrekt volt és illedelmes, de benne valami felrobbant, és Toporján ezt a robbanást nem bírta el. Ábel sokakat megtérített a bűn útján való megtérés vallásának, a többi között Pergelin Tódort is, aki a híres chimendexet feltalálta. Szóval Pergelin Tódor is megtért, pedig Majoránnát elvette feleségül, és kellemes házaséletet éltek, Pergelin azóta lop és káromkodik, és a nyilt utcán szeméremsértő dolgokat művel, szóval igen komolyan vétkezik, Majoránna pedig, ez sem eszelősség, higgye el, Majoránna, aki régebben oly trágárul beszélt, egyik napról a másikra erről tökéletesen leszokott, Pergelintől külön él, a kórházba visszatért ápolónőnek, s ott anélkül, hogy bárki is észrevenné, az orvosságokat összecseréli, és a betegeket kínozza, és gyakran titokban őket megszúrja és megvágja valami éles szerszámmal, és a láztáblákat összecseréli, hogy a kórház betegei rettegnek, ha Majoránna a szobában megjelenik.

Persze Fillérné, igen, Fillér Joachimné, amikor ön még nem volt Mihály arkangyal, hanem csak levéltári segédfogalmazó, akkor ő uzsorás volt, de megváltozott ő is, meg sem ismerné. Fillérné pénzét lassankint mind elajándékozta. Egy reggel Zorge ószeres ajtajában egy százast találtak. Hol itt, hol ott kisebb és nagyobb összegeket nyíltan vagy titokban elajándékozott, aztán később már ruháit és edényeit kezdte osztogatni, és hozzám is egy este eljött, és az ajtót félig kinyitotta, és becsúsztatott egy edényben káposztafőzeléket, Mirabel persze rögtön tudta, hogy ez Fillérné, és a struccal azonnal vissza is küldte, de a strucc akkor párnával jött, és azt mondta, Fillérné azt üzeni, itt sok a gyermek, és ő ezt a párnát a gyermekeknek küldi. Amint látja, Fillérné nem hisz Ábelnek, és nem jár a bűn által való megtérés vallásának útján, hanem ellenkezőleg, mindenét elajándékozza, nem éppen eszelősségből, nem, ilyet nem mernék mondani.

Hoppy koccintott és ivott.

Igyon, szólt, igyon, és ne hagyjon egyedül. Hát mondja, nem változás ez? Nem olyan ez, mintha a régire semmiben sem hasonlítana, kivéve azt, hogy ez is éppen olyan, nem eszelős, nem, ezt nem mondom, hiszen akkor eszelős vagyok én is, én, Hoppy Lőrinc postamester. Régebben, ahogy a báró írta, piszkos és ízléstelen voltam, de az az idő elmúlt, megváltoztam, az a Hoppy nincs többé. De eszelős! Ez egy kicsit sok lenne. És mondja, ön talán eszelős, amiért Mihály arkangyal? Itt, kérem, egészen más dologról van szó, amit ilyen szóval, hogy eszelős, nem lehet elintézni. De tény, hogy itt minden megváltozott, akárhogyan is, de megváltozott, különös módon, képzelje csak el, mi történt Ambrussal, az álmodozóval. Hosszú évekig az ágyban feküdt, és csak álmodozott, és csak Kesző Benedek járt hozzá, hogy álmait hallgassa. Egy napon hirtelen csak úgy fölkelt, előbb egy kicsit támolygott, és a fekvéstől kipállott tagjait nehezen mozgatta, de aztán rendesen kezdett mosdani, és azt mondta, hogy ő anarchista. Hogy honnan vette, igazán nem tudom. Anarchista? Képzelje a meglepetést. Szegény Kesző Benedek egészen elszomorodott, mert már az álmokat nem hallhatta tovább, és bánatában az antikváriumot el is adta Zorge Salamonnak, és elment, senki sem tudja, hová. Ambrus pedig beszédeket tartott, és követelte, hogy a hatalmasokat és a gazdagokat mind öljék meg, és fenyegetőzött, hogy ezt a romlott társadalmat az utolsó szálig ki fogja irtani, és különösen haragszik lovag Herstal Raimundra, aki már azóta régen kancellár lett. Ugye csodálkozik? Nem hitte nekem, hogy itt minden megváltozott, még Ambrus is, aki röpiratokat firkál, és merényletekre készülődik. Kesző Benjamin is, az öreg köszörűs, az ön nagybátyja, úgy látszik, egy kicsit mégis eszelős, mert már az embereket összetéveszti, nem csoda ebben a világban, ahol minden annyira megváltozott. Amikor Vermeránnal beszél, azt hiszi, hogy az Toporján, amikor Pergelinnel, azt hiszi, az Hoppy, és Ágoston atyát összetéveszti Kankalinnal. Nem furcsa? Barnabás már több mint két éve Kelet-Ázsiába utazott, hogy nagy művéhez ott helyszíni tanulmányokat végezzen. Igen, szegény Kesző Benjamin mindenkit összetéveszt, de nem következetesen, egyik napon én Kankalin vagyok neki, a másik napon Pergelin, a harmadikon Ambrus, és nem tudok rájönni arra, miképpen csinálja ezt –

Ugyanebben a pillanatban a szomszéd ivóhelyiségben valaki énekelni kezdett.

Sóóó-bor, ugye jóóó-gor, Jóóó-gor, ugye sóóó-bor,

Ez Toporján, suttogta Hoppy.

(Már régen tiszteletem óhajtottam tenni önnél, igen tisztelt barátom, a külpolitikai helyzet sohasem volt kedvezőbb ahhoz, hogy a világbékét meg lehessen teremteni, és a sport eredményei napról napra fejlődnek –)

Jógor, ugye sóbor, sóbor, ugye jóógor –

Most Ágoston atya hangja hallatszott:

Rosszul énekli, hallja, hé, azt úgy kell énekelni, hogy sógor, ugye jó bor –

Az én nótám, úgy éneklem, ahogy akarom –

Sóóbor, ugye jóóóóó-gor –

Így nincs jól, szólt Ágoston, még ezt a nótát se tudja?

Toporján most még bensőségesebben: Jóóóógor, ugye sóóóóóbor –

Hallja, hé, itt nekem ne énekeljen rosszul nótákat, menjen máshová –

Sóóóó-bor, ugye jóóóóóóóó-gor –

Ne énekeljen, menjen máshová –

Toporján az asztalra csap.

Az én nótám, úgy éneklem, ahogy akarom. Sóóó-bor, ugye jóóó-gor –

Fizessen és pakoljon –

Jóóó-gor, ugye sóóó-bor –

Mars ki –

Toporján felüvölt: Jóógor, ugye sóóbor, sóóbor, ugye jóóógor –

Ugyanakkor a poharat a falhoz csapja.

Ágoston atya széket ragadott.

Hoppy és Bormester az ajtóból nézte, de rögtön visszahúzódott.

Gondolta volna valaha, hogy Tibet apostola és a korrekt törzsorvos valaha is –

Az ütközet egyre hevesebb lett. Ágoston Toporjánt borosüvegekkel bombázta. A törzsorvos azonban a felborított asztal mögé bújt, és onnan az összetört székek lábait dobálta. Öt perc alatt az ivó romokban hevert.

Már nem a régi, suttogta Hoppy, ugye nem kételkedik benne?

Egyelőre nem távozhattak. Az ivóban most a harc válságosra fordult. A fiaskók ott dörrentek a falon, a székek Ágoston feje fölött az üvegszekrényt összetörték. Toporján most a másik asztalt behúzta, és igen leleményesen úgy helyezte el, hogy a lövedékek felülről nem érhették. A helyzet hátránya kétségtelenül az volt, hogy olyan harckocsihoz hasonlított, amelynek nem volt periszkópja. Ez volt a törzsorvos stratégiájának a hibája, s ezért kellett hogy az ütközetet végül is elveszítse. Mert amikor az asztalt, feje fölött a másik asztallal lassan maga előtt tolta, és Ágoston megerősített állása felé előnyomult, nem vette észre, hogy Ágoston a pultra feláll, söröshordót emel fel, megvárja, míg Toporján alkalmas távolságra érkezik. Mikor Toporján a pultot két méterre megközelítette, markában a széklábbal éppen kitörni készült. Ágoston atya a söröshordót egyszerűen az asztalra hajította. Az asztal recsegve beszakadt, és Toporjánt csaknem agyonlapította. Ágoston most leugrott, a törzsorvost elkapta, és olyat rúgott rajta, hogy az ajtón keresztül messze az utcára repült. Ágoston atya ugrásra készen még egy percig várt, de a törzsorvos, úgy látszik, megelégelte, és többé nem mutatkozott. Az ütközet Ágoston atya teljes győzelmével ért véget.

Az egészben, szólt Hoppy, az a különös, hogy ez a csapos tulajdonképpen a dogmatika tanára, de nem éppen olyan különös volt régebben, hogy a dogmatika tanára tulajdonképpen csapos volt? Ki tudja? Ki tudja? És melyik az igazi, a csapos vagy Tibet apostola? Melyik az igazi Hoppy, a régi, az ízléstelen és piszkos Hoppy vagy ez az új, aki megváltozott? Ki tudja? Melyik az igazi Bormester, a segédfogalmazó, aki önmagát keresi, vagy pedig Mihály arkangyal? Ki tudja?

Hoppy most az órára nézett, sürgősen fizetett, és elmentek.

Mennem kell, tudja, Mirabel, pontos, pontos, a leghelyesebb, ha ön néhány napra, amíg alkalmasabbat nem tud, Auguszta Kornéliánál húzódik meg, itt van neki háza, ágyat ad ki, a házat megmutatom –

A postamester a házra mutatott, aztán gyorsan elsietett.

Nincs idehaza, szólt az öreg szakállas ember. Aztán hozzátette: Ki későn jár, korán ébred.

A kis kamrában savanykás nyúlpörköltszag volt, valahol rongy is odaéghetett, kihűlt pipafüst és lábszagú cipők. Bormester később a kifutott tej szagát is határozottan érezte. Az erősen összetett szag a lámpa petróleumgőzében úszott. Egyébként a kis kamra csaknem sötét. A fal mellett két ágy, szekrény, kis asztal és szék, egyébként nem is lehetett lépni, olyan sűrűn, egymás mellett. Monopol ott üldögélt. Most éppen nem pipázott, de a pipa szájában volt, szakállára lógott, fején sapka, vállán valami kaftánféle.

Miért keresi?

Régebben ismertem, szólt Bormester. Néhány napra szállás –

Pénze van? Mert a pénz, az pénz, mint ahogy a jármai javasaszszony mondta. Kikapón járva, balul bukik –

Ez nem jó hely?

Jó. Az az ágy ott üres. A másikban én alszom. Ez az én szobám, de az ágy ott az övé, olyan, mint a dongói bíró –

Egy-két napra –

Ezzel is úgy van, mint a kálnarosztokai pásztor a koplalással, ha kibírja –

Miért? Auguszta Kornélia –

Nekem nincs vele semmi bajom, nekem nyugdíjam van, negyvenhat évig voltam sekrestyés, és nyugdíjat kapok, én meg is mondom neki, odamondok neki, és tőlem fél, én nem félek tőle –

Monopol előkészületet tett arra, hogy rágyújtson. A kaftán zsebéből dohányzacskót vett elő, és a dohányt morzsolni kezdte.

Szűzdohány, szólt, ha van házad, leéghet, ha nincs, magad égsz –

Itt a házban sokan laknak, szegénység lakik itt. Selesztó, a suszter nyolc gyerekkel, a másik szobában –

Pipáját megtömte, papírt vett elő, megsodorta, és a lámpa fölé tartotta. A papír füstölni kezdett. Bormester köhögött.

Korán köhög, mondta Monopol, azt mondta a bolyoki bába is a gyereknek, amikor a világra húzta –

A papír fellobbant, és a pipadohány égett.

Munkások laknak itt, de nem a jobbfajta, csak olyan napszámosok, sok asszony, gyerek. Auguszta Kornélia ezeket fogadja be, a fizetséggel nem is nagyon törődik, csak hogy kiabálhasson, az kell neki, lármázni és szidni –

Pipafüst.

Ezt a házat úgy lopkodta össze, most háza van neki, és ő a császárnő. Kis Makárból lesz a nagy Makár.

Monopol köhögött.

Pfiha, vén csaszja. Velem nem mer, én megmondom neki, nekem nyugdíjam van, az ágy és a szekrény az enyém, ebédet és vacsorát kapok a plébánián, én megmondom –

Köpött.

Mint a szabatini bolond. Aki teheti, el is megy innen, inkább a Horpályon lakik, ott olcsóbb is. De Auguszta Kornélia mindig azt mondja, nem kell, ne fizessen, úgyis szegény, én majd várok. És akkor a szegény adósságban van, és nem mehet el, és akkor jön ő, és akkor szidja és nyúzza és kiabál, reggel az udvaron rikácsol, hogy ez a sok élősdi mind az ő vérét szívja, és senki se fizet, és fenyegetőzik, hogy kidobja őket, de nem dobja ki, sőt fél is, hogy elmennek, és akkor ő nem lehet császárnő. Selesztó suszter is itt lakik már két éve, és nem tud szabadulni, a lakbért sohasem fogadja el. Nem, nem kell, csak tartsa meg, sok gyereke van, másra kell, de aztán reggel dörömböl az ajtón, ez a sok redves féreg itt mind rajtam élősködik és nem fizet, és akkor ő a császárnő, mint Takcsányban mondják, ha nincs véka, nincs páka –

Pipafüst.

Szóval ez az ágy, mondta Bormester, és a homályba nézett.

Egész szoba kell? Sokba kerül. Valami úr?

Nem, úr nem vagyok, csak néhány napra –

Aludjon itt, majd megleszünk valahogy, én éjjel is pipázok, mert már nemigen tudok aludni. De itt Auguszta Kornélia nem lármázik. Harminc krajcár, sok, nagyon sok, szalmazsák húsz, takaró nélkül tizenhat, sokan úgy alusznak, mint az ugornyai komondor –

Harminc krajcár. És a külön szoba?

Egy forint. Én itt huszonnégy krajcárt fizetek, de az ágy és a szekrény az enyém, negyvenhat évig voltam sekrestyés, velem nem mer –

Auguszta Kornélia éppen akkor jött. Még mindig a régi, a kis rongyszatyorral, de ő már nem volt a régi, Bormestert azonnal megismerte, ó, igen, itt alhat Monopollal, egy éjszakára harmincöt krajcár –

Nem harminc?

Nem, nem harminc, drága a zsír meg a liszt, és a petróleum is megdrágult, igazán nem lehet –

Úgy, úgy, szólt Monopol, harmincöt, mindig is annyi volt –

Megint bebüdösítette a szobát, szólt Auguszta Kornélia, mindig bagózik, a pipát egyszer csak össze fogom törni, nem tűröm, hogy itt az én házamban büdösítsenek –

Monopol a sarokba ment, és a pipát kiverte.

Ha kibírja ezzel az emberrel, itt alhat, vén disznó, köpköd, és még éjszaka is bagózik, csak kiáltson rá, ne tűrje, én könyörületes vagyok, itt él a nyakamon, és befogadtam, nem hagytam kint az utcán, most meg itt, meddig akar maradni? Csak egy-két napig? Van pénze? Nálam csak rendes emberek laknak, nem mindenféle fegyenc, Monopol, ez rosszabb, mint a gyilkos –

Monopol a hátsó sarokban ült.

Nem sokáig fogom tűrni, nem engedem, hogy az én házamban büdösítsenek, és fegyencek és gyilkosok itt lakjanak, aztán ha elmegy, megnézem ám a batyuját, nehogy elvigyen innen valamit, ez az én házam –

Bormester Virgil mégis megkísérelte, hogy Kesző Benjaminnal beszéljen. Az öreg köszörűs, úgy szemre, nem sokat változott, csak tekintete zavaros és –

Jó reggelt, főorvos úr, szólt, foglaljon helyet, örülök, hogy látom, igazán –

Bormester szólni akart.

Már jobban vagyok. A por, amit adott, használt, aludni tudok, de a gyomromban görcsöket –

Kesző Benjamin, kedves bátyám, nem ismer meg?

Kesző közelebbről nézte.

Hogyne ismerném, Vermerán doktor úr –

Nem vagyok Vermerán, Bormester vagyok, Bormester Virgil, az ön rokona, aki négy évvel ezelőtt itt laktam önnél, emlékszik?

Kesző mereven nézte.

Ó, most látom csak, Howligree úr, persze, persze, lássa, az öregség, már meg sem ismerem –

Nem, nem Howligree –

Hallottam legújabb vállalkozásairól és terveiről –

Nem vagyok Howligree, Bormester vagyok –

Kesző szeme most egészen elhomályosodott. Nem? Hát ennyire?

Most hirtelen felderült.

Toporján törzsorvos! De régen láttam. Rossz híreket hallottam önről, igazán örülök, hogy nem bizonyultak igazaknak, milyen jó színben van, meg is fiatalodott –

Benjamin bátyám, szólt Bormester, és egészen közel ment, hogy arcát megmutassa, nézzen rám, Bormester vagyok, én vagyok, én vagyok az, aki itt laktam, és elfogtak –

Elfogták? Hihetetlen. Hát mit csinált? Talán magát is abban a pástétomsütőügyben? Hiszen abból semmi sem volt igaz, Flórián találta ki, mint a Mandula Mózest, akkor nálam lakott a rokonom, és majdnem felakasztották –

Emkékszik ön a rokonára?

Hogyne –

Én vagyok az, kiszabadultam –

Hogyan, hát be volt zárva? Mégis bezárták? Miért? Hát ön ölte meg a pástétomsütőt?

Nem, értse meg, nézzen rám –

Folyton nézem, persze, bocsásson meg, Toporján ön? Vagy mégiscsak Howligree?

Bormester tanácstalan lett.

Van önnek valami oka, hogy engem ne akarjon megismerni? Főorvos úr! Persze mégis, tudja, én –

Kesző arca ismét elborult.

A porok igen jók, mondta, de görcsök, a gyomromban –

Este inkább az utcán. Köd. Fog. Horpály. Hárombéka tér. Monopol, ha Auguszta Kornélia nem volt otthon, pipázott. Kinek a szénája, kinek a babája. Már semmi sem a régi. Húsz krajcár az ebéd. Éhes. Köd. Pad.

Négy Kesző van, ez biztos. Az első Kesző Benjamin köszörűs. A második Kesző Bertalan elöljáró, mint Hoppy mondta, már nem a régi, és megváltozott ő, uram, megváltozott, nem a koldusszólamokat gyűjti, már nem mondja, hogy szegény rokkant vagyok, szíveskedjék nekem az ég nevében egy kis segélyt nyújtani (lassan, tagoltan, kis önérzettel és megindultan kell mondani). Kesző Bertalan már nem jár ajtóról ajtóra, hanem fekete kabátban, selyem nyakkendővel bekopogtat és mosolyog, oly régen készülök önhöz, kedves barátom, elragadóan lakik, kitűnő színben van, és a divat most igen ízléses, bár a külpolitikai helyzet napról napra javul, és pontosan úgy, mint Toporján. Kesző Bertalan Toporján lett, de Toporján nem lett Kesző. Sóóó-bor, ugye jóóó-gor. Valami hiba történt, pedig ha a dolgokban csak egy szemernyi logika lenne, Kesző így szólt volna Toporjánhoz: Uram, fogadja tőlem koldusszólamaim gyűjteményét, és én átveszem öntől a látogatásokat. Látogassatok, gyermekeim, hogy benneteket is látogassanak. Boldogok, akik látogatnak, mert őket is meglátogatják. Mire Kesző Bertalan és Toporján tragikomikus maszkjait kicserélik és távoznak, és ettől a naptól fogva Toporján lett Kesző, és Kesző lett Toporján. Most pedig Kesző Toporján lett, de Toporján nem lett Kesző, hanem a korcsmában énekel. Jóóó-gor, ugye sóóó-bor. A közerkölcsök haladása napról napra tapasztalható, mert kitűnő rendőrségünk a polgárok személyi és vagyonbiztonságát. Ki fog most ajtóról ajtóra járni? Ki csenget be? Senki se mondja többé, hogy éhező, családos, rokkant, beteg, öreg (rimánkodva, csuklandozva kell mondani). Senki nem koldul többé, s a világ egy koldussal szegényebb lett, Kesző Bertalan szerepe üres, és senki sem tudja őt helyettesíteni, Toporján nem halt meg, hanem éljen Toporján, az asztal mögött a széklábbal támadja Ágoston atyát, Kesző tovább él, mint Toporján, de Toporján nem látogat, hogy őt látogassák, a teremtésben üres hely maradt, Kesző Bertalan meghalt és nincs többé, gyászfátyollal takarva.

Kesző Benjamin és Kesző Bertalan után pedig szám- és sorrendben a harmadik, Kesző Benedek, foglalkozása antikvárius, akit száraznak és képzeletszegénynek neveztek, és aki saját szárazságába beleszáradt, és elment Ambrushoz, hogy álmait hallgassa a szőke leányról, akit a kegyetlen várúr a toronyban őriz pribékjeivel, és Ambrus a rácsot elreszeli, és a földalatti alagúton elmenekül. Ambrus már nem a régi. Nem álmodik többé, hanem anarchista, és röpiratokat ír és megváltozott, ő, uram, megváltozott, már nem a régi, Kesző Benedeket cserbenhagyta, s akkor ez szárazságába beleszáradt, és a boltot eladta, és Zorge Salamon megvette, és eltávozott. Biztosan él még valahol, de élet az, ha már Ambrus álmait nem hallgathatja? Hát élet? Élet az, képzelet nélkül, lefátyolozott leányok nélkül és alagutak nélkül és pribékek nélkül? Nem élet, nem élet, ó, megváltozott, megváltozott, szegény, szenvedő Kesző Benedek. Benedek, hol vagy? Az ő helye üres marad, és helyét nem töltötte be senki. Mindenki, az élők közül mindenki méltatlan arra, hogy az ő helyét betöltse, az álmodó helye is üres lett, és nincs, aki álmodjon a tornyokról és az alagutakról és a kötélhágcsókról, ó, Kesző Benedek, szegény Benedek –

A negyedik Kesző, a fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos négy évvel ezelőtt hetvennégy éves volt, most tehát hetvennyolc, és csaknem mindennap átmegy a vállalkozóhoz, és lelkére köti, hogy zászlós temetést, ahol elöl viszik a zászlót, Kesző Domonkosnak joga van hallani, ha ő már nem láthatja, az összes díjakat kifizette, még a koszorút is, és a menet megindul, és elöl a zászló, és Kesző Domonkos könnyezik. Nem, Hoppynak nincs igaza, hogy minden megváltozott, és semmi sem a régi. Kesző Domonkos a régi, mert mi is lenne, ha ő már nem lenne a régi, ha felöltözne, és elmenne látogatóba, hogy őt is látogassák, és a korcsmába menne, vagy Kesző Domonkos Hoppy lenne, és Hoppy Toporján lenne, és Flórián lenne, és felbontaná a leveleket, és azokat leírná, és mindenkinek felolvasná. Tulajdonképpen, ha a dolgokban csak egy egészen kicsiny logika lenne, a maszkokat csak a négy Kesző között lett volna szabad kicserélni, és a csere Kesző-csere lett volna, Benjamin lett volna Benedek, és Benedek lett volna Bertalan, és Bertalan lett volna Domonkos. A változás csak Keszőn belüli változás lenne, de a dolgokban nincs logika, Bertalan eltűnt, helye üres, senki sem koldul többé, egy koldussal a világ szegényebb. Benedek eltűnt, és senki sem tudja, hol él, és Benjamin nem ismer meg többé senkit, csak Domonkos jár mindennap a vállalkozóhoz, és hallgatja, hogy elöl viszik a zászlót, és a menet megindul, és akkor könnyezik.

Bormester feláll. Hárombéka tér. Köd. Vissza. Pipafüst, petróleumszag.

Reggel valaki, világos hang, egészen világoskék, egy kicsit színehagyott, világoskék hang azt mondta:

Itt lakik Bormester Virgil úr?

Itt lakik, szólt Auguszta Kornélia, itt, kérem, tessék befáradni, azonnal –

Hölgy keresi, hölgy, Améline tanárnő –

Améline –

Bormester úr, önt keresem. Kérem, jöjjön velem, igen, elkísér? Itt nem, ez a környezet szörnyű, ugye elkísér? kérem –

Améline már nem a régi. Hol van a férfiak és a nők elválasztásának eszméje, a női állam megalapítása, hol van már a matriarchátus morális szigora, az amazon, hol van már Améline, a régi? Améline jó lett, nagyon jó, a kislányoknak az iskolában türelemmel magyarázza, hogy merre folyik a Jangce-kiang és a Huang-ho. Még jótékonysággal is foglalkozik, gyakran ad koldusoknak, sajnos nem Kesző Bertalannak, mert Kesző most látogatóba jár, gyakran látni őt a templomban is. Améline jó, és mindenki tudja róla, hogy jó, de Améline rossz, gonosz és bosszúálló, és gyakran a koldusokat leköpi, és a kislányokat pálcával megveri, és embereket az utcán feldönt, néha köveket szed fel, és ha senki se látja, ablakokat tör be, és néha még gyújtogat is, csak úgy gonoszságból és engesztelhetetlen haragból és gyűlöletből és –

Améline nem úgy jó és nem úgy rossz, mint ahogy például Schnoen Alajos akkoriban, három év és nyolc hónappal ezelőtt, egyik nap Schnoen Alajos volt, a másik nap Turcsika Szelenár, a harmadik nap Bajnád Edelény. Nem. Améline egyidejűleg jó és rossz, a mérleg benne hol jó oldalra billen, hol rossz oldalra, és ő e szerint vagy jó, vagy rossz, és ha ő valami jót tesz, akkor a mérleg jó oldalra billen, és akkor neki gyorsan valami rosszat kell csinálni, gyorsan valami gonoszat, és akkor neki a mérleg egyensúlyát helyre kell állítani, mert másképpen egyáltalában nem bírja ki. Amikor aztán a mérleg egyensúlyban áll, akkor úgy érzi, hogy fejébén szél fúj, és akkor megnyugszik, és nincsen semmi baj. De, ha Améline valami rosszat tesz, akkor neki gyorsan valami jót kell tennie, a koldusnak egy forintot adni vagy a templomba menni és imádkozni, mert ha nem teszi, akkor a szél fejében megáll, és azt Améline nem bírja ki.

Nem tudni pontosan, hogy akkor éppen Améline milyen rosszat tett, de bizonyosan valami különösen nagy rosszat, mert el kellett jönnie Auguszta Kornélia házába, és Bormester Virgilt onnan el kellett hoznia. El is hozta és hazavitte, és otthon reggelivel kínálta meg.

Nem, nem, igazán nem tűrhetem, hogy olyan ember, mint ön, akivel olyan igazságtalanság történt, emiatt még szenvedjen is, itt fog lakni nálam, amíg majd, ne tiltakozzon, így akarom –

Nézze, kedves Améline, én, bevallom, itt már nem ismerem ki magam. A börtönben igen sokszor azon tépelődtem, hogy ez miért van így. Érti, mire gondolok? Ugye érti? Erre, mondjuk, az egészre. Külön-külön talán Kankalinra és Laurára és Ágoston atyára és Auguszta Kornéliára. Persze csak úgy, a többi között. Tulajdonképpen mindegyikre. Úgy látszik, hogy itt olyan különbségek vannak, amelyeket sohasem lehet kiegyenlíteni. De én nem arra gondolok, hogy ők valamennyien külön-külön ilyenek, hanem arra, hogy az egész ilyen. És nem tudom, vajon előbb mindenki külön-külön ilyen volt, és az egész emiatt lett ilyen, vagy pedig fordítva, először az egész volt ilyen, és ezek, szegények, itt nem tehetnek róla, amiért ilyenek, mert az egész ilyen, és talán kezdettől fogva ilyen is volt, s ezért ők se lehetnek mások, és ilyeneknek kell lenniök.

Ért engem? Amit most mondok, nem nagyon világos. Belátom, egyáltalán, nem világos. Mondom, én a börtönben ezen tépelődtem. De, amikor a börtönből kijöttem, azóta még jobban meg vagyok zavarodva. Mert már kezdtem belenyugodni, hogy Kankalin ilyen és Barnabás ilyen és Schnoen ilyen. Mindenki külön ilyen, és az egész is ilyen. Ők már, hogy úgy mondjam, az én megismerésem számára kezdtek valami biztos támpontot nyújtani. Én ezt a támpontot, ezt a részükről nyújtott bizonyosságot nem helyeseltem, de kénytelen voltam elfogadni. Érti? Ugye, érti, kedves Améline? Mégis valami bizonyosság. Valami. Vagy nem? Most pedig, amikor a börtönből kijöttem, láttam, hogy ez a bizonyosság nincs. Hoppyval találkoztam, és ő azt mondta, hogy itt már semmi sem a régi. Ez igaz. Itt már semmi sem a régi. A bizonyosság eltűnt. Úgy látszik, hogy ők mind és az egész együtt, már más bizonyosságban élnek. Nem olyanban, mint az előbbi volt. Itt minden megváltozott. Ön is, kedves Améline. De most aztán végképp nem ismerem ki magam. Így, ahogy ez van, úgy érzem, szintén igen hamar eltűnik, és ismét valami más jön. Mondjuk, ha én innen néhány évre elmennék és visszatérnék, nem azt találnám, ami most itt van, hanem Hoppy ismét azt mondhatná, hogy itt már semmi sem a régi. Ugye érti? Ne csodálkozzon azon, hogy én itt magam a legnagyobb bizonytalanságban érzem, sőt azt merném mondani, hogy én ettől a bizonytalanságtól magamat valósággal fenyegetve, sőt megtámadva érzem. Hovatovább oda fogok jutni, hogy én ezeknek az embereknek semmit sem fogok tudni elhinni. Miért? Azért, mert mindig kénytelen leszek arra gondolni, ha én innen elmennék, és négy év múlva visszatérnék, itt már senki se lenne a régi. Én igen jól megértem nagybátyámat, Kesző Benjamint, aki, mikor hozzá elmentem, először úgy beszélt velem, mintha Vermerán lennék, aztán mintha Howligree, aztán mintha Toporján. Ő, kérem, szintén oda jutott már, hogy teljesen megzavarodott, és az embereket nem tudja megkülönböztetni. Én még nem tartok itt. De gondolja csak el, vagy nem? Gondolja csak el, kedves Améline –

Én, kérem, minden reggel azzal a nyugtalansággal ébrednék, és talán részemről könnyelműség is, hogy nem így ébredek, de igen, tegyük fel, átmegyek rokonomhoz, Kesző Benjaminhoz, és akkor ő már nem a régi, esetleg átváltozott a struccá vagy pedig Monopollá. Vagy például megbetegszem, és elhívatom Vermerán doktort, de ő már nem a régi, már egyáltalán nem foglalkozik orvostudománnyal, hanem pék lett, esetleg beiratkozott a vezérkari iskolába. De még azt se tudhatom, hogy ön, kedves Améline, ön, egyik napról a másikra megváltozik ön, így, ahogy van, elragadó teremtés, példátlanul jó szíve van, erről alkalmam volt meggyőződni. De hátha ön holnap ugyanolyan boszorkánnyá lesz? Ki biztosít engem arról, hogy ez az eset lehetetlen –

Én, kiáltott Améline, én biztosítom önt –

Ma és ebben a percben, válaszolt Bormester szenvedélyes hangon, a legjobb hiszeműen ön tényleg ezt mondja, elhiszem, de én továbbmegyek, mert én szeretem a dolgokat végiggondolni, csak nem ad absurdum vinni, legalábbis ebben a pillanatban így van. Mondom, továbbmegyek, és felteszem azt a lehetőséget, hogy egy reggel én már nem mint Bormester Virgil ébredek, hanem tegyük fel mint Flórián, vagy a legrosszabbat is fel kell tenni, mint Hoppy Lőrinc –

Ó, kiáltott fel Améline megborzadva, ne beszéljen ilyen szörnyűségeket, én esküszöm önnek, ez önkínzás –

Ne higgye. Ez a valóság, amelyben mi élünk, hogy is mondjam, olyan tünékeny, olyan ideiglenes –

Kezével bizonytalan, parabolikus mozdulatot tett –

Azt hiszem, érti, olyan, csaknem okkultnak nevezném, azt hiszem, érti, bocsánat a kifejezésért –

Egészen jól értem, válaszolt Améline.

S én tudom, hogy én sem vagyok kivétel, ezt a börtönben megtanultam, én is ott forgok a többi között az örvényben, védtelenül, teljesen védtelenül, kiszolgáltatva nálam határtalanul erősebb hatalmaknak, amelyek belőlem azt csinálnak, amit akarnak. Én, kedves Améline, a bizalmatlanságot magam iránt állandóan fenntartom, sőt nekem az a gyanúm, hogy nekem illik is magam iránt fokozott mértékben bizalmatlannak lennem, és megvallom, én ettől rendkívüli módon félek, én valósággal irtózom és szenvedek attól a gondolattól, hogy egyik nap csak úgy szétbomoljak, másnap aztán mint egy egészen idegen lény éljek tovább, mondjuk mint valami pszeudomorfózis, álarcban, álruhában, mintha egyik nap mint Bormester kimúlnék, és a következő nap mint Kesző Domonkos élnék tovább, aztán ismét más, ismét más, esetleg állat, elefánt vagy tengerinyúl vagy kenguru vagy –

Améline Bormester Virgilt azonnal megértette.

A bizonytalanságnak azt az érzését, amelyről ön beszél, kedves Virgil, nagyon jól értem. Ne, igazán ne mondja ön, hogy amiről beszélt, az nem világos. Egészen világos az, legalábbis számomra. De nemcsak világos. Közös helyzetünket ön oly találóan, sőt oly szépen jellemezte, ahogyan csak igazán költő tudta volna. Ó, különösen amikor azt mondta, hogy e bizonytalanságtól magát fenyegetve, sőt megtámadva érzi. Én ezt már nagyon régen szintén érzem. Bizonyosságot. Igen. Nos, mit gondol, kedves Virgil, nem csak rajtunk múlik az, hogy ezt a bizonyosságot megszerezzük?

Hogyan érti ezt? – kérdezte Bormester.

Nézze, rendezkedjék itt be. Próbáljon nem arra gondolni, hogy ez a lakás, ez a ház, a bútor és a többi nem az öné. Tekintse magáénak. Én önnek ajándékozom, sőt kérem, fogadja el. Megteszi nekem ezt az örömet? Nem válaszol? Miért? Bizonyosságot kívánt. Én adok önnek bizonyosságot. Ön ezt a meghívást részemről talán ideiglenesnek tartotta, amíg valami állást keres, és saját keresményéből megél. Tekintse ezt a meghívást állandónak. Maradjon itt. Kérem, ne tiltakozzék. Ön bizonyosságot kívánt. Én bizonyosságot adok önnek. Én ezennel házam felét önnek adom, sőt kérem, hogy fogadja el, és szerezze meg nekem ezt az örömet, de nem, kérem, szégyenlem magam, én egész házamat önnek adom, csak arra kérem, hogy engem tűrjön meg itt, és engedje meg, hogy itt lakjak önnél, e pillanatban nem ön az én vendégem, hanem én vagyok az ön vendége. Igen?

Kérem, Améline, ne űzzön belőlem gúnyt –

Kérem, ne sértsen meg azzal, hogy ezt gúnynak nézi. Ön bizonyosságot akart. Nézze, kedves Virgil, én már voltam Zorge Salamonnál. Ő volt az, aki Kesző Benedek antikváriumát megvette. A bolt igen jó helyen fekszik, az iskola mellett, és a diákokból megél. Zorge azonban a könyvekhez nem ért, és a bolttal nem is akar foglalkozni. Én már előleget is adtam. Önnek ez kitűnő foglalkozás lesz. Jó jövedelem. A hátralékot Zorgénak törleszteni fogja, az előleget pedig nekem visszafizeti. Nem azért mondtam, mert én arra a pénzre számítok, tudom, hogy ön érzékeny ember, és ingyen nem fogadná el, még tőlem sem. Ha kívánja, szerződést fogunk kötni. Akarja? Beszéljen már. Mondja, hogy igen vagy nem. Válaszoljon. Mondjon igent –

Látja, kedves Améline, ez az, amitől féltem. Ismét bizonytalanság. Én önt másnak ismertem. Megint nem tudom, hol állok. Améline, ön nagyon jó. Bocsásson meg, hogy ezt eddig nem tudtam –

Ön már megint fenyegetve érzi magát. Ne tegye. Ne védekezzék. Én nem támadom –

Nem vagyok képes észre térni –

Válaszoljon, Virgil, csupa nemet mond, mondjon végre igent –

Nem fogadhatom el –

Virgil, ne kínozzon –

Kínozom? Én? Önt? Kedves Améline –

Hát nem érzi?

Nem tudom, igazán nem tudom, hogy mit érzek, és mit kellene éreznem. Csak azt tudom, hogy ön jó, nagyon jó, drága Améline –

Végre, végre elfogadta, igazán nehezen ment, sejtelme sincs róla, hogy milyen boldoggá tett, ó, egyedül én nagyon bizonytalan voltam, ön erről oly szépen beszélt, a fenyegető bizonytalanságról, én is vágyódtam arra a bizonyosságra, nagyon boldoggá tett, drága Virgil –

Améline felugrott, és Bormester nyakába vetette magát.

Ez az egyetlen bizonyosság, higgye el, Virgil, az egyetlen –

Bormester, nem tudta, miért, de egyszerre érezte, hogy elkezd reszketni. A reszketést figyelte, valahol a köldök és a rekeszizom táján keletkezett, és lassan az egész testére végigterjedt, annyira, hogy végül ujjai is reszkettek. Améline ölében feküdt, és arcát simogatta. Bormester ebből a helyzetből semmit sem értett. Hogyan kerül ide ez az idegen nő, ilyen, majdnem veszélyes és kihívó testi közelségbe, és mit akar tulajdonképpen, hiszen ez azt hiszi, hogy szerelmes beléje, és Améline jó, igen jó, szíve jó, neki adja a házát, még boltot is vesz neki, és íme most még önmagát is odaadja –

Milyen félszeg ember ön, Virgil, szólt Améline halkan, milyen fiús –

Bormester ijedten nézte.

Miért nem csókol meg már?

Bormester sietve Améline haját megcsókolta, és aztán még jobban kezdett reszketni.

Nem a hajamat, a számat, Virgil –

Améline száját nyújtotta. Bormester hosszasan nézte ezt a szájat, egészen apró, távolról láthatatlan kis szőke pihéivel és állgödrével, és úgy érezte, hogy ez a száj nem szép, de valamiért mégis vonzza őt, különös kipárolgása van, csaknem kábító. Améline nem várt, Bormestert gyorsan megcsókolta.

Nem, szólt, igazán nem várunk sokáig, nem járunk jegyben hónapokig, az esküvőt minél hamarabb megtartjuk, hiszen oly sokat vártunk egymásra –

Bormester még mindig reszketett és a szőke pihéket nézte, az ajka szögletén volt egy szál, hosszabb, mint a többi, legalább háromszor olyan hosszú.

Látja, Virgil, most megszerezte a bizonyosságot, és nincs többé mitől tartania –

Bormesternek még nem volt ideje válaszolni, amikor az előszobában valaki csengetett. A szakácsnő ajtót nyitott, és a rektort vezette be. A rektor pontosan olyan volt, mint amilyennek Hoppy leírta, bagariaszínű arcbőrrel, kicsiny termetű, hegyes orral és csupa vertikális vonással.

Améline bosszús, az ördögbe is, éppen most, ilyen kényes pillanatban, micsoda tapintatlanság –

Ó, foglaljon helyet, rektor úr, még nem ismeri vőlegényemet, de talán –

A rektor leült és bólintott.

Esetére emlékszem, elmondták nekem. Önnek is kijutott e világ gyönyöreiből, mint másnak –

Mindig olyan rosszkedvű, szólt Améline.

Semmi okom sincs arra, hogy más legyek –

Gyújtson rá –

Kábítószerekkel nem élek, illúzió, egy-két percre elfelejteti, mint a bor vagy a szerelem, aztán elviselni még nehezebb –

Ó, a szerelmet is kábítószernek tartja? Ebben nincs igaza, talán sohasem volt alkalma megismerni, hogy mi az igazi –

A lét eredeti keserűsége, szólt a rektor, keserűbb, mint a kinin –

Ön azt hiszi, mondta Bormester, és figyelmesen előrehajolt, hogy a lét eredetileg keserű?

Én ezt tapasztaltam, válaszolt a rektor lassan. Csak különös fájdalmat tudok érezni, ha látom, hogy az emberek miket eszelnek ki –

Hogy a keserűséget megenyhítsék?

Úgy van. Én nem régen vagyok itt. Régebben másutt laktam, és azt hittem, hogy csak ott van úgy. Azt hittem, jobb lesz –

Szóval ön –

Igen. Nehéz volt elviselni. Ott is olyan volt. Az emberek. Senki se tudja, mi történt, csak olyan furcsa az egész, végül is, ha lenne kedvem nevetni, még nevetnék is, micsoda emberek! Azt hittem, itt jobb lesz –

Ott is ugyanolyan emberek?

Mások, mégis ugyanolyanok. Narkotizálják magukat, nehogy észre kelljen venniök –

Meg kellett volna házasodnia, szólt Améline, ha lettek volna gyermekei –

Kábítószer. Csak megakadályozza az embert abban, hogy a valóságot lássa –

Améline felállt, és süteményt hozott.

Ha már nem dohányzik és nem iszik, legalább –

Csak a legegyszerűbb ételeket, válaszolta a rektor, babot, krumplit, káposztát –

De az étkezés egyhangúsága növeli a melankóliát –

A rektor vállat vont.

Minek. Csak elhiteti, hogy jó, pedig –

Bormester tanácstalanul nézett Améline-re. Améline szemével intett.

Keserűbb, mint a kinin –

Én mégis azt merném tanácsolni, hogy nősüljön meg, elvégre még nincs túl a koron, fiatal ember, a nő, akinek derültebb a kedélye –

A rektor fejét rázta.

Én nem vagyok szentimentalista. S ez az egyetlen, ami engem a többitől elválaszt, nem vagyok szentimentalista, és nekem nincsen szükségem mindenféle mellékutakra, hogy a fanyarságnak ebből az óceánjából, ami a létezés, kiutat keressek. Szenvedés, szenvedés. Ha az, hát legyen az. Én nem akarom meghamisítani. Én nem szeretek szenvedni. Ha szenvedek, akkor szenvedek. Bolondok, akik isznak és dohányoznak és szerelmeskednek, és bolondság ez a sok vallás és költészet és zene és cirkusz és kapkodás és loholás. Az angolok azt mondják, hogy minden föld alatt víz folyik, és minden élet alatt szomorúság. Én ezt az ugrándozást a kenyérért és a hatalomért és a vagyonért és az örömekért és a békéért és a háborúért mind nagyon szomorúnak találom, és tudom, hogy sokan nevetnek is rajta, mert elvégre nevetséges is, csak nézze meg őket sorjában, akármelyiket, miben komikus, de szegény bolond azért ugrándozik, mert szenved. Én nem vagyok szentimentalista. Ha keserű, hát legyen keserű. Én nem akarok csalni –

Gondolja csak el, mondta Bormester Améline-nek, amikor a rektor eltávozott.

Szörnyű ember, kiáltott Améline, keserűbb, mint a kinin –

De gondolja csak el, mondta Bormester, ha ez az ember egy napon arra ébredne, hogy a létezés eredetileg nem keserű, hanem édes, és elkezd majd dohányozni és udvarolni és inni –

Ön ezt valószínűnek tartja?

Én ezt csaknem várom. Emlékezzen csak Toporjánra, milyen illedelmes volt, és most a korcsmákban verekszik, én láttam őt, amikor Ágoston atyával verekedett, Ágoston atya pedig a dogmatika tanára volt. Mindegyik ment valamilyen határozott irányba, és akkor egyszerre csak megtorpantak, és egészen más irányba kezdtek menni, és nem törődtek azzal, ki mit szól hozzá –

De Virgil, hiszen ezeknek a furcsa, majdnem rendkívüli változásoknak betege lett, önnek, úgy látszik, önmagában nincsen szilárd pontja –

Én attól félek, szólt Bormester, hogy egy napon én is így megváltozom, kedves Améline, és esetleg talán még gyilkos is leszek, és talán ön is megváltozik, és akkor nem lesz ilyen jó –

Ebben a pillanatban újra csengettek, és a szakácsnő Kesző Bertalant vezette be. Már hatvanon messze túl volt, de még egyenes és szép szál, különösen kifogástalanul szabott ruhájában.

Ó, kedves Améline, kedves Bormester úr, már régen készülök ide –

Bormester úr a vőlegényem –

Ezt igazán vártam, végre –

Foglaljon helyet, egy kis ital, cigaretta –

Elragadó háziasszony, mainapság igazán egyre ritkábbak lesznek, bár én nem tartozom azok közé, akik az idők miatt sopánkodnak –

Bormester Améline-hez hajolt, és halkan kérdezett. Améline fejét rázta.

Nem, nem Toporján volt, mondta, mikor Kesző Bertalan harmincöt perc múlva távozott.

Hangja, modora, közhelyei –

Sokan azt mondják, távolról sem olyan jó, mint valaha Toporján volt –

Semmi különbség –

Néha belezavarodik. Nem tudja, hol folytassa, a divatnál vagy a közerkölcsöknél –

Akkor ma jó napja volt –

Ó, ne beszéljünk most erről az unalmas Keszőről, ó, Virgil, olyan boldog vagyok –

Améline Bormesterhez simult, de most ismét csengetés hallatszott, és a szakácsnő Flórián urat jelentette be. Améline szeme haragosan villogott és –

Kedves Flórián úr, milyen kellemes, ó, foglaljon helyet –

Örvendek, hogy látom, szólt Flórián Bormesterhez, hallottam, hogy kiszabadult –

Mit akart ez itt? kérdezte, mikor Flórián egy óra múlva távozott.

Ő most Don Juant játszik, mondta Améline, udvarolgat Laurának és Bellának és Mollynak, és hozzám is eljött próbálkozni, és meg volt lepve, mikor hallotta, hogy menyasszony vagyok –

Látja, drága Améline, hát ne legyek bizalmatlan? Itt volt ez a keserű ember, itt volt Kesző Toporján alakjában, aztán Flórián, aki most már nem fantazmákat eszel ki, hanem Don Juan, és gazdátlan nőknél próbálkozik –

De Virgil, az égre kérem –

Mondja, ne legyek bizonytalan, és ne szálljon meg a rettegés, hogy egy reggel – én Flórián vagyok, vagy Kesző, vagy keserűbb, mint a kinin –

Virgil, ön kétségbe ejt, önnek semmi oka így szédelegni, hiszen én adtam önnek bizonyosságot –

És ha ez sem más, mint egyetlen napig tartó –

Virgil, ne bántson meg, az én szerelmem nem egy napig tart –

Nem, nem, drága Amélinéx –

Tudom, hogy ön aggódik, de ez a szerelem bizonytalansága, az ember nem tudja elhinni, én sem tudom, higgye el, de mégis boldog vagyok –

Gondolja, hogy –

Én ezt biztosan tudom. Ön még mindig az ítélet és a börtön hatása alatt áll. Pihenjen, én ápolni fogom, kedves Virgil, és az esküvőt, amilyen gyorsan csak lehet, megtartjuk –

Améline látta, hogy a mérleg katasztrofálisan a jó oldalára hajlik, rémülettel látta, mindig erősebben és erősebben a jó oldalára, és akkor megzavarodott, és gondolkozni kezdett, és fejében hirtelen szélcsend lett, és valami sűrűség lett. Hirtelen a másik szobába ment és felöltözött, és a városba indult. Keresett valamit, amivel az egyensúlyt helyre tudja állítani, és a jónak legalább megközelítőleg rossz oldala, többeket titokban megrúgott, és egy gyerekkocsit feldöntött, amikor az asszony a boltban volt egy negyed kiló sóért, és gyorsan elszaladt. De ez nem volt egyenértékű rossz, és köveket szedett fel, hogy ablakot verjen be, de az sem volt egyenértékű rossz. Milyen nagy jót tett ő most Bormesterrel, igaz, hogy férjet szerzett, éppen ideje már, hogy ő is férjhez menjen, és Bormester éppen jó, nem is olyan csúnya, és egyébként is majd megszokja, de nem, most valami nagyobb rosszat kellene tenni, mert ezt nem bírja ki, és akkor a boltban gyufát vett. A Horpályra ment, és ott a kis pajtában elbújt, ott sok kis szalmafödeles házikó volt, és a pajtában az égő gyufát eldobta és elszaladt. És szaladt fölfelé a kövesúton a városba, és mikor felülről visszanézett, látta, hogy legalább tíz ház már lángokban áll, és az emberek fejveszetten szaladgálnak, és vizesvödrökkel és csákánnyal és ásóval, és a tüzet el akarják oltani, és az asszonyok gyermekeiket mentették, a férfiak a bútorokat és az állatokat, és az égő gerendák közül ruhákat cipeltek ki és ágyneműt, és a tűz csak egyre terjedt kelet felé, ahol mindig kisebb és szegényesebb viskók álltak, és a kecskék és a disznók zajongtak, és Améline megállt, és diadalmasan a tüzet nézte, és akkor a mérleg helyrebillent, és fejében a szél elkezdett fújni.

Bormester már nem a régi, megváltozott, uram, meg se ismerné, titkát szívébe zárja, senkinek ő valódi lényéről nem beszél, nem mondja, hogy ő Mihály arkangyal, inkognitóban van miközöttünk. Legszentségesebb Mihály, aki feleségül vette Améline-t, aki már nem a régi, ó, régi jó idők, amikor Bormester még segédfogalmazó volt, és önmagát kereste –

Lőrinc, ön megint mászolyog, én ezt megtiltom önnek, szigorúan megtiltottam, és –

Mirabel, Bormester feleségül vette Améline-t, és antikvárius lett Kesző Benedek helyén, aki eltávozott, mert Ambrus nem álmodik többé, hanem anarchista –

És nálam lakott ő, amikor a börtönből kijött, és mindjárt láttam és mondtam is Selesztó suszternek, ez az az úr, akit bezártak, pedig nem is volt gyilkos, csak úgy kitalálták, én is ott voltam a tanú, és mondtam –

Szapora penko ne hidege rontom –

És akkor szűk folyosó következett, mert mögötte vörösbe öltözött fegyveresek üldözték, és a folyosó mindig szűkebb lett, és már csak négykézláb és hason tudott csúszni, és akkor egyszerre átható büdösség veszi körül, a csatorna recsegni kezd –

You are a devilish man, kiáltotta Marcella grófnő.

Mi lenne, ha holnap felébrednék, és Kesző Domonkos lennék, és elmennék, hogy meghallgassam, megindul a menet, és elöl a zászló –

Sóóóbor, ugye jóóógor, jóóógor, ugye sóóóbor –

Már nem a régi –

Császárnő lett, és a suszter gyermekeit szidja és reggel –

A csapos lett a dogmatika tanára, vagy a dogmatika tanára lett a csapos?

Elefántcsontszínű svájci selyem hálóing –

Már nem a régi –

Feleségül vette, és antikvárius lett –

Mihály arkangyal –

Vermerán doktor, a kórház főorvosa a legutóbbi hónapokban egyre súlyosbodó betegséggel küzdött, és gyakran azt mondta, legfeljebb még egy fél éve van, gyógyíthatatlan. Vermerán doktor az adamaszok és a hyrophlogistikonok élettanát egész orvosi gyakorlata alatt figyelte, ennek a témának szakembere, sőt erről a tárgyról több jelentékeny szakcikket is írt. Az adamasz a hímsejt, ismertetőjele, hogy színe fehér, kicsiny, szőrös lingamja van, amellyel hadakozik és verekszik, és mindenféle munkára is képes, ezen mozog, olyan csápszerű, kéz és láb és fej és lingam együtt, rendkívül mozgékony, indulatos, de olyan érzékeny, könnyen sebezhető és törékeny. A hyrophlogistikon a nősejt, amely arról ismerhető fel, hogy vérvörös, nem mozog, csak sodortatja magát, csápja nincs, ellenállóképessége rendkívül nagy, külső szerve nincs, időnkint rajta egy bizonyos lyukasodás figyelhető meg, és az adamasz ebbe tolakszik.

Az adamasz és a hyrophlogistikon élettani szerepe az emberi szervezetben az, hogy a hím- és nősejtek bioszexuális coitológiája tartja fenn a fizikai épséget. Ha egyik vagy másik sejt elszaporodik, coitoleszcens lesz, Vermerán kutatása szerint beáll a paraspermatoid vagy a diafossziliformis állapot. Az emberen a La Sadariana-féle betegség tünetei jelentkeznek. Népszerűen ezt chilei náthának is nevezik, és első jele a hólyaglob és a fogvizenyő, később buborrá fejlődik (lebenysorvadás, lastica turcica), és a fluxilitás teljesen megszűnik.

Vermerán doktor önmagán a paraspermatoid állapot egyes tüneteit már hónapok óta tapasztalta, és megkísérelte, hogy ezt a kezdődő coitoleszcens állapotot a rendszeres Borodonoszov-féle kúrával kiküszöbölje. Borodonoszov tulajdonképpen a hylex rhodopiensisnek, az úgynevezett rhodopei betegségnek világhírű specialistája volt, s e baj gyógyítása terén kimagasló eredményeket ért el. Módszere az volt, hogy a beteget szorosan két deszka közé kötözte, a levegőbe lógatta, vízzel locsolta, és a végbélen át sótalan korpás savóval vagy árpakávéval táplálta. A betegek nagy része, hogy e kúrától megszabaduljon, inkább meggyógyult, vagy ha nem is, a szanatóriumból mindenesetre eltávozott. Vermerán doktor a gyógyeljárást két hónapon keresztül folytatta, és határozott javulást tapasztalt, de időközben, sajnos, észrevette, hogy diagnózisa téves volt. Ebben az időben ő már önmagát ragaszkór ellen kezelte. A ragaszkór csipásodással kezdődik, reggelenkint a szem sarkában rizs, majd borsó nagyságú csipaképződés figyelhető meg. Később vizelési és székelési zavarok lépnek fel, aranyér, köhögés, fejfájás, az emlékezet kihagyása és álmatlanság. A betegség ebben a stádiumában már gyógyíthátatlan. A bubor (lebenysorvadás, lastica turcica) gyorsan kifejlődik, és a fluxilitás beáll. Amióta Vermerán ezt a betegséget önmagán megállapította, kénytelen volt önmagáról lemondani, és, mint sok embernek elmesélte, már csak azért él, hogy a betegséget önmagán megfigyelje, és ezzel a tudománynak szolgálatot tegyen. Állását egyelőre még nem hagyta el, sőt igen szorgalmasan dolgozott, étvágya is volt, jól aludt, és a betegségnek külső jele nem volt, de persze mindez csak látszat, semmi egyéb –

Amikor Améline-t a kórházba szállították, Vermerán azonnal megvizsgálta. Nem fluxilis, mondta, s ez a szerencse. Nehéz eset, de nem veszélyes. Diafossziliformis alkat, ha a szülés fájdalmas lesz is, közvetlen veszély nincs. Améline csaknem eszméletlenül feküdt, Bormester Virgil a folyosón járkált fel-alá, és az asszony nyöszörgését hallgatta. Lehet, hogy majd délfelé, mondta Majoránna, mert éppen ő volt szolgálatban. Améline-t a lehető legkényelmetlenebbül helyezte el. Nem fog belehalni, bár hármas iker, és keresztben feküsznek, szólt Bormesterhez, és figyelte, amint az elsápad, és reszketni kezd: Améline sikoltozni kezdett. Ugyanakkor az utcáról kiabálás, dübörgés, dobogás hallatszott.

Ezt az eseményt a leghelyesebb a hivatalos jelentés alapján közölni.

A jelentést maga Tóbiás rendőrfelügyelő vette fel a merénylet után körülbelül egy hónappal, amikor a nyomozás lezárult.

Lovag Herstal Raimund kancellár felesége gyermeket várt, és három héttel ezelőtt ideutazott. A kancellár és felesége azt óhajtották, hogy a gyermek az ősi kastélyban szülessen meg. Az emeletes palota a Délvirág utcában állt, Herstal Raimundné itt lakott, naponta innen tett sétát, vagy ha gyengébben érezte magát, befogatott, és a friss levegőt a kocsiról élvezte. A kancellár hetenkint legalább egyszer hazatért, és egy-két napot itthon töltött. A gyermek megszületését a hónap utolsó hetére várták.

Aznap, vagyis 16-án reggel a kancellár váratlanul megérkezett, és mivel felesége gyalogsétára magát nem érezte elég erősnek, a kocsiba befogattak, hogy együtt a szabad levegőre menjenek. A kancellár felesége már igen nehezen mozgott. A kocsiban lovag Herstal Raimundnénak, mivel derült, hűvösebb idő volt, puha ülőhelyet készítettek, térdét is betakarták, aztán a kancellár is beszállt, és a kocsi a Délvirág utcából a térre kanyarodott ki. A terv az volt, hogy a Kiserdőig mennek ki, ahol Herstalék birtoka kezdődött, és onnan visszafordulnak. Ez az út éppen egy óra lett volna. A tér sarkán azonban, amikor a kocsi kikanyarodott, hirtelen erős detonáció hallatszott. A kocsis látta, hogy valaki valamilyen fekete, emberfej nagyságú tárgyat a kocsira akar hajítani, de nem talál. A tárgy a lovak elé esett, és ott felrobbant. Az ember az utcában eltűnt. A téren egyébként csak igen kevesen jártak. A lovak megvadultak, és vágtatni kezdtek a városon át, a kocsis hiába kísérelte meg azokat megfékezni. A lovakat végül a Hosszú utca 22. szám alatt megállították. Szerencsére a 18. szám alatt volt a kórház. Herstal Raimund feleségét azonnal ölbe kapta, és a kórházban a legelső szobában a legelső ágyra letette. Ebben a szobában vajúdott Bormester Virgilné. A főorvos intézkedett, hogy a kancellár nejét az ápolónő, Majoránna nővér azonnal vetkőztesse le, és fektesse ágyba. Mialatt az ápolónő az asszonyt levetkőztette, a gyermek megszületett. Ugyanabban a percben megszületett Bormester Virgilné fia is. A főorvos intézkedett, hogy a kancellár feleségét a szükséges ápolásban részesítsék. Herstal Raimundné eszméletlen állapotban volt. Az ápolást Majoránna nővér végezte, és a két újszülöttet ő fürdette meg, és ő volt az, aki a két fiúcsecsemőt a bölcsőkben elhelyezte.

A robbanás ügyében az a gyanú merült fel, hogy személyes bosszú műve volt, vagy valamely anarchista merénylete. A rendőrség mindkét irányban nyomozást indított, de az eredménytelen maradt.

GONG

Hogyan van megelégedve születésem történetével? Kérdezte Bormester Mihály. Mondja meg nyíltan. Volt önnek az első részben, amikor a vöröshajú segédfogalmazó a városban megjelent, sejtelme arról, hogy börtönbe kerüly, de a börtönből viszont így fog távozni? Kesző Benedek helyén antikvárius és Améline férje? Ugye nem? Micsoda meglepetés! Valljuk meg, hogy az. Nem éppen kellemes meglepetés, ha nem is kifejezetten kínos, de meglepetés. Másként is történhetett volna, talán még mulatságosabb is lehetett volna, még ügyefogyottabb, elégedjék meg ezzel, ilyen alakban, később talán kárpótlom valami mással. Ebben a részben egyébként mazsolát rejtettem el, mondjuk időzített bombát, ha jól odafülelt, biztosan tudja, hol és milyen helyen, később majd ennek hallatlan jelentősége lesz, amikor felrobban, döntő, ha szabad így mondanom, bizonyos tekintetben nem is egy, hanem egész sereg ember életére, hiszen majd meglátja. Apám, Bormester Virgil, az én Vergiliusom, az én lélekvezetőm, de később majd beszélek Vergilius nevéről, Mihály nevéről és a nevek mágiájáról, ahogy megígértem.

Mialatt beszéltem, az én sajátságos emberszenvedélyem bizonyosan feltűnt önnek. Ez már nekem is elég régen feltűnt. Azt hittem, hogy talán valami regényíró vagyok, olyan, mint Balzac vagy Thackeray vagy Dosztojevszkij. Külön ezért ezeket az írókat el is olvastam, de őket csalódva tettem le. Semmi közöm hozzájuk, és az én emberszenvedélyemre nem tudnak magyarázatot adni. Később aztán úgy láttam, hogy ez a szenvedély sokkal inkább festői. Velazquez vagy Brueghel vagy Daumier, igen, őket közelebb érzem, különösen Velazquezt, neki volt ilyen emberszenvedélye, ilyen patholog kíváncsisága. De nemcsak erről van szó. A helyzet az, hogy én valamiképpen a velem egyenlő, mondjuk azonos embert keresem, mondjuk az adekvát embert. Mondjuk, a tükröt. Minden egyes emberben külön önmagamat keresem, de csak valamilyen eltorzult alakban ismerem fel. Ha már két embert nézek, akkor ez az eltérés, ez a tőlem való elhajlás valamivel kevesebb, majdnem elenyésző törtszámmal kevesebb, és minél többet nézek, annál kevesebb. Ez az én emberszenvedélyem magyarázata. Nem valami kitűnő magyarázat, és talán nem is helytálló. Magam is tudnék ellene kifogásokat támasztani. Végül is azt hiszem, hogy én magamat tükörképemben, kívülről csak akkor láthatnám világosan és teljesen, ha valamennyi embert egyszerre látnám, történetével, arcával, sorsával, minden változásával, következetlenségével, életvonalával, töréseivel, együtt, egyben az egészet. Énnekem csak az egész emberiség együttfelel meg, mint tükör.

Ön erre azt mondja, hogy megalomániás nárcisz vagyok, aki az egész emberiségből tükröt csinál, és önmagát ebben a tükörben bámulja. Persze a dologban van is valami, nem sok, de van, és ön talán csak azért téved, mert én ebben a tükörképben különösebb módon nem gyönyörködöm, sőt ellenkezőleg. Én, kérem, ebben az egész emberiségarcban nem gyönyörködöm, sőt néha én ezen határtalan módon mulatok, különösen ha látok valakit, aki ebből valami nagy dolgot akar csinálni. Velazquezt azért kedvelem, mert ő nem ilyen ember, ő, kérem, éppen úgy, mint én, esetleg más is, tudja, hogy minden hang visszhang, minden fény visszfény, és minden arc másolata és lenyomata valaminek. Minek? kérdi ön. Az eredetinek, mondom én. Hogyhogy, miféle eredetinek? Micsoda misztifikáció ez már megint! Jól van, legyen misztifikáció, elvégre igaza is van, és Velazquez is bolond volt, mert ő, kérem, nagyon jól tudta, hogy az arcok másolatok, az eredetinek elég kevéssé sikerült lenyomatai, és ami őt érdekelte, az az eredeti. Éppen úgy, mint engem. De hagyjuk a misztifikációkat. Folytatom ott, hogy kérem, én ebben a dologban nem állok egyedül, nem, én tudom, hogy más is van, és minden embernek a másik oldalon mondjuk csak az egész emberiség felel meg, mondjuk minden ember fele saját maga, és adekvát másik fele az egész emberiség, megszámlálhatatlan millióival, a kezdetek kezdetétől született minden ember az idők végezetéig születendő minden emberrel együtt. Ha magamat adekvát objektív metaforában ki akarnám fejezni, és ha én magamat reális arcomban látni akarnám, kénytelen lennék az egész emberiséggel egyszerre számolni. Ennek aztán már a nárciszhoz semmi köze sincs. Minden ember adekvát másik fele az egész emberiség. Mondom, ez a magyarázat a magam számára sem helytálló, de nem vagyok képes mást kitalálni. Magyarázatra pedig, bármilyenre, szükségem van, anélkül még jobban belezavarodnék. Ez az én adekvációelméletem emberszenvedélyemet, ha rosszul is, de meg tudja magyarázni. Minden ember együttvéve egyenlő velem. De minden ember egyenlő az összes többiekkel együttvéve. Én az emberrel szemben csak addig vagyok idegen, és csak addig érzem magam idegennek, amíg erre az elméletre nem gondolok. Addig ő nekem az idegen. Az érthetetlen és a különös. Amikor aztán arra kell gondolnom, hogy én őt a magam számára nem tudom idegennek érezni, sőt még csak nélkülözni se tudom, mert ha én róla lemondanék, akkor bennem valami hiány támadna (Bennem, az egész emberiségben), folt, fehér és felderítetlen terület, akkor tüstént érzem, hogy nem idegen, hanem hozzám tartozik, és nem szabad őt sem kihagyni, se mellőzni.

Különösen vagyok a nőkkel, egészen különösen, alig tudom elhinni, hogy ők sem idegenek, amikor olyan idegenek, hasuk alatt azzal a lyukkal, az ő állati józanságukkal és könnyen hevülő naiv szenvedélyességükkel, mintha élősdi férgekből és angyalokból lennének öszszeolvasztva. Ők sem idegenek nekem, őket sem tudom kihagyni, nem tudom őket csupán nőknek nézni, mondom, hasuk alatt azzal a be nem hegedő sebhellyel, amelyből az egész emberiség szivárog, vagy azzal a rózsával, amelynek mindannyian illata vagyunk, igen szabadon válogathat ízlésesebb és kevésbé ízléses hasonlatok között, a nők is hozzám és belém tartoznak, ó, mennyire hozzám tartoznak, és alig van valami, amit jobban értek, mint az ő sebhelyüket, valami, ami jobban vonzana, mint ez a seb, amely csak testi jele az ő igazi lényükön levő gyógyíthatatlan sebnek, és nélkülük én reménytelenül tört maradnék, befejezetlen, felem hiányozna, talán olyan lennék, mint a hold, amelyiknek csak egyik fele világos, a másik láthatatlan, és örökké sötét.

Mondom, az az én emberszenvedélyem, amelyre kénytelen voltam ilyen, csaknem ügyefogyott elméletet gyártani, csak éppen hogy az egészet meg tudjam fogni, hogy ne ejtsem el, talán majd egyszer akad valaki, aki ezt értelmesebben is el tudja mondani, főképpen azt a titkot, ami az egészet alulról fűti, azt a be nem vallott, csaknem szégyenletes tényt, amit restellnek kimondani, s ez az, hogy az én emberszenvedélyemet nem a kíváncsiság és a felfedezés ösztöne és nem az ismeret és a tudás és nem a nárcisz irányítja, nem, azt hiszem, restellem, mondom, de azt hiszem, hogy én az embereket rendkívül, egész rendkívüli szenvedéllyel szeretem, és az én patholog érdeklődésem első oka az, hogy én őket eszelősen szeretem, és minden egyéb, még az elmélet is, már ebből következik. Nevet? Nevessen. Igaza van. Magam is nevetek rajta, néha, mikor eszembe jut, és szégyenkezem miatta. A fene üssön beléje. Micsoda hülyeség ez! Nem? Javíthatatlan ájtatos vagyok, még ennél is több, keresztény vagyok, pfuj. Nevessen rajtam. Az imént Thackeray és Balzac és Dosztojevszkij nevét említettem, akik szintén talán ebben a patholog embermániában szenvedtek, akiknek szenvedélyük volt ez a szemtelen és indiszkrét és tolakodó kíváncsiság, és akik azt hitték, mindenkit meg kell ismerni és meg kell érteni ahhoz, hogy az ember önmagát megérthesse, mert a világ egyik fele én vagyok, a másik fele az egyetemes emberiség együttvéve, mondom, igen, de akkor kifelejtettem Shakespeare-t, valamennyi között a legszemtelenebb és legbolondabb kíváncsit és tolakodót és a legindiszkrétebb embert, a megalomániának ezt az iskolapéldányát, aki tényleg hitt abban, hogy őneki az egész emberiség együttvéve felel meg, és ő volt az, akinél soha senki sem igyekezett a másikat inkább megérteni és megismerni, és akinél jobban, ismét restellem, de ha már ennyire vagyunk, kimondom, akinél jobban a mi korunkban senki az embereket nem szerette. Én Shakespeare-t a szent könyvek egy nemének tartom, Thackerayvel és Dickensszel és a többivel együtt, Velazquez és Brueghel szentképeket festett, sokkal inkább, mint a középkoriak. Shakespeare emberszenvedélyéből értettem meg az egészet, és az ő könyveire készítettem ezt az egyébként szánalmas elméletet is az adekvát emberiségről, minden embernek az egész emberiség felel meg, ostoba, elismerem, hóbortos megalománia, azonkívül nyálasan keresztényeskedő, és tudja, amit a legkevésbé bírok, az egész nekem olyan negédes, olyan kellető, úgy érzeleg, olyan, mit mondjak, olyan pathetikus és szentimentális, olyan oktató, majdnem blöff és humbug, erőszakolt, olyan komikus, olyan stréber, szóval nem és nem.

Pillanatnyilag azonban ezen nem tudok segíteni. Tudom, hogy okosabbnak kellene lennem, főképpen nem volna szabad, hogy ilyen ízetlenül ájtatos legyek, de ha már így van. Ön persze azt mondhatná, és talán mondja is, hogy ez az emberszenvedély, ez a tolakodó és szemtelen kíváncsiság, ez az egész adekvációelmélet, szóval ez a shakespeare-izmus és velazquezizmus, ez egyáltalán nem szeretetből, hanem éppen ellenkezőleg, a hatalmi ösztönből fakad. Abból a hatalmi ösztönből, amely a legelőbb van, és amelynek megfordítása és elgyengülése és eltorzulása a szeretet. Mert erre mi most már rájöttünk, hogy először volt a hatalmi ösztön, és amikor az ember már szentimentalista lett és ájtatos és hipokrita és pathetikus és negédes, akkor ez a hatalmi ösztön eredeti alakját elvesztette és kihúlt és meglágyult és degenerálódott. A szenvedélyes emberszeretet nem egyéb, mint megromlott hatalmi ösztön. Hát kérem, bevallom, ön elevenemre tapintott, már csak azért is, mert én voltam olyan ostoba, hogy mindig az ellenkezőjét hittem. Akármilyen buta legyen is, de én azt hittem, hogy a szeretet van előbb. Ezért vagyok én ájtatos és érzelgő és keresztény. Azt hittem, hogy csak azok hatalmaskodnak, akik nem tudnak szeretni, csak a kihűlt szívűek, mert a szeretet az eredeti, mondom, megdermededt szív és részvétlenség és komiszság és kegyetlenség és közöny és a többi, ameddig akarja. Látja, ennyire el vagyok rontva. Ennyire meg vagyok avasodva. A régi iskolához tartozom. Tudom, tudom, nem mond vele nekem újat. Tudom, ha ez az egész elmélet helytáll, rossz, vigasztalanul rossz elmélet, de abban az esetben, ha mégis helytáll, akkor ennek éppen az ellenkezője az igaz, vagyis, hogy a hatalmi ösztön van előbb, és a szeretet nem egyéb, mint a hatalmi ösztön ellankadása. A hatalmi ösztön az eredeti. Semmi egyéb, mint posványos, langyos, felbomló, rothadó, erőtlen hatalmi ösztön. Uralkodni! Ó, igen! Ez az ősi ösztön, a legősibb állati ösztön! Uralkodni minden ember fölött. Ahogy Platón mondja: minden ember legmélyebb szenvedélye, hogy az összes többi fölött uralkodjon. És ha már nem tud, ha már lecsúszott, akkor kitalálta a szeretetet. Piha! Jól mondom, mi? Micsoda vicc! És ha már sem uralkodni, sem szeretni nem tud, akkor legalább nekiáll a többi titkait kiszaglászni. Ez az emberszenvedély, a hatalmi ösztön legalsó fokozata, tökéletesen elromolva és megrothadva. Megismerni, megismerni. Tudni. Megalománia. Hatalmi ösztön. A hatalmi ösztön roncsa. Skorbutos shakespeare-izmus. Monomániások és az összes többi fölött uralkodni akartak, de lecsúsztak, és most legalább indiszkrétek, az ízléstelenségig indiszkrétek, és ez az, ami bennük az emberszenvedély. Én is ilyen vagyok. Vagy persze még ilyen se vagyok, mert ők legalább nagy művészek voltak. Művészet! Pfuj! De mégis bohócok voltak, és a kötélen ügyesen táncoltak, és el tudták tüntetni a gyűrűt, és a kalapból a nyulacskát ki tudták ugratni, én még ezt se tudom, csak ez a piszkos szenvedélyem maradt meg, csupán magánhasználatra és önemésztésre és arra, hogy legyen min mérgelődnöm, és legyen okom hülye elméleteket gyártani. Hát igen, emberszenvedély, mondom, ez az egész dolog néha egészen sajátságos formát ölt, különös, mint az üldözési mánia, egyetlen embert sem mellőzhetek, sőt számon kell őket tartanom, mert ha elvesztem őket, magamból, illetve az egész emberiségből vesztem és ejtem ki őket, és akkor, majd elbeszélem, hogy –

GONG

senki se hitte el, hogy Zorge Salamont megölték. Többen azt mondták, hogy Flórián régi szerepéhez ismét visszatért. Már megint! Nem volt elég! Ő találta ki.

Látja, darling, szólt Marcella grófnő, népünnepélyeket akar tartani, mindenféle körhintákkal és bohócakkal, sőt japánokkal, közben itt mindnyájan állandó népünnepéllyel vagyunk körülvéve –

You are right, mondta Howligree, Flóriánt szerződtetni fogom, a helyszínen gyilkosságokat fog kitalálni –

De Flórián már nem volt a régi, most Mollynak udvarolt, sőt Majoránnának is –

Hoppy napokig lesújtva járkált, köcsögkalapot és hosszú gyászfátyolt vett, Zorge Salamont gyászolta (és a pástétomsütőt is, akit ugyan személyesen nem ismert – nem volt szerencsém őt ismerhetni, amit életem nagy veszteségének tartok, sőt –), Mirabel azonban, mint beszélték, a gyászfátyolt letépte, a köcsögkalapot a földhöz vágta, eltaposta, Hoppyt meg is verte, és ezt a hőbölygést neki egyszer s mindenkorra megtiltotta, ön hőbölyög, kiáltotta, érti, nem fogom tűrni –

Ábel az imaórán kiprédikálta –

de a hír forrását megtalálni nem sikerült. Ellenben Zorge felesége és gyermekei a városban rémült arccal szaladgáltak, valami faluba elutaztak. Tény, hogy az ószeressel azóta többé senki sem találkozott. Utóbb még arról is beszéltek, hogy Zorge Salamont, amikor valami nagyobb üzletet kötni vidékre utazott, ki is rabolták, és az országút szélén otthagyták.

Én akkor hatéves voltam, és ez volt az első esemény, amelyre pontosan emlékszem.

Még ma is látom, apám asztala mellett ül, különösen este, és elmélyedten ír. Később, már tudtam olvasni, láttam, hogy a nagy füzet címe Tépelődések a börtönben, írta Mihály arkangyal. Mihály arkangyal! Milyen különös. Anyám, hogy apám asztalánál ült, és órák hosszat, néha egész este írt, nem látta szívesen, sokszor szóvá is tette, Virgil, mit tud ön annyit írni, az ég áldja meg, folyton azok a tépelődések, ön nemsokára olyan lesz, mint Kankalin Mátyás volt, nem egészen józan dolog ez. Apám hallgatott, csak fejét rázta, ne zavarjon, Améline, ön jó, nagyon jó, megérti, hogy – és akkor tovább írt. A szomszéd szobában lefektettek, apám a Tépelődések egyes részeit anyámnak fel is olvasta. A szavakat nem értettem, csak azt, hogy az egész sajátságosan tekervényes volt, a gondolatmenet örökké egyetlen pont körül forgott, s ez a pont mindig újra és újra, talán rögeszmeszerűen felbukkant, és abban volt valami furcsa is, bár, mondom, nem értettem, de véleményem az volt, hogy ez ilyen formában nem is egészen komoly, csodálkoztam, apám milyen súlyt helyez rá, és anyám milyen indulatosan tiltakozik.

Évekkel később, nemegyszer, amikor apám a Tépelődések-et asztalán hagyta, különösen címtábláját néztem. Írta Mihály arkangyal. Sehogy se értettem, miért éppen Mihály, amikor engem is Mihálynak hívnak, de viszont akkor miért arkangyal, mikor én nem vagyok arkangyal. A címlapon sorban ott voltak az évszámok, 1887 volt az első. A kézirat sűrű, egyenletes írással készült, erősen jobbra dűlt, hosszú szálú írással, különösen emlékszem a t, k és l hosszúságára.

Arra, hogy apám az asztalnál miképpen ült és írt, jól emlékszem, hiszen akkor este, már vacsora után, megint ott ült és írt. Az előszobában csengettek, mire anyám az órára nézett, és azt mondta –

Ki lehet? Sem Kesző, sem a rektor, az ilyen látogatásokra már késő –

Két idegen férfival Tóbiás rendőrfelügyelő lépett be.

Bormester Virgilt keresem, szólt, és nekem szívem dobogni kezdett.

Apám a tollat letette és megfordult. Felügyelő úr? Jó estét –

Anyám azt, ami kezében volt, letette, és fel akart kelni –

Bormester Virgil, alaposan gyanúsítható azzal, hogy Zorge Salamont megölte és kirabolta, s ezért letartóztatom. Vegye kabátját –

De uram, kiáltott apám, hogyan gondolja –

Tóbiás úr, szólt anyám, hiszen ez lehetetlen –

Tóbiás erre azt mondta:

Holnap majd kihallgatjuk. Felszólítom, hogy azonnal jöjjön, le van tartóztatva.

Apámat elvitték. Anyám az asztalra roskadt. Valami nagy baj történt, sokkal nagyobb, semhogy első pillanatra fel lehessen fogni, valami baj, ami csaknem csapás, van benne valami nehezen megkerülhető homály és zavar, valami kézzel nem kitapintható és fojtogató sötétség, mert hiszen apámnak az egész dologhoz nyilván semmi köze sem volt. Reggel a boltba ment, ott is ebédelt, mert a diákok az irkákért és a tollakért és a könyvekért rendesen délben jöttek, csak estefelé tért haza, s akkor mindjárt az asztalhoz ült és írt. Megölte? Nem. Ez biztos. Nem is ez volt a baj. A baj az a nehezen megkerülhető homály volt, az a zavar, az a kézzel nem kitapintható és fojtogató sötétség, az a leküzdhetetlen valami, amivel akkor találkoztam először. Ez a valóság, mondanák persze a hülyék. Így, igen, így mondom, hogy hülyék, mert akik ezt mondják, nem érdemelnek egyebet. Mert kérem, ez egyáltalában nem a valóság, sőt ha van valami, ami a valóságtól a legtávolabb áll, ha van nemvalóság, ha van merőben koholt és értelmetlen és erőszakolt és kigondolt és alaptalan, akkor éppen ez az, amiből semmidelen semmi sem igaz. Én akkor, kérem, nem a valóságtól rémültem meg, hanem ettől az önmagából kitekert fantazmától. Én, kérem, gyermekkorom paradicsomából ebben a pillanatban ébredtem fel, ennek az alaptalan és kigondolt és rémületesen valótlannak érintésére. A hülyék azt mondják, hogy ez a valóság. Nem, ez az alaptalan, ez az értelmetlen, ez a koholt, ez a kiagyalt. Ez a nem létező.

Nem, apám nem ölt meg senkit, ez biztos, és tényleg úgy is volt, ahogy anyám mondaná, ez lehetetlen, de éppen az, hogy lehetetlen, ez volt a baj, ami megrémítő volt és megrettentő, az, hogy teljességgel lehetetlen, –

de Bormester Virgil az éjszakát a rendőrségi fogdában töltötte, vitatkozott, lármázott, esküdözött, fenyegetőzött, a fejét fogta, fel alá járkált, az ajtón dörömbölt, körülbelül ugyanúgy, ahogy tizenkét évvel ezelőtt a nemlétező személytelen hatalma ellen eszeveszetten küzdött. És még azt mondták neki, miért dühöng, ha ártatlan, holnap úgyis eleresztik, ha ártatlan, mondta Tóbiás csaknem kárörömmel, amire ugyan valószínűség nincs, de mégis fel kell tenni, ő nem az az ember, aki csak úgy, vaktában mindenkit letartóztat, majd holnap kiderül, reggel a kihallgatás megkezdődik.

Ön Zorge Salamonnal üzleti összeköttetésben állt.

Régebben. Az üzletet feleségem vette meg, de azt már kifizettük.

A bolt árát ön személyesen törlesztette.

Igaz, de csak az egyszerűség kedvéért.

Tudomása volt önnek arról, hogy Zorge Salamon vagyonos?

Mindenki tudta.

Tudomása volt önnek arról, hogy birtokot akar vásárolni?

Valamit hallottam –

Kitől?

Beszélték –

Kik?

Kesző Bertalan, a rektor, Hoppy –

Fecsegők. Tudomása volt önnek arról, hogy Zorge elutazott, és magával nagyobb összeg pénzt vitt?

Nem volt.

Tagadja.

Én –

Ne beszéljen, kérdésemre válaszoljon –

Én nem –

Önt akkor éjjel a vonaton látták –

Lehetetlen –

Ön feltűnően hosszú és vastag karóval utazott, amelyet később a holttest mellett megtaláltak. A karóba B. V. betűk voltak bevésve. Ez az ön neve, Bormester Virgil. Önt megfigyelés alatt tartottuk. Ön olyan bankjegyekkel fizetett, amelyeket Zorgétől vett el. A számok egyeznek. Ön hiába tagad. Ön levette Zorge felsőkabátját és el akarta adni, de ostobán éppen Zorge Salamon fiának, Simonnak, aki a kabátot azonnal felismerte. Mikor Simon önt kérdőre vonta, ön igen hetykén felelgetett, és azt mondta, mi az, csak egy zsidó volt, agyoncsaptam és pont. Ön a gyilkosság elkövetése óta költekező életet élt, és gyakran látták önt a Dalai Lámában Hoppy Lőrinccel dorbézolni –

Mindebből egyetlen szó sem igaz, a városból nem utaztam el, nem igaz –

Vezessék el, holnap majd többet fog beszélni –

Másnapra kiderült az is, hogy Bormester Virgil az üzletet sem fizette ki, nagy hátralékban volt, és Zorge emiatt szorongatta, mire Bormester megfenyegette, hogy vigyázzon, mert ő már az emberek leütésében bizonyos gyakorlatra tett szert, hiszen a pástétomsütő, sőt kiderült az is, hogy Zorge pénzét üzletében a padló alatt megtalálták, azzal a barna bőrtárcával együtt, amelyet Zorge zsebéből vett ki. Akkor éjjel az állomáson véres kezét megmosta, és a vasutas odajött. Bormester azt mondta, hogy elesett, és a sarat mossa le, de a vasutas látta, hogy nem sár, hanem vér. Ó, semmi, szólt erre Bormester, csak egy csirkének nyakát tekertem ki. A vasutas erre gyanút fogott, és Bormestert igazolásra szólította fel, mire Bormester elszaladt. Végül pedig kiderült az is, hogy egy tanú hallotta, amint Bormester feleségének a gyilkosságot elbeszélte, még hencegett is, és azt mondta, könnyen ment az egész, egy csapásra agyát kiloccsantotta, szeretné, ha mindig ilyen könnyű esetei lennének –

Bormester tiltakozik, ellenkezik, mire rákiáltanak, ő visszakiabál, a méregtől rohamot kap, mire megjelenik doktor Vermerán orvosszakértő, és akkor vége. Nemnem. De Vermeránt így sem fogja tudni elkerülni. S akkor. S akkor egyszerre csak belépett Améline –

Bocsásson meg, felügyelő úr, szólt halkan és megindult hangon.

Tóbiás felnézett.

Egyelőre semmi szükség, majd önt is kihallgatom, ha –

Zorge Salamont én öltem meg, szólt Améline.

Úgy.

Igen. Férjem ártatlan. Ő nem is tudott róla. Én állottam vele üzleti összeköttetésben, tartoztam neki, ő szorongatott, és akkor megöltem. Azt hittem, hogy –

Mit hitt?

Améline az egyik székre roskadt, és a sírással küzdött. Azt hittem –

Tóbiás megzavarodott.

Hogyan mondta? Ön? Ön ölte meg?

Améline kitűnően játszott. Bormester mereven nézte. Améline hintázik. Améline jó. Améline megint jó. Améline hangtalanul, patakzó szemmel bólintott, és kezeit tördelte.

Tóbiás sokáig nézte. Aztán Bormestert, aztán megint Améline-t.

Önök most menjenek haza, szólt.

Nem, kiáltotta Améline, én itt maradok –

Egyelőre hazamennek, szólt újra Tóbiás.

Én, kiáltotta Améline.

Ha tudni kívánja, hát nem. Ön nem ölte meg Zorge Salamont. Lehet, hogy férje sem ölte meg, de ez már nem olyan biztos.

Bormester felállt, Améline-hez ment, a székről fölemelte, és csaknem karjába vette.

Améline az utcán felélénkült, és fejéhez kezdett kapkodni. Améline hintázik. A szél a fejében megállt, valamit hadart, Bormestert sietve a kapuig kísérte, aztán visszafordult, őneki még egy kis dolga van, mindjárt jön, csak menjen, a gyerek egyedül maradt, mindjárt –

Ha valamilyen kisebb dologról lett volna szó, valami apró segítségről, az önkéntelen jóság valamilyen jelentéktelenebb megnyilatkozásáról, a hinta kisebb kilengéséről, talán várhatott volna holnapig. Holnap, igen, a mérleg egyensúlyát helyre lehetett volna hozni, talán az iskolában, ez az ilyesmire kiválóan alkalmas hely, itt olyan rossz lehet, amilyen akar, sőt olyan jó is, az iskolát a tanárok mérlegének helyreállítására találták ki. Talán kihívná Hoppy Melindát felelni, Melinda, kérdezi, mi volt feladva. Ki súgott? Améline a pálcához nyúlt. Ki súgott? Melinda, mi volt feladva? Ugye Kína folyói voltak feladva? Beszélj nekem Kína folyóiról, Melinda némán áll, aztán azt mondja: Kínában sok folyó folyik. Igen. Ez tény. Kínában sok folyó folyik. Améline vár, aztán a pálcához nyúl. Hogyan mondtad? Kínában sok folyó folyik. Mondanál nekem a sok közül legalább egyet? Csak egyet! A pálcát suhogtatja. Kínában sok folyó folyik. Hogy hívják azt a folyót, amelyiket úgy hívják, hogy. Miért nem mondod, ha olyan sok folyó folyik? Jang. Na mondd, Jang. Kínában sok folyó folyik, és az egyiket úgy hívják, hogy Jang, igen? Úgy hívják? Jangce? Hogy is hívják? Térdepelj le, Melinda, és gondolkozz, hogy hívják azt a folyót, amelyiket úgy hívják, hogy Jangce? Améline a pálcát suhogtatja. Hogy hívják azt a folyót? Jangce-kiang. Jól van, Melinda. És a másikat hogy hívják? Jangce-kiang és a Huang? Úgy hívják, hogy Huang? Huang-ho? Jangce-kiang és Huang-ho?

Nem. Holnapig ezt nem lehet kibírni. Améline a fejéhez kapkod és siet. Először a Horpály felé, de a kövesútról visszafordul, és amilyen gyorsan csak tud, ismét át a városon, közben fejéhez kapkod. Améline jó volt, nagyon jó. Améline, ön jó, mondta Bormester, ön nagyon jó. A mérleg. A mérleg. Améline hintázik. Bormester tudja, hogy Améline hintázik. Végig az úton, át a téren, a sarkon, ki az állomáshoz, igen, mit akar az állomásnál? Améline a váróterembe megy, aztán a vendéglőbe megy, aztán a másik oldalon gyorsan elsiet. Éppen vonat érkezett, utasok. Améline nagyon siet, a vasút mellett, tovább, egyre távolabb. A sínek mentén. Ha nem sietett volna, talán, esetleg, nem biztos, ha nem sietett volna, igen, most, most. Mit akar? Améline, ön jó, mondta Bormester. Most pedig menjen haza. Flórián találta ki? Hoppy gyászfátyolt öltött, és Mirabel megverte, Hoppy elbeszélte, könnyezett, ő tiszta szívből, őszintén, gyászolta Zorge Salamont és a pástétomsütőt, Hoppy Lőrinc szíve, ó – Améline, ön nagyon jó. Ha nem sietett volna, most, igen, most, mikor a mérleg ilyen végletesen kilengett, most talán esetleg Améline maga is észrevehette volna, hogy mi történik. Améline hintázik. De Améline sohasem gondolt arra, hogy hintázik. Ő csak hintázik. Soha nem jutott eszébe, soha. Soha nem vette még észre. Most észrevehette volna, most még sokkal inkább, mint amikor a Horpályt felgyújtotta. Améline nem ért rá, sietett a vasút mellett, csaknem futott, és akkor egyszerre csak felszaladt a töltésre, és a váltót megfogta. Nehéz. Hatszor visszaesett, de aztán átfordult, és akkor Améline a töltésről leszaladt, és ott messze már jött a vonat. A fák mögé ment, és a földeken át a városba sietett vissza. Nagyon sietett, nem vette észre, hogy a mérleg elbillent, nem vette észre most sem, hogy hintázik a jó és a rossz között. Améline, ön jó. Most a fákat elhagyta. A személyvonat közeledett, és már a váltóhoz ért, akkor egyszerre csak elkanyarodott, vakvágányra futott, fékezett, de már nem tudott megállni, a mozdony felborult, a töltésen lehempergett, és a kocsik összefutottak. Améline megállt, és hangosan és hosszasan nevetett, hallotta saját hangját, és tetszett neki, hogy nevet, s erre még tovább nevetett azon, hogy nevet, és egészen beleszédült, amint a messze térségben áll, és hangosan nevet és felsikoltott, aztán a földeken át a házak közé futott, a város közelében ruháját és haját rendbe hozta, sietett haza, ó, Virgil már otthon van, ő megmentette Virgilt, igaz, hogy egy személyvonatba került, de megmentette, és végig a városon.

Ábel éppen az imaóráról tért haza. Pergelin is elkísérte, mert Ábel beszéde ma –

Elég világos volt, mondta Ábel, mikor szobájában leült, vagy kíván még –

Pergelin azt mondta, hogy ő a bűnre most már magát végképp elszánta. Nem, igazán nem volt könnyű dolog. A rossztól természetétől fogva irtózott. Ezt a gyengeségét le kellett győznie.

Gyenge volt és hitetlen, igen, hitetlen. Ámikor Ábel rávette arra, hogy káromkodjék, és a bordélyba járjon, nem ízlett neki, egyáltalán nem, olyan unottan csinálta, meggyőződés nélkül, a valódi romlottság emésztő heve nélkül, nem tudott igazi bűnt elkövetni –

Ábel jól ismerte Kurucot, aki legújabban a korcsmát is otthagyta, és minden imaórán pontosan megjelent, sőt Timur kisasszonyt is, aki nem Kuruc kedvéért jött, hiszen Kuruc már nagyon is öregedő ember volt, a munkától és a pálinkától korhadt. A többieket is mind ismerte, még a város néhány lakójáról is beszélt. Howligree úrról, Hoppyról, Toporjánról, Vermeránról, a Kankalin házaspárról, még Bormesterékről is –

Ezek közül az emberek közül egy sem rossz, mondta, igaz, nem is jó, de nem is rossz. Nincsenek erényeik, de bűneik sincsenek. Nem jutottak el addig, hogy bűneik lehessenek. Ezek az emberek gyarlók (szünet). Bűnök? Nem, nem! (espressivo), hát bűnös ez a szegény Kuruc, mert harminc éven át mindennap tökrészeg volt, hetenkint egyszer elment megkérni fiatalkori menyasszonyát, de az kidobta? Hogy lenne bűnös? Bár az lenne! Az ilyesmi nem érdemli meg a bűn elnevezést (allargando). Gyarló emberek, se jók, se rosszak, sem a kárhozatra, sem az üdvösségre nem valók, csak nevetségesek határtalanul, és szánalomra méltóan nevetségesek –

Vétkek? (con brio) Ne beszéljünk ilyen nagy szavakkal. Viccek ezek, kérem, nem vétkek. Bohócok ezek, nem bűnösök. Senki közülük nem tudott a komolyságnak olyan fokára emelkedni, hogy bűnt kövessen el. És senki se gondolja, hogy ez csak itt van így. Ő maga, Ábel utazott, éppen eleget ahhoz, hogy azt mondhassa, nagyobb városban esetleg nagyobbak a bolondok, faluban esetleg kisebbek (ritardando), de nem törvény ez sem, néha falun is akad nagy bolond, városban is akad kicsiny –

Mi lesz, kiáltotta Ábel (passionato), ha ez a gyarlóság a világot elárasztja? Mi lesz, ha a világot a bolondság fogja kormányozni, és az emberiséget a paprikajancsik vezetik! A mértéket senki sem üti meg. Ilyenek vagyunk itt valamennyien, legalább bűnt szeretnénk elkövetni, de ahhoz is gyengék vagyunk, és nem vagyunk méltók még az ítéletre sem –

Ábel kiindulása, szólt Féllábú, nem érdektelen. A világ szerinte sem nem jó, sem nem rossz, hanem gyarló, vagyis semleges, és nem ítéletre, hanem nevetségre való, mi, emberek nem vagyunk sem erényesek, sem bűnösök, hanem pojácák. És ahogy Ábel a morális és a formai tényezőket összefoglalja, abban én némely kiváló misztikus gondolatait vélem felismerni, persze Ábel ezeket a misztikusokat nem olvasta, de ha olvasta is, egészen biztosan nem értette, mert benyomásom szerint Ábel mértéken felül korlátolt és műveletlen, sőt nem is nagyon tehetséges ember, és valószínűleg a földön még senki sem élt, akire különös theoriája jobban illett volna, mint Ábelre. Azt hiszem, ő gyarló ember, és éppen ezért nevetséges, és ő sohasem fog tudni sem erényt, sem bűnt elkövetni, hanem mindig nevetséges fog maradni. Mondom, Ábel abból indul ki, hogy az emberiség alapminősége a gyarlóság és a rongáltság és az elrajzoltság. Ez ma a komikum esztétikai kategóriájának felel meg. Helyes. Eddig, mondjuk, elfogadható, és erről, persze az imént említett misztikusok bevonásával érdemes lenne beszélgetni. Persze nem vele, hanem valamilyen eszesebb emberrel. De Ábel a gyarlóságot a bűn oldaláról akarja áttörni, és azon a nézeten van, hogy az embert a bűn váltja meg. Ezen a ponton aztán nemcsak a hagyománnyal fordul szembe, hanem vigasztalan ellentmondásokba is keveredik. Ő azt tartja, hogy a világot nem a bűnök rontják meg, hanem eredetileg a gyarlóság elrontott állapotában áll, és nekünk ebből a csávából a bűnök segítségével kell kimásznunk. Nos, ez így, kérem, nézetem és a hagyomány által elfogadott minden gondolkozó szerint is tökéletesen hibás. Ez így nemcsak iskolázottságunkkal, hanem emberi alaptermészetünkkel is ellenkezik. Ez így, kérem, eszelősség. Az ellen, hogy a világot a jó és a rossz antagonizmusából kiemeli, és a semleges, de nevetséges középrétegbe helyezi (a poklot és mennyországot eltörli, és csak a purgatóriumot kívánja fenntartani), elvégre senkinek sem lehet kifogása. De az ellen, hogy a világot a pokolba akarja taszítani, és az új Jeruzsálem helyett a Bűnök Tornyát akarja felépíteni, minden épelméjű embernek tiltakozni kell.

A magam részéről azonban ezt a tiltakozást fölöslegesnek tartom. Ábel, mondom, nem tehetséges ember, és így nem is veszélyes. Igazi rossz benne nincs, és hatása sem rossz. Az egészben ő maga a legkomikusabb, mondom, bolond szektariánus, hóbortos, dilettáns is, autodidakta, csak azokat vonzza, akik maguk is bolondok, és soha az ő befolyására senki igazán bűnt nem fog elkövetni, még csak csirkét sem fog lopni. Ez biztos. Ilyen ez a szegény Pergelin is, aki feltalálónak elég rossz volt, de mint vallásos ember még sokkalta rosszabb, és az egészből egyetlen hangot sem ért.

Ön szerint, szólt Bormester Virgil, Ábel ismeretelmélete helytálló, de morális konzekvenciái rosszak –

Így is meg lehet fogalmazni, szólt Féllábú.

Ellenségeim kikezdenek, kiáltott Ábel, de az idő nekem fog igazat adni. Az ilyen hóbortosak, mint amilyen ez a Féllábú is, akinek rögeszméje, hogy ellentmondjon és cáfoljon, ő is olyan, mint a többi, nem lepne meg, ha egy napon nem cáfolna többé hanem fantaziálna, és mint Flórián tette régebben, gyilkosságokat eszelne ki, nem lehetetlen, hogy a Zorge-ügy máris az ő találmánya –

Mit szólna ön ahhoz, kérdezte Pergelin, ha azt mondanám, hogy Zorge Salamont én gyilkoltam meg?

Tényleg ön ölte meg? kérdezte Ábel.

Sajnos, nem.

Akkor ezt az ön részéről szemtelenségnek tartanám.

Pergelin hallgatott.

Bűnös ön? kérdezte Ábel harsányan, ugye nem! Hát akkor mit akar! Öljön meg valakit igazán, de ne hencegjen –

Pergelin gondolkozott.

Bűnt szeretnék elkövetni, szólt aztán, igazi bűnt. Igaz, nem öltem meg senkit, de ha nem vagyok gyilkos, akkor legalább hazudni akarok, a hazugság is bűn –

Ön megint bolond. Az igazi bűn beszennyez és megaláz, az igazi bűn gonosz, ön tudja, hiszen mennyit beszéltem róla, mind eljönnek és hallgatnak, mint a malasztot, képesek lennének megtérni és a templomba járni, gyónni, mind, még ön is, igazán többet vártam volna öntől –

Hát olyan nehéz bűnt elkövetni?

Gondolja csak el! Mindenki elmehetne a rendőrségre, és jelentkezhetne, képzelje csak el, ó, micsoda komédia, micsoda cirkusz! Ó! Úgy akarna feltűnni, mint igazi bűnös, más tettének gyümölcsét vinné el, ön képes lenne magát felakasztatni, az igazi bűnös ezalatt hiába várná a megtorlást, ön gyalázatás, Pergelin, vegye tudomásul –

Igen, igen, éppen ezt akarom, gyalázatos akarok lenni –

Az igazi gyilkosban van annyi tisztesség, hogy elrejtőzik és bűnét végig akarja csinálni, és ön –

De a becsület erény, és éppen ezt nem akarom –

Öljön meg valakit, öljön meg, játsszék nyilt kártyákkal, legyen tisztességes –

Nem, igazán nem értem, mindig kevésbé értem, hiszen a tisztesség erény –

Ábel a Bűnök Tornyát akarta megépíteni. Mindazt, ami a földön gaz és nyomorult, aljas és szennyes, rothadt és büdös, gyalázat, káromlás és elvetemültség, felháborító és mocsok, azt itt egybe akarta foglalni. Minden emeleten, valamely bűnnek szentelt helyen, talán belépti díj mellett, bizonyos vétkeket lehetett volna először megtanulni, aztán el is követni. Külön teremben, felügyelők ellenőrzése mellett káromkodtak volna, felségsértést, káromlást követtek volna el, másik emeleten szeméremsértéseket lehetett volna elkövetni, a következőn fajtalankodni, nők nőkkel, férfiak férfiakkal, esetleg állatokkal is, lehetett volna dorbézolni, hazudni, és a szenteket gyalázni. A Bűnök Tornyát szeméremsértő képekkel és szobrokkal díszítették volna fel, érzéket ingerlő ledér zene, kábítószerek, ingerlő illatok, meztelen nők, külön emeleten az íny vétkeinek hódoltak volna, másikon gyermekeket kínoztak volna esetleg tüzes vassal, hüvelykszorítóval, persze bizonyos összeg előzetes lefizetése mellett még az emberölések különböző fajtáit is el lehetett volna követni, tantermekben külön szakképzett oktatók a jelentkezőket az egyes bűnökre alaposan kiképezték volna, lettek volna külön osztályok olyanok számára, akik felebarátjuk ökrét, szamarát, házát és feleségét kívánták volna. Tanfolyamok indultak volna meg a merénylők, az árulók, a csalók, a sikkasztók, a zsebtolvajok, a betörők számára. Tanszéke lett volna a trágárságnak, és tanították volna a mérgezést és a csonkítást és a viszályt és az ízléstelenséget, a kegyetlenséget, pornográf felolvasásokat tartottak volna nők számára, külön csábító, kacérsági, bujasági, tékozlási és kéjelgési kurzusok indultak volna meg –

Do you know the fool there? kérdezte Marcella grófnő.

O yes, I know him – felelte Howligree.

Micsoda népünnepély, Bűnök Tornya –

ő az a bűnös, az a személy mindig mondja rám, hogy a lakókat kínozom, és ő mit csinál, mi, mit csinál, mi, abban a házban volt a szennyes nőszemély, ott fogta férjét is, azt a nyomorékot, és ő a bűnös, csak büntessék meg, és zárják be a toronyba –

Ha dere bankó, nem ér a félig –

Améline, ön jó, nagyon jó –

Az eredeti létezés a kininnél keserűbb –

Lőrinc, ön megint mászolyog, hallottam, hogy panaszkodott, mert nem engedem gyászolni, miért akar ön gyászolni, még mindig azt a Zorge vagy kicsoda –

Mirabel, nem, Mirabel, a vasúti szerencsétlenségnek tizenkét áldozata volt, közöttük két gyermek, gondolja csak el, ha Demonax lett volna, szívemben gyász gondolata, és azért –

Egészen divatba jött, szólt Kesző Bertalan, mikor leült, mindenki róla beszél, és magam is elmentem az imaórára, hogy meghallgassam, valóban tanulságos –

Pergelin másnap reggel mindjárt a rendőrségre ment és Tóbiás felügyelőt kereste. Csak üljön le, mondták, mert most valakivel fontos dologban beszél. Az ószeres gyilkosa önként jelentkezett. Pergelin meghökkent. Hogyan? Hogyan mondta, az ószeres gyilkosa? Igen, igen, Zorge Salamon gyilkosa, úgy látszik, megkerült, feltűnést fog kelteni, mert az illetőt sokan ismerik, és vallásos ember hírében áll, és sok híve van. Kicsoda? Ábel? Valóban ő az. Mire Pergelin még jobban megzavarodott, és most már a dolgot kezdte végképp nem érteni. Ábel? Ábel?

A szobából hangos beszéd hallatszott. Minden jel arra vallott, hogy két ember valamiben egyáltalában nem tud megegyezni. Ábel fölényben volt, hiszen merőben elvi álláspontot képviselt. Zorge Salamont ő gyilkolta meg. Kristálytiszta magatartás volt ez, amellyel szemben Tóbiás alig tudott érvelni. Semmiféle ellenbizonyítéka nem volt. Ábelt ki akarta utasítani, mire Ábel szemrehányást tett neki, ön erőszakhoz fordul, mert érvekkel nem bírja tovább, vegye tudomásul, hogy ez az eljárás inkorrekt, követelem, hogy azonnal tartóztasson le. Mars ki, üvöltötte Tóbiás a haragtól csaknem eszét vesztve. Szégyellje magát, kiáltott Ábel. Tóbiás erre az ajtót kinyitotta, és Ábelt kituszkolta.

Most következett azonban az egész ügy kimagasló pontja, mesélte később Tóbiás, mert képzelje csak el, kit látok az előszobában várakozni? Pergelin Tódort, ezt a bolondot. Pergelin, amikor Ábel kilépett, azonnal hozzáment, és reszkető hangon azt mondta: Ábel, ön engem megcsalt, ön engem elárult, ez nem volt szép öntől.

Csakhogy észrevette, mondta erre Ábel, örülök, hogy észrevette, elárultam önt, igen, bűnt követtem el –

Ön feljelentette magát, folytatta Pergelin halkan, de a felháborodástól dadogva, ezt nem tételeztem volna fel –

Ha azt hiszi, hogy jobban csinálta volna, menjen, és jelentse fel magát –

Én voltam, szólt mindig erősebb hangon Pergelin, én öltem meg, én vagyok a gyilkos –

Elképzelhetik, beszélte Tóbiás, hogy nem nagyon türtőztettem magam.

Még egy gyilkos! kiáltottam.

Én vagyok, szólt Pergelin, és elém állt.

Én vagyok! ordította Ábel.

Csaló, áruló, gazember, csibész, fogja be a száját, én mondtam neki tegnap este, hogy följelentem magam, és ő előlem a bűnt el akarta halászni, meglopott, zsivány, meglopott –

Én voltam! üvöltött Ábel.

Hallgasson, kiáltott Pergelin, és Ábelt megütötte. Ábel erre visszaütött, és egy fél pillanat alatt mind a ketten a földön hemperegtek –

Mire én természetesen nem tehettem egyebet, mint behívattam az őrséget, és mind a kettőt kidobattam –

Hovatovább, mondta Tóbiás, a városban az egyetlen ember kezd lenni, akivel komolyan lehet beszélni olyan tárgyról is, tudja, amely nem egészen –

Értem, felelte Bormester Virgil.

Amióta Ágoston atya csapos lett, Toporján elzüllött, Barnabás elutazott, de mondják, már visszatérőben van, azóta senki sincs itt, aki –

Valami fontosat óhajtana?

A valószínűtlenségi mozzanatról szeretnék beszélni.

Bormester a kifejezést jól megjegyezte, és azt mondta: Valószínűtlenségi mozzanat. És mit ért ön ez alatt?

Ez az én kriminálpraxisom ismeretelméletének fundamentuma. Szóval ön nyomozási gyakorlata számára ismeretelméletet dolgozott ki?

Ez így ebben a formában –

Mindenesetre sajátos –

Sajátos? Mondjuk. Mindenesetre –

Csak úgy körülbelül, természetesen –

Inkább. Sokkal inkább –

Végül is –

Ez már helyesebbnek látszik. Legalábbis ebben a pillanatban –

Igen, szóval a valószínűségi mozzanat –

Ez az, amiről beszélni szeretnék, éspedig –

Kíváncsiságomat egészen felcsigázta, sőt –

Ha egészen pontos akarnék lenni, szólt újra Tóbiás, azon kellene kezdenem, hogy elvégre –

Legyen pontos, válaszolta Bormester, semmi sem akadályozhatja meg –

Ebben a pillanatban több akadállyal is kellene számolnom –

Éspedig?

A rendszer nem zárt –

Értem. Nagyon jól értem, de –

Ebben viszont igaza van.

Elvégre, ha –

Ez is helyes. De, mondom, a valószínűtlenségi mozzanat –

Amely az ön praxisának fundamentuma –

Úgy van, az én kriminálpraxisomnak úgyszólván középponti gondolata, és ezek szerint –

Csak folytassa, egészen jól tudom követni –

Abban semmi kétség, hiszen az egész dolog eddig –

Nem, ebben a dologban talán nem gondolkozik helyesen, mert úgy gondolom, hogyha mégis –

Könnyen lehet. Elismerem.

Mert tegyük fel –

Persze, belátom. Szóval a valószínűtlenségi mozzanat az ön praxisának –

Ez már majdnem jó. Csak van bizonyos pont, amely –

Ilyen pont mindig akad –

Igen, ezt helyesen jegyezte meg, ilyen pont mindig akad, de az én szándékom, hogy ilyen pont –

Ez a törekvés örök. Szóval ön –

Igen, a valószínűtlenségi mozzanat –

A kiindulást kifogástalannak találom –

Én is azt hiszem, hogy ezzel nincsen baj. A következő lépés azután –

Logikailag?

Mondjuk. De sokkal inkább –

Igen, mivel ez elsősorban praxis, tehát –

Szóval a valószínűtlenségi mozzanat –

Ismeretelméletemnek középponti kérdése, amelyet kénytelen voltam így elnevezni –

Nem, nem, az elnevezés helyes, sőt korrekt is, a magam részéről –

Tényleg! Ha ön mondja –

Ebben megnyugodhat. Nem hiszem, hogy bárki –

Magam is azon a véleményen vagyok, hogy senki –

Biztos vagyok benne –

Szóval a valószínűtlenségi mozzanat –

Végül is, mondta Tóbiás Flóriánnak, végül is még csak bele sem tudtam kezdeni. Ott ültem vagy két óra hosszat, és –

Mi is tulajdonképpen az a valószínűtlenségi mozzanat? kérdezte Flórián.

Én azt hiszem, válaszolta Tóbiás, hogy Zorge Salamont mégiscsak Bormester ölte meg.

Hogyan, hát tényleg megölték? Én azt hittem, hogy ez is csak olyan –

Nem, ez nem olyan, mint az ön pástétomsütője volt, ez valódi gyilkosság –

Érdekes, hogy mind a két gyilkosságot Bormester követte el, nem?

Ott ülök nála két óra hosszat, persze nem egészen rejtett szándék nélkül. A valószínűtlenségi mozzanat csak olyan csalétek volt. Azt hittem, elárulja magát. De ő ravaszabb volt. A bűnösök mind ravaszok. Mindig másról kezdett beszélni. Biztos vagyok abban, hogy az ószerest ő ölte meg –

Ön tehát a valószínűtlenségi mozzanatot csaléteknek szánta. Ezek szerint ilyesmi, hogy valószínűtlenségi mozzanat egyáltalán nincs –

De van, felelte Tóbiás. Ezzel a gondolattal én logikánkat alapjában meg fogom változtatni. Egészen új, reális, logisztikai felfogás –

Rendkívül érdekes, folytassa csak, közben ne nehezteljen, ha öltözöm, ma igen kedves találkozóm van, tudja, érti –

Flórián fecskefarkú gallérját készítette ki, galambszínű mellényével, és nyakkendőt válogatott.

Egészen új logisztikai felfogás, amely –

Mint mondta, az eddigieknél reálisabb –

Úgy van. Sőt az összes eddigi irreális felfogásokkal szemben –

Értem.

Szóval a valószínűtlenségi mozzanat nemcsak praxis –

Hallatlanul érdekes, nemcsak praxis –

Hanem ugyanakkor az egész logika kulcsa –

Bizonyos tekintetben?

Természetesen bizonyos tekintetben, de sokkal inkább oly módon –

Bravó! Szellemes, nagyon szellemes!

Mély. Súlyt helyezek rá, hogy mély legyen. Ért? Mély, ahogy mondom –

Igaza van, ez a helyes kifejezés –

Az egész dologban pedig lényegesnek azt látom –

Úgy van, csak hangot adott véleményemnek –

Szóval a gondolatot nemcsak helyesnek találja, hanem –

Eddig legalábbis –

Mondom, a felfogás új –

És mély –

Amire külön súlyt helyezek, mert beláthatja, hogy –

Eredeti, szellemes és mély –

Főképpen a legutóbbi. Szóval a valószínűtlenségi mozzanat –

Mindig jobban tetszik nekem –

Igen, tökéletesen új és mély logisztikai felfogás, amely ugyanakkor –

Ezzel ön sikert fog aratni, engem annyira meglep –

Mondjuk talán így –

Mert elvégre –

Szóval a valószínűtlenségi mozzanat –

Végül is, mondta Tóbiás Féllábúnak, neki sem sikerült elmondanom. Bellával találkozója volt, fecskefarkú gallért és galambszínű mellényt vett fel, selyem nyakkendőt, és beillatosította magát, és zsakettet öltött, aztán eltávozott. Az első szavakon nem jutottam túl.

Mi is tulajdonképpen az a valószínűtlenségi mozzanat? kérdezte Féllábú.

Ez az én logisztikai felfogásomnak alapja. Ebből indulok ki –

Majdnem, sőt nem lehetetlen –

Ugye tényleg az?

Tényleg, Flóriánnak igaza volt. Eredeti, szellemes és mély. Főként mély. A logisztika nem egyéb, mint, hiszen érti –

Egészen jól. Ön azt mondja például, hogy semmivel se több –

Se kevesebb, mondta Tóbiás, mert ha az emberek gondolkoznak, akkor se több –

Se kevesebb, mondta Féllábú, ön szerint tehát – úgy van. Kivétel nincs.

És a valószínűtlenségi mozzanat?

A valószínűtlenségi mozzanat –

Valóban érdekes, fejtse ki.

Ismeretelméletem alapaxiómája azt kívánja megállapítani, éspedig egyszer s mindenkorra, hogy a valóság számunkra az elhihetőség határán túl fekszik, jenseits der Wahren und Unwahren, beyond the truth and false, érti? A valóságnak senki az égvilágon hitelt nem ad, de nem is tud adni. Itt van mindjárt a fénykép. Hitele és elhihetősége csak annyiban van, amennyiben nem igaz, vagyis amennyiben száraz és dermesztő és színtelen fehérfekete, szinte nevetségesen lapos, unalmas, szimpla és buta. Ha önnek most valaki a valóságot elmondaná, annak kénytelen lenne azt válaszolni, hogy ez a tökhülye fantaszta önt be akarja ugratni. Nevetni kezdene és kiutasítaná. Ellenben, ha valaki valamilyen bolondságról kezdene beszélni, ön azonnal szimatolni kezdene, és azt mondaná, ebben mégiscsak van valami. És minél bolondabb lenne, annál nagyobb hitelt adna neki. Végül, ha valami abszurdumot mondana, akkor ön megesküdne, hogy ez az igazság. Minél nagyobb valamely állításban a valószínűtlenségi mozzanat, a dolog számukra annál hihetőbb, és minél kisebb, annál hihetetlenebb. Ezt én praxisomban, de azon kívül is a gyakorlati életben számtalan esetben tapasztaltam. Én a valóságot nem vagyok képes felismerni és elhinni. Nemcsak én. Senkit sem ismerek, aki a valóságot fel tudja ismerni és el tudja hinni. Ha ön valakinek igazat mond, oda se figyel, füle mellett csak úgy elereszti, én is, éppen úgy, mint más. Mintha nem is mondta volna. Ellenben, ha az illető füllent, azonnal fülét kezdi hegyezni, hogy is, micsoda, miért, elkezd érdeklődni, a részleteket akarja ismerni, és máris beugrott. Szóval minél valószínűtlenebb valami, számunkra annál hihetőbb, minél valószínűbb, annál hihetetlenebb. Ez, kérem, a mi életünk és gondolkozásunk alaptörvénye. Egymásnak csak azt hisszük el, amiben a valószínűtlenségnek legalább árnyalatát fel tudjuk fedezni. Ha, tegyük fel, a valóságot mondanánk egymásnak, nem lennénk képesek elhinni, de talán meg se értenénk. Ez az emberi gondolkozás alaptörvénye. A logikai axiomatika legelső pontja. Számunkra csak az hihető el, amelyben a valószínűtlenségnek bármely kevés, de észrevehető mozzanata megnyilatkozik. Minél valószínűtlenebb valami, annál hihetőbb. A teljes valószínűtlenség az, amit mi valóságnak nevezünk. Ezzel szemben a valóság számunkra elhihetetlen.

Befejezte? kérdezte Féllábú.

Nagyobbára. Már amennyire ezt a témát ilyen röviden ki lehet meríteni. Miért kérdezi? Talán van valamilyen megjegyzése?

Egész sereg megjegyzésem lenne, válaszolt Féllábú, sőt a megjegyzések egész seregét tudnám tenni, de figyelmét most csak két dologra kívánom felhívni, ezek pedig a következők: először, ha ön, mint mondja, a valóságról tudomást nem szerezhet, és önnek arról sejtelme sem lehet, és ön a valóságot csak mint valószínűtlenséget fogja fel, akkor, kérdem én, honnan az ördögből tudja ön, hogy mi a valóság és mi a valószerű és mi a valószínűtlen? Másodszor pedig: ha ön azt mondja, hogy mi hitelt csak a valószínűtlenségnek tudunk adni, és csak azt tudjuk elhinni, amiben a valószínűtlenségi mozzanat kimutatható, akkor ön, amennyiben ezt az elméletet elhiszi és ennek hitelt ad, máris valószínűtlenséget hitt el, és valószínűtlenségnek adott hitelt. Énnekem az a gyanús, hogy ez tényleg így is van. Ez az elmélet nagy, igen nagy százalékban valószínűtlen. Sőt, én még soha nem hallottam elméletet, amelyben a valószínűtlenségi mozzanatnak ilyen egészen rendkívüli szerepe lett volna.

De hiszen ön nem hiszi el, kiáltotta Tóbiás, akkor valószerűnek kell lennie –

Ön viszont elhiszi, felelt Féllábú, és amennyiben ön elhiszi, valószínűtlennek kell lennie. Érti? Mondom, ebben az elméletben a valószínűtlenségi mozzanat szerepe igen jelentékeny, sőt –

Ábel az imaórán ezúttal dorgáló beszédet mondott. Híveinek legkiválóbbja is, nevet nem említett, de mindenki tudta, hogy Pergelin Tódorról van szó, igen, híveinek legkiválóbbja is lelkiismeretileg súlyosan terheltnek bizonyult. Mikor, kiáltott Ábel, mikor fogunk már ilyen szavakról leszokni, mint lelkiismeret, becsület és tisztesség! Pergelint szakadárnak nevezte, a nyilvánosság előtt ünnepélyesen megbélyegezte, és felszólította, hogy a bűnt vegye komolyabban, vegye lelkiismeretesebben, és legyen végre tisztességes.

Az imaórán a hallgatók között ott volt Kuruc és Timur kisaszszony, nem éppen Kuruc kedvéért, ott volt Kesző Bertalan, szépen kiöltözve, hogy látogatásain majd elbeszélje, milyen érdekes volt, de a hátsó padon ott ült Hoppy Lőrinc, sőt ott volt maga Tóbiás is, nem felismerhető alakban, álszakállal, egy kicsit bekormozva és foltos ruhában, eljött, hogy hátha itt valamilyen nyomra akad –

Ábel ma igazán kitűnő volt, felháborodva beszélt, mindnyájukat korholta, mire Hoppy a hátsó padon mellét kezdte verni, és zokogott.

Ábel akkor a káprázat törvényéről is beszélt. Nevet szintén nem említett, de mindenki tudta, hogy Episztemon úrról volt szó. Ez a különös ember, mint mondják, magára régebben különböző nyomorékságok álarcát öltötte, hol süket volt, hol sánta, hol vak, hol béna, csakis azért, hogy az emberek részvétét kicsikarja, később aztán kleptomániás lett és lopott. De a boldogtalan itt sem tudott megállni. Aki a káprázat örvényébe lép, az józanságát elveszti. Most egyszerre csak felcsapott szigorú hivatalnoknak, aktákkal járkál, és azokkal, akik hozzá szegénységi bizonyítványért vagy lakbizonylatokért jöttek, recsegő hangon beszélt, szobáját teleaggatta rendeletekkel, amelyeknek mindegyike azzal kezdődött, hogy tilos. Megállt itt? Nem. A káprázat örvényében nem lehet megállni. Mi lett belőle? Jelenleg a szabóhoz jár, a divatlapokat olvassa, szappant vásárol, és sárga kesztyűt vesz. Meg fog itt állni? Nem. Mi lesz belőle? Ki tudja? Egy napon talán inni kezd, mint Toporján, vagy korcsmát vásárol, mint Ágoston atya, elutazik Ázsiába, mint Barnabás, talán elkezd hőbölyögni és mászolyogni, mint Hoppy (Hoppy térdre rogyott, és hangosan zokogott), vagy talán nyomozni fog mindenféle meg sem történt gyilkosságok ügyében (mire Tóbiás fülelni kezdett), vagy kiöltözik, és látogatóba indul (Kesző Bertalan elpirult), vagy elutazik Rotterdamba, vagy ószereseket fog agyonütni (Tóbiás máris fel akart állni, hogy Ábelt letartóztassa), vagy nekiáll cáfolni, mint ez a Féllábú. Ó, ki tudná a káprázat valamennyi változatát felsorolni! Csak egyetlen út van ebből az örvényből, és ez a bűn. Mi a bűn? Mit értenek önök ez alatt? Valami cukrosat? Mi? Piszok az, büdösség, mocsok, mosdatlanság és rondaság. Értsék meg végre-valahára (Hoppy jajveszékelni kezdett, Tóbiás elhatározta, hogy Ábelt mégiscsak le kell tartóztatni). Önök azt hiszik, hogy én packázom. Hogy én mézeskalácsot árulok? Hát hiába beszélek! A bűn, amely bennünket megment, és csak a bűn által tudjuk gyarlóságunkat levetni, anélkül csak bolondok vagyunk, vigasztalanul bolondok, be kell magunkat mocskolnunk, meg kell rothadnunk, és a vétkekben kell égnünk –

Igen, Ábel ma tényleg kitűnő volt, és a beszéd után Pergelin felállt, a gyülekezet előtt mély alázattal Ábelt megkövette, hogy őt árulónak nevezte, és meg is verte –

Hogyan, szól Ábel elképédve, hát ön ezek után még tőlem bocsánatot mer kérni? Hát nem hallotta, mit beszéltem? Ön most még alázatos, ön jóvá akar tenni valamit? Ahelyett hogy bűnének örülne, most még jóvá akarja tenni? Szerencsétlen!

Pergelin megzavarodva állt. Most már végképp nem értem, szólt maga elé, tényleg egyetlen szót sem értek, hát bűn, most bűn –

Ábel az asztalt csapkodta.

Köpjön le, kiáltotta, köpjön le, disznó –

Nem, szólt Pergelin, olyan aljas nem vagyok –

Ábel leköpte. Disznó, még idejön és megkövet, disznó, nyomorult –

Barnabás Maximus is visszatért, nem, amint várták, valahonnan Kelet-Ázsiából, hanem Közép-Afrikából, ahol már két éve a Kongó őserdeiben élt. Először poggyásza érkezett meg, harminchét roppant láda, állítólag tele igen ritka és becses etnográfiai anyaggal, amelyből Barnabás néprajzi múzeum alapjait kívánta megvetni, maszkokkal és fa- és kőbálványokkal, fegyverekkel, pajzsokkal, korsókkal, háncs- és tolldíszekkel, egy teljes varázsfelszereléssel, és volt a gyűjteményében két, a rendesnél sokkal nagyobb üst is. Mikor Mirabel az üstökről hallott, azonnal Barnabáshoz sietett, az egyikre rámutatott, és azt mondta, ez volt az az üst, amelyben a vadak Robin Joe-t megfőzték, egészen biztosan ez volt az, ő még arra a horpadásra az oldalán is emlékszik. Ehhez a kondérhoz neki joga van, és Barnabás azonnal adja el neki, ő megfizeti, csak mondja meg, mibe kerül.

De Mirabel, szólt Barnabás, amit mond, az nonsens. Férjét a déli tengereken ették meg, valahol új-Guinea körül, én pedig a kondért Afrikából hoztam, a vankirakváktól. Törpe néptörzs ez a Kongó legészakibb pontja mellett, messze benn az őserdőben –

Azt mondja meg nekem, válaszolta Mirabel, hogy ott volt-e ön, amikor Robin Joe-t megfőzték és megették?

Nem voltam ott.

Hát akkor mit beszél? Ön azt a kondért nem látta. Én láttam. Egészen közel voltam hozzá, olyan közel, mint most, és amikor férjem benne főtt, a gőz arcomba csapott, a horpadásra is emlékszem –

De Mirabel, új-Guinea Közép-Afrikától több ezer kilométer, hogyan gondolja ön, hogy ez az üst onnan csak úgy az őserdő közepébe –

Énnekem az teljesen mindegy, szólt Mirabel, hogy ön hol találta. Én ellenben tudom, hogy ez a kondér –

Hiszen lehet, de –

Semmi de. Én ott voltam. Ön nem volt ott. Vagy ott volt? Evett ön Robin Joe-ból? Mondja?

Nem ettem. De kérem, a vankirakvák nem is emberevők. Pigmeus törzs ez, mélyen az őserdőben, és nagyobbára qum-qum-gyökerekből él. Ez a gyökér gombaízű, egy kicsit fűszeres, édeskés, igen jó, ebben az üstben főzik, aztán az egész törzs köréje telepszik és eszik –

Qum-qum-gyökerek? Barnabás úr! Nem emberevők! Ne tegye magát nevetségessé. A vadak mind emberevők, akár vankirakváknak hívják őket, akár másnak, hiszen ezért vadak, vagy nem? Azt hiszi, hogy nem emberevők, mert önt nem ették meg. Ki tudja, mi okuk volt rá. Talán nem volt elég kövér, Robin Joe azonban kövér volt, ezt ne felejtse el, ő ezzel a kövérséggel a vadakat tévedésbe ejtette, s azt hitték, hogy élvezhető. Csalódtak. Ezt én mondom, aki ettem belőle –

Kedves Mirabel –

Semmi kedves Mirabel, a kondér az enyém, nekem jogom van hozzá, hiszen a férjemet főzték meg benne, ön megtalálta, és kötelessége nekem adni. Érti? Megfizetem önnek, mondja meg, mibe került –

Nézze, Laurám, mondta Mirabel Kankalin Mátyásnénak, nézze, megtaláltam a kondért, és most nem akarja ideadni. Azt mondja, hogy ez nem az. A horpadásról mindjárt megismertem. Mondja csak, ha férjét, Kankalint a vadak megfőznék egy kondérban, és ön ott lenne, és látná, hogyan vagdalják fel, ott lenne a fához kötve, mondja, el tudná felejteni, hogy az a kondér milyen volt? Ugye nem? Halála percében is meg tudná mondani, hogy ez volt az a kondér. Én is meg tudom mondani, és tudom, hogy ez volt az. És nem akarja ideadni, mert ő ezt a vankirakváktól vette. Nem is hiszem el neki. Csak azért mondja, nehogy ide kelljen adnia. És milyen ostoba ember! Azt mondja, hogy a vankirakvák qum-qumgyökereket esznek, és nem is emberevők. Én jártam ott, és tudom, hogy a vadak mind emberevők, mind, hallja? Talán nem is volt ott, hanem valahol egy kikötőben vette, és itt most henceg, hogy a vadaknál volt, azt mondom önnek, Laurám, ha ott lett volna, megették volna, Barnabás jó húsban van, ha nem is olyan kövér, mint Robin Joe volt, de elég szalonnája van, és a vadak azt nagyon kedvelik, nem is mert a vadak közé menni, nem is olyan ember –

Akkor, mondom, hatéves voltam, és emlékszem, hogy egy őszi napon, verőfényes meleg volt, hátul a kertben pukkancsot szedtem, azt a kis fehér bogyót, tenyeremre tettem és rácsaptam. Ott álltam és láttam, hogy az úton valaki fölfelé jön. Azelőtt sohasem láttam. Később megtudtam, hogy ez Pataj. Lassan jött, s amint megpillantottam, különös dolgot éltem át. Akkor, természetesen, sokkal jobban értettem. A bokrok közül ránéztem, és egyszerre ijedelem fogott el. Ugyanekkor hirtelen kíváncsi lettem. Meg se mertem mozdulni. Azt hittem. Mit hittem? Ez az, amikor valaki valakire ránéz, és egyszerre mindent tud. Így és nem másképpen. Ő nem látott. Azt hitte, hogy egyedül van, és egészen fesztelen volt. Kezét zsebre dugta, fejét kicsit előrehajtotta, nagy ingó és sétáló lépésekkel jött. Mikor a szemben levő kert sarkához ért, a kutya a kerítéshez rohant, és elkezdett ugatni. Pataj ment nyugodtan, ment tovább, fejét csak egy perc múlva emelte fel, igen meggondoltan és hosszasan a csaholó kutyára nézett. A kutya folyton ugatott, morgott és vicsorított. Egészen, amíg Pataj a kert kapujához nem ért. Ott megállt, és a kutyával szembefordult.

Nagyon helyes, mondta hangosan és tagoltan, nagyon helyes. Igazad van.

A kutya tovább ugatott és morgott.

Teljesen igazad van. Helyes. Úgy van.

Igen lassan és érthetően beszélt.

Mindenben az én véleményem, folytatta Pataj, a kutyára nézett, és többször beleegyezően bólintott. Ebben a dologban kettőnk véleménye egymást tökéletesen fedi. Semmi kifogásom ellene. Ha az én nézetemet hallanád, neked is csak ezt kellene mondanod –

Zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, és rágyújtott. A kutya ugatott, de már nem morgott. Egész magatartásában volt valami bizonytalanság.

Nem is tudnék mást tenni, mint helyeselni, szólt újra Pataj a kutyához zavartalanul, nyugodt hangon. Képzeld magad az én helyembe –

Egy kicsit várt. A kutya hirtelen elhallgatott és leült.

A véleményeknek ez az egyezése engem talán nem is lep meg, mondta Pataj csendesen cigarettázva. Úgy látom, nemcsak a lényeges pontokban, hanem még az árnyalatokban is egyezünk. Mit szólsz hozzá? Nem lep meg? Mi ebben egyek vagyunk. Engem sem lep meg.

A kutya egyet mordult, de rögtön azután a farka hegyét csóválni kezdte. Pataj pihenjállást vett fel, és a füstöt fújta.

Elfogulatlan és tiszta hangon szólt, minden hízelgés vagy hátsó gondolat nélkül, sőt megtévesztő szándék nélkül, baráti hangon.

Mindjárt, amikor meghallottalak, ezt kellett gondolnom. Ezért is mondtam, hogy nagyon helyes. Önmagamnak helyeseltem. Igazad van. Önmagamnak adtam igazat. Most se tudok mást mondani. Nézeteink egymást mindenben fedik. Te persze nem tudhattad, mert egy szót se szóltam, csak úgy az úton jöttem, és valamin éppen gondolkoztam. Te voltál az, aki nyilatkoztál. Helyesen tetted. Véleményemet óhajtottad ismerni? Most ismered.

A kutya most már egész farkát csóválta, felállt, és a kertajtó mellett levő résen kibújt. Dé még nem ment oda, hanem leült, aztán gyors pillantással visszasandított, hogy ha esetleg menekülnie kell, az utat megtalálja.

Ezek után én az ilyen bizalmatlanságot fölöslegesnek tartanám, mondta Pataj cigarettázva, egyébként azonban mozdulatlanul. Ha már véleményünk egyezik, és ennyire egyezik, mi ok van további óvatosságra? Persze, tudom, hogy tapasztalataid ebben az irányban nem éppen a legkedvezőbbek, de tanulj meg disztingválni –

A kutya most lassan és farkcsóválva odajött. Pataj megsimogatta.

Te mégiscsak jó állampolgár vagy, szólt.

Pataj most megindult, és a kutya mellette ballagott. Mikor a kert határához ért, a kutya hazájának határához érkezett és megállt, aztán leült.

Pataj két lépéssel odább ment, aztán még visszaszólt:

Az ég áldjon meg, barátom, többször fogsz még látni erre, az út kellemes, nem is forgalmas, majd akkor még beszélgetünk. Egyelőre maradjunk meg abban, hogy te a jó állampolgár vagy, és én nem vagyok az. Hidd el, nekem az összes szabályos foglalkozásokból elegem van. Azt hiszem, érted.

Pataj továbbment, a kutya egy darabig ült és nézte, aztán felállt, és a kertbe lassan visszament.

Ezt láttam a bokor sarkából, és mindjárt azt gondoltam, mennyire szeretném, ha a kutyákkal én is így tudnék beszélni.

Igen, igen, Barnabás, elhoztam a struccot, ő is ott volt, amikor férjemet megfőzték, és a kondért látta. Egy kicsit távolabb volt, őt is a fához kötötték, körülbelül úgy állt, mint most, de ő is látta, és elhoztam tanúnak. Nézd meg jól ezt a kondért, strucc, nézd meg, ugye ez volt az, amelyikben Robin Joe-t a vadak megfőzték?

A strucc az üsthöz lépett, nyakát kinyújtotta, hosszasan belenézett, aztán Mirabelre, Barnabásra és ismét Mirabelre bámult.

Kondér, mondta.

Ugye, ugye, azonnal megismerte, látja, pedig ő távolabb volt, és ő nem is egészen beszámítható, vagyis hülye, de ha ő megismeri, akkor biztos. A horpadást ő nem vehette észre. Most már nem kételkedik, ugye, az üstöt nekem adja –

Én ehhez az üsthöz különösebben nem ragaszkodom, szólt Barnabás, hiszen van másik. Egyhez azonban ragaszkodom, és ez az, hogy én ezt Közép-Afrikában találtam, és így semmi esetre sem lehet azonos azzal, amelyet ön a déli tengereken látott. Ez, kérem, lehetetlen –

Hogy mer ilyet mondani! Mikor én is megismertem és a strucc is –

Lehet, hogy –

Ugye, strucc, ez volt az?

A strucc ismét az üstbe nézett, aztán fejét lassan fölemelte, és így szólt:

Kondér.

Ugye, ez volt az, amiben Robin Joe-t megfőzték?

A strucc maga elé meredt és töprengett. Végül arcán valami világosság kezdett derengeni.

Pörkölt, mondta.

Nem pörkölt, gulyás, szólt Mirabel. De te ezt nem is tudhatod, mert nem ettél belőle. Neked nem adtak.

Pörkölt, mondta a strucc.

Gulyás, felelt Mirabel.

Pörkölt, szólt újra a strucc.

Gulyás volt, te ökör, érted? Gulyás volt. Ne beszélj róla, hiszen nem is ettél belőle.

Pörkölt, mondta a strucc biztos hangon, pörkölt, csengettyű, radírgumi, vatta, prémszőr, ceruzahegyező, kvarc –

Mit beszélsz? Kvarc? Prémszőr? Mit akarsz ezzel?

Mirabel odalépett, és a struccot fülön csapta. Nesze pörkölt, te tulok.

Ó, Molly, ön az, kedvesem, éppen Barnabástól jövök, Molly Böllér Leo kocsiját tolta, és sétálni vitte. A kondéromért voltam, azt mondta, hogy nem adja, nekem, bár az enyém, de ez nem az a kondér. Beláthatja, hogy így nem fogadhatom el. Gondolja csak el. Mit kezdenék idegen kondérral, ki tudja, kit főztek meg benne. De ez az, higgye el, biztosan az volt, hiszen ha a vadak most jönnének, és Böllért feldarabolnák, és belőle gulyást főznének, megismerné ön azt a kondért? Ugye? Soha nem felejtené el. Igaz, Böllérből ők nem főznének gulyást, soványka is, gyenge húsa van, tejfölös paprikást csinálnának belőle, ha tudnának, vagy kirántanák, de a vadak ilyesmit nem tudnak, még soha kirántott húst nem ettek –

Hoppy aggódó arccal a kórházba sietett, közben találkozott Barnabással.

Mirabel, szólt reszkető hangon, Mirabel súlyos beteg –

Görcsei vannak, régi betegség, még a trópusokon szerezte, akkor, igen, amikor férjét megette –

Igazán –

Marioton kondérolábia, súlyos kiújulása, idegláz, rohamok –

Úgy, szól Barnabás, de nem ajánlom, hogy ezzel a betegséggel Vermeránhoz forduljon, ő ki fogja önt hajítani, kondérolábia, hiszen ilyen betegség –

Aztán beszólt Kesző Benjaminhoz is, panaszkodott –

Mit mondott, kérdezte Kesző, Ágoston atya Afrikából visszatér? Hiszen nem is ő utazott el, hanem Kankalin –

Nem, nem, magyarázta Hoppy, nem Kankalin utazott el, hanem Ábel, a híres tudós és etnográfus, aki most hazahozta azt az üstöt, amiben Molly férjét megfőzték –

Ó, hiszen az Bella férje volt –

Nem, dehogy, ön már öreg, elmegyenge, már nem ismeri meg az embereket, és összetéveszti őket.

Az igaz, múltkor is azt hittem, hogy az öreg Saroglyát ölték meg, pedig Kesző Bertalan volt –

Sem nem ez, sem nem az, Pergelint ölték meg, éspedig Tóbiás –

Ne mondja, hiszen ez rettenetes –

Igen, mialatt Vermerán a Bűnök Tornyát építette, Howligree úr odament és megölte –

A télen át Patajt keveset láttam, pedig a pukkancsbokorhoz gyakran hátramentem és ott ácsorogtam. Már kitavaszodott, amikor az úton megint egyszer, ingó, hosszú lépéseivel jött, zsebre dugott kézzel és előrehajtott fejjel. Bal oldalán fehér komondor lépegetett. Mikor a kert sarkához ért, a szomszéd kutyája csaholni kezdett, a kerítésen kibújt és eléje futott. Pataj megállt, szabályszerű mozdulattal a két kutya felé –

Uraim, engedjék meg, hogy önöket egymásnak bemutassam. Ez itt nekem régi jó barátom, a jó állampolgár, akivel mindenben egy véleményen vagyunk. Ez az úr pedig itt, fehér ruhában, az én testőrkapitányom, név szerint Göncöl úr. Legyenek jó barátok.

A két kutya egymásra nézett, aztán Patajra, végül Göncöl odament, és az udvariassági szaglálódást megkezdte.

Göncöl testőrkapitány. Nézze, uram, a szemét. Az ő szemében pedig a hűség vize csillog, és nincsen benne hazugság.

Amikor a komondor nevét meghallotta, két lábra állt, és Pataj arcát nyalta.

Nem sok idővel azután már hárman jöttek. A középen Pataj, jobb oldalán egy leány, bal oldalán Göncöl. A leányt azonnal megismertem, a cukrászdában volt kiszolgáló, Zorge Salamon leánya, név szerint Abihail. Beszélgetésükből csak néhány szót hallottam, amikor mellettem elmentek. Ennyi volt: Simon nem engedi – nem lehet – ezt Abihail mondta. Valamit mégis csinálni kell – ezt Pataj mondta.

Most megint gyakrabban láttam őket. Alkonyatkor szoktak jönni, mind a hárman. A szomszédban negyediknek a jó állampolgár csatlakozott hozzájuk, de csak országának határáig ment, ott leült, aztán visszatért. Igen, többnyire halkan beszéltek. Néha egy szót sem szóltak, csak, mikor fejük fölött a pacsirta megszólalt, Pataj kalapját levette, felnézett és szólt: tyityityi tyiüüü – tyiüüü –

Addig is, szólt mister Howligree, amíg a nagy népünnepély előkészületei megindulhatnak –

Ön annyira elfoglalja magát, szólt Marcella grófnő.

Ma estére borsózöld selyemruháját vette fel, és keblére napraforgó nagyságú párizsi bikavörös rózsát tűzött. Howligree szmokingjában ült, és éppen a vaddisznósültből vett.

Ez az elfoglaltság nekem nemcsak szenvedélyem, anyagi fellendülésünk is vállalkozásaimnak sikerétől függ –

Ön tudja, dear Edward, hogy gondokkal nem küzdünk, legalábbis egyelőre még, bár az ön vállalkozásai nagy összegeket emésztenek fel –

Ez a szükséges befektetés, szólt Howligree, és a tormamártásból vett.

Közben engem elhanyagol, végzetesen elhanyagol, you are busy (hogy a két inas ne értse), you are busy and I am like a flower –

A népünnepélyt esetleg már a jövő évben sikerül megvalósítani, addig is talán kisebb vállalkozások –

Mit ért ön kisebb vállalkozások alatt?

Két gondolatom is támadt, mind a kettő reális és életrevaló, mondhatnám, elemi igényeket elégít ki –

Valóban –

Az egyik az, hogy perselyt rendeltem –

Perselyt? Olyant, amilyet a templomban használnak?

Igen, olyat is, ideiglenesen ötvenezer darabot. De házi perselyt is, gyermekeknek, családoknak, fémből, cserépből és préselt papírból, mert igen sok papíranyagom van még, a bábok nem keltek úgy, mint ahogy a reális számítás szerint –

Minek persely?

Kedvelt házi tárgy ez, kis malackák, angyalkák, hátukon kis réssel, ahol a pénzt be lehet dobni, sőt majmok és elefántok, pénzt lehet benne gyűjteni. Amikor ez a gondolatom támadt, igen megörültem, mert ez valóban reális, és ha csak perselyenkint ötven krajcárt nyerünk, az is huszonötezer. A másik ötletem ismét kisebb, de holtbiztos. Átmenetileg arckrémet is rendeltem, tízezer kilogrammot, amíg vevőköröm kiszélesedik, nem sok, hetek alatt végeladás lesz. Delilah krém! The best cream of the world! San Franciscótól Sanghajig. A költség nagy része dobozokra és tégelyekre kell, mert persze a kiállítás, az adjusztálás –

Tízezer kilogramm! Nem sok ez?

Cseppet sem. Gondolja csak el, a földön kétezermillió ember lakik, ennek több mint a fele nő. Számítsa ki, hetek alatt el kell fogynia –

Edward, you are busy –

Nem lehet másként, higgye el. A meggazdagodás útja ez. Egy csapásra. Persze van aztán másik is, ha az embernek nincs tőkéje, akkor kénytelen úgy dolgozni, mint az a szerencsétlen Zorge Salamon, fillért fillérre rakni és koplalni, napról napra –

Zorgénak legalább gyermekei voltak, de vannak önnek gyermekei –

Azt én nem tudom követni –

Howligree a vaddisznóból még egy szeletet vett, a tormamártással leöntötte, amikor az ebédlőszekrény mellől, a függöny mögül hirtelen valaki előlépett –

Marcella grófnő meglepődve nézett fel.

Who are you?

Tóbiás rendőrfelügyelő, mondta Howligree szintén csodálkozva, és a villát letette, micsoda kellemes meglepetés –

Tóbiás előrelépett, és azt mondta:

Önök az imént bizonyos vonatkozásban Zorge Salamon nevét említették –

Úgy van, szólt Howligree, de miért olyan haragos? Foglaljon helyet (az inasok felé), kérek terítéket Tóbiás úr számára –

Önöket le kellene tartóztatni –

Ugyan! Amiért Zorge Salamonról beszéltünk?

Önök ketten alaposan gyanúsíthatók azzal –

De miért bújt a függöny mögé, kiáltotta Marcella grófnő, hiszen ez illetlenség, úri háznál hallgatózni, Edward, kérem, oktassa ki barátját, hogy ilyesmi nálunk nem szokás –

Dear Marcella, ezt ön nem érti. A rendőrségen ez már így van, tudja, mint a detektívregényekben, hiszen olvasta Conan Doyle-t és Edgar Poe-t, don't you? Ez a rendőri charme, elbújni és hallgatózni, aztán hirtelen előbújni, kezében a pisztollyal –

De hol a pisztoly? kérdezte Marcella grófnő.

Még nem vette elő, szólt Howligree.

Ne is vegye, kikérem magamnak! Mondja meg barátjának, hogy pisztolyára nem vagyok kíváncsi –

Marcella szalvétáját indulatosan az asztalra tette, és fel akart állni.

A grófnő meg van sértve, mondta Howligree Tóbiásnak, és valóban oka is van méltatlankodni –

Önök Zorge Salamonról beszéltek –

Your are right, kiáltotta Marcella, és távozni készült, de mi köze ennek a rongyos ószeresnek ahhoz, hogy ön a függöny mögé rejtőzik, és egy úri család beszélgetéseit kihallgatja –

Marcella egész testében reszketett.

Edward, utasítsa rendre barátját, máskor ilyesmit ne tegyen, van nekünk fogadónapunk, ha meg óhajt látogatni, amitől az ég óvjon, ilyen embert fogadni, akkor, ám legyen, de így –

Kínai selyemből készült, nagy virágos, nyakán strucctollal díszített belépőjét vállára vette és eltávozott.

A grófnőnek csaknem igaza van, szólt Howligree.

Önök Zorge Salamonról beszéltek –

Ha ön mindenkit le akarna tartóztatni, aki ma Zorgéról beszél, azt hiszem, sok dolga lenne, hiszen megölték, a gyilkos még nem került meg, és –

Helytelen nyomon indult el, mint Conan Doyle regényeiben is, a Scotland Yard rendesen helytelen irányban nyomoz –

Önök igen gyanús körülmények között –

Howligree felállt.

Ha ön nem óhajt velünk ebédelni, akkor talán menjünk át a dohányzóba (az inashoz), a kávét a dohányzóba kérem. Itt jobbra, tessék, please –

Tóbiás csaknem zavartan megállt.

Minden okom megvan, hogy önöket gyanúsítsam –

Ez talán nem is egészen az ön okain múlik. Az ön okai esetleg tényleg kifogástalanok lehetnek –

Az ön vállalkozásai igen sok pénzt emésztenek fel, honnan veszi –

Ez csupán a befektetés, szólt Howligree, mert biztosan hallotta a függöny mögül, hogy most reális alapokra helyezkedem, és perselyt és szépítőkrémet fogok gyártani, számításom szerint ez ötvenezer tiszta jövedelmet hoz, a kiadások is megtérülnek, de miért nem ül le, kérem, foglaljon helyet –

Tóbiás az ajtó felé indult.

Ha most el is megyek, önöket állandó figyelemmel fogom kísérni –

Csak ne ilyen módszerekkel, mondta Howligree, mert a grófnőt ez rendkívüli módon irritálja, s önnek a hölgyek idegeire tekintettel kell lenni –

Vegyék tudomásul, hogy a legnagyobb mértékben gyanúsak –

Good evening, Tóbiás úr, mondta Howligree.

Akkor valószínűleg már május volt, azt hiszem, úgy emlékszem, a bokor zöld, sűrű és virágos. A fűben ültem, és Patajt vártam. Göncölt is kedveltem, és ó, mennyire szerettem volna, ha nekem is lett volna ilyen kutyám! Amikor Abihailt néztem, sokszor meg is zavarodtam. Abihail nagyon szép volt, fehér bőrével és fekete hajával, észbontóan ragyogó szemével. Én akkor már ismertem a csillagokat, és tudtam, hogy Abihail szeme olyan, mint az a csillag, amelyik október végén a keleti égbolton szikrázik, sötétnarancs és rózsaszín és ibolyaszínekben, és néha vörös sugár robban ki belőle. A csillag nevét akkor még nem ismertem. A Capella ez a csillag, sok év múlva tudtam csak meg, ez a Kleopátra csillag, a királynői hetéra, a káprázat vad szenvedélye, a tündöklő csábítás, a feneketlen ragyogás örvénye. Abihailban olyan mélyre lehetett látni, olyan elképzelhetetlen és szédületes mélybe. Azt hiszem, ő volt az első nő, akibe belenéztem és beleszédültem. A szerelemhez ennek semmi köze sem volt, ezt azóta többször is volt alkalmam tapasztalni. Ez olyan giocondai gyönyör volt, mert Leonardo sem volt Giocondába szerelmes, ő csak a nő partján állt, belenézett, és megittasodva szédelgett. Amikor az ember nem szerelmes, csak látja a nőt, és az ő mélységeinek szélén kóválygó fejjel alig tud egyensúlyt tartani, és bele akar esni, mindenáron beleesni és benne elmerülni, eszméletlenül. Mondom, semmi köze a szerelemhez, egészen más ez, a szerelem nem egyéb, mint védekezés az örvény vonzása ellen, ez már az eredeti giocondai gyönyörnek romlott, elég gyatra fokozata; a dolog így már kibírható. Így már be lehet vonni mindenféle másba is, házasságba és társadalomba és családba és viszályba, és már be lehet mocskolni, ki lehet zsákmányolni, már lehet róla énekelni. De Abihailban ez az örvény még érintetlen volt, még éppen olyan volt, mint a Capella, a csillag, az érthetetlen és értelmetlen és csaknem gyűlöletesen elérhetetlen –

Azért mégis Patajt vártam, őt vártam, talán ma ismét fog a kutyákkal beszélni, talán ismét énekel a rigóknak, és fütyül a pacsirtáknak. Ha írni tudtam volna, azt, amit mondott, semmi különös nem volt, csak a hang és az egész, igen, az egész, ahogy ott állt, és kezével olyan belülről kifelé ívelő mozdulatokat tett, mintha közben azt, amit mondott, valami könnyen gyúrható anyagból formálta volna, s aztán a megformált szóra csak úgy rálehelt, és az szállni kezdett volna a levegőben. Én a kutyákat nagyon is jól megértettem, hogy Pataj őket szavaival egészen lebilincselte. A jó állampolgár korán délután többször a kert sarkába jött, fejét a kerítésen kidugta, és az úton lefelé nézett. Patajt várta, éppen úgy, mint én, valószínűleg más okból, hiszen az ő viszonya Patajjal egészen más volt. Ő Patajjal beszélő viszonyban volt, komoly barátságban, sőt a fontos dolgokban vele egy véleményen. Én az egészen kívül állottam, csak néző és hallgató, rólam senki se vett tudomást. Szerettem volna, ha egyszer velem is szóba áll. De akkor hirtelen az a legelső ijedelem fogott el, talán nem is mertem volna ránézni, kezét megérinteni. Valamiért. Valamiért? Igen, és azt gondoltam, így mégis jobb a bokor mögött, így nem nyúl hozzám, és még így is félek, de az egészen más, a játékban így nem vagyok benne.

Hárman jöttek, erősen alkonyodott már, és én a fűben ültem. Előttem, éppen előttem megálltak. Pataj halkan azt mondta: Abihail. Mire Abihail egyszerre csak odaroskadt Pataj mellére, és nyöszörgött. Ebben a nyöszörgésben semmi szép sem volt, és csodálkoztam is, hogy ilyen szép nő hogyan tud ilyen furcsa hangon nyögni. Pataj erre a leány arcát fölemelte, mutatóujjával Abihail kicsit hajlott orrát végigrajzolta, és meg is pöccintette. Pataj mindig megtalálta a pillanatot arra, hogy játszani lehessen. Aztán odajöttek a kerítéshez, és az alacsony kőfalra leültek. Tőlem kétlépésnyire.

Ha csak lehetne, szólt Abihail.

Eljössz velem. Eljössz. Semmivel se törődsz. Érted? Mit kell erről olyan sokat beszélni? A galamblevesbe nem való pisztácia. Van pénzem, és ebből –

Abból a pénzből mi nem élhetünk, szólt Abihail hirtelen.

Nem-e? Hát miért? Ez nem olyan pénz, mint a másé?

Nem, nem, nem. Nemnem.

Abihail fel akart ugrani, de Pataj lefogta.

Mondd, honnan veszed azt, hogy az én pénzem nem olyan, mint a másé? Mondd! Azt hiszed, nem rendes úton jutottam hozzá? Felelj.

Nem, nem. Ne kérdezz, tudod –

Abihail tüstént összeomlott. Pataj ölébe vetette magát, és nyögött.

Pataj megint beszélt.

Igen, igen, mindig szememre veted. Ne gondolj mással, csak hogy szeretsz és szeretlek. Ó, a szerelem, ha elég forró, semmi sem érheti, ha a szerelem elég nagy tűz, ami közelébe ér, meggyullad, és csak táplálja. Nincs más dolgunk, csak szeretni, ha szeretsz, mindent szabad –

Abihail most egyszerre csak tenyerével Pataj száját befogta.

Nem és nem és nem. Te olyan vagy, igen, te olyan vagy, hogy először mindent gyönyörré változtatsz, hogy meg tudjad tenni, te csak élvezni akarsz, te –

Hogyan mondtad? Patajnak előbb mindent gyönyörré kell változtatni, mert csak úgy tudja megtenni. Göncöl, mit szólsz hozzá! Te ismersz engem, Göncöl, tényleg így van?

Ne bolondozz! Ó, te a legjobban szeretnél engem felhajtani, mint egy pohár édes bort s aztán belehalni, és neked ez a szerelem –

Fényből gyúrok neked tésztát, Abihail, holdfényből gyúrok tésztát, a fülemüle énekében főzöm meg, és a csillagokból szórok rá mákot –

Abihail fölnevetett, és magát Pataj nyakába vetette. A következő pillanatban arcát ismét eltakarta és nyögött –

Nem, nem az a pénz – te –

Mit én? Mit az a pénz –

Szünet.

Mit gondolsz rólam? Mondd. Nem, semmit, tudod –

Pataj hallgatott hosszú ideig. Már azt hittem elmentek. De nem, az alkonyatban ott ültek a kerítés kőfalán, előttük Göncöl, és szemét róluk a világért sem vette volna le.

Abihail –

Megint nagyon hosszú csend. Láttam, hogy Pataj a leány haját simogatja. Megint csak ez a szó:

Abihail –

Hirtelen a leány kezdett el beszélni, csak suttogott, de minden szót értettem.

Te olyan sötét vagy – olyan sötét –, olyan sötét, mint Simon, a bátyám, a férfiak mind olyan sötétek, és én félek tőled – ó, csak hallottad volna, mikor apám meghalt, hozták a hírt, megölték és kirabolták, és otthagyták az országút szélén véres szakállával és feltépett kabátjával, ahonnan a pénzt kivették – akkor Simon egyszerre csak olyan sötét lett, olyan nagyon sötét, és elővette a szent könyvet, és gyertyát gyújtott, és fölvette a vállkendőt, és fejére hamut szórt, és ingét összetépte, és a szent könyvből az átkot felolvasta apánk gyilkosára, és előbb csak halkan mormogott és zokogott, aztán hangosan és mindig hangosabban, és végül már üvöltött, és öklét rázta, és hívta a poklot és a szellemeket és az angyalokat és a bosszút és az ínséget és az erőszakot és a betegséget és a szenvedést és a kudarcot és a szegénységet és a gonoszokat, és megátkozta a gyilkost és anyját és apját és testvéreit és barátait és feleségét és menyasszonyát és azt, akit szeret és gyermekeit, és megátkozta azt, aki hozzányúl, aki vele kezet fog, és aki neki enni ad, aki befogadja, azt, aki reá néz, aki reá gondol, aki szereti őt és aki megcsókolja, megátkozta, hogy száradjon le a kezük, és vakuljanak meg a sírástól, sántuljanak meg a hiábavaló járástól, és hátuk rokkanjon meg a sors csapásaitól, és a föld ne adjon nekik egy szem búzát, a forrás ne adjon nekik egy csepp vizet, és a nap sugarai forduljanak el tőle –

Abihail, miért mondod ezt nekem?

Ismét hosszú csend. Már csaknem sötét volt.

Nem tudom, szólt Abihail a sírástól eltorzult hangon, nem tudom, miért mondtam. Csak olyan sötét vagy te nekem, mint az az átok, és tudod, hogy szeretlek, és végül el is fogok veled menni, el, igen, elmegyek, mert nem bírom ki, hogy ne menjek el, de amíg megyek, addig még ezt meg kell mondanom. Ugye rendesen fogsz dolgozni? Ugye nem fogsz olyanokat mondani, hogy az összes szabályos foglalkozásokból eleged van, és ugye fogsz dolgozni, és házunk lesz és gyermekünk –

Pataj nem felelt. A bokorból úgy láttam, hogy Abihail fejét Pataj ölébe hajtotta, és Pataj a leány haját simogatta egyenletes mozdulatokkal, közben valamire gondolt. Göncöl előttük ült, és nézte őket, mozdulatlanul, egy kicsit szomorúan, de a helyzetből csak egészen keveset értett. Bonyolult volt neki. De azért tisztelte. Én magam is csaknem úgy voltam, mint Göncöl, de én akkor már kezdtem érezni, hogy akkor miért ijedtem meg, akkor, igen, amikor először jött az úton fölfelé.

Abihail egyszerre csak felnézett.

Egészen sötét lesz, mire hazaérek –

Az éjszaka jó, felelte Pataj, az éjszaka szép asszony, aki minden nap eljön, és elhozza neküni az ő sötét fátylait, hogy betakarózzunk, és megszoptat bennünket az ő édes fekete tejével – milyen más a csók sötétben, ó, Abihail –

Most Abihailt magához vonta, és sokáig, nagyon sokáig szájára tapadt. Göncöl félrefordult, azt hiszem, szeméremből. Én reszkettem.

Eressz, szólt Abihail erőtlenül, különösen mély és a forróságtól párolgó hangon.

Még eresztlek, szólt Pataj, de eljön az este, amikor nem eresztlek el többé, mint a folyó, folyik, folyik, és arról álmodik, hogy egy percben eléri a tengert, és szemét behunyja, és a tengerbe dől és elolvad –

Abihail hirtelen fölkelt, Patajt felhúzta, és az úton lefelé húzni kezdte.

Pataj is felugrott és indult. Göncöl előreszaladt és csaholt –

Barnabás Andrea, a szolgálaton kívüli őrnagy bátyjának éppen akkor levelet írt, hogy igen fontos, inkább elvi kérdésben tanácsát kéri, s ezért őt hamarosan, talán egy-két napra, meg fogja látogatni. Barnabás Maximus azonnal és örömmel válaszolt, nyolc évig volt távol a trópusokon, öccsét már régen nem látta. Mire Andrea megírta, hogy pénteken, kilencedikén a déli vonattal érkezik, néhány szóval családjáról is említést tett, különösen feleségéről, Estrelláról, aki az utóbbi hónapokban, sőt már több mint egy éve, különös változáson esett át. Az asszony aggódik, egészen rendkívüli módon aggódik, és ha megkérdezik tőle, miért, csak még szomorúbb lesz, fakó hangon kitérő választ ad, olyasfélét, hogy legjobb, ha ilyesmit nem is firtatnak, ugyan minek még erről külön beszélni. Látható ok erre, írja Andrea, nincsen, hiszen fiuk, Barnabás Hadrián a katonaiskolát mint rangmásodik végezte, és már hadnagy, leányuk, Ethelberta pedig menyasszony és boldog. Birtokukkal sincsen baj, egészségesek, és a társaság, amelyben élnek, igazán megfelelő. Estrella mégis napról napra fogy, nem alszik, arca megnyúlt, orra megnőtt, pedig azelőtt sem volt éppen kicsiny, valósággal önmagán túlnőtt, és majdnem szájába lóg, és szótlanul, fel-felsóhajtva járkál, gondterhelten, sokszor elmereng, annyira, hogy Andrea már kénytelen volt az orvoshoz fordulni. Az orvos szervi bajt nem talált, inkább az idegekre gyanakodott, és levegőváltozást ajánlott, egy kicsit több színházat és társaságot, ami ellen Estrella csak bágyadtan tiltakozott.

Ez ugyanaz a melankólia lesz, gondolta Barnabás Maximus, ami a rektort kínozza, melancholia senilis, quadrupens, mint Vermerán doktor mondaná, ez a szerencsétlen sarlatán, tetramuniás zavarokkal és stabil gastroleszcenciával. De mindegy. Barnabás emlékezett arra, hogy bizonyos törzsek az öregeket különös fűszerekkel szokták megenni, ki tudja, talán Robin Joe-t is ilyen fűszerekkel készítették el, és Mirabel azért találta oly élvezhetetlennek. A törzsek az öregkori melankólia nedveit ellensúlyozzák ezekkel a fűszerekkel, hiába, ezek a vadak sokat tudnak –

Estrella, írta Barnabás Andrea szolgálaton kívüli őrnagy, már sehová sem jár, pedig mindennap hívják, a társaságban is, ha véletlenül hozzájuk látogatóba jönnek, szótlanul, már-már udvariatlanul ül, a teát kötelességszerűen kiosztja, némán a süteményre mutat, ami kínálást jelent, aztán kezét ölébe teszi, és néha felsóhajt. Ha vigasztalják, még rosszabb, mert arca vonaglani kezd, és látszik rajta, hogy valamiért mértéken felül szenved.

Barnabás Maximus, különösen, amióta visszatért, az európai társadalomnak egyre élesebb kritikusa lett, és követendő példának csaknem minden alkalommal a primitíveket tartotta. Mi itt, Európában, szólt, bizonyos postnaturalitás állapotában élünk, túlérett állapotban, amelyet az jellemez, hogy a teremtőerők eredeti formája felbomlott. Az embereket külön-külön és az egész társadalmat a demiurgoszi fantazma erői szállották meg, a teremtőerőknek ez a csaknem őrülete. Barnabás a példák felsorolásában csaknem kifogyhatatlan volt. Kedves témája éppen Hoppy Lőrinc, az erők eltorzulásának ez az iskolaesete, de természetesen sokat beszélt Bormester Virgilről is, sőt fájdalmas hangon ugyan, de Toporján Antal törzsorvosról is; aki oly kitűnő úr volt, s most részeges naplopó és verekedő. Ez, kérem, a demiurgoszi fantazma műve. Az ember nem tudja, hogy melyik pillanatban lepi meg. A mi társadalmunk e fantazmák melegágya és tenyészhelye, s úgyszólván senki sincs, aki magát képes lenne elszigetelni.

Néha-néha még magamon is kénytelen vagyok e fantazma némely tünetét konstatálni, szólt Barnabás. De nézzen körül, csak nézzen körül, uram, mondta Bormester Virgilnek, ne szégyellje magát, az ember, ha a valóságot nézi, nem lehet eléggé irreális, mert hiszen ebben a valóságban az ésszerű dolgok százaléka meglepően alacsony. Már csak úgy statisztikailag is. A szabálytalanságok túlsúlyban vannak. Ez a demiurgoszi fantazma műve. Nézze meg ezt a boldogtalan Ágoston atyát, aki tudásának és szellemének helyét hirtelen elhagyta, csaknem azt mondhatnám, elárulta, és elment csaposnak, a Holdvilágot Dalai Lámának nevezte el, a cégtáblára mongol pofát festetett, és a bort méri, és a részegeket kidobálja. Miért? Mondja? Nézze meg ezt az izét, ezt a Howligree-t, az ő vállalkozásaival! Csak felesége különb, Marcella, ez a vén és hiú szajha, aki még szánandóbb, amikor férjével édeleg, ötvenhét esztendejével és hervadt orcájával. Aztán csak nézze meg a többit is, Tóbiást, aki most a Zorge-ügyben közveszélyesen nyomoz, nem is tudom, nincs-e itt a függöny mögött, kilép, és egyszerre csak bennünket letartóztat. Mi ez, ha nem a demiurgoszi fantazma műve? A személytelen démoni hatalom. Mondja! Öcsém a napokban levelet írt nekem, és valamely ügyben meg akar látogatni. Felesége, a szerencsétlen Estrella, lehet, hogy ugyanabban a fantazmában szenved, mint a mi rektorunk, csak az eset még súlyosabb. A rektor melankóliája indokolt, mert ő agglegény, és egyébként sem látszik teljesen ép embernek. Estrellának két szép gyermeke van, férje, háztartása, cselédje, birtoka, mit akarhat azzal, hogy magát a tépelődő fájdalomnak adja? Mit, kérdem én? Van erre értelmes válasz? A primitívek ilyenkor különös módszerhez fordulnak. A démont kiűzik, rendkívül hatékony ceremóniákkal, amelyeket én tőlük meg is tanultam, teljes varázslófelszerelést is vettem tőlük, és ezt a varázslatot itt is alkalmazni fogom. Biztos vagyok benne, hogy többet ér, mint a Vermerán-féle úgynevezett orvostudomány.

A primitívek tudják, hogy ez a demiurgoszi fantazma, őket, kérem, a valóság érdekli, nem pedig, hogy mi az a lassotonia. Hiszen érti, ugye? Már-már azon a véleményen kezdek lenni, hogy nekünk a primitívektől, akiket annyira megvetünk, mert magukat kifestik, és qum-qum-gyökereket esznek, igen, sok mindent át kellene vennünk, de ki tudja, talán az egészet át kellene vennünk –

Ami pedig Andrea látogatását illeti, folytatta Barnabás, nem fűzök hozzá örömteljesebb várakozást. Megvallom, énnekem az a gyanúm, hogy öcsém szintén valamely fantazmában szenved, és azt hiszi, én ennek alkalmazásában segítségére lehetek. Megpróbálok segíteni rajta. Levele különösen egzaltáltnak látszik, és az a hang, ahogy Estrelláról ír, a legnagyobb mértékben gyanús. A fantazmára jellemző, hogy azt a másik emberben mindenki egészen pontosan látja, sőt kárhoztatja is, de nem rendelkezik annyi önkritikával, hogy önmagán a fantazma egy másik változatát meg tudja állapítani. Igen, a változatok! Az alakzatok! A fantazma változatainak kifogyhatatlan gazdagsága! És végül a demiurgoszi hatalom, amely ezeket teremti! A megőrült teremtőerő! Érti? Ugye érti? Andrea szintén ilyen eltorzult alakzat, és hozzám fordult, hogy rajta segítsek. Szerencsére én a gyógyítóeljárás birtokában vagyok, és öcsémet meg fogom menteni. Efelől nyugodt lehet –

Barnabás Maximus kilencedikén, pénteken a pályaudvarra tényleg kiment, nagyobb utazótáskájában teljes varázslófelszerelését magával vitte, a váróterem sarkában átöltözött, a medvebőrt magára vette, fejére szarvasagancsot, a hosszú szakállú, kék-vörösre festett álarcot arcára igazította, bal kezébe vette a kolompot, jobbjába a füstölőt és a varázspálcát, aztán a tükör előtt a varázsló nehéz lépéseit még kipróbálta, a füstölőben az illatos gyökeret meggyújtotta, még torkát is megreszelte, hogy a varázséneket, ha majd Andrea megérkezik, kifogásfálanul el tudja énekelni.

A váróteremben és a peronon az álarcos és medvebőrbe öltözött, szarvasagancsos varázsló rendkívüli feltűnést keltett. A közönség összeszaladt és tökhülyén bámult, egyesek kiabáltak, mások megjegyzéseket tettek, néhány gyermek sikoltozva anyjához futott, és arcát eltakarta, még a szolgálattevő tisztviselő is megállt, és megrökönyödve nézett, de aztán azt gondolta, hogy ez biztos a cirkusz reklámja, és továbbment. Barnabás Maximus a csődületet semmibe vette, hanem azokkal a medveléptekkel, amelyeket Afrikában tanult, a vonat elé ment, a füstölőt ingatta és kolompolt.

A vonat máris befutott, Barnabás öccsét az ablakban meglátta, de azt gondolta, hogy az utasok bizonyosan álöltözetben vannak, jól elmaszkírozva, éppen ezért az az ember, aki magát Andreának maszkírozta, semmi esetre sem lehet Andrea. Öccsének arca igen jellegzetes, kicsit merev, hátraszegett fejtartása és csinos kecskeszakálla. Barnabás azonnal felismerte, és még csodálkozott is, hogy az idegen ezt milyen hűséggel ábrázolta. Barnabás továbbment, és azt az embert kereste, aki Andreához a legkevésbé hasonlított, mert úgy gondolta, Andrea igyekezett magát lehetőleg tökéletesen elváltoztatni. Néhány perc múlva ezt az embert meg is pillantotta. A rendesnél sokkal magasabb, mértéktelenül meghízott, tokás és kopasz ember a kocsiból éppen leszállt, és elefánttagjaival szuszogva megindult. Barnabás odalépett a füstölővel, a kolomppal és a varázspálcával, háromszor körüljárta, közben a vankirakvák varázsdalát énekelte: Cserem bo be be, pi pi pi – Tiu lala, tiu lala, tok tok tok.

A rinocérosz megállt, és meghökkenve nézett. Tekintetével Barnabást követte, látszott rajta, hogy a támadástól fél. Barnabás azonban szembefordult, teljes erővel elkezdett kolompolni, és felkiáltott:

Csuráj-bolo, csuráj! Csuráj-bolo, csuráj! Csuráj-bolo, csuráj!

A nagyhasú erre kalapját ijedten lekapta, és azt mondta:

Jó napot –

Dolgában azonban nem volt biztos, és ezt így nem is tartotta elégnek, ezért még gyorsan hozzátette: – kívánok –

Barnabás Maximus feltevése nem bizonyult helyesnek. Az utasok, nem tudni, mi okból, nem voltak álöltözetben, és ez a mammut, akit Barnabás Andreának tartott, valóban nem volt Andrea.

Barnabás eleinte nem hitte el, és a vízilovat le is szidta.

Azt hiszi, hogy nem ismerem fel! Saját öcsémet! Kinek gondol ön engem –

Gambrinus vagyok, szólt a bálna.

Barnabás álarcát levette.

A tréfából elég, szólt, most vegye le az álarcát ön is.

Gambrinus erre kijelentette, hogy elismeri, álarc, de az anyagi természettől születésekor rászabott álarc ez, amelyet csak elköltözésekor fog tudni levetni –

Barnabást a válasz meglepte. Tüstént látta, hogy akivel szemben áll, nem közönséges ember.

Ön tehát tényleg nem Andrea.

Valóban, válaszolt az idegen, Andrea urat nincs szerencsém ismerni.

Önök akkor tehát nem utaztak álöltözetben.

Semmiféle álöltözetről szó sem volt. Ez így, ahogy mondom, igaz.

Akkor önök engem bizonyos tekintetben megcsaltak.

Nem tudom, felelte Gambrinus, hogy erre vonatkozólag volt-e közöttünk valami megállapodás. Én a magam részéről biztosítom róla, erről nem tudtam –

De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel a démonokat megtéveszti?

Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –

Elég könnyelműen, elhanyagolta –

Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondtalan, már csak azért is, nehogy a jövőben velem hasonló –

Én önt exorcizáltam, hálás lehet –

Vagyok is, köszönöm, uram, nem tudtam, bocsánat –

Most a peronon megindultak visszafelé, Barnabás ismét átöltözött, és a varázslófelszerelést a kofferbe tette. Gambrinus ezalatt néhány szóval idejövetelének céljáról beszélt. Barnabást a dolog azonnal mértéken felül érdekelni kezdte, és elhatározták, nem fogadnak kocsit, hanem gyalog sétálnak haza, Gambrinust ebédre mindjárt meg is hívta, és ismeretségüket, mint többször is mondta, nyereségnek tartotta –

Gambrinus tulajdonképpen azért jött, hogy körülnézzen, és a városban szemlét tartson, vajon alkalmas-e olyan intézet felállítására, amelyet ő már évek óta meg kívánt valósítani.

És milyen intézet lenne ez?

Korcsma, felelte Gambrinus.

Barnabás meg volt lepve.

Ne értsen félre, szólt Gambrinus, aki mellette ment szuszogva és verejtékezve, százlépésenkint megállt, és levegő után kapkodott. Roppant tagjai csak nehezen mozogtak, és tokája minden lépésnél rezgett. Ne értsen félre, nem olyan korcsmáról van szó. Vendéglő ez, ahogy mondani szoktam és szeretem, un restaurant spirituel, szellemi korcsma, ebben a nemben a világon az első, ahol nem levest és főzeléket és húst és tésztát szolgálnak ki, hanem szellemi táplálékot és italt –

Ez már egészen másképpen hangzik, szólt Barnabás.

Ifjúkoromtól fogva, mondta Gambrinus, ezzel a gondolattal foglalkozom. Én tulajdonképpen spirituális lény vagyok. A materiális világtól szerintem úgy lehet megszabadulni, ha étkezésünket megváltoztatjuk. Érti?

Csak helyeselni tudom, szólt Barnabás, és miképpen kívánja –

Éppen a szellemi korcsma felállításával. Az ételeket mindennap saját magam készíteném el. A szakácsmesterséget kitanultam, és –

Roppant érdekes, kiáltotta Barnabás.

Örvendek, hogy tetszését megnyerte. Évekig dolgoztam azon, hogy a menüket kellő változatossággal összeállítsam. Most már több száz recept fölött rendelkezem, és azt hiszem, ha a nyilvánosságra lépek, nem fogok szégyent vallani. –

Gambrinus ismét megállt, és homlokát törölgette.

Mégis milyen menükre gondolt ön elsősorban?

A legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha egyszerű ételből indulnék ki. Vegyes étel, főzelék is, hús is, leves is, több alkatrésszel. Ilyen szellemi táplálék a Toldi-magyarázatok lenne. Általában a kommentárok és a kresztomátiák és antológiák –

Helyes, nagyon helyes –

Más étel például a homéroszi költemények, rizs helyett, de fűszeresen, például Baudelaire-mártással. Mit szól hozzá?

Kitűnő. És a leves? a levest kiváltképpen a skolasztikusokból főzné?

Nem, ez túl nehéz lenne. A skolasztikusokat tisztán nem is tálalnám, csak igényesebbeknek, minden alkalommal csak vékony szeletekben, költeményekkel körítve. Néha töltve.

Rendkívül érdekelne, hogy mivel töltené.

Erazmusra gondoltam, aztán Melanchtonra, Kálvinra, Savonarolára –

Erős –

Belátom. Mondjuk, Morus –

Sokkal inkább. Persze attól függ, mivel körítené –

Vegyes salátával, bantu néger vagy patagon dalokkal, esetleg ausztráliai himnuszokkal, orfikus töredékekkel, Euripides fragmentumaival, a Gilgamessel. Érti, hogy mire gondolok.

Nagyon is jól.

Mózes öt könyve vagy Boswell Johnson élete a borsos tokányt helyettesítené. Hideg nyers sonka helyett Rabelais-t szolgálnám fel. Angolos marhaszeletnek Miltont, vesepecsenyének Shakespeare-t, főképpen a Macbeth-et vagy a III. Richárd-ot, mert nézetem szerint a Hamlet inkább tészta, sonkával töltött vajaskifli. Bort Li Taj-po vagy az Argonauták, esetleg Hölderlin vagy az Énekek éneke helyettesítené. Az édesség Sappho, mint apró sütemény, Lagerlöf mint mazsolás kalács, George Sand pedig mogyorós tekercs. Nem igaz?

Egyelőre kifogástalan.

Az étkezőhelyiség ajtajára a menüt minden reggel kifüggeszteném, de jelezném, hogy bármilyen rendelést fölveszek, és ételeket külön is készítek. Az ebéd és vacsora ebben az esetben nem sokkal, húsz százalékkal drágább. Azt hiszem, ha erre a táplálkozásra az embereket rá lehetne szoktatni, problémáink nagy része önmagától megoldódna.

Erről meg vagyok győződve.

Igen, ezért jöttem, hogy itt körülnézzek. A hely talán alkalmas. Eleinte, persze, nem számítok nagyobb sikerre. Anyagiakra meg éppen nem. Elég pénzem van ahhoz, hogy az intézetet akár életem végéig, még ráfizetéssel is fenn tudjam tartani –

Különben éppen hazaértek. Andrea már ott volt és várt. Az asztalhoz ültek, húsleves volt, Gambrinus tényleg jó étvágyúnak bizonyult, négy tányérral evett, a főtt marhahúsból is, ecetes tormával, a kacsából is alaposan, bort még hatszor kellett hozatni, a lepényből pedig megevett huszonhét darabot. Kellemesen beszélgettek, Andrea családi ügyeiről, Barnabás utazási élményeiről, aztán szobájukba mentek, hogy egy kicsit pihenjenek –

– de, ami Andreát illeti, abban Barnabásnak igaza volt, mert amikor vacsora után a könyvtárszobában leültek és rágyújtottak –

Azért jöttem, szólt az őrnagy, hogy tanácsát kérjem olyan dologban, amiben egymagam nem tudok egészen eligazodni, sőt –

Miről van szó? kérdezte Maximus, és cigarettájának füstjét különös és összpontosított figyelemmel nézte.

Az én képességem igen gyatra, mondhatnám, hiszen tudja, nem is volt alkalmam arra, hogy magamat képezzem, kivéve az utóbbi éveket, amikor már szolgálaton kívül állok –

Ne kezdje ön ezzel a hosszú apológiával. Aki értelmében bizonytalan, az kerülget és igazol és –

Hiszen éppen ez az. Értelmemben bizonytalan vagyok. A legnagyobb mértékben –

Ön biztosan valamely nagyobb elhatározás előtt áll –

Úgy van. Egészen nagy elhatározás előtt állok. Én ugyanis rájöttem arra, hogy mi életünket így teljesen elhibázzuk, talán el is rontjuk, és elhatároztam, hogy a természethez visszatérek –

Barnabás úgy bólintott, mintha tudta volna, hogy most ez következik. A hamut leverte, a karosszékben hátradőlt, és még egy szippantást vett.

Nem lep meg, mondta később a csaknem ünnepélyes csendben. Ezt így sohasem tudtam volna kitalálni, de mindenesetre valami hasonló gondolatom –

Szóval ön ezt részemről egészen logikusnak tartja –

Nem. Én ezt bolondériának tartom. Éspedig nemcsak az ön részéről, kedves Andrea, hanem bárki részéről, aki nekem idejönne, és ezt elmondaná, s ezenfelül még tanácsot is –

Ön, szólt Andrea, nem veszi elég komolyan azt a belső kényszert, amely engem –

A belső kényszerről egyelőre ne beszéljünk. Erről én sokkal többet tudnék beszélni, mint a földön bárki más. Senki nálam jobban a demiurgoszi fantazma műveit nem ismeri. Ön, kedves Andrea, ennek a fantazmának éppen olyan áldozata, mint oly sok más –

A természethez való visszatérés gondolatát ön tehát bolondériának tartja –

Pontosan így.

S azt is, ha ez nem gondolat, hanem elhatározás és készség, sőt szükség, részemről elemi létfeltétel, ami nélkül, úgy érzem –

Akkor még sokkal inkább.

Én azt hiszem, hogy egy kis birtokra vonulok vissza, ott a magam kezével házat építek, egyszerű faházat, a bútorokat is magam tákolom össze, ahogy tudom. Az ilyesmiben, mint mondják, elég ügyes vagyok, és azt hiszem, csinos ágyat, asztalt, széket, szekrényt, polcot és egyebet tudnék csinálni. Csak a legszükségesebbet, értse meg, csak azt, amire minden embernek feltétlenül szüksége van. Erdőt irtanék azon a helyen, aztán a földet felszántanám, vetnék, aratnék, krumplit, kukoricát és egyebet ültetnék, néhány állatot tartanék, egy-két malacot, kecskét, magam fejném, sajtot készítenék –

Csak folytassa, szólt Barnabás.

– elég hosszú időt töltöttem azzal, hogy a Robinson-t tanulmányoztam, kizárólag abból a szempontból. Elővettem azt a jegyzéket, amelyet ő a hajóroncsról elhozott tárgyakról készített, csodálkoztam azon, hogy az eszközöket milyen helyes ökonómiával választotta ki, és mondhatnám, igen sokat tanultam. Csak a legszükségesebbet. Mondjuk két láda keksz, tíz zsák cukor, sajt, szárított főzelék, füstölt hús, ma már valamivel jobban állunk, hiszen konzervjeink is vannak, amelyek évekig elállnak –

És miért nem telepedett le ön saját birtokán? Ott a természethez való visszatérésben senki sem zavarta volna.

Éppen ezért. Ott engem mindenki ismer. Segítségemre lettek volna. Reggel odajöttek volna, hogy mire van szükségem, a gyerekek köszöntek volna, amit nem veszek zokon, mert az ilyen ostoba parasztnép –

Ön tehát itt óhajtana visszatérni?

Talán. Esetleg alkalmas helyet fogok találni. Olyan, aránylag árnyas gyümölcsöst keresek, amely víz partján fekszik, elég szélvédett, a lakott helytől elég messze van –

Hogy azért mégis, ha valamire szüksége van, az orvost és a patikát vagy a cukrászt és a csemegést könnyen elérje –

Igen. Egészen így gondoltam én is. És itt lenne mégis ön, aki tanácsaival támogatna –

Nem tudom, milyen tanácsot tudnék adni önnek abban, hogy a polcot miképpen állítsa össze, és egy deszkát miképpen fűrészeljen el –

Nem így gondoltam. A visszatérés elsősorban lelki folyamat –

Nézze, Andrea, volt egy barátom, sajnos elzüllött szegény, pedig derék ember volt, orvos, azt szokta mondani, hogy belül, kérem, csontok és sejtek vannak, semmi egyéb –

Andrea hallgatott.

Csak azért mondom, hogy az ilyen kifejezések, mint belső és külső, csak zavarra adnak okot. Ha jól értem, ön a visszatérést nemcsak –

Jól érti. Nemcsak. Ez a helyes kifejezés. Én ezt egészen komolyan gondolom. Ezért az ön meghatározását, amely szerint ez csak bolondéria, vissza kell utasítanom –

Andrea most felállt, utazótáskájához ment és kisebb iratköteget vett ki, aztán újra leült. Az iratokat lapozta, majd pedig –

Ez itt, szólt, az én Robinson-jegyzékem. Hónapokon keresztül csak azon dolgoztam, hogy mindazt, amire szükségem lesz, összeírjam. Körültekintő, és azt hiszem, kimerítő munka. Nem olvasom fel, mert a felsorolás untatná, azonkívül nem a részletekről, hanem az elvről van szó –

Mégis, szólt Barnabás Maximus, talán néhány pontot ismertethetne.

Ha érdekli, nagyon szívesen.

Kitűnt, hogy a jegyzék száztizenkét lap, elég sűrűn gépelve. Ebben a jegyzékben Andreának sikerült összes elemi szükségleteit felsorolnia.

Szegényesnek éppen nem mondhatnám, szólt Barnabás. Különösen, ha arra gondolok, hogy voltak emberek, akik zsebükben egy késsel, igen mostoha körülmények között voltak kénytelenek visszatérni –

Az az eset egészen más. Azok nem akartak visszatérni, és a természetet azonnal el is hagyták, mihelyt lehetett. Én a magam részéről ezt végleges és visszavonhatatlan –

Például úgy, hogy előre, harminc évre ellátná magát cukorral és befőttel, mustárral, savanyú uborkával, spárgakonzervekkel, ecetes halakkal, ananásszal, szárított narancshéjjal –

Igen. Majdnem így. Közben persze magam is azon lennék, hogy a hiányokat pótoljam. De cukorgyárat nem tudnék építeni, beláthatja, hogy –

És ugyanúgy lenne ez a szárított gombával és a feketeborssal, a kávéval és a szilvapálinkával –

Ugyanúgy. Ön ezt még ilyen módón is bolondériának tartja?

Én ezt ilyen módon még sokkalta nagyobb bolondériának tartom. Az ön fantazmája súlyosabb, mint az első pillanatra hittem. Ön, kedves Andrea, én ezt akkor is megmondom, ha megharagszik, ön rögeszmés. Talán nem rögeszmésebb, mint azok, akikre ebben a pillanatban gondolok, és akiknek neve eszembe jut, de rögeszmés, legalábbis annyira, mint azok. Én az ön helyében nem jegyzékeket készítenék, hanem azon igyekeznék, hogy ettől a rögeszmétől megszabaduljak –

Bolondnak tart?

Nézze, a szavakon ne vitatkozzunk. Ön bolond alatt egészen mást ért, mint én. Ön ezt megbecstelenítőnek tartja. Számomra ez diagnosztikai fogalom, és a demiurgoszi fantazma hatásának jele, és az ember ezt egészen könnyen elkerülheti, ha –

Ha?

Mondjuk, ha kijózanodik. Ehhez pedig semmi egyéb nem kell, mint hogy az ember azt a kritikát, amit más emberre alkalmaz, önmagára is alkalmazza.

Ön tehát a természethez való visszatérés gondolatát bolondériának tartja –

Véleményemet aránylag pontosan fejezte ki. Sőt én továbbmegyek. Én ezt a kísérletet nem is a természethez való visszatérésnek tartom –

Hanem minek?

Nyugdíjösztönnek. Nem megvetendő ösztön. Nem szabad lenézni. Meg, vagyok győződve arról, hogy önben ez a nyugdíjösztön dolgozik. Keleten, amikor valaki családi és társadalmi kötelességeit megoldotta, és el óhajt mélyülni, koldusként és remeteként az erdőbe vonul. Ön már ezt a kort, amelyben ez az ösztön felébred, elérte. Ön katona volt, háborúban is vett részt, gyermekeit felnevelte, kis vagyont is gyűjtött, és most azt gondolja, ebből elég. És tényleg így is van. Keleten ön családjától elbúcsúzna, zsákruhát öltene és az erdőbe vonulna, gyökerekből élne és meditálna. A primitíveknél önt meghizlalnák és megennék, mert már a közös vállalkozásokban nem akarna részt venni. Ebben semmi rendkívüli nincs. Az ön helyében én egy kis házacskát vennék, néhány jó könyvet, zongorát, mert tudom, hogy szereti a zenét, cselédet fogadnék, aki nekem főz és mos, nyugodtan sétálnék és elmélkednék, szóval nyugdíjas lennék, és talán még jól is érezném magam –

Ön a dolgot elvéti. Ez nekem egyáltalán nem szándékom. Én a természethez vissza akarok térni –

Persze, szólt erre Barnabás Maximus –

és mégsem sikerült lebeszélnie, mert mindjárt másnap elindult, hogy azt az árnyas gyümölcsöst a vízparton megkeresse, és találkozott is egy kis termetű, igen mozgékony, szapora beszédű úriemberrel, aki neki kétholdas kertjét felajánlotta –

Ez itt Hoppyland, szólt az illető, és termetéhez képest túl nagy mozdulattal a kert felé intett, nevem ugyanis Hoppy Lőrinc postamester, és én tudtam az ön érkezéséről, Barnabás Maximus tisztelője –

(kalapját mélyen megemelte és meghajolt)

– sőt az egész Barnabás családé, Barnabás Andrea őrnagy, Barnabás Hadrián hadnagy, Barnabás Ethelberta menyasszony és boldog. Ön ebben a kertben, amit én Hoppylandnek neveztem el, a Remények Kertje, mondhatnám, szabadon fordítva, érti ön? A Zöld Remények Kertje, kiválóan alkalmas arra, hogy valaki e kertben a természethez visszatérjen, én magam is gondoltam már arra, ha egyszer a természethez visszatérnék, ezt csakis itt, itt, ebben a kertben, a Zöld Remények kertjében, cseresznye, barack, alma, dió, körte, fák és zöldséges is, málnabokrok, ribiszke, önnek kisujját sem kellene megmozdítania, és minden idejét a visszatérésre fordíthatná –

Ó, kiáltotta Hoppy, kezét szívére tette, és mélyen meghajolt, ó, uram, ön régi álmomat váltja valóra, sokat tévelyegtem, de most, igen, most már életem célját megismertem. Visszatérni. Ó, uram, ha ön majd rosszat hall felőlem, ha azt mondják, hogy ez a Hoppy hőbölyög, mert rossz az én hírem, méltán rossz, uram, mert én tényleg hőbölygök, de csak titokban, mert feleségem, második feleségem, Mirabel megtiltotta, és azóta ez nekem tilos, csak mint bűnt szabad elkövetnem, higgye el, méltán tartják azt, hogy hőbölygök és mászolygok, megérdemlem (most fejét lehajtotta, és mellét kezdte verni), ha azt mondják, ez a Hoppy, ez az ízléstelen és piszkos Hoppy nyekergő hangjával, kibírhatatlan cikornyáival, ez a hudrabancs és tápé Hoppy (most zokogni kezdett), uram, ne higgye el, hogy én önt, mint ismeretlent lépre csaltam, én most itt hőbölygök önnek, mert ön nem ismer, és itt leleplezem magam, és visszaélek azzal, hogy ön nem ismer, esküszöm (hirtelen föllelkesül és szaval), én büszkén vallom, hogy tévelyegtem, és szívem mélyén, ó, Hoppy szíve nagy szív, ezt az egyet nem engedem, ön nem ismeri, nagy szív (könnyeit törli), ön nem ismeri, mert most csak mászolygok, de a szív az más, nem! nem! (széles mozdulattal), végre kiönthetem nagy szívemet, az én nagy szívem mélyén mindig vissza akartam térni. Én tévelyegtem, uram, bevallom, még Ábel imaóráira is eljártam, és meg akartam tanulni a bűnt, a bűn által való megváltás vallását meg akartam tanulni, és a Bűnök Tornyában a hőbölygés tanfolyamát el akartam végezni, de az én nagy szívem nem hagyott nyugtot, én bevallom, vessen meg érte (halkan és szomorúan), vessen meg érte, de én még Gambrinusnál is voltam, és ebédet rendeltem nála, különleges szellemi ebédet, leves a romantikusokból, mert én szégyenkezve bár, de bevallom, hogy a romantikusokat nem ismerem, de még a janzenistákat, platonistákat sem ismerem, és a preraffaelitákat sem, és én Gambrinusnál ezt mind pótolni akartam, és főzeléknek én, az ő tanácsára, inkább a pozitivistákat ettem, sültnek Bölschét és Ernst Machot és tésztának mákos Démokritost, de tévelygés volt, uram, higgye el, demiurgoszi fantazma volt, mert én szívem mélyén mindig vissza akartam térni, mindig visszatérni, és alig várom már, hogy nyugdíjba vonuljak és visszatérhessek –

Igen kedves öntől, szólt Andrea csodálkozva, hogy szívét előttem így feltárja –

Nagy szív, kiáltott Hoppy, nagy szív, Hoppy hőbölyög, de szíve nagy szív –

Valóban, mondta Andrea, ha ön mondja, úgy kell lenni –

Úgy van, esküszöm, szólt Hoppy és kezét esküre emelte, a nagy szív esküszik, hőbölyög, de esküszik, és, uram, én szeretnék egyszer Gambrinusnál ebédet rendelni, semmi egyéb, mint a valószínűtlenségi mozzanat, uram, szellemi delikatesz, nemes étel, kocsonyásan, majonézzel –

Nem sokat értek abból, amit ön itt ilyen fellengzően elbeszél, szólt Andrea kedvetlenül.

Hoppy kezét szívére tette, mélyen meghajolt, és kalapját levette.

Hoppy Lőrinc szíve nagy szív, műveletlen ember, ízléstelen és piszkos ember, de nagy szív, és visszatér, visszatér –

Andrea a kertet még nem bérelte ki, de alkalmasabb helyet később sem talált, úgyhogy a napokban a bérleti szerződést már meg is kötötték. Andrea egyelőre csak sátorban akart lakni, a nyár úgyis közeledett, és hátul a fák alatt vízhatlan ponyvával a raktárt rendezte be. Néhány nap múlva már ki is költözött, majd meglátja, szólt Maximusnak, hogy nem bolondéria, és igenis nekem sikerülni fog a természethez visszatérni. Mire Maximus nem válaszolt, csak annyit, ha bármire szüksége lenne, nyugodtan fordulhat hozzá, mert ez a vállalkozás igen sok nehézséggel jár, de Andrea csak mosolygott, az első éjszakáját lószőrrel töltött ruganyos tábori ágyán igen jól töltötte, a szeszfőzőjén teáját megfőzte, tojást és sonkát reggelizett, még egy kis mézet is, aztán a pirosló cseresznyéből evett, miközben azon gondolkozott, ez a Maximus bolond ember, kellemesebb élet ennél igazán nincs –

Az egyedüli zavaró mozzanat az volt, hogy mire sátrába visszatért, hogy ebédjét elköltse, holmiját a hangyák ellepték. Andrea ezeket a kiállhatatlan rovarokat nem szerette, és akkor jegyzeteinek fogyatkozását is kénytelen volt tapasztalni. A természethez való visszatérés elemi szükségletei közé a rovarirtót elfelejtette felírni. Mulasztás, szólt, de szerencsére még elég korán észrevette. Ugyanekkor a ponyva alól idegen és barátságtalan arcú férfi lépett elő, és felszólította, hogy igazolja magát. Igen, Tóbiás volt, a rendőrfelügyelő, aki Andreát már kora reggel óta megfigyelte, és most a Zorge-gyilkosság ügyében letartóztatta.

A rendőrségi fogdában már ott volt Gambrinus is, akit a felügyelő szintén letartóztatott, mert szerinte Gambrinus és Andrea a gyilkosságot közösen követték el. Andrea háborgott, és arra hivatkozott, hogy a hangyák holmiját tökéletesen szétrágják, amikor pedig Andrea és Gambrinus egyértelműen azt vallották, hogy Zorge Salamont nem ismerték, sőt róla egyáltalában nem is hallottak, rendkívül komor lett, és szigorúan azt mondta:

Mindegyik így kezdi. Aztán: Melyik vonattal érkeztek önök? Mi okuk volt arra, hogy ugyanazon a vonaton utazzanak? Miért ment ki Barnabás Maximus a pályaudvarra a varázslóruhájában, és miért exorcizálta Gambrinust? Ugye erre a kérdésre nem tudnak felelni! Nos, ő tud, Gambrinus ütötte le a házalót, és Barnabás azért űzte ki belőle a démont. Andrea volt az, aki Zorge Salamont tartotta. Barnabás pedig az egészről tudott, és valószínűleg az értelmi szerző is ő volt.

Tóbiás időközben azonban más nyomon is elindult, mert szerinte a helyes nyomozásnak sokszólamúnak kell lennie. Egyre bizonyosabb lett abban, hogy az ügy sokkal bonyolultabb, mint első pillanatra gondolta. Monopolt tartóztatta le, és Andreát, Gambrinussal együtt ugyanolyan gyorsan, mint ahogy őket elfogta, ismét szabadlábra helyezte, persze egyelőre csak cselből, hogy őket továbbra is megfigyelhesse, és megtudja, a pénzt hová rejtették. Andrea a kertbe azonnal visszatért és –

Egyáltalán, mondta Tóbiás, annak ellenére, hogy éppen elég eszelőst ismertem és ismerek, alig találkoztam különbbel, mint ezzel a Gambrinussal –

Gambrinus nagy műveltségű ember, szólt Barnabás Maximus.

Gambrinus szakács, válaszolta Tóbiás, nézze csak meg, becslésem szerint százhatvan kiló körül mozog.

(Micsoda pecsenye a vadak számára, kiáltotta Mirabel, még a szegény Robin Joe-nál is kövérebb –)

Egyike azoknak, szólt Barnabás, akik a világirodalmat a legjobban ismerik.

És nem tudja elviselni, folytatta Tóbiás, hogy Keats és Wordsworth költeményeit, Miltont és Horatiust, Lope de Vegát és Giambattista Vicót nem lehet megenni. Gambrinus mindent le akar nyelni, nézze csak meg, micsoda hasa van, nézze meg jól, megenné még a szobrokat is, a festményeket is, Cimabuet és a pompeji falfestményeket, a perzsa miniatűröket, megenné a zenét, Bachot és Mozartot és Monteverdit, és lenyelné a filozófiát és a vallásokat és a mathézist és a teoretikus fizikát, és még akkor is azon tűnődne, hogy mit lehetne enni –

A gyilkos megvan, mesélte Hoppy. Váratlan fordulat a Zorgegyilkosság ügyében. A rendőrséget névtelen levél vezette nyomra. A névtelen levelet idős asszony írta, szegény asszony, aki szegénysorból küzdötte fel magát, most háza van és lakókat tart, de névtelen kíván maradni, nem Auguszta Kornélia, nem, egyáltalán –

Tény, hogy a rendőrség névtelen levelet kapott:

"gyanussak mert ő mindig rossz volt abban a házban mektanulta a rosszat és férjét is kinoza mert ő volt a handlé megölte én tudom csak menyenek oda hozá és vigyék a börtönbe őtet még rám is pletykázik fojton és mongya hogy roszul bánok a lakókal és ő volt a handlé megölte Bölérné a Moli az a szeméj" –

Tóbiás rendőrfelügyelő ebben a feltevésben alig bízott, csak éppen, hogy utólag vád ne érhesse, parancsot adott, Böllér Leót és nejét vezessék elő. Molly meg is jelent, férje kocsiját tolta és leült. Persze tudta, miről volt szó, de nyugodt volt, egy kicsit szomorú is –

Bár úgy lenne, szólt, bár úgy lenne, hogy szegény Leo, nézze meg őt, olyan, mint egy tizenkét éves fiú, mit gondol, hogyan tudna ez valakit leütni –

Nekem kötelességem feltételezni, mondta Tóbiás, hogy ezt a kocsihistóriát önök a hatóság megtévesztésére űzik, a figyelmet magukról el akarják terelni, már évek óta komédiáznak, és önök tulajdonképpen gonosztevők. Böllér talán nem is olyan gyenge, mert éjszaka esetleg a kocsiból kiszáll –

Bár szállna ki, felelte Molly, de nem száll ki, én ezt jobban tudom, senki nálam ezt jobban nem tudja, és nem is szeretné –

Szóval ön azt állítja, hogy férje rokkant –

Úgy, úgy –

És mindennemű gyilkosság elkövetésére alkalmatlan –

Sajnos, bizony szeretném, ha még tudna gyilkolni, nem sokszor, de hetenkint legalább egyszer –

És ön? Ön is rokkant?

Nem éppen, de én is öregszem már. Este már a fenekem mindig kihűl, különösen télen, addig nem is tudok elaludni, párnát kell melegíteni, és arra ülök, és azzal melegítem, de már az is kevés, sót kell melegíteni a zacskóban, és az nagyon jó, a meleg só –

De kérem, szólt Tóbiás, azért, mert valakinek a feneke hideg, még megölhet valakit –

Ha van kedve, válaszolt Molly, de én tudom, hogy annak már nincs kedve gyilkolni, biztosan nem tudja, milyen, ha az embernek télen –

A feltevés, mondta később Tóbiás, hibásnak bizonyult. Folyton arról panaszkodott, hogy feneke kihűl, és ha neki kihűl, gondoltam, akkor jó nagy darab hűl ki belőle. Azt is elmesélte, hogy ágyába már téglát kell melegítenie, és meleg fedőket és fűrészport és forró homokot, mert hideg seggétől sokat szenved.

Tóbiás akkor magát Auguszta Kornéliát vezettette elő.

Hát, ha tudni akarja, igen, én voltam, én írtam a levelet, mert én tudom, hogy Molly volt. Tudja, hogy Molly ott élt abban a házban, és amikor Böllért a katonák odavitték, mindjárt elvétette magát, és a férjét kínozta, és még ő mondja rólam –

Elég, mondta Tóbiás. Én önt nem ezért hívattam, hogy levelére vonatkozólag felvilágosítást kérjek. Én rögtön tudtam, hogy azt a levelet ön írta, és elárulhatom önnek, hogy nemcsak a rendőrségen, hanem az egész városban mindenki tudta, kár volt névtelenül küldeni –

Molly volt, ő volt, ő ölte meg –

Molly nem volt. De ez nekem gyanús. Miért kívánja ön, hogy Mollyt elfogják? Hátha más volt a tettes? Hátha olyasvalaki volt a tettes, aki a gyanút önmagáról el akarja terelni. Erre feleljen.

Én azt nem tudom, csak azt, hogy Molly a rossz házban volt, és ő rossz, és azt mindenkő tudja –

Az egészen más természetű dolog, és annak ehhez semmi köze sincs, de ön állítólag –

Nem igaz, hogy én a lakókkal rosszul bánok, és szidom őket, csak mégis kell, ha a szemetet szétszórják, és a gyerekek lármáznak, és az udvart piszkolják, és a konyhában fát vágnak, az az én házam, és nem engedem, hogy mindenféle piszkos népség, még lopnak is –

Ez a feltevés sem bizonyult helyesnek, mondta később Tóbiás.

Nyilván a valószínűtlenségi mozzanat miatt –

Nem éppen. Auguszta Kornélia, ez az öreg banya, aki bűnöző ösztönét házában éli ki, elég gyilkosságot követ ő el mindennap, nincs szüksége arra, hogy valakit az országúton karóval leüssön –

Tóbiás kénytelen volt az utolsó feltevést is igénybe venni, mint beszélték, mert ebben a valószínűtlenségi mozzanatnak egészen rendkívüli szerepe volt. Körülményes megfigyeléseket végeztetett, sőt, álruhában ő maga is több ízben kiszállt, hogy helyszíni tanulmányokat folytasson, a gyanús körülmények egész seregét kénytelen volt megállapítani, és végül is, mikor már elég bizonyítéka volt, a struccot letartóztatta.

A strucc inkább kíváncsian nézett körül, nyakát kinyújtotta és vihogott.

Ön ezt mulatságosnak tartja? – kérdezte Tóbiás.

Pörkölt, felelte a strucc.

Micsoda pörkölt! kiáltotta Tóbiás.

A strucc erre megijedt, és nyakát behúzta. Gulyás, mondta bizonytalanul.

Semmiféle pörkölt és semmiféle gulyás. Ön hülyének tetteti magát.

Radírgumi, ceruzahegyező, csengő –

Mit mond? Miféle radírgumiról beszél?

A strucc erre egészen összehúzódott. Kondér, mondta halkan.

Először mindenki ezzel próbálkozik, hülyének tetteti magát, félrebeszél, a bolondot játssza, mintha semmiről se tudna. Ismerem. Önt én azzal gyanúsítom, hogy Zorge Salamon ószerest megölte, és –

Gulyás, kiáltotta a strucc, gulyás, megölte, feldarabolta, gulyás, Robin Joe, gulyás, kondér –

Mit beszél! Itt ne komédiázzon!

Gulyás, mondta a strucc egészen halkan.

Nem, igazán nem ő volt, bár minden jel ellene szólt, mondta Tóbiás. Én azt hiszem, ez a strucc tényleg idióta, úgy értem, hogy valóban, valószerűen, ért? –

A pukkancsbokor alatt ültem, és Patajt vártam. Igen, ott jött is már, Göncöllel egyedül. A szomszéd kutyája éppen előrejött, fejét kidugta, s mikor észrevette, csaholni kezdett, kibújt, és ugrándozva eléje szaladt. Pataj mély kalaplengetéssel üdvözölte.

Már aggódtam, hogy nem találkozunk, pedig ma fontos megbeszélést kell tartanunk. A legutóbbi események miatt erre kényszerítve vagyok. Mindnyájan lyukas hajón utazunk, és valami elvész, talán az értelem. De minek a bolondnak értelem? – paprikás krumpli, hogy hasát megtömje, pohár bor, édes bor, nem savanyú –

Arra a helyre ért, ahol a legutóbb Abihaillal megállt. Körülnézett, aztán a kerítés falához lépett, háttal nekem a falra leült. Ismét oda, kétlépésnyire.

Foglaljanak helyet, uraim, szólt a kutyákhoz.

Mindkét kutya leült, és Patajra nézett.

Krr. Hm. Ezennel az ülést megnyitom. Önök, uraim, a szavazóbírák, igen fontos ügyben ítélkezniök kell, Pataj ügyében, aki ellen több súlyos és még ennél is súlyosabb vád merült fel, kérem, szenteljenek nekem figyelmet, Göncöl, ne mozogj, jó állampolgár, maradj csendben, ne fészkelődj, figyelem –

Az első pont szerint fent nevezett Pataj vádlott, hivatalból megejtett nyomozás alapján kétségtelenül megállapíttatott és bizonyíttatott, miszerint ő, nevezett vádlott nem jó állampolgár, vagyis rossz állampolgár, és állampolgári kötelességeit elhanyagolja, többrendbeli közöny, részvétlenség és cinizmus vétkét ismételten és tartósan, sőt huzamosan követte el, napot lop, csavarog, és nevezett a megejtett nyomozás alapján többször, felelőssége teljes tudatában kijelentette, hogy neki az összes szabályos foglalkozásokból elege van, ezek szerint nevezett állást nem vállalt, dolgozni nem óhajtott és nem óhajt és nem kíván, miáltal nevezett a munkakerülés vétkének tényét kimeríteni látszik –

Ennél azonban a vád nevezett Pataj ellen még súlyosabb tettek elkövetését hozza fel. Az önök feladata, uraim, e tettek fölött ítélkezni és a vádlottat helyes útra téríteni vagy a törvény teljes szigorával megbüntetni, mert a törvény igazsága szerint a savanyú borból mindenkinek inni kell –

Igen szerettem volna, ha e tanácskozáson számosabban vesznek részt, mondjuk az én derék és kitűnő barátom, Karmazsin, a kandúr. Önöknek a macska ellen kifogásuk van? Ne legyen, uraim. Karmazsin, a kandúr más előnyök fölött rendelkezik, az önzés nyugalmában önökön messze túltesz, gátlástalanul kéjsóvár és mohó, tisztában van oly hátsó gondolatokkal, amelyek az önök hűségének idegenek, Karmazsinban oroszlánvér csörgedez, hogy úgy mondjam, királyi vérszomjúság és fenséges kegyetlenség, azonkívül szerettem volna, ha itt volna közöttünk néhány cinke, rigó, fülemüle és csíz és pacsirta, akikben én különösen hiszek, mert költők, és értenek a zenéhez, a zene pedig az én gyengém, a zene az igazság, és én nem tudok elképzelni igazságot zene nélkül, és azt mondom, hogy süket igazság nekem nem kell, még akkor is azt mondom, hogy önök e kijelentéssel az imént föltett vádpontot, mely szerint nevezett Pataj rossz állampolgár, megerősítve látják. De mindegy. Önök itt az igazságot, a zenei igazságot képviselik. Az igazság pedig énekeljen, mint az ég madara, és legyen éneklő igazság. Ó, a bolond mindig akkor énekel, ha a szomorúság kapuján belép, ha katonának viszik, vagy ha esküvőre megy – mondd, bolondom, te most miért énekelsz?

Embert nem hívtam volna meg, nem, a tanácskozás bizalmas jellegű, csaknem titkos, még Abihailt is kizártam volna, nem azért, mert nő, sőt ha igazán nő lenne, akkor itt lenne, de ő azonkívül más is, kénytelen más lenni, bárhogy szenved is emiatt. Abihailt e pillanatban a jelenlévő Május képviseli, mert Abihail hatalmas és legyőzhetetlen, mint a Május, és én ezennel meghódolok Abihail legyőzhetetlen szépsége előtt, és térdre borulok, és imádom őt –

Pataj most a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, és rágyújtott. A kutyák szundikálni kezdtek. Göncöl egyre laposabban nézett, pislogni kezdett, aztán a jó állampolgárral együtt egyszerre csak hasra feküdt.

Helyezkedjetek kényelembe, barátaim, nagyon helyes. Csak semmi feszültség, én magam is rágyújtottam. A hivatalos merevségtől való határozott tartózkodást ajánlom. De térjünk a tárgyra. Abihailnál hagytuk abba. Önök ismerik őt. Ezt persze úgy mondom, hogy önök ismerik a halált. Lehet a halált ismerni? A Holdat? És lehet ismerni a Májust? És lehet ismerni a muzsikát? Lehet Abihailt ismerni? Abihailt csak imádni lehet, ahogy a haláltól csak vacogni lehet, és a zenébe csak szédülni lehet. Abihailnak kifogása van ellenem, nevezett Pataj vádlott ellen, önök mint elfogulatlan bírák döntsenek, íme, kérem, Abihail azt mondja, hogy először is, nevezett Pataj, mindent gyönyörré változtat, mert csak így tudja megtenni. Nevezett Pataj a savanyú bort nem issza meg. Másodszor nevezett Pataj Abihailt egy pohár édes bornak nézi, őt fel akarja hajtani és belehalni, ez neki a szerelem. Íme. Súlyos vádak, uraim, egészen rendkívüli módon súlyos vádak, amelyek mind valamiképpen összefüggnek azzal, hogy nevezett nem jó állampolgár, és neki az összes szabályos foglalkozásokból elege van, vagyis távolról sem olyan állampolgár, mint a közismert hölgyek és urak között mister Howligree vagy akár Marcella grófnő vagy Böllér Leóné, más néven Molly, aki egyébként művelt hölgy, és a kurvatóriumot kitüntetéssel végezte. Abihail szerint nevezett Pataj sötét, mint Simon, az ő bátyja, különösen, amikor Simon apja gyilkosát öklét rázva megátkozza, mialatt szeméből a könny csurog, és fejét hamuval szórta meg, és ingét foszlányokra tépte, és a sötétség belőle csak úgy dől, úgy dől tompa és ólomfekete tömegével, úgy zuhog belőle, mint Abihailból a fényesség és a zene és a Május, mondom, nevezett Pataj a sötétség bűnében vétkes, nevezett Pataj sötét, mint az éjszaka, amelyben Zorge Salamont megölték, sötét, mint Zorge Salamon véres szakálla és feltépett kabátja, mint Zorge Salamon összetört koponyája és a megaludt vér, sötét, sötét. Ó, sötétséget izzad a megaludt éjszaka.

Pataj elhallgatott. Mikor a beszéd megszűnt, a két kutya szemét kinyitotta és felpislogott.

Csak szundikáljanak, uraim, amíg önök szundikálni tudnak, addig nincs baj. Legjobban szeretnék magam is szundikálni az egész fölött; Abihail karjai között, fejemet ölébe hajtva, hallgatni az igazság zenéjét és Karmazsin királyi dorombolását. Sokszor úgy van, hogy nevezett Pataj az egészet unom, nagyon is unom, mert én, uraim, tényleg rossz állampolgár vagyok, és az ilyesmi engem cseppet sem tud megindítani, sőt egyáltalán nem, sem az, hogy én őt, mint egy pohár édes bort felhajtanám és belehalnék, és azt szeretném, hogy ilyen legyen a szerelem. Nem. Mert ugyan milyen a szerelem őneki? És ha neki az a szerelem, hogy én valami szabályos foglalkozást válasszak és dolgozzam és szolgáljak és köszöngessek, hogy alászolgája tanácsos úr, ez a szerelem, hogy alászolgája? Mi? ez a szerelem? Görnyedni? Ez a szerelem? Ez az, ami nem sötét? Meginni a savanyú bort? Mi? Minden véres szakálltól megijedni? Átkozódni? Nos, uraim, nevezett Pataj önöket íme a nagy dilemma elé állítja, kellő tisztelettel és ünnepélyesen felszólítja önöket, szavazzanak, vajon van-e joga nevezett Patajnak Abihailt, mint egy pohár édes bort felhajtani és belehalni, vajon lehet-e szerelemnek nevezni és mondani és tartani, vagy inkább szerelem az, ha valaki azt mondja, hogy alászolgája? És belekoszosodik, és nevezett Pataj bűnös a sötétség vétkében, mert azt kívánja, hogy Abihail azt kívánja, hogy úgynevezett Patajból koszos Pataj legyen! És nevezett Pataj szarpék legyen, és a többivel együtt gyúrja a szart. És a savanyú bort megigya, és éjszaka őt álmában véres szakállal korbácsolják, és álmában neki Zorge Salamon véres és betört fejével megjelenjen. Nyugodj békében, Zorge Salamon, nyugodj békében öröklakásodban. Mi jogon meri Abihail azt mondani, hogy az én pénzem nem olyan, mint a többi szarpék pénze? Erre feleljenek önök, uraim, nevezett Pataj fölött ítéljenek és szavazzanak, nevezett Pataj először mindent gyönyörré változtat, és csak aztán hajlandó megtenni, mindent, még a gyilkosságot is, még a szerelmeket is, az neki édes pohár bor, huss, megiszom és belehalok és vége, egyszóval és röviden önök a vád pontjait megértették, a bíróság ítélethozatalra visszavonul, öt perc szünet, rá lehet gyújtani –

Pataj ismét rágyújtott és felállt. A kutyák fölrebbentek.

Jól kialudtátok magatokat a vádbeszéd alatt. Na mindegy, majd meglátjuk, lyukas hajó ez, ha mondom, mindig kipotyog belőle valami –

A szomszéd kutyája szokás szerint az országhatárig kísérte, aztán leült. Pataj és Göncöl továbbmentek a rétre, ahol a pacsirta énekelt, tyityityi-tyiüüü, tyiüüü –

Jó reggelt, postamester úr, örülök, hogy látom, foglaljon helyet, bár engedje meg, hogy csodálkozzam, ugyan mi érhette –

Elmondom, felelte Hoppy halkan, csaknem megtört hangon, elmondom önnek –

El is várom, felelte Tóbiás felügyelő.

Tóbiás pálinkát és cigarettát vett elő.

Mi érte önt? Kesző szerepét vette át, úgy értem, Kesző Bertalanét, eljött, hogy meglátogasson? Értem, sőt megértem, hogy Kesző nem kifogástalan látogató, és a mi régi nagyszerű Toporjánunkat távolról sem tudja feledtetni. Ön talán elhatározta, hogy a látogatás művészetének régi nagyságát helyreállítja? Kedves, hogy éppen rajtam kezdi. Parancsoljon egy kis pálinkát, gyújtson rá –

Hoppy roskadtan üldögélt, és a pohárhoz nem nyúlt.

Vagy a rosszkedv szállta meg, mint szegény rektorunkat? Mi? Ejnye. Rendkívül bántana, ha így lenne, hiszen, ha ön nem is volt vidám ember, de humora volt, mindig volt, még most is, a Mirabel-korszakban –

Felügyelő úr, én –

Tóbiás érdeklődve nézett fel.

Hogyan mondta?

Hoppy suttogva válaszolt.

Én öltem meg Zorge Sebestyént –

Salamont, szólt bele Tóbiás.

Igen, Salamont, én öltem meg.

Tóbiás hirtelen elkomolyodott, és csaknem bosszúsan intett.

Ne fáradjon, postamester úr, szólt aztán.

Én, én voltam, esküszöm önnek, sokáig titkoltam, gyermekeimre, különösen a kis Naxira és újszülött kislányomra való tekintettel, tudja, Mirabel leányt szült nekem, mi ketten, közös erővel szültünk, házastársi egyetértésben, és őt mi ketten Rezeda Mirjám Kárpátiának kereszteltük, igen, az aprócska Rezeda Mirjám Kárpátiára való tekintettel, és sokáig bujkáltam, és nem akartam, ha majd felnő, azt mondják róla, és ujjal mutogassanak reá, itt megy a gyilkos leánya, a gyilkos Hoppyé, akit felakasztottak, mert megölte Zorge Sebestyént –

Salamont, szólt Tóbiás.

Illetve Salamont, mindig Sebestyént kell mondanom, mert én igazi nevétől félek, ez már egymagában is súlyos terhelő bizonyíték ellenem –

Igen kedves öntől, mondta Tóbiás, hogy ezt nekem így elbeszéli. Jól él ön feleségével, Mirabellel?

Én voltam, én, sokáig titkoltam –

Értem. Tudnék önnek valamit tanácsolni, ha már mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy a csaladi haborúskodást a börtön nyugalmas magányában óhajtja kipihenni –

Én, én –

Tudom, szólt Tóbiás, csak bízza rám. Nézze, kövessen el valami kisebb dolgot, lopjon, vagy törjön be valahová, szívesen, a legnagyobb készséggel letartóztatom, és gondoskodom róla, hogy hat-nyolc hónapot kapjon, kipihenheti magát –

De uram, én gyilkos vagyok, én öltem meg Zorge Sebestyént –

Salamont, mondta Tóbiás. Kérem, ne ragaszkodjék a dologhoz. Én nagyon jól tudom, hogy önnek ehhez az ügyhöz semmi köze sincs. Ön beteg, tetűt se tudna megölni, nem azért, mert jó ember, hanem önnek a gyilkosság egyáltalában nem fekszik. Az ön specialitása egészen más. Ön testileg sem nagyon alkalmas arra, hogy valakit karóval fejbe vágjon, és koponyáját szilánkokra törje. Egyébként is –

Ön nem hiszi el, hogy én öltem meg?

Nem hiszem. Sőt egészen biztosan tudom, hogy nem ön ölte meg. Efelől nyugodt lehet, és ön engem ne próbáljon rábeszélni – Én ebben a dologban hajthatatlan vagyok. Én azon az alapon, amelyen önt letartóztathatnám, egész sereg embert foghattam volna el, de nem tettem. Én elhatároztam, hogy nem nyugszom, amíg az igazi gyilkost meg nem találom –

Én, én vagyok az igazi –

Ördögöt ön a valódi, felelte Tóbiás, ön, kérem –

Hoppy térdre vetette magát, és mellét kezdte verni –

Én öltem meg őt, esküszöm önnek, én Ábel imaóráira mentem, és ott a bűnt megtanultam, és hallottam, hogy a bűn váltja meg az embert, és akkor arra gondoltam, hogy bűnt fogok elkövetni, és akkor meglestem Zorge Sebestyént –

Salamont, szólt Tóbiás.

és akkor agyonütöttem őt, de akkor félni kezdtem, mert a bűn az nem cukor, ahogy Ábel tanította, nem mézeskalács, hanem piszok és rondaság, és akkor félni kezdtem, és lelkiismeretfurdalásom volt, és akkor elmentem Gambrinushoz, és szellemi ebédet rendeltem, hogy a furdalástól megszabaduljak, és elhatároztam, hogy a furdalás elől a természethez vissza fogok térni –

Hoppy zokogni kezdett, és homlokát a padlóhoz verte.

Nem bírtam tovább, és eljöttem, hogy elfogjon és bezárjon, már nem tudok azzal törődni, hogy gyermekeimre ujjal fognak mutatni, és azt suttogják, ez itt Hoppy gyermeke, akit felakasztottak, mert megölte –

Zorge Sebestyént, szólt Tóbiás –

Salamont, válaszolta Hoppy. Ó, ez is csak bűnösségemet bizonyítja, nem tudom a nevét sem kimondani, kérem, vizsgáltasson meg Vermerán doktorral, ő tudja, csak rám néz, és tudja, hogy bűnös alkatú delektoleszcens vagyok súlyos aeronéziával –

Tudom, igen, tudom, hogy Vermerán, szólt erre Tóbiás.

Barnabás Maximus is mondta, hogy a Kongó törzsei egymást megölik, a nyorobembe és a hikkululu –

Hagyja abba, kérem –

Én most már nem bírtam tovább, mert ma éjszaka megjelent nekem az ószeres medvebőrben és szarvasaganccsal és a kolomppal, és kolompolt, és azt mondta nekem síri hangon: Hoppy Lőrinc, ne rejtőzz tovább, eredj, jelentsd fel magad, mert én dercés vagyok, dögletesen, dögletesen csongolya, és én visnyék vagyok –

Elég legyen ebből, Hoppy úr, szólt Tóbiás, ön most már hőbölyögni kezd, és ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. Keljen fel, és azonnal távozzék –

Faladár vagyok, kiáltotta Hoppy, faladár, esküszöm –

Ebben a pillanatban kint kiabálás hallatszott, és a következő másodpercben berohant Mirabel, kezében néhány papírdarabbal –

Lőrinc, itt van! Már itt van! Lőrinc, szerencsétlen, eszét elvesztette, ó, följelentette magát –

Nyugodjon meg, Mirabel, szólt Tóbiás, vigye haza ezt a bolondot, és néhány napig ne eressze ki az utcára –

Nézze, Tóbiás úr, tudja, mi ez? Hoppy búcsúlevele hozzám és külön-külön minden gyermekéhez, még a strucchoz is búcsúlevelet írt, a legképtelenebb mászolygással tele, még Rezeda Mirjám Kárpátiához is írt, önmagát ebhendinek nevezi és ártánynak, és azt mondja, családja becsületéért dicsőségesen halni indul, és a bűnt magára vállalja, mert ha senki sem akad, aki a gyilkosságot magára veszi, ő majd megmutatja, végrendelkezik, és kéri, hogy emlékét őrizzük meg, mialatt ő a bitófán az igazságért vértanúhalált –

Éppen el akartam távolíttatni, szólt erre Tóbiás, kérem, vigye el –

Később Tóbiást bizonyos mulasztásokért sokan hibáztatták, és néhányan nyiltan szemére vetették, hogy nem éppen elfogultságból, nem is rövidlátásból vagy fantáziátlanságból, de még csak lelkiismeretlenségből sem, de a nyomozásból egész sereg olyan embert hagyott ki, akiktől igen érdekes dolgokat tudhatott volna meg, nem ugyan a gyilkosságra, hanem egyébre vonatkozólag és –

Például itt van mindjárt Schnoen Alajos, a gimnázium mathézistanára és igazgatója, Zorge Salamont ő nem gyilkolta meg, ez biztos, de régebben ő levelezésben állt egy bizonyos Turcsika Szelenárral, aki tulajdonképpen neki trippelgängere volt, és ez a Turcsika igen hetyke legény volt, vastag bottal járt, de levelezésben állt a másik trippelgägerével is, Bajnád Edelénnyel, aki nagyon szeretett verekedni. Ez már mind a múlté volt, Schnoen is megváltozott, mint Hoppy mondaná, ő sem a régi. Nevét még mintegy hat évvel ezelőtt Perpetneky Druzsmára változtatta, és hazafias költeményeket írt, amelyeket a diákok az ünnepélyeken szavaltak, de sokszor ő maga is fellépett. Azok, akik az irodalomhoz értettek, főként Barnabás és Bormester, de még Marcella grófnő és Tóbiás is, ha Perpetneky hangját meghallották, gyorsan kifogást kerestek és eltávoztak, pedig Perpetneky művelt ember volt, ha verseiben volt is valami idegenszerű pátosz, és ha mondjuk, nem is volt mindenütt egyenletesen őszinte.

Tóbiás részéről bizonyos tekintetben mulasztás volt, hogy Perpetnekyt nem figyeltette meg, és legalábbis nem hallgatta ki. De aztán itt van Ambrus is. Ambrus hivatásos anarchista, és mindenki tudta, hogy a merényletet annak idején lovag Herstal Raimund ellen ő követte el, igen régi rendszerű bombával, amely csak nagyot szólt, egyébként azonban ártalmatlan volt, még Kankalin Mátyás görögtüzénél is sokkalta ártalmatlanabb. Annak idején a lovak csak megvadultak, egyébként semmi baj nem történt. Ambrust is, ha mást nem is, legalább ki kellett volna hallgatni, és véleményét meg kellett volna kérdezni –

Ha komolyan nem gyanúsította is, de Toporjánt mindenesetre meg kellett volna kérdezni. Toporján állítólag a Horpály egyik kunyhójában lakott, közvetlenül Kuruc mellett, és régebben gyakran megesett, hogy kettejüket együtt látták, nem a Dalai Lámában, hanem egyéb kisebb korcsmákban. Amióta Kuruc Ábel híve lett, Toporján egyedül ivott, és az utcán többeket meg is támadott. Aztán itt van Majoránna, akit gyanúsítani éppen elég ok lett volna, hiszen róla mindenki tudta, titokban mennyire szeret gonoszkodni. Sehogyan se tudták leszoktatni arról, hogy a betegek gyógyszereit ne cserélje el. A láztáblákra hamis lázadatot vezetett be, sőt azt, aki rosszul lett, máris vetkőztetni kezdte, és a halottvivőket szólította.

Végül pedig lovag Herstal Raimund kancellár. Féllábú többeknek azt mondta, hogy Tóbiás legnagyobb mulasztása éppen ez. A valószínűtlenségi mozzanat, szólt Féllábú, itt olyan meglepően nagy, hogy képzeljék csak el, az állam kancellárja, az uralkodó után az országban a legmagasabb rangú ember, gazdag, előkelő, tele igen magas gondolatokkal és eszmékkel, művelt, külföldön utazott, királyokkal érintkezik, szóval ő maga, lovag Herstal Raimund Zorge Salamon ószerest meglesi, és az országúton éjszaka leüti, pénzét elveszi, és nyomtalanul eltűnik. Őrá aztán igazán senki sem gyanakodhat! Micsoda valószínűtlenség! Ha van egyáltalán valószínűtlenség, akkor éppen ez az, és azt mondom –

Ön tehát, szólt akkor Tóbiás, komolyan feltételezi, hogy Herstal kancellár –

Én a valószínűtlenséget hangsúlyozom, szólt Féllábú, ez valamennyi valószínűtlenség között a legnagyobb, és éppen ezért –

Tóbiás gondolkozóba merült. Nem hiszem, szólt aztán, hogy Herstal kancellár volt –

De ha ön nem hiszi, akkor éppen neki kellett lenni –

Ön engem be akar ugratni?

Az ég óvja önt, csak nem gondolja, én csak azt mondom, hogy valamennyi eset között ez a legvalószínűtlenebb, vagyis itt a legnagyobb a valószínűtlenségi mozzanat –

De én azt sem hiszem, hogy ön ölte meg, de azt sem, hogy én öltem meg, sem azt, hogy Ágoston vagy Barnabás, akkor tehát –

Igen, szólt Féllábú, az ön elmélete a gondolkozó embert igen nehéz helyzetbe hozza, mondhatnám –

Amikor híre terjedt, hogy Tóbiás valakit letartóztatott, apám enyhült arccal járkált, sokszor még barátságos is volt. Ha azonban kiderült, hogy a nyomozás újra megakadt, nyugtalan lett, íróasztala mellett igen hosszú időt töltött, és én tudtam, hogy ilyenkor a Tépelődések-et írja. Fejét minden kopogtatásra ijedten felkapta, mintha máris érte jöttek volna. Tudta ő is, mint mindenki, hogy Tóbiás még mindig gyanakszik rá, és kedves gondolata, hogy a gyilkos éppen ő volt –

Megint aggódik, szólt anyám, pedig az egész város tudja, hogy ez lehetetlen –

Mi volt lehetetlenebb, felelte apám, mint a pástétomsütő! Az egész város tudta, sőt maga Flórián is, mégis elítéltek. Minden okom megvan rá, hogy –

Apám az ilyen kezdetű beszélgetésekbe csak vonakodva bocsátkozott. Titokban és magában Améline szemére vetette, hogy nem reális. Nem, Améline nem reális. Améline jó. Apám persze tudta, hogy ez a jóság sem reális. Lehet, hogy sokkal többet tudott, mint amennyit mondott, még többet is, mint amennyit a Tépelődések-ben leírt. Améline ingadozásait a jó és a rossz között már évek óta ismerte, félt is, ha Améline feltűnően jó volt, mert erre a rossz következett, és bizonyos tekintetben a rossznak jobban örült, mert erre a jó következett. Ez a hinta. Améline hintázik. Améline nem reális. Nagyon valószínű, hogy a horpályi tűzvészről és a vasúti szerencsétlenségről apám éppen úgy nem tudott semmit, mint bárki más. A hinta ilyen végletes kilengéseit fel se merte volna tételezni. De a hintáról tudott. Améline most megint jó. Améline megint hintázik. Améline nem reális.

Igen, szólt apám vontatottan, inkább fanyalogva, igen, minden okom megvan arra, hogy valamilyen kellemetlen fordulattól tartsak. A nyomozás végképp megakadt. Ön ismeri Tóbiást, aki sok szempontból még Flóriánnál is veszélyesebb –

Üldözési mániába fog esni, szegény Virgilem, szólt anyám.

Akkor üldözési mánia nélkül is elfogtak –

Az más volt. Akkor ön viselkedésével minden bizonnyal feltűnést keltett, mondjuk nem is egészen indokolatlanul, hiszen önmagát kereste –

Mindenkinek joga van azt keresni, akit akar, fakadt ki apám.

Mindenesetre, de ha ön például menyasszonyt keresett volna –

Menyasszonyt?

Igen, akkor mi talán már tizenkét évvel ezelőtt találkozhattunk volna –

Améline –

Éppen ezért, szólt erre anyám, csak nyugodjon meg –

Én gyakran tapasztaltam, felelte apám, hogy ilyen gyanú egy emberből képes lelki beteget csinálni, sőt egész életét megjelöli –

Ha folyton fél. De ön semmit sem követett el.

Éppen azért. A valószínűség mellettem szól. De vannak, akiknek különös elméletük van a valószínűtlenségi mozzanatról –

Ilyen embernek tartja ön Tóbiást?

Ilyen embernek tartom őt. Vannak sorsok, amelyeknek végzetük, hogy balekok legyenek, úgy értem, hogy bűnbakok –

Ne képzelődjön –

Igen, vannak ilyen sorsok, bárhol bármi történik, a bűnös megszökik, és a bűnbakot vonják felelősségre. Ha például valahol betörnek, nem a tettest keresik, hanem nyílegyenesen elmennek a bűnbakért, és nagy diadallal elviszik. És a dolog minél valószínűtlenebb, annál inkább. Ha töltéletesen tisztázza magát, azt válaszolják: minden gyanút elhárított magáról, de éppen azért annál gyanúsabb. Ha az utcán összeverekszenek, a tettesek gyorsan elpárolognak, és a rendőr a bűnbakot csípi nyakon. Már megint minden disznóságban benne van, rabló, iszákos, verekszik, lop, még gyilkol is. Nemsokára már senki sem csodálkozik rajta. Ha baj van, hol is az a bűnbak! Úgy vettem észre, hogy a bűnbakok éppen azok lesznek, akik magukat a dolgokból kivonják. Akik a nyugalmat kívánják és békeszeretők –

Virgil, ön nem épeszű, kiáltotta anyám, honnan veszi ön azt, hogy bűnbak! Mert egyszer véletlenül, sőt tévedésből, vagy már nem is tudom –

Barnabás Maximus ezt a jelenséget demiurgoszi fantazmának nevezte el –

Jó, legyen demiurgoszi fantazma, nekem mindegy.

És tényleg van is benne valami –

Szóval önt egyszer ebből a fantazmából elítélték, abból most már nem következik, hogy mindig bűnbak legyen, és elvégre ez a dolog sohasem történt meg –

Zorgét viszont meggyilkolták –

Ki tudja? Én már nemsokára nem fogok hinni benne, szólt anyám. Igaz, hogy az öreg Zorgét nem látni. De ő ide is csak úgy jött, és egyszerre csak itt volt, hátha most valahová elment –

Gondolja?

Sokan gondolják ugyanezt, már csaknem az egész város –

Ebben az esetben a helyzet az eddiginél is komolyabb. Az ilyen merő fantazma minden esetben áldozatot követel –

Virgil, ön sokat foglalkozik azzal az írással, az ön tépelődéseivel, és magát mindenféle olyan gondolatokba hajszolja. Én azt hiszem, hogy ez is fantazma. Ne írjon annyit abba a könyvébe –

Akár írok, akár nem, mégiscsak, úgy látszik, bűnbaknak kell lennem –

Ah, szólt erre anyám, én hálás vagyok annak a fantazmának, mert az volt, ami bennünket, kettőnket, Virgil –

Apám asztala mellől fölkelt, és anyámhoz lépett.

Améline, ön nagyon jó volt, most is jó –

Ígérje meg, hogy tépelődéseivel kevesebbet foglalkozik, és azt az egész bűnbakelméletet –

Megígérem, hogy végére járok, felelte apám.

Anyám akkor szintén fölkelt, apámat homlokon csókolta, felöltözött és elment. Améline megint hintázik. Homlokát simogatta, és bizonytalanul járt. Nem, Améline most sem gondolt arra, hogy vele mi történik. Améline nem tudta, hogy hintázik, csak ment és ment. A mérleg jó serpenyője lassan lebillent, és el kellett mennie, hogy az egyensúlyt helyreállítsa. Kiment az utcára, senki se tudta, merre jár, és mit csinál. Néha elég hosszú ideig elmaradt. Ó, Améline nem reális. Mikor aztán az egyensúly helyreállott, hazatért. Apám rendesen ismét az asztalánál ült és írt.

Kérem, ne tegyen itt nekem önvallomásokat. Amióta ezt az átkozott ószerest megölték, annyi önvallomást hallottam, hogy szóval, kérem, az önvallomásoktól szigorúan tartózkodjék. Minden gyanúsított valamilyen hosszú és zavaros dolgon kezdi, apján meg a nagyapján, meg a lelkiismeretről kezd beszélni, és elméletekkel hozakodik elő, higgye el, elméletekkel és lélektani meglepetésekkel egész életemre jóllaktam. A meggyilkolt ószeres az országút szélén fekszik. Egyszerű tény. És már több mint hat hónapja hiába nyomozok. Pedig ennél világosabb tény még egyáltalában nem is volt. Megölték. Ki a gyilkos? Én azt hiszem, hogy mégiscsak Bormester –

Alibit igazolt, mondta Pataj.

Igaz. De tudja, hogy az ilyen alibi mit ér. Az alibi nyolcvan százaléka hamis. Ő Zorge Salamonnal üzleti összeköttetésben állt –

De tartozását kifizette –

Éppen azért. Tudta, hogy sok pénze van. Megleste, kirabolta, és gyorsan visszatért, hogy alibit igazoljon. Még felesége is benne van. Ő tudott róla. Améline nem tetszik nekem –

Aznap többen voltak nála az üzletben, diákok, beszéltek vele –

Az engem nem téveszt még. Bormester gyanús. Ne felejtse el, hogy egyszer már gyilkosságért négy évet ült –

A pástétomsütő-ügy! Hiszen abból semmi sem volt igaz! Flórián ügyész találta ki.

Az igaz. Tudom. De mégis.

Tóbiás felügyelő az asztalon idegesen zongorázott.

Nagyon is jól tudom, hogy a pástétomsütő sohasem volt. De Zorge ószeres viszont van. Ezt ne felejtse el. Egyébként is miért védi előttem ezt a Bormestert? Nem gondolja, hogy ez gyanús? Nem bérelte ő fel önt, hogy engem megtévesszen, és –

Pataj most új irányt vett.

Nézze, felügyelő úr, én nem vitatkozni jöttem, hanem azért, hogy vallomást tegyek –

Mondtam már önnek, hogy én a vallomásokkal egész életemre jóllaktam. Nekem semmiféle vallomást ne tegyen. Ha én ezt a szót hallom, dührohamot kapok. Én Szent Ágostont és Rousseau-t és Musset-t és Strindberget könyvtáramból kénytelen voltam kiselejtezni, mert ha e könyvekre néztem, mindig a vallomások jutottak eszembe, és akkor –

Helyes, akkor mondjuk –

Ne mondjunk semmit. Önnek ehhez a dologhoz semmi köze, ne ártsa bele magát. Jó napot.

Várjon, kérem –

Nincs időm ilyesmire, én már éppen elég vallomást hallottam, Ábelt és Pergelint és Hoppyt, ó, Hoppy, tudja ön, hogy Hoppy milyen vallomást tett? Ő a gyilkos, mondta zokogva, ő az, van önnek sejtelme arról, hogy mit jelent Hoppy vallomását meghallgatni –

Felügyelő úr, Zorge Salamont én öltem meg.

Puff. Menjen. Menjen a pokolba. Nem akarom látni. Ön második Hoppy, elég legyen, elég, takarodjon –

Felügyelő úr, esküszöm önnek, hogy Zorge Salamont én öltem meg pénzéért, kiraboltam, érti? Én voltam.

Tóbiás a csengőhöz nyúlt.

Ha ön azonnal nem megy el, a rendőröket behívatom, és karhatalommal fogom eltávolíttatni.

Felügyelő úr, adjon nekem tíz percet, adjon, be fogom bizonyítani –

Miért olyan fontos önnek? Mi? Megbolondult? Azt hiszi, elhiszem, a gyilkos azért könyörög, hogy fogják el? Kikérem magamnak –

Felügyelő úr, hallgasson meg –

Pont úgy beszél, mint Hoppy, csak ő cikornyásabb és mulatságosabb és hőbölyög, ön nagyon komoly és zilált, ön nem tetszik nekem. Be akar csapni. Ez az ön részéről szemtelenség. Ön a hatóságból gúnyt űz, hallja? Ki fogom dobatni –

Csak tíz percet adjon –

Pataj zsebébe nyúlt, barna, igen kopott bőrtárcát vett elő, és az asztalra tette.

Ez itt Zorge Salamon tárcája. Benne van ószeres igazolványa, benne van vasúti jegye, oda-vissza megváltva, néhány kifizetetlen váltó, különböző adósok nevére, egy adásvételi szerződés fogalmazványa, éppen annak a birtoknak ügyében, amelyet akkor meg akart venni. Volt benne tizenkétezer-hatszázötven forint. Ezt most nem tudom odaadni, mert abból már vagy négyszázat elköltöttem, a többit pedig innen elég messze az erdőben elástam. El fogom önt vezetni oda, és a pénzt át fogom adni, kerek tizenkétezret. Most már elhiszi? Elhiszi, hogy én öltem meg? Akibe szerelmes vagyok, ő mesélte, hogy apja birtokot akar venni, és fiaiból birtokosokat akar nevelni, és azt is megmondta, hová megy. Én akkor szintén elutaztam, az országúton meglestem, és egy karóval fejbe vágtam. Mindjárt meghalt. Zsebeit kiforgattam, és a bőrtárcát kivettem és otthagytam, és mindjárt ide visszatértem –

Szép. Túl szép. Nagyon egyezik itt nekem minden. Mondja, mi oka van önnek, hogy ezt nekem így elbeszéli? És miért most? A gyilkosság még ősszel történt, most pedig már csaknem nyár van. Miért hallgatott eddig?

Felügyelő úr, erről nem szívesen beszélek, de ha óhajtja, megmondom. Énnekem az összes szabályos foglalkozásokból elegem van. Én nem vagyok jó állampolgár. Én a legjobban szeretnék vagy kutya, vagy rigó lenni, és egész nap csavarogni és fütyülni –

Már megint vallomás. Kérem, értse meg, nekem ne tegyen vallomásokat, hallja, hivatalosan felszólítom, hogy a vallomásoktól szigorúan tartózkodjék –

De kérem, én beleszerettem Abihailba, és el akartam őt venni feleségül. Nekem nem volt pénzem, én csavargó voltam, és nem voltam jó állampolgár –

Szóval ön Zorge Salamont azért ölte meg, hogy pénzét elrabolja, és ebből a pénzből ön feleségül akarta venni Zorge Salamon leányát –

Igen –

Ön bolond. Ezzel a mesével menjen, kérem, valaki máshoz. Ön belőlem pojácát akar csinálni. Most már igazán elég. Hagyja el a szobát –

Esküszöm önnek, esküszöm a rigókra és a pacsirtákra, esküszöm önnek Göncölre, a kutyámra, esküszöm Göncöl szemére, amelyben a hűség vize csillog, esküszöm Abihail hajára, Abihail szemére, esküszöm az egész Abihailra, esküszöm arra az átokra, amit Zorge Simon apja gyilkosára mondott, esküszöm Zorge Salamon véres szakállára és erre a barna bőrtárcára és az elásott tizenkétezer forintra –

Bolond –

Tudom, igen, nem bolond, annál sokkal-sokkal több. Képzelje, agyonütöm az apát, és az elrabolt pénzből akarok a leánnyal együtt élni. Akkor erre nem gondoltam. Nem is volt lelkiismeretfurdalásom, igazán nem volt. Olyan volt, mintha játszanék. Nekem először mindent gyönyörré kell változtatnom, csak úgy tudom megtenni, még a gyilkosságot is. Ha egy rigó sebes lábát láttam, jobban fájt, mint mikor láttam a holt öregembert az út szélén véres szakállával. Amikor a tárcát zsebéből kivettem, fütyörésztem, és azt mondtam hangosan az éjszakának, borítsd hallgatással e halottat, Éj anyám, és fátyollal vond be őt, anyuskám, kisztihand, és sötétséget izzad a reszkető éjszaka, azzal kalapot emeltem, és azt mondtam Zorge holttestének, az ég áldja meg, uram, köszönöm a pénzt, majd gondolok még önre, Abihail szép, ó, Abihail csókja forró –

Tóbiás harsány nevetésre fakadt.

Pokoli, szólt. Az... Pokoli. Ön még Hoppyn is túltesz. Micsoda fantázia. Micsoda vallomás! Emlékiratomban le fogom írni. A rendőrség szerencsétlen intézmény, az emberekben felébreszti a szunnyadó konfesszionális ösztönt, és idejönnek, és a bűnök bevallásában kifogyhatatlanok. Ha én mindenkit, aki vallomást tett, letartóztatnék, már nem lenne senki, aki szabadlábon járna.

Ön nem hisz nekem, szólt Pataj.

Eltalálta. Egy szavát se hiszem el. Ön bolond. Csak nem ülök fel bolondnak. Kinek néz engem –

Szörnyű, suttogta Pataj.

Bizony az. Különösen nekem. Ön elmegy és elfelejti, holnap esetleg más jut eszébe. De én itt maradok, és öt perc múlva megint jön valaki, és nagy zokogások közepette bevallja, hogy Zorge Salamont ő ölte meg, tényleg szörnyű.

Szóval ön nem hiszi el. Még ennek a bőrtárcának sem?

Hol szerezte? Mi? Bormester adta önnek? Beszéljen. Találta? Abihailtól kapta?

Zorge Salamon zsebéből vettem ki. Véres volt, itt, nézze, itt ez a vérfolt. Látja?

Hogyne látnám. Ön úgy beszél, mint a rémdráma szereplője. Nem szeretem a rémdrámákat.

Ismerje el, hogy a hatóság is tévedhet. Itt van az az eset a pástétomsütővel. Én akkor ugyan még gyerek voltam, de nagyon jól emlékszem rá. Minden részletében kigondolt história volt, Flórián ügyész találta ki, hogy ellenfelének, Féllábú ügyvédnek orra alá borsot törjön. Olyan volt, mint a középkori vita, ki bírja jobban érvekkel, és Bormester Virgilt mégis elítélték négy évre. Látja, ebben a dologban semmi sem volt igaz, mégis elítélték. Mondja, hogyan lehet az, hogy most viszont minden igaz, és nem hisznek nekem! Hogyan lehet az, hogy –

Afölött, hogy mi az igaz és mi nem, én döntök, érti, uram, ez a hatóság előjoga, és önnek ehhez semmi köze sincs. De ön megint Bormesterről beszél. A dolog mind gyanúsabb. Miért védi ön Bormestert? Mi? Már-már azt kezdem hinni, hogy az a pástétomsütő-ügy nem is volt légből kapott, ki tudja, talán minden pontosan úgy történt, és ez az elszánt gyilkos –

Az ég áldja, felügyelő úr –

Csak bízza rám. Én már tudni fogom, hogy mit tegyek. Én már gondolok is valamire, amivel a nyulat a bokorból kiugratom. Egy dolog felől azonban ön bizonyos lehet, és ez az, hogy ön tökéletesen bolond. Eredjen el szépen, vegye feleségül Abihailját, és éljen boldogan –

Nem lehet, nem lehet, kiáltotta Pataj, érti, én azt hittem, hogy lehet, de aztán megcsókoltam Abihailt, és az ő csókja azt mondta nekem, hogy mindent lehet, de ezt nem. Nem lehet, hogy a meggyilkolt apa pénzével a zsebemben a leányt megcsókoljam. Még ha dolgozni tudnék, ha jó állampolgár tudnék lenni, olyan, mint más, akkor Ön is, akár még Hoppy vagy, akkor lehetne, de én azt gondolom, ebből a tizenkétezer forintból majd házat veszünk, és a lakásokat kiadjuk, és abból fogunk szerényen élni, de nem lehet, higgye el, nem lehet, hiába fölényeskedtem akkor, és azt hittem, hogy egy rigó lábán az apró vérfoltocska jobban meghat, mint az a halott az országút mellett, de ez nem megy, talán menne Abihail nélkül, talán ha csak Göncöl lenne, és mindig sétálnánk és fütyülnénk, a kor menne, de Abihaillal nem megy, hiszen az ő apja volt, és tudja, tudja, Abihail, tudja, igen. Nem tudja, és mégis tudja. Nem meri tudni, de amikor rám néz, akkor tudja, hogy apját én csaptam agyon az országúton, és azt mondja nekem, te olyan sötét vagy, és félek tőled. Sőt azt is mondja, hogy nem, mi abból a pénzből nem élhetünk, melyik pénzből, kérdem én, hiszen az is olyan pénz, mint a többi. Nem, mi abból a pénzből nem élhetünk. Ő tudja, hogy én azt a pénzt apja zsebéből vettem ki, abból a véres barna bőrtárcából vettem ki. És ő tudja, és azt mondja, mi nem élhetünk együtt, mert Simon az ő apja gyilkosát megátkozta, és megátkozta még azt is, aki hozzám nyúl, aki nekem ételt ad, aki rám néz, aki szeret, aki megcsókol. Még Abihailt is megátkozta, és most már tudom, hogy nem lehet, ezért láttam, nincs mit tenni, és eljöttem, most már nincs mit tenni, el kell jönni és bevallani, akasszanak fel, úgyse vagyok jó állampolgár –

Kibeszélte magát? Nos, ha igen, akkor kérem, hagyjon el, nézze, nekem más dolgom is van, mint önöket itt mind sorra gyóntatni és bűneiket hallgatni, amelyeket az ördög tudja, honnan szednek elő, teremtőm, higgye el, az én foglalkozásom nem könnyű –

Igazán nem hisz nekem?

Igazán nem hiszek önnek. Ezt kötelességem nyíltan megmondani. Ön egzaltált ember, szerelmes is, igazán nem tudom, miért nem tölti idejét Abihaillal, szép leány, tüneményesen szép leány, irigylem önt, hogy ilyen felesége lesz. Fogadja szerencsekívánataimat, viszontlátásra, számítok arra, hogy az esküvőre meghív –

Felügyelő úr, engem öngyilkosságba kerget –

Nono, csak nem –

Én így nem vagyok hajlandó élni. Én Zorge Salamont megöltem és kiraboltam, és így nem vagyok hajlandó élni, és én még Abihailt el is csábítottam, és gyereke lesz, és én nem vehetem el, ó, pedig talán most már, talán érte jó állampolgár is tudnék lenni. Most már késő. Az ő életének is vége. Én ezt nem tudom nézni. Én azt akarom, hogy engem megbüntessenek, én vezekelni akarok –

Jó, jó, kedves Pataj, ön derék ember, ön is vezeklő. Tudja, hogy a báró Bellának milyen levelet írt, Hoppy felbontotta és leírta, és mindenkinek nagy titokban felolvasta, biztosan önnek is felolvasta már egynéhányszor. Ott igen érdekes módon fejtegeti, hogy kik is azok a vezeklők. Nem baj. Mindannyian vezeklők vagyunk, viselje el türelemmel, vegye el Abihailt, ha már elcsábította, akkor ez önnek kötelessége is, akár jó állampolgár, akár nem, szépen elveszi feleségül, és boldogan élnek, pláne ha ön már elhatározta, hogy Abihailért jó állampolgár is tudna lenni. Ezekről a dolgokról pedig szokjon le. A Zorge-ügyet felejtse el, nehéz ügy ez, kérem, én már fél évnél hosszabb ideig vesződöm vele. Nem olyan egyszerű, mint ahogyan ön hiszi, hogy ön csak úgy agyonütötte. Mindenesetre szép öntől, hogy eljött, de lássa be, nekem komolyan megalapozott tényekre van szükségem, nem pedig vallomásokra. Hiszen ez az egész dolog, amit ön előadott, egészen romantikus. A szép leány, a fiatalember megöli apját, és a pénzből együtt akarnak élni, de nem lehet, mert a leány tulajdonképpen mindent tud, és a testvér szörnyű átkot mond. Szép, de romantikus. Nekem igazán tetszik. Kár, hogy valószínűtlen. A tények, sajnos, sokkal egyszerűbbek. Viszontlátásra, kedves Pataj, még egyszer gratulálok önnek –

Tóbiás felállt, és Pataj kezét melegen megszorította.

Pataj még nem mozdult.

Menjen, lássa be, hogy hivatalos dolgaim is vannak, nem érek rá érdekes beszélgetésekre. Ha kedve van, látogasson meg otthon. Ott majd eldiskurálunk tea mellett, kellemesebb, mint itt –

Nem sok idővel azután az a hír terjedt el, hogy valaki Zorge Simon címére nagyobb pénzösszeget, szám szerint tizenkétezer és száznegyvenhat forint és ötvenkét krajcárt küldött. Ugyanakkor, nem Tóbiás felügyelőnek, hanem egyenesen a rendőrségnek, Pataj aláírással valaki, nem lehetetlen, hogy maga Pataj, hosszú levelet küldött. A hír forrása minden bizonnyal Hoppy volt, aki akkor ennek a levélnek másolatát többeknek a legnagyobb titokban és titoktartás mellett fel is olvasta, sőt úgyszólván az egész városban senki sem volt, akinek ne olvasta volna fel. Egy napon apám is azzal tért haza, hogy Hoppy a park padján a levelet neki is megmutatta, és anyámnak az egészet elbeszélte, és erről a tárgyról igen hosszasan, napokon át, állandóan beszéltek.

Az a levél, Pataj aláírással, mondom, bár Tóbiás azon az állásponton volt, hogy ez valaki részéről, talán éppen a gyilkos, nincs kizárva, hogy Bormester Virgil részéről újabb csel, és felháborodva tiltakozott. Nem, őt ebben a dologban nem ugratják be, kinek nézik őt, ugyan, ne is beszéljünk róla. Hogy az írás tényleg Pataj írása, amivel valaki a postautalványt megcímezte, azt a postautalványt, amellyel valaki Zorge Simonnak tizenkétezer-egyszáznegyvenhat forint és ötvenkét krajcárt küldött? Igen, tényleg ugyanaz az írás. Pataj írása? Ez más kérdés. Az ilytő Pataj írását utánozhatta is, és ez sokkalta valószínűbb. A dolgok nem olyan egyszerűek. Ő nem olyan gyanútlan, hogy mindennek azonnal beugorjon. Pataj neki vallomást tett, igen érdekes, bár a legnagyobb mértékben romantikus vallomást, de a dolog egészében véve teljesen valószínűtlen volt, mondjuk úgy, hogy abban a valószínűtlenségi mozzanat rendkívül csekély volt, és ennek elbírálását csak bízzák reá, neki elég gyakorlata van, a logikáról pedig nem is szólva, a fiatalember fantaziált, sőt fel is vágott, még a báró levelére is hivatkozott, hogy ő vezeklő. Hát nem bolond? Ha nem vigyáz magára, még Hoppy lesz belőle, fantáziája mindenesetre már van, csak még nem tud úgy hőbölyögni, ezt még neki meg kell tanulni, szóval ebből így tökéletesen és egyszer s mindenkorra elég.

Pataj a levélben bejelenti, hogy nem fog öngyilkosságot elkövetni. A gyilkosság körülményeit a lehető legaprólékosabban leírja, még azt is, hogy kikkel utazott együtt, ós a vasúti kocsiban kivel mit beszélt, aztán hogy miképpen követte az ószerest, az országúton késő este hogyan ütötte le. Visszafelé menet a szomszéd állomáson vett jegyet, hogy a gyanút magáról elhárítsa, és nem egészen hazáig, a Kiserdőnél leszállt, és csak négyszáz forintot vett magához, a többit újságpapírba csomagolta és elásta. Aztán a városba ment, új ruhát vásárolt, persze viselteset, éppen Zorge Salamon boltjában, és közben figyelte az ószeres feleségét és fiát. Ők még nem tudják. Nem is sejtik, hogy a pénz, amivel fizet, honnan való, abból a barna bőrtárcából. Még mulatott is rajtuk. Milyen ostobák! A pénzt nem ismerik meg. Egy kutya azonnal megismerné. Nem a szagról. A kutya egészen más. Ha belépsz a boltba, a kutya rögtön tudja, hogy ez az ember itt az éjjel Zorge Salamont leütötte. De nem, nem, Zorge felesége tényleg érzett valamit, ijedten nézett rá, mármint Patajra, amikor a pénzt elvette, keze reszketett, és a pénzt meg is nézte, nem azért, mert azt hitte, hamis, nem, egészen mást nézett rajta, hangja egészen elfulladt, és Simonnak azt mondta: adj vissza a százasból, én, én, én. Mi baj? kérdezte Simon. Kicsit szédülök, azt hiszem a gyomromat elrontottam. Erre Simon kezébe vette a pénzt, és akkor hirtelen elsápadt. Nem tudom, mitől. Nem is nézett a pénzre, de rám se nézett, írja Pataj, csak a keze neki is reszketni kezdett. Százból? kérdezte rekedt hangon. Igen, százból, felelte az asszony. A ruha negyvenöt, visszajár ötvenöt. Ötvenöt. Amikor az ötvenötöt kifizette, a keze reszketett. Remélem, jó vásárt csináltam, szóltam én. Simon nem felelt. Zavarosan nézett valahová, olyan volt, mint a kutya, nem tudta, mi történik, de valamit tud és reszket. Én fütyörésztem. Jó vásár. Csinos ruha! Mi? Alig viselték, és nekem pont jó. Körülnéztem, hogy Abihail nincs-e ott valahol. Nem volt. Fogtam a ruhát, elmentem, átöltöztem, és a cukrászdába siettem. Nézd, mondom, új ruhám van. Abihail mosolygott, és tetszhettem neki, és hozta a krémest, és titokban kezét otthagyta, hogy megsimogassam, és lángpiros lett, amikor hozzáértem, és azt mondtam neki, Abihail, Abihail. Csak, amikor a pénzt elővettem, hirtelen elsápadt, és reszketni kezdett. Mi baj? kérdeztem. Nem tudom, hirtelen megszédültem. Nem is tudom. Mi baj? kérdeztem. Ó, hogy szégyenlem magam, mennyi is volt, egy forint, igen. A három krémes huszonnégy. Mindjárt adok vissza. De a keze csak reszketett, és ő is olyan volt, mint a kutya, nem tudott semmit –

Ezt Pataj mind pontosan leírta és azt is, hogy Abihailt szerette, de rá se mert nézni, mert Simon átkától félt. De nem leszek öngyilkos, írta Pataj. Ha felakasztanak, az más, az rendben van, az igazságos. De nekem nincs jogom kivégezni magam, ha már nem fogtak el. Ő most innen elmegy, de ha a rendőrség körözni fogja, ő azonnal megjelenik, nem szökik meg. Elmegy innen, még nem tudja, hová, a pénzt, amije maradt, az utolsó fillérig visszaküldte, és majd dolgozni fog, a többit letörleszti. Ha el akarják fogni, és felelősségre akarják vonni, azonnal itt lesz.

Hát ehhez mit szólnak, mondta Tóbiás, mi? Mit szólnak hozzá? Ez aztán a romantika. Mondom, ez az ember valóságos Hoppy, csak nem hőbölyög. Más a stílus, de ugyanaz a bolond, vezeklő –

Ugyanaznap Abihail is eltűnt. Pataj róla semmit sem írt, sem róla, sem Göncölről. Ők hárman eltűntek. Abihail abban a ruhában, csak úgy, felöltő nélkül, ahogy a cukrászdába ment. Öngyilkosságot követtek el? Nem, nem, Abihailról egy szót sem írt, csak annyit, hogy amikor neki bevallotta, Abihail azt mondta, igen, én ezt már régen éreztem, mindjárt, amikor az új ruhában megláttalak, éreztem, amikor a pénzt elvettem, biztosan tudtam, pedig még akkor azt se tudtam, hogy apám meghalt. És akkor Pataj azt írta: Abihail, Abihail, eljössz velem, és az én szerelmem az átoknál is nagyobb lesz, és az átok tüzénél is nagyobb lesz –

Hát nem tiszta romantika? Mondja csak, nem tiszta romantika?

Nekem az a benyomásom, válaszolta Barnabás, bármilyen különösnek lássék is ebben a pillanatban, hogy tényleg ez a fiatalember volt az, aki az ószerest megölte –

Ezzel a benyomással ön nevetségessé teszi magát. Vagy bosszantani akar? Romantika –

Igen, az. De ne felejtse el, hogy ilyen romantikus esetek a történet folyamán elég gyakoriak, bizonyos tekintetben gyakoribbak, mint az úgynevezett reálisak. Vagy nem? Fel kell tenni, hogy a jelen esetben is –

Mi tesz ön fel? És ha fel is teszi, ha feltevés is, nem? Pataj ezt a szép leányt megszöktette, és ehhez csinált valamilyen látványos és színpadias mesét. Mivel ez a rendőrség hatáskörébe nem tartozik, csináljon, amit akar, vagy nem?

Igaza van. Ennek ellenére azt hiszem, ha ön köröztetné, azonnal jelentkezne –

Azt elhiszem! Ó, igen, kiáltotta Tóbiás, ebben aztán én is biztos vagyok! Ismét megjelenne, és vallomásokat tenne. Nem, nem, ebből a Zorge-ügyből elég. Ön engem rá is beszélne. Arra, hogy hirdetést tegyek közzé, felszólítom Zorge Salamon gyilkosát, a rendőrségen haladéktalanul jelentkezzék. Akkor aztán lenne dolgom a vallomástevőkkel, jönnek, az ajtóban sorban állnak, Améline és Ábel és Pergelin és Hoppy, mind jönne vallomást tenni, és töredelmesen bevallaná, nem, kedves Barnabás, ne beszéljen engem rá ilyesmire, ne űzzön velem tréfát, igazán elegem van ebből a Zorge-ügyből –

Talán mégis, talán, súlyos eset, patajoleszcens –

És igazán? Pataj? az a fiatalember, aki a pástétomsütőt megölte? Illetve Flórián, hogy is csak, már elfelejtettem –

Komoly baj, komoly, prosulteriolábiás állapotban fellép, a rudex mumifica, húgykőfejlődés –

De hiszen ön úgy beszél, mint Ágoston atya –

Holott Hoppy Lőrinc vagyok, valódi Hoppy Lőrinc, ha szabad így mondani, ma már senki se tudhatja, de én valódi vagyok –

Nem is csoda, hiszen az öreg Saroglyát is meggyilkolták –

Nem, nem Saroglyát, Zorge Sebestyént, de azt is már több mint egy fél éve. Pataj elment és jelentkezett, de Tóbiás kidobta. Én azt hiszem, ha Tóbiás kidobta, akkor ő volt a gyilkos, uterolábiás patajonia –

Ön, mégiscsak Barnabás Maximus –

Hoppy vagyok, Hoppy Lőrinc, valódi Hoppy –

Hiszek egy Zorgéban, hiszek egy Zorgéban, és hiszek a valószínűtlenségi mozzanatban, mindörökké, mindörökké –

Örvendek, mélyen tisztelt barátom, engedje meg, hogy felesége őnagyságának kézcsókomat jelentsem –

Tyityityi-tyiüüü, tyiüüü –

Ő volt, azt én tudom, aki abban a rossz házban, és rám is mindenféle pletykákat mond, pedig ő volt –

Egyelőre két tonna arckrém, finom porcelán tubusban –

Dear Bella, dear Bella, you are the last rose of my summer –

Tarlón tapolca, réten pirika –

És lángot izzad a reszkető hajnal –

Qum-qum gyökerek és a popolele törzs –

Levesnek pedig a leghelyesebb Prescott Mexikó meghódítása, tésztának Heine utazása a Harzban, rokfort sajtnak pedig Rimbaud költeményei –

Mire a grófnő belépett, és így szólt: Edward, nem látja, hogy világoskék selyem hálóingemre flamand csipkét varrattam –

Kondér – kondér –

Vigyázz, Göncöl kapitány, szegény bolond, mit énekelsz –

Mégiscsak bűnbak vagyok, és nem tehetek mást, mint –

Jóóó-gor ugye sóóó-bor –

Mire gyorsan eltávozott, és fejét fogta, és az utcasarkon a gyermekkocsit fellökte, aztán elszaladt –

Hyperagnostikon és paraspermatoid diafossziliformitás –

Hikkululu és Nyorobembe –

Ötvenezer perselyt is rendeltem már –

és akkor csend lett, és az emberek és a helyek és a szavak és a nevek csendje –

a Horpály csendje és a Hárombéka tér csendje és az Eleonóra királynő fasor csendje és a Hosszú utca csendje és a Pataksor csendje –

és Bormester csendje és Howligree csendje és Barnabás csendje és Gambrinus csendje és Tóbiás csendje és Marcella csendje és Pergelin csendje és Monopol csendje és Majoránna csendje és Vermerán csendje és Andrea csendje és Auguszta Kornélia csendje és Améline csendje és a báró csendje és Episztemon csendje és Kesző Benjamin és Benedek és Bertalan és Domonkos csendje és Kuruc csendje és Zorge Salamon csendje –

és akkor csend, a nagy csend, a nagynagy csend, a nagynagynagy csend –

a Dalai Láma csendje, a Hikkululu és Nyorobembe és Popolele csendje és a Baudelaire-mártás csendje és a valószínűtlenségi mozzanat csendje és a Tépelődések csendje és a gulyás és a pörkölt csendje és a bűnbakok csendje és az áldozatok csendje és a kondérok csendje és Göncöl csendje és a jó és rossz állampolgárok csendje és a természethez való visszatérés csendje és a reszkető éjszaka csendje és az édes és a savanyú bor csendje és a perselyek csendje és a lyoni kék selyem hálóing csendje és a mámócok, a nyürgék, a fikányok és a talabérok csendje és a strucc csendje és Robin Joe csendje és a görögtűz csendje és a pókok és a fehér és a fekete lovak és a görbe szögek csendje és a szarpékek csendje és Mihály arkangyal csendje és az elcserélt újszülöttek csendje és a fluxilitás és a lebenysorvadás (lastica turcica) csendje és a bombák és a kancellárok csendje és az eredeti létezés kininnél keserűbb csendje és a jó és a rossz között való hintázás csendje és a bádogkakas csendje és Karmazsin csendje és a szentimentalista csendje és az adamasz és a hirophlogystikon csendje és a felgyújtott házak és a kisiklott vonatok csendje és a Jangce-kiang és a Huang-ho csendje és az éneklő igazság csendje és a véres szakállak csendje és a tizenkétezer forint csendje és a vallomások csendje és az őszibarackbefőtt csendje és a vezeklők csendje és Abihail csendje, Abihail, ó, Abihail –

GONG

Remélem, szólok, megengedi, hogy arra, amit most elmondott, megjegyzést tegyek. Feltéve, szólt Bormester Mihály, ha nem tart sokáig. Öt percet engedélyezek. Sókratés is ötperces felszólalásokat volt csak képes megtűrni, hallgatással ugyanis nem bírta tovább. Nekem pedig semmi okom nincs arra, hogy Sókratésnél kisebb stílű fecsegőnek tartsam magam. Talán, szólok erre én, kétszer öt perc alatt el fogom tudni mondani. Én pedig, válaszolta ő, igyekszem magam türtőztetni.

Elbeszélésében ön egészen sajátságos módszert követ. Az első rész 1884-ben történik, a második első fele 1887-ben és 1890-ben, második fele pedig 1896-ban, amikor ön hatéves gyermek. Az első részben ez az egész dolog nem olyan feltűnő, már úgy értem, az emberi sorsok irányának és karakterének ez a különös divergenciája, hanem inkább paralel volta, igen. Úgy vettem észre, hogy a rajz az ön részéről nem tudatos. Ön csak az ön hajmeresztő realizmusával az egészet ábrázolja, és a közösség kérdésével egyáltalán nem törődik. Az a helyzet, amit ön ábrázol, nem társadalom. Így mondom. Nem közösség. Vagyis nem egymással találkozó és egymást érintő sorsok szövevénye, ami éppen a közösség, hanem absztrakt párhuzamosok egymás mellett, egymásról tudomást nem szerezve és nem véve, egymást nem érintve és egymástól tökéletesen függetlenül. Ezek közül az emberek közül a másikkal egyik sincs valódi viszonyban, mindegyik a többitől függetlenül fut saját irányába. Ezt az absztrakt, egymástól független sorsot én szeretném monomániának nevezni, s ez az, amiről Hoppy Lőrinc a báró levele alapján (Thoreau-idézet) beszél, minden ember olyan, mintha oszlop tetején állna, harminc éve már, fél lábon, annak tudatában, hogy csakis neki van igaza, a többi mind bolond. Az emberek ebben az absztrakt monomániájukban rugalmasságukat és érzékenységüket elvesztik, és a közös életre képtelenekké válnak. A közvetlenség megszűnik, és az egész létezés reflexívvé lesz. Olyan ez, mondjuk, mint a bábeli társadalom, a nyelvzavar, mindenki a másiktól függetlenül él. Az, amit ez az ember közösségnek (társadalom) nevez, az tulajdonképpen csak látszat. Valójában nincs. Senki sehol senkivel soha nem találkozik. Ahol monomániások élnek, ott közösségről beszélni ostobaság. Mondom, az első részben ez a nem létező közösség még nem olyan kirívó. Lehet, hogy a társadalom 1884-ben még nem bomlott fel ennyire paralel monomániákká, amelyek még a végtelenben sem találkoznak. A második részben, különösen 1896-ban ez a tény már olyan bántó, hogy szóvá kell tennem. Itt van például Ábel alakja. Ábel ennek a sajátságos nem létező közösségnek kínzó tudatában van, ami már abból is kitűnik, hogy szerinte még a bűn is jobb, mint ez a monománia (gyarlóság), vagyis még a divergencia és az egymástól elrohanó sorsok is jobbak, mint ezek az absztrakt párhuzamosok. Kitűnő példa erre a résznek tulajdonképpeni főalakja, Pataj. A látszat szerint Pataj, mert Zorge Salamont megölte és kirabolta, bűnös. Valójában azonban nem bűnös, mindössze monomániás, és ezért nevetséges. Pataj szeretné a gyilkosságot bűnné tenni (szeretne közösségbe lépni, már csak azért is, mert szeretne Abihaillal közösségbe lépni), Tóbiáshoz el is megy, és a valót feltárja, és a kezdeményező lépést a közösség felé megteszi. Tóbiás azonban monomániájából nem tud kilépni. Absztrakt marad. Patajt nem érti, és vissza is utasítja. Tóbiás csak párhuzamos monomániákat ismer el, a többi számára nonsens. Ezt fejezi ki nála a valószínűtlenségi mozzanat, amely jellegzetes monomániás attitűd, a valóságban való tájékozódás teljes megzavarodása. Tóbiás valószínűtlenségi mozzanatával párhuzamos Andrea őrnagynak a természethez való visszatérése, Gambrinus restaurant spirituelje, sőt Barnabás Maximusnak mint varázslónak fellépése is.

Az öt perc letelt, szólt Bormester Mihály. Pedig, mondom én, megjegyzéseimet még csak most alapoztam meg. Helyes, adok még öt percet, gondoljon arra, hogy a hallgatás milyen erőfeszítésembe kerül, de amit mond, nem is olyan rossz. Folytassa, kérem.

Az első részben, mondom, a segédfogalmazó perének tárgyalása közben Toporján és Barnabás a folyosón beszélgetnek. Az egyik azt mondja: Hihetetlen, hogy ez a valóság, amelyben élünk, milyen labilis. Aztán pedig: századunk nagy kérdése a valóság. Végül: az őrültek századának nagy kérdése a valóság. A dolgot úgy tünteti fel, mintha a valóság kérdése kizárólag az őrülteké lenne, és a józan ember és korszak valóságproblémát nem ismerne. Nos, én ezt tekintem a második részhez való átvezető gondolatnak. Mert mialatt az első rész az egyszer s mindenkori és végleges és visszavonhatatlan (absztrakt) monomániákból és azok gyógyíthatatlanságából indul ki, a másodikban ez a véglegesség felborul, és az emberek az egyik monomániából a másikba bukfenceznek. Hoppy ezt úgy mondja, hogy itt már semmi sem a régi, és minden megváltozott. Ágoston csapos lett, Toporján elzüllött, a báró elutazott Adenbe, Bella regénybolond lett, Kesző Bertalan látogat, Flórián donhuankodik. Ez Bormester Virgil ketségbeesésének első és fő oka, ezért akad bele tüstént Améline-be, aki maga ezt az állandó labilitást, a hintát jelképezi. Az alakok és a sorsok itt már felcserélhetőkké váltak, itt Kesző Bertalan Toporján lett, de Toporján nem lett Kesző, és az öreg Benjamin bácsi tökéletesen megzavarodott, és már senkit sem ismer meg. A sorsok elcserélhetőségének lehetősége a szülési jelenetben kulminál, amikor Majoránna Herstal fiát Bormesterék bölcsőjébe, Bormester fiát Herstalék bölcsőjébe teszi. Majoránna azt hiszi, hogy ez igazán mindegy. A csecsemők persze hazakerülnek, és elkezdik elcserélt életüket élni. Patajt én, ismétlem, a rész főalakjának fogom fel, már csak azért is, mert ő a majdnemember, vagyis a nem jó állampolgár, aki kutyákkal és rigókkal barátkozik, és a nem létező közösséget tudatosan elkerüli, hiszen az lealacsonyító hazugság, Patáj az, aki a végső konzekvenciát levonja. Ellenalakja éppen Abihail, aki Pataj szerint, ha egészen nő lenne, nem lenne semmi baj (viszont akkor ő ezek között az emberek között meg se jelenhetne), de Abihail sorsát a Zorge család atmoszférája dönti el (az átok), és monomániásan mozog még akkor is, amikor Patajjal megszökik, és nem tragikus, hanem (szimpatikus) komikus alak, hiszen nem elhatározásból cselekszik, hanem monomániából. Persze ideje föltennem azt a kérdést, hogy mi is az a monománia. Valamely szenvedély túlsúlya a valóság fölött? Egyáltalán nem. Minden szenvedély személyes. A monománia meg éppen személytelen. Személytelen s így szenvedélytelen. Absztrakt. A merő maszk, ami leszedhető és felcserélhető. A szerep. Az emberek egymást csak mint a nyilvánosság előtt játszott szerepet képesek megérteni. Majoránna ezért tartja lehetőnek, hogy a csecsemőket elcserélje. Ezért hiszi Tóbiás, hogy a gyilkos helyett Bormester Virgilt elfoghatja. Hiszi Améline, hogy a bűnt magára vállalhatja, de hiszi Pergelin és Ábel és Hoppy, hogy a gyilkos szerepében tetszeleghet. Hoppy Lőrinc tudása egyébként a többiét messze meghaladja, s ő az, aki a közösséghez tulajdonképpen a legközelebb van. Hoppy azonban állandóan a tükör előtt áll, saját maszkját és komikumát nézi, el van kábulva tőle, önmagának játszik (hőbölyög), ezért határjelenség, és minden pillanatban tudja, hogy ez játék (hőbölygés), ellentétben a humortalan Andrea őrnaggyal, aki, mikor saját maszkját leveszik, és neki megmutatják, akkor sem látja és nem ismeri fel és nem tudja, hogy a nyugdíjösztön és a természethez való visszatérés nem azonos. Hoppy ellentétben áll Bormester Virgillel is, akit a tükör megzavar, ő a maszkot komolyra, sőt vallásosan veszi (Mihály arkangyal) és kétségbeesik. Ez a nevetséges kétségbeesés az ő Tépelődései-nek tartalma, és számára Mihály arkangyal nem valóság (mint ahogy Schnoen számára Perpetneky valóság, és azzá is változik), hanem mindössze hypothetikus fixa idea, és egész élete ebben a hypothetikus légkörben mozog, amibe kapaszkodna is, nem is. Améline pedig ezt a helyzetet ismeri fel, azonnal lecsap rá, bizonyosságot akar neki adni, de persze neki csak egyetlen bizonyossága van, az ő nőisége, a többi a hintában állandóan elvész. Bormester Virgil ezt nem érti, és hideg (absztrakt) marad, és ez az ő hallatlan komikuma, amellyel a Tépelődések-et írja. Améline-t a hintától nem tudja megváltani, holott jól tudja, hogy ez lenne az ő feladata (az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett hogy a kicsinyt észrevennénk), Améline tovább hintázik, illetve monomániájában megmarad, és Bormester Virgil is.

Tíz perc, szólt Bormester Mihály. Nagyon szigorú, mondom én. Sokáig tart még? kérdi. Még öt perc, mondom, ezalatt biztosan végzek. Belemegyek, szól Bormester Mihály, annál is inkább, mert amit mond, az határtalan távlatot nyit, más szóval határtalan beszélgetési lehetőséget. Folytathatom? kérdem. Folytassa, szólt ő.

Amire végül is ki akartam lyukadni, az az egyetlenség fonákja. Itt senki sem valódi módon egyetlen, vagyis szubjektív és személy. Ez a pseudoegyetlenség. Ez a maszk. Ezért belőle nem a szabadság bontakozik ki, hanem az őrület. Ezért tartottam ezt fontosnak, mert a történet ezt igazolja. A múlt század végén a társadalomban a mai őrület csírája megvolt. Szabadságot akartak, de őrület lett belőle, mert nem a személyes egyetlen szubjektumból indultak ki, hanem a maszkból. Az emberek nem saját szenvedélyüket élik, hanem démonjuk őrületét. Ismét Patajra hivatkozom. Pataj és Abihail között valódi szerelem nincs, mivel valódi kapcsolat és valódi találkozás sincs. Ők ketten párhuzamosan futnak, remény nélkül arra, hogy találkozhassanak és egyesülhessenek. Pataj csak látszólag szabad (nem jó állampolgár), valójában ő is maszk és őrült, s azt hiszem, ez az őrület az, ami őt a szerelemben annyira irritálja, ez az igazi magja, nem igazi szerelem ez, egyik részről sem az, monománia, s ezért nem valódi, hanem komikus. Az egész közösség a monomániák párhuzamosságának jegyében áll, a sorsok heterogén elemek, semmi egyöntetűség, semmi szolidság, semmi bizonyosság, semmi közösség. A befejezésben ez pontosan kiderül, amikor a heterogén alapszavakat (a monomániák és fixa ideák jeleit) egymás mellé rakja, kiderül, hogy itt semmi összefüggés nincs, ez nem közösség, hanem különnemű elemek egymásmellettisége, és itt nem a személyről és a szabadságról van szó, hanem a maszkról és a véletlenről. Ez a véletlen jelenik meg a merényletben (Ambrus), és amikor Herstal feleségét pont abba a szobába viszi, ahol Améline fekszik, s ahol Majoránna teljesít szolgálatot, az a Majoránna, aki Ábel hatása alatt Pergelinnel rosszul él, s ezért a kórházba ápolónőnek visszamegy, de bosszúból gazságokat követ el. Látszólag ez törvényszerű, valóságban azonban a véletlenek szériája, nincs benne semmi kiszámítható, főként semmi értelmes. A komikum ebben a monomániás paralel világban mindig abban csúcsosodik ki, hogy az egyes emberek (Bormester Virgil, Ábel, Féllábú, Tóbiás, Howligree, Barnabás) a másik megítélésében igen helyesen járnak el, vagyis a másik őrültségét jól látják, de a látást magukra alkalmazni nem képesek, és kritikájukból saját maguk mindig kicsúsznak. A komikus itt az, hogy önkritika nélkül más embert bírálni nem lehet. Ez az álláspont tilos, és ezért nevetséges.

Az ön eljárását, szólt Bormester, nem tartom ildomosnak. Csak nem, mondom én. Ön, kérek, szólt ő, poénemet lelőtte. Az elcserélt csecsemőkre gondol? Természetesen. A dolgot úgy rejtettem el, hogy csak gyanakvó s ezek szerint az intelligens olvasó vegye észre, de még ez se legyen benne biztos. Amikor aztán az egész lelepleződik, akkor. Persze, mondom én erre, megint be akart ugratni. Most már az égvilágon nincs az az ügyefogyott, aki ne tudná, hogy Majoránna nővér a csecsemőket elcserélte. Bormester és Améline fiát Herstalné bölcsőjébe, lovag Herstal Raimund fiát pedig Améline bölcsőjébe tette. Én, vagyis név szerint Bormester Mihály tulajdonképpen és ezek szerint lovag Herstal Raimund fia vagyok. Érti? Kevesebb szóval is megértettem volna. Én ezt a bombát csak az utolsó pillanatban akartam robbantani, az olvasót próbára akartam tenni, és meg akartam lepni, s most ezt ön tönkretette.

Haragszik? kérdem. Bormester hahotázni kezdett. A méreg megesz, kiáltotta, most mi az ördögöt csináljak? Az egész história erre volt felépítve, és most a hatásnak vége, csámpás lett, akár ne is mondjam tovább. Legyen nyugodt, mondom én, az eddigi történet a valamirevaló hallgatóban máris olyan bizalmatlanságot ébresztett, hogy meg mernék esküdni rá, semmit sem hisz el. Ezt az ügyet alaposan összezavarták, a földkerekségen senki sincs, aki magát ki tudná ismerni. Én ugyan nem vagyok olvasó, csak ügyvivő, de biztosíthatom, nem hiszem el önnek, hogy ön Herstal Raimund fia, és elcserélték, és az igazi Bormester Mihály a Herstal családban nevelkedik. Nem hiszi el? kérdezte Bormester vigyorogva. Annak alapján szólok, amit mondott, ön nyugodtan lehetne Herstal fia is, de Bormester fia is, sőt lehetne valamilyen idegen kölyök is, akár mindkettő vagy három. Ó, kiáltott Bormester, csak meg lehetne kérdezni Majoránnát, vajon elcserélt-e bennünket. Nem hiszem, szólok, hogy Majoránna erre a kérdésre, még ha élne is, választ tudna adni. Biztos ön ebben? Biztos vagyok benne. Majoránna nővér, benyomásom szerint, legalább ötven csecsemőt cserélt el, de ez a szám igen bizonytalan, lehet, hogy nagyon kicsiny, az is lehet, hogy százat vagy ötszázat vagy ezret, de az is lehet, hogy a csecsemőket összevissza rakta, és már elfelejtette, hogy őket elcserélte, és ismét visszacserélte. Majoránnát én nem tartom logikus, épelméjű teremtésnek. Úgy, szólt erre ő, Majoránnát tehát ön ilyen magasra értékeli. De én még az előbbieknél is tovább óhajtok menni, és azt mondom, eddigi elbeszélése folyamán ön eddig semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra vonatkozólag, hogy például Toporján valóban Toporján, Barnabás valóban Barnabás és így tovább, szóval én, kérem, gyanúmat az egész vonalon fenn kívánom tartani. Hogyan, kérdezte Bormester, és fejét felkapta, hogyan mondja? Ön kételkedik abban, hogy Améline valóban Améline, és a strucc valóban strucc? Micsoda jogon teszi ezt? Nézze, mondom én, ezt bízza rám. Bennem az eddigiek alapján oly nagymérvű bizalmatlanság támadt, hogy ezt fenn óhajtom tartani. Én, kérem, el vagyok készülve arra, egyszerre csak valamely előre nem látott fordulat következtében kiderül, hogy Mirabel nem is Mirabel, hanem vagy Molly, vagy, ki tudja, valamilyen eddig még nem szerepelt személy, és ön csak azért nevezte el Mirabelnek, hogy engem a falhoz állítson. De ugyanígy van a többi emberrel is, sőt az egész eseménnyel. Én most már odáig jutottam, hogy nem csodálkoznék, ha az a bizonyos olvasó az egészet a földhöz vágná, és elkezdene átkozódni, és kikérné magának, hogy vele itt a bolondját járassák, mindenféle csapdába csalogassák, s mikor már benne van, kinevessék. Rendes olvasó az ilyesmit nem soká tűri. Bormester Mihály erre harsány nevetésben tört ki. Szóval, kiáltotta, ön azon a véleményen van, hogy a hülyék csak azt hiszik el, ami valóban megtörtént? Azon a véleményen vagyok, válaszolom, hogy a valamirevaló olvasó ettől a pillanattól kezdve megadással tűri, hogy orránál fogva vezessék. Ha a könyvet még hajlandó egyáltalában tovább olvasni. Eddig még volt némi áttekintése, és a dologról volt valami feltevése. Most ez összeomlott.

Úgy érti, szólt erre ő, hogy ez a dolog még a realitásnál is bonyolultabb? Ha fejében ilyesmit forgat, természetesen tudomására kell hoznom a következőket: ami a realitást illeti, én egyáltalán nem szorulok arra, amit a valóság világának neveznek. Ez a valóságos világ nekem túl szimpla. Szegényes is, ostoba is, szellemtelen is, fantáziátlan is, nem is igaz, de főként, mondom, a realitáshoz igen kevés köze van. Azt mondom önnek, az a bizonyos valóságos világ eljöhetne hozzám realitást tanulni. Majd meg fogja látni, az eseményekben minél mélyebbre megyek, a valóságos világ fölött tanúsított fölényem annál nagyobb lesz. Most mindjárt belefogok a wertheri korszak elbeszélésébe, sokat fog belőle tanulni. Hiszen, ami eddig történt, az csak a környezet vázlatos rajza volt, a hős maga még egy szót sem szólt, csak a pukkancsbokor mögött hallgatózott, ez az első világháború előtti társadalom, amely végeredményében nem is közösség, mert hiszen az emberek, de még a szerelmesek is egyetlen pontban sem találkoznak. Azt hiszi, hogy az ilyesminek nincs következménye? Majd meg fogja látni. Igenis van, az ördögbe is, nem lehet érintkezés nélkül, a többire való tekintet nélkül a világba csak úgy büntetlenül beleélni. Hiszen a világháború sem volt egyéb, mint ennek az absztrakt életnek egyik következménye. Vagy nem? Mit gondol? Tételem az, hogy az emberek nem ismerik egymást, csak maszkjaikat, vagyis egymás rögeszméit, és mert egymást nem ismerik, magukat sem ismerhetik, s így életük csődbe jut, és az egész emberiség csődbe jut, és e csőd az első fokon az első világháború. Mindenesetre a gyermekkor után az ifjúkor válik aktuálissá, és a leghelyesebb, ha –

Arra kérném, szólok, még ne kezdje el. Bormester komolyan rám néz. Mit akar? kérdi, nem volt elég, hogy poenemet lelőtte? Más poént fogok ajánlani. Hallgatom, szólt ő. Meg lesz elégedve, mondom. Megvallom, mondja, tanácstalan vagyok. Olyan szépen kigondoltam, és most. Halljuk.

Három, esetleg négy ajánlatom is van. Az első szívemhez legközelebb álló Episztemonból indulna ki. Nézetem szerint Episztemon a tulajdonképpeni főalak, és rossz néven is veszem öntől, hogy vele oly keveset foglalkozik. Ugyan, szólt Bormester, honnan veszi azt, hogy Episztemon a főalak. Jellegzetesen epizódfigura. Várjon, mondom, hadd fejtsem ki. Episztemon mindjárt a történet legelején, még a vöröshajú elindulásakor a vasúti kocsiban, emlékszik rá? Hogyne, felel Bormester, minden mozzanatra emlékszem, és látom, hogy fekszik a szakaszban piros kockás zöld pléddel fülig betakarva. Helyes. Nos hát Episztemon már ott a kocsiban tulajdonképpen az egész regényt lejátssza. Ő az az ember, akire minden reggel joggal el lehetne mondani, amit Hoppy később úgy fogalmaz meg, hogy már nem a régi. A két konkurrens a levéltár új igazgatója és Schnoen Alajos. De mind a kettő elesik, az igazgató azért, mert bolond, Schnoen azért, mert az ő transzfigurációja periodikus, és így kiszámítható. Kérem, szólt Bormester, és kezét fölemelte. Látom, hogy ön itt ellenregényt csinál, és bele is egyezem. De várjon csak, ön különös szavakat használ. Azt állítja, hogy a levéltár új igazgatója bolond. Honnan veszi ezt? Feltevés, válaszolom, amelyet később meg fogok alapozni. Addig, szólt ő, ezt az erős kifejezést mellőzze. Én az igazgatót rendkívül komoly embernek tartom. Elvégre, ha valaki hol Ursinus, hol Shakespeare, az nem lehet akárki. És mondja, mi különbség van az igazgató és Episztemon között? Episztemon, feleltem én, a regény tulajdonképpeni főalakja, az az ember, mondjuk, aki valamennyi között a legkozmásabb, és amiért én őt különösen nagyra tartom, hogy tökéletesen tehetségtelen, még Flaubert nyárspolgárainál is tehetségtelenebb, az az ember, akiből a géniusz oly mértékben és oly bántóan hiányzik, hogy – Egészen meghat, mondja erre Bormester. Szóval ön Episztemont a regény főhősének tartja. Úgy van, szólok, és ha lehetne, kényszeríteném önt arra, hogy ezt ilyen módon kiegészítse. Az új poén ez kell hogy legyen: Episztemon, akinél a maszk seb és kényszer és szükség és őrület és tragédia és mágia és cirkusz és fátum és. Mondja csak tovább. Jól van, mondom. Szóval Episztemon egy reggel arra ébred, hogy ő tulajdonképpen Bormester Virgil. Ah, kiált Bormester, szóval ő az én apám. A dolog nem olyan egyszerű, folytatom. Episztemon Bormester Virgil, de senkinek se vallja be, csak Améline-nek. Amikor Bormester Virgil esténkint a Tépelődések-et írja, Améline elhatározza, hogy valami nagyon rosszat fog tenni, elmegy Episztemonhoz, és háromnegyed év múlva ön megszületik. Pokoli, szól Bormester. Még nincs vége, folytatom. Améline most önt nem barna, hanem lila gyapjúkendőbe burkolja és kiteszi, na? Kitalálja? Óriási, kiált Bormester, szóval ő engem kitesz. Hadd találjam ki hová. Selesztó suszter ajtajába. Ördögöt, mondom erre én, önt egyenesen Eleksze úr kapujába teszi. Erre nem gondoltam, válaszolt ő, sohasem találtam volna ki, annál kevésbé, mert Eleksze urat nem ismerem, és soha nem is hallottam felőle. Ez éppen a meglepetés, szólok. Várjon, mondja Bormester, az új poén ellen, még ha egyébként bele is egyeznék, kifogásom van. Részlet, de mégis. Tessék, szólok. Arra kérném, hogy ne lila kendőben tegyenek ki. A lila szint nem nagyon kedvelem. Legyen kék. Sötétkék? Mondjuk berlini kék. Ultramarin. Jól van, ultramarin. Köszönöm, ez megnyugtat. Szóval ultramarin. De kérem, beszéljen nekem Eleksze úrról. Nagyon szeretném őt megismerni.

Eleksze úr gyűjtő. Még szopós gyerek volt, amikor a cuclikat gyűjtötte, később csinos biligyűjteménye volt, aztán a szülői házban az összes kulcsokat összeszedte, és skatulyába rakta és katalogizálta, és cédulákkal látta el, és róluk naplót vezetett. Ez a kulcsgyűjtemény még ma is megvan, az ő gyűjteménye a földkerekségen a legtökéletesebb, szám szerint hatszázhuszonhétezer-ötszázhetvenöt kulcsa volt tegnap. Ahol valamilyen új alakú vagy rendszerű vagy anyagú kulcsot meglát, azt megvásárolja vagy ellopja, de aztán Eleksze úr bogarat is gyűjt, üvegszekrényben őrzi, ásványt és kavicsot és kagylót is gyűjt, és cigarettahüvelyt és klozettpapirost, különböző színekben és anyagokban és nagyságban és vízjellel és anélkül, sőt papírszalvétát is gyűjt, és jelvényt is gyűjt, és kaktuszt és gombot és gumisarkot és lepkét és gyógyszeres üveget és labdát és zsebkést és színes ceruzát és plakátot és tollhegyet és fogkefét és porfestéket és itatóspapírt és óraszámlapot és kecske- és birkaszarvat és nadrágszíjat és puskatöltényt és harisnyakötőt és aktfényképet és parókát és konzervdobozt és dugót és rőlsafüzért és. Köszönöm, elég, szólt Bormester, most már Eleksze urat ismerem. És mondja, Eleksze úr csecsemőket is gyűjt? Nem, válaszolom én, bár, amikor önt kapujában az ultramarin kendőben meglátta, egy pillanatig azon gondolkozott, nem kellene-e. És Eleksze úr engem befogadott? Nem, nem, Eleksze úr önt a kendővel együtt. Szóval Eleksze úr kendőket sem gyűjtött. Ő már többször gondolt arra, hogy kendőket is fog gyűjteni, és úgy volt, hogy ezzel az ultramarin kendővel végre megkezdi, de aztán. Igen, a kendővel együtt önt átvitte, találja ki. Nem, mondja Bormester, nem találom ki. Ön ismét valamilyen ismeretlen nevet fog mondani, és akkor elkezd róla beszélni, én meg itt állok, és történetemet nem tudom folytatni. Akkor megmondom én. Eleksze úr önt Kesző. Bormester kiabálni kezdett. Semmiféle Kesző. Hagyjon békét ezekkel a Keszőkkel. Melyik a négy közül? Melyik, kérdem én csodálkozva, hát Domonkos a zászlóval. Nem egyezem bele, szólt Bormester. Nem kell. Ez a poén nem kell, mondja a másikat.

A másik poén sokkal egyszerűbb. Már félek tőle, mondta Bormester. Nincs mit. Az új poén az, hogy ön tulajdonképpen Mandula Mózes tábornok fia, Venezuelában született, tévedésből hazahozták, és itt felejtették Ábelnél. A fene egye meg, szól Bormester, egészen elkedvetlenít. Nem is kérdem, hogy milyen tévedés volt, és miért felejtettek itt és miért pont Ábelnél. Nem, Ábel nekem kimagaslóan ellenszenves, nem nyugszom bele, hogy engem ő neveljen. Erről szó sincs, feleltem én, hiszen Pergelin önt ellopja. És a chimendex szoptat? Nem, ön Tóbiáshoz kerül, részt vesz a Zorge féle gyilkosság nyomozásában, és Andrea őrnagyhoz is eljut. És aztán? Végül, úgyse találja ki. Esküszöm, hogy nem. Boromeus unokájához, akiről kiderül, hogy Monopol apja. És, szól, Auguszta Kornélia féltestvére? Nem bánom, ha önnek így jobban tetszik. Nem, szólt Bormester, sehogy se tetszik. Beszéljen a harmadikról.

A harmadik variáns, mondom én, még ennél is sokkal egyszerűbb. Ön fiatalkorában sokat utazott. Járt ön Haydeyarban? Haydeyar? kérdezte Bormester, hol van az? Mi az? Város? Ország? Ázsia? Haydeyarba, mondom én, úgy jut el, ha a tengeren Amiyehig megy, ott kiszáll, és vasúton Siminilanniig utazik. Ott átszáll a kaarküi vonalra, és Valzon át Siluluba megy. Itt a határ. Torqui-haha innen már csak negyven kilométer, Moffon, vagyis a rövidebb úton. Az angyalát, szólt Bormester, és mi köze ennek az új poénnek Kaarkühöz és Valzhoz? Én még azt se hiszem el, hogy ezek valódi földrajzi helyek. Ön ezt ebben a percben találta ki. Vegye tudomásul, mondom én, hogy ön a haydeyari rádzsa fia. Puff, szólt ő, ezt aztán jól kigondolta. És hogyan kerültem ide? Vagy ne is mondja, nem, nem akarom, ez a poén se kell.

A negyedik variáns, mondom én. Ne fárassza magát, szólt Bormester, segítségét köszönöm, de majd csak boldogulok magam is. Inkább mondom tovább. Csak egy dolog van, amiért önre neheztelek. Hogyan gondolhatta, hogy Episztemon a főalak? Éppen ő. Ne bántsa, szólok én, Episztemont rendkívül kedvelem. Egyébként is az ön részéről azt az eljárást, hogy új korszak elbeszélésébe kezd, inkorrektnek tartom. Mi lesz a regénnyel? Ez önnek regény? Az alakokat felsorolja, s aztán faképnél hagyja. Új alakokat készül előszedni, anélkül hogy ezeket rendesen kidolgozná. E módszer ellen kifogása van? kérdezte ő. Ennek így, mondom, semmi értelme. Felhatalmazom arra, szólt Bormester, hogy az adott alakokból olyan regényt csináljon, amilyet csak óhajt. Esetleg, mondom, meg is fogom tenni. Ez azonban nem teszi fölöslegessé, hogy nézetem szerint elhibázott értékeléseit ne tegyem szóvá. Helyes. Én tudom, hogy a dolog mire megy ki, hiszen ön jó előre meg is mondta, burkolt önkritika és személyes elemzés. Mágikus tükör. De kérem, ez önt nem menti fel az ember iránt való köteles tisztelet alól. Nagyon szigorú, szólt Bormester halkan. Meg nem engedett komédia, mondom, amely olyan határokat sért, amelyek, hiszen tudja. Értem, felel Bormester. És hogyan tartja ön ezt a részemről elkövetett hibát jóvátehetőnek? Ha például Zorge Salamont elnevezem Ágoston atyának, vagy mondjuk Toporján nem züllik el, hanem felcsap banktisztviselőnek, és cégvezetővé küzdi fel magát? Nem, mondom én, egyáltalában nem szokott módszereire gondoltam. Sőt. Önnek helyenkint rendszeres összefoglaló előadásokat kellene tartania, amelyekben az egyes embereket gyarlóságaikért meg is feddené, és az olvasókat hasonló gyarlóságoktól óva intené. Az ön történetének nincs morálja. Bormester hahotázni kezdett. Remek ember ön, szólt. Ezzel sem elégednék meg, folytatom. Önnek ki kellene dolgoznia azt a módszert, amelynek segítségével az ember ezekét a gyarlóságokat önmagában, esetleg másban is, le tudja győzni. Az elbeszélőnek a közösségre nézve hasznos tevékenységet kell kifejtenie és. Bormester folyton nevetett. Önt jogos szemrehányás illeti, amiért oly fontos alakokat, mint Monopol vagy Mirabel vagy Pipi néni vagy a rektor vagy strucc, csak úgy odakeni, Robin Joeról nem is beszélve, hiszen annak egyetlen hangját sem hallani, csak azt, hogy felesége megette. Fölteszem a kérdést, hátha az egész esemény kulcsa éppen Pipi néninél van? Bormester még mindig hahotázott. Kulcsokról beszél ön, szólt, ezek a kulcsok, remélem, Eleksze úr gyűjteményéből valók. Nem, uram, mondom én tovább, különösen, ahogy aztán a második részben az egészen egyet csavar, és a helyzetet még jobban felforgatja, nem csodálkozom az ön vöröshajúján, aki fejét elvesztette, és az öreg Benjamin bácsin, aki az embereket már meg se tudja különböztetni. Ön egy szót se szólt például Jonathánról. Miképpen lett Jonathán fodrász? Engem az egész második rész elbeszélése alatt ez a kérdés piszkált. Jó, jó, helyes, Tóbiás, Howligree (én ezt a nyegle idiótát ki nem állhatom), Andrea, de miképpen lett Jonathánból fodrász? Meg van elégedve? Megnősült? Kit vett el? Mennyi jövedelme van? Hol lakik? Rokonaival kibékült? Tud még angolul? Iszik? Egészségi állapota? Van gyermeke? Aztán itt vannak az állatok, a papagáj meg a cinke, Göncöl és Karmazsin, és kérem, Boromeus, mi történt az özvegyével? Gyermeke volt? Ha volt –

Hagyja abba, szólt Bormester. Önnek egyetlen, nem éppen rossz, de nézetem szerint pontatlan összefoglalása van, s ez, amikor Barnabás Maximusszal az arcokról beszéltet. Pontatlan? kérdi Bormester, miért? Mert önnek a dolgot nem az arcoknál kellett volna megfogni, hanem mélyebben. Tudom, hogy ön muzikális. Úgy van, szólt Bormester, szeretem Bachot és a madarakat. Mint Pataj, mondom én. Önnek a hangokról kellett volna beszélnie. Ami festői, az nézetem szerint inkább a felszínen van. Az éjszaka és a mélység jele a hang. Ezért a fül a félelem szerve. Fülem mindig nyitva van, még akkor is, ha alszom. Mert még álmomban is félek. Borzasztó lenne, ha egyszer ezt a félelmet elveszteném. Gyermekkorom kedves meséje arról a suhancról szólt, aki nem tudott félni, és elindult világgá, és folyton azt mondogatta, jaj, csak félni tudnék. Micsoda borzalmakat élt át, éjfélkor halottakkal kuglizott, mégse tudott félni. Én az én félelmemet nagyon féltem. A földi létezés legértékesebb pozitívuma. Ennek a félelemnek szerve a fül. Nézze csak meg az ön vöröshajú segédfogalmazóját, milyen elálló, ijedten fülelő fülcimpái vannak, mindig arra figyel, mikor kell elbújni és elszaladni. Mindenkinek a fülére van írva, hogy mennyire gyáva. A bátor emberek füle kicsiny. Önnek ezért az egyes emberek hangját pontosan le kellett volna írni, le kellett volna hallgatnia. Itt van mindjárt Toporján Antal törzsorvos. Az ön előadása szerint nyugodt, csaknem sima és olajos hangja van, mondjuk galambszürke és egy kicsit selymes, könnyen modulál, terjedelme nem nagy, de elég gazdagon árnyalt, úgyhogy háromszor oly tágasnak hallatszik. Ugye így van? Nos, ahogy én Toporján hangját lehallgattam, a beállítás rossz. Lehet, hogy a felületen, mondjuk a demosthenési látszat vonalán ez a galambszürke olaj hangja, de a démont kereső vonalban nyugtalan, reszelő hang, erőszakolt és kínos, sokszor csikorog, valamit mindenáron eltakar, ugyanakkor mesterségesen előtérbe tol, minden szilárd bázis, mondjuk hangnem nélkül, csupa rossz összhangzattani lépéssel, dobhártyasértő párhuzamos kvinttel. Az első percben amilyen kiegyensúlyozottnak látszik, éppen olyan széthangzó, reszketeg és bizonytalan. Ez az ember nem azért bolond, mert jó a dolga, hanem azért, mert csődben van. Állandóan ijedezik. Lehet, hogy üldözési mániája is van. Ezért lehet, hogy tényleg el is züllik.

Aztán itt van a másik, a báró hangja. Ön szerint kicsit száraz és cinikus és fölényes és affektált, különösen ha angolul és franciául beszél és tetszeleg. Szerintem ez a hang kicsinyes és önző, hiú, zavart, alacsony igényekkel, hunyász, helyét nem találja, és tulajdonképpen folyton fülel. Nem arra, hogy hol kap jó uzsonnát vagy bókot, nem, ő folyton fülel. Maga se tudja, mire. Valamit vár, és folyton vár, és ez a valami nem jön. Elmegy Adenbe? Azt hiszi, hogy Adenben ő azt, amit vár, megfogja hallani? Ő ott is fülelni fog, ez a gyáva, hencegő és cinikus szélhámos és hiú svihák.

Aztán itt van Auguszta Kornélia. A felszínen ez a fecsegő és locsogó gágogás, a rekedt kacsa, pletykás szatyor. Én hallom, hogy ez a némber képes lenne az egész várost zsákjába gyúrni és hazacipelni, olyan ez a hang, mint a nyitott lyuk, mindent bele, mindent bele, nekem, nekem.

Pataj fütyörészésén kívül csak egyetlenegy esetről tudok, amikor a hangnak különösebb jelentősége van, s ez az, amikor Kesző Bertalan, az amatőr koldus szólamait adja elő. Nem mintha az előadás hiteles lenne. Ismeri az athéni malacvisító történetét? Valaki Athénben a visító malacot olyan pompásan utánozta, hogy híres ember lett. A másik a hírt megirigyelte, és köpenye alá igazi malacot rejtett. Most jön a vicc. Az igazi malac senkinek se tetszett, megint csak a művészt tapsolták meg. Miért? kérdi ön. Talán mert a malac nagyon is igazi volt? Vagy a művész igazibb, mint a valóság? Tud rá válaszolni? Az igazi koldus bosszúság. De micsoda gyönyör Kesző Bertalan fuldokló krákogását hallani! Ó, igen, ahogy ő szepeg, és tuberkulotikusan köhécsel, nyelvével vibrál és dadog, és kihívóan szuszog, és merészen elcsuklik és nyöszörög. Micsoda védelem, hogy mindebből semmisem igaz! Betegség és öregség és rokkantság és nyomor és elhagyatottság és ínség és éhség és szenvedés, panaszkodik, sár, óbégat, tántorog, jajgat, köhög és az egész kutyakomédia. Ön tulajdonképpen Kesző Bertalan módszereit követi. Legalább nyolcvan ilyen nyomorékot mutat meg, és ugráltatja őket, és mi hálásak vagyunk önnek, mert azt hisszük, hogy az egészből egy szó sem igaz. Ön az athéni malacvisító –

Túlbecsül, mondta erre Bormester, és száját rángatta. Várjon, mondom én, még nem vagyok a végén. Most Bormester Virgil, volt levéltári segédfogalmazó, később antikvárius és Améline férje, a Tépelődések szerzője, az ön álapja és futóbolond kerül sorra. Kíváncsi vagyok, szól Bormester. Az ön helyében én a segédfogalmazó hangjának egész nagy fejezetet szenteltem volna. Ő az az ember, akinek hangja tulajdonképpen nincs. Mert kié a hang? Azé, akihez szólok. Nos, Bormester Virgil soha nem szólt senkihez, és így hangja nem is lehet. Ő az abszolút monomániás, zeneileg a monológ, vagyis a néma ember, és amikor időnkint felüvölt, csak úgy bele az éjszakába, olyankor még magányosabb és még monológabb és monomániásabb. Két ilyen esetre emlékszem, az egyik, amikor a törvényszéki tárgyaláson rohamot kap, a másik, amikor Améline előtt desperál. Egyébként akármit és akárkivel beszél, néma. Amit mond, tulajdonképpen senkihez sem szól. Parole intérieure, ahogy ma mondják. Virgil úr, akihez beszél, nem is látja. Labilis és tétova és atonális és iránytalan és szubsztanciátlan hang.

Ön, szólt Bormester, apámat sértegeti. Kérem, fegyelmezze magát. Végül pedig, folytatom, az elbeszélő hangja. Eleinte azt hittem, hogy ön, amikor komédiázik, akkor kínosan egzakt, s amikor a dolog hirtelen veszélyessé válik, akkor elkezd viccelni. Különösen a Hoppy-részletekben tűnt ez fel, de akkor is, amikor Barnabás Maximus a vöröshajúnak a nagy beszédet mondja, csaknem aristophanesi. Később láttam, hogy a magyarázat nem kielégítő. Azt hiszem, hogy ön a bolond és a bölcs hangját keveri, anélkül azonban, hogy akár az egyik, akár a másik lenne. Önnek minden komédia lenne, ha. Ha. Így mondom. Csak éppen ha. És az ön hangja éppen ez a ha. Kettő közé szorult. Ön nagyon szeretne vérfagyasztóan komikus lenni, vagy burleszk rémregényt elbeszélni. Hangját erre a vonalra állította be. De ön nem ez. Ön csak ugrál, mialatt a többiből igyekszik bolondot csinálni, és inkább önmagát neveti ki, nehogy saját maga komikussá váljon.

Értem, szól Bormester, ön tehát azt állítja, hogy hangommal én önmagamat bekerítem. Körülbelül, válaszolom. Hálás vagyok, szólt, hogy ezt oly sok fölösleges beszéddel, de mégis megmondta. Tudja ön, hogy mi az az egy-, két- és háromszobás őrült? Gondolom, felelem. Egyszobás őrült Pergelin vagy Fillér Joachim. A kétszobás, vagyis dupla, Ágoston vagy jellegzetesen Améline. Van három- és több szobás őrült is, de van egész őrültekháza. Ön, mondom erre, önmagát ilyen őrültekházának tartja? Engedelmével, válaszol Bormester halkan. A sötétség mindenre emlékszik, minél sötétebb, annál inkább. Az éjszaka a rossz lelkiismeret és az álom, emlékezés soha el nem követett bűnökre.

Most pedig, mondom én, arról szeretnék beszelni, hogy miért tartom Episztemont a regény főalakjának. Bormester öklét mutogatta. Már megint Episztemon. Nem engedem el, folytatom, meg kell hallgatnia. Jó, mondta Bormester, és sóhajtott, csak arra kérem. Igen, szólok, röviden. Episztemon a regény főalakja, nem pedig, mint hinni lehetne, Schnoen Alajos. Schnoent én, bár a történet háromszerűségében mutatja be (az egész regény a sokszerűség gondolatára épült fel), mint tanárt, mint kötekedő ficsúrt és mint esztelen verekedőt, tulajdonképpen egyszerűen hóbortos bádogosnak tartom. Hogy miért éppen bádogosnak, nem pedig kályhásnak, sem tetőfedőnek, sem útkövezőnek, sem kocsikovácsnak, sem kárpitosnak, sem órásnak, sem csaposnak, sem könyvkötőnek, sem keretezőnek, se szabónak, sem üvegesnek, se szakácsnak, sem hajóácsnak, azt majd későbben egészen bőven meg fogom indokolni. Beszéljen már Episztemonról, szólt Bormester. Az imént, mondom, indulatos volt, amikor beszélni kezdtem róla. Nos, kérem, Schnoen Alajost én hóbortos bádogosnak tartom, a történet főalakja tulajdonképpen Episztemon. Ön, nézetem szerint, azt az eljárást követte, amit néhány képén Brueghel alkalmaz, különösen az Ikarusz című festményén, ahol, kolosszális táj, tengeröböl, város, házak, hajók, kikötő, erdő, szántóvetőparasztok, almaszedés, utak, kocsik és gulyák és lovak és katonaság és a roppant távlatban oldalt a tengerben picurka kis löccsenés, mintha valaki a vízbe köpött volna, itt esik a tengerbe a szegény Ikarusz. Ön is egész menazsériát vonultat fel, koholt alakokat, fene nagy históriát és bonyodalmat, csak azért, hogy az embert félrevezesse, és ne vegye észre, hogy a főalak Episztemon.

Az elmélet jó, szólt Bormester. Az aránytalanul kevés hely, ahol ön vele foglalkozik, az alak jelentőségét nem csökkenti. Az egész történetben Episztemon az egyedüli ember, akinél nyomon követhető, hogy az eszméből miképpen lesz rögeszme. Episztemon története az ő pszichológiája. Úgy ismerjük meg, hogy süket. De ugyanakkor megtudjuk róla, hogy éveken keresztül számos igen súlyos és még súlyosabb nyavalyán esett át, amelyek közül, szerencsére, egyetlenegy sem volt komoly, mindezzel Episztemon csak feltűnést óhajtott kelteni, az embertársainak részvétét, mondjuk szeretetét óhajtotta provokálni. Később Episztemon lopni kezdett. Nem volt szüksége rá. Ha nem is volt gazdag, de gondtalanul élt. Ismét csak a feltűnés. Nevetséges? Don Quijote modern változatban, sokszerűbben, de éppen olyan alaptalanul, aki saját életét nem tudja komolyan venni, és süketségből a kleptomániába s onnan az álöngyilkosságba csak úgy magától sodródik. Amit bizonyos magas síkon eszmének nevezünk, az benne rögeszmévé lesz. Ez benne a Don Quijote-i. Bolyongó és tévelygő, és semmi sem lenne érdekesebb, mintha valaki leírná, Episztemon a túlvilágon milyen kalandokat él át, a reinkarnációknak milyen kimeríthetetlen sorozatába keveredik, csakis azért, mert sehol se tud megállni, és mert valóságnak tart valamit, ami nem az. Mi az, amit Episztemon valóságnak tart? A maszk. És mi az, amit Episztemon nem ismer, és még csak el se tud gondolni? Valódinak lenni. Ezért ő a tévelygő és mélyebben tévelygő, mint Bormester Virgil, a levéltári segédfogalmazó.

Lenyűgözően érdekes, szólt Bormester, és ásított. Valóban unja? kérdem. Nem is képzeli, szólt. Azért, mondom, azt még meg kell hallgatnia, amit a hangok elemzésének kiegészítésére, az ön mulasztását pótolva, Episztemon járásáról kell mondanom.

Bormester Virgil, mielőtt az igazgatót megismerte, nem járt, sokkal inkább somfordált, mindig egy kicsit oldalt, de azt is ügyetlenül és gyáván. Ön apámat ismét sértegeti, mondta Bormester. Mikor az igazgató ajtaján először kilépett, akkor lett járása hebehurgya, és ha az ember jól odanézett, csodálkoznia kellett, miért nem botlik el saját sarkában, és miért nem esik orra. Később időnkint csaknem előrezuhant, mintha mindkét lábával egyszerre akart volna lépni, különösen, mikor fogsága leteltével a fegyház kapuján kilépett. Jellegzetes volt, amikor Tóbiás letartóztatta. Mint emlékszik, az asztalnál ült, és a Tépelődések-et írta. Fölkelt, és bár nem akart menni, önmagát a rohanástól csaknem vissza kellett tartania. Majdnem ugrott. Mikor aztán újra hazatért, sarkát a földön húzta, meg-megállt, egy helyben topogott, aztán lomposan továbbvánszorgott. Le volt törve. Miért? kérdi. Megmondom. Azt remélte, hogy ismét a börtönbe kerül, éspedig ártatlanul, s így egyébként teljesen értelmetlen élete újra értelmet nyer. Milyen értelmet? Azt is megmondom. Mártírértelmet, bár ez a mártírság tulajdonképpen csak annyi, hogy bűnbak, vagyis komikus mártír. De Virgilben túl sok a pátosz, azt hiszi, hogy egész életét az ártatlan bűnhődés jegyében rendezheti be, azért, amikor elvitték, ugrott (ugrás a börtönbe), mikor pedig hazatért, le volt törve (vánszorgás vissza a szabadságba).

Episztemon járása minden metamorfózisával megváltozott, amikor süket volt, süketen járt, amikor tolvaj volt, úgy járt, mint a tolvaj. Ő, kérem, a maszkot komolyan vette, mint hipochonder a betegséget. Járásából azonban sohasem tűnt el az, hogy lábfejét befelé fordította. Nem volt csámpás. Lúdtalpa sem volt. Ennek a magatartásnak nála védekezés jellege volt, mondjuk így, védekezett a valóság betörése ellen. Így aztán járása hintázó lett, vállait hangsúlyozottan ringatta, feje előrelógott, és karjait himbálta, mint a gorilla. Térdét sohasem feszítette meg, és egész talpát nem tette a földre, mindig gyorsan felkapta, aztán azon tűnődött, most mit tegyen. Biztosan rossz futó volt. Megállni pedig éppen nem tudott. Sok esetben az volt a közérzete, hogyha áll, gallérjánál fogva szögön lóg, és lába a levegőben kalimpál. Lába fejét ilyenkor még erősebben befelé fordította. Az egészből persze semmit sem értett. Táncolni sohasem tanult meg. Lépcsőn cipője orrát mindig beverte, bár soha a karfát el nem eresztette, mialatt talpának külső része hihetetlen gyorsan elkopott, sarka csaknem érintetlen volt, mintha soha sarkára nem is lépett volna –

Ne higgye, szólt Bormester, hogy én az ön iparkodását nem méltányolom. Köszönöm, mondom. Valamire azonban szeretném figyelmeztetni és ez az. Még nem fejeztem be, szólok, és kezemet tiltakozva fölemelem. Tudom, válaszolta ő, és ahogy én önt ismerem, belátható időn belül nem is fogja befejezni, sőt azt mondom, hogy ezt így be sem lehet fejezni. Nem értem, szólok türelmetlenül. Ha ön ilyen részletekbe bocsátkozik, alakjainak hangjáról és járásáról hosszasan beszél, azt hiszem, zokon veszi, miért nem említem meg hajuk minőségét, testszagukat, emésztésüket, álmaikat és. Úgy van, mondom én, ezt mind zokon veszem, és minden valamirevaló olvasó az én véleményemen van. Én, szólt Bormester, az olvasóval nem bizalmaskodom. Senkinek az arcát nem kémlelem, hogy mit szól ahhoz, amit nekem éppen kedvem van mondani. És mit óhajt ebből kihozni? kérdem én. Először is azt, hogy ön hangról és járásról beszél, és részletrajzait ha meg is hallgatom, rossznak tartom és elvetem. Mondja, ha ön zenét ír, akkor mi az, ami legelsősorban fontos? A zene, mondom én. Ha ön matematikát csinál, mi a fontos? A szám, ugye? Kétségtelenül. Ha ön szobrot farag, akkor igyekszik az egész létezést a márványba belefaragni? Igen, mondom erre én, de kérem, ne játsszon nekem itt sókratési dialektikát, mondja meg, mit akar. Ha ön regényt ír, mi a fontos? Ugye a szó? Belátom, mondom én. Ön itt elvekről és tulajdonságokról és hangokról és járásokról társalog. Ez a módszer rossz. Önnek dolga csak a szavakkal van. Szóértékekkel. Az irodalom nem egyéb, mint az ember számára forróvá lett szóértékek kidolgozása. Itt ne hozakodjunk elő hangokkal és járásokkal. Nekem csak a szavakkal van dolgom. A költészet világa nem a kozmosz, nem a társadalom, nem a pszichológia, nem a történet, nem a morál. A költészet világa a szóval kezdődik, és a szóval végződik. Nincs probléma, nincs egyenlet, nincs ítélet, nincs következtetés. Egyenlet is szó, ítélet is szó, következtetés is szó. Nem járás, hanem szó. Nem hang, hanem szó. Nem arc, hanem szó. Mindig szó –

ah, kérem, semmi pénzért nem lennék író. Talán amiért Jacobsen mondta? Az ember a nagy tó partján ül és ül, amíg önmagát valamilyen furcsa alakban kihalássza. Ezt hívják aztán olyan nagy szóval statusnak. Én, kérem, minden stílusra köpök, sőt minden stílust az első tíz perc izgalma után kínosan feszélyezőnek tartok, elsősorban nem a magam, hanem a boldogtalan író részéről, akinek most, hogy ezt az izét kiókumlálta, végig is kell játszania, bárhogyan unja, sőt az író is pont olyan, mint a többi, vagyis, kérem szépen, rögeszme nélkül író nincs. Egyetlen író, mint jól tudja, Lawrence Sterne kísérelte meg, hogy rögeszméit levakarja, de csak azt érte el, hogy az lett a rögeszméje, hogy nincs rögeszméje. Pfuj. Sterne egyébként ragyogó író, nézetem szerint már egy kicsit több, határjelenség, már csaknem. De hagyjuk. Nem, kérem, én azért nem lettem és nem is lennék író, semmi pénzért, mert én az írás technikai reménytelenségével tisztában vagyok. Mialatt az egyiket megírom, a másik hármat, tizenötöt, harminckilencet okvetlenül ki kell hagynom, vagy el kell kennem. Liebermann, a festő azt mondta, rajzolni annyi, mint kihagyni. Írni is annyi. Ilyesmire semmi kedvem. Inkább az egészet kihagyom. Nekem az egész egyszerre kell. Minden egyéb kevés. Piha. Egyik élettörténetemet megírom, és a többi tizenhatezer-ötszáznegyvenkettőt, de azt hiszem, még ennél is többet, kénytelen vagyok elkenni. Hamis, ha mondom. A beszéd még-még, szabatos stílust nem vagyok köteles megtartani, beszéd közben vigyoroghatok és köphetek. Mert remélem, ön sohasem volt meggyőződve arról, hogy ez az Ágoston atya és a strucc és a többi regényfigura. Ezek az emberek mind szavak. Ez itt, ahogy mindjárt is mondtam, az én személyes sorskatalógusom, az én létem tulajdonságai, mondjuk énem vegyelemei, amelyeknek konglomerátuma az ember, de tulajdonképpen szó, szó, szó –

Itt van például az öreg Cimucka bácsi. Cimucka? mondom én gyanakodva, sose hallottam róla. Annak oka igen egyszerű, válaszolta Bormester, éspedig az, hogy róla eddig még nem beszéltem. Ki ez a Cimucka? szólok türelmetlenül. Ötvenhat évvel ezelőtt paraszt gyerek volt, és a gömbölyű Teréz csak egyenruhához akart feleségül menni. Cimucka erre vasutas lett, málházósapkában járt, később elcsapták, mert a vagonokat lopkodta, és rajtakapták. Most a városba ment, és bankaltiszt lett. Ugye érdekes? Tűrhető, mondom én. Cimucka a tisztviselők asztalait felnyitogatta, és egy idő múlva itt is rajtakapták és elcsapták. A fénykorszak ekkor következett el. Sírásó és temetőőr lett, a sírokról ellopta a virágokat és a cserepeket, és sok borravalót kapott. Cimuckáék mindennap kétszer ettek húst, Teréz ötven üveg savanyú paprikát és káposztát tett el, Cimucka pedig a temető kapusának azt mondta, sose bántam meg, hogy megnősültem, senki olyan savanyúságot nem tud csinálni. Teréz meghalt, és Cimuckát a temetőből is elcsapták, mert a sírkereszteket tüzelőnek eladta. Házmester lett, és hatvanöt centi hosszú, harmincöt centi széles és kilenc centi mély ládát készített, megtöltötte földdel, októberben búzát vetett. Reggel kinézett az égre. Nem lesz eső, mondta. A vetést aggódva vizsgálta. Gyengén csírázott. Végül megjött az eső. Tavasszal a búza hirtelen nyúlni kezdett, esőt rendesen kapott, júniusban virágzott, aztán megsárgult. Cimucka bácsi a kalászt tapogatta. Tavaly ötnegyed kiló búzája termett. A termés az idén kisebb lesz. Ollóval aratott, a kalászt összekötözte, aztán húsverővel kicsépelte. Ötnegyed kiló. Elég jó termés. A földet újra fölszántotta, megtrágyázta, és októberben, mikor az idő esőre állt, ismét vetett. Jó volt a termés? kérdezte a fűszeres. Jobb is lehetett volna, szólt Cimucka, de a szárazság miatt a szemek aprók maradtak. Zsebéből tíz szemet vett elő, és megmutatta. Nem, a vetés nem volt gyomos. A konkolyt és a muhart kiszedte, szép búza volt, az udvaron ott lengedezett. Talán jövőre. Cimucka a láda mellé ült és nézte. A mag szép sorjában hajtott. Hogy áll a búza? kérdezte a borbély. Cimucka néha igazán aggódott, de nagy baj nem lett, sőt az idén egy kiló és harmincöt deka termett.

Mit akar ezzel a Cimuckával? kérdem. Kérdését, szólt ő, nem egészen értem. Ez a Cimucka a zsákutcába futott paraszt és tolvaj. Apró piszkos lopások és búzaszentimentalizmus keveréke, fals és ríkató. Tisztában van ön azzal, hogy Cimucka búzaládája mit jelent?Tudom, szólok én unottan, a maga búzaládája mindenkinek megvan, és erre illik meghatódni. Én, mondta Bormester, meg is vagyok hatva. Ennek az embernek saját hibájából, így mondom, saját hibájából semmije se maradt, csak a búzaláda. A könnyfacsaró ebben az, hogy saját hibájából. Én, folytatta Bormester, magamat ebben mélyen érintve találom. Elfuserált sors. Szétment. Eredetileg sem lehetett valami kitűnő anyag, de elmállott. Saját hibájából. De a búzaláda megmaradt. Hagyja abba, mondom én, nem fog vele megríkatni. Vén tolvaj, sírrabló, asztali tolvaj, komisz és alacsony állat, nem tud mást, mint húst zabálni és savanyú paprikát. Na igen, szól erre ő, ha érti, akkor úgy is jó. Cimucka is én vagyok a lopott sírkeresztekkel és a káposztával, a vasutassapkával és a búzával. Az életszentség utolsó szikráját nem komédiázta el. A létért való hazudozásban és bűnözésben és félelemben és zabálásban egyetlen szikrát mégiscsak sikerült megmenteni. Lehet ebből új élet? Mit gondol? Ez az én kérdésem is, lehet egyetlen kis megmentett szikrából új tűz? Én, kérem, ha Cimuckára gondolok, nagyon félek.

Tudja, az én tízmillió hektó boromból fél korty, érti? De mégis. Nos, mialatt az az esemény, amiről az imént beszéltem, lefolyt, még elképzelhetetlenül sok százmillió folyt le és folyik állandóan az előbbivel szimultán. Hogy tetszik önnek ez a szó, hogy szimultán? Olyan, mint a mohamedán uralkodó neve. Hatodik Szimultán, a győzhetetlen. Én vagyok Hatodik Szimultán. Mindegy? Persze. Ez az írás fals dolog. Ha beszélek, mégis közben az ellenkezőt is gondolhatom, és kézmozdulattal jelzem, így mondom ugyan, de kérem, vagy nem igaz? Az átkozott status. A maszkok ellensége vagyok. De nem úgy szabadulok meg tőlük, mint my dear friend and master Lawrence Sterne the Great, aki azokat le akarta vetni, hanem úgy, hogy mind magamra veszem, én vagyok Barnabás Maximus és Laura és a strucc és Andrea és Gambrinus és nyinyinyi, én vagyok Auguszta Kornélia, és én vagyok az öreg Cimucka bácsi a búzaládával. Szó, mind szó. Érti? Ön majd később csodálkozni fog, de többet mondok, még én is csodálkozni fogok.

Mondom, hiába is próbálkozik, nem fog tudni rávenni arra, hogy író legyek. A történetet beszélem, s mialatt beszélem, tovább bomlik, a történet megállíthatatlan folyamat, és éppen ezért a legnagyobb mértékben démoni. Az ilyesmi nem türelem vagy tehetség kérdése. A dolog egészen másképpen van. Össze is folyik. Eggyel több ok arra, hogy démoni legyen. Rejtett ebek fakadnak fel, titokzatos tébolyok jelennek meg, de máris sóhaj és röhej, az egész eltűnt. Nem józan dolog ez. Ha azt kérdezi tőlem, hogy ez a történet, amit elbeszéltem, a valódi történetnek megfelel-e, sarokba szorítana, azt kellene válaszolnom, sajnos nem felel meg. Nem felel meg, éspedig nem azért, mert a tényekben nem vagyok elég hű (bevallom, egyáltalában nem vagyok az), hanem azért, mert szavak. Mindig a szavak. Mindegy? Legyen mindegy. Tulajdonképpen nem is életem történetét mondom el, ennek semmi értelme sem lenne, mert az ember életének önmagában nincs is értelme, hanem tükröt csinálok, és ebben egész életemet egyszerre kívánnám megnézni, egyszerre, érti, az egészet egyszerre. Amit eddig elértem, elég silány. Örülök, hogy szintén ezen a véleményen van. Mit tegyek? A tükör. Annyit már eddig is tudok belőle, hogy ez a Bormester Mihály, ha benne így Améline és Laura és Monopol és Hoppy és a többi mind összefolyik, ez, mondom, semmi egyéb, mint egy dézsa moslék. Később erről még majd sokat beszélek. Azt hiszi, szégyellem magam? Moslék. Szó sincs róla. Azt hiszem, nem vagyok képes magamat szégyellni. Az ilyen szó csepeg a tudatlanságtól és a gőgtől. De azt hiszi, én a többinél különb vagyok? Nem vagyok író; és nem is akarok az lenni, és semmi pénzért nem tenném magam nevetségessé azzal, hogy tollat fogok és. Hagyjon békében.

Ha már ilyesféle valaki lettem volna, talán még a leginkább építész. Igen, sokáig azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy házat fogok építeni, a helyet már meg is kerestem a folyó mellett, jegenyefák között, elég csinos helyecske volt. A kertet magas kőfallal vettem volna körül, és ezen át csak egyetlen bejárás lett volna, s ez a főút széles lépcsőfeljárattal a monumentális kapuhoz vezetett volna. A felirat a kapu fölött a következő: Tat tvam asi. Ez vagy te. Arany betűk, alabástromba vésve, éjszaka kivilágítva, nemes és egyszerű dísszel, alatta barna tölgyfa kapu, rézverettel, mindez komolyan, kicsit szigorúan és egzaktul megfogalmazva, semmi fölösleges cikornya, semmi dagályos faszád, inkább a Pitti palota modorában és félreérthetetlenül. Íme a bejárat. A kapu. Ön a lépcsőn fölmegy, kétségtelenül megilletődve, de nyugodtan és elégedetten. A kapu a csengő nyomására kitárul, s ön belép. A csarnokban lépcső vezet fel. Jobbra-balra sehol ajtó, fel az első, aztán a második emeletre, aztán a teraszra, s onnan a túlsó oldalon ismét le a kertbe. Ön csodálkozik. Az ördögbe is, itt valami tévedés van. A házat megkerüli, ismét belép. Az ajtót keresi. Jobbra és balra tapogat, kopog. Nincs. Simafalak. Szép fehér márvány, de ajtó nincs. Megint fölmegy a tetőre, és a túlsó oldalon le.

Most már gyanakodni kezd. Balra fordul, és ajtót talál. A felirat: Vigyázat, magasfeszültség, idegeneknek a belépés szigorúan tilos és életveszélyes. Gondolkodik. Ha a főkapu nem bejárat, akkor nyilván ez az. Benyit, kis, felső világítású és kör alakú terem. A középen emelvényen a knidosi Venus áll, modern sötétkék fürdőtrikóban, nyilván, hogy az érzékeny erkölcsűeket ne sértse. Ajtó itt is van. A következő ajtóhoz lép. Felirat: konyha, benyit, és csakugyan kanálislyukhoz ért. A szag miatt gyorsan kilép, és a következő ajtót keresi. Személyzeti bejárat. Szűk lépcső kanyarog először a pincébe le, aztán sötétfolyosón az emeletre, ajtó sehol. Végül a második emeleten a folyosó nekivezet a csupasz falnak. Vissza kell fordulni. Most már ön is, mint bárki, megértette, hogy valaki önnel bolondját járatja. Megpróbál jó képet vágni, és a következő ajtót is kinyitja. Felirat: Vendégbejárat. Orrát csaknem beveri, mert kérem, az ajtóban vakolt fal, semmi egyéb. Következő felirat: Pince. Természetesen a padlásra vezet, kis toronyba és annak is tetejére. A pince legyen pince, vagy nem? Ismét más ajtó. Magánlakás. Benyit. Tágas és nagy ablakos terem, a szemben levő falon freskó, Szent Flóriánt ábrázolja, amint éppen tűzvészt olt el, alatta szép betűkkel: a legeredményesebb gyújtogatás és tűzoltás. A teremben persze hamar elunja magát, és elvégre az a cél, hogy a házba jusson. Ajtófelirat: Istálló. Igen szűk folyosó vezet a ház közepébe, végül kis, kápolnaszerű hely harangocskával, szentképekkel, és a középen az emelvényen kicsinyke angolklozett, egyébként itt kellemes meleg van és tömjénillat. Ismét visszafordul, és most már elkezd mérgelődni. Hogyan mennek itt be azok az emberek, akik itt laknak? Raktár. Itt vigyázni kell, mert ha egyet lép, a kútba esik. Jól van. Tovább. W. C. férfiaknak és nőknek (koedukatív árnyékszék). Kis helyiségbe ér, ahol kerti bútor, növény, pálma, az asztalon folyóiratok, mint a fogorvos előszobájában. Más ajtó. Váróterem. Ha ide belép, nyílegyenes folyosó vezet át a házon és a másik oldalon ki a kertbe. Nincs bejárat, állapítja meg kimerülten és lehangolva. De íme mégis van a házon ablak, a kémény füstöl, és egyébként is látszik, hogy a házat lakják. Most már csak egy ajtó van. Biztos ez az. Imaház. Vaksötét van, és igen kellemetlen szag. Gyufát gyújt, és látja, hogy trágya, szemét, cserepek, férgek, régi edény, ócskavas, rongyok –

Jól van, mondom én, most már értem. Ha óhajtja, folytatni tudom. Abban az esetben, ha a bejáratot valamelyik fa törzsén keresztül vagy a folyó alatt mégis megtalálnám, és a házba jutnék, igazán nem sokra mennék. Örülök, szólt Bormester, hogy megértett. Mert kérem, folytatom én, ha a kilincset lenyomom, máris el vagyok készülve arra, hogy az nem az ajtót nyitja meg, hanem gramofont indít el, és a Körösi leányt vagy a Tannhüuser-zarándokindulót játszsza. Bravó, kiált Bormester, tudom, ismeri leküzdhetetlen ellenszenvemet Wagner iránt. A villanykapcsolókhoz meg egyáltalán nem mernék nyúlni, mert azok biztosan forró vagy jeges tussal vannak összeköttetésben, ha pedig valamelyik szobában, véletlenül, mert ez is megtörténhet, kerevetre találnék, nem mernék leülni, mert tudnám, hogy az süllyesztő, ha pedig valahol bárszekrény lenne, falatozóval, a sonka papírmaséból lenne, a konyakosüveg pedig felrobbanna, és egyébként is a konyhatűzhely a rokokó szalonban lenne, az éléskamra a könyvtárban, a könyvtár viszont a gardrób sarkában, és az ebédlő közepén roppant teknő, sajtárokkal és dézsákkal és üstökkel, és minden jel arra vall, hogy nagymosásra készülnek, a mosókonyhában viszont világosbíbor selyemkárpít, de a székek helyett nyers fatönkök, és mindegyik tönkön friss macskaszar, amelynek szaga kellemetlenül vegyülne a floridai mák illatával, és a falon a felirat: Mene tekel ufarszin –

A kályhákról megfeledkezett, szólt Bormester. Egyáltalában nem, válaszolom. A kályhák egy része jégszekrény, más része süllyesztő vagy lift vagy pénzszekrény vagy gyorsforraló vagy szellőztető vagy titkos átjárat a másik szoba padlója alá vagy egy szekrényen keresztül az úriszobába, ahol az embert természetesen fűtött kemence fogadná, de ebben a kemencében nem kenyeret sütnének, hanem szarut pörkölnének, és ha valaki a szagoktól még eddig nem tébolyult meg –

De valamit még mindig kifelejtett. Mit? A ház színét. A ház színe fontos, magyarázta, mert nézze csak. A festékeshez mentem volna, és minden kapható színből vettem volna, csak úgy találomra, és az egészet összekevertem volna. Olyan lilásbarnás-szürkés piszokszínt kaptam volna, moslékszínt, amit én titokban és magamban a modern ember színének neveztem el. A ház falát ezzel mázoltam volna be. Értem, mondom erre én.

Amint látom, szólt Bormester, ön ezt a mesterséget alaposan kitanulta. Semmiféle nehézségem nem volt, válaszolom. Csak azt mondja meg, a házat miért nem építette meg? Azért, felelt Bormester komolyan, mert ez a ház már amúgy is megvan. S mikor én megrökönyödve nézek rá, könnyű kézmozdulatot tesz, körös-körül, szólt, láthatja házamat, már évezredek óta kész állapotban, sőt oly tökéletességgel. Ön tehát ezt a világot az őrület kastélyának tartja? Tudja, szólt ő, nehéz nem szatírát élni. Tudom, válaszolom, itt semmit sem arra használnak, amire való. Úgy van, felelte, itt mindent a józan ész szerint rendeztek be. Amiről eddig szó volt, az apokaliptikus ábécé. Értem, mondom, Platón is a megmentő őrületet kereste. Mindenki, aki a józan ész vigasztalan bolondságára rájött. Talán így van, szólt ő, talán nincs. Én nem tudom. Ön tudja? Nem, felelem, és a semmibe nézek.

Ettől a pillantástól megenyhül, és hangja lágyabb lesz. Én az okos embertől, aki a világot ésszerűen akarta berendezni, mindig óvakodtam. A common sense a gyengeelméjűség leggyakoribb változata. Aki nagyon okos, az nagyon fél. De tagadja. Mert attól fél, hogy fél. Én rájöttem arra, a legelső lépés megtanulni szabadon félni. Értelmetlenül félni. Érti? Hogyne, mondom én, már csak azért is, mert az öreg Goethétől megtanultam. Mit? Azt, hogy ami borzong, az benned a legjobb. Jelmondatom lett. Később majd elmondom, hogy miképpen jutottam hozzá. Borzasztó, mondom erre én, önnél minden mondatnak regénye van. S ön oly elviselhetetlennek tartja? Igaza lehet. Életem alaposan fel van dúlva és kutatva. Sohasem értem rá mással foglalkozni. Monomániás autoviviszekció. És még csak nem is ismerem magam. Fel vagyok boncolva. Hiszen tudja, amit eddig mondtam, önkritika, mondjuk átöröklött énem kritikája. Nem is olyan burkolt, mondom én. Azt hiszem. Mit hisz? kérdezte.

Akiről eddig beszélt, az egyetlen pontban egymáshoz mind hasonlít, nem, egymással azonos. Tudja, folyton eszembe jut valami, és inkább idézem. A szavak fontosak, ahogy állítja, és igaza is van. Az illető azt írja, hogy a lélek igazi lénye a tűz, és ha a lélek saját tűz voltának világos tudatában van, vagyis, ha imaginációja a tűz fényének jegyében áll, akkor nincsen semmi baj. Még egyszer, hogy jól megértse: a tűzlélek, ha önmagát tűzként éli, akkor a dolgok rendben vannak. Ha azonban az imagináció (a lélek esszenciális élete) nem a fény jegyében áll, akkor a sötétség dühe elnyeli, és akkor a lélek átváltozik. Amivé pedig átváltozik, az a lárva.

Ön tehát, szól Bormester, azokat, akikről eddig beszéltem, lárváknak tartja? Ön, válaszoltam, őket maszkoknak nevezte. Számomra a maszk szónak esztétikai utózöngéje van, s ezért a kívánt célra alkalmasnak nem találom. A lárva szó jobb. Különösen pedig annak az idézetnek az alapján, amelyet az imént. Honnan idézte?kérdezte Bormester, csak nem Böhméből? Úgy van, szólok. Az imagináció szóról, mondta erre ő, mindjárt megismertem. Ez az a hely, folytatom, ahol ő a reá jellemző világossággal az észről is beszél, és azt írja, hogy az ész a léleknek nem primordiális képessége. Mindössze siderisches Produkt, vagyis az anyagi kozmoszban folytatott létezés mellékterméke. A primordiális képesség az imagináció. Az imagináció pedig tulajdonképpen a hit, vagyis az a varázslat, amely az akarat szenvedélyéből lobban ki. Csak mondja tovább, szól Bormester. Az ész az anyagi kozmoszban, a csillagok mágiájában keletkezett, és ott is marad. A misztériumot nem éri el. A dolgok végleges megértése az ész számára reménytelen. Az ész, ahogy Böhme írja, véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja –

Hohó, kiált Bormester, hiszen ez az én gondolatom! Az ördögbe, sose hittem volna, hogy szerény gondolkozásomat ilyen nagy tekintély igazolja. Kitűnő, kiált újra, és tapsol. Ez nagyon tetszik nekem. Szóval hogy is mondta? Véleményeket csinál. Haha, igen, amelyeknek a valósághoz semmi közük. Amikor az ember eszére hallgat, az őrületre hallgat. Ez az! Pontosan ez az! Óriási. Akaratát az őrület jegyébe állítja. Fantazma az egész. Nagyon helyes. Ez az, amit én monomániának nevezek. Véleményeket csinál, amelyeknek a valósághoz semmi közük. Remek. Hálás vagyok önnek. Micsoda kontroll! Dolgomban most már holtbiztos vagyok. Szóval nem maszkok, hanem lárvák. Lárvák, igen, hogy is mondta? Nem az élő tűz, vagyis az imagináció tüzében égnek, hanem az észben, az ész pedig az anyagi kozmosz mellékterméke, mert kérem, véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja. Ez aztán egzaktság. Mindig tudtam, hogy a végső szót a misztikusok mondják ki. Egzakt emberek. Bravó! Bormester ismét tapsolt. Igen, képzelje csak el ezeket itt, Andrea őrnagyot vagy nem is szólva Bormester Virgilről. Monomániás fantaszta, mondanám én, kellő misztika nélkül, csak úgy ostobán. Nem is tudom, milyen nagyot mondtam. De ott van Kankalin és Mirabel és Laura és Pataj és Abihail, ó, Abihail. Akaratukat az őrület jegyébe állították. Okosak akartak lenni, az észre hallgattak, és lárvákká lettek, és mindent elvesztettek. Sterne tudta, igen, Sterne sokat tudott. Ő ezeket a véleményeket vesszőparipáknak hívta. Az öreg Shandy és Trim tizedes és doktor Slop, kolosszális menazséria. Csupa szerencsétlen bolond, a józanság őrületében élő lárva, egy se mer lerészegedni az imaginációtól, vagyis értelmesen élni. Bravó!

Azért, mondom én, az ön elemzéseit egészen helyeseknek találom, amikor az első részben ön Mihály arkangyalt Bormester Virgil felső tudatán keresztül megszólaltatja –

Hogyan? kérdezte Bormester meghökkenve, hogyan mondta? Mihály arkangyal? Hogyan mer ön ilyesmit mondani? Vagy nem úgy van? kérdem. Bormester kiabálni kezdett. Nem ismer kíméletet, mondta villámló szemekkel, ezt a poénemet is lelövi. Ön elárulta. Nézze, mondom, ennek előbb vagy utóbb úgyis ki kell derülnie, az ostoba olvasó pedig magától ugyse jönne rá, meg kell neki magyarázni. A fene egye meg az olvasót, kiáltotta Bormester. Nem bánom, mondom én. Azok a zavaros görög-latin-szanszkrit-héber és egyéb zagyvalékok ott az első részben azért olyan értelmetlenek, mert a gyarló emberi tudat, amely az őrületre van beállítva, a tiszta értelmet nem tudja másként felfogni. Ezekben a zagyvaságokban Mihály arkangyal személyesen beszél, éspedig a legértelmesebb dolgokat mondja, Bormester Virgil eltorzult tudata azonban csak ilyen zűrzavarnak képes felfogni. Érti? Szégyellje magát, szólt Bormester. És főképp hallgasson el, ha még tovább beszél, minden titkomat leleplezi. Azt mondta, hogy ezekben a félalchimista részekben maga Mihály arkangyal beszélt? Ó, persze, ön megértette, hogy az angyal mindenkinek életében legalább egyszer megjelenik. Talán azt is megértette. Hogyne, válaszoltam, hogyne értettem volna meg, hogy a tárgyaláson az angyal elszállt, Mihály arkangyal le akart szállni Bormester Virgil lelkébe, de a hülye nem vette észre, mi történik. Szegény angyal mit tehet? Elszáll. De most már hallgasson, szól Bormester.

Haragszik? kérdem. Bormester nevet. És mit akar azzal az angyallal? Miért leplezett le? Ígérem, mondom, hogy többi poénját nem fogom bántani. De lássa be, hogy ezt normális olvasó magyarázat nélkül sohasem értette volna meg. Az angyal többször görögül is azt mondja, hogy a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Ez a Tízezerbőrű Tűz gyermeke a lélek. Ön ezt rögtön megértette? kérdezte Bormester. Rögtön nem, válaszolom, de aránylag elég hamar. Azt gondoltam, ha a lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke, akkor önnek mindegyik embere tulajdonképpen egy-egy bőr. Egy-egy maszk. Rögeszme vagy lárva. Csupa bírva és vélemény és monománia és ész, vagyis az őrület jegyébe állított akarat. Külön-külön ezeknek az embereknek értelmük nem sok van. Rögeszmék. Csak valamennyinek együtt. Érti? Ön csodálatraméltóan arcátlan, szólt Bormester, amikor így saját történetem értelmére kioktat. Olyan, mint Istennek megmagyarázni a teremtést. Nem sok ez egy kicsit? Nevetni kezd, aztán, remek, kiáltotta, most pedig fejezze be, mert végre a wertheri korszak elbeszélésébe akarok fogni. Mondja, hogy is volt azzal a Tűz Gyermekével? Mihály arkangyal, mondom erre én, a segédfogalmazóval világos szavakban közölte, hogy a lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Görögül Pyripais myriodermatikos. Ezzel tulajdonképpen azt is közölte, hogy a lélek esszenciális élete a tűz, és felszólította, hogy az észt hagyja el. A segédfogalmazó ebből egyetlen kukkot sem értett. Továbbra is az ész jegyében maradt. Mit jelent az ész jegyében lenni? Véleményeket csinálni és akaratát az őrület jegyébe állítani. A segédfogalmazó számára a világosság, amikor az angyal megjelent, megnyílt. Az angyal mindenkinek életében legalább egyszer megjelenik. A vöröshajú Bormester Virgil azonban a jelenést nem értette. Ezért az őrület jegyében maradt, vagyis monomániás, vagyis rögeszméi megmaradtak, vagyis lárva lett. Persze ő nagyon jól tudta, hogy valami nincs rendben. Ezért, amikor a börtönből kiszabadult, azonnal elkezdte írnia Tépelődések-et. Tépelődések a börtönben, írta Mihály arkangyal. Persze hol volt már akkor az angyal! Régen elszállt! A vöröshajú valamit sejtett, és egész életében kudarca körül forgolódott, és önmagát szüntelenül bukásával kínozta, anélkül természetesen, hogy sejtelme lett volna arról, mi is történt. Ő is olyan lett, mint a többi, nem csinál egyebet, mint egész életében, hogy csődjét igazolja, sebeit nyalogatja. De nála ez is maszk maradt, vagyis lárva. Bukott ember. Rozoga szent. A Tűz gyermeke lehetett volna, ha az angyal szavát megérti. Ezért ahelyett, hogy a világosságot kereste volna, önmaga keresésére kellett indulnia. És tudjuk, hogy kit talált. Valóban Mihály arkangyalt, de nem mint az élő tüzet, hanem mint lárvát. Így lett belőle őrület. Így lett a szentből pojáca. Bormester Virgil hajótörése. Szegény bolond.

Amit most ön elmondott, szólt Bormester, az csaknem az én elbeszélésemnél is érdekesebb. De most már, remélem, befejezte –

Már nem sok mondanivaló van, szólok, és mivel ön a szavakat fontosaknak tartja, egyik szaváról szeretnék beszélni. Melyik szóról, kérdezte ő. Mindjárt megmondom. Ez a történet itt a vöröshajú segédfogalmazóról, Mihály arkangyalról és az elcserélt csecsemőkről és Patajról, amint mondta, néha annyira a tények hű és hiteles elbeszélése. Tükör, mondta ő, mágikus tükör, burkolt ön- és emberkritika, imagináció. Már mondta néhányszor, válaszolom, és én meggyőződtem róla. De kérem, itt következik az ön központi szava. Mert minden teremtett dolognak megvan a maga fiat-ja. Fiat, latinul annyi, mint legyen. Ezzel ön azt akarja mondani, szól Bormester, hogy minden teremtett dolog magában hordja a szót, amely teremtette? Ezt akarom mondani. Héberül dabar szót és dolgot jelent, ugyanaz a valami, szó és dolog, a kettő egy. Értem, mondta Bormester, mehet tovább, kíváncsi vagyok elbeszélésem fiat-jára. Legyen világ, szólt kezdetben a Teremtő, ez a világ az ő szava. Érti? Már régen, válaszolta ő.

Ha ez az elbeszélés mágia és önkritika és tükör, szólok én, akkor ön, mialatt beszélt, semmi egyebet nem tett, mint önmagát a tükörben nézte, és grimaszokat vágott, és azt mondta, most Laura vagyok, most Flórián, most. Ön a tükör előtt ugrált és hadonászott, és fölvette a szarvasagancsot, és vitatkozott a valószínűtlenségi mozzanatról, és ócska bundabélésből és villamoscsengőből gyulyást főzött, és a természethez visszatért, ön a tükörben önmagának komédiázott, vagyis ön, kérem szépen, hőbölygött. Ez a szó az ön legmélyebb szava. Ez az ön Legyen-je. Ez az ön elbeszélésének teremtő igéje. Az egész elbeszélés nem egyéb, mint nagy arányokban kiépített és még lélektanilag, sőt metafizikailag is megalapozott hőbölygés. Ez a felismerés bennem már kezdettől fogva lappangott, most azonban, amikor építészi tervéről beszélt, és házát leírta, most, mondom, az egészet hirtelen megértettem. Ez a ház sem egyéb, mint tükör. Önmagát nézi benne, pofákat vág, és önmagán röhög. Ön, kérem, hőbölyög. Ez volt az első szó, ami önben ebből az elbeszélésből készen állt. Az első, úgyhogy a legfontosabb. Ez a sperma. Ez a logos. A Fiat. Ezzel a szóval teremtette ön a mágikus tükröt –

Bárcsak úgy lenne, szólt Bormester. Miért? kérdem én. Miért csinál olyan lehangolt ábrázatot, és tesz úgy, mintha. Bormester sóhajtott. Nézze, mondta aztán, bár sokat gondolkoztam rajta, de ennek a történetnek kielégítő címet nem találtam. Rengeteg címem volt. A szavak fontosak, ugye? Ebben megegyeztünk. Mondom, címet nem találtam, de az alcímmel régen tisztában vagyok. Ez az alcím a következő: Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Más megfogalmazásban : Mi az, amit egymásról mindannyiunknak tudni kell? A kettő közül még nem választottam. Ön melyiket tartja jobbnak? Az elsőt, szóltam, mert rövidebb és ritmikusabb. Helyes, legyen az első. Mi az, amit egymásról tudnunk kell? Ezt az alcímet azért kell megmagyaráznom, mert úgy látom, nem érti. Amit elmondtam, az nem körül van, vagy kívül van, vagy belül van, hanem ez belül is, kívül is, körül is, felül is, ötszáz év előtt is, tízezer év múlva is. És ez nem csak bennem és kivételesen és én és véletlenül és egyszer. Én, kérem, egyetlenségemre egyáltalán nem vagyok büszke. Ez nem hős. Nem geniális. Ez a közönséges ember. Mi történik azzal a bárkivel, aki csak úgy közönségesen él? Akinek nincsen sem különösebb tehetsége, se becsvágya, sem szenvedélye. Ha ön ennek a bárkinek életét felboncolja, ezeket az elemeket és szerveket fogja találni, ezeket a képeket vagy tulajdonságokat. Voltam bátor azt az alcímet ajánlani, hogy ez az, amit egymásról tudnunk kell. Moslék? Hát igen. Ez az, amit egymásról tudnunk kell. Az őrültek kastélya. Tizenkét ajtaja van, de egyiken sem lehet bejutni, ahol a pinceajtó a padlásra vezet, Szent Flórián oltja a tüzet, és azt tanítja, hogy a legeredményesebb tűzoltás a gyújtogatás, és ahol a szalonban áll a tűzhely, a kályha titkos alagút bejárata, és az egész kívülről moslékszínre van festve, és a felirat, hogy Ez vagy te. Mert, ha mi ezt egymásról nem tudjuk, akkor mi se magunkban, se másban egyszerűen tájékozódni se tudunk. Ez nem én vagyok, az egyszeri és egyetlen Bormester Mihály, bolond és központ és kivétel. Ez az, amit egymásról mindannyiunknak tudni kell. Ha ön ezt az én magántükrömnek tartja, téved. Nem privát hőbölygésem ellen tiltakozom. Én már olyan régen és olyan mélyen kompromittálva vagyok, hogyha azt mondom, ezenfelül még hőbölygök is, ez már igazán rajtam nem segít és nem ront. Azzal én már nem leszek moslékabb.

Az imént regényírókról beszéltem, Cervantesről, Dosztojevszkijról és Balzacról és Dickensről és Tolsztojról, és az ő módszerük elégtelenségét kifogásoltam. Most hozzájuk sorolom még a legújabbakat is, Rolland-t és Proustot és Hamsunt és Joyce-ot és Powys-t. Ezeknek az úgynevezett regényíróknak sejtelmük sincs arról, hogyan kell az ember életéhez hozzányúlni. A tudomány ellen is ez a kifogásom. Mialatt a valósággal foglalkozik, az hirtelen és észrevétlenül kezéből kiugrik, és az ember azon kapja magát rajta, hogy már régen nem a valóságról, hanem valami ostoba elméletről van szó. Az ember nem is tudja, mikor vált át. A monomániára, természetesen. A rögeszmére. Akarata már régen nem a valóság, hanem az őrületjegyében áll. Már réges-rég Don Quijote. Szánalmas dolog ez. De a regényíróknál a helyzet ugyanez, bár a regényírók java ezt önmagáról tudja, Cervantes is, Sterne is, Dosztojevszkij és Dickens és Joyce. A regényíró éppen ezért sokkal több, mint a tudós. De amikor az ember életéhez hozzányúl, a valóság nála is egy pillanatban észrevétlenül elkallódik, s az ember hirtelen észreveszi, hogy az egész csak stílus. Semmi egyéb. Piha. Az ember életéhez egyszerűen hozzá se tudnak nyúlni. A statushoz értenek. A festőknél a helyzet ugyanez, még Brueghelnél, Velazqueznél vagy Van Goghnál is. A valóság egyszerre csak, azt se tudom, hol és mikor, eltűnik. És a zenészeknél? Reménytelenül ugyanaz. Hogyan kell az ember életéhez hozzányúlni? Nos, én megpróbáltam az egész emberiséget mozgósítani, hogy egyetlen ember életéhez hozzá tudjanak nyúlni. Az emberi létezés teljes egészét felhasználom arra, hogy egyetlen picurka embert megértsek. Lehet, hogy még így se sikerül. Ha valaha író lettem volna, csak egy könyvet írtam volna, s ez: Egyetlen Pillanat. Az a pillanat, amikor ülök, elhatározom, hogy felállok, és az ablakhoz megyek. Egyetlen Pillanat. Ez a mű minden bizonnyal igen sok kötet lett volna, talán az egész világirodalom legterjedelmesebb műve, s egyetlen pillanat tartalmát bontotta volna fel. Itt tettem volna kísérletet arra, hogy az ember életéhez nem, de egyetlen pillanatához hozzányúljak. Nem oly módon, hogy a valóság egy óvatlan mozz dulatban egyszerre csak volt-nincs, és ami maradt, a stílus. Nem, a vicc éppen az lett volna, hogy az, ami van. Csak az, ami van. A regényből semmi sem lett, örülök is neki, biztosan nem sikerült volna, kinevettem volna magam. Így legalább azt hihetem, ha hozzáfogtam volna –

A dolgot minél komolyabban vizsgálom, annál világosabbá válik. Azt kérdezi, micsoda? Megmondom. A valóság okkult természete. Hogy a paradoxonnál maradjak, a valóság egyáltalán nem reális. Sőt egyszerűen nincs irreálisabb valami, mint a válóság. Az ön Böhméjének tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a valóságot eszünkkel mi egyáltalán meg se tudjuk közelíteni, nemhogy megérteni. Sőt a valóság talán nem is arra való, hogy az ember megértse. És hogy az ön idézetére ellenidézettel válaszoljak, elmondom, mit olvastam egyszer valami angol misztikusnál, Coventry Patmore-nak hívták, ha jól emlékszem. Ez a mister Coventry Patmore azt mondja, hogy the divine is only real. Az egyetlen valóság Isten. Ha a kérdést így teszem fel, akkor, ha nem is érthető, de világosabb. A valóság megközelítése, a valóság transzcendens és okkult természete, vagyis az ész képtelensége, hogy a valóságot megközelítse, mert az egyetlen valóság Isten. Ön tudja, hogy én vallástalan vagyok. Én a vallást önmagamban szisztematikusan felszámoltam, mert engem a szabad mozgásban, vagyis a valóság megközelítésében, végül is abban, hogy Istenhez közelebb legyek, megakadályozott. A vallás ezekben a dolgokban az első számú gátlás. Ezért, ha én Istenről beszélek, ne tekintse vallásnak. A vallás Isten és énközém állt. Nekem pedig ne álljon közénk senki. A valóság, mondom, nem ésszerű és nem kiszámítható. Ezért merészeltem mondani, hogy a valóság okkult. Ezért mondja Böhme, hogy a valósággal mi nem érzékszerveink vagy eszünk révén érintkezünk, hanem azzal a valamivel, amit ön imaginációnak nevez. S ami éppen olyan okkult, mint a valóság. Ön biztosan elálmélkodott, hogy ez a létezés milyen hallatlanul összetett és szövevényes, és a dolgok hogyan táncolnak egymás orra hegyén vagy sírján, micsoda bolondok és szentek, és folytassa, ha akarja. Ezek itt mind egyszerre nyüzsögnek, összevissza kiabálnak, és egymást hol dédelgetik, hol meggyilkolják, az egészhez fatálisan komoly arcot öltenek, a holnapra holtbiztosan esküsznek, de, amikor holnap egészen más történik, itt állanak tátott szájjal, de mire észbe kapnak, az egész már el is tűnt, meghaltak vagy elköltöztek. Amit én okkultnak nevezek, az, hogy folyton rejtett arcok jelennek meg, és burkolt erők és homályos hatalmak bukkannak fel, és az egész ki nem számítható és megfoghatatlan és meghatározhatatlan. Én tulajdonképpen minden reggel elálmélkodok, hogy ez a világ még megvan, és nem foszlott szét, holott tegnap este már úgy állt, az éjszakában végképp elmúlik, mi pedig itt maradunk hoppon, saját rögeszméinken nyargalva a semmiben. Ez a valóság cseppet sem ésszerű, és nem is stabil, vagy egyáltalán nem reális. Ezért mondták a görögök, a gondolkozás azzal kezdődik, amikor az ember ezt észreveszi, és elkezd reszketni. Megrendül. Thaumadzein. Ennek az okkult valóságnak, ennek a meghatározhatatlan és megfoghatatlan és kiszámíthatatlan valóságnak, ennek a káprázat- és kísértetvilágnak, amiben én is, mint a többi, különösképpen és legalábbis egyelőre még benne lebegünk, ennek az okkult világnak –

Ön azt akarja mondani, szólok hirtelen, hogy ennek a szövevényes káprázatnak nem megismerését, mert ez képességeinket meghaladja, hanem tudomásulvételét, vagyis tükrét még senkinél se találta meg. Úgy van, szól Bormester, még senkinél. Mindenütt ez a szánalmas szimplifikálás, ez a szegényes és hülye. Értem, mondom. Még leginkább a regény. Pontosan így van, de csak leginkább, mert ilyen regény nincs. Regény, mint az imagináció műfaja. Milyen intelligens, szólt ő, és milyen korrekten definiál. Nem helyezek rá különös súlyt, mondom erre én, ha óhajtja, vissza is vonom. Hagyja csak, válaszolt, mondott ön már butábbat is, vagy nem? Gondolja csak el, a létezés mint csíny, mint kaland, mint mű, mint kötelesség, mint áldozat, mint gyönyör, mint zarándokút, vezeklés, csoda, munka. Elég. Legyen elég. Micsoda ügyefogyottság. A létezés mint létezés. A filozófusok ezt tautológiának mondják. Nem bánom, legyen tautológia. A létezés egész vakságával és szenvedélyével és bizalmával és mohóságával és rögeszméivel és félelmével és álmaival, az ember el se fér benne. Kilóg belőle. Ezért lehetséges, hogy az emberek egymást agyonüthetik. Én már azt a gondolatot is fölvetettem, hogy ez a világ itt nem sikerült, sőt a generáljavítás, az úgynevezett megváltás szintén nem volt egészen jó. Blaszfémia? Tudom. De én ettől a gondolattól magamat, ha jól körülnézek, nem tudom visszatartani. A következő pillanatban természetesen csaknem sírva fakadok, amikor látom, hogy ezek után mi következik. A méreg megesz, hogy esetleg hamarább meghalok, s akkor már nem vehetek benne részt –

Mondja, kérem, szólt Bormester, azt, amit mi ketten így a történet közben beszélgetünk, szintén le akarja írni? Miért ne? válaszolom. Van talán ellene valami kifogása? Nincs, szól Bormester, sőt. Csak. Lebeszélném róla. Formai szempontból. Nem értem, szólok. Véleményem az, hogy ez a formát még jobban kiemeli. A forma jellegében éppen most állapodtunk meg. Ez meghatározhatatlan. Vagy nem? Igen. De ön biztosan olvasott már olyan műveket, amelyek saját belügyeikkel is foglalkoznak, és műhelyintimitásokról beszélnek. Nem tapasztalta, hogy az ilyen dolgok milyen ízetlenek? Nem ajánlom. Ízléstelen. A mű belügyeiből még senki se tudott költészetet csinálni. Ne is próbálja meg –

Bízza rám, mondom erre én. Nézetem szerint, folytatom, ez már nem tartozik az ön hatáskörébe. Tartsa magát ahhoz, amit megbeszéltünk, történetét mondja el, a többivel ne törődjön. Elvégre, ha ön nem író, és tollat semmi pénzért nem is venne kezébe, akkor. Ez igaz, szólt Bormester, ezek szerint nekem abba, hogy ön abból, amit én elbeszélek, mit csinál, semmi beleszólásom nincs? Azt hiszem, hogy nincs. Ó, kiáltott erre ő, el vagyok készülve arra, hogy ön mindenféle botorságot összefirkál, és az egészet rám keni. Mindenki azt fogja hinni, hogy ez a Bormester Mihály, ez ugyan. S önt ez már előre így bántja? Bánt? Sért, szólt hahotázva, hiúságomat sérti, elvégre nem akarom, hogy idiótának tartsanak. Bormester tovább nevet és hunyorgat. Ön tehát, folytatta, semmiképpen sem hajlandó lemondani arról, hogy ezeket az intermezzókat is leírja. Még nem tudom, szólok én, miképpen fogom megoldani. Példám nincs. Igaza van, azok a kísérletek, amelyek a regényen belül a regény belügyeivel foglalkoznak, kivétel nélkül mind ízléstelenek. Ebből még senkinek sem sikerült költészetet csinálni. Ez mind kulisszatitok, émelygős és indiszkrét. Szóval rossz. Valami megoldáson kell fejemet törni, mert ezeket a közjátékokat feltétlenül meg akarom menteni. Nézetem szerint a dolog csak így egész, sőt –

Bormester Mihály ezt a kérdést nem indokolatlanul tette fel. Én már akkor elhatároztam, hogy a történetet aránylag szuverénül, ha nem is hűtlenül és nem önkényesen fogom leírni. Mindjárt, amikor elbeszélésének hitelessége fölött kételkedni kezdett, azon kezdtem gondolkozni, milyen módszerrel tudnám én ezt a hitelességet helyreállítani. Mikor pedig ő maga is bevallotta, hogy ő a tényekhez egyáltalában nem ragaszkodik (sőt mint mondta, ez az ő valódi történetének egyáltalában nem felel meg), akkor az én szándékom már készen is volt.

Bormester Mihály bevallotta, hogy:

először: az elbeszélt történet inkább katalógus, vagyis tükör, mint valóban megtörtént esemény –

másodszor: ami a történetet mozgatja, az az imagináció, az egész tehát látomásszerű –

harmadszor: elbeszélés közben olyan benyomást keltett, hogy benne a dolgok ilyen módjával szemben még az előbbieken felül is bizalmatlanság ébredt. Ezt én meg is mondtam, és azt állítottam, hogy olyan olvasót nehezen tudnék elképzelni, aki ezt elhiszi. Mikor a kérdést firtatni kezdtem, akkor ő mindig tükörelméletével hozakodott elő –

negyedszer: amikor ő a szavakról beszélt, gyanúm megerősödött. Nem tulajdonságok, nem emberek és nem események és nem tények, hanem szavak. Az irodalom a szóval kezdődik, és a szóval végződik. Mi az, hogy Bormester? Szó. Mihály arkangyal? Szó –

ötödször: mikor végül ő a valóság okkult természetének gondolatát fölvetette, már láttam, hogy nem ok nélkül voltam bizalmatlan. Könnyen lehet, hogy abból, amit elbeszélt, egyetlen szó sem volt igaz.

Önkény. Hogy ezt az önkényt ő miképpen motiválja, más kérdés. Azt mondja: tükör – szó – valóság okkult természete – (sőt a valóság, mint a par excellence irrealitás) – imagináció. Ilyen módon bennem a bizalmatlanságnak föl kellett ébrednie, és elbeszélésének valószerűségét kétségbe kellett vonnom.

Természetesen nem vagyok olyan gyanútlan, hogy neki minden további nélkül beugorjak. Ahhoz én őt túl jól ismerem. Nagyon is jól tudom, hogy ő mindezekkel a dolgokkal bennem kétséget ébresztett, és egész tudatosan bizalmatlanságot keltett (nem tudom, lehet), csakis azért, hogy elbeszélését elhiggyem. Falhoz akart állítani. Azt akarta, hogy az egészből egyetlen szót se higgyek el. Be akart csapni, hogy a markába nevessen. Mert igen könnyen és ennek ellenére az is meglehet, hogy az egész szóról szóra igaz.

Mondom, túl jól ismerem őt ahhoz, hogy ilyesminek felüljek. Ezt a kérdést azonban, így, ahogy van, előtte nem vethetem fel. Miért? Azért, mert akkor ő ismét valamilyen fantasztikus elmélettel hozakodott volna elő, és az egészet az ő paradox módján annyira kitekerte volna, hogy a dologban még kevésbé ismertem volna ki magam. Az is lehet, hogy bűnbánó arcot vágott volna, és bevallotta volna, hogy igen, tényleg, egy szó sem igaz, vagy csak a fele, vagy mit tudom én, bennem pedig ezek alapján azonnal felébredt volna a gyanú, hogy ez az ember most magában hahotázik, mert elbeszélése elejétől végig színtiszta valóság, és az egész így történt.

A valószerűség pontján nekem őt nem sikerült megfognom. Nem tudtam megállapítani, hogy be akart csapni, vagy pedig minden úgy történt, ahogy elbeszélte.

Éppen ezért én abba a kényszerhelyzetbe kerültem, hogy az események valószerűsége fölött magam döntsek. De nemcsak az események valószerűsége fölött. Föl kellett tennem azt is, hogy egyes emberi alakok koholtak. Egyesek el vannak rajzolva. Azt is, hogy nevüket ő találta ki vagy elcserélte. Föl kellett tennem, hogy Mirabel neve nem is Mirabel volt, hanem például Krisztina vagy Berta. Ha nevük valódi volt, föl kellett tennem, nem azt mondták, amit Bormester szájukba adott. Föl kellett tennem ezenkívül még egy sereg dolgot, vagyis be kell vallanom, hogy a valószerűség szempontjából én az ő elbeszélését sok helyen, éspedig néhol igen lényeges pontokon kijavítottam, s ezzel igyekeztem a történetet valószerűbbé tenni.

Az eredeti történet és a jelen elbeszélés között levő különbségek a következők:

Először: Boromeus (Doktor Boromeus) alakját én találtam ki. Bormester Mihály elbeszélésében ilyen ember egyáltalán nem szerepelt. Bormester a történetet drasztikusan mindjárt a levéltári igazgatóval kezdte, én Boromeus történetét eléje iktattam, hogy a meglepetésre az olvasót legalább egy keveset előkészítsem.

Másodszor: Bormester elbeszélésében bizonyos Csefke úr, mint ahogy nála lenni szokott, foglalkozás, kor megjelölése nélkül szerepelt, azt hiszem, pincér vagy fűszeres vagy attasé vagy fegyházi tisztviselő vagy órás vagy tánctanár vagy esztergályos vagy vasúti ellenőr, de semmi esetre sem számvevő, nem szobafestő, nem csapos, nem pék, nem szabó (sem foltozó, sem női, sem katonai vagy papi szabó), nem színész, nem optikus, nem vászonkereskedő, nem szíjjártó, nem könyvkötő és nem szépírástanár. Csefke úrról Bormester igen hosszadalmas részekben beszélt. Ő ugyanis a preventív ember, ami azt jelenti, egész élettevékenysége arra irányult, hogy a dolgokat előre kiszámítsa, és a kellemetlenségeket, főként a betegségeket elkerülje. Így például ő már gyermekkorában betétes cipőt viselt, nehogy valaha is lúdtalpa legyen. Feleségével és a tökéletesített preventívmódszerrel nevelt két gyermekével élt, és az eseményekbe aktívan két helyütt avatkozott, de szerepe nem volt nélkülözhetetlen, s én őt, mint az elbeszélés fölösleges terhét, kihagytam.

Harmadszor: több helyen, de mindig csak úgy odaragasztva és értelmetlenül szerepelt egy bizonyos Hedry Lőrinc. Én ezt az embert ebből a második részből kivettem, és a következő, harmadikba helyeztem át. Az olvasó annak idején ezzel a mély benyomást keltő emberalakkal találkozni fog.

Negyedszer: Bormester Toporján Antal törzsorvosból a második rész elején züllött csavargót csinált, aki több kisebb-nagyobb betörést is elkövetett. Én a magam részéről azt, hogy ilyen tekintélyes úr bűnözővé váljék, nem tartottam helyesnek, és csak mint iszákost szerepeltettem.

Ötödször: igen hosszadalmas, kimerítő és mélyen megalázó részletekben Bormester Ágoston atyának menthetetlen alkoholizmusát leírta, és úgy tüntette fel, hogy a dogmatika volt tanára, szerzetes, állandóan a részegségtől könnyező szemekkel járt és dülöngélt. Senki sem csodálkozhat azon, hogy ezt a részt is teljesen kihagytam.

Hatodszor: Flórián ügyészt Bormester Findzsának nevezte, de én ezt a nevet helytelenítettem. Később majd fog egy bizonyos Findzsa Szilárd szerepelni (akit Bormester Flóriánnak nevezett el), és én a két ember nevét felcseréltem.

Hetedszer: a Pergelin és a Vermerán neveket fölcseréltem. Nézetem szerint a Vermerán sokkal inkább orvos, Pergelin pedig feltaláló neve.

Nyolcadszor: az elbeszélés elején a vasúti kocsiban Hoppy obszcén jelenetet rögtönzött. A reá jellemző alázatos arcátlansággal önmagát többször piszkos disznónak nevezte, s amikor a vöröshajúnak ez nem tetszett, nadrágját levetette, sőt alsónadrágját is, mint mondta, hogy bizonyítékokkal szolgáljon, "ad oculos", mert ő, "bár tényleges sertés, de hazudni nem hazudik, erre ő meg is esküszik", és megmagyarázta, hogy ő alsónadrágját már több mint egy fél éve éjjel és nappal viseli, zokogva beismerte, hogy tisztátalan ember, "szó szerint sertés", mert a nadrágot összerondította, "nem is egyszer, sőt folyamatosan" , és a barna foltokat a vöröshajúnak meg is mutatta, közben sírt és jajveszékelt, mert, mint mondta, a foltok nagy része vér, mert neki aranyere is van, de olyan mocskos, hogy a vért nadrágjába törli, és ott állt egy ingben a vasúti kocsiban, hangosan sírt, és a nadrágot a vöröshajúnal meg is akarta szagoltatni, nehogy később talán szavaiban kételkedjék, a piszok nem friss, mondta lelkendezve, és kezét esküre emelte, több hónapos ürülék, és vallomást tett, hogy ő saját ürülékének szagát rendkívül kedveli (még bélgázainak szagát is), és ez neki, bár tiltott kéj, de mégis, esküdözött, hogy ő ebben kivétel, mert egyetlen ember sem hasonlít hozzá ebben, ő a másét utálja, de a magáét élvezi, és ez volt a pillanat, amikor a vöröshajú felállt, mert ezt tűrhetetlennek találta, kiment, és Toporján Antal törzsorvoshoz költözött át. Én ezt az étvágyrontó jelenetet kihagytam, és erről később sehol egyetlen szó említést sem teszek.

Kilencedszer: Bormester a tárgyaláson Hoppyt nem szerepeltette, én azonban, természetesen, Hoppy nélkül azt hiányosnak tartottam, és őt is felléptettem.

Tizedszer: a Fillér Joachim karmesterről szóló epizódban Bormester Weber Felhívás keringőre című darabját említette, én e mű helyett Mozart g-moll szimfóniá-ját jelölöm meg.

Tizenegyedszer: a Mandula Mózesről szóló részben Bormester Új-Zélandról beszélt. Én ehelyett Venezuelát említem.

Tizenkettedszer: Barnabás Maximusnak a nagy Ri-ről szóló értekezésében Bormester a hurri-kán szót is megemlíti, de én ezt már soknak tartottam, kihagytam.

Tizenharmadszor: Böllér Leo nászéjszakáját Bormester sokkal részletesebben írta le. De én erről a tárgyról ezen a helyen sem óhajtok beszélni.

Tizennegyedszer: kihagytam azt az ízléstelen részletet is, amelyben Bormester Pergelin egyik találmányát írja le. A találmány az ágyba szerelhető piszoár (férfiak és nők számára egyaránt használható, igen szellemes), amelyet Pergelin azért szerkesztett, hogy éjszaka a vizeléshez ne kelljen a meleg ágyból kiszállni, sőt bélgázok felfogására is tartályt készített, és Hoppy Lőrinc ilyen tartályt azonnal rendelt is, mint mondta, de ezt a részt is mellőzhetőnek találtam.

Tizenötödször: Hoppydalomban tartott beszédet (tiltakozat és förmedelem) Bormester a báró szájába adta, én azonban találóbbnak éreztem, ha azt Barnabás mondja el.

Tizenhatodszor: Barnabás Maximus asztalán levő könyvek között Blossebois Lettres à madame Chamauflois nem szerepelt, én azonban szükségesnek tartottam, hogy az is ott legyen.

Tizenhetedszer: a strucc által készített pörköltből Bormester a vattát kihagyta, de én a listába fölvettem.

Tizennyolcadszor: Monopol szájába adott "bolyoki bába" nem Bormesteré, hanem az enyém.

Tizenkilencedszer: a segédfogalmazó és Améline beszélgetése alkalmával a parabolikus szót én iktattam be.

Huszadszor: ugyancsak e beszélgetés alkalmával az "egyetlen" szó után a pontot én tettem.

Huszonegyedszer: a rektor beszédében a szövegbe a "sorjában" szót én írtam.

Huszonkettedszer: a valószínűtlenségi mozzanatról szóló részt én írtam.

Huszonharmadszor: Ábel beszédéhez a zenei jelzéseket, hogy azok pátosza nyilvánvaló legyen, én illesztettem.

Huszonnegyedszer: Barnabás Maximus és Mirabel között a kondérincidensben a "neki" szót én írtam.

Huszonötödször: abban a jelenetben, amikor Tóbiás Marcella grófnő függönye mögül előlép, Bormester azt mondja, hogy "kettejüket", ezt én úgy változtatam meg, hogy azt mondom: "önöket."

Huszonhatodszor: ugyanebben a jelenetben a "kérem" szó mögé a pontot én tettem.

Huszonhetedszer: Gambrinus restaurant spiritueljének menüjén a Paradiso felfújt is szerepel (à la Dante), de ezt én kihagytam.

Huszonnyolcadszor: Tóbiás szájába a Lope de Vega nevet én adtam.

Huszonkilencedszer: a strucc kihallgatása alkalmával a "végeztetett" szó után a vesszőt én tettem.

Harmincadszor: Pataj és a kutyák jelenetében ezt a szót, hogy "más", én iktattam be.

Harmincegyedszer: Hoppy a rendőrségen jelenetében a "mondta" szó után én tettem kérdőjelet.

Harminckettedszer: Bormester Virgil és Améline beszélgetésében "ilyen embernek tartom önt" mondatot én írtam.

Harmincharmadszor: Pataj vallomásában Bormester Mihály eredetileg azt mondta, hogy "én önt elviszem", ezt én így javítottam ki, "elfogom önt vezetni".

Harmincnegyedszer: ugyancsak Pataj vallomásában az "az" után pontot tettem.

Harmincötödször: ugyanott "forró" után gondolatjel.

Harminchatodszor: Pataj levelében "hogy" és "nem" között "Ő" volt, ezt kihagytam.

Harminchetedszer: Pataj levelében "huszonnégy" után pontot tettem.

Harmincnyolcadszor: Tóbiás szájába a "romantika" szót én tettem.

Harminckilencedszer: Bormester Mihály szerint Hoppy azt mondta, "csaknem". Én ezt "több"-re javítottam.

Ezek után könnyen azt lehetne hinni, hogy Bormester Mihály módszerét alaposan kitanultam, és mindezeket az eltéréseket ilyen bosszantó pontossággal csakis azért soroltam fel, hogy az olvasót a falhoz állítsam. Erre a gyanúra kénytelen vagyok azt válaszolni, hogy –

Mi az ellenőrizhetetlen?

A kérdésre vonatkozólag a következőket tudom mondani: eddig minden regénykoncepcióban maradt labilis pont, még Lawrence Sterne Bormester által mindig hódolattal említett Tristram Shandy-jében is. Labilis pont volt az író fix személye, az olvasó fix személye, sőt a kritikus fix személye is. Ezek azért labilisek (azért fixek), mert a regényen kívül állanak, vagyis azért szilárdak, mert az eseményekbe nincsenek bevonva. Amíg pedig valaminek szilárd pontja van, addig azt éppen ennél a pontnál fogva ki lehet fordítani. Ez az Achilles-sarok. Archimedesi pont. Csak ha valaminek szilárd pontját felbontom vagy feloldom vagy leépítem, szóval eltüntetem, akkor válik az egész kifordíthatatlanná. Stabil lesz. Bormester és én is, mindjárt a legelején gondoskodtunk arról, hogy a regényen kívül senki úgynevezett fix bázist ne vehessen fel. Ahogy Bormester mondta, az olvasót és az elbeszélőt és az írót és a kritikust a játékba bevonta. Itt, kérem, nincs néző. Itt mindenki játszik. A pácban mindenki benne van. Senki sem szólhat hozzá színlelt tárgyilagossággal úgy, hogy nekem, kérem szépen, az egészhez semmi közöm. Ilyen nincs. A kívülről való ítélet lehetősége ezennel megszűnt.

Ugyanakkor azonban megszűnt az ellenőrzés lehetősége is. Vagyis, engedelmükkel, az egész dolog, úgy, ahogy van, ellenőrizhetetlenné vált. Senki sem formálhat jogot arra, hogy valamilyen mértékkel jöjjön, és azt mondja, ez itt nem stimmel. Először is, nem emberek és nem események és nem történet és nem társadalom és nem tények. Szavak. Másodszor is, nem ész, hanem imagináció. Harmadszor is, a valóság természete okkult.

Íme az ellenőrizhetetlen. Bárki jöjjön is bármivel, már jó előre a sarokba van szorítva.

Ilyen módon a történet minden mozzanatában ellenőrizhetetlenné van téve. Igazán nem fontos, hogy megtörtént vagy sem, és ha nem történt meg, annál rosszabb, mert csak a realitás szánalmas voltára jellemző.

Senki ezen az égvilágon nem tudja megállapítani s ezek szerint ellenőrizni, hogy például Bormester Virgilnek milyen hajszíne volt. Mert hátha a vöröshajú elnevezése csak beugratás? Hány éves volt? Bizonytalan. Mi volt a foglalkozása? Segédfogalmazó? Alig van ennél kétesebb. És hátha nem is Bormester Virgilnek hívták? Bormester Mihály így beszélte el (de még ez sem biztos, mert hátha csak én tüntetem fel, mintha így mondta volna), de én más nevet adtam neki. Ellenőrizhető? Egyáltalán nem. Miért? Azért, főként, mert az imént harminckilenc pontot soroltam fel, amelyekben az eredeti és a jelen elbeszélés között levő különbségeket jeleztem. Mondanom sem kell, hogy e harminckilenc pontból (talán) a legfontosabbakat kihagytam (ki tudja), éppen azokat, amelyek az egészet esetleg tökéletesen más színben tüntetik fel. Mi ez, ha nem ellenőrizhetetlen?

Eszem ágában sincs természetesen a történet minden egyes mondatára kitérni és az ellenőrizhetőség kérdését minden szóval szemben külön felvetni. Az ilyen munka, bár tanulságos lenne, de céltalan. Miért? Mert a dolog ezután éppen olyan ellenőrizhetetlen maradna, mint azelőtt volt.

Ezzel a módszerrel én Bormester eredeti elbeszélését úgy tökéletesítettem, hogy azt a valóságot, amit ő egyszerűen csak okkultnak nevezett, meg is valósítsam. Itt aztán minden lebeg. Ahogy Shakespeare mondja, our little life is rounded with a sleep – picinyke életünket az álom óceánja veszi körül. Itt minden labilis, senki sem tudja, ki mondta, mit mondott, élt-e egyáltalában az az ember, ha igen, hogy hívták, esetleg nem is abban a városban élt, vagy nem is abban az országban. Itt minden kísérteties, vagyis itt minden valóságos. Ez az a bizonyos hajmeresztő realitás. Az égbekiáltó realitás. Ez az okkult valóság. Az imagináció. Az álom óceánjában.

Bárki legyen is, aki Bormester Mihálynak, az elbeszélőnek létezését kétségbe vonja, és azt állítja, hogy Bormestert én találtam ki, és ezek szerint az egész elejétől végig, Bormesterrel együtt, imaginációm káprázata, téved. Ellenbizonyítékot a következőkben tudok nyújtani: a történet elbeszélőjének és írójának külön sorsa van, külön hangja, s az enyém az övének diszharmonikus felhangja (groteszk ellenpont), amely Bormesterével néha összekeveredik, néha azon áthangzik. Ez kétségtelenül tapasztalható, ilyesmit nem lehet kitalálni és mesterségesen csinálni. Ennek a dialogikus (ellenpontozott) szerkezetnek rendkívüli előnye van, amire már az imént, ha felületesen is, de a figyelmet felhívtam. Ha a történetnek fix, úgynevezett írója, vagyis szerzője van, akkor az kénytelen dialogikus kapcsolatba lépni az olvasóval (kritikussal), és ilyen módon a regényen kívül mindjárt két (három) fix pont is keletkezik. Mivel fix pontokról van szó, ezeknél fogva természetesen a történetet sarkából ki lehet emelni. A dialogikusan felépített történetben ilyen fix pont nincs. Sőt azáltal, hogy az elbeszélő és a közvetítő egymást állandóan ellenpontozza, az olvasó és a kritikus is ellenpontozódik, és a történet témája körül négyszólamú fúga alakul ki (vonósnégyes). Az egész történet mozgássá alakul át. Statikus és holt terület nincs. A statikus történet nagy hibája, hogy a szerző és az olvasó tükörviszonyban áll, egyik a másik látszata. Ebben a fugato történetben ilyesmi nem történhet meg. A tükör itt mást mutat, mint ami van. A tükör megőrült. A valódi történetben mozdulatlan helynek lenni nem szabad, mint ahogy a valódi világban sincs mozdulatlan hely. Ezt már Archimedes tudta, amikor az mondta: mutass nekem egy szilárd pontot, és ennél fogva a világot sarkából kiemelem. Archimedes már tudta azt, amit kétezer évvel később Einstein nagy hűhóval fölfedezett. A történet (világ) éppen az, hogy szilárd pont benne nincs. Mindnyájan benne vagyunk (a pácban), és szüntelenül mozgunk. Ezért a világ (történet) reális. Ezért okkult. Meghatározhatatlan. Ezért nem lehet sarkából kiemelni. Ezért stabil.

Azzal, hogy én, mint Bormester Mihály kontraszubjektuma, más én vagyok, és kettőnk között állandó dialogikus, ellenpontozott feszültség van, már maga a történet elkészülése is drámává fokozódik. Bormesternek abban, hogy a regény belügyeit ne vigyem a nyilvánosság elé, nem volt igaza. Igen, ha a regénynek egy szerzője lett volna, az ilyesmi menthetetlenül indiszkrét lett volna, és ízléstelen. De ha a regénynek külön elbeszélője és ügynöke van, és a kettő között állandó személyes és tárgyi nézeteltérések tömege merül fel, amely vitára és konfliktusokra ad alkalmat, akkor ezt egyenesen a nyilvánosság elé kell vinnem, különben az egész történet bázisa rejtve marad, és nem is érthető. Az elbeszélő az író reliefje és az író az elbeszélőé, mind a kettő az olvasóé és a kritikusé és viszont. Így az egész történet, már készítése alatt belülről elkezd forogni. A valóság a feje tetejére áll, a dráma szól, a tükrök mindig mást mutatnak, és sorra minden statikus helyzet felborul, és mindenki bele van vonva, senki ki nem léphet, a dolgokat belülről fogja látni, mint érdekelt fél –

Bormester Mihály mindjárt az elején kijelentette, hogy amit elbeszél, nem önéletrajz, még sterne-i értelemben sem, vagyis nem az önéletrajz paródiája, nemcsak azért, mert az önéletrajz stabil tükröt tételez fel (nézőt, az emlékmű bámulóját), az elbeszélőt és az olvasót szereppé és színésszé és komédiássá és maszkká (lárvává) változtatja (ami ugyan elkerülhetetlenül amúgy is megtörténik, és ez ellen semmitt se lehet tenni), hanem a történet történet. Önmagában a biográfia értelmetlen és így formátlan. Kitűnő példa erre Rousseau vagy Goethe. A memoár természeténél fogva alaktalan. Miért? Mert önmagában az emberi élet is értelmetlen és alaktalan. Ezért annak, ha az ember szép sorjában leírja azt, ami történt, nincsen semmi értelme, és ez, nem is fontos. Ahhoz, hogy az ember életének értelme (alakja) legyen, valamit bele kell tenni, ami az egészet összetartja. Bele kell tenni az értelmet. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy be kell ereszteni a szellemet. Csak ha aztán a szellem az egészet rendezi, akkor lehet forma. Ha ilyen értelem nincs, az egész széthull. Önmagában (szellem nélkül) minden emberélet formátlan. Ezt a fölfedezést Tolsztoj tette, aki észrevette, hogy amikor adott és természeti életét éli, ennek semmi értelme sincs, az egész az űrbe olvad, és ennél irtózatosabb dolog el sem képzelhető.

Az értelemmel azonban baj van. Értelmes? Igen, de kinek? Ha a világnak értelmes, akkor az életnek úgynevezett általános érdekű alapeszmét kell adni. Ezt tette Tolsztoj, amikor saját életének evangéliumi értelmet adott. Ebben az esetben az emberélet a másik emberre való tekintettel és a másik számára (tehát kifelé) értelmes. Úgynevezett világtörténeti szerep keletkezik. Tudományosan és történelmileg elismert értelem. Ismét Tolsztoj. Belül azonban egészen üres.

Indítványozom, hogy az alapeszme szót a játékból hagyjuk ki. Hagyjuk ki azért, mert mint mondják, ha valaki valamin gondolkozik, azt eltorzítja. Gondolkozni valamin annyi, mint az eredeti alakjából (értelméből) kiforgatni. Az, amit alapgondolatnak hívnak, jellegzetesen ilyen elméletben eltorzult gondolat. Amiről pedig az egész történetben szó van, az éppen semmiféle elméletben nem torzul el. Az, ami intakt. Ép és teljes. Egész. Vagyis, amiről szó van, a valóság.

Ha azonban az élet nem kifelé, hanem önmagamnak értelmes (privát), akkor azt kell mondanom: életem értelme az én egyetlenségem és egyszeriségem. Egyetlen vagyok és egyszer (Rilke). Pótolhatatlan és megismételhetetlen és utánozhatatlan. Egyszer és soha többé. Ez az én tartalmam és értelmem, vagyis az én életem alakja.

Itt azonban, egészen természetesen, az egyetlenség és egyszeriség kivétellé válik. Ezért lettek az összes önéletrajzok, amelyek az egyetlenségből indultak ki (az egész úgynevezett genie-irodalom) kivételek. Ami kivétel, az nem számít. Érdekes, de különösebb jelentősége nincs. Ritka példányokat még lehet gyűjteni. Ami egyetlen, az teljesen haszontalan. Ha az előbbinek az volt a baja, hogy a tudományos és történeti általánosságban szereppé oldódott fel, ennek az, hogy a történeten kívül áll. Absztrakt és atmoszférátlan.

Bormester Mihály ezt a nehézséget úgy oldotta meg, hogy azt mondta:

a másikban egyetlen vagyok, (változatlan),

önmagamban szüntelenül más vagyok (szüntelen változásban),

vagyis Bormester az általánosat és az egyetlent egymásra fektette. Minél általánosabb, annál egyetlenebb, és minél egyetlenebb, annál általánosabb. Ezért ő önmagát a másikban nézte és a másikat önmagában. Ezzel ő azt a vádat, hogy merő konfessziót tesz, elkerülte. De ugyanakkor elkerülte azt a vádat is, hogy merő Noé bárkáját vagy panoptikumot ír le, bogárgyűjteményt vagy képeskönyvet csinál, és inventárt készít. Ő mással egyetlen pontban sem azonos, és egyszeri – de a másik emberben. Ő pedig önmagában általános, és pont olyan, mint a többi, és nem kivétel. Bormester a két végletes megfogalmazás között a Terminus Mediust megkereste és megtalálta.

Ugyanakkor azonban a panoptikum, illetve az illusztráció kérdését mégis föl kellett vetni. Miért? Mert elbeszélése forma szerint (értelmileg) illusztráció. Minek az illusztrációja? Igen, milyen meséskönyvhöz való képeskönyv ez? Bormester azt ismételgette, hogy tulajdonságkatalógus. Önkritika. Persze a dolgot egészen közelről kell megvizsgalna. Önmagát illusztrálja? Nem. A társadalmat? Nem. Azt mondja: ez a világ kívül is meg belül is meg alul is megfelül is és ma is és régen is és mindig.

Nézzük meg ezt a szót, önkritikai. Van úgynevezett nullára időzített önkritika, amelyet nemrégiben Sören Kierkegaard hozott divatba, és ezt manapság egzisztencializmusnak hívják. A módszer nagyon izgalmas éppen azért, mert minden önkritikai mozzanatot a semmiből (Nichts, néant) való felmerülés pillanatában ért meg. Ezért mondom, hogy a metódust nullára időzítették. Van aztán az az önkritikai módszer, amelyet megalomániának lehet nevezni, s tulajdonképpen Shakespeare ezzel dolgozott. Bormester erről akkor beszélt, amikor elmondta, hogy Shakespeare az egész emberiséget használja tükörnek. Ez a két metódus egymást feltételezi és kiegészíti. A nullára időzített és a végtelen nagyra, az infinitumra beállított önkritika együtt adja azt a műfajt, amelyet szatírának vagy iróniának vagy humornak nevezünk. Ez Sokrates, Csuangce, Molière, Rabelais, a francia moralisták, Sterne, Dickens, Thackeray, Joyce módszere.

Bormester Mihály itt is a Terminus Mediust kereste. Azt mondta a nullára időzített önkritikám őrülete állandóan vegyül az infinitumra időzített önkritikám őrületével. Vagyis bennem a megalománia és a mikrobaösztön azonos, végtelen gyáva vagyok és végtelen vérengző, szeretnék befalazott cellában a kolostorban élni és az egész világon császári pompával uralkodni, nőtlenségben és megszámlálhatatlan háremmel, vagyis egyetlen és egyszeri ember vagyok, és pontosan éppen olyan, mint a többi. Végül is ki vagyok én? A kérdést megválaszolni csak úgy lehet, hogy valahol a nulla és az infinitum között (differenciál és integrál), vagyis a kérdés matematikai, végül is mágikus kérdés. Mindenki részéről feltehető, sőt ezt a kérdést mindenkinek fel is kell tenni. Az elbeszélőnek is, az írónak is, az olvasónak is, a kritikusnak is. De mivel a kérdés mágikus, erre csak az imagináció tud válaszolni. Az imagináció pedig ezzel a panoptikummal válaszol, illetve ezzel a Noé bárkájával, és azt mondja, amit Bormester Mihály háza: Tat tvam asi – ez vagy te. Az egyes ember annyi, mint minden ember együttvéve. Minden emberben az egész emberiség, minden valaha élt és élő és születendő emberrel együtt állandóan jelen van.

Ez eddig pontosan egyezik. Az önkritika (képeskönyv) belső oldala (egzisztenciális része) már világos. Most már értem, hogy mit jelentenek Velazquez király- és bolondportréi, mit jelentenek Brueghel parasztfejei és a Gyermekjátékok és a Közmondások. Most még meg kell nézni azt is, hogy a képeskönyvnek milyen általános értelme van, és erre vonatkozólag Bormester egyik, a történethez fűzött, részben kicsinylő, részben tiltakozó megjegyzéséból kell kiindulni.

Az imént Bormester azt mondta, hogy minden történet démoni. Ezt a meghatározást fogadjuk el, annál is inkább, mert ez így a valóságnak nagyobbára meg is felel. A történet nem egyéb, mint rejtett (okkult) hatalmak szakadatlan megnyilatkozása (apokalipszise), mintha az okkult hatalmak sajátos megnyilatkozási területe éppen az idő lenne. Ez éppen az idő valósága. Vagyis az idő határtalanul okkult (meghatározhatatlan). Bormester az idővel állandóan viaskodik, ami már abból is kitűnik, hogy azt mondja: ha író lettem volna, egyetlen művet írtam volna, ezzel a címmel: Egyetlen Pillanat. Egy pillanatot akart felbontani. Mert minden pillanat határtalan, vagyis okkult, éppen a benne megnyilatkozó hatalmak erejének végtelensége folytán.

Sokan, mint Hegel is, felültek annak a látszatnak, hogy az egyik pillanat a másikat felborítja. Mert valóban minden külső jel arra vall, hogy a következő pillanat az előbbit a tábláról nyomtalanul letörli. A görögök orfikus mítosza ezt az öreg Kronos (Chronos) képében értette meg, Chronos ugyanis azt jelenti, hogy Idő, mert az öreg gyermekeit állandóan felfalja. Ez az idő képe. Ez az örökké éhes zabálás. Ez a mohóság. Lenyeli. Eltűnik. Ezek az emberek persze az időt nem értik. Az idő csak azt borítja fel, ami a pillanatban nem valódi. Mondjuk annak kilencvenkilenc százalékát, esetleg még többet, esetleg az egészet. Azt az egészen picinyke kis részt, ami benne valóság, azt meghagyja, mert kénytelen is meghagyni. Ez megérinthetetlen. Ez az idő a következő pillanatot éppen erre a picurka kis valóságra építi fel. Az idő valóságtartalma így aztán sohasem vész el, hanem mondjuk úgy, hogy tárolódik. Vagyis? Az időfölöttibe (időtlenbe) tolódik el, és ott megmarad. Az idő az, hogy a következő pillanat az előbbit lenyeli, és az eltűnik, de nem maradéktalanul. Abból, ami megmarad, készül az időfölötti.

Az idő alchimista módszerrel dolgozik. Folytonos atombontás közepette élünk, és az időben változunk és átlényegülünk. Az idő időfölöttiből készül és az időfölötti időből, mint az alchimisták aranya földből és az Apokalipszis Új Jeruzsáleme az ember hit-tetteiből. Ezt az alchimiát Bormester a második rész elején úgy fejezi ki, hogy azt mondja: már nem a régi – megváltozott. Persze, sajnos nem lett arany, sőt bizony a legtöbb esetben nagyon is elromlott, de változott és változott. Ebben a változásban (a történetben) a logika az, amit mondtam: a pillanat nemvalódisága megsemmisül, a valódi pedig lassan, de szüntelenül gyúlik, és ezt a tárolt időt hívjuk aztán mi Elmúlhatatlannak. Ez a Pneumatika főtörvénye. Ez az üdvtörténet logikája.

Bormester Egy Pillanat-jának témája, mint sejtem, éppen ez az erőfeszítés lett volna, hogy a pillanatot teljes egészében valódivá tegye, és így az időt, mint intakt egészet az Elmúlhatatlanba átemelje. Bormester ebből a szempontból rokonságot tart Prousttal (különösen az Elveszett idő utolsó részével, a Megtalált idővel), és pontosan száznyolcvan foknyira áll Hegellel szemben, aki Logiká-jában ilyen kolosszális időkonzerváló mechanizmust szerkesztett, de mikor működésbe helyezte, kitűnt, hogy az idő rajta keresztülfolyik, és az idő sehol se démonikusabb, mint éppen ebben a hegeli időmegállító mechanizmusban.

Ennek a démoni történetnek azonban ellenpontja van, amely egyensúlyban tartja. Mert ha a történet csak démonikus lenne, az egész történetet felfalná. A démoni történet ellensúlya az üdvtörténet. A kettő együtt adja a Terminus Mediust, a pneumatikus történetet, amely az emberiség létezését megformálja, vagyis értelmet ad. Az egésznek egyszerre és mindenkinek külön. Egyetemesen és általánosan és mindenkinek egyetlenegyszer és egyetlenül. Az időben a történet démoni hatalmainak tömege mellett szüntelen megnyilatkozik az időfölötti Szent Szellem is. Az idő a valóságnak éppen olyan gazdag (okkult) területe, mint a tér. A világos látás itt is a Terminus Mediuson múlik, azon, hogy a közepet látom-e. Ha nem látom, az egész felborul, és a fejemre szakad. Ha látom, nyertem. Kezemben van az idő, vagyis az élő tűz logikája. Mert a történet logikája nem könyvlogika. Biztosra veszem, hogy a történet Aristotelest, de még Hegelt sem olvasta. A történet az időben elrejtett hatalmak (dynameis, ahogy Pál írja) megnyilatkozása. Reveláció. Apokalipszis. A hatalmak legfelsőbb fokán, az idő piramisának a tetején áll az idő értelme. Ez az Örök és Időfeletti. Ez az egyetlen pont a világban, amely az időből kinyúlik. Ez a Szent Szellem, akit a keresztények Pneumának hívtak.

Nos, a valódi történet, a reális idő, mint Terminus Medius, Bormester történetének, mondjuk, az alapanyaga. Illusztráció? Igen, ennek a reális időnek az illusztrációja. Ennek az időnek a logikájával. Az élő tűz logikájával. Ezért én Bormester koncepcióját csak a Divina Commediá-éhoz és az Ezeregyéjszaká-hoz tudom hasonlítani. Bormester története képeskönyv a valódi történethez, ahol a logika a következő ami rád van szabva (és amit végül is magad szabtál magadra, mert a kettő egy, és a Terminus Medius szerint csak az van rád szabva, amit magadra szabtál, persze nem eszeddel, hanem imaginációddal), azt az utolsó porszemig végig kell csinálnod. A létezést, ahogy a magad számára kiépítetted, éberen vállalnod kell. Ha maszkot (lárvát) veszel fel, az időben megrekedsz, megdermedsz, és önmagadat a sorstragédia csapdájába szorítod. Akkor az idő felfal. Meg akarsz állni, és az időt meg akarod állítani, holott az idő éppen az, hogy menni kell, éspedig nem külső kényszer alapján, hanem a magad üdvelszántsága folytán, menni kell, és csak a piramis csúcsán állhatsz meg. Előbb nem. Ha előbb megállsz: lárva leszel. A lárva a sorstragédia jelképe. A görögök ezt jól tudták. Ezért a tragédiát a színészek maszkban játszották. Ma, amikor a színházban nincsen maszk, az utcára került, a családba és a szerelembe és a hivatásba és a politikába és a vallásba és a művészetbe és így tovább, megállás nélkül. Ez a tragédia végeredményben, amilyen irtózatos, éppen olyan nevetséges. Tragikomédia. A lárvát le kell venni. Az idő hatalmainak, főként az idő legfőbb hatalmának, a Szent Szellemnek ereje nem az, hogy az ember a lárvában megdermedjen (tragikomikusan meghaljon), hanem az, hogy üdvözüljön. Ezért az idő legmagasabb értelme az, hogy üdv. Ezért a történet valódi értelme (formája) az, hogy üdvtörténet. Aki nem ebben az értelemben él, az menthetetlenül tragikus-komikus és –

Bormester történetét én igen sok helyütt a magam belátása szerint megváltoztattam, éspedig, mint sejteni lehet, nemcsak azon a harminckilenc ponton, amelyet felsoroltam. Könnyen el tudom képzelni, hogy az olvasó ennek a leleplezésnek egyáltalán nem örül, mert hiszen, méltán, Bormester történetére is gyanakodott, több alkalommal teljesen bizalmatlan volt, de ha tudta is, hogy a falhoz állítják és kinevetik, kényszerűségből elfogadta. A játékba be van vonva, és az egészhez jó képet kellett vágnia, különben ő is menthetetlenül nevetségessé válik. Most még én is megjelenek (az agent spirituel, akinek csak közvetítenie és minden önhatalmú megnyilatkozástól tartózkodnia kellene), és kiderül, hogy a történetből itt egy kicsit elvettem, ott hozzátettem valamit, amott megváltoztattam, egész részeket kihagytam, és ezt azzal tetézem, hogy az eltéréseket felsorolom, de rögtön kijelentem, ez a felsorolás is éppen olyan megbízhatatlan, mint a többi, mert én más korrektúrát is végeztem, de erről nem vagyok hajlandó nyilatkozni.

A dolog eredetileg is módfelett bonyolult volt, most azonban már végképp és teljes egészében olyan átláthatatlan lett pont, mint a valóság. Én ezt az új helyzetet Bormesterrel közölni akartam, de hogy, hogy nem, erre alkalom nem kínálkozott, s így közöttünk ez a tárgy szóba sem került. Biztos vagyok abban, hogy Bormester az egészen rendkívül mulatott volna, sőt azt ajánlotta volna, hogy a dologba vonjunk be még másokat is, szakértőket, sőt pszichológusokat és szociológusokat és történészeket és papokat, és mindegyik vegyen el belőle valamit, és tegyen hozzá, és teremtsünk olyan műfajt, mint a homéroszi énekesek vagy a Mahábhárata, szóval ha farce, akkor legyen farce, mindenki mondja el, ki volt életében a legnagyobb bolond, akivel találkozott, mert, mint Bormester mondta volna, ebben a játékban úgyis én nyerek, vagyis én vagyok, aki tudom, a legnagyobb bolond, akivel életemben találkoztam, én magam vagyok.

Az olvasóval én tisztában vagyok, szólt Bormester, vagyis tudom, hogy az is olyan ember, mint a többi, a másikkal csak rögeszméinek segítségével érintkezik. Éppen ezért, ha a tanár, a pap, a politikus, a korcsmáros, a szociológus, a fuvaros, a rendőr, a vincellér, a gyöngyhalász, a beduin, a katona, a matróz, a kalauz, a kőfaragó, az asszisztens, a fogtechnikus, a mázoló, a vezérkari főnök, a hóhér, a papírkereskedő (vagyis a létfenntartás által kompromittáltak egésze) társadalmi rokkantságát (kenyérkereső foglalkozását) megnevezi, én azonnal elfogom mondani, hogy a regényről miképpen vélekedik, és azt milyen szempontok alapján óhajtja kijavítani. Cseppet sem érdekes emberek. Komolyan kizárólag a naplopót tudom venni, éspedig azért, mert ő az egészre fütyül. A rögeszme, mint tudja, társadalmi rokkantságot teremt, de viszont a társadalomban elfoglalt, úgynevezett foglalkozás feltétlen következménye rögeszme kell hogy legyen. Ezek mind született irodalmárok. A naplopó az egyetlen, aki ebből a csőcselékből magát kivonta. Ő azonban, persze, nem olvas regényt, vagy ha mégis, a fa alatt egy lapot álmosan átböngész, mielőtt fenekét vele kitöröli. Ebben én mélyebb és őszintébb kritikát vélek látni, mintha az olvasó a kölcsönkönyvtárban visszaadja és szól: Bolond egy dolog, most kérek valamilyen hivő könyvet, mert úgy érzem magam, mintha a pokolbeli üstben megfőztek volna. A naplopó a fa alatt a fűben, mikor a gyomrát szőlővel kellemesen megterhelte, választhatna lapulevelet is, vagy puha árvacsalánt. De ő pont e történet valamelyik kimagaslóan remek részét választja, tegyük fel, Pataj és Abihail szerelmi kettősét, amely jelenetre különösen büszke vagyok.

Persze, szólt Bormester, és felsóhajtott, van még valaki, aki engem a naplopónál is jobban érdekel. Az ismeretlen. Akiről semmit se tudok. Van valahol, de ez az egyetlen, amit róla tudok. Ön megint azt fogja mondani, hogy javíthatatlan misztikus vagyok, mert végeredményben az Ineffabile-re (En Soph, Ungrund) vagyok beállítva. Másnak ez eszébe se jutna. Nekem ez most mindegy. Ó, az ismeretlen! Még csak beszélni se tudok róla. Csak jelenlétét szenvedélyesen kívánom. Ön azt hiszi, hogy csalódnék benne? Az is olyan őrült, mint akár ön, vagy én vagyok? De várjon, van nekem más kötelezettségem is –

Madame, ön bizonyára meg van sértve, mint mondja, joggal, és neheztel, amiért nemét oly kedvezőtlen színben tüntettem fel, olyan példányokban, amelyek ugyan (kétségtelenül) vannak, de (inkább kivételek is) távolról sem jelentik még az átlagos nőt sem, az eszményiről nem is beszélve. Madame (Mademoiselle), talán szívesen venné, ha ebben a történetben ön is szerepelhetne (nem egészen úgy és olyan módon, ahogy önt férje vagy bátyja vagy apja vagy barátnője látja, hanem abban az alakban, ahogy ön saját magát látni véli, úgynevezett igaz perceiben, a nemesség és a gyengédség és a tiszta kedély és más nagy női erények virágzása pillanatában, amikor ön nem rigolyás, nem indulatos, nem táplál sem bosszút, sem irigységet, nincsenek rohamai, fej- vagy hasgörcse, még csak nem is szeszélyes, nem türelmetlen, de még csak nem is követelő, nincs megsértve, nem álmodott rosszat, nem bosszús, nem ingerült), vagyis mondom, a történetben ön is részt vehetne, és az ön elbájoló személyében igazi női regényideált lehetne teremteni. Ön, Madame (Mademoiselle), rossz néven veszi, hogy eddig kizárólag csakis olyan nőkről volt szó, mint Marcella grófnő, akár csámpás cipőjével, akár később brüsszeli csipkés hálóingével, de komikus figura. Itt van aztán Laura, kétségkívül túlzó háziasszonyi erényeivel, aztán beteges babonáival. Itt van Mirabel, aki férjét megette, aztán Hoppynak egy sereg gyereket szült, és lábait úgy tette a földre, mint a törzsőrmester. Itt van a szörnyeteg Auguszta Kornélia, a boldogtalan Fillér Joachimné, Bella, Améline, akinek a női ideált, sajnos, oly kevéssé sikerült megközelíteni, és itt van végül Abihail, ó, Abihail, aki szenvedélyességében kétségtelenül vonzó, de bizonyos társadalmi törvényekről oly sajnálatosan megfeledkezett, hogy ezért nevének kiejtésétől talán inkább tartózkodjunk. A női nemről, mondja, ön, ezek a marionettek teljesen hamis képet nyújtanak, és bizonyos tekintetben sértő lenne, ha valaki az egész nemről véleményt ezek alapján alkotna. Ön tiltakozik. Ön Shakespeare-re és Dantéra és Goethére és Keatsre hivatkozik, és azt mondja, hogy ha a nők többsége olyan lenne, mint az említettek, soha a földön önfeláldozó szerelem és boldog házasság és békés családi élet nem valósulhatott volna meg, és a görögök Aphroditéket nem faragtak volna, és nem lenne olyan fejünk, mint Nofretete és Raffael- és Velazquez-madonnánk és Renoir-szemű nőnk. Nem is hiszem el, mondja ön, hogy az elbeszélő ezen a téren jóhiszemű. Követelem, hogy ön azt a hibát, amit a női nemmel szemben elkövetett, tegye jóvá, olyan leányokat és asszonyokat ábrázoljon, akik nemüket nem kompromittálják.

Az ön felháborodásának jogos voltát (Madame, Mademoiselle) bizonyos tekintetben kénytelen vagyok elismerni. Tudom, hogy az eddig szerepelt nők egyáltalán nem nyújtanak biztosítékot arra vonatkozólag, hogy a földön valaha is mély szerelem és békés házasság megvalósulhatott. Sőt. Aki ezeket a hölgyeket megismeri, nem fog ellenállhatatlan kényszert érezni, hogy azonnal megnősüljön. Az illető talán csodálkozni is fog Dantén és Keatsen és a többi költőn és festőn és szobrászon, hogy azok, igen okos ember létükre, a nőkről aránylag oly magas véleménnyel voltak. Nem, Madame, én most nem Lady Macbethre és Gonerilre és Reganra és Jago feleségére és Hamlet anyjára gondolok, és nem például Dosztojevszkij és Sterne és Swift és Balzac és Tolsztoj és Cervantes nőire, akik egészen alaptalanul beszéltek a nők léhaságairól és pénzéhségéről és züllöttségéről és kéjsóvárgásáról és kapzsiságáról és mohóságáról és komiszságáról és aljasságáról és kicsapongásáról és durvaságáról és arcátlanságáról és mocskos szájáról és szennyes fantáziájáról és sötét rosszhiszeműségéről és hatalmi éhségéről és összeférhetetlenségéről és folytonos fecsegéséről és zsémbességéről és zsarnokságáról és. Elég? Ha óhajtja, Madame, legyen elég. El is határoztam, hogy én a következő, wertheri részben főképpen nőkkel foglalkozom. Előre nem szólok egy szót sem. Majd meglátja. Mint ahogy az első rész témája a hős neve volt, a második rész témája a hős születése és a valóságba való belépése, ennek a harmadik résznek a témája a hős szerelme és házassága lesz. Az események ebben a részben úgy bonyolódnak, hogy a történeti kezdemény a nők kezében van. Igyekezni fogok a nőkről kimerítő információt nyújtani és a nők iránt tanúsított hódolatomat széles alapokon kifejteni. Ez számomra annál könnyebben lesz lehetséges, mert, mint tudja, Madame, nemcsak saját élettörténetemet beszélem el, hanem magamat ebbe a történetbe szakszerűen beledolgoztam, és életem egyes részeit igyekeztem a kor szempontjából is maradéktalanul megérteni. Ígérem, Madame, hogy ön meg lesz lepve. Ön, Madame, sok helyütt a szégyentől el fog pirulni (én a piruló nőket rendkívül kedvelem). Én ugyanis azon a véleményen vagyok, hogy az a rész, amelynek elbeszélését most mindjárt elkezdem, nem egyéb, mint modern korunkban a matriarchátusnak (nőuralomnak) első határozott lépése, és mi ma itt a földön azért élünk oly boldogan és rendezett körülmények között, mert a történet irányítását egyre inkább a nők veszik át, és bennünket mindinkább olyan dolgok kezdenek körülvenni, amelyek a nőknek annyira tetszenek. Ez a skandalózus korszak, azt hiszem, már a múlt században megkezdődött, de az új század elején, amikor én körülbelül húszéves, nősülés korában levő fiatalember voltam –

Tartalom

Következő