Tartalom

Következő

III.

GONG

on vous a trompé, szólt Vatta úr. Havasi rétek? Alpesi flóra? Magaslati levegő? Rétek helyett íme a tehéntrágya, patak helyett a kanális, és nézze csak a desperát kilenc kórót, botanikailag tényleg még fenyő, s ah, a tetején van is néhány tűlevél. Csendes otthon, le mot juste, családi üdülő –

(a fűben ül, hátát a kanadai nyárfának támasztja és konferál)

a poshadás, esküszöm, otthon a Kiserdőben különb. Gyakran járok arra. Ismeri Jávorkát? Meg kell ismernie. Un homme du bon Dieu. Hegyoldal és földkunyhó, aztán tölgy, akác, kőris, úgy ismerkedtem meg vele. Érdemes. A piacra megyek. Ott ül, előtte kosár. Cseresznyeszárat veszek ki, és azt mondom, szárat cseresznye nélkül sajnos nem veszek. Ő erre rám néz. A kosárba, megint rám, a szárat a kezemből lassan kiveszi, cseresznyeszemet keres és belepróbálja. Ez sem. Sorra szedegeti a szemeket, és próbál. Ez sem. Ez sem. Csodálkozom. Le coup a porté. Hagyja, mondom. Fejét rázza. Meg kell lenni. A kosarat kiborítja, a szemeket sorra próbálgatja. Ez sem. A dolog már kényelmetlen. Mit akar? kérdem. Meg kell lenni, szól, a szárhoz tartozó szemnek itt kell lenni, nem veszhetett el. Tovább szedeget. A piacon többen odajönnek. Le akarom beszélni. Rien n' y fit. Meglesz, szól ő buzgón. Rendben van, mondom, elismerem, hogy eszemen túljárt, most hagyja abba. Meg kell lennie, szól. Körös-körül az emberek nevetnek. Én menni készülök. Ne menjen, mondja ő, mindjárt meglesz. Inkább megveszem az üres szárat, mondom. Szárat, szól, cseresznye nélkül sajnos nem adok el. Jól van, akkor dobjuk el. Vagy megveszem az egész kosarat. Pour la gloire. Ez volt a megismerkedés.

(én a heverőben feküdtem, és a nyár végi eget néztem)

Meghívott, és el is mentem, ott lakik a domboldalon, már harmadik éve, felesége a kecske, sajnálom, hogy e viszonyból kicsi faunok nem születhetnek, elragadó lenne a tölgyes ott kecskelábú és bakszarvú kis kölykökkel, amint mekegnek, a kakukkfüvön hemperegnek, és a leányokat rémítgetik. Sajnos a kecske és az ember, úgy, mint a görögök korában, már nem kereszteződik. S így a dolognak különösebb érdekessége alig van –

(Vatta úr mindkét kezét kitárja)

Sokat beszélnek róla, s a pletyka mind igaz. Könyvtára számban elég szegény, de minőségben. Az első mű, találja ki. A Biblia. Ön modern ember, mondom neki. Igazán? kérdezi komolyan. Aztán a Faust, két kötet Shakespeare, Don Quijote, néhány Balzac, Zola, Tolsztoj, Ibsen, természetesen a Raszkolnyikov, Sophoklés, nem gabatine, egy sereg röpirat –

(lábát felhúzza, hogy kezével simábban gesztikulálhasson)

Úgy, mondom, szóval ön ilyesmit olvas? Ön forradalmár? Nem, válaszol Jávorka, csaknem egyszerűen, a forradalom nem valami magasrendű, de igen jóravaló gondolat. Arcába nézek. Hogyan? kérdem. Jávorka zavarba jön. Talán, amit mondtam, hibás? kérdi. Sőt, mondom, amit ön mond, az remek. Én így gondolom, szól és félrenéz.

(két lábát kifeszíti, és még jobban elhelyezkedik)

Van kedve néhány modern emberrel érintkezni? Csütörtökön délután találkozunk Kornélnál, Kornél boxbajnok és diák, a periférián lakik, mert minden rendes forradalom a periférián kezdődik, vagy a szalonokban. A folyóiratot is ott szerkesztjük. Semmi style tourmenté. Jávorka szívesen eljön. Névlegesen a kört Ambrus vezeti, divatból kiment ember, inkább kerge, és botrányosan műveletlen. Zorge Manassé a pénzt adja, hogy a lapot kiadhassuk, Hoppy Demonax ugrálni szokott, Simor és Hedry, nők is, Marianne és Hertha és alkalom szerint többen. És ön, monsieur Bormester?

(Vatta úr reám néz, én a heverőből intek, hogy igen)

Helyzetem ott nehéz. A gyermekszobátlan emberek atmoszférája. Még szobatiszták, de már nem sokáig. Önök nemsokára, mondom, merő épater-ból szükségletüket itt egymás előtt fogják elvégezni. Helyes. Figyelmeztetem önöket, hogy ez takarítás szempontjából rendkívül hátrányos. Ilyenkor meg vannak sértve, de nélkülözni nem tudnak, mert tájékozottságuk szánalmas. Miért járok oda? Még az egyetlen elviselhető banda, ha hülyék is, de legalább igyekeznek nem hazudni. A kritikát itt is gyűlölik, de legalább megtűrik. Én vagyok ott, még csak nem is a debatteur, csak a jópofa. Röhögnek rajtam, és az egyetlen vagyok, aki a dolgok mélyére lát. Pénétrer du regard, érti? Ambrus, ez a farouche, a minap fölfedezte Darwint, és azóta mindenre azt mondja, fejlődés. Azt mondom neki: Nos, uram, a fejlődéselmélet helyessége ellen példa ön saját maga és társasága. Az elmélet azt tanítja, hogy az értékesebb megmarad, az értéktelen elpusztul. Íme, ön és ez a csürhe fennmarad, kell-e még döntőbb bizonyíték a fejlődéselmélet ellen?

(a fűbe oldalt dől, és jobb kezét kinyújtja)

Örülnék, ha közénk jönne, monsieur Bormester, ebbe a chloroanémique csőcselékbe. Jávorka nem vált be, mindig hallgat, mint Hedry. Hedry Lőrinc, az ördög tudja, honnan került oda, minden csütörtökön pontosan megjelenik, azt hiszem, az egészből semmit sem ért. Régi vasutascsákóban jár, harcsabajusza van, néha feláll, kimegy, a folyosón a sarokba vonul, mintha vizelne, zsebéből pénzt vesz elő, és megszámolja. Tizenkilenc fillér. Hedry elgondolkozik, a pénzt visszateszi, de egy óra múlva nyugtalankodik, feszeng, valami eszébe jut, megint kimegy, pénzét előveszi és megszámolja. Megint tizenkilenc. A távolba néz, valamin erősen gondolkozik. Tizenkilenc. Nem különös?

(a penzió épületében zongora és ének)

Schumann, szól Vatta úr. Már vártam. Mindennap Schumann.

Ki énekel? kérdem.

Kanavász Angela úrhölgy, szól Vatta úr konferáló hangján, Kanavász Antal ezredes leánya. Schumannt énekel, Lala úrhölgy kíséri, a nagynénje. Lala úrhölgy zongora- és énektanárnő, ó, ön nem ismeri? Be kell mutatnom –

Különös hang, mondom.

Alig észlelhetően fals. Még éppen csak hogy nem kellemes, úrileányhang, keserves és cukros, szép leány, de nekem nem tetszik a timbre-je, én a muzsikára kényes vagyok, a zene a megdicsőülés és a léhaság művészete. Lala úrhölgy korrektül zongorázik, esete Liszt, a bravúros és a szélhámos, nem mintha kétféle Liszt lenne –

(felül, és széles mozdulatot tesz)

a mi korunk a Grieg-zene, a malátakávé és a titkos választójog kora. Általában olyan a légkör, mint itt. Csendes otthon, ugyanolyan hirdetés a gyanútlanok számára, déguisement az egész vonalon, de nincs alpesi levegő, sem hegyi patak, sem havasi rétek, csak tehéntrágya és kilenc kóró, vagyis nincs itt más, mint Grieg, malátakávé és titkos választójog –

(Sokk. Július? Beteg. Augusztus? Tüdőcsúcshurut. Orvos, magaslati levegő. Améline a Csendes otthonba ír. Améline, ön jó. Hely van, egész évben nyitva, rekonvaleszcens, kiválóan alkalmas, magas hegyi flóra. Bormester Virgil egészen antikvárius, Bormester Mihály arkangyal csúcshurut és rekonvaleszcens, családi üdülő, százhetvenhat magas, hatvanöt kiló, ez kevés, különös ismertetőjele. Csendes otthon. Sokk. Gyorsvonat második, megérkezik, és első reggel Vatta úr konferansztámadása. A heverőben, szeptember kettő, délelőtt fél tíz, és most Schumann. Sokk. A vonatban Greco-album. Kísértetkék. Holdfény. Nem tetszik, és ez a jó. Hogy vonzzon, taszítania kell. Tavaly Münchenben és Párizsban. Modern képek. Bormester Mihály Párizsba utazott és a modern képeket megnézte. Semmi sem kell kevésbé, mint a kimázolt Greco. A kíntól megnyúlt arcok hátborzongató komikuma. Schumann. Greco-hang. Derengő kék zene. Ez a melankólia csak a nevetésben tud megnyugodni. Júliusig. Hirtelen meggyógyul a gyermekkorból. München, Párizs, Zürich, Bécs. Nem sok. Bormester Mihály, Virgil antikvárius és Améline fia, húszéves, jól érett, három nyelven beszél, jól öltözik. Európai körutazás. Amikor Párizsban voltam. Greco-képek. Debussy. Malátakávé és választójog. Augusztus, csúcshurut és magaslati levegő. Tempo gyorsvonat második és Csendes otthon, egész évben rekonvaleszcens alpesi flóra, és Vatta úr konferál, íme Schumann, a kíntól megnyúlt arcok hátborzongató komikuma. Sokk. A modern festészettől félek. Montaigne: cet art leger, volage, démoniacle. Nézem, amit élek, de nem élem, amit nézek. Kanavász Angela. Úrhölgy. Eau dormante. Szőke, karcsú, elefántcsontszínű bőr. Lehet, hogy barna, kövér. Akkor megcsalt. Hangja Greco. A kíntól megnyúlt hang. Rajongok érte, mert félek. Sokk. Nem tudom követni. Hogy taszítson, vonzania kell. Angela, Améline. Egész évben nyitva. Párizs. Abihail. Malátakávé. Gyorsvonat második, Zürich. Amela. Bécs és Rembrandt. Titkos választójog. Amehail. Versailles és Schönbrunn. Mihály arkangyal művelt fiatalember, bár három nyelven beszél. Sokk. Nem éli azt, amit néz. Abéline. Fél attól, amiért rajong. Szereti azt, aki nem szereti. Csúcshurut, délután négykor harminchét egy, nem sokk. Angehail. Szőke, kövér, sápadt, egész évben nyitva, szeptember kettő, délelőtt fél tíz, arcvonaltámadás. Ez a nevetés csak a melankóliában tud megnyugodni. Angéline. Különös ismertetőjele malátakávé, hogy taszítson, mert vonz. Tetszik, és ez a rossz. Vatta úr főkönyvelő és konferál. Az egyik ott van, a másik nem hallja. Abingela.)

– ebédnél majd bemutatom, folytatta Vatta úr.

(hasán feküdt, bal könyökére támaszkoaott, és jobbját lobogtatta.)

Nem kell megijedni tőle, bár én, bevallom, megijedtem. Olvassa el. Még mielőtt beszél vele.

Vatta úr kis füzetet vett elő. (Schumann.)

Ez a folyóirat. Két cikket írtam, az egyik a bevezetés a moziba, kortörténeti jegyzet, igen szellemes, a másik, amely e pillanatban önre is vonatkozik, a huszadik század legnagyobb kérdése, miért lesznek ma a legerotikusabb férfiak onanisták? Jávorkának is van benne kis tanulmánya az almaszedésről és almaszedőkről.

(másik oldalára fordul, aztán felül, lábát maga alá húzza.

Schumann.)

A folyóirat a legtöbb, amit ez a par excellence epigon korszak adni tud. Nem vagyunk ostobák. Sápadtak vagyunk. Fő jellemvonás az émoussement des passions. A cím az én intenciómnak nem felel meg. Jelenkor. Fantáziátlan és nem is igaz. De leszavaztak. A megjelenést elhatároztuk, valamirevaló ötlete senkinek sem volt. Legyen Troglodyta, mondom én, sőt Neotroglodyta. Úgyse érti. Legalább. Nem jó? Vagy legyen Szappan. Szimbolikus cím, ezzel akarjuk a megkoszosodott emberiséget megmosdatni. Nem tetszik? Persze, patetikus kell. Akkor legyen Spartacus. Vagy legyen Torquemada. Szép cím. Legyen Kiskávéház, ügyes kínai cím. Ez se jó? Akkor legyen Oroszlán. Félelmetes, ordításától reszket a kispolgár. Legyen Plebejus. Büszke cím. Vagy Napóleon, még büszkébb. Őszintén ajánlom. Ég a ház. Ez jó, a tűzoltóság előfizetése biztosra vehető. Nem tetszik? Kár. Szegény elveszett lelkek kalauza. Kicsit hosszú, nem baj. Legyen Köd, mert ebben tényleg sok az igaz. Legyen Cucli, ez vicces és ízléstelen. Solness építőmester. Vagy legyen mozicím? Sikoly az Éjszakában. Véres Rongyok. Doktor Moreau Szigete. Legyen csak annyi, hogy Százegy. Ez izgalmas. Olvasta a legújabb Százegyet? Remekül hangzik. Ha valami unalmasat akarnak, legyen Modern Idők vagy Új Világ, vagy Új Társadalom. Legyen Éljen az Igazság. Kolumbusz, célzással az újvilágra és a tojásra. Legyen Pástétom. Kolbász. Nem, legyen Pacal, ez szemtelen, ehhez ragaszkodom, Pacal legyen. Vagy Politeia? Éljen a klasszikus ókor. Legyen Fiat Justitia. Képzelem, a papok mennyire megijednének. Legyen Pax vagy Requiescat vagy Circumdederunt. Egyik sem? Akkor talán héber cím. Mondjuk Béth ha Széfer. Vagy Sulchan. Vagy Lechem hajóm. Nem kell héber? Akkor szanszkrit. Tamas. Rajas. Sattva. Nem, legyen Avidya. Ez a legjobb. Eszperantó? Nem, legyen francia. Legyen Faridondaine. Legyen L' âme Damnée du Village. Legyen Marette. Vagy Dos Vert. Legyen Godiche. Legyen Dans L' Eau Jusqu'au Cou. Gyönyörű. Nem kell? Kerékvágás. Vörös Fonal. Mi vagyunk a vörös fonal, amely a történeten végigvonul. Olvasta már a Vörös Fonalat? Por és Hamu. Nagyon jó. Rétes. Most nyújtják. Vagy inkább Mazsola? Legyen Pirkadat. Célzás Böhme és Nietzsche Morgenrötéjére. Legyen Lócitrom. Inkább Korgó Gyomor. Paradicsom. Piszkavas. Snájder Fáni. Óriási. Legyen Csak Egy Kislány. Ez se kell? Mit akarnak? Ennél jobbat nem tudok. Legyen Valag. Ez komoly, nehéz és tömör cím. Legyen Bögre? Legyen a következő: Kis Kacsa Fürdik Nagy Fekete Tóban. Nem, legyen Mit Sütsz Kis Szücs? Ilyen még úgyse volt. Legyen Kémény. Vagy Szégyenfolt. Lelkiismeret. Vagy Tüske, vagy Pipaszár, vagy Furulya. Elefánt. Legyen egzotikus? Nem bánom, legyen Quadalquivir. Ahmed. Ez eddig a legjobb. Az Ahmed legújabb száma. Utazás a föld körül. Ez is jó. Petrus. Ezt válasszuk, a csuhások megpukkadnának. Legyen Koronaügyész. Legyen Calais, célzással a szorosra és Rodin szobrára. Legyen Waterloo. Éljen! Mit akarnak? Legyen Novum Organum? Legyen a Tiszta Ész Kritikája? Legyen Don Quijote vagy Valóság és Költészet vagy Hamlet vagy Feltámadás vagy Candide, bravó, legyen Candide. Ez se kell? Legyen Jóéjszakát. Legyen Nincsen Pénzem, de Majd Lesz. Négyszögletű Kör, Odvas Fog, Ragacs, Jupiter, Gáz, Kávéskanál, Deszkakoporsó. És végül mégis jelenkor lett. Extrémité inférieure.

(Schumann. Vatta úr hátát a nyárfának támasztja.)

Tulajdonképpen azt szerettem volna, ha a folyóirat címe A Lemur lett volna. A lemurok korszaka kezdődik. Itt, devant les yeux. Ezt itt nem olvasom fel, majd megnézi. Érdemes. Bevezetés a moziba, a mozi a plebejusművészet, vagyis a nemművészet, amikor szórakozássá válik, az embert önmagától megszabadítja. Az idegek dolga, a szellemnek semmi köze hozzá. Bevezetés Lemuriába. Beülnek a sötétbe, és hagyják magukat felizgatni. Itt van a második számban kis cikkem a Zugevőről. A lemur. A zugevő sonkás zsemlét vesz, vagy fügét, leginkább nápolyi szeletet, cukrot vagy csokoládét, beül a moziba, és a sötétben egyedül eszik. Közben izgul. Azon gondolkozom, hogyan lehetne a kéjt fokozni. Mondjuk a kétszemélyes nézőhelyekkel. A dráma alatt csokoládét ennének. Őrületes lenne. Képzelje csak, őnagysága bemegy a moziba, ahol a gonosz csábító a hősnőt tőrbe csalja, és már-már leteperi. Les bourreaux eux-mêmes pleuraient. És akkor, tout à coup, csokoládészopogatás közben érzi, hogy a mögötte levő, nyilván férfi, őt szexuálisan szórakoztatni kezdi. Ah! Micsoda halmozás! Ez Lemuria. Saját definícióm. Büszke vagyok rá. A lemurok matriarchátusban élnek, csak az a fontos, ami a nősténykéknek tetszik. Például a mozi és a zugevés és a kétszemélyes nézőhely.

(Vatta úr a folyóiratot kinyitja. Schumann.)

Ez itt a másik, a huszadik század legnagyobb kérdése: miért lesznek a legerotikusabb férfiak onanisták? A dolog viccesen hangzik, de kár nevetni. Ez az utolsó előtti bekezdés. Most már ön is tudja, Madame, hogy egy idő óta erotikus férfiakkal miért nem találkozik, vagyis, akikkel találkozik, csupa vessard, az aktust expressz elvégzi és horkol, vagy pedig béka. Undor. Nos, Madame, tudja, hogy az erotikus férfiak nem vesztek ki, csak visszavonultak és onanisták lettek, nem mert obstruálnak, hanem mert ők is pontosan úgy vannak, mint ön. Az erotikus nők elmentek apácának, vagy kurvák lettek, szóval a komoly számítás köréből kiestek, és így szegény erotikus férfiak kénytelenek malacok lenni, mert a színpadon levőkre rá se tudnak nézni. Az erotikus férfi! Qu' est-il devenu? Mit kezd az ilyen kozmetikai remekművel? Őt nem lehet becsapni. Hiába mázolja ki magát. Fausse alerte. Nem is kell, hogy úgynevezett szép legyen, bár ez nem hiba. Egészen más kell, ön tudja, Madame, különösen este, ha levetkőzik, és csípőjét a tükörben megnézi, vajon megvan-e még. Mi az, amit az erotikus férfi követel? A kozmetika elnézhető, gyarlóság, mert, kérem, a harmadik csók után az ön arcán már úgysincs egy csepp festék sem, frizurájának is vége, nyaka és hónalja izzad, blúza csupa gyűrődés, szoknyájáról nem is szólva, és az egész toalett odavan. A dolgot az erotikus férfi nagyon komolyan veszi. Az erotika? Question de fait. Persze ha ön ebbe a játékba belemenni fél, és kozmetikájáért reszket, akkor szegény erotikus férfi mit tegyen? Ó, a szerelem egészen ritka dolog lett, a szerelmi házasság pedig kivétel. A házasságok ötven százalékát, mondta egy bölcs, hiúságból kötik. Másik negyvenkilenc százalékát érdekből. Marad egy százalék a rendkívülien őrültekre. De szerelem? Találkozott ön már, Madame, szerelmi házassággal? – Mit szól hozzá, monsieur Bormester? Most még az utolsó bekezdés, majd elolvassa. E cikkel nagy sikerem volt, százharminckilenc levelet kaptam, rózsaszínt, lilát, drappot, világoskéket, különböző illatokban –

(Ebédharang. Vatta úr feláll.)

Jön enni? Zöldségleves, ön még nem tudja, mindennap zöldségleves. Borjúpörkölt és almás pite. Jöjjön, bemutatom Lala őnagyságának, mert Angelához az út rajta keresztül vezet –

Nem, nem, kedves Bormester, fölösleges, az udvariasságot megkövetelem, de nem szeretem, egy szót se, majd én, én itt nem érzem jól magam, de Angelát kötelességem volt gardírozni, nálunk a családban senki, csak én, sajnos, önnek, ha velünk meg akar ismerkedni, családunkról sok mindent tudni kell, ahogy én, persze, értem, és nincs ellene kifogásom, Angela iránt érdeklődik, sőt helyeslem is, hangja elragadta önt, nem csodálom, de jöjjön közelebb, én bizalmasan közölni akarom, ezt önnek tudni kell, Angela a bűn gyermeke (halkan), a bűn gyermeke –

Lala szigorúan néz, elszomorodik, felsóhajt, kezét messze kinyújtja, szemét behunyja, átszellemül, még sokkal halkabban: a bűn gyermeke –

Házasságon kívül született? kérdem tartózkodva és gyengéden.

Lala visszahőkölt, lornyonját kebléből kivette, és hosszasan arcomba nézett.

Nem, nem tudom, szólt végül, mi adott önnek okot arra, hogy Bormester úr! (felkiált) Önmagát korán leleplezte –

Azt mondta, szólok megrettenve, és az áthidalást keresem.

A bűn gyermeke, mondta suttogó hangon, és a lornyont leejtette. Ó, nem. Ez nem jelenti azt, hogy. Ő. Milyen szennyes képzelet, hadd nézzem meg önt jobban, nem is látszik, hogy ilyen romlott –

Mit ért az alatt, hogy a bűn gyermeke? kérdem igen mérsékelt és tisztelettudó hangon.

Angela, szólt Lala nagyon halkan és feszélyezve, Kanavász ezredes első házasságából született, attól a ledér nőtől –

Ledér, mondom én.

Helyesen ítéli meg. A szó talál. Ledér volt. Ó, szegény Gitta sokat szenvedett. Még most is szenved. Gitta az én húgom, Kanavász ezredes második, de igazi és törvényes felesége. Az első házasságból született Angela, a bűnös házasságból, a ledér nőtől, szegény gyermek, én bűnös származását igyekszem vele elfelejtetni. Hogy őt házunkba fogadjuk, sokáig ellene voltam, a bűnt hozta magával, tiltakoztam, mert én a bűntől irtózom –

Nem értem egészen, szólok, az ezredes úr első házassága talán nem volt törvényes?

Lala a lornyont ismét föltette.

Uram, szólt és kiegyenesedett, miért sérti meg ön ismét családunkat? Hogyan merészelheti azt gondolni, hogy Kanavász, ezredes létére, törvénytelen házasságban élt, és Angela ilyen házasságból született? Vegye tudomásul, hogy Kanavász bármilyen ember legyen is, annyira sohasem tudna önmagáról megfeledkezni, hogy –

Igazán nem értem, szólok. Ha törvényes házasságból született, akkor miért a bűn gyermeke?

Lala a lornyont leejti, előrehajlik és suttog. Uram, lehet, hogy ön majd Angelát feleségül veszi, ha a gondviselés így határozott, én engedek, mert én hiszek a gondviselésben, de soha ne éreztesse vele, hogy ön ezt tudja, ígérje meg, ne árulja el, hogy megmondtam. Ő ezt tudja, szegény gyermek, és sokat szenved, tegye őt boldoggá (megrendülve), felejtesse el vele bűnös származását (könnyezik), ígérje meg. Higgye el, ha én nem lennék, Angela régen elzüllött volna. Az egész család. Mindenki. Sokszor éjjel nem alszom, a gond, de a kötelesség –

Lala sóhajt, és szemét lehunyja.

Végtelenül kezdem tisztelni, mondom ijedten.

Más nem bírta volna. Én. Ki tudja meddig? Lehet, nem sokáig. Még szeretném megérni, hogy Angela sorsát igazi férfi átvegye, hogy (suttog) a sírban nyugodtan tudjak pihenni. Az egész ház. Minden gond. Hónapokig nem alszom, és nem tudok enni. Beteg vagyok (tomporát fogja). A Braquilleux-idegem. Sokat szenvedek –

Kezét fölemeli. Átszellemül.

Ha én nem lennék. Kanavász? Ó, majd megismeri. Gitta? Fanny? Ő jó, de nem épeszű. Angela? Nehéz feladat, de viselem. Három évvel ezelőtt az a ledér nő meghalt. Már nem gyűlölöm. Angela tizenhat éves volt, és Kanavász azt mondta, hogy Angela nevelésének befejezéséről ő kíván gondoskodni. Ön? kérdem, ön akar valakinek neveléséről gondoskodni? Hivatottnak érzi magát arra, hogy, mondja csak nekem, Kanavász ezredes. Az apja vagyok, szólt Kanavász. Bűnben fogant gyermek, mondom én irtózva. Micsoda bűnben? kérdezte Kanavász. Törvényes házasságban fogant. Anyja ledér nő volt, mondom én. Angela anyja nem volt ledér nő, felelte Kanavász. Amiért nem illettünk egymáshoz, azért ő nem volt ledér. Sohasem csalt meg, békésen elváltunk. Ledér nő volt, kiáltom én, és Angela bűnös ágyban fogant. Szememet eltakarom. Kanavász meghökkenve néz reám. Ön a helyzetet hamisan ítéli meg, szólt. Ön, kiáltom erre én, nyugodjon meg, én a helyzetet egészen jól ítélem meg. Az ön első házassága bűnös viszony volt, ha látszat szerint törvényes is. Semmi oka sincs ezt feltételezni, mondta ő remegve. Angela pedig bűnös viszonyból származott. Én tiltakozom az ellen, hogy őt ebbe a házba hozza. Vagy, ha mégis, én és Fanny azonnal távozunk, és én Gittát, az ön feleségét is felszólítom, hogy távozzon, mert ha önnek a bűn kedvesebb, mint hites felesége, akkor. Kanavász elhallgatott –

Azon a hangon, folytatta Lala, amellyel én Kanavásszal beszélek, nem kell csodálkoznia (mindkét karját kitárja). Én önt bizonyos tekintetben már a családhoz tartozónak érzem (önkívületben), ön jól nevelt fiatalember, és ön Angela biztos támasza lesz, ne csodálkozzon, hogy Kanavász ezredessel így beszéltem, kénytelen vagyok önnek, titkot, ígérje meg –

Ígérem, mondom.

Senkinek, kiáltott Lala.

Senkinek, mondom én.

Még Angelának se, szólt suttogva. Ígérje meg.

Ígérem.

Ön derék fiatalember –

Fejemet lehajtom, és szerényen nézek.

Senki se tudja. Senki. Talán Gitta néha érzi, ritkán érzi, néha, szegény. Én (egészen halkan), én. Én (még halkabban) áldozat vagyok. (Szemét megtörli, sóhajt, csuklik, nehezen lélegzik.) Én (folytatta csaknem hangtalanul) áldozat vagyok.

Ezt így, mondom, még nem értem –

Kanavász, szólt Lala egészen hozzám hajolva, Kanavász ezredes engem szeretett, és most is engem szeret –

És miért nem vette el?

Feláldoztam magam, lehelte ő. Gittának adtam őt. Lemondtam róla. Legyen Gittáé. Szegény Gitta, nem tudta. Kanavász se tudta. Csak én. Feláldoztam magam. Sokat szenvedek. Ön nem tudja, milyen sokat szenvedek. Én családomért feláldoztam magam.

Ön nagyon jó, mondom hazudva.

Erről önnek sejtelme sincs (könnyezik).

Tovább hazudok. Mint a szent, szólok.

Igen, szól, és nehezen lélegzik. Én már erre sokat gondoltam. Én szent vagyok. Így csak szentek tudnak szenvedni. Ő engem szeretett, és (szemét eltakarja) én is őt. Még most is. Én lemondtam róla. Én magamat feláldoztam. Legyen Gittáé. Ő csak legyen boldog. Én elviselem a szenvedést. Szívem vérzett. Még most is. Én erős vagyok, én az áldozatot elviselem. Gitta nem bírta volna ki –

És Kanavász ezredes? kérdeztem. Őneki mindegy volt?

Lala felsóhajt.

Kanavász. Ó, Kanavász férfi. Ő erről talán nem is tud –

Lala fejét lehajtja, és bizonytalanul int. Csak férfi, mondja újra, őrá ez nem is tartozik –

Azon a véleményen van, kérdem, a férfiak általában nem tudják, kit szeretnek?

A nők jobban tudják, válaszolt Lala.

És? kérdem.

Feláldoztam magam Gitta boldogságáért, és azóta is, a családnak, ez nekem kötelességem –

Tragikus –

Ön jól látja. Ez a helyes szó. Az én életem tragédiája. Szegény Gitta. Nekem a családra vigyáznom kell. Én nem engedhetem, hogy a bűn csíráit a családba hurcolják. Én tiltakoztam az ellen, hogy a ledér nő züllött gyermeke a tiszta családot megfertőzze. Szegény Angela. Ő erről semmit sem tudott. Kanavász akkor őt intézetbe akarta küldeni. Kanavász nem rossz ember, de. Micsoda intézetbe, kérdem, talán zárdába? Nem, szólt ő, nem kívánom, hogy apáca legyen. Angela nem apácatermészet. Azt tudom, mondom én nyomatékkal, hogy a ledér nő leányából apáca nem lehet. Szóval világi nevelőintézetbe? Igen, szólt ő. Én, mondom erre, önről azért többet hittem, Kanavász ezredes. Ön képes lenne leányát idegen emberekre bízni? Ön képes lenne saját leányát, bármilyen legyen is, feláldozni? Miért áldoznám fel? kérdi ő. Jól van, mondom erre, majd akkor feláldozom magam én. De csak egy feltétel alatt. Én az ön bűnös gyermekét a házba fogadom, ha ön gyermekét reám bízza. Én már annyi áldozatot hoztam, hogy ezt is meghozhatom. Nem tudnám elviselni, hogy a gyermek romlott idegen emberek között legyen. De kérem, kiáltott Kanavász, a nevelőintézetben romlott embereket nem alkalmaznak. Csak bízza rám, mondom én, tudom, hogy mi az a nevelőintézet. Fenékig romlott. Majd én fölnevelem őt. Ígérje meg, Kanavász ezredes, hogy reám bízza. Én mindent elkövetek, hogy őt jó útra térítsem. Ha kell, én őérte még fel is áldozom magam. Rám bízza? Legyen megnyugodva, ha van valaki a földön, aki az ön leányát a fertőből kiemeli, az én vagyok. Menjen, ezredes, és hozza el őt nekem –

Szédül? kérdezte Vatta úr.

Megvallom, szólok, és a fűbe dőlök, hogy a fűszálak nyakam forróságát enyhítsék. Megpróbálok észre térni. Meg kell menteni, mondom aztán.

Angela úrhölgyet? Angela úrhölgy nem szorul arra, hogy megmentsék. Egészen mást kellene, egyébként –

Egyébként? kérdem.

Ön jó helyről való ember, venu de bon lieu, ahogy mondják, és így nyíltan beszélhetek.

Meg kell őt menteni.

Vatta úr a fűbe ül, ágat vesz fel, és a legyeket hajtja. Ön tényleg szerelmes? kérdi.

Bizonyosnak látszik –

És Angela? Persze Angela menekül. A legelső férfihoz, aki el akarja venni. Szerencsére ön az a férfi. Nem csodálom. Ön csodálja?

Ön Lala őnagyságát felismerte. Látom. Én nem voltam érdekelve, de az első találkozás után én is a fűbe feküdtem. Ez az egyetlen orvosság. Nevét azonban nem ismeri. Majd én elárulom. Olvasta Bachofent? Nem. Keveset olvasott. Ezt rosszallom. Pótolnia kell, mert jófejű ember. Ott majd találkozni fog Lalával életnagyságban. Lala amazon. Egy a fontos, a réputation de vierge, ami azt jelenti, hogy a vérszomjas amazon, aki minden nőn bosszút áll, és minden férfit halomra mészárolna, mert ő szűz maradt. Félelmetes bestia. Úgy kell vele bánni, hogy az ember fejét levágja, de nem néz rá, mert aki arcát látja, a borzalmaktól megkövül. Ön most félig megkövült állapotban van. Ön ehhez a feladathoz még fiatal, és azonkívül sem Perseus –

Az ön intellektualizmusa, szólok, ebben a percben egyáltalán nem szórakoztat –

Olvassa Bachofent, szól Vatta úr, és esetleg Freudot is. Jó modern szerzők. Szerelmi ügyekben elég sok ellensúlyt tartalmaznak. Ön ezeket nem olvasta. Az első fals női hangtól megittasodik. Lala önt el fogja csábítani, Angelát önhöz adja feleségül, aztán elhíreszteli, hogy ön beléje volt szerelmes, ő feláldozta magát, se pose en victime.

Megtörtént önnel valaha, kérdem, hogy a teória kijózanította?

Eredetileg józan vagyok, defetista és dezilluzionált. Engem inkább a dolgok teoretikus oldala érdekel. Ön szenvedélyes ember. Lala minden ép nőt gyűlöl, és minden férfit meggyilkolna. Feltéve, ha mégis férjhez ment volna, akkor azért állna bosszút, mert a szüzességét elvették. A nő alaptermészete az álmos és tunya tenyészet, ez az ő attrakciója, s ez az, amivel reánk annyira hat. A normális nő mindig teherben akar lenni. Az amazon az, aki a terhesség ellen tiltakozik. Ezért az amazon meg nem engedett aktivitásban szenved. Az aktív nőktől óvakodni kell. Persze a tunyáktól is. Azt hiszem, Angela is amazon. Ez most még nem állapítható meg, majd nászéjszaka után, de akkor, jaj –

Eléggé untat, mondom, és a fűben felülök.

Látom, szól Vatta úr. Kár. Ha valaki valamit ennyire akar, csak a veszte lehet. Sajnálnám, bár. Que sais-je? A pszichológia a dezillúzió gyermeke, de az ember nem lehet eléggé dezilluzionált. Tele vagyunk szeméttel. Olvassa Strindberget, aussitőt que possible, a Júlia kisasszony-t. Régi rongyokból vagyunk, a pszichológus a rongyász. Nietzsche azt mondaná, hogy a pszichológus a legkisebb ember. De amit Laláról és Angeláról mondok, akkor is helyes lesz, legfeljebb a valósághoz képest még túl kedvező, túl idealizált –

(Az aggok társadalma. Bormester Virgil antikvárius ötvennégy éves, vörös haja megritkult, Améline tanárnő, nyugdíjazás, aszott kezével a befőttet az uzsonnaasztalra teszi, és azt mondja. Búcsú a szülői háztól. Adieu, Papuli, adieu, Mamuli, adieu, Misike, vigyázz magadra, meg ne hűlj, este a sálat el ne felejtsd. Kesző Benjamin bácsi meghalt, és Kesző Bertalan is meghalt, de él Kesző Domonkos fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos, száznégy éves, mindennap már nem tud lemenni, de hetenként háromszor elmegy, a temetési vállalkozó régen meghalt, fia is öregember, de Kesző Domonkosnak a temetést elmondja, igen, zenés temetés lesz, bár azóta kétszer drágult, de a díjakat megfizette, énekelni fognak és a zászló. Molly tavaly halt meg, feneke teljesen kihűlt, és Molly belehalt, de Böllér Leo őrmester itt maradt, olyan, mint az ötéves gyermek, gyerekkocsiban, enni se tud, reggel és este megszoptatják tejeskávéval. A báró Adenből mégiscsak visszatért, már két éve múlt, kopott ruhában, tar fejjel, de visszatért, könnyzacskói megdagadtak, alsó ajka lelógott, szeme állandóan folyt valamitől, és keze reszketett, de visszatért, és azóta Bella már nem olvas regényt, hanem reggel a bárót felöltözteti, és a cukrászda sarkában leülnek, és kezét megfogja és nézi, és vigyáz rá, nehogy megint Adenbe menjen, este pedig levetkőzteti, és ágyba fekteti, de hálóingét zsineggel az ágyhoz köti, nehogy megint Adenbe menjen, és reggel ismét felöltözteti, és kezét el nem ereszti és nézi, és a báró ajka lelóg, és szeméből valami folyik, és a cukrászda sarkában ül, és Bella folyton fogja és nézi, nehogy megint Adenbe menjen. Vermerán betegségébe nem halt bele, most is él, körgallért visel, a kórház igazgatója, és az orvostudományban végképp csalódott. Nem, kérem, szólt, én oly sok szép orvosi kifejezést ismerek, hogy ön. De kérem, én bevallom. Azt mondjam önnek, hogy garmelán panatelljei dagadtak? Ön erre nyilván megijedne, de biztosítom, semmi oka se lenne, mert nekem összes panatelljeim, még rambóliám is ötven éve dagadt, és makkegészséges vagyok. Hívjon más orvost. Vermerán körgallérját fölveszi és távozik. Hoppy Lőrinc most hetvenkét éves, és megváltozott ő, tökéletesen megváltozott, már nem a régi. Mirabel meghalt, és bánatában utánahalt a strucc is, egymás mellett feküsznek, nem messze Augusta Kornéliától és Barnabás Maximustól. Hoppy Lőrinc akkor magas fekete cilindert vett, és fekete ferencjózsefet és ébenfa botot ezüstfogóval, és cipője mindig fényes, és úgy járkál, és ismerőseit a cilinderrel mélyen köszönti, és ritkán látni, csak hétfőn és pénteken délután fél négykor, Rezeda Mirjám Kárpátiát az énekórára kíséri Lala úrhölgyhöz, Rezeda már tizenkilenc éves, de Hoppy az énekórán ott ül a sarokban csendesen, hallgat és könnyezik, és azt mondja, ó, ha ezt Mirabel hallhatná. Lala úrhölgy erre azt feleli, hogy Rezeda hallásával valami baj lehet. Nem elég finom, szól, mert mindig melléje énekel. Hoppy szép fehér, fekete szegélyű zsebkendőt vesz elő, és szemét megtörüli. Rezedának csodálatos hangja van, szól halkan. Lala úrhölgy bólint, igen, elég jó hangja van, csak a füle. Mindig melléje énekel. Pedig Lala úrhölgy a legkitűnőbb zenepedagógus, aki valaha élt. Mire Hoppy Rezedával hazamegy, fején a cilinder, kezében az ezüstfejű bot. Az aggok nemzedéke. Adieu, Papuli, adieu, Mamuli. Findzsa Szilárd úr takarékpénztári ellenőr, Kanavász ezredes távoli rokona, és felesége, Dolores, sajnos igen görbe lábakkal, egy kicsit púpos is, mint mondják, nem épelméjű. Findzsa Szilárd néha, sőt elég gyakran, mindenesetre többször megtörtént, hogy például megjelent Hoppy Lőrincnél, leült, és azt kérdezte, hol volt ön tegnap délután négykor. Hoppy azt felelte, hogy ő, mivel hétfő volt, Rezeda leányának énekóráját hallgatta meg, mert ő ezt semmi pénzért el nem mulasztaná. Ön, kérem, szólt Findzsa, tegnap délután négykor feleségemnél volt. Hoppy persze hasonló esetekről már hallott, és azt válaszolta, távozzon, uram, mert hetvenkét éves ősz fejem mocsoktalan tisztaságára mondom. Findzsa úr felugrott, és öklét mutogatta. Önt én provokálni fogom, kiáltotta. Távozzon, szólt Hoppy. Ön felelni fog, üvöltötte Findzsa úr. Két hét múlva Findzsa úr este tízkor Bormester Virgil urat kereste, és kérdőre vonta, hogy feleségét miért látogatja titokban. Bormester tanácstalanul nézett Améline-re: Tud ön erről valamit? kérdezte. Améline felsóhajtott. Ó, Virgil, szólt, ilyen idős korban, ettől igazán megkímélhetett volna. De Findzsa úr egy idő múlva kora reggel Kesző Domonkosékhoz rontott. Kesző Domonkosné, kilencvenhat éves, könnyekre fakadt. Domonkos, szólt zokogva, az ég áldja meg önt, száznégy éves korában még mindig kalandjai vannak? És éppen Dolores, a görbe lábú, púpos, még hülye is, ezt érdemeltem öntől nyolvanegy évi házasság után? Adieu, Misike, a sálat el ne felejtsd.)

Ez a gyeppad itt, nézze, mondom, foglaljon helyet, várjon, felöltőmet leterítem.

Angela leült, előrehajolt, és a forrásba nézett. Bogarak vannak benne, szólt.

Igen, kis vízibogarak, szólok, és én is leülök. Ez annak jele, hogy ez élő víz –

Élő víz ? Van halott víz is?

Van, mondom. Abban semmiféle lény nem él. A steril víz ilyen halott. A desztillált víz szenvedélytelen, tehát nem él.

Angela rám néz. Én, szól, a bogarakat utálom. Én nem tudnék ebből a vízből inni. Nálunk otthon a tisztaságra nagyon vigyáznak. Anyám volt ilyen –

(A bűn gyermeke. Ledér nőtől származott. Ez a szó a helyes. Én áldozat vagyok, és ő engem szeretett, és még most sem tudja, mert a családban mindenki bűnös ágyban fogant.)

Beszélne valamit édesanyjáról? Szerette őt?

Ő nem szeretett engem, szól Angela. Ő senkit sem szeretett. Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki szeressen, valami erő kell, igaz?

(Amazon. Fejét le kell vágni. Csak bízza rám, én fölnevelem. A tiszta családot megfertőzte. Titkot bízok önre.)

Biztosan, mondom.

Az én anyámban nem volt semmi erő. Nem tudott szeretni, még ragaszkodni sem. Apám azért vált el tőle. Amikor, elment, drágaköves aranyórát ajándékozott neki, s anyám nézegette, és azt mondta, hogy kedves emlék. Egyszer bajban voltunk, és azt mondja, az órát eladom. Nem kell. Mi nem kell? Olyan különös volt, laza hangjával, minden megindulás nélkül. Akkor tizennégy éves voltam, és nagyon féltem. Ha engem el akarnának rabolni, akkor ő képes lenne ugyanilyen szenvtelenül azt mondani, vigyék. Nem kell. Mi kell? Kezéből a tárgyak kiestek. Tányérok, csészék, kanalak, ruhadarabok, a toll. Csak úgy elnézett valahová, és eleresztette. Apámat is így egyszer csak eleresztette. Én attól kezdtem félni, hogy engem is képes lenne egyszerre csak elereszteni. Nem is gondolna másképpen rám, mint órájára. Volt órám, és már nincs. Nem kell. Mi kell? Úgy halt meg, hogy közben valamire gondolt, és önmagát elejtette. Nem is halt meg talán, csak valahová leesett, és nagyon féltem, hogy egyszerre megint itt lesz, még most is félek –

Akkor biztosan hálás Lala néninek, mert ő nem ilyen. Éppen ellenkezőleg. Ő nagyon erős. Ő biztosan szereti önt –

Lala néni nem szeret engem, szólt Angela, és nálunk nem is lehet szeretni. Még leginkább Fanny, de Fanny nem épeszű. Nálunk mindenki mindig reszket. Nem jó. Jó lenne, ha egyszer, egy napig, egy napig –

(Legyen Por és Hamu. Legyen Fanny. Legyen Lala. A bűn gyermeke. Nem kell. Mi kell?)

Egy napig? kérdem. Mi lenne? Egy napig azt tehetné, ami jól esik?

Egy napig.

(Házassága bűnös viszony volt, ha látszatra törvényes is.)

Mit tenne?

Nem tudom. Azt hiszem –

Mégis.

Azt hiszem, sokáig lennék ágyban. Talán délig. Aztán ebédelnék, de –

Angela zavartan néz. Ki fog nevetni, mondja halkan.

(Eredetileg ledér vagyok, de dezilluzionált. A pszichológia bűnös házasságból származott, ledér nőtől és rongyokból.)

Nem hiszem, szólok.

A cukrászdában szeretnék ebédelni. Csokoládét és habot.

Erre én is gondoltam már. Ha megnősülök, akkor feleségemet egyszer meg fogom hívni, ebédeljünk a cukrászdában –

Angela komoly arccal rám mered. Feláll. Menjünk, szól.

A forrás fölé hajlik. Tükörképét nézi. Utálom a bogarakat, mondja. Lehajlik, követ vesz fel, és a vízbe dobja. Undorodom. Orrcimpája kitágul, elvörösödik. Nem bírom a bogarakat. Hirtelen megfordul, és a forrásba köp.

(Abingela, a sálat el ne felejtsd. Legyen Amazon. Legyen nászéjszaka. Áldozat vagyok, és én fölnevelem őt, mert ő a dezillúzió gyermeke. Gitta javára lemondok róla. Soha senki meg ne tudja. Ágyon kívül tilos.)

Hozzálépek, és kezét megfogom. Ha ennyire bántja, menjünk az erdőbe, a mohos sziklákra ülünk. Van kedve?

Ilyenek most egyre többen lesznek. Érdemes megnézni, amint a folyosón végigmegy, én még azt az embert is felismerem, akitől ezt a járást ellopta, biztosan valami gróf, aki viszont Oxfordból hozta. Egy kicsit mindig sértve érzi magát, és mikor az esetet nekem elbeszélte, a hang igazán figyelemreméltó volt. A méltatlankodás. Nézze csak meg kora reggel, amikor a vendégek cipőit hóna alatt kefélni viszi, orrát a kelleténél hat centiméterrel magasabban. Az incidens egyébként csaknem érdekes. A szolga, nézetem szerint, nem az az ember, akinek nincs saját gondolata, nem, az van neki, sőt. A szolgák pazarul gondolkoznak. De kezdemény nincs bennük. Járását is tanulta, fejtartását is, azt is, ahogy a nagy bé betűt leírja (a grófkisasszonyoktól), azt is, ahogy mellényét gombolja, illetve, ahogy a felső gombot nyitva hagyja, ahogy bizonytalanul raccsol, és ahogy a csészét nyújtja, miközben kisujját kifeszíti. Mind lopta valakitől. Egyre többen lesznek, akik remekül gondolkoznak, a kezdeményező akarat pedig egyre ritkább. Nemsokára mindent érteni fogunk, de abból, amit gondolunk, semmit sem fogunk tudni megtenni. Tout comprendre c' est tout mépriser, ahogy Nietzsche mondja. A szolga arról ismerhető fel, hogy a világ nagyobbik felét megveti. Ez neki előkelő. Persze teóriában messze mentem, inkább elmondom magát az esetet –

Vatta úr a fűben ült, hátát a kanadai nyárfának támasztotta és konferált. Én a heverőben lábomat fölrakom, és Schumannt várom.

Biztosan tudja, Ivánnak hívják. A szolgák közül a János a legjobb. Az Antal kenetteljes. A József megbízhatatlan. A Bálint joviális. Az Iván nőies, finnyás, hiú, pedáns és hipokrita. Most nem beszélek a szolgák neveiről. Ez az Iván, mint mesélte, állás nélkül volt, és azért jött ide, hogy a telet tűrhető helyen töltse. Kis favágás, vízhordás, havat seperni, néha bevásárolni. Nem sok. A terepszemle bevált, a szakácsné a borsos viccekért nagyobb darab húst osztott. A takarítást és a mosogatást Lina végezte, bizonytalan átmenet a szuka kutya, a tehén és a kacsa között, hasára lógó mellével és fogatlan szájával. Nyelve kétszázharminc szóból áll. Fő fogalmai a következők: enni, a cigánnyal lefeküdni. Standard élettartalom.

Ősz végén vendég nem volt. Csak a család, Vászoly, ötvennyolc éves, festett fekete hajával, mániákus favágó, azt tanította, hogy csak a piszkos emberek fürdenek. Vászolyné, felesége, százharmincöt kiló. Leányuk az ágyból az asztalhoz, az asztaltól az ágyba. Vejük, vasárnapi festő. Ketten általában szalámin és lekváron éltek. Aztán, mondom, a szakácsnő és Lina. Iván a déli manzárdban lakott, a harmincnégyesben,Csendes otthon, gondolta, mert a cím őt is megtévesztette, a telet majd eltölti, és ki tudja.

Mindjárt az első héten délelőtt a konyhában volt és kijött. A benyílóban Lina vasalt, de valamiért átszaladt. Iván, mint mondta, a vasalt ruhából egy törülközőt és három zsebkendőt (tehát egy törülközőt és három zsebkendőt, nem többet) elemelt, kabátja alá dugta, fölvitte a manzárd mellett a padlásra, a tetőgerenda és a tető közé rejtette. Tulajdonképpen, szólt, nem is tudtam, mit csinálok. Este, mikor lefekszem, a dolog eszembe jut, és gondolkozni kezdek. Törülköző és három zsebkendő. Miért vittem el? Mit akar tőlem ez a törülköző? Micsoda hülyeség. Vissza fogom tenni.

Másnap Lina sír. Vászolyné másfél mázsájával sötéten totyog, a szakácsnő föl se néz. Vászoly a kávét mogorván issza. Lina nem lopta el, szólt a szakácsnő. Mit? kérdem. Azt a három törülközőt és a négy zsebkendőt és a szalvétát. Úgy, mondom. Eltűnt? Ki vitte el? A szakácsnő a hagymát vágja. Mi lesz? kérdem. Paprikás krumpli.

Délután a fiatalúr hív. Tud hallgatni? kérdezi. Hallgatással, mondom, már sok pénzt kerestem. A fiatalúr és az asszonyka bólint. Lemegyünk a kertbe, a létrát a kamra ablakához támasztjuk. Ők vigyáznak, én bemászok, és kihozok négy üveg eper- és málnalekvárt, egy kis rúd szalámit. Savanyú paprikát is, szól az asszony. Szóval ez itt így megy. Az egyik üveget nekem adják.

Egy hét se múlik el, az asztalról két ezüstkanalat veszek el, és zsebre dugom. Azóta már több ceruzát, egy körzőt is loptam, és a padláson eldugtam. A dolgok szépen gyűlnek. Bosszant. Sose loptam ilyen bután. Ilyen szemét, pár fillér az egész. Ismét botrány, sötét arcok, Vászolyné rám néz, és azt mondja: azelőtt ilyesmi nálunk sose történt, én nem tudom, egy idő óta. Dehogynem, szól a szakácsnő vacsora után, itt mindig minden eltűnik. Harmadik éve vagyok itt. Minden héten. Nem is értem. Már megszoktam. Hogyan, mondom én, itt tényleg lopnak? De ki? Most meg ezek az ezüstkanalak.

Másnap Vászolyné azt mondja, hogy a csendőrségen följelentést fog tenni. Megint eltűnt valami, az ezüst hamutartó a szalonból.

Fölmegyek a padlásra, megnézem, nem én vittem-e el. Nem. Nem én voltam. Legalábbis a padláson nincs. Egy sereg lekvárosüveg, dió, néhány könyv, egy pár harisnya, egy kispárnahuzat. Újabb szerzemény.

Az egész dolog a nyakamra nő. Csak tudnám, ezt az ócskapiacot minek hordom össze? Kell? Terhemre van. Pokoli dolog, nem akarom, és mégis tolvaj vagyok. Igazán más helyet kell keresnem, ez itt már szűk. Zsibvásár. Ezt itt mind a tűzbe dobom, és nem fogok többet lopni.

Gyenge hó esett, az erdőben voltam, és a fákat gallyaztam. Odább Vászoly fűrészelt, és azt mondta, hogy holnap azt a kőrist kivágjuk. Már tudtam, hogy Linát szobájában meg szokta látogatni. Csak azt nem értettem, hogyan csinálja. Úgy látszik, teljes elsötétítéssel. Vászolynétól annyira undorodik, hogy inkább. Nem nagy választék. Az ő helyében én se tudnék mihez fogni. Szóval holnap a kőrist kivágjuk. Nyolc méter magas, szól Vászoly. Hét és félre becsülöm, mondom. Nyolc, szólt ő.

A kerti út hajlatánál pad és asztal. Amint lehajolok, hogy a gallyakat fölszedjem, az asztal lapja alatt zsákot látok. Zsák. Felbontom. Ócska női fűző, egy pár harisnya, pakfonkanál, félig telt púderdoboz, beszáradt üveg tinta, szőttes takaró, szardínia, cserépbögre, piros viaszosvászon retikül. A fenét, mondom, ez Lina. Tévedés kizárva. Lina a tolvaj, és a dolgokat itt gyűjti. Mint én a padláson. A zsákot visszateszem és gondolkozom. Nem különös? Elég szegényes. A szakácsnőé biztosan értékesebb. De hol tartja? És a fiatalúr? A fiatalasszony? Vászoly. Talán Vászolyné is. Pokoli, mondom. Több mint nyolc méter, szól Vászoly az erdőből. Nem hiszem, mondom, nincs nyolc.

Délután a házban mindenki szundikál, én elindulok, hogy keressek. Mosókonyha. Pince. Padlás. Fészer. Nyári konyha. Igen, a nyári konyha. Oldalt nem használt, beépített üst, amikor fölemelem, két kormos tégla között, zsineggel összekötve lenvászonlepedő-csomag. A főbb tárgyak a következők: bőr szivartárca, benne négy szivar, egy borítékban kilenc világoslila levélpapír. M. E. betűkkel, egy üveg parfüm, arckrém, ezüst hamutartó, négy különböző szalvéta, két zsebkendő, kilenc konyharuha, két ólomkristály pohár, az egyikben sztaniolban tea, ezüstözött tollszár, egy sarló, két mokkáskanál, két fakanál, fél tubus fogpaszta, beszáradva, hajolaj. A szakácsnő. Ecce homo. Milyen reménytelen. A lelkiismeret. Milyen meztelen. Visszateszem, és dühömben az erdőbe megyek. Búskomor vagyok. Saját lelkiismeretemet fel fogom számolni. Mindent a tűzbe hajítok, és nem fogok többé lopni.

Hol járt? kérdezte Vászolyné a vacsoránál. Dermedt csend. Mindenki tányérjába néz. Kukoricakása volt tejjel. Biztosan valami megint eltűnt.

Az erdőben voltam, szólok, a kivágásra szánt fákat jelöltem meg. Rókanyomot láttam, jó lenne elkapni. Ilyenkor szép bundája van. Róka? kérdezte a fiatalúr. Igen, mondom, róka. A nagy ezüst merőkanál elveszett, szólt Vászolyné. Erősen rám néz. Én azt mondom: Nagyon furcsa, hogy itt annyi minden vész el. És nem szokott megkerülni? Senki sem válaszolt. Már ideje, szól Vászolyné, hogy a csendőrségen jelentést tegyünk. Vászolyra nézett. Én a kását ettem. Csendes otthon? Pont ide kellett jönnöm. Felmondok és elmegyek. Csak tudnám. Mit? Hogy ezt ki csinálja. Velem és az egész házzal. Vászoly? Nem, az fát vág, és azt lesi, mikor mehet Linához. A szakácsnő nem, az imént láttam a lelkiismeretét. A fiatalúr? Az asszonyka? Az egyik nagyon zöld és rózsaszín képeket mázol, de inkább lekvárt és szalámit eszik. A másik hever, és regényt olvas. Én? Én csinálom? Nem, ez már itt így volt, amikor jöttem. Vászolynét jól megnézem. Apró és nyugtalan szeme van, mint a rágcsálónak. Patkány. Lemur. Keskeny ajak, hegyes orr. A keze, igen a keze, minden ujja másfelé görbül. Kamrája tele van kis poharakkal és tányérokkal és zacskókkal, minden ételből egy keveset elcsíp. Ez az úgynevezett spórolás. Cukor, rizs, ecet, paprika, zsír, paradicsom. Két nap múlva megpenészedik.

A magántulajdont a tolvajok csinálják. Ez biztos. De ki csinálja a tolvajokat? Az ilyen bestiák, mint Vászolyné. Annyira fél a tolvajoktól, hogy meg kell lopni. Mindenkire és állandóan gyanakszik. Muszáj lopni. Ő is lop? Végre is a lelkiismeretemet tisztázni kell. Nem kell törülköző és kanál és zsebkendő és körző és pohár és lekvár és ceruza. A merőkanál se kell. Nem is ezüst, jól megnéztem. Nem ér sokat. Már csak azért is, mert a csendőröket hátha elhívják. Lehet, hogy a többiek lelkiismeretét is megtalálják.

Korán sötétedett, és a Csendes otthon másik épületébe mentem, s amint a hallban jövök, az egyik magas szekrény mellett sáros lábnyomot látok. A létrát feltámasztom. Margarinos doboz. Tetején dunyhahuzat, lámpaüveg, selyem női tárca, ezüstlánc, arany női óra, mindenféle fehérnemű, különösen női, szappan, két kínaezüst nyelű kés, cukortartó, gyapjúsál. Kié ez? Vászoly. A tele dobozt nem csomagolom ki. Csendes otthon, mondom félig hangosan a téli alkonyatban. Arra a gondolatra, hogy valami megint elveszett, ideges kezdek lenni. Felmondok és elmegyek. Nem vagyok tolvaj, és én ezt nem is akarom, és én itt egyszerűen nem érzem jól magam. Az imént a kamrából ismét lekvárt és szalámit kellett csennem. Zsebre vágtam egy tábla csokoládét, egy marok mazsolát és egy csomag teát. A padlás nemsokára megtelik. Más helyet kell keresnem. Talán Vászoly mellett. A másik margarinos dobozban. Vászoly és én egymással mindig jól megfértünk. Csak ne lenne tél, hogy elmehetnék. Mi tűnt el már megint? A konyhában sötét csend van, a szakácsnő a viccre nem nevet. Mi az? kérdem, mi baj? A gyertyatartó eltűnt. Melyik? A háromkarú a hallból, nem volt ezüst, de mégis. Úgy, mondom, ez sok. Gondolkozom, nem én vittem-e el?

Ismeri a kikapós Julcsa történetét? A szakácsnő a tűzhely, fölé hajlik és nem felel. Tudja, mondom, Julcsa a kemencét tisztította, derékig bemászott, egyszerre csak érzi, hogy kívül maradt fenekét valaki elkezdi simogatni. Mikor aztán a simogatás befejeződött, valaki megszólal, na, ugye jólesett? Nem mondom, bíró uram, szól Julcsa. Kibújik a kemencéből, hát kit lát? Eltalálja? A jegyzőt? Fenét, a plébánost.

A szakácsnő csaknem elmosolyodik. A sütőből edényt vesz elő, és a dugott hússzeletet két kenyér közé teszi. Most menjen. Biztos van egy kis tésztája. A szekrényből mákos tekercset vesz elő. Iszkoljon. Hátha még bora is lenne. Bor nincs. Rum? Itt van, de aztán.

Arasznyi hó esett, és egész délelőtt sepertem. A fészer felé is, mondja Vászolyné, most jó ára van, a szénát eladjuk, a kocsi a héten jön. Elég nagy pajta volt, szénával tele, ajtaja mindig zárva. Egyszer voltam benn a padlásablakon keresztül. Mikor a havat sepertem, nyomokat láttam, jól megnézem, Vászolyné. A pajtában volt és visszament. Délután, amikor szundikáltak, a padláson át bemászok. Nem helyes, amit teszek, gondolom. De nem hallgatok magamra. Jobb felől régebben istálló volt, jászol. Szénával félig elborítva. A vasvillával keresni kezdek, és mindjárt kemény tárgyra akadok. Nem helyes. A szénát fölemelem. Nagy asztalterítő, zöld és piros plüss. Lószőr párna. Lakkozott utazótáska. Gazdag lelkiismeret. Akkor csak futólagos szemlét tartok, azután napokkal később papírral és ceruzával az egészet pontosan leltároztam.

Bámulok, egyszerre csak a szennyes ablakon át Vászolynét látom jönni. A takarót leborítom, rá a szénát és fel a padlásra, gyorsan, gyorsan. Az asszony belép, a szénához megy és szétkotorja. A takarót fölemeli, kabátja alól a háromkarú gyertyatartót kiveszi és leteszi. Letérdel. Kezét először összekulcsolja, aztán mellén keresztbe fonja és hajlong. Először valamit mormog, aztán vinnyogni kezd, vékony, sípoló hangon nevet. Nem gondolok semmire, de szeretnék nem ott lenni. Szememet be akarom hunyni, de nem engedelmeskedik. Elmegyek, mondom. Azonnal elmegyek. Szó és búcsú nélkül, alkonyat van, mindegy, hideg, mindegy. Vászolyné még mindig ott térdel és hajlong és nyihog. Azt hiszem, igen régen, talán évekkel ezelőtt kezdte, meglopta férjét, leányát, vejét, a szakácsnőt, Linát, a vendégeket és önmagát. Két szemüveg, tokkal és anélkül, az egyik aranykeretes, szivarszipka, zsebkés, huszonhét zsebkendő, negyven szalvéta, kés, villa, kanál, kávéskanál, csésze, tíz darab szappan, tégelyek, pamacsok, irrigátor, labdacs, kézilámpa, tizenhét könyv, ceruza, gyógyszeres üveg, szivar, cigaretta, négy pipa, egy érdemkereszt, gumilabda, teniszlabda, futball, egy pár gyermekcipő, sapka, kötött nadrág, érmelegítő, műfogsor, úti toalettkészlet, sótartó, kagylók, téli férfialsónadrág, hátizsák, radírgumi, gyufaskatulyában két aranygyűrű, egy páratlan fülbevaló, nyakkendőtű, régi pénzek, két férfigallér, zsebtükör, hat fésű, két hajkefe, két fogkefe, egy műszem, játék baba, két porcelán váza, három melltartó, fűző, egy derékszíj, tiszti kard bojttal, vasutascsákó, ruhaszárító kötél, libamájpástétom, két gumisarok, doboz kakaó, arab mézga, amerikai ananászbefőtt, mustár, imakönyv, egy csomag kártya, körömkefe, császárkörtelikőr, söröskancsó.

Most feláll, a takarót leborítja, rá a szénát, és kimegy. Látom, amint a házban eltűnik. Én még mindig ott vagyok, dermedten. Azonnal elmegyek. A levegő hirtelen lehűl. Lehet vagy mínusz tíz. Megfagyni is jobb. Végre fölkelek, és szobámba megyek. Az eléghető holmit azonnal tűzbe hajítom, a többit a törülközőbe csavarom, kimegyek a patak mellett fel az erdőbe, és két szikla közé nyomom, rá követ és havat. Úgy.

Hol volt? kérdezte Vászolyné. Miért? kérdem, talán valami megint eltűnt? A többiek nevettek. Nyertem. Szerencsére aznap nem loptak. Krumplifőzelék volt sült szalonnával. Vacsora után a szakácsnőtől még két túrós rétest kaptam.

Mikor a nagy hó leesett, néhány vendég jött, sportolók és lábadozók. Újév után két héttel történt az első lopás. Na, mondom a szakácsnőnek, már kezdődik. Mondja, nagyon régi ház ez? Nem járnak itt kísértetek? Az egyik vendég fésűje tűnt el. Úgy tudom, a kísértetek nem fésülködnek, nem mintha nem szeretnének, különösen a hölgyek. De nincs hajuk. Nagy szája van, szól a szakácsnő. Az én lelkiismeretem tiszta, mondom, kipucoltam. A szakácsnő rám néz. Az enyém is, mondja bizonytalanul.

Február végén a vendégek elmentek. Akkor egy este a konyhában ismét dermedt csend fogad. Elfogulatlanul csevegnek a hóról és a hidegről. A jégvermet meg kell tölteni, ez most a legjobb idő. A patakon a jégtáblák vastagok, holnap bele is fogok. Senki sem felel. Valami megint eltűnt? Vászolyné nagy és vastag aranylánca tűnt el, háromszázhuszonöt gramm arany. Komoly dolog. Házat lehet venni rajta. Nem is gondolkozom, tudom, hogy Vászolyné lopta el. Tervem kész. A pajtából holnap elhozom és visszacsempészem. Az elképedt arcoknak már előre örülök. A mákos metéltet vígan eszem. Lina zokog. Vászolyné azt mondja vejének, hogy mindjárt reggel a csendőrségre megy. A fenét, gondolom. A dolog kezd nem tetszeni. Hirtelen rossz előérzetem támad.

Szobámba megyek. Valahányszor Vászolyné itt járt, mindig tudtam. Szekrényemben kotorászott, zsákomat kiforgatta, de sohasem vitt el semmit, legalábbis nem vettem észre. Most semmi feltűnőt nem tapasztaltam, de. A szoba közepén állok, és erősen figyelek. A kályhánál minden rendben van. Odább a kis heverő. Takaró. Néhány ruhadarab. Polc. Szekrény. Esténkint A három testőr-t olvastam. Aztán az ágy. Semmi. Mosdó. A borotva, a pamacs, a szappan. Lám, a borotvaszappan egészen másképpen fekszik. Szóval a mosdóval valami van. Közelebb lépek, megnézem alulról, oldalt. Olcsó vascsövekből tákolt dolog. Jobb oldalán a csövek forrasztása elvált. A holmit hirtelen leszedem, és az állványt oldalt fordítom. A csőből a hosszú aranylánc a padlóra csurog.

Értem. A láncot fölemelem, lemegyek, csomó hóba gyúrom, és a borókabokor tövébe dobom. Aztán visszamegyek és lefekszem. Reggel a szakácsnő a konyhában azzal fogad, hogy a fiatalúr a csendőrökért el is ment. Van még egy kis lekváros kenyere? kérdem. Nem fél? kérdezi. Már mondtam, hogy az én lelkiismeretem tiszta.

A csendőrök csakugyan máris itt voltak. Először csak úgy nézegettek és kérdezősködtek, aztán a házkutatást az én szobámban kezdték. Vászolyné a kereveten ült, én a kályha mellett álltam. Az ágyat szétszedték, a szekrényt kiforgatták, a tüzelőfát összehányták. A mosdó, szól Vászolyné. Az egyik csendőr a mosdót megforgatta. Nincs. Vászolyné feláll. Nincs? kérdi. A csendőr most megtalálja a csövet. Rázza. Nincs. Vászolyné odamegy. Talán beleakadt. Hajtűt vesz elő, és piszkálja. Nincs, mondja a csendőr. Vászolyné rám néz. Nincs, mondom én bambán. Nincs, mondja ő reszketve. De hiszen. Megáll. Még mindig rám néz. Nincs, mondom én egészen egyszerűen. A csendőrök kimennek.

Csendes otthon. Tavasszal néhány vendég jött. Mikor a hó fogyni kezdett, a borókabokrot napjában többször is megnéztem. A hó az aranyláncról leolvadt, és a tűleveleken feküdt. Egy délután már nem láttam. Ki találta meg? Mindegy, mondom.

Cher Iván, az ön elbeszélése a valószínűséget nélkülözi, mondom én.

Vatta úr sima és elutasító mozdulatot tett.

Miért? kérdezte Iván.

Nem tartom valószínűnek, hogy ön a láncot a bokor tövében hagyta. Még ha lopta volna. De önnek a lánc a nyakába hullott. Ilyesmitől, különösen ha ennyire értékes, megválni rendkívül nehéz. A tárgyak hatalma nagy. Ezt éppen az ön elbeszélése igazolja. N'est-ce pas?

Ön meg van győződve arról, szólt Iván, hogy a lánc ma is az én birtokomban van?

Finoman disztingvál, mondom erre én. Nem azt mondja, hogy az én tulajdonom, mert ugye, ez vita tárgya lehetne. Az ön birtokában van –

Iván mélyen és előkelően meghajolt. Uram, önnel élvezet beszélgetni.

Egyébként, mondom, igaza van. A dolog így, ahogy elbeszélte, érdekesebb. Csaknem irodalmi. C'est tout dire. Az ön személyét is kedvezőbb színben tünteti fel. Ezt nem vehetem rossz néven –

Maradjunk abban, szólt ő, hogy a lánc eltűnt, és e pillanatban ismeretlen helyen van –

Schumann megszólalt. Legyőzhetetlen ösztönöm volt, hogy a hang hív, éspedig engem hív, éspedig vonz és kapaszkodik és húz, kihívóan, csaknem leplezetlenül, annyira, hogy Vatta úr maga elé nézett, aztán rám, és azt monda: hm.

Gondol valamit? kérdem.

Amit ön. Lassan felállt, a fűszálakat nadrágjáról leszedte. Menjen, mondta, ha már ennyire hívják. Menjen és vigyázzon. Ceci doit être dit, en aparté –

Ó, igen, megengedem, szólt Lala, csak hallgassa. B-moll, mondta Angelának. Fejével int, és játszani kezd.

Nagyon szép, mondom.

Valamennyi között a legszebb, szólt Lala. Hallom, hogy ön megkérte Angela kezét –

(Sokk. A zene a léhaság művészete. Nem kell megijedni. Fél attól, amiért rajong. Legyen Salak. Legyen Valag. Megy a gőzös Kanizsára. Az onanisták erotikus férfiak lettek. Ledér nő.)

Angelára nézek. Ő kicsit elfordul, hogy arcát ne lássam.

Hibát követett el, folytatta Lala, és a lornyont föltette. A házasság nem olyan dolog, amit ilyen éretlen leányka el tudna határozni. Erre azok viselnek gondot, akit őt fölnevelik –

(Meg kell menteni. Réputation de vierge. Ágyon kívül tilos. Braquilleux-idegfájdalom ellen olvassa a Lemur legújabb számát. Garmelán panatell.)

Belátom, mondom.

El is várom öntől. Mikorra gondolja az esküvőt?

(Faridondaine. A bűn gyermeke. Lala néni engem nem szeret. A szerelem és a szemöldökfesték. Madame, amikor Greco az onanista nem ob(men)struál százharminckilenc illatos levélke legyen Gittáé.)

Talán, mondom.

Szóval nem szeretne sokáig várakozni, szólt Lala és Angela –

Amíg, mondom reménytelenül.

Ezt itt nem tudjuk megbeszélni. Jövő héten hazautazunk –

Értem –

Az eljegyzés vasárnaphoz két hétre –

(A kíntól megnyúlt arcok hátborzongató komikuma. Züllött gyermek. Legyen Zöldségleves. Legyen Borjúpörkölt. Legyen Csendes otthon. Szenvedő arccal a forrásba köp.)

Köszönöm –

Ne köszönje. Angelát én neveltem, és én vagyok az egyetlen, aki reá gondot visel. Apja nem az az ember. Én tudom, mi az ő java, és én kívánom, hogy ő boldog legyen. Angela, nyújtsa kezét vőlegényének, ön, uram, csókolja meg menyasszonya kezét. Az ég áldását kérem önökre –

Lala feláll, keresztet vet, és kezét áldásra emeli. Angela eszelősen néz rám.

Én éreztem, nekem vannak előérzeteim, néha egészen telepátiám van, mintha valaki súgná. Mikor elutaztunk, valaki azt súgta, hogy Angela jövendőbelijét meg fogja találni, és íme –

Úgy érzem, szólt Angela.

Az erdőben sétáltunk, és a tisztáson őszi kikericset szedtünk.

(Sajnos szárat nem veszek cseresznye nélkül. Legyen Califourchon. Sok pénzt kerestem hallgatással. Málnabefőtt és két mokkáskanál. Chevelu. Hallom, hogy ön megkérte Abihail kezét.)

Ő engem, mondja Angela, mindig le akart rázni.

(A bűn gyermeke. Züllött ágyban fogant ledér szülőktől, és romlott környezetben nevelkedett. Minden forrásba beleköp.)

Különös, válaszolom, amikor ő bennünket összeadott, mind a ketten le voltunk forrázva. Arcát néztem, és éreztem a magamét. Elképesztően ostoba lehettem.

Angela hallgat. Kecskerágóágat tör.

(Legyen Köpés a forrásba. Madame, ez sokk. Amingela. Meg kell menteni. Misike, a sálat el ne felejtsd. A házasságok ötven százaléka b-moll. Vasárnaphoz két hétre gyorsvonat, ígérje meg senkinek, legyen hű férje.)

Azt gondoltam, azért volt, mert –

Miért nem mondja? kérdi, és egyenesen reám néz.

Ezt nekünk kettőnknek kellett volna eldönteni. Miért avatkozott bele? Ez nem megengedett –

Hogyan?

Indiszkrét –

Szemét lesüti.

Várhatott volna, szól suttggva.

Odalépek, kezét megfogom. Rám néz. Szemében könny. Lassan megcsókolom. Kezéből a virágokat kiejti és megszédül.

Nem lett volna szabad –

Angela –

Szemét eltakarja. Szégyenlem magam, szól. Ha látna –

(Ön túl korán leleplezi önmagát. Bűnös származás. Angela züllött gyermek. Fenékig romlott. Ha kell, én őérte feláldozom magam. Keveset olvasott, ezt rosszallom. Sokk. Anyám pólyában vitt, és egyszerre elejtett és rólam megfeledkezett és elment és soha sem tért vissza többé. Nem kell. Mi kell?)

Letérdelek, és a virágokat összeszedem. Ő ott áll mozdulatlanul.

Megmondjam neki? kérdezi.

Mit?

Hogy megcsókolt –

Meg is mondhatja. Ha esze van, úgyis tudja. A jegyesek megcsókolhatják egymást –

Szabad?

Felállok és megcsókolom.

Elég, szól, és a sírással küzd.

A virágok megint lehullanak. Ismét összeszedem.

(Ha megházasodunk, délig alszunk, elmegyünk a cukrászdába tejszínhabot ebédelni, aztán a parkban minden forrásba beleköpünk, és a virágot leejtjük, és sohase térünk vissza többé.)

Menjünk, mondja, és előresiet.

Vatta úr a kerten át a ház felé rohant.

Meneküljünk, kiáltotta, csomagolok, és a délutáni vonattal utazom –

Mi történt? kérdem.

Itt vannak a Csajtorjánok –

Úgy, mondom, nem értem. Mi az? Kik azok a –

A Csajtorjánokat nem ismeri? Hol él ön?

Válaszra nem volt időm. Az úton a menet megjelent. Legelöl kolosszális hátizsákkal, evezőkkel, hóna alatt papírcsomaggal az öreg, szandálban és úszónadrágban, Csajtorján Dániel, a házat meglátta, karját kitárta és felkiáltott: a boldogság talán ott messze van – e házban, amely íme parttalan –

A többi éljenzésbe fog. Csajtorján a kapun bekanyarodik, mögötte halad fia, Csajtorján Badacsony, kezében zászló, és énekel. Aztán Csajtorján Amalthea és férje, kiskocsival, a kocsin csomag és három apró kölyök, kettő üvölt, a harmadik sír. A férj nyakában vadászpuska, kezében hegedű, azt pengeti. A kocsi után Csajtorjánné, a matróna, jobbján Csajtorján Jakabbal és feleségével, balján idegen, hirtelenszőke és szeplős fiatalember. Utoljára ismét kiskocsival Csajtorján Hunor, szintén szandálban és úszónadrágban, hatalmas szakállal és hosszú hajjal.

A menet megáll. Csajtorján Dániel előrelép, szónoki állásba helyezkedik és felkiált: Jaj, de magas ez a vendégfogadó –

A család éljenzésbe fog. Badacsony a zászlót lengeti, és énekelni kezd, jaj, de magas, jaj, de magas. A gyerekek sírnak. Éhesek vagyunk, kiált Jakab. Felesége a gyepre akar ülni. Vigyázz, szól az öreg.

Most az ajtóban megjelenik Vászolyné. Rémülten megáll. Csajtorján szaval: a fáradt vándor végre megpihen, a szív egybeforr, s nem űzheti el semmi sem –

Csajtorjánné a hirtelenszőke ifjút meglöki. Menjen, ez a tulajdonos –

Dániel harsogni kezd: Előre, előre! (Jakab belebődül: Előre! Badacsony a zászlót lengeti.)

Mi történik itt? kérdi Vászolyné.

A szeplős odalép, és magyarázni kezd. Ők tulajdonképpen nyaralni jöttek. –

Mind? kérdezte Vászolyné.

Igen, mind, kiált Badacsony. A többiek kórusban kiáltanak: a természet a szabad lélek hona – csend, csend, templom, amelybe lépsz –

Templom, amelybe lépsz, ordít leghátul Hunor. Amalthea férje a hegedűvel tust húz.

A Csajtorjánok természetrajongók, nyáron mindig sikerült valakit találniok, akit nyaralni vittek, s az ezért hálából az egész család kiadásait fedezte. A hirtelenszőke ifjú Hunor évtársa a zeneiskolában, dilettáns zeneszerző és zongoraművész –

Mi, szól Csajtorján Dániel, önmagára mutat, aztán a csoport felé int, mi sátorban fogunk lakni, mert a természet –

Badacsony a zászlót lengeti.

Csend, szól Csajtorján. Az égen felhők úsznak át, és a magány hangja hallgatott –

Hunor üvölt: Az erdők árnya zaklatott –

Szóval önök, mondja Vászolyné tanácstalanul.

Úgy van, szól Csajtorján, mélyen bókol, és az evezővel tiszteleg. Ez az úr itt (a szeplősre mutat) velünk lakik, de leányom, három gyermeke és feleségem (Csajtorjánné kezét felnyújtja és kiált: itt vagyok!) a házban óhajt elhelyezést találni, ez összesen öt –

Hunor a legvégén énekelni kezd, Amalthea férje hegedül.

Öt személy, szól Vászolyné, bizalmát végképp elvesztve.

Csajtorján ujjain mutatja. Öt. Quinque. Fünf. Five. Cinq. Chamisá. – Hirtelen felkiált: Mi a sátorban lakunk, a patak mellett –

Sátorban lakik a te néped, szavalja Badacsony, sátorban él –

Zongora van, szól Hunor leghátul.

Vadászni lehet, kiált Amalthea férje. Puskáját hirtelen előveszi, megtölti és elsüti.

Nem, szól Vászolyné, itt nem, nem szabad lövöldözni –

Tüzet szüntess, kiált Badacsony, és a zászlót lengeti.

Szóval öt személy, mondja Csajtorján teljes hangon.

Ellátással?

Hogyne, persze, mármint –

Öt személy két szobában?

Lehet egy szobában is. Étkezés napjában egyszer, mert mi keveset eszünk –

Zeneestély, kiált Hunor.

Most a gyermekek sírni kezdenek. Amalthea férje a hegedűt előveszi. Jakab és felesége duót énekel.

Mi szabad lelkek vagyunk, kiált az öreg, szabadon élünk a nagy természet – gondom tehát eldobom, sóhajt az ég, és szárnyam összetört –

Az evezővel tiszteleg és meghajlik.

Itt nem lehet evezni, szól Vászolyné.

Csak bízza ránk. Mi ezt a patakot kiássuk, és szabályozni fogjuk, és hajózhatóvá tesszük. Három nap múlva itt már gőzhajók közlekednek (az evezőkkel tiszteleg). Asszonyom, ön a Csajtorján családot még nem ismeri, vadászni fogunk, evezünk, úszunk, kirándulást, zeneestélyt rendezünk, lampionos felvonulást, éjjelizenét, mi az egészség papjai vagyunk, nyers koszt, a szabadban alszunk, a nagy természet –

Ölében, kiált Badacsony.

Hunor énekelni kezd, Amalthea férje hegedül.

De kérem, szól Vászolyné, itt nem lehet ricsajt csinálni, a vendégek –

Az egészség szabad hangja, kiált Csajtorján, mi szabadok vagyunk, mint az ég madarai – Bocsásd szabadon rab madarad, meglásd, holtodig hű marad –

Az este eltelt, a Csajtorjánok a sátrat verték, amott a patak mellett, tüzet gyújtottak, és a kondérban lecsót főztek, a tűz mellett kórusban énekeltek. Amalthea férje hegedült, Hunor harmonikázott. Hajnalban, negyed hat sem volt, a család énekelve fürödni vonult, elöl Badacsony a zászlóval, az öreg Dániel harsogott: kel már a nap – kel már a nap – most nyisd meg lelked szent imára –

A három kisgyerek sírt. A pulykatojásra Csajtorjánné vigyázott. A vízbe, kiáltotta. A patakban egymást lucskolták. Jakab és felesége duót énekelt, aztán tüzet raktak, és krumplit főztek, Hunor harmonikázott, Amalthea férje puskájával célba lőtt. Este hangversenyre készültek, utána tánc és lampionos díszfelvonulás, Amalthea férje vadászni ment, és két varjút lőtt, levest főztek belőle, Csajtorján rivalgott: Ó, miért, hogy e szép hazában, ó, miért, hogy szívedben –

Kilenc évnek kellett eltelnie, írja Olachaj ben Shybreeth főművében, a Rakoncátlan masamódok-ban, hogy a házirend Kanavász ezredeséknél kialakulhasson. Ilyen módon, persze, mint Lala tartotta, a tökéletestől még messze állt, Gitta fejéhez kapott, megint görcsök, csak engem hagyjanak békében, a kerevetre roskadt, csináljanak, amit akarnak, ezeket a görcsöket nem bírom –

Kilenc évvel ezelőtt, amikor Kanavász Antal, akkor még őrnagy, és Gitta egybekeltek –

Az én erkölcsiségemet, szólt Lala, ez a kifejezés mélyen sérti –

Így szokták mondani, válaszolt Gitta, vagy nem?

Ha mondják, rosszul mondják, elaljasodott emberek, akiknek a házasságban csak az egybekelés a fontos –

Már megint kezdi, szólt Gitta. Tenyerével halántékát fogta. Ez a görcs –

A házasság megkötése erkölcsi, kiáltott Lala. Legalábbis az igazi házasság, mondta fájdalmasan, felsóhajtott, és fejét lehorgasztotta. Manapság oly ritka. Ha nekem leányom lenne, én sohasem engedném őt egybekelni. Én őt arra nevelném, hogy a házasságban erkölcsi legyen –

Gitta nyög.

Még mindig nem tanulta meg, szólt Lala. Emlékezzen csak arra, hogy kilenc évvel ezelőtt milyen szégyent hozott reánk a házasságról való léha felfogásával. Egybekelés. Persze. Egyetlen éjszakán ötször. Egybekelés –

Lala szemét kezével eltakarta.

Ötször, suttogta borzadállyal. Kanavásztól én ezt nem tudom rossz néven venni. Ó, Kanavász csak férfi. Bűnös és kéjsóvár és aljas, és az állattól alig különbözik, de ön, Gitta, ön az én húgom, önnek azt a gyengeséget sohasem fogom megbocsátani –

Lala lesújtva ül.

Egyetlen éjszakán. Nő létére önnek figyelmeztetnie kellett volna Kanavászt, hogy bűnös ösztöneinek szabjon mértéket, nő létére, hiszen ön nő, Gitta, ne felejtse el. Most fejéhez kapkod és beteg, és görcsei vannak, és úgy él, mint az őrült, és porokat szed, és még csodálkozik. A bűnös életmód, szegény húgom. A mi házunkat ön a bűnök házává tette. Kanavász nem tehet róla. A mi házunk elátkozott ház lett, szenny és piszok mindenfelé, erkölcstelenség, és ezért a felelősség önt terheli, ne csodálkozzon, hogy önt már évek óta fejgörcsök gyötrik, ez a bűnhődés, én az ön helyében gyászolnék. Hogyan indult el ön a házasságában? Feltette ön már ezt a kérdést? Egybekeléssel. Mondja, lehet a házasságban azzal elindulni, hogy egybekelnek? Szegény húgom, és akkor ön csodálkozik. Ön Kanavász bűnös ösztöneinek mindig engedett (felkiált). Gyenge volt! Mondta ön valaha, hogy nem? Ö, gyengeség! (kezét fölemeli.) Mondta valaha? (Lesújtva.) Ugye nem mondta? Vallja be. (Komoran.) Még csodálkozom azon, hogy ennyire vagyunk. Ó, az ég hozzánk könyörületes (fenyegetően), de én érzem az átkot, ha a küszöböt átlépem. (Hevesen.) Nem követelheti tőlem, hogy ezt önnek elfelejtsem. Olyan seb (kezét szívére teszi), amely sohase fog behegedni. Én elviseltem, bár arcom a szégyentől még most is ég, de ön gondolhatott volna nénjére, a szegény félkegyelmű Fannyra, aki félkegyelmű (felkiált), de szíve tiszta! (Élesen.) Fanny szíve tiszta! Én megmondtam neki (rekedten), Fanny, a mi házunkat meggyalázták. (Lendülettel.) Nem Kanavász, mert ő nem tehet róla, szegény Gitta volt, a mi kis húgunk, aki női voltáról megfeledkezett. Ötször? kérdezte Fanny, mi az, hogy ötször? Mit csinált Gitta ötször? Azt ön nem érti, mondom Fannynak, és imádkozzon, nehogy valaha is megértse. Maradjon ön ártatlan és tiszta szívű. De ne felejtse el, ha házunkat átok éri, ezért Gitta a felelős. És ezt a szót ötször. Gondoljon rá mindennap. Fanny akkor megijedt, és keresztet vetett. Valami baj van? kérdezte. Nagy baj van, mondom én. Mi történt? Ön azt nem érti, de gondoljon rá, ne felejtse el, és Gittának ne bocsássa meg soha. –

Kilenc év múlva (írja Olachaj ben Shybreeth) Lala a házat, már amennyire a körülmények engedték, rendbe hozta. Az étrendet megszabta, a kávét a házból kitiltotta, bort egy évben kétszer ittak, húsvétkor és karácsonykor, mindenki egy fél pohárral. Hetenkint háromszor ettek húst, a takarítást Gitta és Fanny végezte, hetenkint kétszer bejárónő segített. Lala fehér kesztyűvel a lakáson végigment, a bútorokat megtapogatta, még a kályha mögött is. Ez a piszok minálunk elviselhetetlen, szólt, ó, más házban! Az előszobában a cipőt mindenkinek le kellett vetni, és házipapucsban kellett járni. Lala Kanavászt megtanította arra, hogy az asztalnál miképpen üljön, a kanalat hogyan fogja, a villát, a kést, a poharat.

Mondja, Kanavász őrnagy, rendesen mosakszik ön? Kanavász fejét felkapta, és meghökkenve nézett. Úgy gondolom, válaszolta. Néha, szólt Lala, oly különös szagot érzek. Én a szagokra rendkívül érzékeny vagyok. Én igen szegény, de igen tiszta házban nevelkedtem. Én nem tudom elviselni, ha valaki nem mosakszik. Én a rossz szagtól fejfájást kapok. Ön, ha nem mosakszik, akkor az ön rossz kipárolgása a bútorokba szívódik, és az egész lakás, érti ön? Önnek meg kell tanulni minálunk lelkiismeretesen tisztálkodni. Ha azt akarja, hogy én itt lakjak önnel, az ön házában, akkor önnek ezt meg kell tanulnia. Én már mondtam Fannynak, ha Kanavász őrnagy nem fog rendesen mosdani, akkor mi kénytelenek leszünk innen elmenni. És ezt Gittának is megmondtam, Gitta, az ön helyében én nem tudnék olyan férfival együtt élni, aki tisztátalan, és izzadságszaga van.

Ezentúl, szólt Kanavász, még jobban fogok vigyázni. Helyes, válaszolt Lala, én majd ellenőrzöm. Nézze, most este van, lefeküdni készül, ma tettünk fel tiszta ágyneműt, nem mosdana meg? Szívesen, felelte Kanavász. Lala erre Fannynak parancsot adott, hogy a nagy lavórt hozza be, a meleg vizet, szappant, kefét, törülközőt, leült, és lornyonját föltette. Itt? kérdezte Kanavász. Igen, itt, szólt Lala, majd én megmutatom, hogyan kell mosdani, ha nevelése ezt elmulasztotta. Gitta megszólalt, kérem, tegye meg, Lala kedvéért, a béke kedvéért, tegye meg. Kezét összetette. Kanavász a lavórt mereven nézte. Fanny a meleg vizet kiöntötte.

Először derékon felül, mondta Lala. Szappanozza be magát, nem kell olyan sokat, a szappan drága, a vízzel habot csinálni. Fanny, tett a vízbe szódát? Egy marokkal tettem, felelt Fanny. A hónalját mossa. Lala előrehajolt és nézte. Most vállát végig, felső karját, a könyökét ne hagyja ki. Lornyonjával intett. Fanny, menjen, nézze meg, van-e izzadságszaga. Fanny odament, és Kanavászt megszagolta. Nincs, szólt, szappanszaga van. Úgy, most itt a sósborszesz, ezzel dörzsölje be magát. Mellén a szőrt. A szőrzetre sok szenny ragad, és a sósborszesz feloldja. A nyakáról ne feledkezzen meg. Látja, így kell ezt csinálni, így kell civilizált embernek tisztálkodni. Most vegyen lábvizet.

Gitta kezét összekulcsolta. A béke kedvéért tegye meg, ha nem teszi, akkor. Kanavász cipőjét, harisnyáját, nadrágját levetette, s ott állt gatyában. Lábát a vízbe tette. Kefével, szólt Lala. Most szappannal. Fanny, nézze meg, van-e a lábujja között még valami? Most vegyen ollót, és körmét tisztítsa meg, Fanny, nézze meg, helyesen vágta-e le körmeit. Most pedig menjen szobájába, mossa meg combjait és főképpen nemi szervét. A férfiak nemi szervének átható szaga van, és ez tisztátalan szag, amit nem bírok. Mossa meg először meleggel, aztán hideggel, nem árt, ha egy kicsit lehűti magát, és állati gerjedelmeit mérsékeli. Látja, Kanavász őrnagy, önt most kell tanítani arra, amit nevelői elmulasztottak. Szerencséje van, hogy én ilyen türelemmel foglalkozom önnel, és önből civilizált embert akarok csinálni. Talán sikerül, ha ön is úgy akarja, akarja ön, Kanavász őrnagy?

Kanavász gatyában állt. Gitta kezét összetette. Meg fogom kísérelni, szólt Kanavász, és homlokát ráncolta. Majd meglátom, szólt Lala, mennyire halad. Önnek minden reggel és este így kell mosdania. Én önt ellenőrizni fogom.

Pedagógiai géniusz volt (írja Olachaj ben Shybreeth), és módszerét csak a legnagyobbakéhoz lehet hasonlítani. Utolérhetetlen pszichológiai érzéke volt, és megingathatatlan moralitása. Ez a képessége a zenepedagógia területén kevésbé érvényesült, bár itt is példátlan eredményeket ért el, különösen Hoppy Rezedával, aki még Lala életének a gyakorlatában is messze a legamuzikálisabb lény volt (nő létére), és még Fanny is azt mondta, ma hétfő van, Rezeda jön, akkor én átmegyek Markazin kisasszonyhoz. De Lala igazi nagysága a vele való közvetlen érintkezésben nyilatkozott meg. Pedagógiájának tulajdonképpeni győzelme tavaly a fekete tábla bevezetése volt. Az előszobába függesztette ki, hogy a belépő azonnal meglássa, s annak a nevét és vétkét írta ki, aki aznap az erkölcs és a házirend és a tisztaság és az illem ellen vétett. A legelső időben a táblán csaknem állandóan ez volt: Angela énekleckéjét nem tanulta meg – Angela körmét nem tisztította meg. Angela ebéd után száját nem mosta ki. Angela harisnyáját nem varrta meg. Ritkábban: Kanavász Antal az ebédről elkésett. Az ebédnél mosdatlan kézzel jelent meg. Vagy: Fanny feleselt.

A feketé táblára Kanavász ínyét felhúzta. Gitta kezét összekulcsolta. Ne, kérem, ne. A béke kedvéért. Mindig a béke, szólt Kanavász, és fújt. Nyelni. Pojácát csinálnak belőlem. Nem, ne, suttogta Gitta, ön elmegy reggel, önnek jó, de én itt maradok, és akkor jön és beszél és beszél, ön nem hallja. Görcsöket kapok. Gitta sír. Kanavász az ablakhoz megy, kezét zsebre dugja és kinéz. Mindennap, jön és beszél, nem bírom. Nem fogom tűrni, szól Kanavász. Kilenc éve, szól Gitta, és zokog. Elég volt, kiált Kanavász. Most meg Angelát vette célba. Neve mindennap ott van a fekete táblán. Félelmében már a tányérokat a kezéből kiejti, és folyton reszket. Kérem, ne, szól Gitta, ne, nem bírnám ki, jön és beszél és beszél. Kanavász az ablaknál áll.

Ezt a légkört, írja Olachaj ben Shybreeth, általában úgy hívják, hogy család. Van úgy, hogy a súly kevésbé az erkölcsön és a higiénén és az illemen és a tiszta körmökön és a szájmosáson nyugszik, de a légkör kivétel nélkül minden esetben megismételhetetlenül sajátos, és ezt minden esetben láthatatlan akarati tényezők teremtik meg. A család szignatúráját a legerősebb akarat adja. A legerősebb nem mindig a legjobb, gyakran a legrosszabb. A legerősebb az, akitől a többi a legtöbbet szenved. Ilyen család például Vászolyék a Csendes otthonban (elvégre minden család többé-kevésbé Csendes otthon). Vászolyék szignatúrája az egymás elől elrejtett, összelopott lelkiismeret. Aki a családdal érintkezésbe jut, annak alkalmazkodni kell. Így kellett alkalmazkodni Ivánnak is, akár akart, akár nem, és amikor a családi akarattal szembehelyezkedett, csaknem ráfizetett. Ilyen család a Csajtorjánok, a Kanavász családnak sok tekintetben ellenpontja és ellentéte. De ilyen család a Papuli és a Mamuli és a kis Misike a sállal. Ilyen család Jávorka is a kecskével. Nem ritkaság, hogy a családban a legerősebb akarat (akitől a többi a leginkább szenved) női akarat, ez az eset kirívó alakban Kanavászéknál.

Lala nem rossz nő, szólt Vatta úr, de abnormisan fejlett paplanalatti énje van. A paplanfölötti és paplanalatti én megkülönböztetése saját fölfedezésem, és a mostanában divatossá vált tudatfölötti és tudatalatti én megkülönböztetését nem mindenben fedi. Általában Freudnak csak egyetlen vívmányát látom komolynak, s ez az, hogy a trágárságokat, ha latin nyelven is, de ismét bevezette a szalonokba. Meg vagyok győződve róla, hogy az én elméletem nemcsak szellemesebb. Hogyan járnak az emberek, különösen a nők. A legnagyobb ritkaság, ha a nő a fejét hordja. Én ilyen nőt csak egyet ismerek, ez Marianne. Nem ritka nő, aki keblét hordja, sokan feneküket hordják. A többség azonban hasát. Férfiak inkább vállukat és karjukat, de szép számmal, akik szintén a hasukat. Abban az emberben, aki hasát hordja, a paplanalatti én dominál. Mi a különbség a két én között? A paplanfölötti: aktív és egyszerű. A paplanalatti: agresszív és ünnepélyes.

Íme, folytatta Vatta úr konferanszát, most már Lala úrhölgyet is világosabban látja. Semmi sincs olyan távol tőle, mint az aktivitás és az egyszerűség. Ő, kérem, agresszív és ünnepélyes. Éppen ezért az ő tehetsége a morálpedagógia és az indiszkréció területén nyilatkozik meg. Lala csak azt látja, ami a paplan alatt van. Aki hozzálép, annak paplanát fölemeli, és alája kukucskál. Ez persze szemtelenség. De ő, kérem, ezt a morál nevében teszi. Hogy ennek a morálnak mi köze a morálhoz, azt remélem, tudja. La vraie morale se moque de morale, ahogy Pascal mondja, vagy nem? Lala nagy pillanata, amikor valakinek paplanát fölemeli. Lala, mint tudjuk, határtalanul szégyentelen és szemérmetlen teremtés. De, amint tudjuk, a szemérem kizárólag férfitulajdonság, nők legfeljebb szégyenlősek, de inkább csak úgy tesznek, mert még itt is kacérak. Lala indiszkrét és agresszív. Morálpedagógiája teszi őt oly módfelett ünnepélyessé.

Említettem már, hogy defetista vagyok, és dezilluzionált. Ezek szerint az én métiém a pszichológia, főként a diszciplína leghálásabb területe, a nők pszichológiája. Ez most időszerű, mert ismét a nőuralom korába lépünk. Csak nézzen körül. A canaille mindig matriarchátusban él. Titkom, ha tudni óhajtja, a túlérzékeny semlegesség. Alig van valami, amitől a nők jobban félnek. Olyan érzékeny, mintha költői lenne, de olyan semleges, mint a manométer.

Ön nemsokára megnősül. Kérem, hallgasson meg. Nem fogok házasságáról véleményt nyilvánítani. Ezt már megtettem. Ha ön közömbösnek érzi magát, feleségét verje meg. Mert a nő a verést egész jól tűri. De a semlegességet semmiképpen. Ha ön szexuális bessz idején Angela őnagyságát alaposan elfenekeli, aztán hossz idején ismét szerelmet vall, ideális házassága lesz. A nő azt fogja érezni, hogy gondoskodnak róla, és foglalkoznak vele. Ha ön semlegesség idején szótlan és közömbös, akkor mindennapos lesz a perpatvar, mert őnagysága önt kénytelen provokálni. Nem tudja elviselni, hogy vele ne foglalkozzanak. Agresszív lesz. Paplanalatti énje uralomra jut, indiszkrét lesz, zsebeit kikutatja, leveleit felbontja, féltékenykedik, veszekszik. Csak két gyógyszert ismerek, a szexust és a tettlegességet. Hogyan lehet Angelát, ezt a gyengéd és bűbájos lényt megverni? Majd ha önnél baj lesz, gondoljon rám.

Vatta úr most felállt, és szónoki helyzetet vett.

Ó, kiáltotta, mi mindent nevezünk mi szerelemnek, ami nem az. A szerelem igen ritka virág, erről már többször beszéltem. És a nőuralom idején mindig ritkább lesz. A legtöbb esetben magnetikus és elektromos erők vagy kémiai és biológiai, legfeljebb szociológiai tényezők kiegyenlítődése. Ostobaság azt hinni, hogy mi vagyunk, akik ezeket az erőket irányítjuk. Azok uralkodnak rajtunk. Olvasta Weiningert? Egyetlen komoly modern könyvet sem olvasott. Jegyezze fel sürgősen, Otto Weininger Nem és jellem. Amit mi szerelemnek nevezünk, a legtöbb esetben pszichológiai zűrzavarok levezetése. Vagy szociológiai bankrott. A közösségben nem tud elhelyezkedni, és bosszúból valakibe beleszeret. Sok esetben nem egyéb, mint kísérlet a valódi szerelem elkerülésére. Elkent és bukott és csődbe került egzisztenciák végső menedéke. És, ami a legkülönösebb, a nők idegenkedése. Nekik ez túl veszélyes. A leggyakoribb eset, inkább testüket dobják oda, nehogy szerelmeseknek kelljen lenniök. És hogy kibújjanak. A dolog egyszerűen testi kielégülésre megy. Még az erotika is lassan kivész. Angela őnagysága se kivétel. Neki a szerelem sok. Ő, kérem, ebbe a kockázatba nem hajlandó belemenni. A szexus vegetatív langymelegére van szüksége. A nők általában a kotlóshőfokon szeretnek élni. A szerelem pedig a létezés forrpontja, mint a hit vagy a műalkotás, szóval mint a szenvedély. Ezt legközelebb meg fogom írni. Már előre örülök, hogy mennyi színes és illatos levélkét fogok kapni. Mert a hölgyek az én értekezéseimből egy hangot sem szoktak érteni, csak azt, hogy az ő paplanalattijukról van szó, és ez rendkívül izgalmas. Kötelező félreértés. Minden siker fundamentuma. Különösen ma, mint mondom, amikor a logika egyetlen ponton maradt érvényben, s ez a következetes önámítás –

Ambrus hajadonfőtt és irattáskával siet. Kornélt félrehívja, aztán Manassét, kabátszárnya lobog, rengeteg dolga van, ezt egészen szűk körben kell megbeszélni, már a legközelebb, titokban Vatta úrnak int, hogy jöjjön csak, nem mintha aggódna, sőt ellenkezőleg, sohasem volt optimistább, rendkívül kedvező helyzet, kezét dörzsöli, cédulákat szed elő, amit keres, ugyan nem találja, de itt van, ez még érdekesebb, újságcikk, pirossal meghúzva és széljegyzetekkel, Demonaxnak megmutatja, hunyorgat és int, hogy íme, bekövetkezett, ő ezt már egy évvel ezelőtt látta, mind tarthatatlanabb lesz, a cselekvés ideje küszöbön áll, és fel kell készülni, persze a szervezés kérdései, be kell kapcsolódni, szóval bekapcsolódni, Vatta úr néz, mit szól hozzá, végre a cédulát megtalálja, de ez nem is az, zsebében keres, áz irattáskát az asztalra borítja, közben kopog, egy kis csendet kérek.

Kornél boxbajnok, díjat is nyert, negyedéves jogász, és a papoknál nevelkedett. A klerikális nevelés fáradalmait most az ateizmusban piheni ki. Társadalomkritikai művön is dolgozik, két részlete a Jelenkor-ban meg is jelent. Hogy miért éppen a forradalmárok lapjában? kérdezte Marianne. Inkább az antiszemitáknál, esetleg a cionistáknál vagy a szerzeteseknél vagy a kormányhű lapban vagy a baptistáknál, esetleg a liberálisoknál, olyan higgadt, Kornél olyan higgadt. Az ilyen cikkeknek, szólt Vatta úr, tömegesen kellene megjelenniök. Ezek azok, amelyek higgadtságukkal még a számvevőket is a barikádokra tudják űzni, és ha ezt a plébános úr elolvassa, tüstént merényletet készül elkövetni a főispán vagy a püspök ellen. A higgadtság a legjobb módszer arra, hogy az ember a társadalmi rend ellen való bőszült izgatás maximumát elérje. Ha Kornél, az ő higgadtságával kormányra jutna, a forradalom olyan véresen törne ki, hogy a rövidárusok a börtönöket megrohannák, mint a Bastille-t.

A pályaudvaron túl még nem jártam. Eleinte bérházak, aztán a piac s ezen túl homok, régi ládákból kerítések, konzervdoboz, lyukas lavórok, üvegcserép, salak, gyom, sár, kóbor kutya és kóbor kutya. Itt valószínűleg nem gazdag emberek laknak. De szegények sem. Kik laknak itt? Aki idejött. Ide tartozik? Az ajtóban nagy hasú némber. Kóbor kutya. Hulladék. A sarkon korcsma, szatócsbolt, a kirakatban rózsaszínű selyemcukorka. Vakolatlan ház. Minden harmadik telek üres, szemétdombok, kutyák és kutyák. Földbe épített kalyiba, oldalán füstölgő kályhacső, előtte hat leprára érett kölyök, mezítláb, és kutya.

A saroknál fiatal nő jön. Csaknem fekete haj, födetlen fő. Amerre én. Talán? A homoktól aszott levegő, időnkint kút. Félig kész ház, amit sohasem fognak befejezni. Hulladék. Újságpapír. Ürülék. Megint fűszeres a rózsaszín cukorkával és korcsma. Ez a fiatal nő Marianne. Csakugyan. Még egy utca, negyedik ház, hetvenkilenc, bejárat hátul. A nő előttem.

Közben Hertha is megérkezett. Régebben, vagy öt évvel ezelőtt gyógyszerész kérője volt, karcsú, kölnivizes és simára kefélt fiatalember, aki esténkint Herthát a gyógyszerészetre oktatta. Akkor ő e tudomány iránt rendkívül érdeklődni kezdett, a könyvtárba is beiratkozott, és mindenféle gyógyszervegyészeti könyvet olvasott, és úgy látszott, hogy kitűnő élettárs lesz, de a karcsú fiú elutazott és nem írt, és akkor vasúti mérnökkel ismerkedett meg, aki sokat beszélt a vasúti sínek hajlításáról, a pályaépítésről, a mozdonyok súlyáról és szénterheléséről, és akkor Hertha érezte, hogy a dolog őt mindig rendkívül érdekelte. Később a bálban kefegyáros tisztviselővel ismerkedett meg, és ez nemcsak a különböző kefék (cipőkefe, hajkefe, körömkefe, fogkefe, sárkefe, súrolókefe, kalapkefe, drótkefe, ruhakefe, üvegmosó kefe) gyártásának titkait fedte fel, hanem az irodáról is sokat beszélt, a könyvelésről, a belégekről, a pénztárkönyvről, a mérlegről, és úgy látszott, ha Hertha ismeretségeit folytatja, akkor szakértője lesz a cukrászatnak, a klasszika-filológiának, a sebészetnek, a sörgyártásnak, a mázascserépedény-készítésnek, az órásmesterségnek, a köszörűsségnek, a vasúti jegykezelésnek, az egyiptológiának, a búvárságnak, az élelmiszer-kémiának, a könyvkötészetnek, a néprajznak, a zeneelméletnek, a fogtechnikának, a kárpitosságnak. Legutóbb azonban Hertha Kornéllal ismerkedett meg, és abban a pillanatban érezte, hogy ő tulajdonképpen mindig forradalmi érzelmű volt, s azóta minden héten eljön, de Kornélt máskor is fölkeresi, Kornél is őt, és a szabad szerelem témája fölött rendkívül sokat vitatkoznak.

Aznap ott volt Simor is, díjnok a vármegyeházán, már úgy harmincöt felé, Simor még John Ruskinnál is alaposabban ismerte Velence minden kövét. Tizennégy éve azzal a gondolattal foglalkozik, hogy Velencébe utazik, és mindazt, amit eddig a városról a történelemben, a művészeti könyvekben olvasott, a helyszínen megnézi. A díjnoki fizetés persze nem nagy. Igen nehezen él belőle. Simor azonban havonkint, nagy áldozattal, de igen keveset félre tud tenni, s ha majd az összeg együtt lesz, szabadságát Velencében tölti. Tizenegy éve gyűjt; de a költség több mint felét sikerült félretennie. Még négy év. A dolog igazán költséges, de meg fogja érni. Elmegy a Szent Márk-templomba és a Doge-palotába, gondolázik a Canale Grandén, kimegy a Lidóra is, a múzeumokat megnézi, ó, igen, jegyzeteket is készített, és programja úgyszólván félórára beosztva már évek óta kész, persze itt-ott javít rajta, az utat négy hétre tervezi, sok pénz, új ruhát is kell vennie, olaszul tanul, az árkádok alatt valami emléket is vesz. Sok mindenről le kell mondania? Kétségtelenül, de enélkül nem megy. Éppen negyvenéves lesz akkor. A vonatra felül, Trieszten keresztül utazik, gyorsvonat harmadik osztályon, a vonat pont nyolckor indul, és másnap délben tizenkét órakor van Velencében.

Hedry Lőrinc ott ült, és Simort hallgatta. Egy idő múlva nyugtalan lett, zsebét tapogatta, felállt, az ablakhoz ment, mintha orrát akarta volna kifújni, zsebéből pénzt vett elő, és megszámolta. Lassan számolta, nehogy tévedjen. Tizenkilenc. Pontosan számolt? Még egyszer. Tizenkilenc. Szóval. A pénzt visszatette, és az ablakon kinézett. Hogyan is volt? Ott állt és visszajött, leült és hallgatott.

Most rendkívüli higgadtsággal éppen Kornél kezdett el beszélni –

Kanavász Antal ezredes és Gitta vacsora után szobájába ment, és – Fanny, szólt halkan Lala.

Igen, válaszolt Fanny. Az asztalt éppen leszedte, a plüsstakarót föltette, a középre a vázát és a csipkét.

Menjen, szólt Lala halkan, és Gitta szobája felé intett. Menjen és hallgassa meg, mit beszélnek. A lelkiség, tudja, én csupa lelkiség vagyok. Megérzem, amit gondolnak. Tibold atya is mondta, hogy én csupa lelkiség vagyok. Kanavász Gittát ellenem. Igen. (Suttog.) Ellenem. (Ujjával magára mutat.) Ellenem. Érti?

Fanny bólint.

Angela lefeküdt?

Szobájába ment.

Nem akarom, hogy ő tudja. Gyermek, bár bűnös, de apja romlottságát még nem ismeri. Ne ismerje meg soha. (Int.) Fanny –

Fanny odamegy.

Én Gittát már kioktattam. Már akkor, amikor, emlékszik?

Fanny figyel.

A dorbézoláson rajtakaptam –

A tábornok volt itt –

Nagy vacsora volt, a tábornok volt itt, jó ürügy, Kanavász tökrészegen jött haza, a lakás tele volt borgőzzel –

Mértékletesen ivott, Gitta mondta –

Gittát rászedte. Dorbézolt –

Fanny keresztet vet.

Hajlam. Züllés –

Lala suttog. Akkor én szükségesnek találtam, hogy este vacsora után a bibliaolvasást bevezessem, Tibold atya is helyeselte. Ellensúlyozásképpen, mert ő dorbézolt –

Szünet.

Én akkor Gittának meg is mondtam, Kanavászt nem szabad ellenőrzés nélkül hagyni. Elzüllik –

Fanny bólint.

Minden este, ha elalszik, Gitta nekem az ő ruháit kihozza, és akkor mi ketten, ő, a feleség és én, a család feje, zsebeit kikutatjuk, és. a pénz megszámoljuk, és leveleit elolvassuk, nehogy, tudja, nehogy –

Gitta azt mondta nekem, szólt Fanny. Azt mondta, hogy ez őt sérti, és fejgörcsöket kapott és sírt, hogy ez szégyen (elhallgat) –

Lala megmerevedik. (Szárazon.) Miért hallgat el? Fanny! Miért hallgat el? (Vár.) Csak mondja. (Vár.) Csak mondja. Én hallgatom, alázatosan és türelmesen hallgatom, amit olyan okosan mond. Ön okosabb, csak mondja. Reám nincs is szükség. Majd ön vezeti a házat. Jó? Ön úgyis olyan okos –

Bocsánat, suttogja Fanny.

Fejét lehajtja. Lala feláll. Elmehet, szól recsegve.

Fanny kis ideig áll, aztán letérdel, és karját mellén összefonja.

Álljon fel –

Fanny feláll.

Boldogtalan teremtés. Én feláldozom magam, és rövid eszével mindig belekotyog. Hogy egy kicsit értelmesebb legyen, beszélek és tanítom –

Fanny hallgat.

Még mindig nem ismeri? Nem látta ma este is? Morzsázik. A paradicsomot kiönti, úgy eszik, mint az állat, csámcsog. Hiába tanítom. Nehéz. (Sóhajt.) Nehéz nekem itt ilyen környezetben, még enni sem tudnak. És ez a por. Más házban! A piszok megesz bennünket. Gitta azért tudja, mi a helyes, ő engedelmeskedett. Azóta mi az ő ruháit átvizsgáljuk. Szégyen? De kire szégyen? Ránk? Dorbézolt –

Fanny keresztet vet.

Kicsapongás. (Suttog.) Ilyen férj. Én Gittának mondtam. De Kanavász őt tőlem el akarja idegeníteni. (Szenvedélyesen.) Gittát, az én húgomat tőlem el akarja venni. Saját húgomat. (Halkan.) Érti ön ezt félkegyelmű eszével? Mondja –

Fanny bólint és felsóhajt.

Én akkor mondtam is neki, Gitta, válasszon, Fanny és én bármely pillanatban készen állunk, hogy ezt a házat elhagyjuk. Ha úgy érzi, hogy mi idegenek vagyunk, akkor mi. Talán helyes is lenne, ha mi eltávoznánk, és önöket sorsukra hagynánk. De én áldozatot hoztam. (Mély hangon.) Ez a bűnök háza. Én áldozatból vagyok itt. Nekem ez a kötelességem. (Fenyegető hangon.) Nekem fel kell áldoznom magam húgomért! (Szemét behunyja.) Én. (Szenvedő hangon.) Én. (Félig önkívületben.) Én. Mi elmegyünk. Holnap? Akár ma. Átadom önt annak, aki éjszakáit dorbézolással tölti, tökrészegen tér haza, és (suttog) züllik –

Lala feláll, járkál. Megáll.

Még mindig itt van? Miért nem megy? Ó, Gitta gyenge, nagyon gyenge. (Sopánkodik.) Kanavász megrontja őt. Menjen, nekünk ébereknek kell lennünk, vigyáznunk kell Gittára, hiszen ő a mi testvérünk, mi érte felelősséggel tartozunk (karját kitárja), nekünk érte áldozatot kell hoznunk –

Fanny indul.

Fanny, szól halkan Lala, minden szót jól jegyezzen meg, és ha valami fontosat beszélnek, azonnal jöjjön, és mondja el nekem. Még ma este (felsóhajt). Esetleg titokban csomagolunk és elmegyünk. Hová? Az éjszakát az utcán töltjük. Kanavász szégyene lesz. Íme, dorbézolásait már nem tudtuk tovább elviselni. (Reszketve.) Én már régen őrzöm azt a levelet (suttog), búcsúlevél, hogy mi ketten innen kénytelenek vagyunk elmenni, mert nekünk saját üdvünkre is gondolnunk kell, és ebben a fertőben nem tudunk élni tovább, menjen –

Fanny görnyedten áll.

Mit vár? Miért nem megy? (Fanny indul.) Minden szót. Érti? És ha valami fontos, azonnal jöjjön be hozzám. Ó, micsoda élet ez itt ebben a házban, a piszok megesz, de a lelkiség még irtózatosabb, már nem bírom sokáig (suttog) ezt a (száját befogja, int), majdnem kimondtam, csend, csend, nem mondom, szegény Gittám, ő itt marad, ez az örökös reszketés, mi lesz holnap, mit forral ellenünk ez a szörnyeteg, menjen –

Fanny megy.

Lala vár. Lassan feláll, az asztalterítőt megigazítja, a vázát elfordítja, aztán igen kimért lépésekkel, folyton fülelve szobájába indul. Lassan vetkőzik, közben folyton figyel. Fanny? Nem. A szekrényt kinyitja, a gyomorpálinkát kiveszi, tölt, iszik. Szünet. Gondolkozik. Újra tölt és iszik. Még? Nem, nem. A szekrényt hirtelen bezárja.

Köhög. Vár. Fanny? Nem. Még mindig nem jön. Talán? Ki tudja? Szünet. Úgy látszik, semmi. Lefekszik. Keresztet vet, a lámpát eloltja. Fülel. Fanny. Nem. Fanny? Nem. Vár. Úgy látszik –

Az almaszedésről és az almaszedőkről.

Arcod verejtékével. A gépeket azért találták fel. A gépek célja, és a technikáé, hogy az ember üdvösségén munkálkodjék. Amióta a gyárakban a gépek dübörögnek, a földre kevesebb verejtékcsepp hull. A gép célja, hogy az ember helyett minden munkát elvégezzen. Ma még nem értük el a technikának azt a fokát, hogy a gépek a munkát elvégezzék. Ilyen munka az almaszedés is. Szeptemberben a gazda két hétig is reggeltől estig kénytelen az almát szedni, amit a célszerű gép talán egy félóra alatt elvégezhetne. A kérdés természetesen, hogy lehetséges-e olyan gépet szerkeszteni, amely az almát leszedi, kosárba rakja, nagyság és érettség szerint. Ma a gazdának az almát még kézzel kell szedni, ez igen fáradságos és verejtékes munka.

Amikor az ember az első almát leszedi, azt mondja, ebben az évben ez az első alma, amit leszedtem. Különlegesen nevezetes alma ez. Amikor a másodikat szedi, azt mondja, nini, milyen féloldalas és varos, ez egyike lesz a legcsúnyábbaknak, és akkor ez is különösen nevezetes lesz. Ez a harmadik, íme, színben egyike a legszebbeknek, ez a negyedik arányokban a tökéleteshez áll közel, ha nem is nagy. Amott van egy, az színben is, alakban is szép. Amaz pedig nagyságban minden bizonnyal az első között lesz. Ez most nehéz szedés lesz, az ágra kell hasalni, messze kinyúlni. Kettő van együtt, ó, még a harmadik is, a levél mögött volt. Mindhárom megvan, egy se pottyant le. Az egyik hatalmas és gömbölyű, hibátlan, a másik apró, a harmadik féloldalas, magházába a féreg beleharapott, de azért megérett. Éljen az almaszedő! Már kilenc almát szedett le, és még egy sem esett a földre.

Az almaszedés érdekfeszítő foglalkozás. Egy kosár már tele van, a másik félig. Az almának, ha ki akar tűnni, egyre szebbnek és nagyobbnak kell lennie. Minden almából csak egy van, mint ahogy minden emberből is csak egy.

Az almákat nemcsak dicsérni, hanem megfelelő szavakkal dorgálni is kell. Ha az almaszedő olyan gyümölcsöt szed le, amelyen barna folt van, akkor szelíden meg kell feddeni, azt kell mondani, ezt igazán nem tartom helyesnek. Az almát általában nem lehet magázni, ahogy Istent, az állatot és a gyermeket sem lehet. Az almaszedő az almával tréfálhat is, mert vannak igazán furcsa alakú almák, például a segges alma, pontosan olyan, mint valakinek a gömbölyű feneke, néha egyik orcája pufókabb, mint a másik. Erre az almaszedő az almát kineveti, össze is szidja, de aztán megsimogatja, nem baj, de aztán jó édesre érjél, úgyis én eszlek meg, ilyen almát nem lehet eladni. Az almák általában, amíg nem egészen érettek, befelé fordulnak, és az ember csak hátukat látja. Minél érettebb az alma, annál inkább kifelé fordul, végül a teljesen kész alma olyan, mint az arc vagy a virág, éspedig a legtöbb alma mosolyog, ízének, illatának teltsége nyilatkozik meg így. Az ember csak olyan almába harapjon, amelyik nevet, mert az kínálkozik.

Mikor az ember az almát leszedte, és a kosárból a szalmára szép sorjába rakja, úgy, hogy az almák egymást ne érintsék, de egymástól nagyon távol se legyenek, mert az almák is szeretik, ha egymáshoz közel vannak, mint az állatok vagy az emberek. A legjobb olyan aránylagosan elhelyezni, ahogy a házastársak az ágyban egymás mellett feküsznek, ha karjukat kinyújtják, egymást elérik. Akkor az almaszedő sorra felismeri az almákat. Ez volt az a varos alma, ez volt a pufók, ez volt az arányos, ez az óriás, még egyszer megdicséri őket, vagy vicceket mond nekik, mert az almák értik és szeretik is, ha hozzájuk beszélnek, és ha valaki velük tréfál. Ha az ember megszidja őket, szégyenlik magukat. Vigyázni fogok rátok, minden héten megnézlek benneteket. Túl gyorsan ne érjetek, jobb, ha csak február végén, megértettétek? Az almák hallgatnak, és az utasításhoz alkalmazkodnak, mert az almák nagyon szelídek és engedelmesek.

(Amint látja, szól Vatta úr, Jávorka, mint író a legmagasabb, csaknem baudelaire-i értelemben dilettáns, mint a preraffaelita, s éppen ezért, ha az írásmű élvezhetetlen is, tulajdonképpen az egész folyóiratban, par cela même, a legjobb. Ahogy ő a technikát felfogja. Une bêtise du fort calibre. A technika arra való, hogy az ember helyett a munkát elvégezze. Nem édes? Sejtelme sincs róla, hogy a technika az életirtó hatalmi ösztön démoni aktivitása. A gép az emberi kéztől elsősorban nem a munkát veszi át, hanem az emberölést. Persze itt aztán baj van, mert ha a gép öl, akkor az ember a gyilkosság gyönyörétől elesik. Más úton kell magát kárpótolnia, de kárpótolja is, az embert ön ne féltse. A gép arra való, hogy a verejték kevesebb legyen. Igen, kevesebb verejték, de annál több vér. Jávorka ehhez ártatlan. Preraffaelita, mondom, szent és kiskorú középkor. Az ember, aki az intellektuális ártatlanságát még nem vesztette el, és azt hiszem, sohasem is fogja elveszteni, sejtelme sincs arról, mi az a valeur des termes, és mégsem az a megszokott és kibírhatatlan dévotion aisée –)

Hallom, szólt Lala, hogy fűzőt akar csináltatni.

Mértéket vétettem, válaszolt Gitta. Lehet, hogy szombaton kész is lesz.

Az én tanácsom megkerülésével. És hol csináltatja?

A Dorothea szalonban, ahol szoktam.

Lala a kávéscsészét lassan leteszi. Felnéz. A Dorotheában? Tudja, hogy a Dorothea nekem már két fűzőmet tönkretette? Mit mondtam önnek múltkor is, Fanny, emlékszik?

Mondta, igen, válaszolt Fanny, hogy ez a fűző viselhetetlen –

Így mondtam?

Úgy mondta. Viselhetetlen.

Lala most Gittára néz. Nos, ha ön viselhetetlen fűzőt akar, csak menjen a Dorotheába –

Angela ijedten Kanavászra pillant. Kanavász int és feláll. Az uzsonna ma igazán jó volt, szólt, a hölgyek egészségére. Jöjjön, Angelám, beszélni szeretnék önnel –

Visszarendelem, szólt Gitta, hol csináltassam?

A híd mellett, szólt Lala. Ott lakik. Nagyon ügyes fűzősnő.

Fanny tudja, nevét elfelejtettem, a híd mellett. Fanny, tudja, hol lakik?

Tudom –

Megint bonyodalom, kiáltott Lala, mindig bonyodalom. Nem kérdeznek meg. Mindenre gondolnom kell, pedig (tomporát fogja) a Braquilleux-idegem. (Feláll.) Kanavász megint szépen faképnél hagyott bennünket, Angelájával, az uzsonna közepén. Illetlenség. Nem bírom a neveletlenséget. (A kályhához megy, leül.) Fanny, gyújtson lámpát. Aztán (halkan) Fanny? Érti? (Suttog.) Menjen és hallgassa meg, mit beszélnek. Mire tanítja Kanavász az ő Angeláját. A fűzőügyet ma el kell intézni. Adott előleget?

Nem adtam. A Dorotheában ismernek –

Még ma, szól Lala. Legjobb, ha azonnal öltözik. Ah, Gitta, milyen gyermek ön, ilyen szelíden mondom, mert én szelíd vagyok. Nem mondom, hogy éretlen, méltóságos asszony létére, ezredes felesége. Még a Dorotheában is ismerik. Szégyenkeznem kellene, hogy nem vagyok méltóságos asszony? Nem, ha címem lenne is, nem használnám, a cselédnek megtiltanám, hogy engem méltóságos asszonynak szólítson. Kanavász ma sértően illetlen volt. Angelát is elrontja. Feláldozom magam, hogy ezt a szerencsétlen leányt, az elrontott nevelés. Ó. Anyja helyett anyja voltam, és Kanavász vele titokban összejátszik. Ellenem. Fanny, itt van? Majd este elmondja. Most öltözzön, és menjen Gittával a fűzősnőhöz, a híd mellett, érti? a híd mellett –

Nem, a fűzőügy, igazán, mert amikor Gitta és Fanny a Dorotheába ment, ott már munkába vették, szombatra kész. Mit tegyünk? Azt fogjuk tenni, szólt Gitta, hogy a híd mellett is rendelek egyet. De Lalának ne szóljon. Nem, válaszolt Fanny, nem szólok –

Mértéket vett? kérdezte Lala.

Igen, felelt Gitta.

Lala az asztalfőn ült, és a vacsoratálból először vett, aztán Angelának és Fannynak osztott, következett Gitta és Platon, végül Kanavász.

Eszembe jutott, szól hirtelen Lala, hogy régebben egyszer fűzőt csináltattam, igen jó fűző volt, az utca a sétányból nyilt, kis utca, a negyedik vagy ötödik ház, olyan zöldre pingált kapuja volt, Fanny, emlékszik?

Nem emlékszem, szólt Fanny.

Holnap reggel mindjárt menjen el és keresse meg. Önnek emlékeznie kell, együtt voltunk –

Sose voltam –

Együtt voltunk, szólt Lala nyomatékkal. Nagyon jó fűzőt csinált. Holnap reggel mindjárt. Azt ott a híd mellett rendelje le. Nem ott fogjuk csináltatni –

Fanny csak délben tért vissza. Nem találom, szólt.

Lala felkiált. Hol csavargott? Lehetetlen –

Felállt, és öltözni kezdett. Magam megyek, mindent magamnak kell. A fűzőt lerendelte?

Nem –

Nem? Miért nem?

Mert –

Lala felsóhajt. Szörnyű, suttogta. Azonnal menjen és rendelje le.

Csak négy után tért vissza. Nagyon jó fűzősnőt találtam, a kórháztól a harmadik vagy negyedik utca balra, a hatodik ház, nem tudom, második vagy harmadik emelet, olyan barna ajtó, majd megtalálják, azonnal menjenek, vár önökre, igen kitűnő, művelt asszony, valaha jobb napokat látott –

Hogy hívják?

Valami Tizilla vagy –

Gitta és Fanny a fűzősnőt csaknem estig kereste, aztán visszament a híd mellé, hogy lerendelje, de ott már munkába vették, holnap estére kész. Három fűzőm lesz, mondta Gitta –

Lala másnap korán reggel felöltözött és elment, de tizenegykor már otthon volt. A legjobb lesz mégis, szólt, ha a fűzőt a Dorog és Társánál rendeljük. Az üzlet most nyilt meg, mutatták a fűzőket, kizárólag egészségügyi fűzőket csinálnak, nem baj, egyszer egészségügyi fűzője lesz, délután rendeljék le, és menjenek oda –

Dorog és Társa? Hol van?

Ön nem tudja, hol van Dorog és Társa? kiáltott Lala. Menjen és keresse meg. Szép nagy üzlet, az ég áldja meg, még azt se tudja, hol van a Dorog és Társa –

Négy fűzőm lesz, szólt Gitta.

Fanny, mondta Lala, az ember igazán nem ér rá a fontos dolgokkal foglalkozni, mindig az ilyen fűzőügyek. Mondja, Kanavász és Angela tegnap miről beszélt?

Angela házasságáról beszéltek. Kanavász érdeklődött a Bormester család iránt –

És?

Igen jó család, az anyja tanárnő, művelt emberek, elég jómódúak –

És?

Kanavász azt mondta, hogy három évig minden hónapban száz koronát ad –

És nekem nem szólt –

Kis kertet vesz nekik, és építtet –

Nekem nem mondta. Tudtam. Titokban ellenem összejátszanak. Hálátlan leány. Ó, anyja helyett anyja voltam. Megcsalt (fejét lehorgasztja). Most menjenek, Dorog és Társa, de várjon, lehet, hogy nem is Dorog, hanem Dörge vagy Horog, nem tudom, majd megtalálják, szép nagy üzlet, aztán Fanny még elmondja, miről beszéltek –

A fűzőügyön sokat gondolkoztam, szól Lala másnap az ebédnél. (Öt fűzöm lesz, gondolta Gitta.) (Angela gyorsan Kanavászra néz.) (Kanavász bajuszát simogatja), (Fanny tányérja fölé hajlik.) (Platonka, ne bámészkodj, egyél.)

Ez a Dorog és Társa nagyon drága cég, folytatta Lala. Legjobb lesz, ha mégis a híd mellé mennek. Ott már úgyis mértéket vettek. Fanny elmegy a Dorog és Társához –

Nem Dorognak hívják, szól Fanny, Ürge, Ürge és Társa –

Nem bánom, legyen Ürge. Fanny elmegy és lerendeli. Gitta elmegy a híd mellé, hogy hívják azt a fűzősnőt?

Nem tudom, szól Gitta.

Nem tudja? Micsoda gondatlanság! Még nevét sem tudja! Fűzőt rendel nála, és még nevét se tudja. Hallom, Kanavász ezredes, hogy ön leányának apanázst készül adni –

A fiataloknak, szól Kanavász, az első időben segíteni kell, és végül is, azt hiszem, ne kelljen a kenyérre gondolni, gyönyörködjenek egymásban, én így tartom helyesnek, az apa részéről –

Igen, szól Lala, és felsóhajt, ön valóban példás apa. Azt hiszem, ha én nem vagyok, ön az apaságával nem sokra ment volna, nevelőintézetbe akarta adni –

Hálás vagyok önnek, szólt Kanavász, és Angela se fogja elfelejteni –

Nem számítok az ön hálájára, nekem kötelességem volt, anyja helyett anyja voltam (könnyezik).

Szünet.

Megyek, szól Fanny.

Megy? Hová –

A fűzőshöz, Ürgéhez, lerendelni –

Nem fogja lerendelni, érti? Legyen végre egyszer Gittának rendes egészségügyi fűzője, nem baj, ha drága –

Akkor nekem sem kell a híd mellé menni, szól Gitta.

Hiszen a nevét se tudja, kiált Lala. Az ég áldja meg, mikor lesz már felnőtt asszony –

Lala délután elment, és csak este tért vissza.

Gitta, szólt, ön nekem hazudott –

Gitta fejét fogta. Görcsöm van, szólt és nyögött.

Ilyesmivel most ne térjen ki. Ön két fűzőt rendelt, egyet Dorognál és egyet a híd mellett –

Ürge, szólt Fanny, Ürgének hívják –

Legyen Ürge, nem bánom –

Gitta a kerevetre roskad. Nem, kiált, nem két fűzőt, én négy fűzőt rendeltem –

Lala dermedten néz Fannyra és Kanavászra és Angelára. Négy fűzőt? kérdi riadtan. Négy fűzőt?

Négy fűző, kiált Lala. Szörnyű –

(Angela Kanavászra néz.) (Kanavász int, feláll.) (Gitta a kereveten nyög.) (Platonka, a tálba nem szabad kézzel nyúlni.)

Kanavász Gittához megy és fölsegíti. Nem baj, szól halkan, nem baj, négy fűzője lesz, jöjjön, feküdjön le, kimerült –

A szemétdombok között, jobbról Marianne közeledik. Alkonyat. Itt lakik? kérdem. Messze, válaszol. Pillanatra a szemembe néz.

(Az erotikus nők elmentek apácának. Az ön első házassága bűnös viszony. Cukrászdában ebédelni. A lelkiismeret tartalmáról pontos leltár, ágytakaró, két leveseskanál, négy kóbor kutya és a Lemur című folyóirat legújabb száma.)

Örülök, hogy van öt percünk, amíg Kornélhoz érünk. Érti? Azt hiszem. Vatta úr nagyra becsüli. Tudom, szól ő, és komolyan bólint. Szeretnék tanulni. Nem tud? kérdem. Gyárba járok, szól. Milyen? Szövőgyár, nem nehéz, de sok idő. Otthon, anyám, elég idős, főzni, néha.

(Lenvászon lepedő a kormos tégla alatt. Csendes otthon. Tonhalkonzerv. Aranyóra, zöldborsó. Az egybekelés a fontos.)

Nyelveket tud? Magam tanultam, Vatta úr segített a franciánál. Most latint tanulok. Caesart olvasom. Zenét tanulni. Kevés idő –

(Hónalját rendesen mossa meg. Schumann. Részlet a Kefegyár legújabb számából.)

Hogyan jutott ezekhez a Kornélékhoz? Vatta úr a gyárban volt főkönyvelő, ő hozott. Eleinte azt hittem, hogy közönségnek konferanszaihoz. De aztán. Aztán? Azért ő mégis több. Néha megható. Hogy érti? Úgy, hogy.

Marianne megáll. Itt vagyunk, szól. Sétáljunk még öt percet, szólok. Jó. Csaknem sötét van. Apám a vasútnál volt, korán meghalt, anyám kicsiny nyugdíja, tudja, olyan elszegényedett kisnemesek, a munkát szégyenlik, rokonainak letagadja, hogy gyárba járok –

De ő nem dolgozik, szólok. Nincs hozzá morálja, válaszol. Férjhez akarna adni. Szerinte az egyetlen női egzisztencia. Miért nem megy? kérdem. Nincs, aki elvenne. De. De? kérdem. Olyan férfit nem ismerek. Kivéve egyet. Menjen ahhoz.

(Hoppy Demonax a piacon cseresznyét árul. Jávorka odajön, és azt mondja: Tud ön az almákkal beszélni? Déguisement. Bormester Mihály Párizsba utazott.)

Visszafordul. Újra Kornél háza elé megyünk. Szünet. Egyébként, szól, az a férfi Jávorka. Megállok. Jávorka? Miért csodálkozik? Azon, válaszolok, ha nő lennék, én is csak hozzá akarnék menni. Jávorka nem akarja elvenni?

(Az almák általában feneküket mutatják, azért olyan gömbölyűek. La dévotion aisée. Fanny szíve tiszta.)

Marianne megáll és Kornél háza felé int. Itt vagyunk. Még sétáljunk egy kicsit, mondom. Miért nem akarja elvenni? Arra ő nem is gondol. Megakad. Mondja ki, szólok. Jávorkának, mondja, nincsen szüksége senkire. Úgy tudom, válaszolom, ennek az ellenkezője az igaz. Nem magányos.

Marianne kicsit hallgat. Közlékeny, szól aztán, de magányos. Sokszor meglátogatom. Fölmegyek a hegyre, viszek neki ócskavasat, szögeket, bádogot, amit az utcán találok, régi edényt, azt megfoltozza, főképpen zsineget és madzagot, azt nagyon kedveli. Takarítok nála, főzök, mosok, vasalok, ő tűri, meg is dicsér, megajándékoz almával és dióval és szilvalekvárral, de –

(Ilyesmire nagyon kényes vagyok. Én a bélgázok szagát nem kedvelem, a villát nem úgy fogja, mint az úriember.)

Marianne visszafordul, és Kornél felé megy. Önben van valami egészen különös, szólok. Nekem, amikor először megláttam, azonnal feltűnt. Ugyanott, ahol ma találkoztunk, még október elején, szólt ő. Ön nagyon vonzó nő, azt hiszem, olyan élettárs, tudja. Nem ismerek senkit, aki. És? kérdi ő.

(Éljen az almaszedő!)

Kornél házához érünk, és gépiesen megfordulunk, ismét kifelé. Én ezen gondolkoztam, mondom, és azt hiszem, rájöttem. Önben nincsenek démonok. Marianne rám néz. (Itt nem lehet evezni. Ó, Kanavász csak férfi. A nők nem tudják, kit szeretnek.) Hogy érti ezt? Úgy, válaszolom, hogy önben nincs semmi boszorkány. Semmi sötét. Vagy. Érti? Talán. Szóval nincsenek démonai. És éppen ezért ön teljesen veszélytelen, és mivel nincsen mérge, amire mi, férfiak olyan érzékenyek vagyunk, és ami bennünket delejez, nem, nem a nőiesség, nem a szépség, nem a kedély, a méreg. Önből ez hiányzik. Ezért önnek a férfiakra alig van hatása. Szégyenletes, de így van –

(On vous a trompé. Csak nászéjszaka után. Ebéd a cukrászdában. Amazongelahail.)

Marianne megáll, és zavartan reám néz. Erre én már gondoltam, szól. Akkor, mondom, érti, hogy mit akarok mondani. Tudja, szólok, de hirtelen megállok. Miért nem folytatja?

(Sohasem tudja meg senki, hogy a bogarakat utálja, és bűnös viszonyból született.)

Továbbindulunk. A házakat és a kutyákat elhagyjuk. A rét. November. Pára. Itt-ott lámpa, félig felhős ég, enyhe holdfény. Miért nem folytatja? kérdezi.

Tudja, hogy nemsokára megnősülök? Hallottam, felel. Menyasszonyát látásból ismerem. Azt mondják, a városban a legszebb leány. Én is azt hiszem, mondom én. De. De? Megállok. (Nem kell. Mi kell?) Ha nem akarja, ne mondja, szól ő. Igen, mondom. Én ezt senkinek se tudtam elmondani. Marianne hallgat. Ott állunk a mezőn. Indulok tovább. (Jó lenne egy egész napig a forrásba köpni. Ön korán leleplezte önmagát.) Én Angelától félek, mondom. Őbenne sok a démon. Csupa mézes boszorkányság. Önnek éppen az ellenkezője –

(Hallom, hogy ön Angelinahail kezét megkérte. Figyelmeztetem, ha fejét levágja, nem szabad ránéznie. Züllött gyermek. Mindent elejt. Angerianne.)

Marianne visszafordul. Mikor én önt először megláttam ott a sarkon, azt gondoltam, ez Marianne, akiről Vatta úr beszélt, az egyetlen nő, aki nem a hasát hordja, hanem a fejét. Akkor gondoltam valamit.

Mit gondolt?

Sajnáltam, hogy nem önbe szerettem. De tudtam, hogy önbe sohasem tudtam volna beleszeretni.

(Dorbézolt. Ezt nem lett volna szabad. Szégyenlem magam. Ki kell írni a fekete táblára.)

Inkább semleges vagyok, szól ő. Vatta úr egyszer azt mondta, Marianne, ön a női Hamlet. Én Hamletet még akkor nem olvastam. Azt hiszem, Vatta úr csaknem igazat mondott. Én mindig a kettő között vagyok. Sem ez, sem az. Talán nem is vagyok nő. Még igazán boldogtalan sem vagyok –

(Jönnek a Csajtorjánok. Tizenkilenc. Nem különös? Ledér nő.)

Kornél házához érünk. Még öt perc, mondom. Marianne megfordul, és ismét megyünk kifelé. Nekem azt, amit mondtam, meg kellett mondanom. Most jó, világosabbnak érzem magam. Nekem az ön barátságát meg kellett szereznem. Csak egyre kérem, azt ne nézze árulásnak –

Azt hiszem, értem, válaszol. Ön.

Hirtelen elhallgat.

Folytassa, szólok.

Nem. Ezt most nem lehet –

(Sohasem csalt meg. Dezillúzió ágyából származott. A természet a szabad lélek hona. Amalthea férje tust húz.)

Kérem, mondja, amit Jávorkáról mondtam, azt vele ne éreztesse. Nem akarom. Talán így jól van, elmegyek hozzá, segítek neki, beszélgetünk. Lehet, nem is vagyok szerelmes természet. Ön azt mondja, nincsenek démonaim és nem tudok szenvedélyt ébreszteni. Ez talán jó. Az élet látszólag nyugodtabb –

Látszólag?

(Tout mépriser. Fél tubus fogpaszta. Schumann. Sokk. Legyen Kökörcsin. Nő létére. Paplanalatti én. A bűnös aktivitás minden siker fundamentuma.)

Mondja, szólok.

Én nagyon égek, szól igen halkan.

De már Kornél kapujához értünk.

Lala szerdán délután fél öt után se zongora-, se énekórát nem vállal, ezt az időt, szólt, talán jogom, sőt kötelességem is a magam számára fenntartani, mert –

Fanny kedden este bedagasztott, hogy a kalács szerdára friss legyen, babkávét főzött, mert Tibold atya csak azt ivott, tejszínt hozott, és a vegyes befőttet a tálra tette. Fél ötkor Lala kijött. A sárga damasztot tegye fel, és a biedermeier készletet az antik ezüstkanalakkal. Gyümölcsről gondoskodott? Körtét vettem, szólt Fanny, mert az esperes úr –

Öt órakor Tibold atya csengetett, és már az előszobában a legújabb csintalan viccet elmondta, bömbölve nevetett, Lala selyemblúzát megdicsérte, a halványlila önnek pazarul áll, arcának nemes vonásait –

Mindig bókol, szól Lala, és neheztel.

Pszt, szólt Tibold atya, nem hallja senki? Tudja, ez nem Fannynak való –

Nevet.

Foglaljon helyet –

Tibold atya a fotőjbe veti magát, és harsog.

Lala el van ragadtatva. Az ön kedélye –

Azt mondják, kiált az esperes. Tibold a pokolban is Tibold, mondják híveim, különösen a nők, tudják, hogy a pokolban számomra külön helyet tartanak fenn, valószínűleg nekik is –

Az ön gyengéje –

Tibold suttogni kezd, Fanny nem hallja? Neki nem való –

Lala székét közelebb húzza, és Tibold atya penetráns szivarszagát szívja.

Múltkor éppen, suttogja az esperes, éppen vacsora után volt –

Mondanom sem kell, szól Lala.

Úgy van. De férje is ott volt. Ó, a mennyországba vezető út férjekkel van kikövezve –

El fog kárhozni, mondja Lala.

Biztos. A hölgy elég telt (mutatja), és én anekdotákat mesélek, persze a kolostori életből –

Lala székét még közelebb húzza.

Nevetünk és nevetünk, mondja Tibold, egyszerre a hölgy arca elváltozik. Felugrik, és mit gondol?

Lala fejét rázza.

A szék alatt kis tócsa volt, nem, nem a víz ömlött ki –

Lala szemét eltakarja.

A hölgyecske ijedten körülnéz, felkiált: Au! Majd lenéz, a vízre mutat, és azt mondja: Tó.

Autó? kérdem én.

Tibold térdét veri és hahotázik. Lala megkövülten néz.

Nem érti? kiált az esperes. Autó! A hölgy ijedtében azt mondta: au, aztán a vízre mutat, és így szól: tó. A kettő együtt autó.

Lala erőlködik.

Autónak hívják az automobilt, a gépkocsit, még mindig nem érti?

Autó? szól Lala dadogva.

Autó! Tibold harsog. Autó! A hölgy azt kiáltja, au! Aztán a tócsára mutat, és így szól: tó! Autó!

Automobil? kérdi Lala hitetlenül.

Igen, gépkocsi, automobil. Au! Tó!

Gépkocsi, mondja Lala révetegen, és egy pontra bámul. Milyen gépkocsi, amilyen az utcákon –

Igen, olyan automobil –

Ott a szék alatt? kérdi Lala komolyan. A szék alatt gépkocsi? Hogyan fért el? Hiszen –

Várjon, kiált az esperes, újra megmagyarázom. A kis hölgy összepipilte magát –

Ezt értem, szólt Lala.

Aztán felugrik, és azt kiáltja: Au!

Au, igen helyes.

Eddig érti?

Értem. Mintha valakit tűvel megszúrnak, és felkiált.

Pont úgy. Szóval au –

Lala nevet. Azt mondta, hogy au? Hallatlan!

Aztán a hölgy feleszmél, a földre mutat, és így szól: tó –

Tó? Úgy, mint halastó?

Úgy, mint Kaspi-tó –

Tó, kiált Lala.

Au és tó együtt autó. Most már érti?

Gépkocsi? kérdezi Lala.

Automobil, szól az esperes.

De hogyan kerül a szék alá olyan nagy kocsi? El se fér –

Nem is volt ott gépkocsi –

Hát akkor a nő miért mondta, hogy autó?

Hiszen éppen ez a vicc, kiált Tibold atya.

Az, hogy nem volt ott, mégis mondta?

Hirtelen fölnevet. Milyen ostoba nő lehetett. Nem is volt ott semmiféle automobil, mégis azt mondta, hogy gépkocsi –

Autó! kiált Tibold –

És tényleg nem volt ott? kérdezte Lala.

Dehogynem, a tó bizony ott volt –

Milyen tó? A Kaspi-tó?

Nem, a kis tavacska, a szőnyegen, ott volt –

Szóval akkor ott nem volt semmiféle gépkocsi? Nem volt –

Lala hirtelen fölnevet. Ügyefogyott nőszemély, nincs ott, és mégis azt mondja –

Most Fanny bejön, megterít, és az asztalhoz ülnek. Gitta megjelenik, éppen nincs fejgörcse, és vallásos tanácsokat kér. Tibold atya tiltakozik. Vallással nem foglalkozom, szól, mire a többiek illendően nevetnek.

Micsoda kedély, kiált Lala.

Tibold atya a kávéra még egy kis habot kér, és egyszerre két kalácsot vesz –

(Kanavász Platon gimnáziumi második osztályú tanuló dolgozata.) Muffy émen csétányi. Belábán kálvabu, jekezén etvesi, zöpekén sorbola, fejefén mindula. Már fél van. Tétső.

Arramán Tuffy, maródi tevén Angelmus Juniphrast Pen Dazrael Mc Caroni Isteván. Láttya a setétbe Ruffy termeté. Ti kudja? Puffy? Cuffy? berregi, Juffy tán? Tétső s etét, csétányi, zöpekén, Kipöcse?

Buffy!

Durry, maróni kezén Jeniszej Arbola Sir Margata Szalvia, bepöcse. Pszt. Csendelem. Kinakotheka.

Lefekén, szólala, nem berek, arramén, lepöcse? Guff? Hors Goncourt.

Isteván, Isteván, kiki you gallonba.

Tandalom. Brazileus. (argentió) psychotencia Kata falka.

Egy őn tetű.

Galifa (horrmon)

Pöcse ki, pöcse be, lefekén sorbola. Berregi Zuffy, as etétbe ufárez nem ekel.

Chuffy tán. A zegér a zégre. Kenefén mocsoda ponagra véd apahalad barra ta faranta. Áll. Mc Caroni Boldézsár futta mondána. Margata eküle. Tezegény, tezegény Margata. Csarkulon a csarka, vén ternisz, a ter psychose de la seine de moque. Oda rouge qui. Ovál? Asamochera.

Micsonka ba hérez tarita hun farlekin. I kant. Ha riku majász, ha buca vaun, ety-kety, ety-kety, némeleg fodorlin, mázoskelécs harmak-afarma. Essze. Nimele, nimele:

Nyával nyeli le a pél.

Nyával nyeli le a pél...

Mostana Hargata (faróni telén Juffy Zőke Luffytán) kína gén, mo szafta, ubarlát, neszte. A fi megyene szakába, jetene, liába tétső vana, liába, Hargita kszeme von hugyás zucca zekén.

Bepöcse, jabála Guffy.

Nepöcse, sitana Mormota, hegedi réfen gényka vanó Suffy.

Mipöcse? didé Isteván Boldézsár hargata mondér.

Mostara (mostafa – mustána – hántora) kezdebő neküle, fondézsár habrita no teke val jászkata (falka feli pe a nyél), séze Porgota mén csarkula. Bulya, bulya pislaga nepöcse. Huffy zén csarka. Hordézsán röhöge, biszkate, Nyuffy, raszaszafadra. Kuffy még megyene arralát (arrabát) ó Hernada Horgota! Sikamén Szargata, uss futána. Bostéván vén ternisz a zégre kszemevanó didié mondér a majász ha véd szakába gén hugyás zucca zekén.

Ustana géve semének. Szuffy pellére kefteti Dorgata, bepöcse, kipöcse, nepöcse, repöcse, Jordészán csovála, holdana némeleg, liába kén, eküle, pellére, kefteti, tezegény Zargata, sikamán tétső már fél van, de Huffy tán hörgöde.

Csida noncs. De ha csoda nincs, acsada micsada?

Még öt perc, Viola kibírja, ha eddig kibírta, tegnap a tyúkoknak nem adtam vizet, a fejszét kint felejtettem, Jávorka napról napra halad, öt perc az ágyban, reggel fél hét, nem sok, üst van, fűteni, favágás, megfejni, a tyúkoknak, árpa még van, két módszer, általában mindenből kettő, biztosan két Jávorka is, az egyik, maradj az ágyban, derék ember, és heverj, a másik fölkelni, nyomorult, az egyik a szelídség, a másik a szigor, itt mind a kettő a bukás szélén, Jávorka hever akkor is, ha szelíd vagyok, akkor is, ha szigorú, mindegy, és így legjobb, ha mindegy, még öt perc, szerencse, hogy órám nincs, s azt, hogy öt perc meddig tart, én határozom meg.

(Jávorka, szólt Vatta úr. Marianne hirtelen beleszólt: Biztosan olyasmit fog mondani. Vatta úr nevet. Eltalálta. Mivel iránta táplált rokonszenvét ismerem, el is mondhatom. Ne mondja, kérem, szól Marianne. Helyes, válaszol Vatta úr, akkor elmondom.)

Csodálom, hogy nem iszákos, nem ópiumszívó, nem morfinista és nem tolvaj. Jávorka csodálatom tárgya. Csak azért nem csibész, mert ez rossz üzlet. Bűnt elkövetni nem érdemes. Az ember csak ráfizet, nyugalmat, békét, kedélyt, de még időt is és munkát és egészséget. Jávorka jó üzletember, merő számításból magasrendűen erkölcsi életet él, nem jó, de okos, főként reggel az ágyban, még öt perc, a kecskének nincs takarmánya, a tyúkoknak nincs vizük, a fejszét ellopják, igazán nem sok, Jávorka még öt perc –

(mondom, akkor nála maradtam éjszakára. Mikor lefekszünk, csodálkozva látom, hogy kabáttal, nadrággal, cipővel, harisnyával együtt az ágyba bújik és betakarózik. Ezt mindig így csinálja? kérdem tőle. Mindig, szól ő. A takaró alatt elkezd izgeledni, mozgolódni, forog jobbra-balra, oldalt, egyszerre csak a kis résen megjelenik és kipotyog a kabát, a nadrág, az egyik, a másik cipő, harisnya, alsónadrág, aztán a nyílás bezárul, Jávorka befordul és alszik. Reggel kiugrom, és öltözni kezdek. Ő nem. A takaró oldalán a nyíláson kinyúl, behúzza az alsónadrágot, a harisnyát, cipőt, fészkelődik, mozgolódik, forog, egyszerre csak a takarót felhajtja, és tökéletesen felöltözve kilép. Így öltözni és vetkőzni elég nehéz lehet, mondom neki. Tényleg, szól ő, elég nehéz, de megtanultam. És mi előnye van? kérdem. Semmi előnye sincs, válaszol. De az ember a dolgokat nem azért csinálja, mert azok előnyösek. Esetleg, mondom, télen a meleg ágyból nem kell kibújni. Nem, felel Jávorka, a nyíláson a hideg behúz, és a ruha is elég hideg. És ezt a módszert ön saját maga találta ki? Mindenesetre, felelt, sose hallottam, hogy valaki már fölfedezte.)

Az ötször öt percek sorozata elmúlt. Ideje a fölkelést komoly mérlegelés tárgyává tenni. Bizottság hívatik össze, amely hivatva van eldönteni, hogy Jávorka a következő öt percek valamelyikének elején, inkább végén, a fölkelés alapműveletére döntő előkészületeket megtegye-e vagy sem, más szóval a fölkelés tényét önmagában mint szilárd és eltökélt szándékot elhatározza-e, vagy pedig az elhatározásra való erő-összpontosítást alkalmasabb időkre napolja el –

(Marianne Vatta úrra néz. Tréfa, szól. Esprit-met sokra tartom, szól Vatta úr, de bevallom, ilyet nem tudtam volna kieszelni. Az emberi természet fundamentálisan eltorzult voltát a szellem a legtöbb esetben nem tudja követni. Csak azért mondtam el, ha esetleg Jávorkával mégis magát elvétetné, a nászéjszaka szenzációjára előkészítsem. Köszönöm, felel Marianne.)

Vatta úr igazat mondott, szólt Jávorka.

A ház előtt ültünk.

Ez itt a kecske, neve Viola.

A kunyhóba megyünk. Ládára ülök. Ócskavas van benne, szól, mindenféle szög, patkó, drót, amit találok, azt fölszedem –

Szép itt, mondom.

(Ha nő lennék, én is Jávorkához akarnék menni.)

Feláll, tejet tölt. Igyon, szól, jó tej.

Iszom.

Vatta úr leleplezett. De –

Szünet.

(Jávorkának nincsen szüksége senkire. Ócskavasat és madzagot. Én takarítok nála.)

Jávorka vigyázva rám néz. Azt mondom, szól és elhallgat.

(Nem vesz feleségül, mert közlékeny.)

Sokszor elhatároztam, hogy le fogok szokni. Én éjszaka a sajtárba szoktam vizelni –

A tejessajtárba? kérdem.

Hallgat.

Különösen télen, szól, ha rest vagyok kimenni –

(Preraffaelita. Az egyedüli férfi Jávorka.)

Miért nem használ erre a célra külön edényt?

Hallgat.

(Szent és kiskorú. Ha nő lennék, csak hozzá akarnék menni.)

Reggel a sajtárt kiöblítem, szól, mert –

(Ártatlanságát sohasem fogja elveszteni. Megajándékoz almával és dióval és szilvalekvárral, de a sajtárt reggel kiöblíti. Éljen az almaszedő!)

Nekem, szólok, ez az egyszerűség túl erős –

Jávorka nem felel.

Azelőtt nem voltam földműves, és ha lehetne, most se lennék. Nézze, az a gyümölcsös ott Tatamoté, ott Viktorián lakik, ez a szőlő Kolifanté –

Sajátságos nevek –

Nem én adtam nekik. Tatamot köpköd, elégedetlen, nem szeretem, ha idejön, mert a kunyhót teleköpködi. Feleségét úgy hívják, hogy Lószar Boris. Mindig főz, és azt mondja, nincs semmi, amiből ételt ne lehetne csinálni. Mire azt kérdezték: Lószarból is? Abból is. Azóta hívják Lószar Borisnak. Az ott Viktorián háza, kicsiny, cingár emberke, sokat dolgozik, szorgalmas, keveset beszél. Felesége nagy tehén asszony, át szokott jönni, hogy férje őt megveri. A szőlő Kolifanté, hárman vannak, egy öreg, az asszony és az unokája, huszonkét éves fiú, a kancsal Kolifant. Egyszer majd nézze meg, hogyan szednek gyümölcsöt –

Szünet. A tej tényleg jó.

(A sajtárt reggel kiöblíti. Szilvalekvár.)

Ha lehetne, nem lennék földműves. Az egészen más. Azt hiszi, a földet művelni lehet? A fákat gondozni lehet? Kizsákmányolni. Egyébként az ember éhen vész. Virágzás után, gyümölcskötéskor jöjjön el, majd látja, hogy Kolifant a szőlőbe megy, minden tőkét megnéz, s amelyiken fürtöt nem talál, a karót kirántja és átkozódik, és dühében a tőkét összeveri. Az embernek a növénnyel nem lehet tiszta viszonya. Ki kell zsákmányolni. A borsót és a babot és a cseresznyefát és diófát és a szőlőt –

Kénytelen? kérdem.

Másként nem tud megélni. Megélni! Az első évben a munkába bele is betegedtem. Sok széna, sok fa, sok krumpli, sok répa, sok dió, eltenni, télre gyűjteni, eladni, ezt venni, azt venni, egész nap izzadtam –

És most?

Nem. Amikor télire felhalmozott dolgaimra néztem, azt mondtam, ez nem jó. Az esztelen öngondoskodásnak mértéket kell szabni. Ne félj, bolond, ha nem mentenek meg, akkor magad –? Én ezen sokat gondolkoztam. Szerettem volna valamit róla olvasni, de nem találtam. Végül is, azt hiszem, a magamról való gondoskodás tilos. Csak a másikról szabad –

Vallásos ember ön? kérdem.

Nem hiszem, szólt, legalábbis én azt, amit gondolok, nem tartom vallásnak –

Mit gondol?

Vizsgáztat? nem bánom, vizsgáztasson, de aztán mondja meg, hányast adott –

Bántja, hogy faggatom? Ne bántsa. Ön nekem rokonszenves, de az egészben itt számomra valami furcsa –

Jávorka rám néz és bólint. Ez igaz, szól. Azt hiszem –

Mit hisz?

Az emberiséget megváltották. Mi most mindnyájan már a megváltás világában élünk, és úgy is kell élnünk, hogy megváltottak vagyunk, egész csendesen és nyugodtan és várakozni, hogy most mi lesz. Érti? Elvégre nem nehéz követni. Azt hiszem, nagyon is egyszerű.

(A legegyszerűbb, ha az ember ruhástul az ágyba fekszik, és a sajtárba vizel. Reggel kiöblítem.)

Én az emberek loholását hibásnak tartom. Ami a legfontosabb volt, az megtörtént. Most még valami lesz, nem tudom mi, azt ki kell várni –

Ön saját magát megváltottnak érzi? kérdem.

Annak érzem magam, és egész tisztának és nyugodtnak érzem magam, és nincs gondom, és én bűnt, még ha akarnék, se tudnék elkövetni, mert bűn már nincs is –

Mégis –

Nincs. Bolondok vannak, akik nem tudnak hinni abban, hogy meg vannak váltva.

Most szünetet tart. Feláll. Hosszasan rám néz.

Miért nem folytatja? kérdem.

Olyan egyszerű, szól, mint a kakaskukorékolás. Ha erre gondolok, akkor engem mindig valamilyen borzongató öröm fog el. Én nem vagyok vallásos. Soha nem imádkozom, csak ülök a fűben és gondolkozom. Néha énekelek, magam csináltam kis dalt, hogy már nincsen semmi baj –

(Meg vagyunk váltva. Örömdal. Angela a sajtárba vizel. Jávorka beleköp. Reggel kiöblíti. A bűn gyermeke. Nem kell. Mi kell?)

Tényleg, mondom, egészen egyszerű –

Nem tudom, lehet. Jöjjön, nézze meg a kertet –

A fák alá megyünk.

Ott lenn van tizenkét almafa, azon túl nyolc dió, a fák között termőföld, kis ágy szamóca, aztán a zöldséges és a krumpli, az ott jobbra a kukoricás, balra meg a szilvafák, a szilvafát különösképpen szeretem, már gondolkoztam is, miért, de nem tudom. Itt a szőlő. Nem nagy darab. Közepes termésből meg tudom venni télire a zsírt, ott fenn meg az erdő, aztán a cseresznyés, járjuk körül –

Fanny, mindjárt reggel a fehérneműshöz megy, érti?

Igen, szól Fanny a kávéscsésze mögül.

Úgy határoztam, folytatta Lala, hogy nála csak az ingeket fogjuk csináltatni, csak az ingeket, tizenkét ing, hat hálóing, a megbeszélt méretben és minőségben, a többit rendelje le –

Értem, a többit lerendelem –

A nadrágokat és az alsószoknyákat abban az üzletben csináltatjuk, ott, tudja már –

Nem tudom –

De ostoba, a téren, a sarkon –

Majd megtalálom –

Nem, kiált Lala, ezt nem bízhatom másra, majd magam megyek. Gitta, ön a cipészhez megy, mégis azt a vöröses bőrt. Ugyanannyiba kerül. Angela, ön elmegy az edényeshez, az alumínium edényt, érti, modernebb, és hallom, bevált. Érti, gyermekem? Látja, az ön esküvője már itt van, az egész ház önt szolgálja, fog ön reánk hálával gondolni? Reám nem, mert amit én teszek, az áldozat, de Fanny és Gitta –

Sohasem felejtem el, hogy hozzám milyen jók –

Esküdjön meg –

Angela a vajas kenyeret letette. Esküszöm, szólt aztán bizonytalan hangon.

Még tizenegy nap. Olaszországba utaznak. Az idős Bormesterék igazán úriemberek. A férfi olyan különös vizeskék szemével. Fia nem hasonlít rá. Az anyjára sem. Tanárnő, igazán. Fanny, igyekezzen, Gitta, ha már a cipészhez megy, ejtse útba a kesztyűst, fehér bőr, könyökig érjen, úgy illő, én majd a nadrágokat rendelem meg. A bútort mikor szállítják? Hétfőn? Miért nem pénteken? Úgy volt. Le fogunk késni –

És az ékszerész, szólt Fanny.

Persze, jó, hogy mondja, oda is be kell mennem, az a zafír nekem nem tetszik, ametisztet fogok keresni, tudja Angela, ez az én nászajándékom, ametiszt köves gyűrű, varázsereje van, megvédi a kicsapongásoktól, önnek szüksége van rá, a származása, menjünk, délután mást kell, persze a szőnyegek, Angela, ön igazán bemehetne, az a rózsaszín nem kell, inkább a lilásat, ez Fanny nászajándéka, a szalonba, ön sohasem fogja tudni meghálálni, most mindenki induljon, megértették?

Igen, mindenki értette. Gitta feláll, de a szék megakad, az asztalon a pohár víz feldől, és a padlóra csurog.

Ügyetlen, szól Lala. Törölje fel –

Fanny a vízre mutat, és így szól: Autó –

Lala kővé mered. Mit mondott? kérdi reszketve.

Fanny fölnevet, és a vízre mutat. Autó, szól újra, és vihog.

Fanny, szól Lala, hol hallotta ezt az ocsmányságot?

Fanny hirtelen megáll.

Hol hallotta? Feleljen –

Fanny megnémul.

Feleljen azonnal, hol hallotta?

Fanny magába roskad.

Autó? szól Angela, hiszen az automobil, gépkocsi –

Pfuj, kiált Lala, hát ön is? Egy szót se! Trágár –

Körülnéz. Dermedt csend. Szörnyű. Mit kell megérnem. Jóságos ég! Saját házamban, saját húgom! Szerencséje, hogy most el kell sietnünk, de számolni fogunk! Ilyen szavakat ebben a házban kiejteni, és még Angela is –

Az ebédhez utoljára Lala érkezett. Üljünk le, és együnk gyorsan. Az ékszerésznél Bormesternével találkoztam, Angelának ő is gyűrűt akart venni, de aztán mégis karkötőt vett, antik, óarany, de azt hiszem, hamis, becsapták, nem vette észre. Fanny, a nadrágokat elintézte?

Fanny köhögni kezdett. Nem, szólt, nekem az ingeket kellett, és lerendelni –

Nem mondtam? Menjen –

Azt mondta –

Azt mondtam, csak rövid eszével, ó, egész délelőtt futkosok, semmit sem lehet önre bízni. Persze trágár szavakat megtanul, de –

Megyek, szól Fanny.

Ne menjen, majd én. Gitta, mit végzett? A sárgásabb bőrt választotta?

Gitta elsápadt. Azt mondta, hogy a vöröset –

Én? A vöröset? Hol jár az esze? Vörös bőr. Ízléstelen! Angela, a porcelánt megnézte?

Angela a villát elejtette. Bocsánat, szólt, de reggel porcelánról szó sem volt –

Teremtőm, egész reggel másról sem beszéltünk, mint a porcelánról. Fannytól nem veszem rossz néven, konfúzus, igen, Fannym, ön konfúzus, de Angela, ilyen fiatalon, még tizenkilenc sincs, méreg, méreg (a villát lecsapja). Az ember enni sem tud, hová teszik az eszüket, nem hallgatják meg, mit mondok, és a bútor?

Hétfőn szállítják –

Úgy volt, hogy csütörtökön –

Úgy volt, hogy pénteken, de nem készült el –

Csütörtökön –

Pénteken –

Ha én azt mondom, akkor csütörtökön. Érti? Nem tűrök ellentmondást. Majd tizenegy nap múlva, ha ezt a házat elhagyja, tehet, amit akar, ó, szegény férje, igazán nem irigylem, még tizenkilenc sincs, már ilyen konfúzus, mondja, Angela, nem konfúzus ön? Tudja, hogy mi az a konfúzus?

Nem elég, hogy származásánál fogva bűnös, még ezenfelül, szegény Bormester –

Megyek, szól Fanny, és feláll.

Lala felnéz. Megy? Hová megy?

A nadrágok –

Micsoda nadrágok? Nem mondtam, hogy a fehérneműsnél csak a nadrágokat készíttesse, az ingeket másutt varratjuk?

Fordítva mondta –

Lala az asztalra csap. Meg vannak önök itt mind habarodva? Hol jár az eszük? Világosan mondtam –

Hogy menjek be, tizenkét ing és hat hálóing, és a nadrágokat rendeljem le –

Ez az őrültekháza! Azonnal menjen a fehérneműshöz, csak a nadrágok, érti? A többi nem kell. Gitta, menjen a cipészhez, a sárga bőr. Hol volt még? A kesztyűsnél? Fehér könyökig érő? Teremtő, ki visel ma könyökig érő kesztyűt? Kinevetnének! Angela, menjen, és nézze meg a porcelánt, Fanny, ne felejtse el, a hálóingekre a monogramot, K és A betű, Kanavász Angela –

Fanny zavartan topog. Most mondta, hogy a nadrágokat –

Lala levegő után kapkod. Most mondtam éppen, hogy a nadrágokat rendelje le –

Már reggel lerendeltem –

És az ingek?

Azt mondta, elintézi –

Én?

Igen –

Lala fejét fogja. Kibírhatatlan, szól suttogva. És a befőttesszerviz? És a monogram az ezüstbe? És az ólomkristály? És a drapp függöny? És a párnahuzatok? És a dunyha? Elintézték?

Fanny, Gitta és Angela egymásra néz. Úgy, szól Lala, önök még egymásra néznek? Önök még konsternálva vannak? Gitta, mondja, miért van ön konsternálva? Micsoda gondatlanság, hol csavarogtak? És még konsternálva vannak –

Lala néni, szól Angela ijedten.

Mi az, mit akar? Jóllaktam önnel, saját esküvőjével annyit sem törődik, hogyan fog majd gondot viselni férjére és gyermekeire –

Mindent Lala néni intéz, mondta Angela, nekünk semmi beleszólásunk, mi semmit sem tehetünk magunktól, nem is szabad, ezért mi nem mehetünk el –

Hová nem mehettek el?

A függönyért és a huzatokért és a dunyháért és a menyasszonyi ruháért –

Persze, a menyasszonyi ruha –

Mi magunktól nem mehettünk el, mert Lala néni dirigál –

Lala hirtelen feláll. (Körülnéz. Szünet.) Dirigál? kérdi dermedten. Lala néni dirigál? (Komoran.) Mondja, Fanny, ön Angelával egy véleményen van? Gitta, ön is azt hiszi, amit Angela, hogy én dirigálok? (Fenyegetően.) Mondják, azonnal valljanak szint (kiabál), önök is azt hiszik, amit ez a kis tacskó, magukban azt hiszik, hogy (metsző hangon) Lala néni dirigál? (Harsogva.) Ideje már, hogy ez a viperafiók innen kikerüljön! (Suttog.) Lala néni dirigál. (A szalvétát lecsapja.) Semmit sem lehet elintézni, és maguktól nem mehettek el, mert mindent Lala néni intéz, és ő dirigál (felsikolt). Hát ki az, aki ebben a házban valamit elintéz? Fanny? Ez a félkegyelmű? Gitta? Fejgörcseivel? Vagy ez a kukac? Ez az álnok szajha, aki rám apjának mindig árulkodik, akinek anyja helyett anyja voltam (két karját az égre emeli), feláldoztam magam neki (tombol), és akkor még én dirigálok. (Csuklik.) Jól van. (Fejét fogja, járkál, hirtelen megáll.) Jól van. Hát nem dirigálok többé. (Sziszegve.) Dirigáljon ön, fattyú, csak dirigáljon, majd engedelmeskedni fogok. (Sikolt.) Majd otthon dirigáljon, ha innen elmegy, igazán ideje már (öklével hadonászik), itt igenis én dirigálok, mert én vagyok az egyetlen épeszű, és vegye tudomásul, amíg itt van, addig nekem engedelmeskedi mars ki (bőszülten), vegye tudomásul, hogy Lala néni dirigál (ünnepélyesen), apja lánya. Érte áldoztam fel magam. Anyja helyett anyja voltam. (Angelához lép, felsikolt.) Takarodjon, nem akarom látni, pusztuljon (siránkozik), és én még nászajándékot veszek neki, reggeltől estig loholok (teljes hanggal), pusztuljon, szobaáristom, holnap estig, vőlegényét se láthatja (diadalmasan), még én dirigálok (az ajtóra mutat), távozzon szemem elől, hálátlan, csak reggel esküdött meg, és íme a hála (fenséggel), íme Kanavász Angela hálája (recsegve), azonnal, ne lássam –

GONG

Nézze, én elég tisztességesen hazudok.

Mit ért ön tisztességes hazugság alatt?

Először is a magatartás tudatos szerénységét, amely szeret abból az előfeltételből kiindulni, hogy létezésünk olyan feladat, amelynek megoldása képességeinket meghaladja.

Azt hiszi, életünket magunk nem tudjuk megoldani? Segítség nélkül életünket nem tudjuk –

Milyen segítségre gondol? Istenre?

Istent hagyjuk békében. A másik emberre gondolok. Aki egyedül szintén erőtlen. Nézze meg ezt a fiatal Bormester Mihályt, aki én voltam, ezzel az idióta házasságával. Mit gondol, miért nősült meg?

Emlékszem, hogy megmondta. Angelát meg akarta menteni –

Helyes. Szerelmi házasság volt?

Egyáltalán nem. Azt, amit Vatta úr a házasságok természetéről egyik konferanszában mondott, aláírom. A szerelmi házasság fölöttébb ritka –

Remek. Ön a leckét jelesre megtanulta. Nos, hát akkor, kérem szépen, milyen házasság volt?

Angela kétségkívül elviselhetetlen környezetéből menekülni akart, és elhatározta, mindegy kihez, de legelső kérőjéhez hozzámegy. Ha aztán a házasság neki nem felel meg, tovább tájékozódik, de Lalától el, el, Lalától és Gittától és Fannytól és a kis Platontól és a gyáva és férfiatlan Kanavásztól. Az első kérő Bormester Mihály, ráadásul jól nevelt és csinos fiú, egészen gusztusos –

Ön, kérem, Angeláról beszél, nem Bormesterről. Én azt kérdeztem –

Erre a kérdésre csak azt mondhatom, amit Lala szokott. Bormester csak férfi. Ő az ilyesmit nem is tudhatja –

Ezt a házasságot tehát –

Angela provokálta. Ez biztos. Angela Bormestert a megmentő lovag szerepébe beugratta. Ősrégi női ötlet, de mindig kitűnő marad. Ez az a szerep, amely ellen a férfiak nem ritkán, de sohasem tudnak védekezni. A megmentő lovag, Theseus, Perseus, a királyfi és a többi boldogtalan, a férfi becsvágyát oly mélyen érinti –

A többit tudjuk –

Biztosan emlékszik, Ariadné, a barom Minos király leánya, Theseust beugratta, hogy őt megszöktesse. Az egész labirintus és fonálkomédia ezért volt. Mindegy, kicsoda, csak a csendes otthonból el, el. Theseus pont olyan mamlasz volt, mint a többi. Csak férfi, mondaná Lala, és nem lenne igaza? Persze, amikor aztán Ariadné Krétából elhajózott, köpött Theseusra, és Dionysosszal tüstént odébbállt, ön azonban a hazugságból indult ki –

Folytatom. Amint mondtam, elég tisztességesen hazudok. Életemet magam megoldani nem tudom, a másik segítségére feltétlen szükségem van. Ariadnénak Theseusra van szüksége, hogy a csendes otthonból megszöktesse, Theseusnak Ariadnéra, aki őt a Hattyúlovag szerepébe beugratja. Mind a ketten hazudnak, de szerénytelenül, tisztességtelenül és szemtelenül, és egymást becsapják. Pimasz hazugságnak nevezem azt, amikor az ember a másik gyanútlanságával visszaél. Mert kérem, a hazugság ellen védekezni nem lehet. Aki engem be akar csapni, az be is csap. Itt következik a második pont. Segítség nélkül életemet megoldani nem tudom, ehhez én erőtlen vagyok. De a másik segítségével megoldani éppoly kevéssé tudom, ert a másik viszont hazudik. Persze ez nem jelenti azt, hogy a másiknak én nem hazudok. De igen, kérem, én is hazudok, bár amint monldtam, igyekszem tisztességesen hazudni. Amit úgy érek el, hogy a hazugság állandó lehetőségéből indulok ki. Nemcsak én vagyok erőtlen, és nemcsak te vagy erőtlen, hanem ketten együtt is erőtlenek vagyunk, és ez a kettős erőtlenség a hazugság, tudja –

Mit akar mondani?

Valaki azt mondta, hogy az eggyel szemben a sok nem az erő, hanem az erőtlenség jele, és minél több, annál erőtlenebb. A kettő éppen megfelezett erő, vagyis megkétszerezett erőtlenség –

Remélem, hogy értem. Ha az ember valamit egyedül gondol, bölcsesség. Ha ketten gondoljuk, delírium. A két ember tanúsága, mint az őrület kezdete –

Elég lesújtó arra nézve, amit közösségnek nevezünk –

Helyes. Maradjunk a paradoxonoknál –

Abból indultam ki, hogy tisztességesen hazudok, vagyis igyekszem minél kevesebb embert (magamat is beleértve) becsapni azzal az ürüggyel, hogy magamat megmentem. A másikat a víz alá nyomni –

Politesse, mondaná Vatta úr.

A gyengédség legmagasabb foka, amit elértem. Ezzel persze átkozott látszat jár együtt. Különösen az olyan emberek részéről, akik csak azért, hogy saját maguk üdvéhez jussanak, az összes többit képesek a kárhozatba taszítani. Nézze meg őket, amikor tolakszanak. Csak nézze meg őket, hogyan gyúrják egymást, könyökölnek, és egymást letiporják. Én a magam részéről elég korán és talán nem is egészen erőtlenségből kényszerítettem magamat, ha nincs sürgős dolgom, félreálljak, ha meg dolgom van, kellő alázattal rúgjak bele abba, aki előttem áll –

Értem –

Az ilyen emberekkel nem tudok mit kezdeni. Alázat? Rendben van. Rúgás? Rendben van. De a kettő együtt. Ez olyan komplikáció, amit senki sem ért. Egyszer szofizmát faragtam, hogy minden embert meg lehet váltani, de minden ember megváltására teljes másik emberre van szükség. Ebből a szofizmából újabban egész filozófiai iskola fejlődött ki, nagyon szép, csaknem meggyőző –

És aztán?

Minden embernek teljes másik emberre van szüksége. De kitűnt, hogy erre senki sem alkalmas, és nem is vállalkozik. Miért? Azért, kérem, mert az ember önmagától egyszerűen nem ér rá. Erre az áldozatra senki sem képes. Az egyetlen áldozat az, hogy belerúgok, alázatosan és bűntudattal, de –

Ön tehát azt hiszi, hogy a házasság alapja ilyen kölcsönös megváltás? Vagy legalábbis annak kellene –

Ha a félek erre ráérnének. Sajnos –

Nagyon is el vannak foglalva önmagukkal –

Pontosan. És mivel saját üdvükért folytatott harccal oly szenvedélyesen el vannak telve, észre se veszik, azzal, hogy önmagukért küzdenek, a másikat összetörik. Ezt én elég korán észrevettem, már házasságom legelső idejében, és elhatároztam, hogy nem fogok tolakodni. Félreálltam. Ezzel a félreállással az az átkozott látszat jár együtt, hogy én magamat a játszmából kivonom. A többit a vízben hagyom. Ironikus. Szívtelen. Holott mindössze bevallottam, nem vagyok képes arra, hogy a másik ember megváltója legyek. A magam életét teljes egészében a másik megváltására fordítani nem tudom. Szóval nem tudom megtenni azt, amit senki se tud megtenni, csak szájuk jár rettenetesen, és hazudnak. Mondom, én igyekszem tisztességesen hazudni. Én, mondom, lehetőleg, saját üdvömért loholva a másikat nem szívesen rúgom fel, csak ha sietek, akkor is, mondom, alázattal, és a dolog egy kicsikét mindig fáj, nem nagyon, de mégis. Politesse? Azt mondta? Szóval gyengédség. Mondjuk szociális charme. Igyekszem tudomásul venni, hogy a másik ember léte, jelen körülmények között testisége, számomra szakrális tény. Gyermekkoromtól fogva idegent nem szívesen érintettem. Csak azt, akit szerettem. Ez az én privát kódexem első paragrafusa: csak annak testét érintsd, akit szeretsz. Az érintés számomra mindig borzadály volt. A megszólítás is. Sokáig azt hittem, hogy félek. Így is van, de szent félelem ez. Tapintat. Egészen különös szó. Több, mint érintés. Megtapintás, tapogatás. Érinteni lehet hanggal, sőt szemmel is, tapintani csak kézzel. A tapintat elképzelhetetlen jelentősége a szerelemben. A nőt tapintattal megérinteni. A tapintatlan emberek szörnyetegszerűsége. Akik tolakszanak. Az indiszkrétek. Lala. Valakinek a zsebébe nyúlni. Paplana alá nyúlni. Borzalom ilyen emberrel, főként nővel együtt élni. Azt hiszem, Isten szocialitása a tapintat. Oly gyengéden érint, hogy észre sem veszed. Az ember, hogy itt él ebben a zárt testi tömbben, mint a begubózott hernyó, nekem mindig a szentség valamiféle megnyilatkozása volt, különösen a nők, akiknél ez a szentség éppen a lényeg, ez az, ami testük maga. Persze ebből skandalum lett. Az egész vonalon. Az ember rég leszokott arról, hogy önmagát szakrálisan értse meg. A test irtózat lett, bűn, sőt dolog. Legfeljebb ha megrúgják, vagy ha kivégzésre viszik. Én ezzel a tapintatommal eléggé egyedül voltam, és éppen a nők nem értették. Nem különös?

Angela –

Ó, Angela igazán nem ért rá velem törődni. Eszébe se jutottam. Saját üdvével volt elfoglalva, olyan fanatikusan, mint egy bankár vagy aszkéta –

Ön meg akarta őt menteni –

Ahhoz a Bormester Mihályhoz nekem igen kevés közöm van –

Bormester Mihály –

Igen, meg akarta váltani. Én azt hiszem, az a fiatalember ténylegesen egész életét arra szánta, hogy Angelát megmentse. Csak arra nem számított, hogy a dolog először is nem szenvedélyes szerelemből történt, hanem merő megváltásmániából, vagyis őrületből, mert Bormester Angelát nem szerette, hanem saját Lohengrin voltától lerészegedve őt meg akarta menteni. Így tehát a dolog máris érvénytelen. Először, mondom. Másodszor pedig a szörnyűséges meglepetés, hogy Angela magát nem is engedte megmenteni. Ő csak azt akarta, hogy Minos király házából elvigyék. Nem, Ariadnénak eszébe se jutott, hogy Theseus őt meg fogja váltani. Miért? kérdi ön. Azért, mondom, mert Ariadné éppoly kevéssé szerette Bormestert, mint Theseus nem szerette Angelát. Duplán érvénytelen. Egyezik?

Azt hiszem.

És aztán itt a Kanavász család, Vattáék, Csajtorjánék, szóval az egész krematórium –

Már megint mosakszik. Először bemázolja őket, aztán könnyezik –

Aki Lalát bemázolta, az nem én vagyok, hanem saját maga. És a többi is. Ezt, ha nem tudná, csak az igazság kedvéért közlöm. És a mosakodás? Nézze, be vagyok mázoáva, és tudtommal ebből nem csinálok titkot, sőt, abból sem, hogy –

Szeretne végül –

Azt hiszem, reménytelen. De látja, én beszéltem önnek emberszenvedélyemről –

Emlékszem –

Arról is, hogy én önmagam iránt kénytelen vagyok szüntelenül valami gyanút táplálni. Ez a gyanú lehet, nem biztos, talán, esetleg, ki tudja. Én az embereket, úgy, ahogy vannak, szeretem, nem tudok velük mást tenni. Ez az egyetlen és egyetlen lehetséges. Érzelgek –

Remélem, hamar észre tér.

Én is. Kénytelen vagyok, mondom, magam iránt ezt a gyanút táplálni, különben miért érdekelnének annyira, sőt miért ismerem őket annyira, meg se tudnám magyarázni. Vagy lehetségesnek tartja –

Azt ismered, akit szeretsz –

Ismét jeles. De ha nincs így, akkor is fenntartom azt, hogy tisztességesen hazudok.

Már elhittem. Ne mondja még egyszer, mert akkor kételkedni kezdek benne –

Az a benyomásom, hogy mi ketten kezdjük egymást érteni –

Bormester hosszasan maga elé néz – ami, természetesen, szól aztán, nem jelenti azt, hogy az embert egyedül lehet hagyni. Senkit. Vegye tudomásul, hogy ilyen ember nincs –

Miért kiabál?

Mert jólesik. Ebben a percben fedeztem fel, és örülök neki. Milyen pompás komplikáció! Gondolja végig, egyedül nem bírom, a másik viszont hazudik, de sem őt, sem engem nem lehet egyedül hagyni. Én ezt így elragadónak tartom –

Most már könnyű –

Gondolja? Az ördögbe. Lehet az embert egyedül hagyni? Megengedi, hogy válaszoljak? Sőt kérem –

Előbbi elmetetemből indulok ki. Biztosan emlékszik rá, ez a feltevés a kései polgári társadalom szerkezetéről, azokról a bizonyos párhuzamos egzisztenciákról, amelyek még a végtelenben sem találkoznak, vagy esetleg csak ott, nem tudom. Minden ember monomániájába zárva fut, és a másikkal nem találkozik. A monománia az egymástól való légmentes elzárás. Calfeutrage, ahogy Vatta úr mondaná. Így indult el a kezdetek kezdetén Bormester Virgil, a vöröshajú segédfogalmazó, a többi párhuzamos közé került, amelyeket ugyan több helyen metszett, de épp ez volt benne a komikum, hogy hiába metszett, a dologból találkozás sose lett, még Améline esetében sem, sőt a legkevésbé. Érti?

Eddig értem.

Ez volt az apák nemzedéke. A fiak, Vatta úr, Jávorka, Marianne ezt az abszurd helyzetet észrevették, sőt azt hiszem, életszenvedésük (komikumuk) legfőbb oka éppen az volt, hogy magányosak voltak. A megoldások különbözőek. Vatta úr konferál. Jávorka az idillikus Húsvét-kereszténységben él. Marianne a kettő között van, mindig a kettő között. Bormester Mihály a legtisztességesebb. Megnősül. Komoly lépés. A dolgot élére állítja. Ezek az emberek a párhuzamosan egymás mellett futó sorsvonalakat át akarják törni. De, amit elérnek, csak az, hogy monomániájukra rákapcsolják szenvedélyüket is. Ez a fiak nemzedékében a tökéletesen új. Miután a múlt században az emberek egymást egyedül hagyták (lárvák lettek), ez a társadalom abból indul ki, hogy: vajon lehet-e az embert egyedül hagyni.

Vajon lehet-e?

A válasz, amit Kornél és társasága erre a kérdésre ad, hogy mi pedig egymást nem hagyjuk egyedül. A hallatlan komikus ebben persze az, hogy pont olyan magányosak, mint az apák voltak, de, aki ezt megmondta nekik, azt megverték. Most az emberek őrültségükkel ölni kezdtek. A légmentesen elzárt magány monomániás delíriuma teremti meg a közösség monomániájának delíriumát. Bormester Mihály ennek a nemzedéknek az archetípusa, aki az ablakon át meghallja Angela panaszos magányhangját, abban a pillanatban felugrik, odarohan, kezét megkéri, és a nőt a magánytól meg akarja menteni, önmagát áldozatul odadobja, közben nem veszi észre, nemcsak hogy saját magával nem számolt, hanem éppen megváltásőrületével Angelát önmagától el is zárta, és Angelát is a magányba taszította. Ezt teszik egymással Kornélék is, de kevesebb szenvedéllyel. A helyzetet egyedül Marianne ismeri fel, és azt hiszem, ő szenved a legtöbbet, de éppen ezért ő a legkomikusabb, Vatta úr igen helyes érzékkel nevezte el őt női Hamletnek, vagyis olyasvalakinek, aki tulajdonképpen nincs –

Ah, kiáltott Bormester, önt fel fogom kérni, hogy elbeszélésemet kommentálja –

Szívesen, válaszolom. De még nem vagyok a végén –

Szóval, kérdi Bormester, lehet-e az embert egyedül hagyni?

Az elhagyatottság a bűnbe esett ember közérzete –

Bravó, kiált Bormester, és tapsol. Kivágta magát –

Az egész azonban, folytatom, engem nem elégít ki. Sőt. Ön ismét régi módszerét követi, az embereket jól-rosszul odakeni, aztán semmi –

Úgy van, szól Bormester. Megmondom, hogy ki kicsoda, és pont. Mindenki tegyen, amit akar –

Ki kicsoda. Who's who –

Világméretekben. Sohase csináltam titkot abból, hogy bogárgyűjtemény, képeskönyv –

Nem regény –

Ha van kedve hozzá, csináljon belőle –

S ön ezt a módszert folytatja?

Nézze, én elsősorban katalogizálok, a többi nem érdekel, én, hogy úgy mondjam, démonaim nevét keresem, természetesen minden remény nélkül arra, hogy az enciklopédia teljes legyen –

Ismét menazséria, semmi dráma –

Mit nevez ön drámának?

Drámának nevezem különböző létszínvonalak összeütközését a nyelvszínvonalon –

Ön ma elemében van. A definíció káprázatos –

A definíció definíciója: precíz nonsens –

Bormester hahotázik. Egészen kinövi magát –

Azt óhajtanám, mondom, hogy ezúttal, kivételesen –

A drámába menjek bele?

Lássa be, hogy –

Mit kíván? Házasságom történetét? Kornélék, Fanny, Lala, Kanavász tündöklését és nyomorúságát?

Legalább –

Helyes. Tudja, sokféle drámai forma van, ilyen, ha valaki sorsvonalából kitör, ilyen, ha ki akar törni, de nem tud és összetörik, ilyen, ha nem akar kitörni, de benne forog és megtörik –

Mondja el azt, ami a házasság ideje alatt –

Ha ragaszkodik hozzá –

Ragaszkodom –

Bormester Mihály alapszava, azt hiszem, az eddigiekből már tudja, a vita nuova –

Szentjelölt –

Ebben ő eszelős komolysággal hisz. Ugyanakkor, kérem, ő az egész pereputtyban a legvilágiasabb ember, még Tibold atyánál, sőt Lalánál is sokkal világiasabb –

Tudom –

A fiatal Bormester lényében ez a vita nuova-igény és világiasság egymás mellett fut. Én a benne levő szent és bolond történetét akartam elmondani, de jó, ha ön kívánságára ezt későbőre halasztom. Előbb az úgynevezett drámát fogom elbeszélni, közben azonban bátor vagyok saját drámafelfogásomat érvényesíteni, amely szerint a lényeg a horribilis fatalitás –

Ezt is elfogadom. Minden úgy történik, ahogy történik, akármilyen irtózatos (komikus), de így van. De mit ért ön vita nuova alatt?

Vita nuova problémája van mindenkinek, aki vadonatúj létet akar alapítani –

Eszerint kizárólag őrültek problémája –

Nevezheti őket tizenötszörös bolondoknak is. Ön az imént az eddigi eseményeket elbűvölően magyarázta. Kitűnt, hogy Bormester Mihály saját hazugságaitól megvakulva Angelára vetette magát, Angela az alkalmat felhasználta, kinevezte őt Lohengrinnek, hogy valaki a családnak nevezett csürhéből végre-valahára megszabadítsa, és azt, amit otthon látott, és annyira megkívánt, önhatalmúan csinálja végig –

Amint látom, a vita nuova számára pocsék előjelek –

Tökéletesen új lét. Érti? Vadonatúj létezés. Minden egészen más –

A fiatal Bormester Mihály igen tehetséges –

Csak dicsérje. Fel fog vele sülni, de –

És a vita nuova?

A házasság. Vajon igazság az, amit mindenki egyöntetűen hazudik?

GONG

Az elutazás csaknem incidens nélkül zajlott le. Mindössze Lala volt az, aki Angelától megkérdezte, hogy az albumot becsomagolta-e. Az albumot, amit az utolsó pillanatban, igen, Lala megvásárolt, bőrkötésben, nehogy bárki is azt mondhassa, ahol Angela utazik, ott a legszebb levelezőlapokat megveszi, és az albumba rakja. Egész életében szép emléke lesz, gyermekem, nászútját mindig újra és újra végigéli (könnyezik), ha majd –

Csakugyan, Angela az albumot elfelejtette becsomagolni. Mit tegyünk? Bormester Virgil és Kanavász a peronon sétáltak, hogyan, kérdezte az ezredes, nem baj, a levelezőlapokat itthon is beteheti. Úgy van, szólt Bormester. Gitta és Améline egymásra néz. Fanny Platonka kezét fogja.

Ha az albumot ön vásárolta volna, szólt Lala, talán bántaná, hogy leánya itthon hagyja –

Kanavász felelni akart.

(Nem hozhatta el, mert Lala néni dirigál.)

Hazamegyek, mondom én hirtelen, húsz perc alatt megfordulok. Angelám, hová tette?

(Dorog és Társa. Öt fűzőm lesz.)

Angela némán néz rám. Nem tudom, szól.

Fanny, szól Lala, ön az albumot nem látta?

(Autó.)

Nem láttam –

Ez a nálunk szokásos rend, kiáltott Lala.

Én is megyek, szól Angela, megkeressük.

(Gépkocsi, automobil. Ezt az obszcén szót hol tanulta?)

Kocsival gyorsan itt vagyunk, szólok.

Kanavász az órára néz. Sok idő nincs, mondja.

Menjen Fanny is, szól Lala.

Platonka kiabálni kezd. Hudzsigányi, netesi hudzsigányi –

Platon itt marad, mondja Gitta.

Miért ne mehetne? kérdezi Kanavász.

Itt marad, válaszolja Lala.

Platon sírni kezd. Zsámáná dále –

(Pellére kefteti Luffytán kipöcse –)

Az órára nézek. Mégis, mondom, talán –

Angela és Fanny indul. Platon előreszalad.

Platon, kiált Lala, itt maradsz –

Kanavász utánaered, elkapja. Platon kisiklik. Megállok.

(Az eljegyzés vasárnaphoz két hétre. Amazohail.)

Úgy rémlik, szól Gitta, hogy a komódon láttam.

Nincs, kiált vissza Fanny, a komódon nincs –

Talán leesett –

Leesett? kérdi Lala. Hová? A földre?

A parkettára, szól Gitta. Fanny visszajön.

Hol van? kérdezte.

(Fanny szíve tiszta.)

Kanavász most Platonnal visszatér. Platon hangosan sír.

Eressze el azt a gyereket, szól Lala.

Bormester és Améline Platont csitítják. Én Angelára nézek, aztán az órára.

Mi lesz? kérdezte Angela.

Még van időnk, mondom, nem sok –

(Bűnös ágyban fogant, züllött szülőktől, a sajtárba vizel, de reggel kiöblíti. Áldozat vagyok. Mindnyájan meg vagyunk váltva. Indiszkréten: ön túl korán leleplezte önmagát, láttam, hogy megsimogatta, tiltott helyen. Paplanalatti én. Nemi szervét is mossa meg. Fejgörcs.)

Menj kocsikázni, szól Kanavász.

Platon bömböl. Hemmegyű –

Hol van? kérdezi Fanny.

Micsoda? kérdezi Lala.

Az album, szól Fanny.

Talán leesett, mondja Gitta.

Fanny Gittára néz. Leesett? Hová?

A parkettára –

Angela odamegy. Talán, szól, menjünk, mert –

Kanavász az órára néz. Kevés az idő, ne menjenek –

Nem érdemes kockáztatni, szól Bormester, a vonatot –

(Lala néni dirigál. Fanny szíve tiszta. Kanavász csak férfi. Tépelődések a börtönben. Amelingelzonahail.)

Uram, mondja Lala (lornyonját fölteszi), ha az album az ön ajándéka lenne, biztosan nem egyezne olyan könnyen bele, hogy azt itthon hagyják, mikor én egyenesen azzal a szándékkal –

Bormester Améline-re néz.

Induljunk, szólok. Angela megfordul. Fanny hátraszól, Platonka, te nem jössz?

Én tudom, szól Lala, Angela az albumot szándékosan felejtette itt –

Szándékosan? kérdezte Bormester. Nem értem –

Azért, szólt Lala, mert én vettem neki, hálátlanságból, mert én vettem neki (suttog), én –

Ezt én lehetetlennek tartom, mondja Kanavász, Angela nem hálátlan –

Leánya vétkeit védelmezi –

(A bűn gyermeke. Minden sajtárba belevizel. Reggel nem öblíti ki. Ledér nő. Én feláldoztam magam.)

Angela odamegy, könnyezik. Bocsásson meg, igazán nem szándékosan –

Lekésünk, mondom én.

Ne menjenek, szól Bormester, már nem fordulhatnak meg –

Még elérik, szól Kanavász. Hol van Platon?

Platonka eltűnt.

Fanny, kiált Lala. Platont nem látta?

Mire az albummal visszatértünk, a vonat éppen befutott. Üres szakaszba szálltunk, és máris indultunk. Angela az ablaknál integetett, a pályaudvart régen elhagytuk, még mindig kinézett, kezében zsebkendőjével, aztán könnyezni kezdett.

(A városban a legszebb leány. Démonai nincsenek. Lady Macbeth. Még igazán boldogtalan se vagyok. Nem vagyok szerelmes természet. Sohase tudtam volna beleszeretni.)

Valami baj van? kérdem.

Rám néz, nem felel, sír.

(Sajnálom, hogy nem önbe szerettem.)

Történt valami? Az izgalmak, talán –

Angela leül, zokog. Hagyjon, szól.

Melléje ülök, és haját simogatom.

(Semleges. Meg kell verni. Hálás lesz érte. Szexuális bessz. Amizongela.)

Adjon egy port, szól, táskámban van.

Felállok, a táskát leveszem.

Ne adjon, szól, nem kell. Ha olyan bosszús, nem kell, ha nem szívesen teszi, nem –

A táskát leveszem és kinyitom. (Meg kell menteni.) Dehogynem szívesen, az egész, izgalmak, értem, az utazás, aztán meg az album –

Ha nem akarja, ne adjon. Zokog. Igazán nem kíméletes –

Hogyan? kérdem és ránézek.

(A házasságok ötven százaléka hiúság. Egy százalék különös őrületekre.)

Kezét fogom.

Kíméletlen, szól sóhajtva. Még a port is megtagadja. Fáj a fejem –

Keresse meg a port, nem tudom, hol van –

Víz? kérdi.

Felállok. Azonnal hozok az étkezőkocsiból –

Nem kell, mondja halkan. Ne fáradjon. Miattam –

Indulok.

Nem kell, kiált.

Mi baj történt? kérdem ijedten.

Angela sír.

Az ajtóban állok. Mit tegyek? Gyorsan az étkezőkocsiba, ásványvíz, hozom.

(Jaj, a fejem. A legszebb leány. Démonaim nincsenek. Amazon. Bosszút áll, mert szüzességét elvették. Nem kell. Mi kell? Megverni. A másik ember az én gondolataimmal szemben védtelen. Gondolattámadás. Angela az én gondolataim ellen védekezik.)

A port beveszi. Az ülésen fekvőhelyet készítek, betakarom. Pihenjen, mondom.

(Meg kell menteni. Én érte még fel is áldozom magam. Albumot a komódon felejtette. Hálátlanságból. Hudzsigányi. Fanny szíve tiszta. Kanavász csak férfi.)

Szemét behunyja, de könnyei csurognak. Egy ideig ott ülök. Elalszik. Óvatosan a folyosóra megyek, rágyújtok és kinézek. Nem gondolok semmit. Dél van. A pincér ebédre hív. Angela alszik. A határon éppen átmegyünk –

Fáj a fogam –

Tanácstalanul állok.

(Sajnálom, hogy nem önbe szerettem. Nászút a szemétdombok között. Kutyák. Anyám nem dolgozik. Nincs hozzá morálja. Sohase tudtam volna beleszeretni. Fejgörcs és egybekelés.)

Gyorsan a főpincérhez megyek. Van valami gyógyszere? Négy pasztillát ad. Kétóránkint egyet, szól. Mi ez? kérdem. A pincér mélyen meghajol.

Magam gyártom, mondja, és újra meghajol, túlnyomórészt szódabikarbóna, timsó és liszt. Ön azt hiszi? kérdem. A pincér bólint. Hölgyeknél holtbiztos. Tizenhat évi gyakorlatom van –

Angela fogfájása délutánra elmúlt. Van kedve megfürödni? kérdem. Az ablakhoz megyünk. A tenger, mondom, nézze, egy kicsit úszkálunk –

A fürdőruhát összecsomagolja, és lemegyünk. Útközben eszébe jut, hogy a fürdőcipőt fent hagyta. (Album. Elejti. Nem kell.) Visszamegyek, de már szembe jön. A fürdősapkám is fent van még a szállószobában. (Nem kell. Mi kell?) Ismét megyünk. A krémet nem hoztam el, szól. Menjen, ott van a fekete táskában, a törülközőbe csavarva, vigyázzon, üveg is van benne. (Nem lehet elhozni, mert Lala néni dirigál. Nem kell.) Megyek és hozom. Minden megvan? Rám néz. Miért kérdezi? Mintha feledékeny lennék. Nem, mondom ártatlanul. Elfordul. (Ön túl korán leleplezte magát. Sokk. A paplanalatti én bűnös gyermeke. Autó. Fanny szíve tiszta.)

Mohón vetkőzöm, aztán a vízbe vetem magam, jó mélyre bukom. Bőrömön pezseg a langyos víz. Tenger, tenger. Körös-körül kicsiny halacskák. Angela, kiáltok a vízből, a fürdő ragyogó, halacskák is vannak –

Angela a lépcsőn ül, és a vizet nézi. Halak, mondja. Nem szeretem a halakat.

(Nálunk otthon tisztaság van, a kádban nincsenek halak.)

Ugorjon, mondom, szép fejest, a víz mély.

Angela ül. A víz nem tiszta, szól.

(Bogarak. Beleköp.)

Tenger, mondom én.

Lebukom, és a víz alatt feléje úszom.

Nem tiszta, mondja.

Nézze, szólok, a fenék négy méter, minden kavicsot lát.

Halak vannak benne, szól borzadva.

Nevetek, hát persze, azért tenger, vagy nem? Locsolni kezdem. Sikolt, felugrik. Mit csinál? Piszkos víz, most mehetek mosdani. Angela, kiáltom. A kabinba siet és felöltözik.

Vacsorára langusztát hoztak. (Utálom a bogarakat. Fáj a fejem. Fáj a fogam.) Szemem felcsillan, rögtön belefogok, és iszom a vörös bort. Pompás, mondom a pincérnek. A mi langusztánk híres, szól ő. Angela nem eszik. Rák, mondom, a világ egyik legjobb étele. Tüneményesen van elkészítve. A vegyes saláta remek. Nem kell, mondja. (Bogarak. Beleköp? A sajtárt reggel kiöblíti.) Rossz a gyomra? kérdem. Az én gyomrom egészen jó, szól ő, de ilyen tisztátalan ételeket nem eszem. (Nálunk otthon fekete tábla van. Bűnös viszonyból származott.) Salátával, mondom. Nem kell, válaszol, az olajnak rossz szaga van. Oliva, mondom. Vagy eszik valami mást? Hússzeletet? Nem kell, szól. (Legyen Borjúpörkölt. Legyen Marhagulyás. Legyen Rizses Lecsó. Nem kell. Mi kell?) A tányért eltolja. Fáj a hátam, szól, nem tudom, mitől. Lábam is fáj. Vállam is fáj. Meghűltem. A vonaton huzat volt. Szobánk se jó. Befúj a szél. Tengerre néző szoba, mondom én, vagy menjünk más szobába?

Másnap a hegyre néző szobába költöztünk, de Angelának nem tetszett. Más szállóba menjünk? Be a városba? Jó. Azt gondoltam, ez itt szebb, park, és a tengerre néz.

A városba költöztünk, de ott a szűk utcák között a levegő állt. A harmadik szálló nem közvetlen a parton. A negyedik a vasút mellett, a vonatok zörögtek. Az ötödik. Hálóingemet valahol elhagytam, szól. Lehet, hogy a vasúti szállóban maradt, megyek és elhozom. A délutánt azzal töltöttem, hogy a hálóinget az összes szállókban kerestem, végül a boltba mentem, és újat vásároltam.. (Négy fűzőm lesz. Az albumot a komódon felejtettem. A fürdőruhát. A krémet. Csak úgy elejtette és meghalt. Nem kell. Mi kell? Hat hálóingem lesz.)

Mit csinál? kérdi. Szép ingecske, mondom, az elveszett helyébe hoztam. Amelyik elveszett, szól, szebb volt. Biztos elveszett? Ellopták. (Elejtette. Nem kell.) Az a szobaleány ott a vasúti szállóban. Persze ez a folytonos költözködés. Mindennap másutt, még csoda, hogy csak ez veszett el. Hátha más is, megyek és megnézem –

Vacsora után holmiját szétrakta és végigvizsgálta. Miért nem szedi rendbe dolgait? kérdezi. Hogyan? mondom. Igen, szól, hátha ellopták valamijét. Nagyon is gondatlan. Ugyan, mondom, egykét zsebkendő.

Miért mondja ilyen megvetően? Megvet, amiért dolgaimra vigyázok? Kikérem magamnak, hogy megvessen –

(Amit gondolok, az ellen ő nem tud védekezni.)

Sőt nagyon örülök, hogy ilyen gondos –

Mit mond? kérdi, és fejét felkapja.

(Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni.)

Odalépek, és meg akarom ölelni.

Hagyjon, kiált. Miért nevet? Egyik szállóból a másikba, holmim felét ellopják –

Persze –

Lekicsinyli? Hálóing! Erről az oldaláról nem ismertem. Úgy kínoz. Fáj a fejem –

(Jaj, a fogam, jaj, a fejem, jaj, a hajam, jaj, a szemem.)

Hozzak valami port?

Nem kell semmi –

(Nem kell. Mi kell?)

A kofferek tartalma szanaszét. A kerevetre fekszik, homlokára borogatást rak.

(Végigcsinálja azt, amit odahaza annyira megkívánt.)

A gyomrom, szól, ez a sok olaj. Nem bírom –

(Jaj, a gyomrom. Jaj, a fejem. A Braquilleux-idegem. Nem sokáig bírom.)

Nem kell. (Mi kell?) Rendes étel. Mind kifordul a számból. Mindig hal. Egyik szállóból a másikba. Tengervíz, csupa bogár és rák, piszkos víz, nem kell. Beteg vagyok, hagyjon egyedül. Mindent felforgattam, dolgaim fele hiányzik –

Mije hiányzik?

Még nem tudom, de sok minden. Hagyjon. Menjen sétálni, menjen fürödni a tengerébe, de utána mosakodjon meg, mert a szagát nem bírom, piszkos víz –

Hozzak valami port?

Nem kell, majd hozok, ha akarok, mindig olyan szolgálatkész, nem bírom –

Angela –

Menjen, kiált.

Hová?

Menjen –

Késő van. Fél tizenegy –

Angela sír. A fejem, a fejem –

(Nem is egy ember. Anyja, Lala, Gitta, Fanny. Biztos még több. Rongyokból vagyunk. Angela, hol van? Jaj, a hasam, jaj, a kezem. Gitta fejgörcseit megirigyelte. Aztán Lala, aztán Fanny, aztán anyja. Jaj, a gyomrom. Nem eszem. Nem bírom. Nem megyek. Nem kívánom. Nem akarom. Nem kell? Mi kell? Az ablaknál. Tizenegy. A kikötő csendes. Holmim felét ellopták. Erről az oldalról nem ismertem. Ön túl korán leleplezte önmagát. A tenger sötét, messze kint halászbárkák világítanak. Languszta. Angela alszik? Olaj. Tengervíz. Nem kell, nem bírom, nem akarom. Jaj, a fejem. Timsó, liszt, szódabikarbóna. Hatás biztos. Fürdőcipő, krém, album. Elejti. Meghűltem. Éjszaka. Szálló. A szomszéd szobában beszélnek. Csendben állok. Angela alszik. Állok. Először férfi, aztán nő beszél. Nem értem. Idegen nyelv? A férfi szaporán, a nő nyugodtan. Csend. A tenger csupa hal és bogár, beteg vagyok, hagyjon egyedül, egy kis timsó és szódabikarbóna. Nem bírom. A másik szobában vagyok? Vagy inkább. Igen. Hogyan is? Se hálóing, se halak, se olaj. A kereveten nem Angela, hanem valaki. Kicsoda? A nő a szomszéd szobából. Az a valaki. A városban a legszebb leány. Démonai nincsenek. Sohasem tudtam volna beleszeretni. Sajnálom, hogy önbe szerettem. Hang a szomszéd szobából. Angela van ott, és az van itt. Én vagyok ott, és az a férfi van itt. Helycsere. Tévedés történt. Véletlen. Átmegyek? Uram, bennünket tévedésből kicseréltek. A nő rám néz. Persze. Tévedés volt. A férfi átjön ide. Angela? Igen. Tévedés volt. Most mindenki a helyén. Rossz vicc. Megvan, megvan. Elég hamar észrevettük. Hallatlan szerencse, hogy véletlenül egy szállóba, szomszéd szobába kerültünk, és elég korán észrevettük. Valaki be akart csapni. Hangok a szomszéd szobából. Férfi és nő. Ugyanaz, mint itt. Nászút. A kikötő csendes, a tenger sötét. Jaj, a fejem, jaj, a fogam. Sajnálom, hogy nem önbe szerettem. Fél tizenkettő. Nem bírom. A városban a legszebb leány.)

Lala, mint rendesen, most is hirtelen, ó, már késő –

Fanny! Mit csinál? Mit dugott el?

Fanny a babát elővette és megmutatta. Ő, szólt. Ő. Ödön. Babával játszik? kérdezte Lala.

Nem baba, szól Fanny. Ödön. Fejét láttam a bazárban, és spóroltam és megvettem, aztán csináltam neki törzset és tagokat, és varrtam neki ruhát és cipőt és sapkát, most kész. Nézze. Ugye szép? Bajusza van neki, Ödönnek hívom, ugye szép név?

Lala ott állt, és ajkát összeszorította. Úgy, szól, babával játszik –

Nem baba, válaszolt Fanny. Ödön –

Azt hiszem, az ilyen gyerekségekkel felhagyhatna –

Fanny Ödönt az asztalra állította. Nézze, szólt, kockás nadrágja van, felhajtós nadrág, jól áll neki?

Lala leül és megnézi. Ön varrta?

Én varrtam. Ugye jó? Ki lehet gombolni.

Kigombolja.

Mit csinál, kiált Lala.

Kigombolom. Gatyát is csináltam neki –

Az én jelenlétemben ilyen pórias szavaktól tartózkodjék. Nem gatya, alsónadrág –

Fanny a nadrágot levette. Gatya, szólt és megmutatta. Madzaggal, derekán is, alul is, ahogy férfiaknak kell –

Nem madzag, zsinór –

Fanny hirtelen fölnevet. Ödön, szól halkan. Ödönke. Ugye szereted a Fannykát? Én is szeretem az Ödönkét –

Az ég bocsássa, szólt Lala, és kezét tiltakozóan fölemelte.

Fanny nevetett. Mutatok valamit, szólt. Mije van Ödönkének.

Én csináltam. Nem tudom, jó vagy nem jó, majd megmondja –

Az alsónadrágot kigombolta. Nézze, mondta, én csináltam neki –

Mi ez? kérdi Lala dermedten.

Bögyörő, szólt Fanny.

Szünet.

Bögyörő, szól Fanny elragadtatással.

Szörnyű, szólt Lala. Lornyonját föltette, és közelebb hajolt. Szörnyű, mondta, és Fannyra nézett. A lornyont elejtette. Én itt mit sem tudva élek ebben a házban, abban a hiszemben, én nem is tudom, én, mialatt a ház tiszta erkölcsét védem, titokban ilyesmi, Fanny, ön rosszabb, mint Angela, ön rosszabb, mint Kanavász –

Fanny elszomorodva nézett. Én, mondta, még sohasem láttam igazi bögyörőt. Csak úgy csináltam, ahogy a képeken és a szobrokon van, én nem láttam –

Mit gondolt?

Hogy megmutatom és megkérdezem, jó? Nem túl kicsi? Nem nagy? Tényleg –

Lala a lornyont ismét föltette, és közel hajolt. Aztán felsóhajtott. Ezt kellett megérnem. Saját házamban, ezt (lehelve), bordély –

Nézze, Ödön férfi, kell, hogy legyen nadrágja és gatyája és benne bögyörője, lássam, hogy férfi –

A nadrágot le szokta vetni? kérdi Lala fenyegetően.

Igen, ha mosdatom és fürdetem, és lefektetem aludni, de máskor is, ha meg akarok győződni róla, hogy férfi. Én csináltam neki viaszból, eleinte mindig leesett, de most jól tart. Én még sose láttam –

Lala a lornyont föltette.

Elég élethű, csak –

Csak? Kicsi?

Inkább kicsi, szólt Lala. Életben nagyobb –

Igen, nagyobb, felnőtt férfiaknál kell, hogy nagyobb legyen, de Ödönke is kicsi. Mondják, hogy néha meg szokott nőni, egészen nagyra, és akkor a nők meghódolnak neki, és egyetlen nő sem tud neki ellenállni –

Megtiltom, kiált Lala, hogy ilyesmiről beszéljen. Ha tudni akarja, igenis vannak nők, akik ellenállnak neki, én ismerek olyan nőt –

Ön ellenállt? Igen? Kár.

Lala reszketett. Láttam ilyesmit, de ellenálltam neki. Talán többet is láttam, sokat is, de ellenálltam. Vetkőztesse le.

Fanny Ödönke alsónadrágját levetette.. Lala egészen közel hajolt, és úgy nézte.

Nem, szólt, nem rossz az utánzat. Igazán nem látott valódit?

Nem láttam –

Tényleg?

Esküszöm, soha –

Szünet.

Kár, mondta Fanny. Kár, hogy nem hódolt meg neki, és így nem tudja megmondani, hogy az milyen. Azt hiszem –

Elég, szólt Lala. A lornyont leejtette, és mereven ült. Megtiltom, hogy abban, amit mondtam, kételkedjen. Nekem igenis vannak tapasztalataim, de én sohasem hódoltam meg senkinek –

Akkor hogyan tudhatja?

Nincs több bűnös beszéd. Menjen lefeküdni. És jegyezze meg jól, ha még egyszer, egyetlenegyszer meglátom, akkor –

Ne bántsa –

A tűzbe hajítom gatyájával és bögyörőjével –

Arcát eltakarta. Menjen, szólt. A szégyentől az arcom ég –

Kár, hogy nem tegnap jött, szólt Jávorka.

A kunyhó előtt ült, előtte több kosár, alma, szilva, szőlő, dió.

Csomagomat odaadom. Mi ez? Nézze meg.

Kibontja. Szög, patkó, zsineg, drót, kapcsok, csavarok, bádog. Jávorka melléje ül, mindegyik darabot megnézi, forgatja, kőhöz veri, egymáshoz vakarja. Egészen elmélyed. Dörmög. Jó, szól az egyik ócska konyhakéspengére. Ó, zsineg. Drót. Nagyon jó. Rám néz. Ha van régi ládája vagy doboza, mindegy, gyűjtöm a dobozokat, vagy deszka, akármilyen. Van? Biztosan van, szólok. Bemegyek érte. Kár, hogy nem tegnap jött –

Mulasztottam valamit?

Tessék, mondta, friss szedés. Holnap a piacra viszem. Szilva. Úgy szedem, hogy hamva rajta maradjon, négy fillérrel többet kapok érte, de nem azért. A szilva csak így, vagy nem? Ugye jó? Teljesen érett. A jövő héten lekvárt főzök, az idén sok a szilva, egyen szőlőt, azt a fehér fürtöt –

Mi történt tegnap?

Kolifanték szilvát szedtek. Azt a fát ott, látja? Szép, nagy fa. Reggel jönnek, mint a tolvajok, kampókkal, botokkal, létrával, halkan és alattomosan, mind a hárman, elöl az öreg, aztán az asszony, végül a kancsal. Nyakukat behúzzák, és a fa alatt megállnak, felnéznek. Nincs egy mázsa, szól az öreg komoran. Nincs, válaszol az asszony. Fejét csóválja. Cseresznyéből kétszázötven koronát vettek be, a többi gyümölcsből ugyanannyit, szőlőjük legalább ezer korona, diójuk szintén. Hová teszik a pénzt? A kancsal a fát körüljárja. Azért kancsal, mert amit más nem lát, azt ő meglátja. A létrát felállítják, most mindhárman neki. Nem lesz egy mázsa, szól az öreg. A kancsal fogát összeszorítja és szed, gyorsan, gyorsan. Ez az ág már üres, szól az asszony sötéten. Kancsal odamegy, és még huszonegy szemet szed le. Alulról felnéz, a fára mászik, aztán két szemet még bottal leüt. Öt és fél kosár. Hetven kiló? Az öreg létráról szed köténybe, leszáll, a kancsal fölmegy, és még tizenhat szemet szed le. Hetven kiló, de a szemek aprók, nincs ára. Tegnap nyolc fillér volt, ma biztosan már csak hét. A boltban pedig tizenkettő. Miért adhatja a boltos tizenkettőért?

Tudja, szól Jávorka, ilyesmit nem mulasztanék el végignézni. Mikor elmentek, a fán egyetlen szem se maradt –

Hogyan? Ön hagy a fán gyümölcsöt?

Mindig. Az isteneknek és a madaraknak. Kell. Mikor Kolifanték elmentek, a fa ott állt megszégyenülten, szomorúan, a fák nagyon érzékeny lények –

Különös –

Törjön diót. Várjon, itt ezen a kövön szoktam. Az idén a dió igen édes. Szőlővel –

Megeszem, amit el akar adni –

Majd megfizeti. Húsz fillér –

Helyes, mondom. Harminc.

Legyen harminc. Két héttel ezelőtt vendégem volt, délután jött, valami Pataj –

Pataj? kérdem hirtelen.

Ismeri?

Talán. Gyermekkoromból. Hány éves lehet?

Úgy harmincöt –

Ő az. Szóval Pataj –

Igen. Sajátságos ember, a hegyről jött, beszól hozzám, leül, sokat beszél. Az egész tetszik neki. Adjon egy darab kenyeret, szól hangosan, vittem magammal, de odafent a kutyáknak elosztogattam. Tömjénszaggal nem lehet palacsintát tölteni. Derűs ember. Minden szót érthetően mond ki. Nem siet. Nyílt szeme van. Pénzhez jutottam, meséli, váratlan pénz, nem sorsjegy, nem, azt gondoltam, földet veszek valahol, elég sok pénz, kétezer korona, akarja látni? Itt van nálam. Ez a hely itt szép. Tudja mit, a kertet megveszem. Nem eladó, mondom én. Pedig nem ér kétezret. Ezret se. Mindegy, mondom, nem eladó. Jó, akkor betársulok. Házat építünk, és közösen gazdálkodunk. A pénz fele az öné, a föld fele az enyém. Vesz ruhát, bútort, ne éljen ilyen rongyosan. Nincs igényem többre, válaszolom. Helyes, kiált akkor Pataj, pénzét kiveszi, és az asztalra csapja. Itt van. Önnek adom ajándékba. Nekem nem kell, csak viszket a zsebemben. Nem szeretem a pénzt. Egyszer nagyon megégettem magam vele. Magányos ember vagyok, feleségem régen meghalt. A serpenyő panasza. Fiam van, de sunyi kölyök, nem szívelem, rokonoknál nevelkedik, egyedül állok. Nem kell, mondom erre én. Nem bolond ön? kérdi. Miért? Hogy kétezer koronát nem fogad el. Miért lennék bolond? Hátha ön az, aki csak úgy a nyakamba akarja sózni. Pataj hahotázik. Remek ember! Hadra kelt pakfonkanál. Azt hiszem, jól megférnénk. Szeretek itt lenni. Munkabíró vagyok. Belefér az ember élete a hétdecis palackba? Mire én azt válaszolom, hogy egyedül is jól megvagyok. Felsültem, kiált Pataj. Megkínálom tejjel, megissza, beszél feleségéről és arról, hogy valamibe fog, nem tudja, mibe, esetleg elmegy katonának, talán szakaszvezető lesz, vagy őrmester. Mit tegyen? A felhőknek, barátom, hiába fütyülsz. Azt is mondja, hogy itt még körülnéz, de másnap visszajön, biztosan jön, úgy estefelé. Nem jött. Annak már két hete –

Jávorka elhallgat. Az úton éppen asszony halad el, és odaköszön. Jávorka válaszol.

Tatamotné, szólt halkan, ismét bevásárolni volt.

Lószar Boris? kérdem.

Jávorka bólint. Minden boltba bemegy, még ezt a kis kolbászt, ezt a kis halat, még négy tojást, szalonnát, tepertőt, vajat, tejfölt, ezt a darab májat, darált húst, kávét, zsemlyét, siet haza, nekilát és főz és főz, az asztalt telerakja tányérral és tállal, egy kis rántott hús, ott a másik hagymával, főtt bab, szilvás gombóc, almakompót, füstölt nyelv, borsóleves. Tatamot hazajön, leül, köpköd, morog, elégedetlenkedik, nincs eső, minek ez a sok étel, Tatamotné most még nem ér rá, csak egyen, még a húslevest főzi, buktát süt mákkal. Hát az? kérdi Tatamot, és köp. Palacsinta, szól az asszony, ha kávét akar, csak szóljon, van készen, Tatamot köp. A tej is húsz fillérre drágult. Megyek már, szól Tatamotné, csak ezt a kis hagymás gombát megsütöm. Libát vett? kérdi Tatamot. Igen, felel az asszony, vasárnapra megvettem ezt a kis libát meg a két kacsát, de holnap nyulat vágok –

Fáj a torkom.

Napok óta bekötött nyakkal jár. Reggel szemét kinyitja, rekedt. Ne felejtse el. (Suttog, köhög, mellét fogja.)

Igen, mondom.

Írja fel. Hónapok óta kérem. Az orvoshoz, nyálkaoldót, köhögés ellen. Megjegyzi? Gyomrom sincs rendben –

Felírom –

Apámhoz menjen el, de ne haza, hanem a laktanyába, és mondja meg –

Mit?

Már elfelejtette? Legalább ötször mondtam –

Bocsásson –

Gyerek lesz, a negyedik hónapban vagyok, magas cipő kell betéttel –

Miért kell ezt az édesapjának bejelenteni? A cipőt majd megvesszük –

Nem, csak menjen el, és tegye, amit mondok. Aztán elmegy, nem emlékszik? (krákog). Három dolog volt. A torkom –

Nem említette –

Említettem, de elfelejtette. Nem írta fel. Mi volt a harmadik? Mindig elfelejti. Nem győzöm dolgaimat számon tartani (köhög). A mellem –

Indulok.

Megy? Anélkül hogy tudná, mi a harmadik?

Leülök és várok. Köhög.

A mellem nehéz. Más talán nem lenne ilyen figyelmetlen –

Esetleg a harmadikat délután is –

Sírni kezd. Csak menjen, szól. Barátok. Neveletlen és mosdatlan. Micsoda emberekkel. (Köhécsel.) Jávorka paraszt. Vatta. Micsoda társaság –

Felállok.

Megint megy, szól. Mindig megy. Ha valamit mondok, fölkel és megy –

(Miért van ez? Nem értem. Hangok a szomszéd szobából. Férfi és nő. Csere. Angela az ő felesége, az ő felesége az enyém. Abizelingela. Holmim felét ellopták. Mije hiányzik? Még nem tudom, de sok mindenféle. A tengerben halak vannak. Leesett valahová, és meghalt. Azt csinálja, amit otthon látott. Gitta, Lala, Fanny, anyja. Ezt csak úgy lehet érteni, hogy. Őrült? Semmi okot nem szolgáltatok. Csak. Hideg vagyok. Lehet az ember nem hideg? Fáj a fejem, fáj a hasam. Minden reggel beteg. Csak éppen. Szeretet nélkül. Nem szeretni? Szeretet nélkül őrjöngeni kell. Részeg? Bolond? Megverni. Előzékeny vagyok. Vagyok. Vagyok. Nyugodt vagyok. Vagyok. Udvarias, békés, türelmes. Őrültet vettem el? Türelem. Nem szeret? Miért élünk együtt? Nem szeretem? Gelanabizonahail. Piszkos víz. Csupa bogár. Mije hiányzik? Még nem tudom, de sok mindenféle.)

Délben hazajövök, az ablak tárva, a lakás fűtetlen, az ágynemű kirakva, a szőnyegek fölszedve, a konyha hideg. Most kezd takarítani. Majd segítek, mondom.

Nem kell, kiált. Menjen el valahová, miért jött olyan korán?

Fél három –

Nem igaz, tizenkét óra. Miért siet haza? Nincs hová mennie? Hozott teát?

Nem mondta –

Reggel mondtam, kétszer is, mindent elfelejt, ma nem főztem, csak teázunk –

Megyek, szólok és indulok.

Hová megy? Mindig megy –

Teáért –

Nem kell a teája, majd magam megyek, mindent elfelejt. (Sír.)

(Ezt csak úgy lehet érteni, hogy őrült. Azt csinálja, amit otthon látott. Semmi okot nem szolgáltatok. Nem tudom szeretni? Őrült. Türelem. Vagyok, vagyok. Leesett valahová, és meghalt. Tévedés. Helycsere.)

Készülök, hogy befűtsek. Mégis, mondom, talán a téli időre fogadhatna valakit a legdurvább munkára. Kímélje magát, nincs értelme –

A szoba közepén áll. Mit akar? kiált, talán restelli, hogy egyszer befűt? Egyszer –

Szívesen, mondom, de ha a torka fáj –

Nem fáj, és ha fáj, mit törődik vele, egyszerre milyen –

(Vagyok. Udvarias. Türelmes. Könnyű türelmesnek lenni, ha az ember nem szeret. Szeretet nélkül. Az előzékenység a szeretetet nem pótolja. Szeretet nélkül meg kell őrülni. Tévedés. Csupa bogár. Jaj, a fejem.)

Fát hozok, a kályhát megrakom és begyújtok. A szőnyegeket kirázom, fölteszem, az ágyat megvetem, aztán port kezdek törülni. Fél négy. Angela a konyhába megy és csapkod. Hallom, hogy valamit leejt és összetörik. (Nem kell. Mi kell?) Sikolt. Nem bírom, kiáltja.

Kimegyek. Mi történt?

Két tányér –

Nem baj –

(Türelem. Előzékeny, békés. Vagyok. Vagyok. Könnyű türelmesnek lenni annak, aki nem szeret. Ezt csak úgy lehet érteni, ha őrült vagyok. Miért? Szeretet nélkül őrjöngenem kell.)

Lehajolok, és a cserepeket összeszedem, kis seprűvel a szilánkokat összeseprem. Angela ott áll, nézi. Egyszerre odalép, és oldalamba rúg. (Minden forrásba beleköp. Miért van ez?)

Felállok. Szótlanul ránézek. (Türelem. Béke. Vagyok.)

Felsikolt. Azt hiszi, hogy ezt lehet?

Mi történt?

Boldogtalan vagyok –

Kezemben a seprű és a szemétlapát. Én is, mondom.

(Szeretet nélkül meg kell őrülni. Csak úgy lehet érteni, hogy bolond. Azt csinálja, amit otthon látott. Megverni. Semmi okot nem szolgáltattam. Leesett valahová, és meghalt.)

A szobába rohan, leveti magát, zokog. Én a konyhában begyújtok, a teavizet fölteszem, rántottát, vajas kenyeret, befőttet tálcára teszem, beviszem, megterítek.

Jöjjön, szólok, egyen valamit –

Feláll, kisírt szemmel, leül. Csak egyen, szól halkan, nekem nem kell. Mindig az evés –

(Méregméregméregméreg. Ezt csak úgy lehet érteni, hogy méreg. Meg kell őrülnie. Semmi okot. Udvarias. Vagyok. Jó. Vagyok.)

Reggel óta nem ettem, most fél öt –

Tudom, hanyag asszony, férjét nem várja ebéddel. Ezt akarja mondani? Csak mondja –

(Nem értem, miért van ez? Milyen hibát követek el? Őrült? Leesett valahová. Piszkos víz. Mije hiányzik? Tévedés.)

A rántottából veszek, a kenyeret megvágom, és teát töltök, neki és magamnak.

Egy csészét, mondom. Angela a csészét, felkapja, és a földhöz vágja. Feláll, a hálószobába megy, és az ajtót bevágja.

Az asztalnál ülök. A terhességtől? Azt csinálja, amit otthon látott. November. Majd az orvos. Boldogtalan vagyok. Én is. Jaj, a fejem, jaj, a torkom, jaj, a hasam. Más férfi kíméletesebb. Más nő? Mindig elmegy. Micsoda társaság. Jaj, a fejem, jaj, a lábam. Negyedik hónap. December, január, február, március, április. Fiú? Hideg rántotta. Befőtt. Tea. Rágyújtok. Sötét. November. Lámpa. Könyvet veszek elő. Április végén fiú születik. Jaj, a torkom, jaj, a szemem. Tíz éve mondom, mindennap. Más férfi. Más házban. A könyvet leteszem. Boldogtalan vagyok. Én is. Egyetlen boldog pillanat. Egyetlen. Nincs. Kályhához megyek. Más férfi. Jaj, a lábam. Szeretet nélkül meg kell őrülnie. Nekem is. Ezt csak úgy lehet érteni. Tévedés volt. Miért van ez? Piszkos víz. Türelem. Jól vagyok. Bolond. Amit otthon látott. Megverni. Hangok a szomszéd szobából. Béke. Boldogtalan. Én is. Volt egyetlen boldog pillanat? Egyetlen? Pillanat? Nincs.

Azért Findzsa Szilárd nem volt olyan őrült, mint azt a legtöbben gondolták. Mert amikor ő Kesző Domonkoshoz vagy Hoppy Lőrinchez vagy Bormester Virgilhez berontott, és botrányt csinált, nemcsak úgy vaktában ment ahhoz, akinek neve eszébe jutott. Dolores, Findzsa Szilárd felesége kétségkívül különös teremtés, azt mondták, hogy a városban messze a legocsmányabb nőszemély, majdnem törpe, tökéletesen elgörbült lábakkal, orvosi könyvbe való alacsony és benőtt homlokkal és pislogó szemekkel. Findzsa Szilárd eredetileg valamilyen feltűnően csinos nőbe volt szerelmes, aki azóta férjhez ment, és más városba költözött, de Findzsa a leányt amúgy se vette volna el, és meg se merte volna közelíteni. A nő feltűnően szép és vonzó, bizonyosan igen sok férfinak tetszik, és el fogják csábítani. Nem, ő ilyen kalandos házasságot nem kívánt, és azt gondolta, inkább olyan nőt vesz feleségül, akinek hűségében aztán biztos lehet. Nem baj, ha nem is olyan szép, sőt az se baj, ha nem szerelmes, a fontos, hogy ne csalja meg.

Persze a házasság nem volt zavartalan. Dolores, akiről Findzsa még azt is tudta, hogy nem épelméjű, de nem baj, legalább a hűtlenség eszébe se jut, igen, Dolores mindjárt a legelső időkben valahonnan címtárt szerzett, különböző férfiak nevét kijegyezte, és azoknak leveleket írt, persze nem küldte el, csak megírta, megcímezte, a borítékot leragasztotta, és a szekrény tetején a befőttesüvegek mögé rejtette. Findzsa a leveleket megtalálta, valóban mindegyik levél Hoppy Lőrinchez szólt, kicsit bőbeszédű, talán érzelgős levelek voltak. Findzsa a dolgot komolyra vette, és Hoppy Lőrincet felelősségre vonta. Egy idő múlva a levelek KeszőDomonkoshoz kezdtek szólni, aztán Bormester Virgilhez. Amikor Findzsa a mindig újabb és újabb leveleket megtalálta, a méregtől reszketett, íme, biztosítani akarta magát, és a szép nő helyett ilyen ronda állatot vett el, de –

Aztán itt van Markazin kisasszony. Kanavászéktól nem messze lakott, egyedül élt, szülei halála után, már több mint húsz éve. Fanny hetenként kétszer, amikor Hoppy Rezeda énekórára jött, meglátogatta, és meghallgatta, hogy a kisasszonynak szülei sírjával kapcsolatban milyen újabb terve van. Igen, apja huszonegy, anyja húsz évvel ezelőtt halt meg, és őket a régi temetőben temették el, egészen fent a hegyoldalon, a fák alatt, mert másutt nem volt hely. Markazin kisasszony nem volt megelégedve, és szüleinek hamvait még a következő évben a második sorba vitette át, valósággal új temetést rendezett, pappal és beszenteléssel és énekkarral. Két év múlva, mikor az új temetőt megnyitották, a kisasszony szüleit áthozatta, de a következő évben visszavitette, mivel a temető egyáltalán nem tetszett neki. Azóta minden évben legalább egyszer a sírt újra kibontatta, és a csontokat hol ide, hol oda vitette, végül három évvel ezelőtt jutányos áron kriptát vásárolt, és szüleinek porát itt helyezte el. A kripta négyszemélyes volt, a szülők csak ketten, ő, a kisasszony a harmadik, de ki legyen a negyedik? Markazin kisasszony Fannyt rá akarta beszélni arra, hogy a negyedik helyet vásárolja meg. Elvégre mégis kripta, nem közönséges sír, egészen más, vagy nem? Az ember külön van. Fanny azt mondta, hogy ő még nem gondol a halálra. Persze, de azért nem jó ezt az utolsó pillanatra hagyni. Bennünket ne tekintsen idegeneknek, apámat és anyámat ugyan nem ismerte, de azok nagyon derék és jóságos emberek voltak, meg fogja látni, mellettük jól meg fog férni. Markazin kisasszony arra is gondolt, hogy a kriptát kibővítteti, hogy levegősebb és tágasabb legyen, mert elvégre –

Archibald éppen azokban a napokban érkezett. Először több előadást tartott olyan címeken, hogy a jövő könyvében olvasni mindenki megtanulhat. A jegyek elkeltek, főként hölgyek gyűltek össze, és Archibald százkilencven centiméteres alakja, simára kefélt hosszú haja és piros-kék indiai selyemsálja igen mély benyomást tett. A maga részéről, mondta, nem jósol senkinek, egyes ritka kivételektől eltekintve, de, aki nála tanfolyamra jelentkezik, azt a jóslásra megtanítja. Erachtheomenos poteron alle aión, alle tribedétis, mondta, és karját mellén összefonta, később még szanszkritül is beszélt, és azt mondta, anana-taranaha-sharba-dalata. Végül pedig héberül is (aszara poalim ovdim bvéth-charoshet), és felkérték, hogy előadásait ismételje meg, írja le, sokszorosíttassa, mindjárt kétszáznál több előfizető jelentkezett, és három tízszemélyes tanfolyam indult meg. Nem, Lala, bár az előadáson részt vett, bármilyen kedve lett volna, egyelőre nem jelentkezett, rendkívüli elfoglaltságára hivatkozott, de másnap alkonyatkor Archibaldot meglátogatta, és a jóslással meg volt elégedve. Sokat hallott már ilyen emberekről, mesélte Fannynak és Gittának, de nem hitt bennük. Archibald minden várakozást felülmúlt, de, szólt suttogva, nehogy erről Tibold atyának említést tegyenek, Isten őrizzen, megneheztelne, pedig nem, nem.

Archibald szolgájával érkezett, púpos és dülledt szemű fiú volt, nagy sárga szemfogakkal, különös ismertetőjele, hogy álla egyáltalában nem volt, és alsó ajka egyenesen nyakába futott. Dux, szokta mondani Archibald, de Caesarnak is, Imperátornak is hívta, sőt Szultánnak, Padisahnak és Augustusnak, mélyen bókolt előtte, és azt mondta, ő a khaddosh, és az én mágikus erőm benne van. Régebbi életében császár volt, de vérengzései miatt most bűnhődnie kell. (Ez a kijelentés igen nagy hatást tett. Ha mégis éltünk már egyszer, talán többször is!) Dux most szolga, s amilyen szép férfi volt, most éppen olyan ocsmány, de képességei most is megvannak, csak azokat én használom.

Excelsior, add a púpodat. Archibald kezét Kohinoor púpjára tette, szemét behunyta, és úgy jósolt. Mehetsz, nagyherceg, mondta aztán.

Dux állt. Aztán elkezdett röfögni.

Megint dühöngsz? kérdezte Archibald.

Imperátor fogait csikorgatta. Csunda, szólt.

Archibald intette. Jól van, szólt, majd kapsz húst. Pompeius a nyers húst szereti.

Csunda, kiált Dux, és csámcsogott, aztán egy helyben kezdett ugrálni. De rögtön Archibald háta mögé ugrott, és öklével ütni kezdte. Archibald hahotázott. Üss csak, üss –

V. Károly botot kapott elő és Archibaldot azzal verte. Dögevő, kiáltotta, patkány, átokleves, varjúszar, kígyófogú –

Archibaldot a bottal püföli, Archibald hahotázik.

Rühes disznó, a mérgek lángja emésszen el álmaidban –

Ilyenkor, szól Archibald, a gyilkos belőle kitör, és meg is ölne, ha fölöttem hatalma lenne –

Caesar elugrik, lehajlik, és fejével egyenesen Archibald gyomrának rohan.

Mire Archibald Dux fülét elkapja, fejét fölemeli, és hatalmas pofont ken le. Dux erre a földre veti magát, és Archibald lábszárába harap. Archibald belerúg. Eredj, jövő életedben veszett kutya leszel –

Éjjel nem kellemes, mert ha rohamot kap, meg is fojtana, vagy torkomat álmomban átharapná. Megtörtént, arra ébredtem, hogy mellemen térdel, gégémet szorítja, még kés is volt nála. Éjszakára többnyire a kamrába kell zárni, néha még meg is bilincselem, és altatót adok be neki, egyébként hajnalig vonítana –

Csunda, kiált Augustus, és nyakát behúzza. Lassan közeledik, és támadni akar. Hrüszk –

Ezek ősi nyelvek szavai, magyarázza Archibald, hogy mit jelentenek, már senki se tudja, nyilván átkozódás vagy káromlás, mert Napóleon tulajdonképpen infernális szellem –

Caesar újra Archibaldra akarja vetni magát, de az korbáccsal arcába csap. Elég volt, kotródj a kuckóba –

(Hasonló eseteket, szólt Vatta úr, a psychopathia sexualis tucatjával ír le. Mi az a pszichopátia szekszuálisz? kérdezte Jávorka. Olyan lelki zavar, felel Marianne, amelynek oka nemi eltévelyedés. Archibald és Imperátor, magyarázza Vatta úr, tulajdonképpen férj és feleség, Augustus minden bizonyára a férfi, már csak tündöklő maszkulin neveiből ítélve is, Archibald a nő. Ölelkezés, verés, verekedés, harapás, gyilkosság, mindegy. Milyen gazdagság abban a valamiben, amit mi erotikának hívunk! Archibald gyönyöre, ha Kohinoor őt alaposan elagyabugyálja. Annak, hogy egymást így gyalázzák, szintén sötét charme-ja van. Az ilyen embereket azelőtt a szent inkvizíció megégette. Intenciója, nem tudom, nem volt-e helyes. Ma, e feminin korszakban, amikor minden olyan édes, ami a szexusra csak távolról is utal, ilyesmi különös kíváncsiság és borzongató csodálat tárgya. Ah, álmodozza Lala őnagysága elalvás előtt, milyen félelmetes lehet, amikor ez az óriás, parfümös, szakálltalan, kappanhangú és vastag combú Archibald ezzel a koszos és ronda állattal, ezzel a púpos és dülledt szemű Kalibannal, óh, milyen izgalmas lehet. Undorítónak tartom, szólt Jávorka. Vatta úr nevetett, és Marianne-ra kacsintott. Nem undorítóbb, mintha valakinek felesége a tehén vagy a ló vagy a kutya vagy egyéb állat? Én ebben a házasságban a kapcsolatok sokszerűségét csodálom, milyen pozitívummá lesz itt a pofon meg a rúgás és a harapás és a szidalom, csaknem, hogy is mondjam, csaknem polgári –)

(Lala elment, most lehet, csak ilyenkor, Lala szigorú, de ő tudja, ha ő elmegy, akkor én azt csinálom, ami nem szabad, és megszid, és szigorúan néz, én akkor mindig azt csinálom, ami nem szabad, de ha itthon van, akkor félek, nem lehet, és mondta, Ödönkét a tűzbe dobja, Ödönke ölembe, pedig ha itthon van és szigorú, akkor nekem más jut eszembe, nem amit ő mond, mindenféle rossz, ez attól van, hogy ő szigorú, és akkor nekem muszáj rossznak lenni, és rossz jut eszembe, Ödönke, neked megmondom, mert nem vagy szigorú, megtiltotta, de most kimondom, három titkos szó, amit csak neked mondok, megsúgom neked, a három titkos szó, rossz és nem szabad, ha tudná, nem, ne mondd meg neki, majd súgom neked, csak neked súgom, három titkos szó, szar, segg, kurva, titkos szavak, nem szabad kimondani, Lala azt mondaná, csúnya szavak, és tényleg csúnya szavak, Lala igazat mond, és Lala mindig igazat mond, és ez az ő baja, és ha kimondom, akkor lelkem el fog kárhozni, mert halálos bűn és erkölcstelenség, de neked tudni kell, mert te vagy az én férjem, és neked mindent el kell mondani, és tényleg olyan rossz, ha én azt mondom, csúnya szavak, tudod, mi az a kurva, a kurva a rossz nő, az erkölcstelen nő, akinek nincs férje, el fog kárhozni, még nevét sem szabad kimondani, de nekem van férjem, és nem vagyok kurva, mondd, súgd meg nekem, Ödönkém, Lala ugye kurva, mert neki nincs férje, én nem tudom, mi az, de szeretném tudni, azt mondják, hogy ketten az ágyban feküsznek, és az ágyban alusznak, mondd, mi rossz van abban, én is ki foglak venni a skatulyából, és veled fogok aludni, és akkor férjem leszel, és nem leszek kurva, most nincs itthon, most szabad mondani és mondom, de csak neked, hogy szar, szar, szar, segg, segg, segg, kurvakurvakurva, folyton mondom neked a titkos szavakat, ne mondd meg neki, mert akkor ő engem a fekete táblára kiír, Fanny azt mondta, szar, segg, kurva, és akkor mindenki tudná, és van még három szó, de ezt neked se mondom, csak ha férjem leszel, éjszaka az ágyban, füledbe súgom, a kocsisoktól hallottam, a legtitkosabb szavak, nagyon titkos, majd megmondom, hogy te is megtanuld, én nem vagyok erkölcstelen, én nem vagyok, Ödönkém, én ezt nem is mondanám sohasem, de ha Lala rám néz és szigorú és szid és rendreutasít és dorgál és fenyeget, akkor nekem a titkos szavak mindjárt eszembe jutnak, és akkor magamban mindig azt mondom, és nem tehetek róla, mindjárt ez jut eszembe, pedig én nem vagyok erkölcstelen, hiszen nem vagyok kurva, van nekem férjem, a kis Ödönke, és együtt fogunk aludni, és akkor megmondom neked még a nagyon titkos szavakat, de te sem vagy kurva, mert van feleséged, és Lala azt mondta nekem Gittáról, hogy ötször, én nem értem, hogy mi az az ötször, és azt mondta, hogy Gitta nagy bűnt követett el, és imádkozzak érte, mert Gitta és Kanavász ötször, sokat gondolkoztam rajta, de nem értem, és hogy az borzasztó, de én azt hiszem, hogy az nem is borzasztó, de Lala nem mondta meg, én nem merem megkérdezni, mert akkor a fekete táblára kiír, hogy erkölcstelen vagyok, ha majd a mi házunkat átok éri, ne felejtse el, sohase felejtse el, és keresztet vetettem, de Gitta nem kurva, neki van férje, Kanavász se kurva, neki van felesége, csak Lalának nincs férje, de nem vagyok erkölcstelen, csak ha ő olyan szigorú, akkor mindig eszembe jut, és én tudom, hogy az rossz, és nem akarom, és nem is jó, ha a titkos szavak eszembe jutnak, és amiket a kocsisok mondanak a lovaknak, az baj, és akkor ördög leszek, és én attól félek, de ha Lala hazajön, és az ajtóban szigorúan rám néz, és fenyegetően kérdezi, mit csinált már megint, vallja meg, Ödönkével játszott, akkor nekem mindig harisnyát kell stoppolni, hogy mondhassam, nem játszottam Ödönkével, te majd ölembe ülsz, és stoppolok, és beszélgetünk –)

A városba jön, különösen estefelé vagy télen, a kirakatok előtt ácsorog, és az embereket megszólítja, néha nőket is, mélyen köszön, engedje meg, kisasszony, hogy köszönjek, ön nagyon szép. Mélyen meghajlik, és hajadonfőtt áll, a nő végigméri, és gyorsan elsiet, mire Jávorka elszomorodik, annak, aki éppen ott van, elkezdi magyarázni, semmit sem akartam tőle, csak hódolatomat megmutatni, higgye el, uram, nem támadó szándék volt, még meg is gyanúsított. Mire az szemöldökét felhúzza, és szótlanul otthagyja. Jávorka elárvultan utánanéz, az arra menőt megszólítja, tegyen igazságot; álljon meg, de az nem is hallgat rá.

A korcsmába beül, és annak, aki vele szóba áll, igen megörül és hálás, és azonnal meghívja, neki ott fenn a hegyen almája és diója és szilvalekvárja van, jöjjön el, szilvás gombócot fog főzni, Jávorka nagyon szereti, húszat is megeszik.

Az utcasarkon megáll és néz, néha tényleg, sőt még tovább, elámult arccal, szemmel láthatólag valami másra gondol, aztán hirtelen fölrezzen, zavarba jön és elkullog.

A gyógyszertárba megy, egyes növények gyógyerejére nézve felvilágosítást kér, igen hosszas, a gyógyszerész szerint fölöslegesen részletező magyarázatba kezd, fejtegetni kezdi a kakukkfű, a menta, a szeder és a szamóca, a diólevél és a friss dió héjának gyógyítóképességét, amikor jön valaki, udvariasan hallgat, aztán újra belekezd, hiába mondják neki, erre a tárgyra vonatkozólag valami könyvet olvasson el, csak int, ő a könyvekben nem nagyon bízik, ő például az almamagot is megszárítja és megtöri és. Bocsásson meg, szól a gyógyszerész, most más dolgom van.

Az utcán Tibold esperest megszólította, és igen nagy tisztelettel megkérdezte, miképpen értelmezi az Evangéliumnak azt a részét, ahol a Megváltó a gabona terméséről és a gyümölcsfáról beszél. Az Evangélium, szól Jávorka, azt mondja, hogy amelyik fa nem terem, azt tűzre kell vetni. Az ő nézete, hogy ez a tanítás hibás. A fát önmagáért kell gondozni, nem pedig gyümölcshozamáért, mert aki a fát hasznáért gondozza, az kizsákmányol. Tibold atya feszengve hallgat, órájára néz, mert az idő vacsorára érkezett, a pulyka kihűl. Majd keressen fel, hívem, szól, és menni akar. Jávorka elkíséri, közben az Evangélium téves gyümölcstermelési eszméiről beszél. Amit az Evangélium mond, szól Tibold atya, nem lehet hibás. Nagyokat lép, mellette Jávorka csaknem fut, és azt fejtegeti, hogy ez a megváltás szellemével nem egyezik. A fákat nem szabad kizsákmányolni.

Vasárnap a nagymisén és szentbeszéden a kanonok urat is megszakította, és a prédikációba belebeszélt. Egészen a szószékig tolakodott, kezét felnyújtotta. A kanonok úr Pál apostol levelének azt a részét magyarázta, ahol az apostol a híveket a világi hatalom tiszteletére inti. Jávorka szót kért, és igen tisztelettudóan felhívta a figyelmet arra, hogy itt valami tévedésnek kell lenni. Talán a fordítás nem elég gondos, de itt semmi esetre sincs szó a világi elöljárókról. Még tovább is beszélt volna, mialatt a kanonok úr kezét összekulcsolta, és mereven hallgatott, de a sekrestyés a harangozóval kijött, és Jávorkát a templomból kivezette.

Marianne-nal is úgy ismerkedett meg, hogy karácsony előtt éppen a hó esett, a kirakat előtt állt, és azt mondta, kisasszony, ugye kegyed szegény? Igen, szól Marianne, elég szegény vagyok. Szeretne valamit venni valakinek karácsonyra? Anyámnak azt a meleg kesztyűt, szól Marianne, és megmutatja. Barna kesztyű, egy korona nyolcvan. Drága. Drága, szól Jávorka, de gyapjú és megéri. Megengedi, hogy mi közösen édesanyjának a kesztyűt megvegyük? Ön ad kilencven fillért és én is, mert én is szegény vagyok. Marianne mosolyog. Komolyan gondolja? Menjünk be, szól Jávorka, és vegyük meg azonnal. Az én kezem nem fázik, szól Marianne, de anyám már idős. Jávorka két pár kesztyűt vett, aztán hirtelen elköszönt, neki ma még sok dolga van, a kecskét se fejte meg, és messze is lakik, bemutatkozik, az utat megmagyarázza, csak jöjjön el bármikor, neki van almája és diója és lekvárja, szereti a kecsketejet? Azzal kalapját mélyen megemeli és elsiet.

(Reggel fölkel, kinéz, ó, az átkozott renyhe zsák, a munkát elalussza, Jávorka, mikor lesz belőled ember? Fejét csóválja. Vizet hozni tegnap rest voltál. Reggeli? Nincs aprófa. Mondom. Violának szénát nem adtál. Most kimegy a ház elé, eszik. Aztán fogja a kapát, sóhajt. Csak sóhajts, Jávorka, páratlan földműves és a szorgalom királya, tizenöt sort kapált. Hallgass rám, barátom, javadat akarom. Fölnevet. Tudom, ha valaki úgy kezdi, hogy javadat akarom, az be fog csapni. Ismét nevet.)

Mi az, Jávorka úr, magában beszél, mint a bolondok? Viktoriánné a szomszédból. Jávorka felkiált. Szomszédasszony, mi újság? Viktoriánné könnyezik. Átjöttem, mert már nem bírom. Ugyan! Férjem éjjel-nappal szid, zsörtölődik, káromkodik, meg is vert ma reggel. Jávorka a kapát leteszi. Esküszöm, kiált az asszony. Az a cingár ember? Ha verekedni kell, akkor nem cingár, én pedig gyenge asszony vagyok. Azt mondják, szól Jávorka, hogy az urát maga veri. Én? kérdezi az asszony. Ki mondja? Többen. Ki is szedem a belét, akárki legyen. Azt beszélik, hogy az ura szorgalmas és békés ember, maga házsártos, és folyton szidja, és meg is veri. Dögvész a nyelvére, kiált Viktoriánné. Szomszéd úr is azt hiszi? Nem, szól Jávorka, én ilyesmit nem hiszek. De azt mondom, legyen türelmes, dolgát végezze el rendesen, ha az ember zsémbes, fogadja alázattal, vagy nem? Ha megveri, hát megveri, mondja neki, drága jó uram, miért versz meg, mikor semmi rosszat nem tettem? Meglátja, megbékül. Viktoriánné bámul. A rosszat, szól Jávorka, csak jóval lehet megfékezni, higgye el –

Az első roham hajnalban érte. Orvosért és a bábához megyek. A gyermek este született meg, vézna kisleányka, nem marad meg, szól az orvos. A bába megfürdette. Nincs kihordva, mondta. A kisgyermek nem evett. Kilencedik nap meghalt.

Az ágy szélén ülök. Angela fekszik és sír. Már mind elmentek, Bormester és Améline, Kanavász, Gitta, Lala, Fanny, Archibald és Jávorka is. Holnapután temetünk.

Angela most odajön, és a gyermeket nézi. Kezét fogja. Azt hittem, szól halkan.

Mit hitt?

Hogy él –

Mit lehet erre mondani? Mozdulatlanul ülök, és a sárga, ráncos, öreg kezet nézem.

Él, szól Angela. Leül és ráhajlik. Egyszerre fölegyenesedik, és rám néz. Megölte, mondja.

(Nem értem, miért van ez? Méreg. Őrült? Leesett valahová. Ki ez? Mit akar? Mit akarok? Csupa bogár. Piszkos víz. Szeretet nélkül megőrülök. Én is.)

Szememből önkéntelenül könny csurog.

Sír? kérdezi.

Arcomat megtörlöm.

Kis angyalkám, szól. Lehetetlen –

Az orvos, válaszolom halkan. Mondta, nem marad meg –

Én?

Korán született –

Én szültem korán?

Angela feláll, hosszú ideig áll, hangtalanul és mozdulatlanul.

Hirtelen felsikolt, és az ágyra zuhan. Én. Én –

Odamegyek. Keljen fel, nem vigasztalom, nem tudom vigasztalni, nem is lehet –

Megölte, suttogja. Zokog.

(Elejtette. Nem kell. Mi kell? Őrült vagyok? Ezt csak úgy lehet érteni. Szeretet nélkül őrjöng. Boldogtalan vagyok. Én is.)

Ne bántson, szólok. Ugye nem bánt? Hallgasson meg, kérem –

(Azt hittem, hogy él. Mit akarok? Ezt nem lehet érteni.)

Angela hangtalanul, arcra borulva fekszik.

Meghallgat? kérdem.

Szünet.

Boldogtalan? Én is boldogtalan vagyok. Miért? Miért van ez? Gondolkozott? Amióta megesküdtünk, mindig ezen gondolkoztam, hogyan van az, hogy mi ketten olyan boldogtalanok vagyunk? Mindig ezen gondolkozom. Nem értem, miért van ez így? Ezt csak úgy lehet érteni. Azt hiszem, őrült vagyok. Én? Nem tudom. Hogyan van az, hogy boldogtalanok vagyunk? Gyűlöl engem? Miért gyűlöl? Én várok és várok valamire, nem tudom, mire. Másutt is így van? Ez a házasság? Szüntelen gyűlölködés. Tegyünk most egymásnak fogadalmat, itt, megteszi? Igérjük meg, hogy békések. Nem gyűlölködni. Látja, szeretnék valamit. Kérem, értse meg. Nem vagyok hibátlan. Sőt. Kérem, néha gondoljon arra, hogy nem vagyok hibátlan. Néha gondoljon arra, hogy követhetek el hibát. Igen? Én igyekszem. Viselni. Ha haragszik, mindjárt azt gondolom, méltán haragszik. Igaza van. Ez nekem erőt ad arra, hogy elviseljem. Angelám, néha gondolja. Most itt. Nagyon szomorú. Ígérje meg. Igen?

Angela hirtelen felül, és rám mered.

Mit akar? kérdi mély hangon. Milyen ünnepélyes. Mire akar megint rávenni?

Szeretném, ha –

Úgy beszél, mint a csuklyás –

Elhallgatok. Csuklyás? kérdem.

Mielőtt megszületett, azt álmodtam, karjaimban volt és szoptattam, és bejött a csuklyás, arcát nem láttam, és sokat beszélt, és rábeszélt, hogy a gyereket neki adjam, ő majd ringatja egy kicsit, csak egy kicsit elringatja, szelíden beszélt és hízelgett és dicsért, és én féltem, és nem akartam neki adni, de rábeszélt, nem lesz semmi baj, szelíden mondta, jó, jó lesz, béke és csend és nyugalom és örök boldogság, behízelgően beszélt, hogy a gyereket neki adjam, majd ő elringatja, és olyan szépen kért, hogy odaadtam neki, és akkor a csuhát ráborította, és a gyerekkel együtt eltűnt –

Hállgatok. Odaadta neki? kérdem reszketve.

Csak egy percre, hogy elringassa. Éppen úgy beszél, olyan szelíden, és hízeleg, és valamire rá akar venni. Mindjárt gondoltam, hogy ön a csuklyás. A csuhába burkolta és elvitte. Beszél? Ne beszéljen. Nem hallgatom. Csuklyás –

Miért adta neki?

Angela nyög. Elvitte. Kicsalta tőlem, és azt mondta, hogy elringatja. A csuhát ráborította, és aztán már nem láttam –

Miért adta neki?

Ön volt a csuklyás. Arcát hiába rejtette el. Megismertem. Ugyanezen a hangon beszélt. Most megint rá akar venni valamire. Menjen. Menjen innen, elvitte őt –

Miért adta neki?

Angela zokog. Megölte. Békéről beszél? Ki a békétlen? Ki tesz engem boldogtalanná? Azt mondja, hogy én. A kis angyalkát megölte. Nem hallgatom meg. Olyan édeskésen beszél, valamit ki akar csalni. Nem hagyom magam megcsalni. Mit akar? Nekem nincs ígérnivalóm. Én nem vagyok hibás. Én nem gyűlölködöm. Én semmit sem ígérek meg –

Kérem, hallgasson meg –

Semmit sem ígérek –

(Ki tesz engem boldogtalanná? Nem hallgatom meg. Ezt csak úgy lehet érteni, hogy őrült. Miért van ez? Boldogtalan vagyok. Én is. Őrültet vettem el? Nem szeret. Én szeretem? Méreg. Azt csinálja, amit otthon látott. Semmi okot nem szolgáltatok. Szeretet nélkül meg kell őrülnie...)

Az ágyon átnyúlok, és haját simogatom. Hallgasson meg, kérem, látja, én most –

Ne nyúljon hozzám, a kis angyalkát megölte, ön –

Kezemet eltaszítja, szikrázó szemekkel néz rám. Menjen, kiált, menjen innen –

(Boldogtalan. Csuklyás. Odaadta neki. Csak egy percre, hogy elringassa. Hízelgett. Csak egy percre. Letette valahová, és meghalt. Nem kell. A kis angyalkát megölte.)

Szeméből a könny csurog.

Angela felkiált. Nem, nem –

Az égre kérem –

Gyilkos! Öklével az arcomba csap.

Felállok. Istenem. Csak ezt tudom mondani.

Csak hívja Istent, csak mossa meg gyilkos kezét, egész életében gyűlölködik, és most hibáit rám akarja kenni, értem, nagyon is értem, itt meggyón nekem, és megalázza magát. Ha haragszik, méltán haragszik. Értem. Ó, igen, ez azt jelenti, hogy én vagyok a hibás. Én, én, én, én. Fogadalom a megölt gyermek holtteste fölött, hogy elismerjem. Mit ismerjek el? Hogy én öltem meg? Gyilkos. Béke? Először megöli, aztán béke –

Az éjjeliszekrényről a lámpát fölkapja, és hozzám vágja, aztán az ágyra ugrik, át a holttesten, rám veti magát, és körmével arcomba vág.

Hátralépek, és karját lefogom, de kezembe harap. Sikolt. Gyilkos!

Most hirtelen eleresztem, egyensúlyát veszti, hanyatt esik, le az ágy mellé, de a takarót lerántja, és a holttest a padlóra gurul. Angela sikolt, megölte, megölte!

Nem bírom tovább, leroskadok a gyermek mellé, és bömbölve zokogok. Angela feltápászkodik, nézi, odalép, a gyermeket el akarja venni.

Nem adom. Viszi, kiált, viszi a csuklyás –

Rugdal, de elhárítom. Viszi, sikolt. Én a gyermeket bal kézzel fogom, jobbal a támadást elhárítom, Angela a gyertyatartót homlokomhoz vágja, elönt a vér. Gyilkos! Viszi!

Végre a másik szobába érek, a gyermeket leteszem, Angelával szembefordulok, megfogom, összevissza verem, aztán felkapom, a fürdőszobába hurcolom, és a kád hideg vízbe teszem, fejét belenyomom.

Szünet.

Angela feláll a kádban, prüszköl, csapkod, ruhájáról csurog a víz, eszelősen rám néz, szája nyitva, liheg.

Otthagyom. Visszamegyek. A holttestet letakarom, és melléje ülök. Az óra éppen üt. Tizenegy. Járkálok, megint leülök. Kint motoszkálás. Az óra megint üt. Éjfél. Kopogás. Angela bejön, pongyolában, feje bekötve. Megáll. A gyermekhez megy, letérdel, sír –

Ambrus Kornéllal végképp összekapott. Demonax és Manassé Vatta urat szidalmazta. Hedry a zűrzavart felhasználta. Zsebét kezdte tapogatni, az ablakhoz ment, és pénzét megszámolta. Tizenkilenc. Igen hosszasan az utcára nézett. Vajon mindig ugyanaz a tizenkilenc?

Ezt a zsibvásárt eléggé unom, szólt Marianne.

Eljön egy kicsit a rétre ? kérdem.

(A kis angyalkát megölte. Én is. Milyen ünnepélyes. A csuklyásnak adta. Nem kell. Mi kell? Békéről beszél. Gyilkos. Itt gyónik.)

Marianne feláll, Jávorkának azt mondja, hogy visszajön, várja meg, aztán indul.

(Miért adta oda neki? A csuhát ráborította és eltűnt. Ezt nem lehet érteni. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. Boldogtalan vagyok. Ki tesz engem őrültté? A csuklyás elvitte. Azt hittem, hogy él. Milyen ünnepélyes. Béke és csend és örök boldogság. Először megöli, aztán béke. Viszi.)

Szünet. Szünet. A kutyákat régen elhagyjuk, még mindig szünet.

Nehéz, mondom végül.

Szünet.

Igen, szól ő, nehéz.

Megállok, ránézek. Égő barna szeme néha sötétvöröset villan. Szenved? kérdezi.

Azt hiszem.

Újra megindulunk.

Ne adja fel, mondja. Ahogy látásból ismerem, Angela el van rontva –

Azt szeretném, mondom, ha önök ketten barátnők lennének. Angelára jó hatással lenne. Végre látna valakit, aki. Tilos dolgok jutnak eszembe. Olyasmi, hogy aki a kanálisban tanult meg lélegezni, annak a szabad levegő büdös. Sokat tudnék erről. Nem szabad. (Forrásba beleköp. A tengerben halak vannak. Piszkos víz. Jaj, a fejem.) Jávorkán kívül ön az egyetlen, aki a csatorna és a szabad levegő között különbséget tud tenni.

Marianne hallgat.

Megbánta, hogy megnősült?

Nem engedem, mondom, hogy megbánjam. Nem adok fel semmit.

Azt hiszem, szól, ez a helyes. Ne hagyja őt cserben –

Nem mondok el semmit. Nem is lehet. De ha lehetne is, nem szabad. Mégis. Olyan dolgok. Milyenek? Nem tudom. Arra gondolok. Ki tudna nekem válaszolni? Hol van válasz azokra, amiket kérdezek? Ha baj van, az ember egyedül marad –

Szünet –

Köszönöm, hogy legalább meghallgat. Nekem ez nagyon sok. Senki sincs, aki pedig –

Választ vár?

Hallgatok. Amit kérdez, arra van válasz –

Hol?

Szünet.

Én már abban is kételkedni kezdek, hogy őt szeretem. (Szeretet nélkül meg kell őrülnie. Boldogtalan. Az előzékenység a szeretetet nem pótolja. Hideg. Őrült.) Talán tévedés volt. (Szomszéd szobában. Helycsere. Abingelaniline.) Nem tudom. (Ráborította a csuhát, aztán már nem láttam.) Mintha beugrattak volna, és valami becsületből vagy mi, kitartanék. Őrültség? Ezt csak úgy lehet érteni, hogy őrült. Én is őrült vagyok? Ön is őrült, Marianne, Vatta úr is, Jávorka is, Lala is. Igaz? Ezt csak úgy lehet érteni. Élni annyi, mint őrjöngeni? Ebben a tudásban tönkre kell menni. Vagy nevetni. Szeretet nélkül meg kell őrülni. Miért? Miért nem szeret? Miért nem szeretem, pedig akarom? Nem tudom. Erőtlen vagyok? Őrült vagyok? Boldogtalan. Én is. Miért van ez így? Tönkremenni vagy nevetni –

Angela és én, szól Marianne, barátnők nem lehetünk. Ő engem nem szeretne. Tudná, hogy én önben olyasvalakit látok, akit ő nem ismer. Féltékenység. Gyűlölne is. Azt hiszem, még így is. Érzi, hogy barátja vagyok. Az ön barátait mind gyűlöli –

(Azt hittem, hogy él. Én szültem korán. Megölte. Milyen ünnepélyes. A csuhát ráborította. Ki a békétlen? Ne nyúljon hozzám. Fogadalom a megölt gyermek holtteste fölött. Viszi, viszi! Prüszköl. Letérdel, sír.)

Lehetséges, kérdem, hogy én őt megrontom? Úgy értem, azzal, hogy nem szeretem –

Marianne megáll, és rám néz.

Ha nincs is így, fel kell tételezni –

Én őt megvertem –

Marianne még mindig áll. Szünet.

Az nem baj, válaszol csendesen. A baj, folytatja, hogy rosszul verte meg –

Nem értem, mondom.

Nem a gonosz lelket verte ki –

Hirtelen elfulladok.

(Szeretet nélkül őrjöngeni kell. Boldogtalan vagyok. Én is. Csak hívja az Istent, egész életében gyűlölködik, és itt gyónik nekem. Milyen ünnepélyes.)

Marianne a földre néz.

Szünet.

(A kis angyalkát megölte.)

Most, szólok, most kezd világosodni. Köszönöm. Értem. Angelának igaza van. Istenem. (Csak hívja az Istent.) Ő nagyon jól tudja, hogy szeretet nélkül van, de az engem nem ment fel. Igenigenigenigenigen. Ő mást nem is tud, de ezt az egyet biztosan tudja, és más nem is érdekli, csak hogy én szeretet nélkül vagyok. (Boldogtalan vagyok. Én is.) De ő, szegény kis egyszerű lélek, ezt a szeretetlenséget úgy érti, hogy én gyűlölködök és megcsalom, és boldogtalanná teszem, és kénytelen úgy érteni, és kénytelen azt hinni, hogy a kis angyalkát megöltem, és őt elárulom, és boldogtalanná teszem. Először megöli, aztán béke. Ő érzi, hogy én hazudok. Szeretet nélkül. Csak ezt tudja. Semmi mást, csak ezt. De ezt biztosan. Szeretet nélkül őrjöng. Így van. Így van. Van. Van. Van. És engem az nem ment fel, hogy ő sem szeret. Engem nem ment fel semmi. Nem ment fel, hogy a kanálisban tanult meg lélegzeni, és neki a szabad levegő büdös. Nem ment fel, hogy indulatos és gyűlölködik és alacsony és aljas és rövid eszű és hiú és. – A szeretetet nem pótolja sem udvariasság, sem előzékenység, sem béke, sem türelem. Hideg. Szeretet nélkül. Ő is. Én is. Miért? Erőtlenség. Nem ment fel. Nem ment. Őrült vagyok. Én is. (Prüszköl. Ne nyúljon hozzám. A csuhát ráborította. Ki a békétlen? Csak hívja az Istent. Megölte.)

Egy évvel ezelőtt, szól Marianne, valamit mondani akartam, de elhallgattam –

Emlékszem –

Ön nem ilyenféle boldogságra született. Az ön helyében azt a szándékot, hogy boldog legyek, fel is adnám. Valamit csinálnék, valami nagyot –

Mit? kérdem. Tehetségem nincs. Próbálkoztam zenével, rajzzal, írással –

Nem így. Több –

Szünet.

Azt se tudom, vallásos vagyok-e –

Megfordulunk.

Jávorka –

Jávorka vallásos –

Komikusan vallásos, de úgy látszik. Mintha egy mókus vallásos lenne. –

Vatta úr Yoricknak hívja –

Ki az?

Hamlet apjának bohóca volt, de Vatta úr Sterne Yorickjára gondol, félkegyelmű angyal, Jávorka néha tényleg néha. Még mindig szereti?

Szerelem? Nem. Nyár végén sokszor voltam kint, együtt szüreteltünk, két hétre felfogadott napszámba, egy korona ötvenet kaptam, diót vertünk, almát szedtünk, a városba lecipeltük, eladtuk, megtanultam a kecskét fejni, túrót készíteni, akkor ő többször rám nézett, és valamit kérdezni akart. De elszégyellte magát –

Miért nem segített neki?

Nem –

Nem értem –

Azt hiszem, kecskéjével összetévesztett –

Reggel az öltözködéssel éppen elkészülök, amikor valaki csenget. Idegen férfi siet be. Ön Bormester Mihály?

Az vagyok –

Csomó levelet vesz elő. Ismeri ön ezeket a leveleket?

Odalépek és megnézem. Ismeretlen írás, az én címemre. Nem, mondom, nem ismerem.

Szóval ön letagadja –

Nem is tudom, mit kellene tagadni. A leveleket nem ismerem. Az írást sohase láttam. És egyébként is, kihez van szerencsém –

Findzsa Szilárd vagyok –

Hátralépek. Úgy, mondom, az egészen más –

Ön, szól Findzsa, feleségemmel levelezésben áll, sőt ön többször, távollétemben meg is látogatja –

Kérem, mondom erre, önt a városban általában ismerik, és tudják, hogy időnkint ismeretlenekhez behatol, botrányt csinál –

Távollétemben meglátogatta –

Erről szó sincs, mondom. Énnekem neje őnagyságát nincs szerencsém ismerni –

Elégtételt követelek, bömbölte.

Én pedig arra kérem, hogy házamat szíveskedjék azonnal elhagyni –

Elégtételt –

Mire én gallérjánál fogva megragadom és kilököm.

Úgy, mondom aztán, szóval a Findzsa-féle tűzkeresztségen mi is átestünk.

Este a vacsoránál ülünk. Angela a kis Gergelyt lefektette, Mátét megszoptatta.

A látogatásnak hamar híre terjed, és mindenki mulat –

Kinevetnek? kérdi Angela.

Mi köze önnek –

Hogy ön Doloresszel megcsal. Azzal a nyomorékkal. Nevetnek. Nevetséges is vagyok. Itthon két gyerek, a harmadik útban, és ön ahhoz a korcshoz jár. Nevetséges, még nekem is –

(Mindig. Egyszer. Soha. Nincs. Boldog pillanat. Nincs. Nincs. Tudja. Csak ezt az egyet tudja, és mással nem is törődik. Szeretet nélkül. Egyszer. Nincs.)

Angela, mondom, ön az egyetlen a városban, aki Findzsát komolyan veszi –

Én önt ismerem. Vegyen az ételből. Én nem eszem. Ez a szégyen –

(Mondom. Persze, mondom. Mondani. Ön nem boldogságra született. Valami. Több.)

Eszem. Angela mereven ül. Ezt is megértem, mondja. Nemrégen beszélték, hogy az ön apja is járt ahhoz a Doloreshez. Apa és fia –

Apám, mondom, szelíd, zárkózott ember, soha hűtlenség eszébe se jutott –

Annál inkább a fiának –

Próbálok nevetni. (Szegény kis egyszerű lélek.)

(Lala néni dirigál. Ez a viperafiók. Ideje, hogy a házból kikerüljön. Esküdjön meg. Hálátlan. Én őérte még fel is áldozom magam. Szándékosan felejtette itt. Angela ebéd előtt kezét nem mosta meg. A lornyont fölteszi. Nem rossz utánzat. Valódit tényleg nem látott? Nincs több bűnös beszéd. Bordély.)

Lalához jár tanácsokért? kérdem.

Segítségért, amit öntől nem kapok meg. Nekem senkim nincs. El vagyok hagyatva. Két gyermek. Kihez forduljak? Apám? Ó, az apám, nem is férfi –

Az ön apja nagyon derék és jóságos ember –

Angela a szalvétát lecsapja. Az én apámat ne szidja! Ennyire jutottunk? Szemembe meri szidni őt? Minden hónapban száz koronát ad, nem az ön fizetéséből élünk, és háta mögött szidja, talán kevesli a pénzt? Ki támogat engem? Mialatt kalandokra megy Doloreséhez. Voltam Lalával Archibaldnál, és az megjósolta nekem, barna alacsony nőhöz jár, megcsal. Lala, szegény, könnyezett. Szegény Angelám, szólt és vigasztalt. Milyen boldogtalan lehet.

Az evőeszközt leteszem és figyelek. Ez nekem mind új, mondom. Ön Archibaldhoz jár és jósoltat? Mit akar azzal a csepűrágóval –

Lalának is jósolt és Gittának is, és megmondta, hogy testvérek, pedig nem ismerte őket, megmondta, szüleik korán meghaltak, hárman vannak, egy van férjnél, Gittának fia van, és magas rangú katona felesége, tenyérből is jósolt –

És önnek mit mondott?

Megmondta, hogy szüleim elváltak, anyám korán meghalt, három gyermek, az egyik korán született és –

És?

Férjem körül alacsony barna nő leselkedik. Lala mindjárt mondta, ó, szegény Angelám, boldogtalan gyermekem, a szenvedésből önnek is kijut, jöjjön hozzám, én önért még fel is áldozom magam, milyen egyedül lehet ön, szegény gyermekem. Lalának van szíve –

Sír.

Úgy, mondom.

Szünet. És, kérdem, Lala önt már szokásos dolgaira is megtanította?

Miféle?

Például arra, hogy leveleimet felbontsa és éjszaka zsebeimet kikutassa –

Angela reszket. Hazudik –

Felállok és odalépek.

Angela elfut. Sír.

(Boldogtalan vagyok. Én is. Nem hagyja magát boldoggá tenni? Azt csinálja, amit otthon látott. Én őérte még fel is áldozom magam. Bűnök háza. Fekete tábla. Lala néni dirigál. Állhatatosan tiltakozik a béke ellen. Nem hagyja magát boldoggá tenni. Nem szeret. Az engem nem ment fel. Nem szeretem. Szeretet nélkül. Őrült vagyok? Ebbe a tudásba bele kell őrülni. Ez az őrület a nevetés. Hogyan mondjam meg neki? Hogyan mondjam meg magamnak? Béke? Nyugalom? Rend? Türelem? A szeretetet nem pótolja. Könnyű békéről beszélni annak, aki nem szeret. Hideg. Hideg vagyok. Angela hideg. De hogy Angela hideg, az engem nem ment fel. Nem hagyja magát boldoggá tenni. Nem hagyja, hogy béke legyen szeretet nélkül. Nincs béke szeretet nélkül. Őrület. Nem kell. Mi kell? Szeretet. Minden más ellen tiltakozik. Szeretet nélkül őrjöng. Ő nem szeret. Az engem nem ment fel. Miért nem szeretek? Rossz vagyok? Gonoszságból? Nemnemnemnemnem. Nem vagyok rossz. Erőtlen vagyok. Szeretet nélkül három gyermek és szeretet nélkül, csak ezt tudja, semmi mást. Boldogtalan. Én is. Megmondani? Nem érti. Szegény egyszerű kis lélek, de azt tudja, hogy szeretet nélkül van és boldogtalan. Az engem nem ment fel. Őt sem menti fel. Ha megmondom. Hideg vagyok. Hiába mondom. Marianne arra jó, hogy megmondani. Megért. Megvertem. A baj, hogy rosszul verte meg. A kis angyalkát megölte. A baj, hogy rosszul ölte meg. Tudom, hogy hazudik, de az engem nem ment fel. Most ezt mindjárt meg kell mondani, úgyhogy megmondom, mert én tudom, hogy ő nem szeret, és szeretet nélkül őrjöngeni kell, és ő nem is tud mást, és boldogtalan, és én is, és boldogtalanságában a kis angyalkát megölte, de azt tudja, azt az egyet, hogy szeretet nélkül vagyok, és az engem nem ment fel. Ha mondani akarok, elmegyek és mondok. Marianne. Vatta úr. Jávorka. Mondani. Itt nem lehet mondani. Itt szeretni kell. Semmi mást. Megverte. A kis angyalkát megölte. Engem semmi sem ment fel. Semmisemmisemmisemmisemmi. El vagyok hagyatva. Igaz. Segítséget nem kapok. Igaz. Senkim sincs. Igaz. Kihez forduljak? Igaz. Bevallani. Az engem nem ment fel. Az, hogy mondani, a szeretetet nem pótolja. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. Ez az őrjöngés a nevetés. Három gyermek. Megcsalt. Igaz. Megcsaltam. Aki szeretet nélkül van, az csal. Őrült. Lala őrült. Angela őrült. Marianne őrült. De az engem nem ment fel. Semmi, semmi. Nincs. Egyetlen pillanat. Egyetlen. Nincs –)

Kornél még nem volt odahaza. Simor a Doge-palotában vezetett bennünket körül, különösen a nagy Tintorettót magyarázta, az Ezer fejet, Vatta úr kiabálni kezdett, és Tintorettót lepiszkolta. Svihák, szólt. Simor tiltakozott. Az Ezer fejet, szólt Vatta úr, a Tintoretto-szalon segédei festették a mester manírjában, mialatt az öreg az előkelőknél fecskepástétomot evett. Egyetlen képen ezer fej, persze, nézze meg Brueghel fejeit, Velazquezt, Michelangelót, a szibillákat, a prófétákat, Tintoretto nem fejeket csinált, ez fodrászkirakat, szépen fésülve vagy rendkívüli ízléssel felborzolva. Legközelebb cikket írok róla, Wagner és Tintoretto vagy a blöff, piha, fis sont à empailler. Áruház –

Simor beszámolt arról, hogy még negyvenöt koronája hiányzik, jövő év július vagy augusztus, akkor utazik. Hatheti szabadságot kér, tíz éve nem volt szabadságon. Mostanában új velencei bedekker jelent meg, ő már el is olvasta, tudja, hol fog lakni, olaszul folyékonyan beszél, igen, a Frari mellett, a Csatornán túl, a Szent Márk térre a Rialtón fog átsétálni, ott reggelizik, és a galambokat eteti. Szóval jövő július. Igen, még nyolc hónap –

Hedry most felállt, az ablakhoz ment és kinézett. Zsebét tapogatta, aztán a sarokba állt, pénzét kivette és megszámolta. Tizenkilenc. Valamin sokáig gondolkozott.

Demonax időnkint felugrált és belebeszélt. Tintorettót védte, és kikérte magának, hogy Wagnert támadják. Nem érti, kiált. A baj, szólt Vatta úr, hogy nagyon is értem, túl jól, vagy, ahogy Nietzsche mondja, óvakodok őt megérteni. Mi kifogása van ellene? Egyszerű, nem zene. Vásár, vagy, mondjuk meg nyíltan, opera. Szalmiák és pirított vaj. Wildenak igaza van, egyetlen előnye, hogy az előadás alatt a páholy mélyén a zajtól nyugodtan lehet diskurálni. Caché, blotti au fond de la loge. Lemurok zenéje. Futballmeccsek, víkend, nemzetközi vásár, világkiállítás, társasutazás, rikkancsok, zakatolni, berregni, bömbölni, alkalmas időpontban a kivégzést jelző lélekharang, sortüzek és megzenésített spiritiszta szeánsz. Batellerie. Siegfried, a rikkancs. Ezért értik olyan mélyen. Nemsokára a Siegfriedek, nem utolsósorban a Walkürök uralomra jutnak, akkor ön majd a fogát szívja, de gondolja meg, ezt reánk Wagner szabadította. A színpad az utcára mindig kimegy. A színház hatalma nagyobb, mint a képviselőházé. Je suis fatigué de répéter la même chose. Majd, ha bennünket nibelungizálnak. Ezt a cikket meg kell írnom, Siegfried, vagy a ripacs diadala. Marianne, önnek erről mi a véleménye?

Marianne a lassú alkonyatban Jávorkával suttogott valamit arról, hogy az ősznek milyen különös diószaga van, a lehullott lomb és a gyümölcsök –

Az ön véleményét, szólt Marianne, általában helyeslem. Úgy érzem, amit Wagnerről és Tintorettóról, mondott, jó, de –

De –

Minden helyes, de önben bántóan kevés a bölcsesség –

Vatta úr felkiált. Úgy ismer, mintha a férje lennék –

Önnek bennünket vezetni kellene, ezt már többször is mondani akartam. Jó feje van, művelt, olvasott, szellemes is, de látja, ön nem is tudna vezetni, ön mindig outsider –

Mi az az autszaider ? kérdezte Jávorka.

Aki a játékon kívül van, válaszol Marianne. Látja, ez a kis Kornél igazán ostoba és tehetségtelen emberke, de önnél sokkal bölcsebb. Az embereket nem lelet vezetni azzal –

Defetista kritikával? szól Vatta úr. Ez, kérem –

Csak mondja –

Azt hiszem, tudja, hogy konferál. Mindig konferál. Még nem lenne baj. A baj, hogy nem létező közönségnek konferál. Azt az embert, akivel beszél, észre sem veszi. Ez sértő. És amit mond, az a levegőben sül el –

Vatta úr felugrik. Árulás! Ön ezt eddig elhallgatta! Hogyan merészelte –

Éppen olyan süket, mint a többi –

Süket –

Nem hallja, amit más mond, csak darál és darál, saját, nem is szenvedélyét, hanem rögeszméjét –

Ah, verbiageur, szószátyár –

Minden elmélete ebből a süketségből bújik ki, mind kukacok, mind hullaférgek, sokat beszél onániáról, azt hiszem, ez az önmagáért való, nem létező közönségnek tartott konferansz onánia –

Pokoli, kiált Vatta úr.

Állandóan túl akarja kiabálni önmagát, saját süketségét és rögeszméit, de sohasem sikerül. Mi önt nem ismerjük, csak rögeszméit, csak a kukacokat –

Ó –

Én azt hiszem, szól Marianne, a szenvedélytől egészen elhalkulva és fulladozva, én azt hiszem, ezzel az iróniájával ön egyszer nevetségessé fog válni –

Bravó, kiált Vatta úr. Fel-alá járkál, tapsol. Bravó! Ez aztán a kritika! A torkomat elkapta, igaz, az utolsó betűig, amit mond, mind igaz. Csaknem fáj. De nem sért. Vádolnom kell magam? Önvád? Igaz, igaz. Fel fogok sülni. Végül is iróniámmal nevetségessé fogok válni. Bölcsesség hiánya. Onanista. Süket. Szószátyár. Köszönöm, hogy megmondta. Önelégült vagyok? Nulla. De plus profond du coeur. Ah, Marianne, önnek feleségül kellene jönnie hozzám. Ezennel ünnepélyesen kezét megkérem. Tegye meg. Reggelenkint így meg kellene szidnia. Lenne belőlem valaki. Mondja, nem jönne hozzám? Hű férje lennék, soha más nőt nem kívánnék, amíg csak így dorgálni tudna, imádnám önt –

A Rakoncátlan masamódok erre vonatkozó fejezete a következő:

Közvetlenül karácsony előtt, pontosan december huszonegyedikén éjjel Kanavász Antal ezredes kapuján dörömbölés hallatszott, néhány nem érthető, de igen hangos szó, ismét dörömbölés, aztán a kaput ismételten megrúgták és kiabáltak. Lala tüstént felriadt, és a falon átkopogott. Fanny, szólt, nyissa ki. Hallom, igen, megyek. Lala kendőt vett fel és alsószoknyát. Ezalatt az illető már a fogadószobába rontott. Fél egy, szólt Lala, szörnyű, hogy az embernek ebben a házban miket kell megérnie.

Kanavász ezredest keresem, szólt Findzsa sötéten. Uram, válaszolta Lala, Kanavász ezredessel önnek bármi dolga legyen is, azt hiszem, az elintézésre ez nem alkalmas idő. Lornyonját fel akarta tenni. Fanny, szólt, a lornyonomat.

Ebben a percben Kanavász is belépett hálókabátban és papucsban, mögötte Gitta és fél perc múlva a kis Platon. Mit óhajt, kérdezte az ezredes az alvástól rekedten. Fanny a lornyonnal visszatért, Lala azonnal föltette, és az ezredesre nézett.

Findzsa Szilárd támadóállást vett fel. Ön, szólt igen hangosan, feleségemet már hónapok óta titokban látogatja, családi békémet feldúlta, derék és hűséges feleségemet elcsábította, és önnek ezért felelni kell –

Kanavász egyet lépett hátra, és azt válaszolta: Uram, nekem erre az a mondanivalóm, hogy holnap reggel én ön ellen a hatóságnál rágalmazásért, becsületsértésért, éjjeli csendháborításért és magánlaksértésért följelentést teszek, most pedig takarodjék –

Karját fölemelte, és az ajtóra mutatott.

Findzsa öklével az asztalra vágott. Ön felelni fog, üvöltötte. Családi békémet –

Azonnal távozzék –

Felelni fog –

Rendőr!

Kanavász az ablakhoz lép, kitépi és kiált. Merénylet!

Findzsa újra üvölt, aztán kirohan, és a kaput bevágja.

Kanavász még egy pillanatig áll, Lalára néz, Gittára, Fannyra, és megint áll. Bosszantó incidens, szólt végül. Menjünk és feküdjünk le –

Lala a lornyont ismét föltette. Persze, szólt és bólintott. Persze, feküdjünk le. Aludjunk. Aki tud. Ezek után. Bosszantó incidens. Ön biztosan tud, Kanavász ezredes, ön biztosan tud aludni (élesen), az ön lelkiismerete nyugodt. (Még élesebben.) Nyugodt az ön lelkiismerete? Olyan nyugodt, ahogyan azt mutatja? Bosszantó incidens, mondja ön. (Szónokian.) Nézze itt szegény feleségét, akit ön olyan ocsmányul megcsalt. Nézze ártatlan gyermekét, nézze Fannyt, a tiszta lelkű leányt, és nézzen engem (felkiált), azt hiszi, hogy mi ezek után csak úgy elmegyünk lefeküdni? (Hevesen.) Miért tesz ön úgy, Kanavász ezredes, mintha mi sem történt volna, mintha (mély hangon) az egész bosszantó incidens lett volna –

Kanavász kezét fölemelte. Kedves Lala, ön ismeri ezt az őrült Findzsát, ahogy a városban mindenki jól ismeri, és tudja, hogy bolond, közveszélyes, és már régen az elmegyógyintézetbe kellett volna zárni. Ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ezeknek az ő rohamainak semmiféle reális alapjuk nincs. Ha ön ennek a futóbolondnak felül, csak magát teszi nevetségessé. Ez az ember időnkint még Bormesterékhez is el szokott rohanni, sőt Kesző Domonkost, ezt a száznyolc éves aggastyánt is felelősségre szokta vonni, s amint hallom, a legutóbb vőmnél, Bormester Mihálynál is botrányt csinált, aki, nagyon helyesen, őt tettleg kidobta –

Most nem Bormesterről és Keszőről van szó, kiáltott Lala.

De kérem, mondta az ezredes, miért lenne Findzsának, ha a többi száz esetben őrültnek bizonyult, ebben az esetben igaza?

Könnyű elintézés! (Emelt hangon.) Én ezt a választ nem fogadom el, és azt hiszem, Gitta, az ön hites felesége sem fogadja el. Ön ezt az embert futóbolondnak nevezi? Engem nevetségesnek mond? Kikérem magamnak –

Kanavász ásított és nyújtózott. Háromnegyed egy, szólt, úgy gondolom, ilyen vitákra ez nem alkalmas idő. Majd holnap reggel, addig kedélye is megnyugszik –

Ön az én kedélyemmel ne törődjék, és ha az én kedélyem nem nyugodt, nem magamért nem nyugodt, hanem az én húgomért, akinek életét ön megrontotta. Ön a felelősség alól ki akar bújni. Ezt én nem tűröm. Ha Gitta, az ön tizenhárom éve megcsalt és meggyötört felesége, akit ön lépten-nyomon elárult, erre erőtlen, akkor én vonom önt felelősségre –

Az égre kérem, kedves Lala, nyugodjék meg, lássa be, Findzsa őrült, semmi oka –

Ön a mi Gittánk életét összetörte, évek óta csalja őt azzal a hitvány személlyel, hitvány személy –

(Fannynak hirtelen az összes titkos szavak eszébe jutottak.)

Nézze, kérem, erről szó sincs. Ezt a feltevést ejtsük el. Findzsa őrült, és ezt ön is tudja, Gitta is tudja, itt most éjszaka van, a szoba kihűlt, itt állunk félig pucéran, még meg fogunk hűlni az ünnepek előtt –

Az ünnepek, kiáltott Lala, szép karácsonyi meglepetésben részesített ön bennünket, ezredes, tizenhárom évi házasság után kiderült, hogy ön bennünket az egész idő alatt álnokul megcsalt, és cudarul megcsalta szegény feleségét, aki ön mellett szenvedett. Nézze meg őt (pátosszal). Roncs! (Szünet.) Hol van a mi régi bájos Gittánk? (Panasszal.) Hol van? (Jajgatva.) Hová tette ön, ezredes, a mi drága szemünk fényét, azt a virágzó leányt, erre feleljen itt nekünk most karácsony előtt (jajveszékel), ó, karácsony, így kell ünnepelni? Gonosz ember ön, ezredes –

(Kurva, suttogta Fanny.)

Mit mondott, Fanny? kérdezte Lala.

Imádkozom, felelt Fanny.

Úgy, úgy, csak imádkozzék, gyermekem, ez az egyetlen ebben a házban, amit még tenni lehet –

(Kurva, suttogta Fanny, Kanavász kurva.)

Kanavász tanácstalanul néz. Platon, mondja, eredj az ágyba, semmi keresnivalód –

Megtiltom, kiált Lala, és mindkét kezét fölemelte. Maradj itt, kisfiam, és légy tanúja apád szégyenének, jó lecke lesz neked, hogy megtanuld, apád milyen ember volt –

Kanavász Gittára néz. Önnek, szól, ehhez az eszeveszettséghez semmi mondanivalója nincs? Gitta, válaszoljon –

Gitta fejéhez kap, és a kerevetre roskad. Nem, ne, engemet hagyjanak ki, már éjszaka is, folyton, folyton, a görcs, a fejem, csináljanak, amit akarnak –

Ne várjon ön semmit ettől az asszonytól, szólt Lala ünnepélyesen, akit ön tizenhárom évig csalt. Roncs. (Szenvedő hangon.) Nézze meg, hervadt arc, véres szemek, zilált vonások, ön dúlta fel, ez az ön műve, Kanavász, ne várjon tőle támogatást, mikor ön őt már régen elárulta –

Utoljára mondom, szólt Kanavász maradék erejével, menjünk és feküdjünk le, az izgalmat ne fokozzuk, holnap a dolgot a hatóság kezébe teszem –

Igen, feküdjünk le, ön képes lenne rá, azt hiszi, hogy Gitta csak úgy le tud feküdni és aludni és Fanny és én az egészet elfelejteni (szenvedélyesen), de elvetemült ember ön, igazán nem tételeztem volna fel, gonosztevő, mondja, nem gonosztevő ön? (Fenséggel.) Nem született hazug ön? Nem hipokrita ön? Mondja, nem gyilkos ön? Ördög (felsikolt), ördög (szemét eltakarja) –

(Kurva, suttogja Fanny, Kanavász kurva.)

Imádkozzék csak, Fannykám, ez az egyetlen, ami még ebben a házban használ. Pokol ez, pokol. Hiába (lelkendezve), hiába áldoztam fel magam! (Panaszosan.) De sejthette volna valaki, hogy már tizenhárom éve ilyen fertőben élünk, ilyen ember mellett (zokogva), mindig mondtam, ezen az emberen átok van, és mi életünket megmérgeztük (kezét tördeli), az ég irgalmazzon nekünk, boldogtalanoknak –

Térjen észre, szólt Kanavász árnyalattal hangosabban, és gondolkozzon, hiszen amit ön mond, az teljes képtelenség és igazságtalan. Gitta, kérem, szóljon –

Gitta sikoltozni kezd. Engem hagyjanak ki, nem akarok róla tudni, a fejem, a görcs –

A kereveten fetreng, és fejét nyomkodja.

Egyetlen szót, kérleli Kanavász, odalép, és kezét meg akarja fogni.

Gitta felsikolt. Ne nyúljon hozzám szennyes kezével –

Ingét a mellén tépdesni kezdte, amíg elszakadt. Hirtelen az egészet lerántotta és kiáltozott. A kereveten feküdt meztelenül, zokogott, csupasz combjával rugdalózott, aztán arcra borult.

(Segg, suttogta Fanny.)

Kanavász a kerevet terítőjét hirtelen ráborította. Platon, szólt fojtottan, azonnal takarodj –

Itt marad, sikoltotta Lala.

Platon, az ágyadba –

Lala odaugrott, és a fiú vállát megragadta. Itt marad, kiáltotta diadalmasan, legyen tanúja, sohase felejtse el, hogy apja milyen ember volt –

(Szar, suttogja Fanny, és keresztet vet.)

Ártatlanul kerültünk ebbe a fertőbe, kiált Lala, ehhez a gonosztevőhöz, mondja, ezredes, nem moral insanity ön? Van az emberi érzésnek önben még kicsiny szikrája? Tud még válaszolni kérdésemre? Azt hitte, hogy bűncselekménye sohasem fog kiderülni?

Gitta, kiált Kanavász, és a kerevet mellé térdelt, kedves Gitta, egy szót –

Gitta hanyatt vetette magát, a takarót ledobta, rugdalt, kezét az égnek feszítette. Menjen, ne nyúljon hozzám, pipogya, gyáva –

Még ez is, suttogja Lala, ezredes létére gyáva, milyen szégyen (komoran), nemcsak gonosztevő, még gyáva is, teremtő Isten, mikor fog ennek az embernek bűnlajstroma kimerülni? A sok szenny (karját kitárja) feneketlen –

Kanavász a takarót Gittára borítja, Gitta újra letépi, és pucéran rugdalózik.

(Kurva, segg, suttogja Fanny.)

Az égre kérem, szól Kanavász, fia előtt, meztelenül –

Csak legyen meztelenül, üvölt Lala, hadd lássa anyja szégyenét, aki tizenhárom évig ilyen hármasságban tudott élni, a bűnben, a gonosztevővel –

Elég, szólt Kanavász, és felállt. Most aztán elég legyen –

(Fanny keresztet vet.)

Elég? kiált Lala. Ön mondja ezt? Miért nem mondta ezt tizenhárom évvel ezelőtt?

Elég, szólt Kanavász fenyegető hangon.

(Fanny keresztet vet.)

Gitta felsikolt. A fejem, a fejem –

Takarózzon be, szól Kanavász.

Gitta hasra veti magát, karjára borul és zokog.

Kanavász betakarja.

Most már értem, szól Lala, az ön titkát, értem első házasságát is azzal a ledér nővel, de azt is, hogy miután azt tönkretette és elhasználta és eldobta, és bűnével összetörte, szemét a mi kis Gittánkra vetette. Ennek a karácsonynak kellett eljönnie, hogy ön lelepleződjék, mondja meg nekünk, most itt a felesége és fia előtt és Fanny előtt és előttem (felindulva), akik ártatlanok vagyunk, és az ön áldozatai (csuklik), mondja meg, (egyre élesebben), keresztény ember ön? Ezredes, hány asszonyt tett tönkre? Mondja (harsogva), istenfélő ember ön? Első feleségét és Gittát és azt a boldogtalan korcsot, a Dolorest tönkretette, mondja (öklét rázza), hányszor vétkezett ön a paráznaságban, hányszor taposta meg a szeretet törvényét, hányszor, mondja –

(Ötször, suttogta Fanny, és keresztet vetett.)

Csak imádkozzék, Fannykám, és kezét összekulcsolta, de ha mi ártatlanul is kerültünk ebbe a fertőbe, felelősek vagyunk, igen –

Elég, üvöltötte Kanavász.

(Ödönke, segíts, suttogta Fanny.)

Elég, bömbölte még egyszer. A szoba közepén állt. Azonnal távozzanak szobájukba –

Ez nem elintézés, sikoltotta Lala, üvöltözéssel –

Kanavász a vázát felkapta, és az asztal közepére csapta.

(Ödönke, segíts, suttogta Fanny.)

Poklot csinálnak ebből a házból, ordította Kanavász. A széket megragadta, és az asztalra sújtott, hogy az szilánkokra hullott. Poklot csinálnak itt, igen, gyáva voltam, és pipogya voltam, a számat mindig befogtam. Gitta mindig könyörgött, ne, ne, a béke, a nyugalom, tizenhárom évig nyeltem, az ég megmondhatja, hányszor akartam véget vetni –

Úgy, szólt Lala, igazi arcát megmutatta. Ördög (keresztet vet). Fanny, azonnal csomagolunk és elmegyünk. Még ezen az éjszakán. Hová? Mindegy. A fagyos utcán is jobb, mint itt, Gitta, öltözzön fel –

Gitta itt marad, szólt Kanavász.

Sátán, kiált Lala, karácsony ünnepén saját családját az utcára dobja ki –

Valótlant állít, ordított Kanavász őrjöngve, azt mondtam, hogy szobájába menjen –

Valótlant, sikoltott Lala, és fejéhez kap. Nekem! Nekem ezt mondta? Soha valótlan szó számat el nem hagyta! Hallotta, Fanny? Becsületemben gázol, ez a hitvány, ez az aljas –

Távozzék, kiáltott Kanavász tombolva.

Fanny, szól Lala erőtlenül, és a székre roskad. Fanny, nem bírom már, vezessen ki, vezessen –

Fanny fölsegítette.

Jó gyermek, suttogta Lala, és Fanny fejét simogatta. Csuklik, zokog. Megmaradt nekem, egyedül maradt, ketten maradtunk, szegény gyermekem, Isten irgalmazzon nekünk –

(Ödönke, suttogta Fanny, Ödönke is.)

Igen, Ödönke, rebegte Lala, ó, a Braquilleux-idegem (tomporát fogja), Fanny, készítsen meleg borogatást, micsoda karácsony, a szeretet ünnepe –

A Rakoncátlan masamódok következő fejezete szerint Kanavász Antal ezredes még karácsony előtt lakást bérelt, azt hirtelenében be is bútoroztatta, ruháit és használati cikkeit becsomagolta, Gittával és Platonnal a házból elköltözött. Nehogy azt mondják rólam, az utcára tettem őket, a házat használják, sőt legyen az övék, nekik adom, de lábukat az én lakásomba ne tegyék, érti, drága Gittám, itt majd fejgörcsei elmúlnak, pihenjen, a laktanyában tisztiszolgát vettem, ha akarja, tartson cselédet, pihenjen, nézze, tudja, mit hoztam? Kávét! Tizenhárom éve nem ittam kávét. Nem nagyon szeretem, de most mégis vettem, mert már tizenhárom éve nem ittam, és bort hoztam, azt fogunk inni szabadulásunk örömére, ittam is egy kicsit (fel-alá járkál), egészen részeg vagyok, a lakást majd kicsinosítja, ehhez én nem értek (leül, lábát felrakja), végre itthon érzem magam (köp), és nem kell a számra vigyázni, és azt mondom, amit akarok, a hétszentséges anyja valagát (köp), haha, nem óriási? Mondja! (Felugrik, sarkantyúját pengeti.) Drága Gittám (Gittát felkapja), huhh (fenekére üt), jól a seggire vertem az én drága Gittámnak (felkapja, lóbálja), tudja, ittam, végre ittam, egészen leszoktam róla, és a fejembe ment, nem baj (járkál), óriási –

Mondja, szól Gitta, ön tényleg részeg?

Nem, egyáltalán nem, a fejembe szállt, nem is annyíra a bor, mint az, hogy szabadnak érzem magam. Tizenhárom évig rossz lelkiismerettel éltem, nem mintha valamit elkövettem volna, hühh, a vén fosos, a húgyszagával, igazán nem követtem el semmit, de mindig bűnösnek éreztem magam, most pedig egyszerre olyan lettem, mint a többi ember –

Mégis részeg, mondja Gitta.

Nem vagyok részeg. Ugye nincs fejgörcse?

Nincs –

Nemsokára magához tér, idejét a kis Platon nevelésének szentelheti. Semmit se dolgozzon, a tisztiszolga majd takarít, ügyes ember, Patajnak hívják, jó modora van, reggel hétre itt van, este kilencig rendelkezésére áll.

Részeg, mondja Gitta, és feláll.

Nem vagyok részeg (köp). Csak nem bírok magammal. (Fel-alá járkál, sarkantyúját pengeti.) Az anyja keserves vén banya, elég volt –

Most megyek, szól Gitta reszketve, megyek és lefekszem –

Helyes, fáradt, lefekszik. Aludjon jól, majd meglátja, holnap még jobban lesz, ebédre bort fogunk inni –

Hogy megint berúgjon?

Kanavász nevet. Nem vagyok berúgva! Elég volt a fegyházból, kínomban sokszor petróleumot pisáltam (hahotázik), hallja?

Megyek, szól Gitta ijedten. Jó éjszakát –

Nem, Gittának másnapra sem volt fejgörcse, étvágya is volt, húst evett, és fél pohár bort ivott meg Szalvátor vízzel, és jól aludt, de nagyon csendes volt, és amikor Kanavász fel-alá járkált, ijedten nézett, nem ittam semmit, szólt az ezredes, igazán nem (rálehel), úgye érzi, hogy cseppet sem, csak jól érzem magam –

Valami hiányzik, szól Gitta halkan.

Másnap se volt fejgörcse, egész újévig.

Angyalkám. Patajt küldje el a levéllel nénjeihez, kívánjon nekik boldog új évet. Itt a kártya, már megvettem, nézze, Boldog új évet, 1914. Már aláírtam, írjon néhány kedves sort, semmi értelme, hogy haragot tartsunk –

Gitta szótlanul ül.

Kanavász fel-alá járkál, megáll, nyújtózik. Az a vén csoroszlya, szól harsogva. Én nem haragszom. (Nevet.) Most még ne menjen el hozzájuk. Később. Én is elmegyek. Néha nekem is hiányzik az a pállott húgyszaga –

Vízkereszt is elmúlt, a kártya elment, válasz nem jött. Haragusznak? Majd megbékülnek, nem baj. Ugye nincs fejgörcse? Sokkal jobb színben van, arca kisimult, csak nagyon csendes. Valamije hiányzik? Akar színházba menni? Társaságba?

Nem, nem. Olyan furcsa. Olyan üres –

Persze, egész életében velük együtt volt, azokkal a pisisekkel. Nem önnek valók. Hervadt vén szüzek, menjünk színházba –

Lefekszem –

Jó, pihenjen –

Kanavász sarkantyúját pengeti és fütyül.

Amikor másnap Kanavász hazajött, Gitta nem volt otthon. Platont is magával vitte.

Kofferrel ment, jelentette Pataj, az idős hölgyekhez.

Úgy, szólt Kanavász.

A kályha mellett állt. Kofferrel ment. Platonnal. Az idős hölgyekhez.

Fejgörcseiről nem tudott lemondani.

Pataj ! Hozzon egy üveg bort –

Bort –

Erőset, badacsonyit, somlait –

Az idős hölgyekhez ment. Kofferrel. Platon. Az idős. Kofferrel. Nem tudott. Koffer. Platon ment, fejgörcs. Hölgyekhez. Lemondani. Az idős hölgyekről nem tudott lemondani. Fejgörccsel ment. Az idős Platon kofferrel. Platonról nem tudott lemondani. A hölgyekkel ment. Az idős koffer. A kofferről nem tudott lemondani. Platon, fejgörcs. Az idős hölgyek. Lemondani. Lemondani. Lemondani.

Kanavász a kályha mellett állt. Lemondani. Arca rángatózni kezdett. Lemondani. Szemét behunyta. Lemondani. Sírok? Úgy látszik. Lemondani. Fejgörcseiről nem tudott lemondani.

Parancsoljon, ezredes úr.

Köszönöm, elmehet.

Lemondani. Kofferrel ment az idős hölgyekhez.

Az egész társaság együtt volt, két idegen is, leányosan puha albínó, nyirkos tenyerével, Kornél szedte fel az egyetemen, a másik foltos nadrágú munkásfiú a szomszédból, Jókai után most Zolát olvasott, és napszámba járt. Valaki a forradalmi kormányzat módszerének kérdését vetette fel, mire Ambrus azonnal felugrott, és kiabálni kezdett, hogy az igazság. Kornél ismét mértéken felül higgadt volt, és azt mondta, bizonyos kormányzati vívmányokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mit ért ön vívmányok alatt? kérdezte Demonax, talán a machiavellizmust? Manassé felugrott és tiltakozott. Ambrus a szoba közepén megállt. Úgy látszik, szólt, a forradalmat a machiavellizmusba akarja vinni. Mi a machiavellizmus? kérdezte Jávorka. Machiavelli, szólt Marianne, politikai író volt, aki a fejedelemről szóló könyvében a burkolt erőszak elvét hirdette.

Most Ambrus és Demonax és Manassé Kornélnak rohant, és felszólította, hogy kijelentését magyarázza meg. Machiavellizmus nélkül, szólt Kornél, még soha semmiféle kormányzat nem tudott fennmaradni. De mondja, szólt Jávorka, most nem éppen arról van szó, hogy azt a világot építsük fel, amely –

Szót kérek, szólt Vatta úr, és kezét felemelte.

Tessék, válaszolt Kornél. Most is elnökölt.

Ezt a morális korrupciót nem tűröm, kiált Ambrus. Így egy mozgalom nem indulhat, már az első pillanatban. –

Igaza van, szólt Vatta úr. Ma ezen már régen túl vagyunk. Cela ne se porte plus –

Igazam van, kiált Ambrus.

Foglaljon helyet, és ne ugráljon. Vif, comme la poudre. De nem úgy vagyunk túl, ahogy Ambrus úr hiszi, vagy Jávorka úr, az ő angyali eszményeivel. Mint tudják, a megváltás ezerkilencszáztizennegyedik évében vagyunk, és remélem, même aujourd'hui él egy bizonyos Georges Sorel nevezetű francia mérnök, bájos és galambszelíd úr, negyvenéves korában nyugdíjba vonult, hogy idejét nagy művének megírására szentelje. Ez a nagy mű mintegy hat évvel ezelőtt meg is jelent, címe Réflexions sur la violence, vagyis Elmélkedés az erőszakról. Korszakalkotó könyv, a jövő műve, Nietzsche után a legelső önálló lépés. Én ezt a művet lapunk legközelebbi számában ismertetni fogom –

Beszéljen róla, szólt Jávorka.

Néhány szót. Monsieur Sorel, az ő galambszelídségével kijelenti, hogy Machiavelli végképp elavult, és ma már az összes időszerű kormányzatoknak a nyílt erőszak módszerét kell követni –

Hogyan érti ezt? kérdi Ambrus tátott szájjal.

Ahogy mondom. Nyílt erőszak. Une vague idée. Nem burkolt, hanem nyílt. Nagy lépés. Végre is, mondja Sorel, minden kormányzat abba bukik bele, hogy a korlátlan hatalom gyakorlatát trükkökkel leplezi. Ennek a tracasserie-nek legyen vége. A trükköket el kell hagyni. A kormányzat kijelenti, hogy aki neki ellentmond, azt láb alól elteszi, éspedig nem, mondjuk, elnyomja vagy agyonhallgatja, hanem –

De hiszen, kiált Ambrus.

Úgy van, szólt Vatta úr. Ezek után vadonatúj és gyökeres kormányzati módszerek egész seregének kifejlődésére lehet számítani. Galiani, nekem, mint tudják, legfőbb mesterem, már ezelőtt százötven évvel megjósolta, hogy az idő nemsokára elkövetkezik, amikor minden önállóan gondolkozó embert a leghatékonyabb eszközökkel ki fognak irtani. Ez az idő elkövetkezett, éspedig nyíltan. Raisonnement bien suivi –

Hogyan?

Börtön, fegyház, kényszermunka, száműzetés, kivégzés, mégpedig, azt hiszem nemcsak egyéni, hanem egész fajok, egész osztályok, sőt népek nyílt üldözése, minden különösebb indokolás, vagyis minden leplezés nélkül. Ön itt comme un possedé, hiú örömökben él (vains plaisirs). Igazság! Jamais de la vie! Amit mond, az fadaise. Sületlenség. A hatalom gyakorlata napról napra őszintébb lesz, barbárabb és becsületesebb, gonoszabb és bestiálisabb, és hazugságokra többé nincs szükség, sok időt és energiát emészt fel –

Az ön Sorelje őrült, kiált Demonax.

Kétségtelen, mint minden valamirevaló ember, válaszol Vatta úr. De ez nem ok arra, hogy Sorel úrnak nemsokára egész sereg tanítványa ne akadjon, akik néhány év múlva a népek fölött a hatalmat átveszik, és az ő elméletét a gyakorlatba átviszik. Sőt kérem, az őrültség éppen biztosíték arra, hogy eszméi diadalmaskodni fognak. Mert ez a helyzet így tarthatatlan. Ebben megegyezünk. Ki a bűnös? Az emberek hibája. Hogyan lehet ezeket a hibákat kiküszöbölni? Újabb hibákkal, amelyek a helyzetet még tarthatatlanabbá teszik. –

Nihilizmus, kiált Ambrus.

Monsieur Sorel hatását, folytatja Vatta úr, én mesterem, Galiani egy hasonlatával tudom jellemezni. Ez a hatás olyan, mintha Európa térképére egy üveg tintát öntenének ki. Az egész elmázolódik és fekete lesz, és többé nem látni semmit –

Ambrus már nem bírja tovább. Felugrik és járkál. A forradalom, szól hadonászva. A forradalom, mint par excellence humánus elv a leplezetlen és nyílt erőszak módszerével fog megvalósulni. Vagyis pont az ellenkezője lesz annak, aminek indult. Ez az, amit mi a világtörténet értelmének mondunk. Szerkezetileg ez a két dolog összetartozik. Mert nézze csak, mi az, ami most történik? Vegyük a mi lovag Herstal Raimundunkat (de glorieuse mémoire), aki már harmincadik éve kancellár, mint Barrère, Bertrand vagy Talleyrand vagy Fouché vagy Metternich vagy Richelieu vagy Mazarin vagy Bismarck, cinikus és korrupt, csupa mensonge officiel csupa restriction mentale, un home à double face, minimum à double, azt hiszem, à merville, óránkint más, elegáns és szívtelen, nyugodt, és könnyű keze van, mindig mosolyog és kegyetlen és elvetemült és aljas és hitvány, ragyogó kedélye, biztos fellépése, elbűvölő modora, remek causeur, szellemes és ügyes, pimasz és hipokrita és szívós, és hallatlan lélekjelenléte van –

Mit akar Herstallal, lógni fog –

Ágyban fog meghalni végelgyengülésben. Az ilyen ember sérthetetlen. De, amint látom, ön is Sorel mester tanítványa. Herstalt fel akarja kötni? Remek tour de force lenne. Ez a nyílt erőszak –

A forradalom, kiált Ambrus.

A forradalom, mint minden modern gondolat, hatalmi elv, amelynek módszere, hogy mindenkit felköt, aki neki nem tetszik –

Humánum, üvölt Ambrus, és toporzékol.

Erre a trükkre többé nincs szükség. Ez éppen az újítás. C'est toute autre chose. Nietzsche és Sorel óta már tudjuk, hogy egyetlen dologról van szó, s ez a hatalom, ez az idée mère, la volonté de puissance-ról van szó –

Félek, szól Marianne, hogy ez, amennyire félelmetes, éppen annyira valószerű –

Tizennégyet írunk. Herstal harminc éve kancellár. Harminc év múlva, negyvennégyben Sorel mester eszméi egész Európában diadalmaskodni fognak. Remélhetőleg élni fogunk, és a nyílt erőszak korlátlan gyakorlatában gyönyörködhetünk. Azt hiszem, ebben a pillanatban nem tudunk olyan borzalmat elképzelni, ami harminc év múlva ne lenne természetes. Ez a courant du monde. Túl elpuhultak vagyunk, polgárok, a sok cukrászsüteménytől és a vezércikkektől és a vasárnapi templomba járástól és a Herstal-kormányzat édesded hazugságaitól, de számításom szerint néhány háború és főként forradalom az emberiséget bestiálisabbá fogja tenni, mert Nietzsche nemhiába élt, az embert a morál mély megvetésére megtanította –

Az igazság, kiált Ambrus.

Az igazsággal baj van. Herstal nagy erénye és jóvátehetetlen hibája, ha már az igazságot ténylegesen nem tudja fenntartani, legalább, avec la mention très honorable, a látszatot akarja megmenteni. Az igazság ma már nem kormányzati elv, hanem báli ruha. Az eszme csak bizonyos hátsó gondolattal érvényes. Arrière sens. Az igazsággal baj van. Attól a kormányzattól, amely az igazságról sokat beszél, nagyon félek. Persze attól is, amely ezt a kérdést nem óhajtja felvetni. Az igazság sujet de guerre. Figyeljék meg, minden háborút az igazság nevében üzennek meg. Az új században az igazság lassan eltűnik. Mi jön? A csürhe. Éljen a canaille. Ez a csőcselék, ami mi vagyunk. Jár a szánk, s ezalatt Herstal zsebünket kiforgatja. Gonosztevő, az összes formák betartásával. De a formák már elavultak. Nyíltan ragadozók lettünk, s ennek a bestialitásnak kulcsszava, amit forradalomnak neveznek. Ha valami ennyire eszményi, annak gyökere csak infernális lehet. Tudjuk. Finies les âneries –

Szünet. Jávorka Marianne-ra néz. Aztán mindketten reám. Ambrus hápog. Kornél zavarban van, és az asztalon kopog. Ön, szól, megint bolondozik.

Faites-moi grâce de vos observations, monsieur Kornél, j'aurai bientôt fini. Nem bírom ezt a glapissement-t. Forradalom, humanizmus, a jövő embere, ez az egész mal venu társaság, amelynek alapja az embernek önmagával való tehetetlensége. A másik ember nem társ, nem öröm, nem dicsőség, nem csoda, nem üdv, nem szenvedély, a másik ember, mint az önmagamból való vészkijárat. Egyetlen alapkondíció az egész vonalon: a problémaidiotizmus. A másik ember, mint kényszermegoldás. Kompenzáció. Azért akar kormányozni, mert saját életével nem bír. Új közösséget hirdet, mert saját életével megbukott. Eszméket hirdet, mert csődben van. Uralkodni akar egész népen, mert önmagán nem tud uralkodni. Bírálja a társadalmat, mert önkritikája nincs. Canaille. Azért Herstal még többet ér, korrupciójával és kegyetlenségével és cinizmusával és édeskés szónoklataival, és tisztább és emberibb, romlottságával és szentségtörő hazugságaival. Legalább hazudik! Előkelőbb, és tiltakozik az ellen a hecc ellen, amit mi csinálunk itt, vagy csinálni szeretnénk, mert ez nem mozgalom, nem, hecc, forradalom? Hecc, háború? Hecc, a gondolkozásban, a szerelemben, a társadalomban, hecc és hecc. Action d'abimer. Azt hiszik, hogy mélyponton vagyunk. Nous touchons maintenant le fond. Majd harminc év múlva beszéljenek. Nem termelés, nem munka, nem művészet, nem vallás, nem család, nem zene. Menaces d'orage. Hecc és hecc és hecc és hecc. Mindenki. Le monde renversé. Egyetlen ember van közöttünk, aki ezen a heccen tudatosan kívül áll, és óvakodik belekeverődni, ez, mint tudják, Jávorka úr. De ő, kérem, egy szót se tud szólni, és sejtelme sincs arról, mit kellene tenni. Ez éppen a komikus. Rám ne hallgassanak, én is fel vagyok heccelve, la vie toute entière –

Jávorka Marianne-ra néz.

Íme, szól Vatta úr, hallgat. Tudja, de nem tudja. Pas un mot de plus –

Gitta Platonnal a kapuhoz ért, írja Olachaj ben Shybreeth, becsengetett, és Patajnak azt mondta, köszönöm, önre már nincs szükségem. Az ajtót Fanny nyitotta ki, és azt mondta, pszt.

Mi történt? Lala beteg?

Pszt. Csendesen. A koffert lábujjhegyen vitte be, de többször hátrafordult és intett. Csendesen.

Gitta a székre roskadt. Platon az asztalnál állt.

Szobájába viszem, suttogta Fanny. Tudtuk, hogy hazajön. Majd kicsomagolok. Feküdjön le. Van fejgörcse?

Még nincs, szól Gitta, de már közeledik –

Az ágyat majd megvetem. Feküdjön. Pszt. (Int.) Menjünk át. (A szalon felé mutat.) Pszt.

Gitta szobájába mennek. Fanny a koffert kinyitja. Feküdjön le. Lábujjhegyen jár, és ujjával időnkint int, hogy csendesen.

Lala hol van?

A szalonban. Pszt. Hirtelen Gittához oson, és fülébe leheli: Mennybemenetel.

Gitta felugrik.

Üljön le, szól Fanny. Nincs baj –

Beteg? Meghalt?

Fanny fejét rázza. Ismét súgja: Megdicsőülés. Ő azt mondta. Apo –

Apotheozis.

Igen. Én nem tudom kimondani. Mást is mondott, de nem értettem –

Pszt.

Hol van?

Fanny int. A szalonban. Apo-thó-zis? Jól mondom? Ott van már egy hete, még több, igen, kilencedik napja. Elhívatta Tibold atyát, és vele bezárkózott, és valamit írtak, egész délután és este, fél tizenkettőig írtak, akkor Tibold atya elment, Lala letérdelt, Tibold atya megáldotta őt, és sírt, én is sírtam, Lala mellén kezét összetette és imádkozott. Nagyon szép volt. Aztán azt mondta nekem, Fanny, most végrendeletemet megírtam, minden vagyonomat, nem sok az egész, az egyházra hagyom, csak önre hagyom ruháimat és emlékül dupla fedelű aranyórámat. Meg akar halni? kérdem. Lala kezét fölemelte. Az olyan lelkek, mint én, szólt, nem halnak meg, hanem egyenesen a mennybe szállnak. Akkor Lala a szalonból minden bútort kihordott, és én segítettem neki, egész éjjel takarítottunk, és másnap jött a szobafestő, és a szobát fehérre festette, és akkor a szobát felmostam, és a padlót lepedővel letakartuk, és ő fehér függönyöket tett fel, és a falra fehér kendőket és a középre a nagy asztalt, azt a nagy, huszonnégy személyes fehér damasztterítővel letakarta, és a tetejére állította a nagy fotőjt, és azt is fehérrel leborította, és az asztalra fehér krizantémumot tett, és a kilencágú gyertyatartóba fehér gyertyákat és a fehér kristály-tálba tömjént tett, és fehér selyemruháját fölvette, és fehér szattyánbőr cipőjét, és az asztalra fölment, és a fotőjbe ült. Mit csinál? kérdeztem. Mennybemenetelemre készülök, szólt. Ez az én megdicsőülésem. Még soha a földön nem élt senki, aki ártatlanul annyit szenvedett, mint én, és önmagát másokért föláldozta, s ezért bére csak hálátlanság volt és árulás és megalázás és bántalom. Mártírok jutalma, akik tiszta lelküket másokért feláldozták, de őket a gonoszok csak megtaposták. Ez az po. Apo. Apotheozis. Jól mondom? Mártír voltam, és az én jutalmam a megdicsőülés. Lala könnyezett, és keresztet vetett. Elhagy, Lala? kérdeztem én, és meg voltam ijedve attól a sok fehértől és a virágoktól és a gyertyáktól és a tömjéntől, olyan volt, mint a ravatal. Elhagyom, gyermekem, szólt ő, és karját kitárta. Ott ült az asztal tetején a fotőjben, mint az oltáron, fehér selyemruhájában és szattyáncipőjében, tényleg olyan volt, mint az angyal, és én akkor sírni kezdtem, de Lala azt mondta, ne sírjon, sőt örüljön, olyat láthat, amit élő ember még alig látott, egy tiszta lélek megdicsőülését. Tényleg fel fog szállni az égbe? Fel fogok szállni, gyermekem. De ha majd fent leszek, gondoljon rám. A jó úton vezetni fogom, szólt ő, hogy élete végén ön is megdicsőüljön. Mi ketten sokat szenvedtünk itt a földön, mártírok voltunk, de az ég azt, aki szenved, megjutalmazza. A házba senkit se eresszen be, kivéve Gittát, ő vissza fog térni mihozzánk, mert bűnét megbánja. Itt nincs kályha, mondom én, nem lehet fűteni, most január van, nem fog itt ilyen könnyű ruhában meghűlni? Velem ne törődjön, szólt Lala, eredjen, és tegye, amit mondtam. A szobát zárja be kulccsal, és engem ne zavarjon. Megyek, mondom én. Ebédre mit főzzek? Tegnapról maradt egy kis borsó és karaj. Csinálok hozzá krumplit és palacsintát, jó lesz? Tiszta szívű gyermek ön, szólt Lala, nem is érti, mi történik. Én ebben az életben már nem eszem többet. Én tényleg nem értettem, és most sem értem, és akkor azt kérdeztem, este mindig szokott inni egy kis gyomorpálinkát, az üveget talán behozzam? Jó lesz, mert itt hideg van. Eredjen, szólt ő, tegye, amit mondtam. De én nem akartam őt otthagyni, mert a szoba tényleg hideg volt. Nem ebédel? Hiszen akkor éhes lesz. Még pálinka sem kell. A bilit, mondom akkor, mégis behozom, nehogy arról a magas asztalról mindig le kelljen szállni, majd odateszem a fotőj alá, hogy az angyalok, ha jönnek, ne lássák. Most Lala kezét újra fölemelte, és szigorúan rám szólt. Mondtam, hogy menjen és ne zavarjon. Egyáltalán ne is jöjjek be? Ne jöjjön, az ajtót kulccsal zárja be. És hogyan tudom, hogy mikor szállt az égbe? Majd csengetni fog? Mint a Jézuska karácsonykor. Lala hangosan azt mondta: most pedig menjen már. Én akkor kimentem, és az ajtót kulccsal bezártam, de úgy, hogy a lyukon benézhessek, és őt láthassam, amint ott ül az asztal tetején, mozdulatlanul, csak a melle mozgott, imára kulcsolt kézzel, másnap is, már kilencedik napja. Jöjjön, Gitta, nézze meg, csendesen, a parketta ropog, nézze, látja őt? Ugye szép? Ez a megdicsőülés? De mondja csak, hogyan van, hogy az angyalok még mindig nem jöttek érte? Már kilenc napja vár. Én azt hiszem, ha eddig nem jöttek, ezután se fognak jönni. Látja őt? Nagyon lefogyott, és rossz színben van, persze, ott a hidegben, már kilencedik napja nem evett semmit, klozettre se jön ki, nem fog megdicsőülni, beteg lesz, kórházba kerül, még meg is halhat, mit gondol? Most menjünk vissza, jöjjön –

Gitta leroskadt, és fejéhez kapott.

Görcse van? Megint görcs –

Gitta az ágyra vetette magát, és zokogott. Boldogságos Szűz Máriám, teremtő Istenem –

Mi baja? Hol a por? Vegye be –

Gitta zokog. Átok, átok, itt se, ott se –

Vissza akar menni Kanavászhoz?

Nem, nem –

Ne is menjen. Itt van otthon minálunk, Lala is mondta, ha bűnét megbánta, vissza fog térni, sokat szenvedett. Fanny, bánjon vele jól –

Délben hazamegyek, a lakás csendes. Óvatosan benyitok. Úgy látszik, alusznak. A konyhában a kihűlt tűzhelyen babfőzelék, mellette két szelet mákos patkó. Ebéd? Begyújtok, a főzeléket megmelegítem és megeszem, aztán a szobában, lábujjhegyen, a kereveten ledőlök. Sötétedik. Január vége. Csend. Nem alszom, nem alszom. Egyszerre alszom. Hirtelen dörrenés.

(Baj, hogy rosszul verte meg. A kis angyalkát megölte.)

Angela kiment, és az ajtót bevágta. Mi történt? Ezt a kérdést, bármilyen időszerűtlen, még fölteszem. Ugyanaz. Felülök. Angela bejön, és az ajtót ismét becsapja.

Felébredt? kérdi.

Fel, mondom.

Szép. Ha máskor jön, legalább kíméletesebb lesz. Úgy jön haza, mint a részeg, csapkod, az ajtót vagdossa, a konyhában csörömpöl, az egész házat felriasztja, igazán megtanulhatná –

Bocsásson meg, mondom.

(Nem ilyesféle boldogságra született. Vallásos vagyok? Én is. Tévedés volt. Apámat szidja, azt a drága jó embert.)

Dühöngött, mert csak babot csináltam –

A bab jó volt –

(Én őt megrontom azzal, hogy nem szeretem. Ő megront engem azzal, hogy nem szeret. Mi megrontjuk gyermekeinket azzal, hogy egymást nem szeretjük. Ezt hívják családnak. Az a drága jó ember. Jól megverni.)

Kenetteljes. Vegye tudomásul. Kikérem magamnak. Agyondolgozom magam, fáradt vagyok, tíz percre lefekszem, akkor hazajön és őrjöng, mert csak babot főztem, ezt én otthon másképpen láttam, apámtól, persze apámat gyűlöli –

(Az a drága jó ember. Megölte.)

Édesapját nagyon tisztelem és –

Mindig szidja őt, és célzásokat tesz, és tudom, és Lalát is szidja, és családomtól el akar idegeníteni, életemet megmérgezi, ó, az apám, az a drága jó ember, csak ilyen ember gyűlölheti –

A többit nem hallom. Kabátot veszek és megyek. Hová? Jávorka? Nem. A hegyre? Nem. Marianne? Nem. Olvadó idő. Tócsák. Utca. Korcsma. Benézek. Bor. Sör. Férfiak ülnek és isznak. Miért nincsenek otthon? Borárak. Sörárak. Tócsák. Kávéház. Férfiak ülnek. Miért nincsenek otthon? Ismerd meg tenmagadat. Verkenne dich selbst. Mozi. Fej nélküli lovas, tizenkét felvonás. Állok. Várok. Bevezetés a moziba. Beülnek, és hagyják magukat izgatni. Zugevő. Babfőzelék. Éhes. Csokoládé? Negyven fillér. Bevezetés a moziba. Folytatólagos. Az engem nem ment fel. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. A fej nélküli lovas nyargal a mezőkön, a házból nő lép ki, és sikolt. Zene a Norma fináléja. Sikolt. Viszi, viszi. A csuklyás. Aztán már nem láttam. Azt csinálja, amit otthon látott. Meggyón nekem. Milyen ünnepélyes. Hiába mártom be magam, azzal őt nem húzom ki. Hiába mártom be őt, azzal magamat nem húzom ki. A fej nélküli lovas berohan, lövöldözés, a zongora még mindig Norma. Most a Carmen. Alig észlelhetően fals úrileányhang. A zene a léhaság és a megdicsőülés művészete. Ezért a zene nő. A szeretetet nem pótolja sem béke, sem türelem, sem jóság. Jónak lenni kényszerhelyzet azok számára, akik nem szeretnek, de mégsem akarnak ölni. Megölte. Szegény egyszerű kis lélek, de ezt az egyet tudja. A kis angyalkát megölte. Angela, ön nem jó. Améline, ön jó. Gelanazonabiline. Fej nélkül. Szeretet nélküli lovas. Angela őrült. Szeretet nélkül. A szeretet követelését nem hagyja elévülni. Ha szemet hunyt volna, meghízott volna. Egyetlen pillanatra sem. Inkább boldogtalan. Inkább őrült. Nem kell béke. Nem kell türelem. A szeretet követelését nem hagyja elévülni. Őrült. Viszály. Boldogtalan. De ha béke lenne, még nagyobb baj lenne. A szeretetlenség természetes alakja a viszály. Szeretet nélkül. Én is. A férfiak kirohannak, és lóra kapnak. Nyargalás. Fej nélküli lovas menekül. Zsebemben a csokoládét négy darabra töröm, és egyet számba veszek. Bevezetés a moziba. Zugevő. Valaki a sötétben bejön, és mellém ül. Szuszog. Motoszkál. Zsebéből valamit kivesz, és szájába teszi. Zugevő. Kicsoda? Oldalt pillantok. A drága jó ember! Jónak lenni. Havonta száz korona apanázs. Fej nélkül. Szeretet nélkül. Kanavász? Kanavász Antal ezredes. Engem nem vett észre. A vásznat bámulja és szopogat. Miért nincs otthon? Megkínzott arc. Polgári ruhában. Szuszog. Szipog. Köhécsel. Zsebkendő. Mi az? Sír? A drága jó ember sír? A szeretetet nem pótolja sem a mozi, sem a csokoládé, sem a fej nélküli lovas, sem az, hogy sír. Őrjöngeni kell. Szegény egyszerű kis lemur. Gitta otthon sír, Kanavász itt sír, Angela otthon sír, én itt sírok. Milyen ünnepélyes. Megölte. Negyven fillér. Zugevő. Kanavász a vásznat nézi és szopogat és szuszog, és arcán folynak a könnyek. A szeretetet nem pótolja semmi. Miért nincs otthon? Sokk. Nem, ezt nem lehet. Felállok és kimegyek. Tócsák. Kanavász Antal a moziban sír, nyolc felvonás, csokoládé, após és vő egymás mellett a moziban csokoládét szopogatnak és sírnak, az én apám, az a drága jó ember, miért nincs otthon?

Jávorka a babot kapálja.

Kolifanttal baj van.

Mi történt?

Azt hiszem, az esze elment. Megőrült –

Marianne Kolifant szőlője felé néz. Ott, mondja, ott van. Ő az –

Igen, már a harmadik napja. Nézze, ott bujkál a tőkék között.

A kunyhó elé mennek, Jávorka tejet és kenyeret hoz ki, leülnek és esznek. Jó idő van, szól Jávorka, a cseresznye érik, eljön szedni? Egy hétre –

Jövök –

Ahogy ősszel, napszám –

Esznek.

Három nappal ezelőtt Kolifant a szőlőbe ment. A szőlő az idén rosszul virágzott, nálam jobb volt, de nála tényleg rossz, lehet, rosszul metszették. Mindjárt az első silány tőkénél a karót kirántja, és a tőkét csapkodja és ordít és átkozódik, megy a másikhoz, letérdel, nézi, az is rossz, a harmadik, az is, megáll, öklét az égnek emeli és ordít. Azóta ott járkál a szőlőben, lehasal, nézi, van-e rajta, átkozódik, sír, szeme vérés, felesége messziről nézi, a kancsal a kőrakáson ül. Megháborodott? kérdi. Az asszony int, hogy meg. A kancsal ott ül, a föld az övé lesz, a fákat számolja, ennyi dió, ennyi cseresznye, a szőlő, a krumpliföld és a kukorica. Várja, hogy az öreg dühöngjön. Az asszony nézi, vállat von. Úgy látszik, megháborodott. Az öreg ott bujkál a tőkék között, éjjel leül és bóbiskol, hajnalban ismét fenn van, megint keres, a karót kitépi, és a tőkéket csapkodja. Aztán leroskad, sírdogál, ismét rohamot kap és szitkozódik –

Marianne hallgat. Megőrült? kérdi.

Jávorka bólint. Nézze, a kancsal ott ül a kőrakáson, és az öreget figyeli –

Nem megy hozzá?

Nem. Az asszony sem. Várják, hogy mikor esik össze –

Nem kellene rajta segíteni?

Próbáltam. A kancsal rám kiáltott, hogy más dolgával ne törődjek. Az öreg meg karóval nekem jött, és fel akart nyársalni –

Megőrült. –

Nézze, most térdre borul. Arcát sárral bekeni, a leveleket szagolgatja és panaszkodik. Már harmadik napja.

Lehet, hogy Vatta úr is kijön, szól Marianne.

Jávorka bólint. Paprikás krumplit főzök újkrumpliból, azt Vatta úr is szereti. –

Most érkezem én. Marianne mindjárt tejet hoz, a kunyhó előtt ülünk, és Kolifantról beszélünk. Az öreg ott bujkál a tőkék között.

Vatta úr is kijön –

Legalább megtudjuk, mi újság Párizsban. Csak francia lapokat olvas. Azt mondja, ez az egyetlen, ami bennünket megmenthet, Párizs, a franciák, az irodalom, a művészet –

Talán, szól Marianne.

Nem hisz benne? kérdem.

Nem ismerem. Csak azt tudom, hogy Vatta úr és az ő finesszei –

Mi az a finessz? kérdi Jávorka.

Az önmagáért való értelem eltévelyedése, olyan tűzijáték –

Vatta úr éppen jön.

Önt szidjuk, mondom.

Jobban szeretem, mint ha dicsérnek, szól és leül. Az idő ragyogó, és nekem igen rossz előérzetem van. A trónörököst Szarajevóban meggyilkolták.

Mit jelent ez?

Voici la guerre –

Igyon tejet –

Az egyetlen, amit e pillanatban még tenni lehet –

A harmadik fiú is megszületett, Angela fölkelt, Jusztinnak kereszteltük. Apámtól igazán nem szép, mondta, hogy legalább a kelengyét nem veszi meg, mindig tudtam –

Mit tudott?

Ismeri, milyen fösvény, saját unokáját sem –

(Az a drága jó ember a moziban sír.)

Édesapja nem fösvény, sőt, aztán pedig a kelengye, hiszen ez csaknem –

Csupa rongy. Apámat ne védje. Családját elhagyta azért az ocsmány állatért, Doloresért, Gittát évekig csalta –

Egy szó sem igaz –

Védi, mert ön éppen olyan. Lala megmondta. Azt mondta, hogy ön bűnös. Szegény Lala, csaknem belebetegedett. Az ő jó szíve. Szobájába zárkózott és nem evett és nem fűtött, és apám bűneiért vezekelt tíz napig, akkor Fanny és Gitta az ajtót betörték, és ott találták ájultan, gyorsan forró fürdőbe tették, feldörzsölték, forró bort öntöttek a szájába, szerencse, hogy szervezete olyan erős, náthát se kapott, csak nagyon lefogyott, gyenge lett, de Archibald azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, tenyerét megnézte, és kártyából is jósolt neki –

Másképpen tudom, válaszoltam.

Hogyan?

Gitta volt az, aki édesapját elhagyta, és Laláékhoz visszament. A házat az ön édesapja Laláknak adta. Gitta se tudta elviselni, hogy boldoggá tegyék, nem kellett neki a béke és a nyugalom, és a kínokról nem tudott lemondani, a fejgörcsökről –

(Azzal, hogy bemártom, magamat nem húzom ki. Én őt megrontom azzal, hogy nem szeretem. Az a drága jó ember. Jónak lenni kényszerhelyzet, mindössze annyi, hogy nem ölni, ha nem muszáj. A kis angyalkát megölte. Amihail, ön jó. Angeline, ön nem jó.)

Ő sem tudta elviselni, hogy boldoggá tegyék? Hát még ki? Én? Nekem nem kell béke? Melyik béke? Ez? Ez a hazug béke? Négy év alatt négy gyereket csinál, aztán azt mondja, nyugalom és béke. Igazán nem kell –

(Tudom. Én tudom. Az, hogy tudom, nem ment meg. Tudni. Mondani. De ha már nem szeret, legalább maradjon csendben.)

Azért boldogtalan, mondom, és azért tesz engem boldogtalanná –

Ördög, kiált Angela. Az én angyalkámat is megölte –

Felállok.

Persze most megy. Kellemetlen, hát megy. Mindig megy. Menjen az orvoshoz. A patikából hozzon port, a gyerekeknek kamillát, de a drogériából, ott olcsóbb. Menjen a varrónőhöz, és mondja, hogy szombaton reggel jöjjön, és a foltozott pelenkákat hozza el. Apám pénzét kurvákra költi, nekem a gyereket foltozott pelenkába kell tennem. Mindennap részeg. Vegyen bejelentő lapot, és a cselédet jelentse be –

Azonnal. Felírom.

Ne írja fel, úgyis elfelejti –

Leülök, előveszem a papírt, és írom. Orvos. Kamilla –

A drogériából, kiált, már elfelejtette?

Drogériából. A varrónő és a pelenka. Aztán?

Nem mondom, szól fuldokolva. Jaj, a fejem. Korán reggel látom, hogy fanyalog. Rosszul fogja csinálni. Ne menjen sehová, nem kell –

Felállok. Szóval, mondom, akkor ne menjek sehová. A papírt összegyűröm, a kályha mellé dobom és kimegyek.

(Szeretet. Forró szó. Fej nélküli lovas. Az a drága jó ember. Pénzét kurvákra szórja, és mindennap részeg. Négy év alatt négy gyereket csinál. Őrült. Szeretet nélkül megőrült. Én is. Semmit se tud, de ezt az egyet biztosan. Szegény, egyszerű kis lemur. Nem lehet megcsalni. Hazug béke nem kell. A szeretet iránt való igényét fenntartja. Követeli. Az orvostól kamilla, mert olcsóbb. Már elfelejtette. Leejtette és meghalt. Ön nem boldogságra született. Ha nincs szeretet, legalább béke legyen. Nem fogom be a számat. Őrjöngök és követelem. Hogy ő nem szeret, az engem nem ment fel. Mondani. Ez nem az a hely. Nem kell a nyugalom. Az ördögtől pelenka, mert az olcsóbb.)

Délben hazamegyek, a kapuból éppen Dux lép elő. Meglát, röhögni kezd, nyelvét kiölti. Ennek is pokol a neve, kiált, és ujjal mutat rám. Hugyor a neve, pircsók a neve.

Egy helyben ugrálni kezd és vinnyog.

Pipircsók.

Nálunk voltál? kérdem.

Egész a falig hátrál, ott lekushad, és kezét védelemre nyújtja. Levelet vittél? Milyen levelet?

Nyakát behúzza, és alulról néz fel. Pokol a neve, szól. Pokolban ég, ég a pokolban, boszorkány, ég a kárhozatban –

Ijedten elhallgat.

Közelebb lépek.

Milyen levelet hoztál? Jóslatot? A kisfiúnak, aki most született? Gazdád volt itt?

Dux összegörnyedt, a fal tövében egészen összegörnyedt, fejét két térde közé húzta, aztán lábomat hirtelen elkapta és beleharapott.

Ököllel fejbe vágom.

Nem engedem meg, szólok, hogy Archibald a kis Jusztinnak jósoljon és ráolvasson. Drága Angelám, értse meg, tiltakozom ellene. Azt a levelet, amit most küldött, azonnal adja ide, el fogom égetni –

Semmiféle –

Duxszal beszéltem a kapuban.

Jóslatot hozott –

Nem igaz –

Kérem, adja ide –

Nem hozott –

Nem engedem –

Adja ide –

Nem adom –

A levelet keresni kezdem, végül Angela éjjeliszekrény-fiókjában megtalálom. Horoszkóp, tenyérjóslat, kártyajóslat. Páratlan tehetség, politikai lángész, vezetésre hivatott, kiváló szónok, karrier, magas rang, szerencse a nők körül –

Mit fizet az ilyen viccekért?

A magaméból fizetem, szól, és a levelet kezemből ki akarja tépni.

Legalább húsz korona.

Harminc, kiáltja.

A levelet összetépem és meggyújtom. Nekem ugrik, és pofon üt.

Negyven korona, kiált.

Angelám, szólok, nem helyes, ha ilyen apróságra ráolvasnak, amit ez a zsivány írt, csupa fellengzés, de mégis, nem akarom –

Még nem is olvastam, kiáltja. Sír.

Semmit sem vesztett vele –

Az anyának joga van tudni, hogy milyen fia van –

Ön azt úgyis tudja, Jusztin ép és egészséges kis emberke, akit szeret –

Ezt a szót ne merje a szájára venni –

(Szeretet. Forró szó. Ne merje a szájára venni. Nem szeret. Ő megront engem azzal, hogy nem szeret. Én azáltal, hogy őt nem szeretem, nem mentem meg. De ha már nem szeret, legyen béke és türelem és nyugalom. Nem kell hazug béke. Meg kell őrülni. Egyszerű kis lélek. Semmivel sem pótolható. Angela, ön nem jó. Nem vagyok jó, és ez az egyetlen, ami engem megment. Semmi más nem kell. Ne merje a szájára venni. Megölte. Fej nélküli lovas. Az a drága jó ember. Pelenka. Pénzét kurvákra költi, és a moziban sír. Gitta otthon sír. Kanavász Antal ezredes és veje a moziban csokoládét szopnak és sírnak. Hugyor a neve. Páratlan politikai lángész és a nők bálványa és a gátfutás világbajnoka.)

Másnap, mikor hazajövök, azonnal tudom, hogy a jóslatért volt, és a másolatot elhozta. Pillantásomat kerüli, elfordul, szórakozott.

Miért nem megy el? kérdi. Máskor mindig siet –

Könyvet veszek elő, és olvasok. Angela nyugtalanul járkál és csapkod. Tűnődöm, hová tehette. Nála nincs. Hálószobában? Ebédlő? Gyermekszoba? Előszoba? Dolgozó?

Felállok, és azt mondom: Vatta úr könyvét ide tettem –

Milyen könyv?

Francia. Chamfort, bőrkötés, olyan zöld –

Keresem. Először az íróasztalon, a polcon, az ebédlőben. Mit keres? kérdi gyanakodva.

Azt a Chamfort-t, bőrkötés, zöld fedéllel –

Majd megkerül –

Szeretném visszavinni, kérte –

Tovább keresem a hálóban, a fürdőszobában. Angela hirtelen felpattan és kiabál. Hagyja már azt a könyvet –

Tudom, hogy tűz, tűz.

A fürdőszobában a toalettszekrényben van a levél. Ördög, szól, és szeme félelmetesen villog.

Nagyon kérem, mondom nyugodtan (a nyugalom a szeretetet nem pótolja), tudja, hogy kértem, nem akarom, hogy a kicsikére ráolvassanak, én ehhez nem értek, de tudom, hogy boszorkányság –

Boszorkány? Boszorkány vagyok?

Nem. Ez a dolog boszorkányság. Nem értek hozzá, de tartok tőle, nem tiszta dolog, nem szabad, és nem is engedem, és határozottan megtiltom –

Adja ide –

A levelet meggyújtom.

Gyűlöletes, szól önkívületben. A könyvet keresi, alattomos –

Angelám, mondom, lássa be, ez így nem megy, az égre kérem, három apró fiacskánkra kérem, nézze, milyen kedves család, ön fiatal és szép, milyen nyugodtan élhetnénk, szegények sem vagyunk –

Ezt ön kérdi? szól lihegve, merészel ilyesmit kérdezni, alattomos és hitvány, megcsalt azzal a nyomorékkal, és gyilkos, az én angyalkámat megölte –

Miért gyűlöl? kérdem. Valami baj van. Tudom. Nem szeretjük egymást úgy, hogy. De legalább tűrhető élet. Nem kell. Tiltakozik. Tudom. A szeretet kell, a forró szó. Nekem is. Elégedjen meg. Kérem. Szenvedélyesen feldúlja a békét, és őrjöng és követel. Igaza van, tudom, de lássa be, tudom, igaza van, soká tartott, amíg rájöttem, a szeretet forró levegője innen hiányzik, főként talán belőlem, nem szeretem úgy, ahogy, igen, tudom. De kérem, ne szaggassa szét az egész családot. Én tudom, hogy szeretet nélkül őrjöngeni kell. Bocsásson meg nekem. Nem szeretem úgy, ahogy, de lássa, én ezt nem tudom csak úgy előszedni. Nem rajtam múlik. Erőtlen vagyok hozzá. A szeretetet nem pótolja semmi. Tudom, a béke, a nyugalom pótlék, de azért ne tegyen itt bennünket szerencsétlenekké, főként önmagát, és tudom –

Ördög, szól reszketve. Lala is mondta. Az én apám és ön ördögök. Ön merészel szeretetről beszélni? Amióta itt élek, egyetlen pillanat sem, egyetlen pillanat, egyetlen (zokog), folyton kínoz és gyötör hátsó gondolataival, mindig figyel, szid, rossz háziasszony, lusta, rám fogja, hogy megöltem, én (fejét fogja), én, én –

Angelám, emlékszik, a kis holttest mellett hogyan kérleltem –

A kis holttest mellett ön engem pofon ütött, szól sikoltva, és megrugdalt és megvert.

Az égre kérem, én ezt nem bírom –

Persze, három gyereket csinál, aztán elmegy a kurvájához –

A kicsik milyen légkörben nőnek fel, perpatvar, viszály, gyűlölködés, béküljön meg, mondja meg, miért haragszik.

Most teljes erejével kiált: Gyűlölöm, mert hitvány, mert aljas, mert hazudik, mert megcsalt, és most is csal, mert elcsábított, és életemet tönkretette, gyűlölködik, engem családom ellen izgat, apámat, azt a drága jó embert szidja, és zsarolni akarja őt, és mert ördög és gyilkos, és rám fogja –

Felsikolt, a padlóra veti magát, a szőnyeget karmolja és harapja és vinnyog –

Kalap nélkül azonnal Kanavász ezredeshez rohanok, a forró utcákon, délután fél öt, uram, ezt nem vagyok képes tovább, nem, kérem, nem, értse meg, én haza többé nem megyek –

(Megvert. Ördög. Átkozott. Jaj, a fejem. Boldogtalan vagyok. Én is. Gyilkos.)

Csillapodjék, üljön le.

Kanavász csengetett. Pataj, bort és hideg szódát.

A bort megittam. Kanavász fel-alá járkált. Mit tegyünk? kérdi. Látja, szólt, nem különös? Szóval el van szánva –

Kezével körös-körül mutat.

(Gyűlöletes. Lala mondta. Megcsal. Jaj, a szemem. Jaj, a lábam. Megcsalt azzal a nyomorékkal. Már egy félórája kérem. Apámat gyűlöli. Apámat ne védje, Doloreshez járt, és Gittát megcsalta. Lala jó.)

Én, mondom, Angelát nem akarom elárulni. Nem vádolom. Nem beszélek el semmit, de higgye el –

(Hugyor a neve. Pircsók. Három gyereket csinál, aztán elmegy a kurvájához. Zene. Schumann b-moll.)

Fejemet kezembe fogom és nyögök.

(Jaj, a fejem. Jaj, a lábam. Jaj, a hajam. Jaj, a szemem. Aki sokat szenved, meg fog dicsőülni.)

És a három gyermek? kérdezte Kanavász.

(Fej nélküli lovas. Zugevő. Csokoládé. Izgul és sír. Miért nincs otthon? Kanavász Antal lemur.)

Most Pataj kopogott, belépett és jelentett: lovag Herstal Raimund kancellár úr van itt –

Kanavász megáll. Hogyan? Szünet. Hogyan? Szünet. Mit mondott? (Gyorsan.) Persze, kéretem, a kegyelmes urat vezesse be –

Herstal belép. Meg van lepve, szól. Excellenciád –

Ó, nem. Semmi cikornya. A régi barátság, drága barátom, amikor még az iskolapadban, mióta nem láttuk egymást? Ó, remélem –

Kanavász kezét hosszasan rázza. Rám néz. Vőm, szól Kanavász, vőm, Bormester Mihály –

(Talleyrand, Bismarck, Metternich. Mazarin. Un homme à double face. Cinikus és korrupt és szívtelen és elegáns és kegyetlen és gonosz, és ragyogó kedélye van, és elbűvölő modora, és pimasz és à merveille, ágyban fog meghalni végelgyengülésben.)

Herstal kezet nyújt. Az ön veje? Kanavászra néz. Rám. Erősen néz. Az ön veje?

(Pircsók. Gyökeres kormányzati reformok. Fegyház, kényszermunka, száműzetés. Hugyor a neve.)

Ismeri ?

Nem, szól Herstal. Hallgat. Valamin gondolkozik. Legalábbis. Találkoztunk? Nem emlékszem. Ismerős. Déjà vu, ahogy mondják. Nevet.

Talán, szólt az ezredes, és a székre mutat.

(Elpuhul a sok cukrászsüteménytől és a kormányzat édesded hazugságaitól. Az igazsággal baj van.)

Én állva maradok.

Maradjon, szól Herstal. Maradjon, szól újra, megint rám néz, homlokát ráncolja. Különös. Jövetelem célja nem titok –

Nevet. Hirtelen vállamra üt. Ügyes fickó. Hány éves?

Huszonnégy? Az én fiam is annyi. Furcsa fiú. Családunkból egészen kiütött, senkire sem hasonlít, feleségem nagyapja volt állítólag ilyen hosszú, vörös hajú, vizeskék szemekkel, nem Herstal, egyáltalán –

Nevet.

(Megvert. A kis angyalkát megölte. Cinikus és elegáns. Fej nélküli lovas. Zene. Schumann b-moll. Jaj, a fejem. Elbűvölő modora van. Lemur. Az a drága jó ember. Pircsók. Zugevő. Ágyban fog meghalni. Boldogtalan vagyok. Én is.)

Pataj, szólt Kanavász, készítsen feketét, vagy bort?

Maradjunk a bornál, az már itt van. Herstal mereven rám nézett. Déjà vu, szólt. Biztosan láttam, az én arcmemóriám –

Pataj töltött, ittunk.

(Az igazsággal baj van. Sujet de guerre. Gonosztevő az összes formák betartásával.)

Tulajdonképpen fiam ügyében jöttem. A vezérkari iskolát elvégezte, jó eredménnyel, nem katonatermészet, de erre jó, és szorgalmas, mint aki nem tehetséges. Sok gondot szerzett. Cseppet sem katonás. Esze nem sok, de jó emlékezete. A vezérkarnál bevált. Gyermekkorában mindenfélét gyűjtött, sokat olvasott, nyelveket tud, a régi könyveket szereti, egész kis könyvtára van, nem Herstal –

Nevet.

(Az igazsággal baj van. Jaj, a felem. Apámat gyűlöli.)

Pataj kiment.

Herstal most székét közelebbre húzza, és hozzám halkan így szól: Azt hiszem, az urak tudják (még halkabban), diszkréciót kérek. (Szünet.) A háború küszöbön áll –

(Az igazság sujet de guerre. Nem forradalom, nem háború, hecc és hecc.)

Kanavász bólint. Értem, szól.

Mozgósítás talán már holnap. Arra gondoltam, hogy fiam, ifjabb lovag Herstal Raimund főhadnagy, érti?

Természetesen, szól Kanavász.

(Fia. Metternich. Az igazság háborús ok. Tényleg fel fog szállni az égbe? A kis angyalkát megölte.)

A kancellár iszik. Jó bor. Somlai? Köszönöm, fél pohár elég, egy kis szódát. Ön, ezredes úr, dandárt kap, beleegyezik?

Kanavász szeme kitágul.

Mondom, dandárt kap, azt hiszem, vezérőrnagyi kinevezése sem fog soká késni. Meg van elégedve? Ön dandárjánál fiam vezérkari képzettségét használni tudja, és –

(Ágyban fog meghalni, édesded hazugságokban. Herstal Raimund főhadnagy.)

Ennek a bizalomnak én meg fogok felelni, szólt Kanavász. Nincs értelme, hogy tisztjeink javát az első vonalba dobjuk. Biztos hely, ahol tevékenységüket –

Én is értem, szól Herstal, és egyenesen rám néz. Az ön dandárja szép feladatokat fog kapni, remélem, a kitüntetések nem maradnak el, önnek és szűkebb vezérkarának –

(Nous touchons maintenant le fond. Európa térképére egy üveg tintát öntenek ki. Többé nem látni semmit. Azért akar kormányozni, mert saját létével nem bír. Az én életem jutalma a megdicsőülés. Az igazsággal baj van.)

Herstal iszik. Egyébként, azt hiszem, a háború nem tart sokáig. Fél és háromnegyed év. (Csettint.) Jó bor. Ezalatt összes ellenfeleinket két vállra fektetjük. (Mereven rám néz.) Különös. (Homlokát fogdossa.) De milyen különös. (Nevet, vállamra üt.) (Tényleg fel fog szállni az égbe? Sületlenség.) Eszembe jut valami, pont harminc évvel ezelőtt történt, ezernyolcszáznyolcvannégy, lakott itt valaki, Kankalin volt? igen, távoli rokonom. (A hatalom gyakorlata becsületesebb. Fegyház.) Ünnepük volt, keresztelő vagy mi, meghívtak. (Sületlenség.) Kis pohárköszöntőt tartottam, és azt mondtam, ezerkilencszáztizennégyre itt a világbéke. Puff. És itt a világháború. (Nevet.) A jóslat bevált. Mi? Ezerkilencszáznegyvennégyre már nem is merek jósolni. (Gyökeres kormányzati reformok. Kényszermunka.) Ki tudja? Nem! Én hiszek a világbékében. Ez az utolsó háború. Nagy háború lesz, de az utolsó. (La vie toute entière. Jaj, a fejem. Herstal Raimund főhadnagy.) Higgyék el, uraim (rám nevet, iszik), van unokája már, ezredes úr? Három? Kolosszális. (Három gyereket csinál, aztán elmegy a kurvájához.) Nekem még nincs. Raimund négy évvel ezelőtt nősült, még csak húszéves volt, ellene is lettem volna, de jól nősült, dúsgazdag leány, grófi család. Komtesz. A házasság igen jónak látszik. (Rám néz.) Remélem, az ön házassága is jó. (A kis angyalkát megölte. Megvert. Gyűlöletes. Megcsalt azzal a nyomorékkal.) Bormester? Igen? Bormester Mihály. Ha három gyermek van, biztosan remek házasság. (Hugyor a neve. Pircsók. Háborús ok.) Nem különös? (Megakad.) Nem tudom (homlokát fogja), ma nagyon meleg van, több szódát, kevesebb bort (koccint, iszik). Gratulálok vejéhez. (Nem Herstal Raimund főhadnagy. Háborús ok. Jaj, a szemem. Édesded hazugság. Az igazsággal baj van.)

Herstal rám nevet. Remek, szól kezében a pohárral, igazán, Kanavász ezredes úr, önnek remek veje van.

Koccint.

(Zene. Schumann b-moll. Az én létem jutalma a megdicsőülés.)

A bor nagyszerű, mondom én nevetve.

Ugye? kérdi Herstal. Nagyszerű bor, a hőmérséklete is ebben a hőségben –

Talán kabátját levehetné, szól Kanavász.

Herstal hahotázik. Levegyem? Feláll, és kabátját ledobja. Vegye le, fiatal barátom, vegye le, öcsém –

(Ágyban fog meghalni.)

Ha szabad, mondom. Kabátomat levetem, és a székre dobom. Hirtelen fölnevetek.

(Jaj, a fejem.)

Óriási, ez a bor milyen hangulatot csinált! Néhány csepp és –

(Az igazsággal baj van.)

Kanavász csenget, és Patajnak int. Pataj szó nélkül bólint, és öt perc múlva friss üveggel belép.

Herstal felugrik. Le akar itatni? Nem bánom. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nevető kedvem volt –

(Metternich.)

Nevetve töltök. Engedje meg, excellenciád –

(Háborús ok. Nem háború, hecc.)

Egészségedre, kedves öcsém, ezredes úr, remek veje van, vagy már mondtam? Ragyogó kedélye van, úgy megnevettetett, hallatlan –

(Apámat gyűlöli.)

Iszik.

(Lemur.)

A haláltánc holnap úgyis megkezdődik, kiált hahotázva. Hátamra üt.

(Gyökeres kormányzati reformok.)

Mit szól hozzá, ezredes úr, hogy vejével mennyire megbarátkoztunk –

(Fej nélküli lovas.)

Annyira nevetek, hogy szemem könnyes.

(Gyűlöletes. Lala jó.)

Mi lesz harminc év múlva? Herstal feláll, kezében a pohár, és hahotázik. Én már akkor nem leszek, úgyhogy nem magamnak jósolok, öcsém, neked jósolok, szervusz, kedves öcsém (koccint, iszik), most is jósolok, minden harminc évben, vagy nem? A régi jóslattal felsültem (harsogva hahotázik) –

(A kis angyalkát megölte.)

Nevetek.

(Édesded hazugság. Az igazsággal baj van.)

Herstal torkát köszörüli. Igen tisztelt hölgyeim és uraim! (Nevet.) Ezerkilencszáztizennégy. (Ágyban fog meghalni.) Kedves fiam, ezerkilencszáznegyvennégyben gondolj reám, hogy az öreg Herstal kancellár boros jókedvében, esküszöm, soha még ilyen nevető kedvem nem volt, vesztemet érzem? (zugevő), egészségére, ezredes úr, önnek kolosszális veje van, a legderűsebb kedély, akit valaha láttam (koccint), éljen! (Megvert.) Szóval harminc év múlva mi lesz? Gondolj rám, fiam, az ördög vigyen el, ha az igazságot nem találom el, akkor te még aránylag fiatal ember leszel. Ötvennégy? (Jaj, a fejem, jaj, a hajam.) Akkor tejben-vajban fogtok fürödni, egy nap nem dolgoztok többet, mint két órát (gyökeres kormányzati reform), a városok megszűnnek, az egész ország kertté alakul át (az igazsággal baj van), mindenütt kertek és virágok és zöldségesek, ligetek és gyümölcsösök, és nagy gépkocsik, az embereket fillérekért és pillanatok alatt munkába viszik és visszahozzák (Európa térképére egy üveg tintát öntenek ki, már nem látni semmit). Minden családnak villája lesz, vízparton, lombos fák alatt, nincs por, nincs füst, nincs zaj, nincs rohanás (gyökeres kormányzati reform), minden ember úgy nevet, ahogy mi most nevetünk (koccint, iszik). Ha valakinek eszébe jut, hogy víkendjét Haitiben töltse (fegyház, kényszermunka, száműzetés), a gyors repülőgép két és fél óra alatt elviszi (édesded hazugság), és a Csendes-óceánban fürdik (a hatalom gyakorlata becsületesebb), egy délután Londonba repülhet, megnézi a legújabb kiállítást a Luxembourgban vagy a Pradóban a Velazquezeket, elmegy korcsolyázni Moszkvába, vagy napfürdőt vesz Egyiptomban (cukrászsütemény, csokoládé, zugevő, lemur, a kis angyalkát megölte), vagy szabadságát a Kongó mellett tölti (nem háború, hecc), mert az egész emberiség egy lesz, nincs többé határ, mert nincs ellenség többé (tényleg fel fog szállni az égbe?), a börtönök megszűnnek (fej nélküli lovas), mert minden ember meleg családi környezetben és a morális szabadság légkörében nevelkedik (az én életem jutalma a megdicsőülés), a bűn nevetséges lesz és ostoba vagy oly hiba, amelyet az orvostudomány fog gyógyítani (Hugyor a neve), mert az egyetértés, a béke közös akarata, éljen! (Gonosztevő az összes formák betartásával. Zene. Schumann b-moll.) Ezerkilencszáznegyvennégy! (Leül.) Gondolj rám, fiam, akkor már gyermekeid is felnőttek lesznek (három gyermeket csinál, aztán elmegy a kurvájához), te éppen őszülni kezdesz, feleséged a matrónakorba lép, de még bájos, unokáid is lesznek, gondolj az öreg Herstal kancellárra (Hugyor a neve), hogy mindezt a világháború kitörésekor megmondta (nevet) –

(Megcsalt azzal a nyomorékkal. Ragyogó kedélye van. Az igazsággal baj van.)

Éljen ezerkilencszáznegyvennégy! kiáltom nevetve. Koccintunk és iszunk.

(Talleyrand.)

Ördöngös kedvem van, kiált Herstal (vállamra üt), ön nem is tudja, ezredes úr, hogy milyen remek veje van –

Kanavász újra tölt, poharát fölemeli. Éljen, szól.

Éljen, kiált Herstal (szónokol), unokáid már nem fogják tudni, mi a háború, éljen –

Másnap tényleg mozgósítás.Bevonulok. Kanavász tíz nap múlva dandárjával a harctérre megy, engem őrnagyára bíz, ha majd kiképzésem befejeződik, hozzá küldjön. A kaszárnyában lakom, és a kicsiket megnézni ritkán megyek haza. Még a legelső időben délután a laktanya előtt éneklés, hegedűszó, harmonika, sőt trombita, kiáltozás. Hallom, többen be akarnak jönni, hogy őket is beöltöztessék, és azonnal a csatatérre vonuljanak, így, együtt éltek, és együtt akarnak a hazáért hősi halált halni. Csajtorjánok. Legelöl az öreg, csákóval, árvalányhajjal és kokárdákkal díszítve, mögötte Badacsony a zászlóval, szintén hosszú nemzetiszínű szalagok és virágok, Jakab feleségével, Amalthea és férje, maga Csajtorjánné, végül Hunor, ezúttal trombitával. A szolgálatban levő tiszt azt válaszolta, hogy ők ide be nem jöhetnek, menjenek a sorozó bizottsághoz. De ők azonnal be akarnak öltözni és holnap máris a csatába menni. Azt nem lehet, szólt a tiszt, önöket először ki kell képezni. Csajtorján Dániel hátralépett, és karját kitárta. Hazám, hazám, áldozatunkat, hő szívvel, így fogadod – ó, reng a föld és dől a vér – ágyú, rohamra! Éljen, ordította Badacsony. Amalthea férje tust húz, Hunor trombitál. Nem lehet, szólt a tiszt. Jakab előrelép. Mi, szólt, ezt a laktanyát rohammal elfoglaljuk. A család ismét éljenzésben tör ki. Badacsony a zászlót lengeti. Csajtorján Dániel a tiszthez utolsó felszólítását intézi, ők, hat férfi és három nő. De kérem, a hadseregben nők nem is szolgálhatnak, jelentkezzenek ápolónőnek. Vérüket akarják ontani, kiált Jakab. Csajtorján szavalni kezd: Hazám földje, vérrel áztatott – ne higgy az ellen szavának – előre! Előre! kiált Badacsony, mindnyájan éljeneznek, Hunor trombitál. A tiszt most int, távozzanak innen, itt nem lehet cirkuszt csinálni. Hadüzenet, kiált az öreg. Támadás, szól Jakab. Amalthea férje a hegedűt felkapja, vállához emeli, és a tisztre céloz. Hunor trombitál. Dániel vezényel. Század, utánam, indulj! A laktanyába akar lépni. A tiszt felkiált: Állj! Őrség! A katonai őrség kivonul. A Csajtorjánok megállnak. Vissza, kiált a tiszt. Visszavonulás. Hálás szívünk oltárodon, így fogadsz, ó, Hazám, kiált az öreg. El innen, kotródjanak. Csajtorján erre feszesen tiszteleg. Megyünk máshová, szól harsányan. Hunor trombitál, Badacsony a zászlót lengeti, a menet katonás léptekkel megindul.

Kanavász, már mint vezérőrnagy, harctérre való indulása előtt elment, hogy Gittától és Platontól elbúcsúzzék. Lala keresztet vetett rá, megáldotta, és Mária-érmet ajándékozott neki. Pataj, a vezérőrnagy lovásza az utcán állt, és a lovakat tartotta, mikor Jávorka éppen arra ment. A harctérre megy? kérdezte Jávorka. Az útra hullott gyümölcs a vándoré, kiált Pataj vidáman, és elbúcsúztak. Kanavász a kapun máris kilépett, s lóra ült. Az ablakból integettek.

Hat hét múlva tiszti iskolába kerültem. Kornélt és társait a rendőrség letartóztatta. (Az igazsággal baj van. A Herstal-kormányzat édesded hazugságai. Gonosztevő az összes formák betartásával. Hecc és hecc. Mélyponton vagyunk. Íme. Pas un mot de plus.) A folyóiratot betiltották, a meglevő példányokat elkobozták. Kornélnál, Demonaxnál, Ambrusnál, Manassénál, Vatta úrnál, Jávorkánál házkutatást tartottak.

Kornél azt vallotta, hogy a lapot ő csak névleg szerkesztette, a vezető tulajdonképpen Ambrus volt, a szerkesztő Vatta úr. Hát ő mit csinált? Kényszerítették arra, hogy lakásán találkozhassanak. Hogyan kényszerítették? Kornél szegény fiú, pénzt adtak neki. Úgy. Visszaéltek azzal, hogy ő szegény. És a lapba miért írt? Kényszerűségből, pénzért.

Manassé? Nem, a pénzt nem ő adta. Hát kicsoda? Ő nem tudja.

Ambrus búskomor lett, a kérdésekre nem válaszolt. Aztán dühöngött és ordítozott, hogy a háború gyilkosság, és az igazság, az igazság! Mire magánzárkába csukták.

Demonax azt mondta, hogy őt beugratták, hogy ez irodalmi és tudományos kör. Nem tudta, hogy ezek forradalmárok és összeesküvők? Nem, igazán nem tudta.

Vatta úr mindjárt az első kihallgatásnál reszketni kezdett és összeroskadt. Ő jóhiszemű volt. Olvassák el cikkeit. Ő forradalomról soha egy szót sem szólt. Kérdezzék meg a többieket, ő a forradalmárokkal ellentétben állt. Hajlandó megesküdni rá. A vizsgálóbíró leültette és megitatta. On vous a trompé. (Defetista vagyok és dezilluzionált. Az igazsággal baj van. Gyökeres kormányzati módszerek. Finessz. Legfőbb mesterem Galiani. Fegyház, kényszermunka. Nyílt erőszak. Une vague idée. Cukrászsütemények és vasárnapi prédikációk. Tracasserie. Mesquinek vagyunk.) Vatta úr idegrohamot kapott. A vizsgálóbíró csitította. Ne féljen, különösen, ha, mint mondja, ártatlan. Oly rossz idegei vannak? Szóval ön semmiről se tudott. De társai azt vallották, hogy az egyik szerkesztő ön volt. Vatta úr reszketett. Csak irodalmi és lélektani cikkeket írt, szerkesztő nem volt, Ambrus és Kornél. A vizsgálóbíró azt kérdezte: Miért tologatják a felelősséget egymásra? Nem férfias. Vatta úr megint sírt. Nem, neki semmi szerepe nem volt. Fel fognak akasztani? kérdezte a védőügyvédtől. Nem hiszem, szólt az ügyvéd, néhány évet kap.

Aztán Jávorkát vezették elő. Igen, kérem, szólt. Én nem voltam és nem is vagyok forradalmár, de velük rokonszenvezek. Úgy. A mozgalomban volt valami szerepe? Elég sok, felelte Jávorka. Milyen szerepe volt? Én az egész emberiség közösségében hiszek, és a háború ellen vagyok, és harcolok a vagyoni igazságtalanságok ellen, és tudom, hogy az emberiség csak akkor lesz boldog, ha. Ebből elég, szólt a vizsgálóbíró. Ön ezeket az eszméket honnan vette? Forradalmi röpiratokból, de máshonnan is. Mégis. Ibsenből, Tolsztojból, Zolából. Minden társa tagad, hogy van az, hogy ön, aki nem volt szervező és szerkesztő és vezető, és aki csak egyetlen kis cikket írt az almaszedésről, forradalmárnak vallja magát? Jávorka hallgat. Nem kíván felelni? kérdi a vizsgálóbíró. Nem, felel Jávorka. Vallomását fenntartja? Fenntartom.

Kornélt, Ambrust és Vatta urat két évre ítélték, Jávorkát másfél évre, Manassét és Demonaxot egy évre. Simort és Hedryt felmentették. Herthát és Mariann-t kihallgatták és hazabocsátották, a Herstal-kormányzat gáláns, pedig –

GONG

Azért, amit ön csinál, az bántó –

Mire gondol? kérdi Bormester.

A házasságra természetesen. Ön saját magát olyan tisztára mossa –

Összeszid?

Angela komisz, Angela gonosztevő, Angela elviselhetetlen, Angela aljas, ugyanakkor Bormester Mihály nemes és komoly és férfias és bölcs és türelmes és jó, főként jó –

Bormester fejét lehorgasztja és hallgat. Aztán hunyorgatni kezd és vigyorog. Kár, mondja, hogy ön ezt most így –

Nem hagyok hátamon dohányt vágni –

Részemről nem volt egészen véletlen. Úgy értem, hogy én ezt a férjek számára vigasztalásként, akik pont ugyanabban a dögvészben szenvednek, mint akkor ez a Mihály arkangyal szenvedett, én ezt a Bayardok számára beszéltem el, a nemesek és a türelmesek és a nagylelkűek számára, akik a házasságban ártatlanul, de annyit szenvednek –

Felmentést ad nekik?

Íme, látjátok, férjtestvéreim, mondom én könnyek között, mi, derék és becsületes férjek, csupa szív vagyunk, mi a házasságban mind így szenvedünk, mi csak a jót akarjuk, feleségeink javáért küzdünk, családunk békéjét óvjuk, s a mi szándékunk a gonosz asszonyon mindig megtörik –

Be akarta őket ugratni –

Az asszonyokat meg akartam tanítani arra, hogy erényeiket ne adják fel –

Erények? mondom elbámulva. Asszonyi erények? Angela erényei. Nem értem.

Bormester rám néz. Hogyan, szól, ön Angela erényeit nem vette észre?

Gondolkoznom kell –

Akkor ön a dologból egy szót sem értett –

Nem magyarázná meg?

Nem volt nehéz észrevenni, s ön azonnal észre is vette, hogy ez a Bormester Mihály arkangyal nagyon is jó –

Majdnem olyan jó, mint Améline –

Sok tekintetben még jobb. Ha valaki ennyire jó, sőt –

Értem, ebből indultam ki –

Mármost, kérem, az a bárgyú önelégültség, amiben az én arkangyalom úszkált –

Bormester Mihály, tehát ön szerint –

Nézze, kérem, Mihály arkangyal Angelától rossz néven vette, hogy őt az önmaga iránt táplált egészen páratlanul kedvezővéleményében megzavarta, sőt állandóan piszkálta –

Sejtem. Az asszonyi erény –

Nyomon van. Angela erénye, hogy ezt az arkangyalságot semmibe se vette, mert ha ő Bormestert egyrészt a megmentő lovag szerepébe be is ugratta, másrészt nagyon jól tudta, se lovagról, se megmentésről szó sincs. Angela így szólt: Kedves Misike arkangyal, én önt felhasználtam arra, hogy engem a Minotaurustól megszabadítson, és úgy tüntettem fel, ön a remek és nagyszerű hérosz, és én önt hódolattal csodálom, de most már, hogy ön engem megszabadított, mondhatom, ön pont olyan férfi, mire más, legfeljebb csinosabb, és jobb nevelése van, és magunk között megvallhatjuk, ön igazán nem nagyszerű és nem Hattyúlovag, sőt bevallom, nekem ilyen különleges urakra nincs is szükségem és igényem –

Őrületes, mondom erre én. Ezt ön elhallgatta –

Mihály arkangyalt, folytatta Bormester, ez a magatartás természetesen módfölött feszélyezte. Arkangyalságában ő megtámadva érezte magát, sőt ő magát megszégyenítve érezte. Mihály az ő arkangyalságához ragaszkodott, mert, kérem, őrült volt, megváltás monomániában szenvedett, Angelát meg akarta menteni, és ezért Angela viselkedését tűrhetetlennek érezte, és szemére is vetette, hogy nem hagyja magát boldoggá tenni, mert Angela a lovagot szüntelenül taposta. Azt hiszem, valódi lényünkben minden bántalmat el tudunk viselni, de ha önmagunkról táplált rögeszméinket bántalmazzák, rögtön óbégatni kezdünk –

Egyezik, mondom én.

Angela erénye, folytatta Bormester, hogy Lohengrin úrról nemcsak hogy nem vett tudomást, hanem őt szüntelenül fricskázta. Mihály arkangyal ezt hallatlanul bántónak érezte. Őt. A lovagot. Parsifalt. Theseust. Minél jobban piszkálták, a dolgot annál komolyabban vette. Ő, kérem, Angelát saját Hattyúlovagságának érdekében és természetesen Angela boldogsága érdekében kénytelen volt meg is verni. Angela volt az egyetlen ember, aki Misike arkangyalságáról tudta, hogy az lárva –

Értem. Persze ezen a ponton aztán a dolog meg is fordul. Mert ha Angela őnagyságában egy kis komolyság, vagyis humor lett volna, az egészet kinevette volna, s ez a módszer, nézetem szerint, hatásosabb is lett volna. Tudvalevőleg a Lohengrinek semmitől sem félnek úgy, mint a nevetéstől. Az esküvő után a vonatban nem kezdett volna el pityeregni, és nem szedett volna timsót, hanem azt mondta volna, Misikém, a vicceket most hagyjuk abba, nekem itt ne komédiázzon, hiszen már meg vagyok mentve, nekem csak ez kellett –

Úgy van, kiáltott Bormester, ehhez a belátáshoz azonban valami hiányzott. A szerelem hiányzott. Ha Angela szeretett volna, akkor a vonatban nagyot nevetett volna, a cirkuszon túl vagyunk, beszéljünk értelmesen. De, mint tudja, ez az eset nem állott fenn, Angela nem szerette Misikét, Misike se szerette az ő szép Angeláját. Így lett az egészből hajmeresztő komédia –

Ezen a ponton, mondom, lényeges hiányra óhajtom figyelmét felhívni. Elbeszélésében nem akartam megszakítani, de most szóvá teszem. A házasságról eszeveszetten sok botorságot írtak össze, és egyetlen valamirevaló könyvünk van, Balzacé, de tökéletesen elavult. Az új házasságkoncepció csíráját önnél megtaláltam, de –

De?

Hiányolom azt a fejezetet, amelynek címe: Hol, kinek, mikor, hogyan, miért lehet, sőt kell az asszonyt megverni?

Ez tényleg fontos, szól Bormester.

A fejezetnek igen egzaktnak kell lenni. Erről a témáról utoljára Heinrich Feder írt, még 1651-ben megjelent művében, sajnos használhatatlan pietista fércmű. A modern könyv bedekker kell legyen. Receptekkel. Szakácskönyvszerűen. Minden férj számára nélkülözhetetlen. Állandóan zsebében legyen. Pontosan megszabni, milyen alkalommal pofon, mikor kell fenékbe rúgni, mikor kézzel, mikor bottal, mikor korbáccsal, hány ütést, szoknyájára vagy meztelen fenekére, mikor kell leütni, mikor fejbe vágni, hajánál fogva a szobán végighurcolni, mikor és hányszor megrúgni. A verést a házasságban rehabilitálni kell. Elvégre a huszadik században élünk. Ön Misike házasságának ezt a nagy jelenetet igen helyesen ellenpontozta, ahol az asszony veri a férjét.

Ön tehát ezt a fejezetet követeli –

Nézetem szerint a házasságról szóló irodalomban korszakalkotó lenne. Kiegészítése, magától értetődően, hogy az asszonynak mikor, hol, hogyan lehet, sőt kell tettlegességhez fordulnia, mikor szabad köpnie, mikor rúgni, harapni, karmolni, milyen tárgyat vághat férje fejéhez, hány lépésről, mikor támadhat hátulról –

Köszönöm –

Jótétemény lenne –

Biztos. Ezen a téren az anarchia nagy. Senki se tudja, mi a helyes –

További kifogásom, szólok, a nászúton a szállóbeli jelenet –

Bormester felkiált. Hallgasson –

Csodálkozva nézek rá. Miért?

Ezt a poént nem engedem lelőni –

Bormester hadonászott. Egy szót se –

Olyan lényegesnek tartja?

Látom, szólt Bormester, hogy ön a viccet észrevette, de kérem, száját fogja be. Ön biztosan tudja, hogy a másik szobában ki volt –

A huszonhármasban? Hát persze hogy tudom –

Ne beszéljen róla –

Ha nem akarja. Hiszen a végén úgyis megmondja –

Nézze, mondta Bormester vigyorogva, ott a szállóban –

Persze, a helyzetet valamiféleképpen meg kellett menteni, legalább önmaga előtt, nagyon is értem –

Az imént ön nekem azt az ajánlatot tette, hogy a modern házassághoz adalékokat szolgáltassak. Én ezt az ajánlatot komolyan veszem, és a következő fejezettel fogom kezdeni: Nászéjszaka előtt és nászéjszaka után. Ebben a részben –

Tudom. A nő nászéjszaka előtt –

Pontosan leírtam őt –

Emlékszem rá. Hertha ez a nő, a nászéjszaka előtt, aki a gyógyszerész számára gyógyszerész, sőt a kefegyáros számára kefegyáros, ő az, aki szelíd és engedékeny és alkalmazkodik és rajong és csodál és lágy és merő ígéret és remény –

Gitta pedig a nő a nászéjszaka után, aki fejgörcseiről nem tud lemondani –

Úgy van. Ez a fejezet –

Biztosra veszem. Ami a nászéjszaka előtt volt, az utána az utolsó ponton nullifikálódik. A nő tökéletesen megváltozik. Herthából Gitta lesz. Nos, kérem, képzelje el Misike arkangyalt, amikor Angela színeváltozását meglátta, képzelje el, hogy ezt a fantasztát ez a, valljuk be, végtelenül kellemetlen, de törvényszerű átlényegülés mennyire meglepte. Hogyan! Ez a nő itt Angela? Lehetetlen! Egészen másnak mutatkozott. Becsapott. Misike le volt sújtva. S ebben a zavarban ő, természetesen, mint minden fantaszta –

Ahelyett hogy a dolgot értelmesen megnézte volna, még jobban összezavarta. Ez a kényszerképzet, hogy az ő valódi felesége a szomszéd szobában van, a huszonhármasban levő férfi pedig Angela igazi férje. A dolog nem volt veszélytelen, és az is lett, veszélyes, Misikét rendkívül magabiztossá tette. Azt azonban nem tudta, attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a fantazmát végiggondolta, a valóságban Angela férje lenni megszűnt. Ilyen körülmények között igazán nem lehetett csodálkozni azon, hogy –

Talán tudja, hogy ez a hallucináció hová kapcsolódik –

Tudom. Angela álmához a csuklyásról –

Remek.

Én a csuklyásról szóló álmot a szállóbeli fantazma közvetlen következményének tartom –

Azt hiszem, úgy is van. Misike a szállóban Angeláról lemondott. Ő, kérem, Angelát a szomszéd huszonhármasban levő férfinak ezennel átadta. Ezzel ő a csuklyást a házba eresztette, és Angelának bizonyos tekintetben igaza is volt, hogy a csuklyás Misike, a baj csak az, hogy ő mindjárt (természetesen bosszúból) a csuklyásnak a gyereket is odaadta, és ezzel gyilkosságot követett el, amit sohasem tudott kiheverni –

Bosszúról beszél?

Lehet, hogy a viccet nem vette észre. Angela ugyanis egészen rendkívüli módon szerette volna, ha férjéből Ödönke lett volna –

Ödönke a bögyörővel?

Szóról szóra. Ez egyébként minden nő legmélyebb óhaja, a férj, mint játék baba. És amiért Misike tovább arkangyalkodott, és sehogy se akart Ödönke lenni, akit skatulyába lehet tenni, Angela őnagysága bosszút állt, és a gyereket a csuklyásnak adta. Most már érti?

Pontosan. Még valamit. Angela tudott Lala megdicsőüléséről?

Hogy gondolja! Tudott ő Archibald révén, Tibold atya révén, Fanny és Gitta révén, részletekbe menően, minden mozzanatról –

Jó. Így most már világosan látok. Ez volt az, ami őt végképp engesztelhetetlenné tette. Ő ugyanis attól a pillanattól fogva a szenvedők megdicsőülésében vakon hitt, s azt remélte, mert ő olyan képtelenül szenved, ő is meg fog dicsőülni. Ilyen körülmények között ő Misikével szakított, és Misike tényleg nem tehetett mást, mint hogy Kanavászhoz rohant –

Egyébként, szólt Bormester, ön az én házasságteóriámmal tisztában van és tudja –

Igen, mondom én, a törvényt ezek szerint meg is lehet fogalmazni. A visszahárítás, mint a házasság alapművelete –

Visszahárításnak nevezi?

Az egyszerűség kedvéért, mondom, mert ha csupán arról lenne szó, hogy a férj a nőre, a nő a férjre csak olyan saját hibáját vetítené át, amely hibában a másik fél teljesen ártatlan (nem éppen erényből, hanem erőtlenségből, mert én azt hiszem, mi a bűnök többségét nem azért nem követjük el, mert jók, hanem mert elkövetésükhöz gyengék vagyunk), mondom, ha a férj a nőre, a nő a férjére csak a hibát vetítené át, amelyikben a másik tökéletesen ártatlan, akkor az egész műveletet áthárításnak is lehetne hívni. A képletet, azt hiszem, világosan látja. Misike szeszélyes, tehát állandóan abban a hiszemben van, hogy Angela szeszélyes. Angela lelkiismerete rossz, mert férjét Lalának elárulta, tehát Angela holtbiztos meggyőződése, hogy Misike lelkiismerete rossz, mert Misike őt (Kanavásznak, Vattának, Jávorkának stb.) elárulta. Saját hibáját a másikra hárítja. Ez a házastársak érintkezésének alapformulája. Ő az, aki az én hibámban vétkes. Obligát szólam: ő az oka. Fáj a fejem, ő az oka. Rosszat álmodtam, ő az oka. S a pokoli ebben az, hogy ez, bár nem igaz, de így van. A házasságban az a vicces, hogy az én hibám nem látszik, csak a másiké, de az aztán annál jobban. Valójában azonban a dolog, mint mont tam, nem ilyen bonyolult, hanem határtalanul egyszerűbb. Abban a hibában, amit a nő a férjre és a férj a nőre áthárít, természetesen a másik is hibás, s így nem át-, hanem visszahárításról van szó. Angela lelkiismeret furdalását Misikére vetíti. Misike nem érti és bámul. Pedig a dolgot másképpen észre sem vehetné, csak úgy, hogy neki is lelkiismeret furdalása van, de ezt Angelára hárítja, az viszont vissza. Az egész olyan, mint a tenisz. A hibákat egymáshoz vagdossák, de mindig csak olyan hibákat, amelyekben aktuálisan ők maguk, egyéni mérték szerint ugyan, de éppen olyan vétkesek. Ezért mondtam, hogy a házasság alapművelete a visszahárítás.

A házastárs, szólt Bormester, saját hibáim hű tükre, összes vétkeim és bűneim számtartója és vádló és ítélet és –

Azért helyes, hogy hősének Misikét választotta, ezt az elkényeztetett, de rendkívül okos fiút. A hiperintelligencia minden belátásra képes, csak egyre nem, az őrület normális voltát belátni –

Paranoiának is hívják –

Legyen paranoia.

Az intelligencia egyébként éppen olyan tükörhelyzet, mint a többi. Ez az, amikor az ember szemébe világít saját hülyesége –

Így is jó. Ezek szerint a végső következtetést le lehet vonni. Aki a dolgot a másikra tolja (hárítja), annak máris nem lehet igaza. Ezért a keresztény (megváltás) pszichológia (morál) azzal kezdi, hogy az egészet, úgy, ahogy van, magára veszi. Ami ezenkívül van, mesterkedés és rossz. Kibújás. Mindig csak kísérlet maradhat. Kibújni nem lehet. Vállalni nemcsak kell, hanem okos is. Az ember hallatlan sok időt és erőt takarít meg, és a dolgokat leegyszerűsíti, sőt ezzel lehetőséget biztosít a derűnek, és belső háztartását ökonomikussá teszi. Mindig saját bűnös voltából kell kiindulni. Ez a humor. Ha másképpen tesz, visszahárít. Ez téves, és hatásában végzetes. Ezért az egyetlen helyes magatartás a humorisztika, amely minden kritikát (nevetést) önmagán kezd, anélkül természetesen, hogy ezzel magát felelőssé nevezné ki (abban a pillanatban tüstént nevetségessé válik), és azt mondaná, én, kérem, olyan jelentékeny személy vagyok, hogy még a hibákról és a bűnökről sem vagyok hajlandó lemondani más számára, még ez is az enyém, az egészre jogot formálok, és igényemet ezennel bejelentem! éljen!

Házasságról szóló művében, mondom, remélem, ezt a részt igen részletesen kifogja fejteni –

Biztos, válaszol Bormester, csak azt hiszem, ezért a könyvemért jutalmul egyáltalában nem fogok annyi rózsaszín és lila és világoskék illatos levélkét kapni, mint Vatta úr –

Mit szólna hozzá, kérdem, ha ezek alapján a dologba egy kicsit mélyebben belemennénk? Ez az aperszű-stílus nem elégít ki, és, amint tudja. Egyetlen feltételem van, szólt Bormester. Hogy nem tart sokáig, válaszolom. Úgy van. Helyes, a lehető legrövidebben akkor csak annyit óhajtanék elmondani, hogy világirodalmi távlatban én ezt a házassági részt a maga teljes egészében moralizmusnak fogom fel, éspedig a theophrastosi vagy plutarchosi vagy vauvenargues-i vagy labruyère-i vagy molière-i vonalon. Megtisztel, sőt azt hiszem, túlértékel, válaszol Bormester. Vatta úr nemhiába hivatkozik oly sokat Galianira, és az ifjú Misike nemhiába mélyed el Chamfort (azt hiszem, Rivarol és Pascal és Montaigne és Joubert) olvasásába, és e rész uralkodó nyelve nemhiába a francia, amely par excellence a moralizmus nyelve. Most hirtelen, azt hiszem, éppen Galiani egyik aforizmusára kezdek emlékezni. Azt mondja, hogy életünk (a franciáké) annyira bonyolult és összetett, és annyi benne az ellentmondás és az ellentét, hogy az írónak dolga igazán könnyű, nem kell tennie mást, mint pontosan leírnia azt, ami van, és akkor máris a lehető legszellemesebb ember. Ezt tette minden igazi francia –

Egyre jobban el vagyok ragadtatva, szól Bormester. Szóval ön ezt a részt moralista komédiának tartja. Még, folytatom, nem vagyok a végén. A házasság története a hozzátartozó epizódfigurákkal tulajdonképpen obligát giccs (Strindberg, aki azonban a házasság komédiaszerűségét nem vette észre, és rémdrámát csinált belőle). Ezen jóindulattal még nevetni is lehet. Bár úgy látszik, hogy a végén mindenki csődben van, Misike is, Angela is, Kanavász is, Lala is, Gitta is, Jávorka is, Vatta is, Marianne is, sőt Herstal Raimund is és még szegény Simor is Velencéjével és Hedry is tizenkilenc fillérjével, dráma itt még sincs. A vicc az, hogy mindenki elérte, amit akart. Persze nem azt, amiről tele szájjal szónokolt, hanem amit, hogy úgy mondjam, szíve legmélyén kívánt. Akartad? Itt van, bolond. Misike megmentette Angelát. Ám lássa. Lala megdicsőült. Ám lássa. Fanny férjhez ment Ödönkéhez. Gitta fejgörcseiről nem mondott le. Marianne a kettő között maradt, Vatta úr szószátyársága lelepleződött és így tovább, még a szegény kecske is özvegy maradt. Óriási, szólt Bormester, nem is tudtam, hogy ilyen jó művet csináltam –

Most következik a humor, folytatom. Obligát giccs, vagyis moralizmus, amin, mondom, még nevetni se lehet. Dráma azonban itt sincs. Tudja, hol van a dráma? (Komédia.) El se tudom képzelni, válaszolt Bormester. A zárójelekben, válaszolom. Bormester maga elé nézett. Hogyan? kérdezte. A komédia, mondom én, hogy ezek az emberek egymásról mindenféléket gondolnak, például hogy a kis angyalkát megölte, hogy a forrásba köp, hogy az igazsággal baj van, hogy azt csinálja, amit otthon látott. Persze ön csak Misike gondolatait közli, mert közvetlenül csak azokat ismeri. Ezt hibának tartom. Önnek Lala és Kanavász és Jávorka és Marianne, főként azonban Angela gondolatait is közölnie kellett volna. Ebben a zagyvalékban, kiáltott Bormester, maga a teremtő Isten se ismerte volna ki magát. Azzal önnek nem lett volna szabad törődnie, folytatom. Azt állítom, hogy zárójelek nélkül az egész obligát giccs. A komédia a zárójelekben van. Ez a moralizmus. De, kérem, mi a zárójel? A zárójel az, hogy ezek az emberek őrjöngésük hevében egymásról (mivel egymás valódi lényegéről sejtelmük sincs) mindenféle őrültséget összevissza gondolnak, és főként, kérem szépen, feltételeznek. Érti? Ezt a szót jegyezze meg jól. Ezek az emberek egymást nem ismerik, mert egymással nem találkoztak. Tudjuk, miért. Azért, mert saját személyes üdvükért való küzdelemben erre nem értek rá. A dolog nem maradhat annyiban, mivel egymásról semmit sem tudnak, tehát kénytelenek egymásról mindenfélét feltételezni. Mit? Nagyobbára tücsköt és bogarat. Ezt én ilyen szigorúan mondom, mert így van. Képzelje csak el, ha ilyen obligát házassági dialógus mögé odatenném a valódit, vagyis zárójelekben azt, amit Misike Angeláról és Angela Misikéról gondol és feltételez, amit Jávorka Marianne-ról és Marianne Jávorkárót. Az ön Misikéje néhány helyen egészen helyes irányba tapogatózik. Emlékszem rá, több helyütt azt gondolja, hogy az én gondolataim ellen ő (Angela) nem tud védekezni, és az ő (Gelanazonangiline) gondolata ellen én nem tudok védekezni. Ez a helyzet. Ezek egymásról mindenféléket gondolnak, és az ellen, amit egymás ellen gondolnak, nem tudnak védekezni. Egymást állandóan a víz alá nyomják. (Bűnös gyermek, ledér nő leánya, csatornában tanult meg lélegezni, ő a csuklyás, megcsalt, három gyermeket csinál, aztán elmegy a kurvájához.) Kétségbeesetten igyekeznek egymás gondolatát kitalálni, mert tudják, hogy a veszély nem a kimondott, hanem az elhallgatottban van. Az igazi veszély abban van, amit feltételeznek. Ez ellen nem lehet védekezni. Aki a másak gondolatát kitalálta, nyert. Ez a hátsólépcső-dráma. Ezt hívják pszichológiának. Ez az aljasság. Hátsó gondolatokban élni. Arra építeni, amit a másik nem mond ki. Persze nem tehetünk róla, hogy így van. Ez a dolgok immanens (transzcendens) irrealitása, hogy így van, és ugyanakkor nincs így, sőt még ígyebben van, és még sokkal ígyebben nincs –

Ez a Misike bármilyen svihák legyen is, egyetlen dolgot javára kell írnom, s ez az, hogy ő ezt a zárójelekben való permanens hátbatámadást nem óhajtotta megtűrni. Mondjuk úgy, hogy az úgynevezett társas érintkezésben a hátsó gondolatok szüntelen árulása ellen semmit sem tehet. Ha az ember saját zárójelét a nyilvánosság előtt fölfedi, legtöbbnyire kínosan komikussá válik. Abba, hogy az emberek többségével szemben kénytelen vagyok tökéletes irreális színvonalon látszatérintkezést folytatni, nem szívesen, de bele kell nyugodnom. Próbálja meg, hogy Lalával nem így érintkezik. Lala tüstént feláll, és azt mondja, ön szemtelen és neveletlen strici, akit otthon és az iskolában még tisztességesen hazudni se tanítottak meg, faképnél hagyja, és önnel szóba sem áll. Lalával és Kanavásszal és Gittával, sőt bizonyos tekintetben Jávorkával és Vatta úrral is ezen a társadalmi szinten (definícióm: a közös félreértések területén) kell érintkeznem. Az úgynevezett barátokkal való érintkezés különös varázsa, hogy a beszélgetésben a zárójelek felbontásának lehetőségét egymás számára kivételes esetekben biztosítjuk ugyan, de a dolog ennyiben marad, és alkalmazásra többnyire nem kerül. De ez már önmagában megkönnyebbülés. Misike és Marianne egymás zárójeleinek felbontását néha megígérik, és ezért ragaszkodnak egymáshoz annyira. Vatta úr konferanszainak charme-ja éppen az, hogy állandóan a (főként erotikus) zárójelek jelenlétét konstatálja (ezt ő paplanalatti énnek hívja), de a zárójelek felbontásáig már nem jut el. Misike elhatározta, hogy házasságából a zárójelet kitiltja. Ebből láthatja, hogy milyen bolond volt, vagyis azt, hogy távolról sem olyan svihák, mint amilyennek látszott. Jó, mondta ő arkangyalian, Kanavász, Lala, Gitta, a család, az iskola, a hivatal, ez mind a közös félreértések területén mozog, és itt mi zárójelekben és ellenzárójelekben élünk. Ezek itt mind másod- és harmad- és negyedfokú egyenletek, két, három, öt, huszonhat, ötszázhatvan ismeretlennel. Vatta úr, Jávorka, Marianne esetében opportunusnak kell lenni, igyekszem, hogy annyi zárójelet bontsak fel, amennyit csak tudok. A házasság más. Ez nem közös félreértések, hanem a közös megértés területén mozog. Itt, kérem, valamennyi zárójelet fel kell bontani. A valódi házasság csakis a teljes leplezetlenség színvonalán lehetséges. A zárójeleket nem tűröm. Ugye, milyen hetyke fiú? Kimondani. Nincs irtózatosabb, mint folyton hátba támadni és hátbatámadások ellen előzetes intézkedéseket tenni. Árulás. Éspedig a legmagasabb fokú, mert én őt állandóan önmagamnak árulom el. Még csak vissza sem vonhatom. Bukáshoz vezet. A házasság minden egyéb emberi viszonylattól abban különbözik, hogy ez a teljes kimondhatóság helye. Végre van valakim (mondja a férj és talán a feleség is, de nem biztos), akinek minden gondolatomat kimondhatom. Nem kell folyton a számra vigyázni. Ő mindig tudja, hogy mit miért mondok. Nincs szégyen, nincs félreértés, főként nincs takarózás, elrejtőzés, nincs becsapás, nem kell folyton számolni, ez, kérem szépen, nem a taktika területe. Ez a teljes értékű életmegnyilatkozás területe. Kérem szépen, folytatja az arkangyal, az éjszakák az ágyban, a zárójelek tökéletes megsemmisülése idején a közvetlenség diadala lenne, és éppen ezért az egyesülés, sőt az üdv ideje, ha. Igen. Ha. Tudomásul kell venni, az egész emberi létezésben egyáltalán el sem képzelhető olyan helyzet, amelyben a zárójeleknek áttörhetetlensége nyilvánvalóbb lenne, mint éppen az ágyban éjszaka. Igen, kérem. A taktika diadala. Az ágyban éjszaka a nő egész lénye zárójelbe kerül, és a férfi egész lénye reménytelenül kívül marad. Ez, kérem, nem potencia kérdése. Itt hiába potens valaki, mint például Kanavász ezredes, aki egyetlen éjszaka ötször kísérelte meg a zárójelet áttörni, láttuk, milyen eredménnyel. Ez, kérem, egészen más. Ez a szerelmi aktus komédiája. Az egyesülés merőben káprázat és üresség és a csalódás és a megrendülés és a fáradtság és a kiábrándulás, és az émelygés és az utálat és az undor és a többi (folytassa, ha tetszik), ezért tör elő olyan elemi erővel, mert ha van alkalom és hely, amikor a zárójelek felbontása lehetetlen, akkor ez éppen az ágy éjszaka. Ez a nászéjszaka nagy élménye. Ezért a nő, mint az őrült (a boldogtalan azt hiszi, hogy ez csak vele történt meg), elkezd ettől a helyzettől menekülni. A férfi még őrültebb, és önmagát okolja, egyetlen éjszaka ötször, nemde? De a vicc az, hogy a zárójelek hatalma nem gyengül, hanem egyre erősödik. A nappali és ágyon kívüli életben is egyre több kerül zárójelbe. Mind a ketten őrjöngenek, és a zárójelekben állandóan azt üvöltik, hogy boldogtalan vagyok, én is, ő az oka. Ő az oka. A kis angyalkát megölte. Fejgörcseiről nem tudott lemondani. A nő a szülei házába visszafut, és fejét a mama ölébe dugja. Ez a zárójel még mindig elviselhetőbb, mert nem nyúzza le róla az idegeket. Legalábbis egyelőre. A férfi tökhülyén áll. Teljes kimondhatóság? A taktika felszámolása? Minden gondolatomat kimondom, és ővele közvetlenül eggyé válok. Az ágyban éjszaka suttog, és érzéki részegségben ölel. Közben az egyre irtózatosabb tapasztalat, hogy a csőd itt teljes. Éppen itt, ahol azt hitte, az összes zárójelek felbomlanak. A testi egyesülés tragikomédiája. Szép kis csávába csalt itt engem valaki (ez a valaki, az a gyanúm, én magam vagyok, a fene egye meg).

Önnek, szólt erre Bormester, az a véleménye, hogy ez dupla komédia, és mi legalább két tudattal élünk? Legalább, válaszolom. Dupla tudat és dupla komédia. Kívül is, belül is. Ez a zárójel értelme. A moralisták tisztességesen és nyílt kártyákkal játszanak. A komédia a színpadon játszódik le, és a dolgok lefolyása nyilvános. A komédiát mindenki úgy érti félre, ahogy akarja. Önnél a komédia párhuzamosan folyik a színpadon, a színfalak mögött és a nézőtéren. Ezt nevezem aljasságnak. Ez a pszichológia tisztátalansága. Szüntelenül azt a gyanút kelti, hogy valódi életünk zárójelekbe van elrejtve. Mert a moralistáknál úgynevezett karakterekről és szignatúrákról van szó. Komoly emberismeret. Önnél ez szégyentelen. indiszkréció, amely mindig a ki nem mondott szó mögé nyúl, és azt keresi, hogy a szó (mivel ez maszk, és ezt csak hazugságnak tudja értelmezni) valójában mit jelent, mi az, amit szándékosan és aljasságból az ember mögé elrejt. Persze Misikének igaza van. Az ellen, amit az ember a másikról feltételez, nem lehet védekezni. Minden ember a másik hátsó gondolatainak menthetetlen martaléka. Ezt tette velünk a pszichológia, amit egymás ellen találtunk ki. Én tudom, hogy itt miről van szó. Mint Fannynak, mindenkinek megvannak a maga titkos szavai. Fanny titkos szavaiban a humor, hogy bár a legrondábbak közül valók, tökéletesen ártatlanok. Hasonlítsa csak össze, amikor Lala azt mondja, hogy szent vagy erkölcs vagy lélek vagy kedves szava, lelkület, ezek mennyivel mocskosabbak és ragadósabbak és rosszabb szagú szavak, mintha Fanny azt mondja, hogy szar. Azt hiszem, Fanny titkos szavai az egész történetben a legtisztább szavak, még Jávorka szavainál is sokkal tisztábbak. És például, amikor Jávorka a sajtárba vizel, az sokkalta tisztább, mint amikor Lala oly pedánsan mosakszik, vagy amikor Angela a tengerben nem mer megfürödni, mert a vízben halak vannak. Az egész történet zárójelekben zajlik le, és nézetem szerint egyetlen ember él itt zárójelek nélkül, ez Dux, a Kaliban. Persze jelentősége ennek nulla, mert Dux nem is ember, hanem szörny. Ide jutottunk. Szörnyetegnek kell lenni, hogy az ember hazugság nélkül tudjon élni. Én a magam részéről sajnálom, hogy ön, Jávorka vagy Marianne vagy Lala, de főként Angela titkos szavait nem közölte. Egyet mindenesetre tudunk. Angela titkos szava: a kis angyalkát megölte. Ebből következtethetünk, sajnos nem sok jót, a többire is. A titkos szavak közlése a komédiához bennünket sokkal közelebb vezetett volna. Úgy tűnik, mintha az egész csürhében dupla tudattal csak Misike rendelkezett volna, pedig tudjuk, hogy mindegyik azzal élt, mindegyik tele volt a másik számára beugratásokkal, csapdákkal, tisztátalan csalétkekkel, s az egész néha csakis arra ment ki, hogy egymást leleplezzék és hátba támadják. Csinos kis társadalom. Amit gondol, az ellen nem tudok védekezni. Magamat a másik hátsó gondolataitól állandóan támadva érzem. Ez az aljasság.

Most pedig a házasság komédiájának végső következménye. Bormester elszomorodott. Kérem, szól, amit ön elbeszél, bármilyen érdekes, de. Mindjárt befejezem, mondom. A végső következmény az, hogy a humorisztikai alapállás tisztázódik. A zárójelekből, vagyis Misike parole intérieure-jeiből indulok ki. El tudja gondolni, hogy mi derül ki? Megmondom. Egyek az emberek itt nem is dupla, hanem tripla őrültek. Hogyhogy? kérdi Bormester. Misike, mikor már sehogy se talál kiutat, ilyen hátsó gondolatában az egész dolgot önmagára fordítja vissza, és így szól (természetesen nem Angelához, akihez címezve van, hanem Marianne-hoz, mert ez így veszélytelenebb és főképp hazugabb, s ez így semmi egyéb, mint konfesszionális szólam, vagyis szemenszedett irodalom), mondom, így szól: én őt (Angelát) azzal, hogy nem szeretem, megrontom. A megállapítás magában véve kolosszális. Itt, kérem, nem lehet aludni többé. Akit az ember nem szeret, azt megrontja. Tisztában van ön ennek a ténynek jelentőségével? E pillanatban nem óhajtok erre kitérni, később azonban ennek a legszélesebb alapokon való magyarázatáról nem vagyok hajlandó lemondani. Ezen a ponton válik az egész történet tragédiából komédiává. Ettől a ponttól kezdve az egész olyan nevetségessé válik, hogy csak a karzat kedvéért kell folytatni. Ebben a mondatban van meg a mérték, amely. Érti? Misike azzal, hogy Angelát nem szereti, megrontja. Angela azzal, hogy Misikét nem szereti, megrontja. Mi következik ebből? Misike ezt is tudja. Ebből, kérem, az következik, hogy Angela őrületének oka és felidézője Misike. Vagyis tényleg micsoda? Tényleg ő az oka. Ő az oka. És még egyszer, ő az oka. Mikor a dolog az esztelen hazudozásban (zárójelezésben) már nem megy tovább, Misike ezt igen szépen megfogalmazott konfesszióban, persze zárójelben, megteszi. Mit tesz? Mondja. Persze ő tudja, hogy mondani nem elég. Valami mást kellene. Ön erre azt mondhatná, hogy Misike huszonnégy éves, és tőle ez igazán szép. Szeretet nélkül meg kell őrülni. Abban, hogy Angela megőrült, nincs semmi csoda. Misike nem szereti, tehát meg kell őrülnie. Kanavász nem szereti Gittát, Gitta nem szereti Kanavászt. Mi történik? Mind a ketten megőrülnek. Marianne nem szereti Jávorkát, Jávorka nem szereti Marianne-t. Mi történik? Mind a ketten megőrülnek. Szeretet nélkül meg kell őrülni. A dolog lényegét engedelmével hat pontban összefoglalom. Íme:

Első: szeretet nélkül meg kell őrülni. Igaz?

Második: mindenki őrült. (Senki sem szeret.) Igaz?

Harmadik: őrült vagyok. Igaz? (Teremtő Isten, ez aztán igaz!)

Negyedik: Tudom. Ebbe a tudásba bele kell őrülni. Igaz? (Ez a másodfokú őrület.)

Ötödik: szeretet nélkül őrjöngeni kell. Igaz? (Csak nézzen körül.)

Hatodik: Ez az őrjöngés a nevetés. Igaz? (Ez a harmadfokú őrület.)

Ezt a hat pontot nevezem humorisztikai alapállásnak. Nézzük meg egészen közelről. Misike jó. (Améline, ön jó. Angela, ön nem jó.) Mit jelent jónak lenni? Definícióm: jónak lenni annyi, mint nem ölni, ha nem muszáj. Jónak lenni nem erény, nem különösebb kvalitás, inkább opportunizmus, megalkuvás és korrupció, sajnálatos kényszerhelyzet, szomorú, nevetséges és fals. Misike, ön jó. Angela, ön nem jó. Mire én azt mondom önnek, számomra Angela nemjósága sokkal többet ér, mint Misike jósága, mert Angela szeretet nélkül becsületesen őrjöng, és még öl is, a kis angyalkát megölte, de Angela nem korrupt és nem alkuszik meg, és szenvedélyesen követeli a szeretetet, és neki az, hogy ő csak jó legyen, szart sem ér. Angela igenis nem jó. Angela sokkal több. Angela a szeretetet szenvedélyesen követeli és őrjöng. Persze hamisan követeli, mert ő maga nem szeret, s ebbe ő bele is bukik, és kész a komédia. És nem kell béke. Nem kell nyugalom. Nem kell álmos polgáriság, kétszobás ház, gyerekek, délben fél kettőkor ebéd, éjszaka a szokásos egybekelés. Nem, inkább kell a perpatvar és a gyűlölködés és a marakodás és a verekedés és a gyilkosság. Nem kell az, hogy jó. Neki egyszerűen a szeretet kell. Angela végül is sokkalta jobb, mint Misike, mert ő a szeretet szenvedélyének a jóság által való korrupcióját visszautasítja. Misike ezt tudja. A szeretetet a béke és a nyugalom nem pótolja. A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül őrjöngeni kell. És ő becsületesen őrjöng, de esze ágába sem jut félúton megállni és jónak lenni. Angela tisztességes nő. Persze az a baj, mondom, hogy éppoly kevéssé szeret, mint Misike. Erről azonban sejtelme sincs, hiszen ostoba libácska, szegény egyszerű kis lélek, ahogy Misike a zárójelben mondja. Misike intelligens fiú. Ő tudja, és ebbe másodfokon is beleőrül. De Misike még többet is tud. Ő még azt is tudja, hogy ez az őrjöngés a nevetés, vagyis a komédia bázisa. Ezért ő harmadfokon is megőrül. Ez a tripla őrület, amit én humorisztikai alapállásnak nevezek:

első: nevetek, mert őrjöngök,

második: nevetek, mert őrjöngök, és ezt tudom,

harmadik: nevetek, mert őrjöngök, mert tudom, hogy szeretet nélkül vagyok, és ebbe bele kell őrülni, és szeretet nélkül őrjöngeni kell, és ez az őrjöngés a nevetés.

A humorisztikai nevetés a tulajdonképpeni és a valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet őrületének tudásába való beleőrülésből fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása, mondom, a –

Éljen, kiáltott Bormester. Igazán ragyogó volt. De most engem is szóhoz juttathatna –

A magam részéről, mondom, a házassági részeket háttérbe tolnám. Az egész vonalon azt tapasztaltam, hogy ön fordított rendet követ itt, mint egyebütt. A valódi hősöket a második helyre teszi, a jelentéktelenebb embereket előtérben hagyja. Ezt a módszert –

Kit ért ön valódi hős alatt?

A ténylegesen jelentékeny embereket. Elsősorban Hedry Lőrincet, aztán Platonkát, Dolorest, Herthát, Vászoly leányát, Kanavász első feleségét –

Ön, szól erre Bormester, ezzel a véleményével teljesen magára fog maradni. Azt hiszem, senki a világon nincs, aki ezeket különösen jelentékeny embereknek tartja.

Mindjárt megmagyarázom, mondom. Mindegy, hogy melyik embert veszem elő, Dolorest vagy a kancsal Kolifantot. Hedryről most nem beszélek, mert feltevésem szerint ő az elbeszélés tulajdonképpeni hőse –

Hedry a tizenkilenc fillérrel?

Semmit őróla nem tudni, csak hogy zsebében tizenkilenc fillér van (még az se biztos, hogy mindig ugyanaz a tizenkilenc.) Miért vonul a sarokba? Miért kell, hogy körülbelül félóránkint a pénzt elővegye és mindig újra és újra megszámolja? Megmondom. Mert Hedry körülbelül félóra alatt minden esetben és ténylegesen azt, hogy mennyi pénze van, elfelejti. De miért felejti el? Azért, mert neki csak tizenkilencfillérje van. Ha neki akár kétezer koronája lenne, mint Patajnak, akár egy fillérje sem, mint Marianne-nak, akkor tudná, hogy ennyije van, vagy hogy nincs semmije. De tizenkilenc fillérje van, s ez az az összeg, amit az ember egy félóra alatt mindig elfelejt. Újból meg kell számolni. Amikor megszámolja, és megállapítja, hogy tizenkilenc, akkor elgondolkozik. Nem akar venni semmit. Nem is akarja félretenni. Csak úgy elgondolkozik, egy szót se szól, csak olyan homályos lesz és nehéz, talán nyög, pénzét zsebre dugja, helyére megy, de egy félóra múlva azt, hogy mennyi pénze van, ismét elfelejti. Hedry, mondom, az egész elbeszélésben az egyetlen önmagában lezárt emberalak, a többitől független és önálló létezéssel, s ezért a főhősnek őt tartom –

Hedry Lőrinc nevében köszönöm, szólt Bormester, és tapsolt. Igazán pompás volt –

A többi –

Elengedem –

Rendben. Ha nem kíváncsi rá, nem mondom. De valamit szóvá kell tennem, és egyúttal önt inhumánus kegyetlensége miatt felelősségre kell vonnom –

Ugyan –

Simor díjnok –

Kíváncsivá tesz –

Simor Hedry ellenpontja. Mindig fillérre tudja, hogy mennyi pénze van. Ezt a pénzt ő tizenegy évig gyűjtötte, hogy életében egyszer, egyetlenegyszer elutazzék, és hat hetet abban a Velencében töltsön, amelynek minden kövét ő már sok száz könyvből ismeri. A hat hét programját ő már évekkel ezelőtt félórára beosztva el is készítette, ő, kérem, ezerkilencszázháromban ezt a tervet elhatározta, és kiszámította, hogy csaknem emberfölötti lemondás árán, mert ne felejtse el, hogy Simor vármegyeházi díjnok, havi negyvenöt korona fizetéssel, a velencei út pedig körülbelül háromszáz korona, mondom, elképzelhetetlen szívóssággal a pénzt gyűjtötte, és ő ezerkilencszáztizennégy augusztus elsején akart utazni, vagyis pont azon a napon, amelyen a háború kitört, sőt ami az egészet betetőzi, Simort, Kornél bandájával együtt, a rendőrség letartóztatta, és Velence helyett a börtönbe kerül –

A gyanútlanság, amelyben a háború előtti emberek éltek, a hülyeség felső foka volt –

Nem vonom kétségbe. De nekem önhöz felszólításom van. Önnek ezt a részt meg kell változtatnia –

Hogyan gondolja?

Ön Simornak megengedi, hogy pénze már két hónappal előbb együtt legyen, a hat hetet Velencében eltöltse, és a háború kitörése előtt még vissza tudjon térni. Erre már csak azért is szükség van, mert egyébként Simor díjnokból tragikus hős lesz. Tizenegy évi nélkülözés, tanulás, készülődés, remény, Velence, Velence, a galambok és a Frari és a Rialto és a gondolák és a Lido és Murano és akkor bumm, egyszerre csak hol van? A fegyházban –

Bormester hosszasan és kutatóan arcomba néz. Én, szólt végül, önt sokkal értelmesebbnek tartottam –

Nem értem, válaszolom kétségtelenül megzavarodva.

Mindjárt megmondom. Simor a többi embertől egyáltalában nem különbözik. Ugyanazt csinálja, amit Angela vagy Misike vagy Tibold atya. Mit csinál? Saját üdvéért küzd olyan süketnémán, hogy ezen a világon semmi egyebet nem vesz észre. Így van?

Így –

Más embernél ez az üdv nem annyira fix és látható. Simornál: Velence. Az egész élet ezen a kártyán van. Velencén áll vagy bukik. Belátom, drasztikus és kihívó példa, de ha így van. Mármost, kérem, ha én megengedem neki, hogy pénzét két hónappal ezelőtt összegyűjtse és elutazzék, mit gondol, mi történne?

Üdvét elérné, egész életében erről beszélne –

Ördögöt. Simor Velencéből összetörve érkezne vissza. Nem azért, mert látná, hogy Velence távolról sem az, amiról ő álmodott. Hanem főként azért, mert ha már ott volt, most aztán mi a keserves fenét csináljon? Élete megszűnik értelmes lenni. Ön azt mondja, hogy miért nem eresztem el, sőt amiért Velence helyett a börtönbe zárom, kegyetlen vagyok. Nem, kérem, én akkor lennék kegyetlen, ha őt elereszteném. Így, hogy őt letartóztattatom, irányában az elképzelhető legnagyobb jótéteményt gyakorlom –

Ön azt hiszi, hogy az üdv nem a valóságban, hanem a rögeszmékben van?

Eddig egyetlen emberrel se találkoztam, aki üdvét nem rögeszmékben kereste volna. És, mint Angela vagy Misike esetében, az ember nem rögeszméjét áldozza fel életének, hanem életét rögeszméjének. Ez törvény. Már akkor tizennégyben így volt. Azóta, persze, a helyzet még súlyosabb lett, mert azóta az életet a rögeszmének feláldozni kötelező. Az üdvöt a valóságban keresni halálbüntetés terhe alatt tilos –

Ön tehát azt állítja, hogy Simor iránt nagylelkű volt, amikor megengedte neki, nehogy Velencébe elutazhassék, s így Velence-üdvét az ő számára egész életére megmentette –

Amit, ha elutazik, holtbiztos, hogy elveszít, élete tartalmatlanná válik, és boldogtalan –

Szóval az üdvöt elérni nem szabad –

Már csak a boldogság érdekében sem –

Lehet. Ha így van –

Nyugodjon meg benne –

Nem vagyok az az ember, aki a bizonyosságot a kétségnél többre tartja. A bizonytalanságban valófüggés rendkívül termékeny –

Szkeptománia –

Ahogy tetszik. Mindenesetre, ha így van, megértem a nagy papa jelenetet is a végén, amikor apa és fiú életében először (talán utoljára) találkozik, és a találkozást mind a ketten átröhögik. Action gratuite –

Bormester hunyorgatni kezd. Mondja, szól, mit tegyenek? Egy biztos –

Egymást azonnal felismerték –

Papuli azt gondolta, hogy az ördög vigyen el, ha ez a fickó itt nem az én fiam. Sejtelmem sincs róla, hogyan és miért és így tovább, de az én fiam, és az a vörős hajú, vizeskék szemű puha kölyök nem az enyém, amit egyébként úgyis mindig tudtam. Huszonnégy év múlik el, egyszerre csak belépek egy szobába, ahol ott van, és én tüstént tudom, ez a fiatalember itt ifjabb Herstal Raimund, az én fiam, viszont ez a fiatalember Bormester Mihály, Kanavász ezredes veje. Mit tegyek? A helyzet abszurd. Raimundot dobjam ki? Ön nem az én fiam. Hogyan történt? Nem tudom. Az áldóját! Az egészet fel kell forgatni. Kínos. Kancellár. Magas személy. Botrány. Feltűnés. Sajtó. Kedves Raimund, ön nem az én fiam, tévedtem. Hogyan? Huszonnégy évig tévedett? És Raimund felesége? A komtesz? Mit szól a gróf és a grófnő? Ők leányukat a kancellár fiának adták. Mit szól Bormester Mihály felesége? Mit szól Kanavász? A kancellár meghőbörödött, találkozik valami fiatalemberrel, nyakába borul, sírva fakad, és így szól: Ön az én fiam, akiben én örömömet lelem! Huszonnégy évig hiába kerestem, most megvan! Mind röhögnek. Mindenki röhög. Herstal megbolondult. Igen, ez így van, sőt ennél is több, ez ugyanis így van. Még ennél is több, mert ez, kérem, így van. Egyszerre az egész fejére áll. Szemben állok azzal, hogy így van, és mégse lehet így, vagyis, akár nincs, akár van, ez mindenképpen így van. A számat befogom és kussolok. Herstal bolond. Mindenki röhög. A fiú is felismerte? Azonnal. Te vagy az én fiam, akit elvesztettem. Te vagy az én apám, akit én megtaláltam. A gróf és a grófnő szájukat tátják. Skandalum. Lehet? Nem szabad? Elvesztettem őt, és ő megtalált engem. Ezért az egyetlen dologért, hogy ő az én fiam, és én őt magamhoz veszem, lehet-e az egészet felforgatni, és feleségem mit szól, ha a fiút hazaviszem, és azt mondom, Madame, ez az ön fia, itt hozom az ön elveszett fiát. És Raimund? A főhadnagy és az antikvárius fia, menjen a fenébe komteszével és a gróffal, ez pedig jöjjön Kanavász leányával, három unokám van, három apró kis Herstal. Feleségem néz, nem, ő nem az én fiam, mert Raimund. De hiszen ez az igazi Raimund. Ön megbolondult. A pokolba is, szabad ezt csinálni? Vagy mindent hagyjak úgy, ahogy van, ilyen pillanat, amikor egyszerre látom azt, ami van, és hogy így van, és itt van, és nem lehet, és nem is szabad, és nem merem megcsinálni, és az egész felfordul, ez az igaz, az igazság, és hiába, így van, és mégse lehet, és erre lovag Herstal Raimund kancellár az egészet gyorsan elejti a sötétbe, hogy még csak emlékeznie se kelljen reá, elkezd hahotázni, és hahotázik. Nem engedi, hogy rajta röhögjenek, inkább ő röhög. Bolond. Iszik és jósol, és Bormester Mihály vállára csapkod és hahotázik –

Herstal ezek szerint óvakodott attól, hogy fiát felismerje –

Nézze, itt mi mindnyájan különös életet élünk. Herstal sem kivétel. Elképesztő felfordulásban, káprázat közepette. Semmi sincs úgy, mint ahogy lenni látszik. S amikor az ember egyetlen pillanatban, talán ténylegesen egyetlen pillanatban egész életében (amikor az angyal megjelenik) látja, hogy mi az igaz és azt, amit lát, az úgy van, mit gondol, mit csinál? Nem néz oda. Megrémül. Mi lesz, ha? Az igazság. Végre egyszer ami van, az van. Elkezd reszketni, és még csak el se hiszi. Odáig sem engedi magát jutni, hogy megnézze. Óvatosság? Még csak az sem. Gyávaság? Még csak az sem. Egész életében egyebet sem tett, mint másokat megfélemlített, és mások őt félemlítették meg. Még csak nem is hitványság. Nem is hazugság. Elképzelhetetlen erőtlenség. Herstal azt, hogy ő fiával találkozott, egyszerűen átröhögte. Pipogyaságból? Gyarlóságból? Aljasságból? Mit tudom én? Röhögött. A barom. Pont úgy viselkedett, ahogy az ő helyében ön is viselkedett volna. S ahogy én viselkedtem. Senkiben sem lett volna az az elszántság, hogy íme, ez így van, akkor ez így van, lesz, ami lesz, a többi mind mellékes és nem számít. Herstal is, mint mindenki, azt, hogy ez így van, még csak magához sem eresztette, nehogy aztán erre emlékeznie kelljen, és ebből probléma legyen, és feladat és kényszer és lelkiismeret –

És Bormester Mihály?

Miért lett volna ő kivétel? Az ő felismerésének persze távolról se lett volna olyan következménye. Ami van, ő sem látta, csak később, hét teljes évvel később –

Mégis?

Igen, de akkor Herstal Raimund már halott volt –

Amint látom, teratologiáját ön elvakultan folytatja –

Teratologia? új kifejezés –

Torzszülöttekről szóló tudomány. Semmi engedményt nem tesz, sőt amint látom, egyre szigorúbb. –

Milyen engedmény kellene –

Itt van például Mihály arkangyal. Az előbbi részekben ön, ha nem is minden esetben, de alakjainak állását, foglalkozását, társadalmi helyzetét körülbelül jelezte, hol és hogyan laknak, milyen életszínvonalon. Én ezt a hős esetében különösen nélkülözöm. Húszéves fiatalember megnősül. Egyszer arról hallok, hogy európai utazást tett, három nyelvet beszél, jól öltözik, máskor futólag említi, hogy reggel elmegy, nyilván munkába, de hová?

Várjon, szól Bormester, abból a korból való bejelentő lapomat meg fogom keresni, és oda fogom adni, ott minden fontos adatot megtalál –

Hiába sértődik meg. Ha a statisztikának nem is vagyok híve, de –

Ön azt, hogy én a létért való küzdelemben milyen tevékenységet szimulálok, tudni akarja, és kiállhatatlannak tartja –

Provokálónak. Önnek társadalmi helyzetét jeleznie kell, mert ez a magatartás az ember gondolkozását meghatározza –

Mit akar? Mihály arkangyal éppen olyan polgár, mint Vatta úr vagy Marianne vagy Ambrus vagy maga Herstal Raimund. Erről külön beszélni fölösleges, véleményemet egyébként kifejeztem –

Nem emlékszem rá –

Vatta úr szájába adtam –

Ön egyetért Vatta úrral abban, hogy a forradalom nem egyéb, mint privát delíriumok kompenzációja –

Tételem, mondja Bormester, hogy akkori életemben csak monomániással találkoztam volna, ha egyáltalában valakivel találkozhattam volna, vagyis ha saját őrületem szolgálatától erre ráértem volna. Erről már volt szó, vagy azt hiszi –

Ön igen hetyke hangot használ, mondom erre én. Ön arrogáns. Több alkalommal didaktikus és moralista hangot vesz fel, persze, tudom, hogy Vatta úr befolyására akkoriban francia moralistákat olvasott, Galianit, Vauvenargues-t és Chamfort zöld födeles kötete parázs házi perpatvar középpontja is lett, ön az öreg Goethe magatartását vette fel, ihr sollt was lernen, de éppen ezért ön lényeges hibákba téved. A legelső az, hogy a moralizmus legfőbb szava a tudás, márpedig önnek szemléletesnek kellett volna lennie –

Csak szidjon, mondta Bormester komolyan.

Az egész elbeszélés az oktatás irányába tolódik el. Ezen változtatni kell. Mindjárt a természet bántó hiánya. A Csendes otthon kilenc fenyőkórója, Jávorka kertje és a nagyvárosi periféria novemberi estje, ez az egész –

Pótoljam? kérdezte Bormester aggódó arckifejezéssel.

Megkövetelem –

Akkor idézni fogom Olachaj ben Shybreethet –

Jó, hogy említi. Ki ez az Olachaj ben Shybreeth? Micsoda mű az a Rakoncátlan masamódok?

Olachaj imaginárius szerző. Úgy tudom, minden valamirevaló regényben legalább egy imaginárius szerzőnek szerepelnie kell –

Ön a regényírói hagyományt ilyen komolyan veszi? Elbeszélésemben magas példák nyomán járok, és önkényes eljárásoktól kifejezetten tartózkodni kívánok –

Szóval Olachaj álnév –

A nevekről egyszer úgyis beszélni akartam. Később. Most csak a legfontosabbat. Mint tudja, a névnek mágikus hatalma van. Csak egyre óhajtom figyelmeztetni. Mihály arkangyala kerti heverőben a parole intérieure-ben életében döntő szerepet játszó nők nevéből anagrammát kezd gyártani. Améline, Abihail, Angela (Ariadné, Amazon). Feltűnt önnek, hogy mindegyik A betűvel kezdődik? Nekem feltűnt, de rögtön tudtam, hogy ez kapcsolatban áll az arkangyallal és az apával. Ezzel szemben áll Mihály és Marianne, vagyis az M, ami viszont a mamát jelenti.

Értem –

Ön persze azt hiszi, hogyha én bizonyos részletekben Olachaj mesterre hivatkozom, akkor névmegtagadást követek el, sőt elrejtőzöm, és a felelősség alól ki akarok bújni, mint általában a szatírikusok (szatíra és álnév összefügg), mert a szatírához tartozik, hogy az író ostoba képet vág, és úgy tesz, mintha semmiről se tudna. A név felelősség. Mert a név megszólítás, és ha nevemen szólítanak, válaszolnom kell. Ezért az írói név a szemfényvesztés egy neme, immorális. Több. Sorsmegtagadás. Majd még beszélek róla, mit jelent anonymnak lenni, vagyis az egész sorsot megtagadni, mit jelent, ha valakinek egy neve van (Pataj), mint a kutyának, mit jelent a gúnynév, a dísznév, a keresztnév. Mihály az a név, amely az egész elbeszélés középpontjában van. Ebben a részben ugyan Misike, de tisztán csakis azért, mert a szereplő ténylegesen Misike, vagy nem? De aztán gondoljon ön arra is, ha a középkorban valaki a baccalaureusi címet elnyerte, latin nevet választott. Mint a szerzetes. Új ember lett, tehát más nevet vett fel. Az alchimisták. Azt hiszem, ebben az esetben elrejtőzésről nincs szó. Egyéb. Az új névben a vita nuova körvonala bontakozik ki –

És mi köze ennek Olachajhoz?

Olachaj ben Shybreeth középkori héber szerző –

Most mondtam, hogy képzeletbeli –

Képzeletbeli középkori héber szerző –

És hogyan írhatott Kanavászékről, ha –

Az elbeszélés mély hatást tett önre. Kezd Lalához hasonlítani –

Hogyan?

Emlékszik az autóra?

A legízetlenebb dolog, amit életemben hallottam –

Ahogy Lala nem értette az autót, ön pontosan úgy nem érti Olachajt –

Nevetni kezdek. Jó. Szóval ön nem ugrott be –

A Rakoncátlan masamódok egyik nevezetes fejezete a Hold című, amelyben a szerző a szereplő nőket sorolja fel, éspedig Vászolyné leányát, a szakácsnőt, Linát, Csajtorjánnét, Amaitheát, Jakab feleségét, Tatamotnét, Viktoriánnét, Kolifantnét, Bellát, Keszőnét, Améline-t, Herthát, Hoppy Rezedát, Dolorest, Markazin kisasszonyt, végül pedig Lalát, Gittát és Fannyt és Angelát, összesen huszonegy nőt, íme –

pletyka, zavar, önvád, nagyzási hóbort, hiúság, hencegés, üldözési mánia, kisebbségi ösztön, agresszivitás, hatalmi ösztön, megalázkodás, féltékenység, hipochondria, kapkodás, babonák, gyengédtelenség, kíváncsiság, indiszkréció, szájaskodás, sértődöttség, felfuvalkodottság, veszekedés, önkínzás, panasz, vádaskodás, kegyetlenség, burkoltság, gyász, önhittség, melankólia, feledékenység, pöffeszkedés, illogika, siránkozás, ingerültség –

A Hold –

Írja Olachaj ben Shybreeth.

Ezüstszürkén derengő fátyolos félhomály, minden valószínűség szerint valahol a víz fölött, de bizonytalan, hogy tó, folyó vagy tenger, csak a Hold csillog valahol, talán a mocsárban, a parton mohos kövek, sok folyondárral, iszalaggal, nem is fény, hanem visszfény.

Hogyan lép ön ebbe a világba? Vatta úr szavaival: on vous a trompé – ön be van csapva. Mindvégig mindenki be van csapva. Nincs fény. Visszfény. Bormester az üdülőbe utazik, a vonatban Greco-albumot nézeget. Íme a Hold festője. A kíntól megnyúlt arcok hátborzongató komikuma. Megszólal Schumann, a Hold zenéje, ezüstösfehér zene, zavaros, mint a levegő a holdvilágban. Táj: erdő éjfélkor. Boszorkányok táncolnak. Védőszent: Lady Macbeth. Az esemény lunáris. Trágár szavak bugyborékolnak fel. Csupa csalódás. Mindenki azt hiszi, de mindenki csalódik. Rousseau – Strindberg – Tolsztoj – Proust. Lunáris írók, mint Weininger és Freud. Hangnem b-moll. Vatta úr a lemurokról beszél, és Bachofent idézi a matriarchátussál. Midnight's madness, mondaná Shakespeare. Épület: labirintus. Zenei műfaj: a dal. Derengés, csökkent érzékenységű tudatok, álmok, a csuklyás megjelenik, a fej nélküli lovas, Lala, Angela, Fanny, Gitta, Marianne és a többi. Feminin férfiak (Misike, Vatta, Kanavász stb.) és maszkulin nők (Lala, Viktoriánné, Angela, Marianne) –

Mit akar ezzel mondani?

Ebben az elbeszélésben a természet kelleténél nagyobb arányokban szerepel. Tehát nem hiányzik. Csupa mítosz –

Élén a Lala-Fanny-Gitta triásszal, Kanavász ezredes párkáival –

A díszfelvonulást pedig, amely csaknem olyan rémületes, mint a Csajtorjánok, a női Hamlet zárja be, mindig a kettő között, to be or not to be, valódi kierkegaard-i alak, szerencsére Vatta úr akkor Kierkegaard-t még nem olvasta, mert akkor már ki se lehetett volna bírni –

Marianne-t ne bántsa. Az ön elbeszélésében a legkomikusabb jelenetnek azt tartom, amikor a kóbor kutyák között Mihály és Marianne, a két M, egymásnak kölcsönösen szerelmet vall, de egyik sem veszi észre, mit mondott –

Egyébként, mondom, hogy ön értékelésében fordított rendet követ, kénytelen vagyok fenntartani. A főalakok a háttérben, a jelentéktelenek az első vonalban. Ez így paradox. Persze az ön indirekt statusának ez így fekszik, és a humor műfajában csaknem kötelező. Én azonban főként Lala esetében nem fogadom el. Lala jelentéktelen. Lala az átlagnő –

Azt hiszem, szólt erre Bormester, a nők önt ezért a kifejezésért meg fogják gyilkolni –

Ami csak engem fog igazolni. Lala lényének meghatározása ez: énje rövid. Hosszú haj, rövid én. A dolog, mondjuk, normális keretek között nem is feltűnő. Csak amikor tovább nyújtózik, mint ameddig az ember énje ér –

Ne felejtse el, hogy Lala az egész elbeszélésben az egyetlen ténylegesen cselekvő személy, az egészet ő csinálja –

Azért áll a végén minden a feje tetején. Azért helyes az ön Greco meghatározása: a kíntól megnyúlt arcok hátborzongató komikuma. Még csak nem is szomorú. Bosszantóan röhögnivaló. S amennyiben ön a matriarchátus kezdeteit óhajtotta leírni, a dolog egyezik. A nőuralomnak feltétlenül ilyennek kell lenni. Ahogy Vatta úr mondta, ünnepélyes és agresszív, de sem aktív, sem egyszerű. Lala ünnepélyessége és agresszivitása persze a megdicsőülés jelenetében kulminál, amikor ő határtalan mohóságával – énje eszeveszett módon már a végtelenbe akar nyújtózni – élve a mennybe akar szállni. Ennél nagyobb szemtelenséget még nem láttam. Én az ön helyében Olachaj ben Shybreethnek azt a fejezetét is idéztem volna –

Ohó, kiált Bormester, tehát ön is Olachaj mesterre hivatkozik?

Azt a fejezetet is, amikor Gitta és Fanny Lalát ájultan az oltárról leszedi, félig megfagyva, az éhségtől eszméletlenül, fehér selyemruhája, szattyáncipője összepisálva és összekakálva, szájából rossz szagú sárga lé folyik, az oltáron az abrosz az ürüléktől bűzölög, Lala okádik és hörög és nyivákol, Fanny és Gitta a ruhát gyorsan leszedik, nedves törülközővel megtörlik, főképpen az ülepét, miközben Fannynak természetesen az összes titkos szavak ismételten eszébe jutnak, és úgy forró fürdőbe teszik, szájába bort töltenek, feldörzsölik, dunyhát melegítenek –

Mennybemenetel, szól Bormester.

Agresszivitásban, mondom én, a nő, ha kellő férfias szemérem nem fékezi, feltétlenül oda jut, hogy a szellemvilágba úgy lépne be, mintha az is piszoár lenne. Ezért kell megverni, ahogy azt Marianne elismerte, csak helyesen megverni. Ó, ha Lalát legalább egyszer életében seggbe rúgták volna! Lala iskolapéldája, hogy a nő, mint kezdeményező akarat, abszurd. Ezért a nőnek nincs zenéje –

Mondom, szól Bormester, hogy önt a nők meg fogják gyilkolni –

Lala főkérdése minden esetben, hogy tekintélyét (női voltát) miképpen tartsa fenn, másodsorban más ember (Kanavász, a titkos férj), elsősorban azonban önmaga előtt. Úgy látszik, önmagát mindvégig nem tudta meggyőzni. A tekintély számára mégiscsak a férfi maradt. Önmagát nem tudta meggyőzni arról, hogy a legmagasabb rendű lény a nő. Ez a bukás. Fontos kitérés: Lala és a lornyon. A lornyon a távlat pátosza, mint Nietzsche mondaná, amelyen keresztül a dolgokat leméri. Lala lornyon nélkül éppen olyan tehetetlen, mint a mágus formula nélkül. Lala önmaga komolyan vevését mindenekfölött komolyan veszi. Ezért ő humorisztikailag példaszerűen komikus, mert hiszen a humorisztika a nevetésen, illetve önmagam kinevetésén kezdődik. Lala humortalanul idióta. Semmiféle kritikát nem visel el. Ezért vallástalan. A legkevésbé természetesen az önkritikát. S hogy a kritikát mellőzze, az utat önmagához igyekszik meghosszabbítani, mint egy uralkodó. Legjobban szeretné, ha a megközelítést teljesen elvághatná. Ceremónia. Illem. Erkölcs. Tisztálkodás. A közvetlenség számára borzalom. Ezért borzalom számára a házasság, a közös ágy főképpen, amit csak azért óhajt, mert a nőt önmagában sohasem tudta legyőzni. Lala önmagát mint nagyon magas és távoli személyt tünteti fel (főként önmaga előtt), ezért ő szent, áldozat, anya helyett anya, családfő stb., éspedig minden különösebb rangmegjelölés nélkül, nem császárnő, nem királynő, nem apácafejedelem asszony, nem fűszeresné, nem igazgatónő, nem tanárnő, nem méltóságos asszony, nem szolgabíróné, nem ápolónő, nem divatárusnő, nem cselédszerző, de még kantinosné sem, kofa sem, mert ő e különlegesen magas és hatalmi helyzet megjelölését bizonytalanságban hagyja, betöltetlenül és megnevezetlenül, sőt megnevezhetetlenül, s ezt védelmezi hetykén és arrogánsan és állhatatosan és szigorúan és moráljával és elveivel és pedagógiájával és lornyonjával, de főként nyelvével és –

Nőiességével –

Úgy van. Nő, mondom én. Adandó alkalommal ezt mindig kiemeli. Gitta, ne felejtse el, hogy ön nő, szól. Hallja a hangját? Én hallom. Ez a szó az, amivel a játszmát meg lehet nyerni. Lala arc kifejezése ünnepélyes, szigorú, éles, fejét hátraszegi, ajkát összeszorítja, s az állandó feszült szorítástól szája körül sok-sok apró ránc keletkezett, amely ráncokat Fanny és Gitta különösképpen figyelte, és a ráncok lazább vagy feszesebb helyzetéból Lala kedélyállapotára bizonyos következtetéseket vont le, sőt e ráncokból, mint a dodonai nők a szent tölgyek suttogásából, még jósoltak is, persze nem sok jót, se maguk, se más számára –

Honnan ismeri ön Lalát?

Mondtam, hogy ehhez nem kell nagy ismeret, mert Lala az átlagnő. Milliószámra futkos. Ez az eszelős komolyság, ez a megrendítő derűtlenség. Ez a könnyezni való szemtelenség. A hangja, igen, ez az egzisztenciálisan fals hang. Lala nem hazudik. Nem, Lala alaphangja hamis. Így az őrültek intonálnak, de nem azok, a kisebbek, akiket bezárnak, mint Findzsa Szilárd, hanem akik monomániás agresszivitásukban az emberiség ügyeit intézik. Nézze meg, ahogy mozog, mintha palástban járna, kimondhatatlan méltósággal, eszeveszett kimértséggel, ahogy kezeit, mint Mózes a pusztában, mikor a kőből vizet fakaszt, fölemeli. Mágikus mozgás, újfent –

Nevetséges.

Teljes mértékben. Nevetséges, mert önmagát a többi embertől elhatárolja. Amit művel, az tilos, ezért groteszk. És Lala vallása? A klerikális ateizmus. Hitetlen az összes ceremóniák betartásával. Ez a szerénytelen rögeszme, Isten azért van, hogy őt kiszolgálja. Hogy apotheozisban részesüljön. Mitológiája szigorú és kedélytelen. A házirend, a világ leglaposabb irrealitása, a rántást csak balról jobbra szabad keverni, és a krumplit a vízben nem szabad megsózni. Titkos szenvedélye a gyomorpálinka lefekvés előtt két pohárral. Ez számára a bűn, amit önmagának engedélyez. Természetesen műfogsora van, éjszaka pohárba teszi, de erről csak Fanny tud, ő pedig nem mer róla beszélni. Gitta csak akkor tudta meg, amikor a mennybemenetelkor az oltárról leszedték, a fogsor szájából kiesett. Platonka fölvette, és ezt kérdezte: Ji ezs? Bunya hugyok! Tedd le, szólt Gitta. Bunya hugyok, kiált Platon, pfuj? Azzal a földhöz vágta, és a fogsor darabokra tört –

Honnan tudja ezt?

A Rakoncátlan masamódok száznyolcvanegyedik lapján ön is megtalálja –

A magam részéről, szól Bormester, ezek után még néhány magyarázó szót nélkülözhetetlennek tartok –

Lalát óhajtja mentegetni?

Én, válaszolt Bormester, a nőolvasóhoz szeretnék fordulni –

Fölöslegesnek tartom –

Komolyan gondolom. Elvégre az előbb azt ígértem, hogy a női nemmel szemben elkövetett hibámat jóvá fogom tenni, s most íme, huszonegy nőről van szó, akiknek szerepeltetése e hibát nemhogy nem tette jóvá, sőt. Bármelyik hölgy erre azt mondhatná, én ezt a magam és az összes nők nevében kikérem magamnak. Én ezt az ön kísérletét, hogy az összes nőket ilyen megalázó alakban tüntesse fel, visszautasítom. Főalaknak ön ezt a Lala nevű szörnyet tette meg, ez az alak valótlan. Ilyen nő nincs. Fanny? Szerencséje, hogy félkegyelműnek mondja, különben obszcén monológjáért még meg is haragudnék. Gitta? Bevallom, Gittát nem értem. Hiszen ő Kanavász ezredes felesége, gondja nincs, fia van, ha ez a fiú idióta is, de mit akar? Angela? Ó, ön Angelát félreérti. Igen derék asszonyka, főz és takarít, talán nem egészen helyesen és elkésve, de négy év alatt négy gyermeket szül, és magát a családnak feláldozza. Amit azonban a leghatározottabban visszautasítok, az Hertha jellemzése. Ön Herthát rosszhiszeműen félremagyarázza. Nála ez a sokirányú érdeklődés a vonzalom jele, és mi, nők ezt nagyon jól értjük. Aztán Kolifantné, a kapzsi állat, Tatamotné a főzőcskéjével, a házsártos Viktoridnné, ezek a förtelmes Csajtorjánok, végül ez a nőietlen Marianne. Ön azt mondta, hogy a valóságnak megfelelő rajzot nyújt. Ez önnek a valóság? Szégyellje magát. Ön hazudik. A vicc kedvéért? Tartson mértéket. Ezt az egész részt ön azonnal vonja vissza.

Természetesen én az illető hölgynek kénytelen lennék ilyesféle választ adni, hogy Madame (Mademoiselle), ön egy pillanatig se legyen abban a tévedésben, hogy ezt a hajmeresztő komédiát azért mondtam el. Miért? Mert életemben a legtöbbet, bevallom, Istentől szenvedtem. De Isten után közvetlenül és azonnal a legtöbbet a nőktől szenvedtem. Ön ebben a hiszemben van, de csalódik. Ön talán azt hinné, hogy Uram, Teremtőm, mennyit szenvedhet ez az ember, hogy kénytelen volt ilyen fogcsikorgatva hahotázni, éppen a nőkön! Ez nem igaz. Madame (Mademoiselle), ön abból az előfeltételből indul ki, hogy önöket, nőket csak imádni lehet (sőt kell), s amennyiben valaki a nőket ilyen komikus őrülteknek tünteti fel, ezt csak a keserves és szenvedésteljes csalódás idézhette. Ó, miért nem fordult ön valamilyen igazi nőhöz? Ön talán azt is kérdezhetné, miért nem fordult ön hozzám? Ah! Ez igazán eszembe se jutott. Persze, meg vagyok győződve arról, ha önhöz fordultam volna, mindazt, amit most elbeszéltem, elkerülhettem volna! Milyen ostoba is voltam! Én tudom, Madame, hogy ön angyallelkű és nemes és melegszívű és áldozatkész és türelmes és belátó és szorgalmas és megértő, és kedélye tiszta és derült és békés és nem szájas, és önfegyelme határtalan és nem kicsinyes és nem féltékeny és nem komisz és nem babonás és nem pletykás és nem veszekszik, végül is Olachaj ben Shybreeth által oly egzaktul felsorolt bűnlajstrom egyetlen pontjában sem vétkes, és önre a rakoncátlan masamód meghatározása egyáltalában nem is illik, ellenkezőleg, ön példás feleség, gondos anya, forró szerető, eszményi élettárs, bűbájos tündér, igen, angyal, maradjunk ennél a kifejezésnél, ön angyal. Én tudom, hogy a legnagyobb hibát akkor követtem el, amikor nem önhöz fordultam. Akkor persze minden egészen másképpen lett volna, mint ahogy az ön életében, Madame, tényleg minden egészen más, hiszen önférjével valóságos édenkerti életet él, ön mellett férje is, fia is, bátyja is az üdvösség egy nemében részesül –

Látja, Madame, én házasságomat a következőképpen fogalmaztam meg: összes bűneim vezeklésére adatott mellém és küldetett a bosszú angyalának helyetteseként a feleség. Amíg én az angyal (Angela) tüzes korbácsának csapásai alól magamat kivonni igyekeztem, addig én szenvedtem, olyan eszeveszetten, ahogy csak férfiak szenvedni szoktak (lásd kávéház, korcsma, kártya, mozi). Fogcsikorgatva és tehetetlenül, mint ez a hülye Misike és Kanavász ezredes, akik a moziban ülnek, és könnyeik csurognak, mert minden perc nyereség, amit házon kívül tudnak tölteni, a házsártos, zsémbes, veszekedő, ingerült, aljas, követelő, szeszélyes, komisz, hitvány, közönséges, irigy, bosszúálló, megmérgezett, gyengédtelen, nyelves, kicsinyes, értelmetlen, hóbortos asszony közvetlen körén kívül, mondom, amíg én a bosszú angyalának korbácsa alól meg akartam szökni, addig nyöszörögtem. Igaz, aránylag későn, de felismertem, hogy engem, kérem, nem ártatlanul püfölnek. Semmi méltatlanság velem nem történik. Ezt én Lalától és Gittától és Herthától és Mariannetól tanultam, és ezért én őnekik határtalanul hálás vagyok. Éppen ezért Madame (Mademoiselle), ismételten kérem, ne higgye, hogy amiért én ezt a huszonegy nőt így szerepeltettem, szenvedésemért bosszút akartam állni –

Fejezze már be, az ég áldja meg, kiáltok Bormesterre. Azt hiszem, most már nem következik egyéb, mint ima a nőhöz –

Méltó befejezés lenne, szólt ő.

Ez a Yorick nekem nagyon Giotto-szerű, mondom, édeskés –

Ne felejtse el, válaszolt Bormester, hogy a végén az egész banda megbukik, egyedül Jávorka –

Azt én már az elején tudtam. Csak azt nem, hogy Jávorka miképpen fog megdicsőülni. Mikor aztán Marianne Vatta úrra ráolvasta, hogy ezzel az ő iróniájával egy szép napon nevetségessé fog válni –

A megjegyzést fölöslegesnek tartja?

Úgy fogom fel, hogy a gyengébbek kedvéért történik. Az ön Yorickja olyan rózsaszín és világoskék, mint a hellenisztikus szentek, mondja, nem volt ez a Jávorka tetves?

Nem tudok róla. Lehet. De ha volt is, Marianne biztosan tisztogatta, és erről a tárgyról nem beszéltek –

Az ő sajátságos öltözködési és vetkőzési módjának az egyenes következménye kellett legyen, és így a Kanavász-ház rigorista tisztálkodás-hisztériájának ellenpontja. Nem túl rokonszenves. A megváltottság állapotában édeleg, s ezen az ablakon minden problémát kihajít. Jávorka olyan félkegyelmű, mint Fanny, csak nem Ödönkéje van, hanem kecskéje –

Mindez nem titok, sőt –

Miért nem engedi, hogy Marianne Jávorkához menjen feleségül? Ugyanazért, amiért Simort nem ereszti Velencébe?

Nem. Kornél társaságában mindenki forradalmárnak vallja magát, még Vatta úr is, bár, saját paradox módján, a távlatot egyedül Jávorka tartja azzal a véleményével, hogy nem valami magasrendű, de igen jóravaló gondolat. Mikor aztán a helyzet meleg lesz, hogy bőrét mentse, mindenki tagad, egyedül Jávorka –

Így van helyesen. Szóval Jávorka az egyetlen forradalmár. És Marianne-nal mi történik?

Miért kérdezi?

Mert hibának tartom, hogy elejti. Nézetem szerint Marianne Jávorkának a fogházba kosztot visz, főképpen gyümölcsöt és tejet –

Szamárság, felel Bormester. Ön nagyon jól tudja, hogy Marianne nem Jávorkába szerelmes, hanem részint Vatta úrba, részint Misikébe, de kettő között marad, mindig kettő között –

Igen, Marianne azért visz kosztot, mert nem szerelmes. Ön Marianneját ennyire nem ismeri? Mindenesetre Yorick lemaradt –

Yoricknak a Marianne-nal való házasság komolyan eszébe sem jut, részint mert kecskéjével meg van elégedve, részint pedig Marianne-tól fél –

Ez a félelem a megváltásban való derűs bizonyosság ellentéte és ellensúlya. Jávorka elfogatása azonban természetes és törvényszerű. Biztosan észrevette, hogy az egész elbeszélésben Jávorka a leginkább politikus, Herstal Raimund a leginkább apolitikus –

Igen. A publikált élet ugyanis a valódi élet megfordítása –

Ennek a két embernek össze kellett ugrania. Herstal volt az erősebb. Herstalból egyelőre még csak igen kis darabka látszik. Nem baj, majd megnő. Hiszen még csak tizennégyben vagyunk. Még sápadt. Még nem szagolt vért. Sőt még nem ivott –

És a jóslatok?

Ítélje meg önmaga. Mint az előbbi részletekben, itt is egész sereg jóslat, amelyek közül a legvalószínűtlenebb teljesül –

Amely a történet módfölött értelmes voltát igazolja –

Főként azt, hogy a legostobább ember –

A legreálisabb –

Ön a fantasztákkal rokonszenvez?

Még mindig a legjobb. Az élet őrületéből büntetlenül kijózanodni nem lehet. Tudomásul veszem –

Kivéve –

Persze, kivéve. De ezt tudjuk –

A főviccet, szólt ő, mégsem értette el –

Én, mondom, négy főviccet látok. Az első: aki nem szerelmes, ne házasodjék (Misike, Kanavász, Gitta, Angela, Findzsa, Dolores stb.). A második: akinek nincs meggyőződése, annak szája ne járjon (Vatta úr, Ambrus, Kornél srb.). A harmadik: aki esténként gyomorpálinkát iszik (zugivó), az ne akarjon élve a mennybe szállni (Lala).

Látszik, hogy Olachaj mester könyvét figyelmesen olvasta.

Bevallom –

A fővicc, kérem, Ödönke, vagyis a Rakoncátlan masamódok utolsó fejezete, amelynek címe: Báb és álarc.

Régi elméletére tér vissza –

Mondjuk, monomániámra. Mert hát nekem is van, hiszen én is kukacos vagyok. Ön hősnek még Hedryt is kinevezte, közben nem vette észre, hogy a tulajdonképpeni hős –

Ödön –

Úgy van. Emlékszik Iván elbeszélésére a Csendes otthonról?

Nagy vonalakban –

Főként arra, hogy Iván az egymástól összelopkodott holmit hogyan nevezte el? Lelkiismeretének nevezte. Nézetem szerint igen egzaktul. A lelkiismeret az a valami, amit mi a másik ember elől oly gondosan elrejtünk. Lelkiismeretünk, hogy engedelmével mondjam, csak a zárójelben jut szóhoz. Miért? Mert ott nem lehet hazudni. Viszont a dolgokra lényeges befolyása nincs, hiszen nem hallható. Még csak le se kell tagadni. Ugyanakkor a lelkiismeret az a valamicske, ahol az ember mindig és kivétel nélkül valóságosan él. Muszáj. Ezért valódi életünk a zárójelben, a titkos szavakban, az elhallgatásban játszódik le. Valódi lényünk a parole intérieure. Ezért vagyunk maszkok, illetve lárvák. Az egyes emberek lelkiismerete között levő különbség óriási lehet. Lináé elég silány, néhány kanál, harisnyakötő, szappan, zsebkendő, ami az ő lelkiismeretét terheli. Vászolyné lelkiismerete pazar. A leltárt hallotta. Első pillanatra a lelkiismeret és Ödönke ugyanannak a valamicskének látszik –

Fünklein, ahogy Meister Eckehart mondja –

A léleklángocska. Ha az emberből ez hiányzik, akkor mi lesz? Megmondom. Akkor az a valami lesz, ami Ödönke. Báb lesz. Fétis. –

Puff –

Meg van lepve?

Kellemesen. Az ön Olachaj mestere mélyebb, mint gondoltam –

Én őt kezdettől fogva tiszteltem. Miért? Mert látszólag olyan bárgyú realista? Én az ő realizmusának valódi jelentőségét értettem. Ő, ha szabad így mondanom, az Alles ist ein Gleichnis alapján áll, neki az, ami történik, csak a magra visszazárva válik értelmessé. Mi az a fétis? Az imént az öreg Cimucka bácsiról beszéltem, aki egyébként abban a házban lakott, ahol Kornél, most nem tartottam szükségesnek újra megemlíteni. Cimucka, ez a vén tolvaj és csibész, egész életét elpocsékolta, de az életszentség utolsó szikráját (Ödönkét? mondja ön?) azzal, hogy ládájában búzát vet, megmentette. Nos, kérem szépen, a dolog nem így van. Bár mindenkinek megvan a maga búzaládája, de mindenkinek megvan a maga Ödönkéje is. A kettő, bár összetévesztésig hasonlít. egymásra, nem ugyanaz. Éppen ez a humor. A búzaláda éppen Ödönke ellentéte. Érti? Ön ezt akkor fanyalogva hallgatta, mondjuk, csak illedelemből, de unta. Lássa, mi lett a búzaládából? Kiderült, hogy Cimucka bácsi az egyetlen igaz ember. A többi mind fétisimádó. Misike? Saját külön fétisével, az ő Hattyúlovagságával. Lala? Mit gondol, hol van Lala fétise? Kanavászban? Nem. Tibold esperesben? Nem. A lornyonban? Nem. Archibaldban? Nem. A gyomorpálinkában? Nem. Lala fétise a fekete tábla. Ez az ő léleklángocskája. Hopp! A lángocska Lala szívéből kiugrott, és mi lett belőle? Fekete tábla. Ez az ő lelkiismerete. Angeláról tudjuk. Vatta úrról is. Az ő Ödönkéje Párizs, a kultúrfétis. Marianne? Ő itt is a kettő között van, igen is meg nem is. Tibold atya fétise a spékelt pulykacomb. Archibaldé természetesen Princeps Sol. Az egész pereputty bálványimádó, és Jávorka azért oly megható, mert ő legalább a kecskét imádja. Olachaj mester távolról sem olyan realista, mint hiszi. Nála nem az esemény a fontos, hanem annak pneumatikus valőrje. Helyesen mondom?

Pillanatnyilag alkalmasabb kifejezést nem találok –

Akkor maradjunk ebben. Pneumatikus valőr. Tudja, én egy időben sokat jártam színházba, sok színművet is olvastam, és akkor azon tűnődtem, hogy a mi polgári világunknak miért nincs drámája. Mert senki a polgári életből a pneumatikus valőrt a realitásbot kiolvasztani nem tudja. A létezés ma is pont olyan, mint egyébkor. De az események merő leírásánál maradnak. Mint a festők a merő dokumentációnál. Azt hiszik, a realitás önmagában értelmes. Az előbb azt merészeltem mondani, a hülyék csak azt hiszik el, ami valóban megtörtént. Kezd világosodni?

Értem, mondom, ön szerint Olachaj ben Shybreeth érdeme –

Szóról szóra. A Rakoncátlan masamódok egyszerű polgári realista elbeszélésnek látszik, az utolsó, vagyis a Báb és álarc fejezete nélkül. Ebben a fejezetben kiderül, hogy a mi korunk a másiktól csak szimbolikában különbözik –

Az események egymásutánját készpénznek venni és annál megállni nem szabad –

Úgy. A dolgokat az értelemre vissza kell zárni, sőt vissza kell nyitni (talán előrenyitni, rányitni). Most már érti –

Remélem –

S ha az értelemre rányitotta, mi történik? Dráma. Nézze Gittát. Tökéletes dráma. Kanavászt. Dráma. Jávorkat. Dráma. Vatta urat. Dráma. Lalát. Dráma. Findzsát. Dráma. Simort. Dráma. Csupa dráma, amelyen csak a végső instanciából tudok nevetni, mert kérem, Ödönkén csak akkor tudok nevetni, ha búzaládám megvan –

Azt a részt, amelyik most következik, én párhuzamos életrajzaim korszakának hívom, éspedig nem egészen ok nélkül. Amiért én kénytelen is voltam így elnevezni, azért történt, mert amint bizonyára jól tudja, igen sok embernek valamely ponton élete kettéválik. Ismerek olyan esetet is, amikor az ember élete három ágra szakad. Biztosan tudja, mire gondolok. Az ember az egyik életét éli, de ugyanakkor a másikat ugyanolyan könnyen, sőt egészen természetesen nemcsak élhetné, hanem ténylegesen éli, pont olyan, hogy is mondjam csak, fölösleges magyarázni. Sajnos itt a könnyen érthetőségre nem lehetek tekintettel. Ha ön azt kérdezné, melyik történt meg valójában, mondjuk a hivatalos curriculum szerint, akkor ön, engedelmével, merő ostobaságot kérdezne, mert mind a kettő egyenlő valóságeséllyel történt. Ha pedig más, valamilyen objektív tanút akarna megkérdezni, erre azt mondanám, semmiféle tanú nem tudhatja, hogy az ember, szóval, nem igaz?

Amikor huszonöt éves koromban katonának bevonultam, a tiszti iskolát elvégeztem, és mint őrmestert a csapathoz beosztottak, parancsnokom (apósom, Kanavász vezérőrnagy) azt mondta: Tessék, választhat, melyik harctérre megy, az északira vagy a délire. Igazán lekötelez, mondom erre én, hogy választást enged.

Attól a pillanattól fogva én a déli harctérre mentem, pont úgy éltem, mintha az északira mentem volna, de az északira mentem, és pont úgy éltem, mintha a délin lettem volna. Igenis én tudtam, hol vagyok. Én tudtam, hogy mind a kettőn ott vagyok. Persze ma sem tudom megmondani, hol voltam, északon vagy délen. Ezért vagyok kénytelen ezt a periódust párhuzamos életrajzaim korszakának elnevezni. A legelső időben, mikor a frontra kimentem, alig tudtam föleszmélni. Homályosan is emlékszem. Arra is gondoltam, ha én ezt az időt megkísérelném leírni, ezt kéthasábosan kellene írnom, de a két hasábot az olvasónak egyszerre kellene olvasnia. Ne nevessen. Az élet többszólamúságát akkor fedeztem fel, éspedig nem úgy, hogy a külső élethez belsőt, valóságoshoz valamilyen képzeltet gondoltam ki, ami elég gyakori, hanem egyszerre két helyen voltam.

Mondom, ebben a részben, a legnagyobb sajnálatomra, a közérthetőségre nem lehetek tekintettel. Mivel egyszerre csak egy szám van, előbb az egyiket mondom, aztán a másikat, de tulajdonképpen egyszerre kellene mind a kettőt. Úgy történik ez, mint amikor a színpad ketté van osztva, a néző mind a két színt egyszerre látja, mi az, ami az egyik helyen, mi az, ami a másik helyen történik. A dolgot bonyolítja, hogy mindkét színen egyszerre én játszom, és a két szín állandóan távolodik egymástól. Elgondolhatja, hogy eleinte mennyire szédelegtem. Az angyalát, mondtam, hogyan lehet? Ilyesmiről sohasem hallottam. Az orvosok azt mondanák, hogy ez szkizofrénia, de az orvosok mondtak már nagyobb hülyeséget is, na mindegy, ezt a paralel életet csak nehezen szoktam meg, néha arra is gondoltam, mi az ördögöt csinálok délen, ha északon agyonlőnek? Később megszoktam, ha nem is egészen, mert az ilyesmi végeredményben nem természetes. Így, mondom, kétfelé éltem, eleinte aránylag érdektelen külsőségek közepette. A dolog akkor vált izgalmassá, amikor az ország határát átléptem, északon és délen egyszerre. Északon az oroszok elfogtak, nagy sereg fogollyal együtt bevagonoztak. A vonat megindult északnak. Ugyanakkor a határon és a vonalakon átszöktem, polgári ruhát szereztem, és tehervonatba rejtőzve dél felé utaztam. Egyszerre. Északon mentem, ötvenöt emberrel bezárva a vagonba, délfelé a tehervonat hordói közé bújva, ez, mondom, az én párhuzamos életrajzaim korszaka –

Tartalom

Következő