Tartalom

Következő

IV.

GONG

Nápolyban mindjárt a kikötőbe mentem, és tényleg, az afrikai hajó indulásra készen állt. Átellenben a kis mólóról néztem. Ott ült egy ember, lábát lógatta, és a vízben úszó narancshéjra köpött. Minden köpés talált. Átlag félpercenkint, mikor szájában elég sűrű és tömör nyál összegyűlt, kicsit előrehajolt, a narancshéjat élesen nézte, aztán orcáit felfújta és lőtt. A narancshéj megbillent, és jelezte, hogy a lövés talált. Rögtön melléje ültem, és én is megpróbáltam.

Ne fáradjon, szólt ő. Ilyen korban ezt már nem lehet megtanulni. Tíz éven alul kell kezdeni, mint a zongorát.

Hol tanulta?

Otthon, Koppenhágában –

Dán?

Nevem Melius –

Melius viaszkereskedő volt, mint mondta, a németek oldalán a háborúba fegyveresen beavatkozott, de aztán átment a franciákhoz, a fogolytáborból megszökött, és Afrikába akart menni, de tévedésből olyan hajóra szállt, amely csak Nápolyig jött –

Ön is Afrikába?

Ön is?

Hosszasan az afrikai hajóra néztünk. Kéménye csendesen füstölt.

Melius száját felfújta, és a köpés fütyülve repült. Talált.

Mindig talál? kérdem.

Száz közül kilencvennyolc. Tulajdonképpen világbajnoki százalék, de nem helyezek rá súlyt –

Elmondom, hogyan kerültem ide. Melius rám néz, és azt mondja: Elég erős.

Miért?

Amott a parton öt és hat közt két katonai csendőr szokott – Tudja, őrjárat. Egyedül nem bírok velük. Ruhájukat megszerezzük, és elutazunk Afrikába –

Öt és hat közt? Akkor mennünk kell –

Még négy sincs –

Szünet.

Most már jó itt, szólt, valami csatát nyertek. Egy hónapja vesztésben voltak, akkor kellemetlen volt, mindig kerestek, mindenkit be akartak zárni és agyonlőni, kémek, azt hitték, tudja –

Értem, mondom én.

Fölkerekedtünk, és a városból kimentünk a tengerparton a sziklák alatt.

Torkát elkapni és jól fejbe vágni, hogy eszméletét veszítse, szólt Melius. Csinált már ilyet?

Nem –

Gondoljon Afrikára. Akkor menni fog. Ha nem sikerül, akkor puff, érti?

Hogyne –

A sziklák mögé rejtőztünk. Jó, marokba illő követ kerestem, és azt szorongattam. Tíz perc múlva jött a két csendőr. Eléje ugrottam, jobb kézzel torkon fogtam, és a kővel halántékon vágtam, aztán rátérdeltem, és nyakát szorítottam.

Már jó lesz, mondta Melius.

A két csendőrt a sziklák mögé cipeltük.

Ön ezzel az emberrel elég szigorúan bánt.

Hogyhogy?

Azt hiszem, kimúlt –

Csak nem?

Melius saját csendőre fölé hajolt és nézte.

Hm, szólt egy idő múlva.

Ennek is vége. Tudja, én papi családban nevelkedtem –

Ezt is ott tanulta?

Nem. Csak. Mindig meg vagyok illetődve, mikor valaki idő előtt költözik el –

Félóra múlva csendőr-egyenruhában a város felé ballagtunk. Ha bármi történik, én rákiáltok önre: Hehele-hijja! Villámló szemekkel és mintha a belét akarnám kitépni. Érti? Hehele-hijja! Ön erre nem ijed meg, hanem feszes vigyázzba áll, tiszteleg, és amilyen dühösen csak tudja, rám rivall: Burramoro!

Ez az egész?

Majd meglátja. Biztos hatás. Még senkit sem ismertem, aki ellen tudott volna állni. Majd meglátja. Én ismerem a bennszülötteket –

Melius útközben a korcsmában poggyászát is fölszedte. Kis doboz volt, kenyérzsákjába tette. Még van időnk, hét múlt. A hajó kilenckor indul. Az egyik csendőrnek volt némi pénze. Ittunk.

Háromnegyed kilenckor a parton a szuronyt feltűztük, és a hídon a hajóra mentünk. A jegyszedő tisztelgett. Melius egyenesen az étterembe ment. Beléptünk, és az ajtóban rám kiált éles fejhangon: Hehele-hijja! Én azonnal vigyázzba vágom magam, tisztelgek, és dühösen rákiáltok: Burramoro.

A pincérek megijedtek. Melius a főpincérhez lépett és igazoltatta. A főpincér félrevonta, és valamit magyarázott. Én az ajtóban álltam feltűzött szuronnyal. Később a bárba, majd a konyhába mentünk. Melius végigment az első osztályú fedélzeten, és mindenkit megnézett. A kapitány tüstént odajött és érdeklődött. Melius élesen rám visít: Hehele-hijja!

Én vigyázzba állok, és forrongó dühvel kiáltom: Burramoro.

A kapitány gyorsan két lépést hátrált, és kezét sapkájához emelte. Bocsánat, szólt, nem tudtam –

Adasson nekünk kabint, szólt Melius udvariasan, és elmentünk. Harmadszor csengettek, és a hajó máris indult. A főpincér vacsorát hozott, a kabinba egy üveg gint és szódát küldött. Korán reggel Melius útlevélvizsgálatot tartott. Tudja, itt mindenkinek vaj van a fején. Egyébként ez mindenütt így van, mindenütt mindenkinek vaj van a fején. Ezért a rendőrségnek mindig nyert ügye van. Minden útlevelet lebélyegzett, és ezért tizennyolc líra harminchatot szedett be. (Nem szabad kerek összegnek lenni, érti?) A nyugtákat én állítottam ki.

Honnan szedte ezeket a bélyegzőket? kérdem a kabinban.

Melius kis dobozát előszedte. Tudja, mi ez? Bélyegzőkészlet. Húsz perc alatt bármilyen bélyegzőt meg tudok csinálni. Ez ma elengedhetetlen. Bélyegző nélkül a bennszülöttek között nem tudna megélni. Nézze, itt van, amit ma csináltam. 325/IV. a. – L. N. C. – Napoli. Ügyes? Az utasok útlevelét ezzel bélyegeztem. Jól jövedelmezett. A szökevények még külön fizettek, nézze, valami háromezer líra, a fele az öné.

Ezt is a papi családban tanulta?

A papoktól az ember sokat tanul. Még jót is. Legtöbbször fordítva kell csinálni.

Ah, szólok erre én, most kezdem csak csodálni önt –

Mi van ezen csodálnivaló? A Kongóhoz üveggyönggyel megyek, ide bélyegzővel jövök. A bennszülöttek mindenütt egyformák –

Ezt a szót, hogy bennszülöttek, ön találta ki?

Én. Miért? Annyira tetszik? Önnek adom –

Mindig jobban csodálom önt.

Inkább adjon cigarettát. Láttam, hogy a steward a zsebét alaposan megtömte.

Tessék. Iszunk egy gint?

Ittunk.

A megérkezés simán ment. Melius meg én szállottunk ki elsőnek. Melius a parti őrséghez ment, írást mutatott fel nyolc különböző bélyegzővel, és azt kérdezte, hogy a parancsnokság merre van. Mikor megmutatták, tisztelegtünk –

Reggel Tjuzemkij bejött, és az ágyamra ült.

Szerencse, hogy már tavaszodik –

Mi baj? kérdem.

A forradalmi és az ellenforradalmi csapatok is erre jönnek. Úgy látszik, nagy összecsapás –

Mit tanácsolsz?

Tjuzemkij keresztet vetett. Elmenni, mondta. Elmenni, amilyen messze csak lehet –

Hová?

A tajgába.

Bolond vagy.

A tajga jó. Különösen nyáron. Sok vad. Nincs hideg. Nem találnak meg. Viszünk puskát, töltényt, vadászunk, van víz, sok a hal –

És Tamara?

Velünk jön. Sokan mennek, reggel is láttam, kocsit vesznek, öregek, nők, gyerekek, felpakolnak, és mennek a tajgába. Sok hal, vad, őszre majd csak csend lesz –

Ismét keresztet vet.

Egy hét alatt a fogolytábor csaknem kiürült, mindenki megszökött, a fele a vörösekhez, fele a fehérekhez, bolondok –

Tamara éppen bejött.

Gyere ide, Tamara. Tjuzemkij azt mondja, hogy menjünk a tajgába. Jössz?

A tajga jó, szólt, különösen nyáron.

Marsall, szólok.

A kutya felugrik, odajön, és rám néz. Marsall, mondom, te mit szólsz hozzá? Menjünk a tajgába?

Marsall felugrik, csahol és futkos. Látod, mondja Tamara, ő is azt mondja –

Kibújok az ágyból, és öltözni kezdek. Mikor indulunk?

Tjuzemkij számol: két puska, van, töltény, van, kocsi, takaró, kés, edény, fejsze, kanál, gyufa, gyertya, zsák liszt, van –

Harmadnap, verőfényes áprilisi napon Tamara, Tjuzemkij és én Marsallal együtt a tajgába indultunk. Az utolsó pillanatban sikerült lovat szerezni. Tjuzemkij a kocsira még föltette ikonját, szereztünk egy kis krumplit, hagymát, egy tömb vajat és Tamarának egy pár cipőt. Nyolc-tíz nap alatt ott vagyunk. A fogolytábor üres volt, Keletről ágyúdörgés hallatszott.

Egyenesen északnak mentünk. A puszta már zöldülni kezdett, csak az északi árkokban volt hó. Marsall elöl ment, és időnkint visszanézett. Másnap este a folyót elértük, és reggel megpróbáltunk halászni. Mindjárt két nagy halat fogtunk és megfőztük. Este a ponyva alatt aludtunk, Tamara meg én közös takaró alatt, Tjuzemkij külön. Marsall a kocsinál őrködött.

Az idő rohamosan javult, mikor a nagy erdőt elértük, már meleg volt. Hol állunk meg? Csak beljebb, beljebb, északra. Tjuzemkij a tajgát itt elég jól ismerte. Hatodik napja nem láttunk embert. Végül elhagyott kunyhóhoz értünk. Még két nap, szólt Tjuzemkij. A folyó partjától tízpercnyire letelepedtünk. Mindjárt aznap két fajdot lőttünk. A fejsze és a fűrész dolgozni kezdett, egy hét múlva készen állt a ház, még asztal és szék és ágy is, tűzhely. Tjuzemkij szarvast lőtt, és Marsall egész nap nyulakra vadászott –

és este már polgári ruhában sétáltunk, és a Hotel Hannibalban szobát foglaltunk. Melius korán lefeküdt, én meg fölmentem a kaszinóba, hogy a rulettet megnézzem. Aránylag jó napom volt, éjfélre már tizenkétezer lírát nyertem. Ekkor gondoltam egyet, ezer lírát föltettem a húszasra, csak úgy sugallatból. Bevágott. Most az egészet áttettem a manque-ra. Bevágott. Most a vörösre. Bevágott. Megint a vörösre. Megint a vörösre. Mindenki izzadt. A krupié reszketett. Most át a feketére. Nyertem. A bank bezárt.

Do you speak English? kérdezte egy amerikai.

Yes, sir, mondom.

Mister Cullachi pókerjátszmát ajánlott fel, de nem itt, inkább jachtján, lent az öbölben. Kocsira ültünk.

Ön hidegvérűen játszik, szólt.

Van amerikai cigarettája? kérdem.

Please.

A jachtot Dianának hívták, mint Mr. Cullachi nejét. A fedélzeten whiskyt ittunk, és elővettük a kártyát. Már hajnalodott, amikor tizenötezerig jutottam.

Este folytatjuk, mondom, kicsit álmos vagyok, ma jöttem Európából –

Tegye fel a tizenötezret, szól Cullachi idegesen.

Tessék –

Nyertem.

Tegye fel mind a harmincat –

Ön nem játszik hidegvérűen, Mr. Cullachi, mondom.

Fölteszi?

Yes. Nyertem.

Tegye fel mind a hatvanat, én fölteszem Dianát –

A hajót vagy a nőt?

Először a hajót.

Nyertem.

Cullachi verejtékezett.

Devil, devil. Tegye fel a hajót, fölteszem a nőt –

Mr. Cullachi, ez az utolsó. A nőt még megnyerem, de gyermekeit nem vagyok hajlandó, lássa be, nekem sok –

Fölteszi?

Of course –

Nyertem.

A nap már régen fent volt. A városba indultam, és Meliust kerestem. Hol lehet? Biztos, valamilyen hatóság közelében. Melius, a bélyegzők, az egyenruha, a hivatal és a bennszülöttek. Csakugyan, az amerikai konzulátus mellett, egy bárban megtaláltam.

Éppen valami ügyet intézett el, arckifejezéséből ítélve a lehető legkedvezőbben.

Mit csinál?

Amerikai vízumot adok el, már kilencet eladtam, per ötszáz líra.

Bagatell, mondom én, igyunk egy gint –

Ön felvág. Mit csinált? Keresett valamit?

Megmutatom, hogy zsebemben mennyi pénz van. Aztán még egy jacht és egy nő –

Nő? Milyen?

Szőke, amerikai, mint egy filmsztár –

Ah, ön kártyázott –

Eltalálta.

És mihez fog?

Meghívom önt, legyen jachtom kapitánya. Elfogadja?

Boldogan. Veszünk néhány ágyút, és kalózkodásra rendezkedünk be –

Tiltakozom. Én háborúból jövök, és a lövöldözésből elegem van –

Helyes, akkor hajózzunk Dél-Amerikába –

Inkább Mexikó –

Legyen Mexikó. És mit csinál a nővel?

Visszaadom Mr. Cullachinak –

Ingyen?

Barátságból. Vagy óhajtja?

Köszönöm. A leghosszabb idő, amit nővel életemben eltöltöttem, egyszer volt, harmincöt perc –

Mikor elfogtak, ötvenöt emberrel a marhakocsiba zártak, és mentünk. A rácsos ablakon át láttam, hogy homok, lucfenyő és varjak. Lengyelország. Homok, lucfenyő és varjak. Órákon át, napokon át, folyton-folyton, homok, lucfenyő és varjak. Enni nem kaptunk. A kocsiban két ember meghalt. Kint homok, lucfenyő és varjak. Negyedik nap a vonat megállt, és kosarakat hoztak. Az ajtót kinyitották, és a kosarat beborították. Az emberek megrohanták. Az egyik ráfeküdt, és zsebébe tömte. A másik erre zsebét kitépte, a harmadik mellbe lökte, és kezéből kiszedte. Egymást rúgták. Üvöltöttek. Ötven ember dühöngve, egymás haján és hátán és oldalán és térdén és fején a kukoricalepényért viaskodott. A lepény morzsákra hullott. Széttaposták, és egymásra kenték, és talpukra ragadt, és a deszkarések között eltűnt. Egyetlenegyet sem ettek meg. Én az ablaknál oldalt álltam. Minek? Ebből úgyse jut se nekem, se másnak. Legalább nem szerzek kék foltokat és zúzódást. Agyam az éhségtől égett. Kinéztem. Állomás. Több férfi és nő megrettenve nézett. Az egyik nő hozzám jön, és kenyeret ad. Világoskék szeme van, szőke, szürke pamutkabátban. A rácsos ablakot nem éri el, megkéri az őrt, hogy tűzze szuronyára, és nyújtsa fel nekem.

Ez a nő volt Tamara. Tudod, Michail, szólt később, azt az arcodat sohasem felejtem el. Michailnak hívott, csak ritkán Misának, még a leggyengédebb pillanatokban sem, csak amikor mosdatott, és körmömet vágta és fésült. Egyébként, mint férj és szerető és férfi és apa, Michail voltam. Tudod, Michail, amikor láttam, hogy azok ott ötvenen olyanok voltak, mint a barmok, te voltál egyedül olyan, mint egy ember. Nehéz embernek lenni, mondom, amikor az ember négy napig nem eszik. Ó, ha láttad volna szemedet, hogy égett. Te akkor nagyon szenvedtél. Igen, szenvedtem, Tamara, de nem az éhségtől, inkább attól, hogy társaim olyanok voltak, mint a barmok.

A következő állomáson a kosarak ismét megjelentek. A kocsiban megbeszélték, hogy a lepényt az egyik ember köpenyébe veszi, s aztán egyenlően elosztják. Úgy is történt. Az ajtót kinyitják, a kosarat a köpenybe borítják, az ajtót becsapják. Az egyik ember ott áll, és a lepényt nézi. Nem is volt idő, hogy a szétosztást megkezdjék. Nézi, és hosszan, keservesen elkezd vonítani, aztán őrjöngve a lepényre veti magát, és kezdi magába tömni. Rákiáltanak és elrántják, ezalatt öten odaugranak, és a lepényt szedik, és tömik zsebükbe, a többi ordít, egymás zsebeit tépik, az egyik a másik szájából ököllel kiveri, és saját szájába tömi, egymás fején keresztül a köpenyre ugranak, bakanccsal bele, kint az őr kiált, megint kiált, megint kiált, senki se hallja, lövés, még egy, az egyik combjába golyót kap és üvölt. A többi marja a lepényt, két perc múlva ismét csak széttaposott és elkent morzsa –

Az ablaknál állok. Ma megint nem eszünk. Hatodik nap. Akkor látom, hogy a kék szemű leány ott van, hosszú pálcán kenyeret nyújt nekem. Mosolyog.

Mit csináltál a kenyérrel? kérdezte később. Elosztottam. Harminc kicsiny karaj telt belőle, magamnak csak egyet tartottam meg. Tudtam, mondta ő, hogy el fogod osztani. Én téged mindjárt megszerettelek, Michail.

Harmadnap, mikor megálltunk, rögtön kerestem. Csakugyan ott volt. Húszlépésnyire, az őrrel beszélt, és a kocsira mutatott. Nagy kenyér volt nála, kisebb darabokra vágta, és úgy nyújtotta fel. Hogy hívnak? kérdem. Tamara, szólt ő. Sohasem felejtem el, a második szótagot énekelve hangsúlyozta és mosolygott. Miért kérded? Imádkozni akarok érted, mondom. Te jó ember vagy, szólt ő. Tenálad nincs jobb, mondom, de te szép is vagy. Te még most is udvarolsz? kérdi. Látlak holnap? kérdezem. Fogsz látni. A kenyérért kérded? A szemedért kérdem. Tamara szemét eltakarta. Te még bezárva is veszedelmes ember vagy, szólt. A hangom szabad, mondom, és ez a hang arra való, hogy érted imádkozzék.

Mondták, hogy a hegyibetegség kínos, de nem törődtem vele. A vonat lassan haladt föl, Mandarru felé, már kétezren túl volt, amikor rosszul lettem. Az állomáson kiszálltam, hogy a légnyomáskülönbséget megszokjam. Átkozott sorocho. Vagy tizenöt ember feküdt ott hordágyakon, a betegség különböző stádiumaiban. Én is lefekszem.

Mellettem hosszú vékony férfi, arca sapkájával letakarva. Felöltővel és pléddel borítva. Mikor odamegyek, egy pillanatra felnéz.

Josiah Pen, american citizen. And you?

Michael Winemaster. Hungarian.

Ó, szólt Pen nyögve, mindig az volt a vágyam, hogy a sorochót egy magyarral töltsem –

Ön kvéker, Mr. Pen?

No. Miért kérdi?

Mert úgy reszket.

Nem hitfelekezet. Sorocho –

Sápadtan fekszik, időnkint nyög.

Ön valamin gondolkozik, Mr. Pen?

Yes. Én sokat, úgyszólván állandóan gondolkozom. Én azt hiszem, én gondolkozó vagyok. Érti? Mint Platón, de nagyobb. Én úgyszólván állandóan gondolkozom. El tud ön ilyesmit képzelni?

Nehezen. És most min gondolkozik?

Én most filozófiám egyik örök tételén gondolkozom. Sose hittem volna, hogy ez a hegyibetegség –

Szünet.

Sorocho –

Szünet.

Mégis, mondom én nyögve, mégis mi az ön nagy problémája?

Hallgassa meg. Talán megérti. Milyen kedélyállapotban van az az ember, akinek nevét az újságban kiírják, és a papírral egy ismeretlen fenekét kitörli?

Felsóhajtok.

Ön, Mr. Pen, tényleg nagygondolkozó. Nagyobb, mint Platón.

Második pont. Az újság önnek nem nevét, hanem arcképét közli, s akkor valaki, akit ön nem ismer, és sohase fogja látni, fosos fenekét az ön arcképével kitörli. Ez az eset a súlyosabb –

Nyögés. Szünet.

És ön, kérdem, ezt a problémát megfejtette?

Nem, Mr. Winemaster, eddigelé még nem tudtam megfejteni. Ön talán –

Azt hiszem, ez kakotropizmus –

Erre már én is gondoltam.

Pen nyög és böfög.

Ön azt hiszi, hogy kakotropizmus? Nem felületes ez? mit gondol? Én inkább a synkakotikus és diakakotikus kakoton kakoidok metakakozisának tartanám –

Igaza van, mondom én émelyegve, de csakis a kakomentális síkon –

Szóval ön a hypnokakotisták álláspontján van?

Egyszer beszéltem a hierokakophant főemberrel –

Kakopolisban?

Úgy van. Név szerint Kakomontanussal –

A kakozófia fejével –

És a kitűnő kakologikussal. Ő volt az, aki –

A kakolatriát elvetette –

A kakomániát is és parakakoplex kakometrikus alapokra helyezkedve subkakoid kakográfiára támaszkodva –

Folytassa csak –

A kakocentrikus kakomániát –

Értem. Ez a kakomontán felfogás –

Ön ezt elveti?

Kakodiktikusan. Amikor én Grand-Kakoniában jártam, és Kakonagoras tanítványa voltam, a kakokephaloidák mesterével –

Hallottam róla. Ő a hivatalos kakophoros, Kakomegas fia és a pseudokakonidák üldözője –

És a deuterokakonomia megalapítója –

Kakophil –

És kakophag –

És a kakophysita rendszer hirdetője –

Élete végén kakopisztolyával önmagát kakonlőtte –

Ön tehát azt vallja, hogy az, akinek nevével vagy arcképével az emberek feneküket kitörlik, az kakopathikus telekakozis állapotába kerül –

Yes. Amely telekakozis kakoformációja, mihelyt az öblítőt meghúzzák, hydrokakozissá alakul át, és kakocendenssé válik –

Ugyanakkor kakoteles –

És ultrakakophil –

Thanks. Kakotechnikám előszavában külön hálámat fogom kifejezni ön iránt, mint a reálkakologia szakértője iránt –

Kitüntet, Mr. Pen. Én csak kakodidakta vagyok, ha van is némi kakoprakszisom –

A kakodicea szempontjából ez –

Akkor már napok óta Nagy-Oroszországban utaztam, és csaknem reggeltől estig a kis rácsos ablakban álltam, és a tájat néztem. Csupa nagyon is szélesen és kényelmesen ívelt enyhe halmok, még csak nem is dombok, inkább sík vidék, de a síkság hullámos, itt-ott erdővel. Olyan ez, mint az élesztős kenyértészta. Eleinte semmit se tudtam vele kezdeni. Csak azon csodálkoztam, hogy nem unom meg. Az olyan Svájc vagy Tirol egy óra alatt érdektelen. Mindig ugyanaz, más változatban. Ez itt. Ó, ez itt egészen különös, elképzeltem, hogy kellő távlatból nézem, akkor olyan, mint a tenger, csak szárazföldből van. Húsz-harminc öl magas kopasz domb, alatta kis patak, néhány fával, nyír vagy tölgy, ritkábban egy-két fenyő, égerfa, mogyoróbokrok, faházak és sehol kő. Sehol kő. Hajnalodott, és az ablakhoz álltam, és a tájat néztem. Faházak, vályog, patak, halmok, olyan domború, mint a megkelt kenyér. A nap fölkelt, és a dombok teteje világos lett, mélye még sötét. Napraforgóföldek, rozs és rozs, néhány égerfa és halmok, mindig csak ezek a halmok, megrendítő egyhangúságban és elhagyatottságban, fölöttük a világoskék ég, Tamara-kék, szőke napsugarakkal. Teremtő Isten, ez itt a kontinentális óceán. Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi van. Azt hittem, óceán csak vízből lehetséges. És íme, most itt látom ezt, óceánt szárazföldből, ezt a kolosszális határtalanságot, ezt a kétségbeesett és tehetetlen nyíltságot, ezt a hullámzást itt, megmerevedve, egyetlen szem kő nélkül, puhán, földből, a szárazföldi óceánt –

Késő délután a gyapotládákból tákolt vasúti vendéglőben ültünk, az esti vonatot vártuk, és a borsízű pálinkát ittuk. A sorochón Mr. Pen, ha még egy kicsit sápadtan is, de csaknem túl volt. Én, szólt, a szerelem vándora vagyok, szerelmes vagyok egy vagy több nőbe, akit sohase láttam. Pen könnyezett. Reménytelenül szerelmes. Érti ön?

Azt hiszem. Az is baj, ha valaki a nőt ismeri, az is, ha nem –

Pen az asztalra borult. Ha egészséges vagyok, ez a szerelem nem kínoz annyira, de ha rossz a gyomrom –

Így van, dear Pen, mondom, ezt már nagy elődje, lord Byron is megírta, aki a szerelem és a gyomor összefüggését fölfedezte, és szintén a szerelem vándora volt –

Byronnak nem volt sorochója –

Ha Mandarruba jött volna, lehetett volna –

Tudja, Mr. Winemaster, én nagyon mértékletes vagyok –

Filozófus, tehát nem csodálkozom –

Tapasztalni fogja, soha öt bécsi szeletnél többet, soha, csak –

Ha éhes –

Pen könnyezik.

Mr. Pen, eleinte azt hittem, hogy az ön ismeretségét nyereségnek fogom tartani, de most látom, ön érzelgő, nem kedvelem az érzelgőket –

Hagyja el, Winemaster, vigasztalan érzelgő vagyok, a szerelem vándora és koplaló yogin –

Pen könnyeit törölgette.

Tele vagyok igen jelentős problémákkal, ezek egy részét már sikerült megoldanom –

Nem mondana legalább egyet –

Egyike a legnehezebbeknek. Egy ember hátán van egy poloska nagyságú lencse és egy lencse nagyságú poloska, hogyan állapítja meg, hogy melyik a lencse és melyik a poloska?

El se tudom képzelni –

Tűvel mind a kettőt átszúrja. Amelyik megdöglik, az a poloska, amelyik nem döglik meg, az a lencse –

Mr. Pen, ezt önnek tanítania kellene –

Gondolja, a mai emberiség elég érett már ahhoz, hogy –

Legalább a kiválasztottaknak –

Én azért jöttem ide Mandarruba, mert hallottam, itt szép kreol nők vannak –

Szóval ön itt le akar telepedni. Megnősül, családi házat vesz, gépalkatrész-üzletet nyit, gyermekeket nemz, beiratkozik a klubba, templomba jár, és előfizet a Huisca Matador-ra –

Pen bólint.

Pontosan így, csak nem gépalkatrésszel akarok kereskedni, hanem harisnyával, nekem gyermekkorom óta leküzdhetetlen vágyam, hogy harisnyával kereskedjem. Ezenfelül én, Mr. Winemaster, bélyeget is fogok gyűjteni –

Én is azért jöttem, Mr. Pen. Ajánlatot teszek önnek. Ön harisnyával kereskedik, én fodrászüzletet nyitok –

Ah, fodrász! Ön engem kedvezményesen fog megnyírni –

Húsz százalékot adok önnek –

Üzleteink egymás mellett lesznek. Hallottam, hogy Mandarruban, aki harisnyát vesz, egyúttal meg is borotválkozik –

Közös háztartásban fogunk élni –

Közös feleségünk lesz –

Közös gyermekeink. Közösen fizetünk elő a Huisca Matador-ra. De én nem bélyeget gyűjtök, hanem ceruzavédőt, én szenvedélyesen vonzódom a ceruzavédőkhöz –

Tudja, én filozófus vagyok, s ezért pedáns –

Szentimentalista és pedáns –

Ez a kettő együtt jár, mint a rossz gyomor és a szerelmi bánat.

Én tisztázni óhajtom, hogy feleségünket ön éjfél előtt óhajtja igénybe venni, vagy éjfél után –

Ön mindenre gondol. Nagyobb, mint Platón –

Mr. Winemaster, ön az én emberem –

Én bevallom, hogy éjfél előtt, mert utána szeretek aludni –

Pont fordítva. Én hajnalban kedvelem, ez a legjobb, próbálta már? Én a hajnali szerelem híve vagyok, rajongok azért, hogy nappal aztán abban az enyhe kábulatban éljek, az ilyen állapot a legkedvezőbb arra, hogy az ember harisnyát adjon el –

Örülök, hogy megegyeztünk –

Részemről az öröm –

Szóval közös feleség, micsoda megtakarítás –

Takarékoskodni kell –

Tamara megint ott volt, és az őr már ismerte, megengedte neki, hogy kenyeret hozzon és tejet. Ittam, és társaimnak is adtam. Az őrnek azt mondtam, szólt ő, hogy rokonom vagy. Éhes vagy? Veled mindennap jóllakom, mondom. Ha egy percig látlak, egy napra elég. Te azt hiszed, azért hozok neked kenyeret, hogy nekem szépeket mondj? Nem, Tamara, én napok óta innen az ablakból a ti országotokat nézem, és látom, hogy ez az elhagyatottság és a szenvedés földje, és itt mindenki nagyon szenved, és nem bírják el, ha más is szenved, te azért hozod a kenyeret, mert nem bírod el, ha mi szenvedünk. Tamara kitágult szemével rám néz. Te orosz vagy? Nem vagyok orosz, de szeretem az oroszokat. Te mégis orosz vagy. Nem vagyok, hallod kiejtésemen. De szívedben orosz vagy, mert olyat tudsz, amit csak orosz tudhat. Hogy hívnak téged? Michail, mondom. Mint az arkangyalt? Igen. Nekem álmomban egyszer megjelentél a lángoló karddal, de a láng nem égetett, hanem simogatott. Téged még a lángok is ölelnek, Tamara. Tetszem neked? Nem tetszel nekem, én szeretlek téged, tudod, innen a bezárt kocsiból, nem úgy szeretlek, mint a húst, amit meg lehet enni, hanem mint a csillagot, amit nem is tudnék elérni, sóvárogva és reménytelenül. És ha el tudnál érni, Michail, mit tennél? Megkérnélek, Tamara, hogy légy az én anyám és testvérem és feleségem és leányom, és légy nekem a Szűz Anya és a szerető. Te borzasztókat mondasz nekem, Michail. Elhagysz? Sohase hagylak el. Velem jössz? Ahová téged visznek, oda megyek én is. Szeretsz, Tamara? Szeretlek, Michail, mint az anya és a testvér és a leány és a feleség és a Szűz Anya és a szerető. Tamara, van nálad kereszt? Van. Add ide nekem, én odaadom neked az enyémet. Tamara nyakából a keresztet levette, megcsókolta, és a rúddal feladta. Én az enyémet megcsókoltam és ledobtam. Testvérek vagyunk, szólt. Most már mondhatom, hogy rokonom vagy. Mikor látlak? Holnap.

Mr. Winemaster, vallomást kell tennem önnek –

Tegye meg, Mr. Pen, ha azt hiszi, hogy bizalmára méltó vagyok –

Próbára teszem az ön barátságát –

Ó, bárcsak megfelelnék –

Ön tudja, hogy filozófus vagyok –

Nagyobb, mint Platón –

Kakocentrikus filozófia. Én nagy könyvet fogok írni, amelynek címe Kakobibliotheka lesz –

Remélem, megküldi nekem –

Számíthat rá. Ebben a könyvben azoknak a műveknek címét és szerzőjét fogom közölni, amelyek kakozófiai szempontból –

Úgy értem, hogy a székelést elősegítik, a lefolyást simábbá teszik, a kríziseket kiküszöbölik, a kellemes érzést fokozzák, a szorulást megakadályozzák –

Pontosan így. Régebben egyszer olvastam, hogy csak azt a költőt érdemes megtartani, akinek műveit a tengernek hangosan fel lehet olvasni. –

Óvatos ember volt. A tenger nem fütyüli ki –

Én továbbmegyek. Én csak azt a művet tartom meg, amelyet az árnyékszék magányában olvasva –

Mr. Pen, egyre mélyebben tisztelem önt –

Nem az első tisztelőm. Számosan vannak –

Szóval ön csak azt a művet kívánja megtartani –

Amelyik bélműködésemet helyes irányba befolyásolja, rekeszizmomat kellemes izgalomba hozza –

Írjon néhány ilyen művet, Mr. Pen –

Azon leszek. Én állandó tanulmányokat végzek, és a minap az egyik görög bölcsben rokon lelket fedeztem fel –

Csakugyan –

Yes. Chilonnak hívják. Feljegyezték róla, hogy Chilon tanácsára csak halkan fingjál –

Magyarázza meg, tanulni óhajtok –

Ne higgye, hogy a bölcs részéről ez a tanács beugratás, a halk eresztést ajánlja, mely köztudomás szerint a büdösebb, s ezzel a gyanútlanokat lépre akarja csalni. Nem, Chilon örök és egyetemes egészségügyi szabályt mond ki, amelyet mindenkinek, aki önmagát komolyan veszi, követnie kell. Mert ha valaki hangosan ereszt, Mr. Winemaster, ez annak jele, hogy izmai megfeszültek, a has görcsös állapotban van, és a székelés nem kecsegtet sima lefolyással. Hasa minél feszültebb, annál hangosabban ereszt. Chilon és természetesen én is a sima lefolyás barátai vagyunk, és a görcsöknek és az erőszaknak ellenségei –

Mester, engedje meg –

A dicséret Chilont illeti. Én csak megértettem és interpretáltam őt. Higgye el, a has ernyedtsége és az izmok puha rugalmassága a helyes székelés előfeltétele. Ezt pedig olvasmányokkal befolyásolni lehet, sőt kell –

Minden tiszteletem az öné. Mondjon nekem ilyen olvasmányokat –

Ah, Mr. Winemaster, az emberiség nevében szégyellnem kell magam –

Hogyhogy?

Alig tudok önnek ilyen olvasmányt megnevezni –

Mégis –

Néhányat följegyeztem. Aristophanes, Lukianos, Plautus, Boccaccio, Rabelais, Sterne, Cervantes, Shakespeare, Molière –

Ne mondja tovább. Rekeszizom izgalma nélkül nem tudom hallgatni. Ön az én úti könyvtáramat sorolja fel –

El vagyok bűvölve. Szóval ön –

Híve vagyok, Mr. Pen. És mit csinál ön a többi szerzővel? Kiselejtezi?

A tökéletes rendszerben minden a helyén van. A többi szerző kakozófiai szempontból arra szolgál, hogy az ember vele fenekét kitörölje. Ön tudja, hogy én az újságpapír ellensége vagyok –

Azt hiszem, Chilon is az lenne –

Meg vagyok róla győződve. Chilon nagy ember volt. Én mindenféle, számomra részben ismeretlen, részben megvetett ember nevével és arcképével fenekemet nem törölöm ki. Annál én magamat sokkal többre tartom –

Be kell vallanom, ez szélsőség –

Kellő szélsőség nélkül jó filozófia nincs –

Elismerem –

Nos tehát a többi szerző kakológiai szerepét abban látom, hogy –

Például Kant –

Úgy van. Kant, Hegel, Schopenhauer, Descartes, Victor Hugo, Voltaire, Corneille, Racine, Balzac, Zola –

Értem –

Gondoskodni kell arról, hogy e szerzők művei megfelelő puha papíron rendelkezésre álljanak. Ezt én művemben követelni fogom –

A fogolytáborban az őrrel megbarátkozott, és majdnem mindennap bejött. Rokonom, szólt. Hát akkor hogyan lehetett ellenséges katona? Éppen ott volt, és besorozták, háborúban igazán nem kérdezik. Az igaz. Nemsokára szabadon járkált, sőt engem is kieresztettek. Miből élsz? kérdem. Mindenféle munkát vállalok, most jól fizetnek, a férfiakat elvitték, sok a munka.

Az egyik őrparancsnok Tjuzemkij. Apja valahonnan a tulai kormányzóságból került ide száműzetésbe, Tjuzemkij már itt született. Még nem volt negyvenéves, nagy szakállal, csontos, puha mozgású ember, és Lev Nikolajevicsről beszélt. Egyszer meglátogattam őt, külön azért utaztam hozzá, hogy lássam őt, és beszéljek vele. Lev Nikolajevics szent volt, Krisztus urunk után ő volt a földön miközöttünk a legnagyobb szent, én tudom, beszéltem vele, két napig nála voltam, asztalánál ettem. És mit mondott neked? Nem prédikált, szólt ő. Lev Nikolajevics nem szokott prédikálni. Honnan tudod, hogy szent volt? Az ő szavaiban az igazság volt, mint Krisztus urunk szavában. Bármit mondott, szavaiban mindig az igazság volt. Mégis, mit mondott neked? Krisztus urunk csak szegény ács volt, Lev Nikolajevics gróf volt, de az mindegy, az a fontos, hogy valaki szavában az igazságot mondja. Ezt mondta neked? Nem, nem, ő azt mondta, mi vagy te, asztalos vagy? Szolgáld az Urat és az emberiséget azzal, hogy asztalos vagy. És még mit mondott? Azt mondta, hogy ne legyél se rendőr, se bíró, se hóhér. És még mit mondott? Nem sokat mondott, nem prédikált, csak együtt ettünk az asztalnál, levest és kenyeret, és beszélgettünk, és akkor azt mondta, milyen szomorú, hogy ő már olyan öreg és erőtlen, pedig még csak most kellene kezdeni dolgozni az emberiségért. Ez az erőtlenség a hitetlenségtől van, mondta. Az ember ezért lesz erőtlen. Te nem vagy hitetlen, mondom én neki. Én azt jobban tudom, szólt ő, mert én magamba látok, hitetlen vagyok, és imádkozz értem.

Tjuzemkij keresztet vetett. Mindennap imádkoztam érte. Mikor hallottam, hogy meghalt, mondtam, hogy szent volt. Ha az ő szavait követtük volna, nem csináltunk volna háborút –

Van önnek pénze, Mr. Winemaster?

Rengeteg. Miért? Parancsol nagyobb kölcsönt?

Nem kérek. Aránylag kedvezően most adtam el tengerem egy részét –

Úgy. Ön tengerbirtokos?

Yes. Tengernagybirtokos vagyok –

És hol fekszik az ön tengere?

Itt lenn a parton. Még a múlt hetekben nem is volt róla tudomásom, de amikor ide megérkeztem, pénzem fogytán volt, azon tűnődtem, miként szerezzek –

Nagybátyjától örökölte?

Téved. A városon kívül sétáltam, és láttam egy embert, aki a tengert bámulja. Mikor visszatértem, az az ember még mindig ott ődöngött és bámult –

Idegen volt. Értem. Erre ön –

A boltba mentem, vödröt, seprűt, kefét, rongyot, egy üveg olajat és benzint vásároltam, aztán visszatértem. Az ember még ott volt. Én gatyára vetkőztem, bementem a vízbe, és elkezdtem söpörni –

Szóval ön a tengert söpörte –

Csak a színét. Az idegen azonnal odajött, és nézte, mit csinálok. Mikor egy darabot kisöpörtem, a vödörrel a vizet kezdtem meríteni, az egyik helyről a másikra. Az idegen erre még közelebb jött. Mit csinál, kérdezte. Nem látja, mondom, tisztítom a tengert. Maga ezt még sose látta? Nem, ő a hegyekből jött ma reggel, még sose látott tengert. Tisztítani kell, mondom, vagy mit gondol? Azt hiszi, csak úgy magától olyan tiszta? Ezzel olajat öntök a vízre, és kefével elkezdem fényesíteni. De csak a színét. Érti? Az idegen most egészen odajön. Ezt így kell csinálni? Én is szeretném. Ahhoz maga nem ért, szólok, azt tanulni kell. Végül egy kis benzint öntök a vízre, meggyújtom. A szemetet így kell elégetni. Aztán seprek és súrolok tovább. A víz színét kifényesítem, néhány lépést oldalt megyek, megnézem, jól csillog-e már. Ön tengertisztító munkás? Ördögöt, mondom, ez a tenger itt az enyém. Tíz kilométer a part mellett és tíz befelé. Felelős vagyok érte a tengernagyi hivatalnak. Tisztának kell lennie. Úgy, szóval ez az öné. És jól jövedelmez? Tűrhetően. Nagy család, élünk belőle aránylag gond nélkül. Megint seprek és kefélek, végül a szemetet meggyújtom. Mondja, uram, szól az idegen, nem adna el nekem egy darabot tengeréből? Nem, mondom én mereven, és seprek tovább. Lehetetlen, szólok, nem válok meg tőle. Gyermekeimnek ez ad kenyeret. Ne is próbáljon rábeszélni. Mégis, legalább néhány száz métert. Jól megfizetem. Nem vagyok éppen szegény. Ha úgy ragaszkodik hozzá. De csak a távolabbi fekvésből. Rendben van. Én is tengerbirtokos akarok lenni. És mi az ára? Négyzetkilométerenkint tizenötezer pezó. Egységár, a tengernagyi hivatal állapította meg. Az idegen nyelt. Nem sok? Én kevésnek tartom. Gondolja el, mennyi hal van benne, mennyi kő, a fenéken esetleg elsüllyedt hajók, kincsekkel megrakva, végül mennyi víz. Mégis sok, tizenkettőt adok érte. Lehetetlen. Tizennégy. Egy pezót sem engedek. És megtanít arra, hogyan kell tisztítani? Ha fizet érte. Kölcsönadom tisztítószerszámaimat. Az ember elővette tárcáját, és fizetett, aztán gatyára vetkőzött. Én a parton ültem és cigarettáztam. Mélyebben fogja azt a seprűt, señor, hallja, lendülettel, közben figyelje, a szemetet nem látom, szólt ő. Mert még gyakorlatlan. Úgy, most vegye az olajat, és kefélje. Az ember izzadva kefélt. Jól van, most vegye a vödröt, szedje össze a szemetet, öntse rá a benzint, és gyújtsa meg –

Szóval, Mr. Pen, így szerzett ön tizenötezer pezót –

Yes. Mr. Winemaster, így szereztem. De higgye el, az az ember egy óra múlva a tengert már egészen jól tisztította –

Elhiszem, az ön tanítványa –

Tehetsége is volt, higgye el, hegyi lakóhoz képest egészen ritka és kiváló tehetsége, meg is mondtam neki, ön, señor, ezt a nehéz mesterséget aránylag hamar meg fogja tanulni –

Amikor a forradalom kitört, a táborból sokan megszöktek. Én már csak néha aludtam bent. Munkát vállaltam, és Tamaránál laktam. Meg is esküdtünk. Éppen akkor szereztem Marsallt is. A fogolytábor-parancsnoknak hím és nőstény farkaskutyája volt, és a kicsinyekből egyet elkértem. A parancsnok éppen utazóban volt, keletre készült a fehérekhez. Azonnal odaadta. Hogy fogod hívni? Marsallnak. Jó név, látom, szeretni fogod. A kiskutyát hazavittem Tamarához. Látod, már van gyermekünk. Megtanítottam nyomozni, őrizni, jelszóra támadott, és idegentől ételt nem fogadott el. Az udvaron birkóztam vele, a hóban, egymást letepertük, én torkát akartam elkapni, ő meg rám vetette magát lihegve és csaholva.

Tél végén a táborból az őrség is elszéledt. A szolgálatot csak Tjuzemkij tartotta. Te vagy az utolsó fogoly, mondta nekem, eredj el te is, minek egy ember miatt az egész tábort fenntartani. Már nincs egy tiszt se, eredj, Michail, hadd zárjam be a kaput, majd kiírom, hogy a fogolytábor kiadó.

Tamarához hurcolkodtam, Tjuzemkij a kaput bezárta, és a kulcsot eltette. Gyakran eljött hozzánk, Lev Nikolajevicsről beszélt, és a teát együtt ittuk. Marsall a kemence mellett aludt, mi kis mécsessel világítottunk, mert az olaj kevés volt –

Mit szólna ön ahhoz, ha Mandarru királya lenne?

Tudtommal Mandarru köztársaság –

Mr. Pen a húst indulatosan kettévágta, és a felét szájába gyűrte.

Vegye tudomásul, szólt aztán, tőlünk függ, hogy Mandarrunak milyen alkotmánya van –

Elismerem, mondom én –

Van önnek kedve ahhoz, hogy Mandarru királya legyen? Huszonnégymillió lakos, ezüst- és aranybányák, erdők, városok, trachit, tudja, a trachit az én gyengém, érthetetlen vonzalom –

Azért, mert ön szerelmes a trachitba, én Mandarru királya legyek? Nem szép öntől, Mr. Pen –

Pen a negyedik bécsi szeletbe vágott.

Értem, hogy ez az ön számára –

Bármilyen vigasztalhatatlan vagyok, kénytelen leszek önnel az ismeretséget megszakítani –

Fájdalmas –

Azt hiszi, hogy két ilyen emberre van szükség, ha ilyen modern állam meghódításáról –

Ne oktasson engem, szólt, és mereven rám nézett.

De igen, én oktatom önt. Egy modern állam –

Bordély. A kifejezés megfelel önnek?

Pontos –

Huszonnégymillió lakos –

Mr. Pen, az ön statisztikai szenvedélyét nem tudom méltányolni.

Pen felállt, és kését a földhöz vágta. (A pincér odajött, parancsol, señor – semmi, ezzel az úrral világnézeti vitám van.)

Üljön le, Mr. Pen, mert sültje kihűl. Ön tehát azt az indítványt teszi nekem, hogy mi ketten Mandarrut foglaljuk el, alapítsunk királyságot, és koronáztassam meg magam –

Yes. Indítványozom –

Holott ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ez, mint teljesítmény, csaknem értéktelen és veszélytelen, csak farce, mert ilyen modern államot meghódítani, különösen két olyan embernek, mint ön meg én, nem valami különleges –

Tudom. De az időt valamivel csak el kell tölteni –

Ön ezt a kollektív életformát bordélynak nevezte. Ez a definíció tetszésemet megnyerte, ezenkívül tudományosan is helyesnek tartom. De mondja, micsoda öröm van abban, ha valaki a bordély királya –

Mr. Winemaster –

Ön huszonnégymillió lakosról beszél és megszédül –

Mr. Pen a villát felém irányítja. Hibát követtem el, szólt, amikor e számot említettem, és ön ezzel most visszaél –

Ön megszédült –

A sorochón már átestem. Szédületről szó sincs. A szám tetszett, mint egy automobil rendszáma –

Tudtam, hogy ön okos ember –

Megtisztel –

Ön tehát elhatározta, hogy mi időnket itt most azzal töltjük –

Úgy van. Elfoglaljuk. Királyok leszünk –

Miért akar engem a vízbe mártani?

Ne higgye, hogy részemről különös tisztelet jele –

Tudom. Kívül akart maradni, hogy jobban röhöghessen –

Eltalálta. Ha óhajtja, leszek én –

Jó. Én majd az ön uralmát megdöntöm, a köztársaságot helyreállítom, és önt örökre száműzöm. Helyes? Micsoda világtörténet!

Hogyan? Ön ezt ilyen szigorúan veszi? Ön itt tényleg történetet akar kreálni? Én úgy gondoltam, hogy a királyságot megcsináljuk, az illő pénzeket fölvesszük, Friscóba utaltatjuk, aztán szépen elutazunk és röhögünk –

Nem bánom. De az erőviszonyokat mégis egyenlőtleneknek tartom. Van benne valami tisztességtelen. Nézze, ön, Josiah Pen és én, mi ketten épelméjű, komoly és értelmes emberek huszonnégymillió ilyen idiótával szemben –

Ne részletezze –

Nem is óhajtom. Olyan ez, mintha páncélos tankkal menne a trójai háborúba. Mi ketten a mi élettechnikánkkal ilyen csürhe ellen –

Úgy látom, morális aggályai vannak –

Emésztésem rendben van. S így morálom is –

Ön ezt a sok hülyét szánja?

E pillanataban a föld kerekségén nem ismerek államot, amit két olyan ember, mint ön meg én, három hónap alatt ne tudna tökéletesen kiforgatni. És nem szélhámosságból. Nem, itt, mondom, egy bizonyos magas fokú élettechnika áll szemben a bennszülöttekkel. A feladatunk könnyebb, mint Cortezé volt –

Önből, szólt Mr. Pen, ragyogó egyetemi előadó lenne. Azt hiszem, állást kellene vállalnia a Harward Universityn –

Meg akar sérteni? Párbajt akar?

Majd később, modern párbaj, repülőgépen, háromezer méter magasságban, tízszeri golyóváltás, ha sebesülés nem történik, tengeralattjárón folytatjuk –

Szóval ön olyan cortezi farce-ot ajánl. Fogadjunk, hogy három hónap alatt Mandarrut megesszük –

A fogadást állom. Nekem a trachit gyengém –

Tisztelem érte –

Szép nők is vannak. Ezek a kreolok –

Kreol nő és trachit –

És a bécsi szelet –

Ön túlságosan ismeri saját magát –

El vagyok ragadtatva attól, ahogy ön ezt a szót, túlságosan, hangsúlyozza –

Szóval Mandarru királyság e pillanattól fogva, de még csak mi ketten tudjuk –

Én leszek a király –

Bravó! Ön régi inka uralkodócsalád leszármazottja. Külsejét tekintve tényleg összetévesztésig olyan. Ilyen kétméteres pózna, sárga, ritka hajjal, fülig érő szájjal, gombócfejjel, az inkák mind ilyenek voltak –

Éppen ezért mindenki azonnal annak fog tartani –

Nem. Nem inka. Preinka. Huruchi, érti? Őslakos –

Hogyne érteném –

Titkos barlangban jóslat szól arról, hogy a huruchi dinasztia huszonkettedik leszármazottja, Berendo Huari-Manasco, királyi nevén, Totomana, a Világszaró Sárkánysegg ősei hatalmát –

Éljen –

Az ősi vallást helyreállítja, hatszáz válogatott kreol nő –

Trachitvárban –

Reggel, délben, este bécsi szelet –

Portóival. Ön a nagyvezír –

Főpap akarok lenni. Megfeledkezik arról, hogy születésemnél fogva –

Úgy van. Egész életében a huruchi vallást tanulmányozta. Nini paratimono srei tarotasi –

Ranka, telfeleo tinti –

Boloto, boloto –

Hiszen ön a preinka nyelvet ragyogóan beszéli –

Első Totomana szelleme a barlangban megtanított –

Remek –

Most már csak ellenségre van szükségünk. Azt gondolom, szőkék nem lehetnek, mert azok itt kevesen vannak. Feketék sem, mert itt mindenki fekete. Vöröseket nem ismernek. Mit tegyünk?

Van egy ötletem, dear Mike. Az állambölcsesség legelső pontja szerint –

Óriási, milyen szavakat használ –

Az ellenség nevének megfogalmazása legyen olyan, hogy az uralkodó tetszése szerint mindenkire alkalmazható legyen. A magam részéről azt gondoltam, hogy az ellenség legyen karaki –

Tünemény. Fejtse ki. Karaki az az ember, akire én azt mondom, hogy karaki –

Büntetése legenyhébb esetben a halál –

Vagyonelkobzás, fegyház, kényszermunka, feleség és gyermek kiirtása –

Karaki az ősi ellenség –

Gondoskodni kell arról, hogy a nemzeti indulóban külön strófa beszéljen a karakik ellen való szüntelen harcról –

Ezzel szemben mi?

Zeploták vagyunk. Jelvényünk Huitoto Llamanesce, a Vérthugyozó Dögkeselyű –

A tajgában jól éltünk, bár Tamara egyre nehezebben mozgott. Fia lesz, szólt Tjuzemkij, meglátjátok, fia lesz –

Délben éppen ettünk, amikor hat hét óta az első embert megláttuk. Szőrruhában volt, puska helyett lándzsával és íjjal, mongolarcú, kis szemű, de aránylag szálas ember. Gyere, ülj le, és egyél, mondom neki. Evett, aztán elmondta, hogy ő nem orosz, hanem eszkimó. Grönlandból jött még három éve. Azelőtt Grönlandban lakott? Igen, óriásilag nagy föld, a tengeren túl, messze-messze. Északnyugat felé intett. Aztán egy napon óriásilag nagy hajóra szállt.

Hogy hívnak? kérdezte Tjuzemkij. Uvdtloriaq. Hogyan? Uvdtloriaq. Pogány nép. Eszkimó név. Ti pogányok vagytok? Nem, nem keresztények vagyunk.

Aztán a hajóból kiszállt óriásilag nagy városba. Hogy hívták, kérdeztem én. Koppenhága? Úgy, úgy. Nem, szólt Tjuzemkij, Szentpétervár lehetett. Úgy, úgy, tényleg az volt. Lehetetlen, mondom én, akkor már inkább Stockholm. Úgy, úgy, Stockholm.

És aztán? Aztán elindult, és a szárazföldön ment, óriásilag nagy erdőkben. Mégiscsak Szentpétervár volt, szólt Tjuzemkij. Voltak ott tavak is? Hogyne, kiáltotta Uvdtloriaq, sok tó, erdő, sok tó. Akkor biztosan Helsinki volt. Úgy, úgy, Helsinki.

És aztán? Óriásilag nagy síkságon és erdőkön és hegyeken ment át, zöld volt minden, és meleg volt. Aztán mindig magasabb hegyek és folyó. Biztos a Volga volt, szólt Tjuzemkij. Úgy, úgy, óriásilag nagy folyó. És akkor ment az erdőben, és az gondolta, hogy a tél már közeledik, házat épített, és húst szerzett be, sok vad volt, sok szarvas és medve, sok prémje is volt, nem fázott, húsa is volt, két embernek is elég.

Nem értem, szólt Tjuzemkij, miért jöttél el Grönlandból. Miért jöttél ide a tajgába? Uvdtloriaq most egészen elkomolyodott, és az égre mutatott. A nap, monda. A nap? Hogyhogy a nap? Uvdtloriaq akkor elmondta, hogy neki el kellett jönnie, mert reggel a napot föl kell ébreszteni. Hajnalban ő mindig kimegy az erdőbe, rendesen valamilyen szabadabb térre, ahol nagyobb távlata van, és ott a napot kezdi hívni. Nagyokat kell kiáltania, hogy végül is pirkadni kezdjen, és a nap fölkeljen.

Mondd csak, szól Tjuzemkij, te azt hiszed, hogy a nap a te kiáltásodra kel fel? Eddig, szólt Uvdtloriaq, mindig az én kiáltásomra kelt fel. Ha nem kiáltanék, elkésne. Talán föl se kelne. Ostoba ember vagy, szólt Tjuzemkij, a nap a Teremtő parancsára kel fel. Te vagy ostoba, mondta erre Uvdtloriaq, mert én tudom, hogy az én kiáltásomra kel fel.

Tjuzemkij rám néz. Mondd csak, szólt, nem bolond ez az ember? Mondd, amikor te nem éltél, akkor a napot ki ébresztette fel? Volt más Uvdtloriaq. Tjuzemkij újra rám nézett. Elhiszed, hogy a nap ennek az embernek kiáltására kel fel? Nagyon nehéz dolog ez, mondom akkor én. Amikor nem kiáltok, akkor nem is kel fel. Mikor nem kiáltasz? Télen. Akkor nem kiáltok, és a nap nem is kel fel. Akkor alszik. Tavasszal kiáltok, és akkor fölkel.

Tjuzemkij csávában volt. Beszélj már, mondta nekem, mondd meg neki, hogy bolond. Te sokat tanultál, te tudod, hogy ez miképpen van. Én, válaszolom, tudom, hogy miképpen van, de azt is tudom, hiába magyarázom meg Uvdtloriaqnak, sohasem fogom tudni meggyőzni. De a nap, kiáltotta Tjuzemkij, a Teremtő parancsára kel fel, nem holmi ember ordítozására. Keresztet vetett. Pogány dolog ez, szólt.

Uvdtloriaq erre újból és részletesen elmagyarázta, hogy ő minden hajnalban fölkel, kimegy, és kiáltozni kezd, és akkor a nap lassan fölkel. Amikor nem kiált, például télen, akkor a nap alszik. Ő azért kiált, nehogy a nap mindig aludjon, mert akkor mindig tél lenne. Azért jött, hogy a napot itt is fölébressze. Nem szándékozik sokáig maradni, mert a napot mindenütt föl kell kelteni. Tjuzemkij keresztet vetett. Pogányság ez, mondta, merő pogányság –

A Huisca Matador-ban a következő sajtóközlemény jelent meg: Huari-Manasco, valódi nevén Hatodik Totomana, a preinka, ősi huruchi nép császári sarja, főpapja kíséretében a fővárosba érkezett. Őfelsége kijelentette, hogy ideérkezése nem politikai természetű. A kormányzat ügyeibe avatkozni egyáltalán nem kíván. Csak a kényszernek fog engedni. Ő mindig népe boldogságát tartotta szem előtt, és ha népe elégedett, ő személyét nem kívánja előtérbe helyezni. Itt-tartózkodásának közvetlen oka, hogy a llamayhuarisca ünnepeket itt a fővárosban óhajtja eltölteni, és az ősrégi szertartásnak itt kíván hódolni. Őfelsége, amíg a nép érdeke azt követeli, a jelen kormányzatot is legálisnak tekinti, és ellene semmiféle lépést nem tesz, még őseinek jogán sem.

Ősei, a nagy huruchi nép császári törzse, évezredek óta a hegyekben él, és a titkos hagyományt őrzi. A huruchi nép a világ őskultúrájának alapítója. A földkerekségen minden nagy ember származása huruchikra vezethető vissza. Így huruchi származású volt Homéros és Mózes és Platón és Julius Caesar és Dante és Vergilius és Aquinói Tamás és V. Károly és Shakespeare és Napóleon és Goethe. Őfelsége meg van győződve róla, ha az idő elérkezik, talán már nemsokára, az ősi huruchi hírnév régi dicsőségében fog ragyogni.

A llamayhuarisca ünnepek ma már régen feledésbe merültek, de Hatodik Totomana az idén, hosszú idő óta először, fel kívánja újítani. Az ünnep középpontja a császár személye, aki előzőleg főpapja társaságában hat hetet, negyvenkét napot magányos hegyi barlangban másodnaponkint teljes böjtben tölt el, közben a szent könyvekbe mélyed. A negyvenharmadik napon a fővárosba indul, hogy holdtöltekor a nagy szertartást végrehajtsa. A főpappal egyetlen vörös lepelbe burkolva, saruban, Xexere-huppu (Virágzó vércseppek) napján a Taraquaque-hegyre vonul, ott a holdnak és a csillagoknak bűneit hangosan meggyónja, a nép vétkeiért vezekel, a fölkelő nap sugaraiban újszülött gyermek vérében megmosdik. Fején eumariscuskoszorút visel, kezében taharintaágat tart. A főpap akkor huszonegy szem darált kukoricát a paparaminto madár szívével együtt szájába veszi, és bűnei alól, amelyek egyszersmind a nép vétkei, feloldja –

Uvdtloriaq nálunk maradt, velünk vacsorázott, és szürkületkor arra ébredtünk, hogy a házból kiment, a farakásra állt, és keletnek fordulva elkezdett ordítani. Eleinte azt hittem, hogy eszkimó szavakat mond. Később kitűnt, a varázsszavakat maga készítette, éneklő, hatalmas hangon, annyira, hogy Marsall az ajtóba ült, és keservesen vonított. Tjuzemkij szaporán vetette magára a keresztet. Pogány dolog, szólt, pogány.

Uvdtloriaq remek vadász és halász. Íjával óriási fajdot lőtt, és dárdájával pompás halat fogott, nyakig a vízbe ment, és maga hozta ki.

Délben éppen az üst körül ettünk, amikor Marsall csaholni kezdett. Az ágak recsegtek. Egyszerre látom, hogy ember. Két méternél jóval magasabb, szörnyű vállakkal, olyan arányú fejjel, amilyenről sejtelmem sem volt, nehézkesen, előredőlve jött, mint a gorilla, bár nem volt idős, bozontos hajzattal és bajusszal és szakállal, hirtelen csak az erdőből csörtetve kibújt, és mikor bennünket meglátott, megállt.

Baabo, mondta Uvdtloriaq.

Baabónak hívják? kérdem.

Baabo, szólt újra Uvdtloriaq.

Ott lakik, feljebb a folyónál. Valamilyen öregemberrel élt, de az a télen meghalt. Az az öreg is itt találta már, mindig itt lakott a tajgában. Még fiatal, talán húsz vagy hány éves, de beszélni nem tud. Baabo, mondta Uvdtloriaq.

A vadember lassan közeledett, mint a vadászó állat. Mindjárt láttam, hogy Tamarát nézi. Még soha életében nem látott nőt? Szeme villogott, de meg volt rendülve, kíváncsian fürkészte és csaknem reszketett. Marsall csaholt. Tamara hozzám húzódott.

Baabo, kiáltotta Uvdtloriaq.

A vadember nem is hallotta, jött, lassan jött, kezét kinyújtotta, és Tamarát meg akarta érinteni. Marsall rám nézett, hogy szabad-e támadnia. Az egész dolog bennem, bár semmi okom nem volt, nem is lehetett, esztelen és dermedt félelmet ébresztett. Láttam, hogy Tjuzemkij is reszket. Puskáját fogta. Ember? Állat? Inkább elemi jelenség volt. Ugyan. Vadállat. Fegyvere sincs. Erősebb vagyok. Lepuffantom. De a borzalom nem szűnt.

Ülj le és egyél, mondom Baabónak. Mutatom, hogy üljön le. De az étel nem érdekelte. Félek, szólt Tamara. Ne félj, mondom, Marsall leteríti. A fegyvert fölveszem és elsütöm. Baabo nem hallotta. Már alig volt néhány lépésnyire, kinyújtott kézzel.

Ülj le, szólok hangosan. Baabo rám néz, aztán megáll. Hallgass, Marsall, ne csaholj. Itt az étel, egyél.

Baabo leült. Tjuzemkij sem volt cingár legény, de mellette kisfiúnak látszott. Baabo röfögni kezdett, és ujjával Tamarára mutatott, aztán csámcsogott.

Nem tud beszélni, szólt Uvdtloriaq.

Az üstbe akart nyúlni kézzel. Mire az egyik edényben adok neki húst. Baabo eszik, de közben folyton Tamarára néz. Menj a házba, mondom Tamarának. Ne félj, még nem látott nőt, és magánkívül van. Tamara fölkel, és a házba megy. Baabo újra röfög, fel akar állni. Maradj ülve, és egyél, mondom hangosan. Marsall csahol.

Nem tud beszélni, szól Uvdtloriaq. Ott él fenn a folyónál, senki sem tudja, hogyan került oda, kicsoda, senki se tanította semmire. Az öreg a télen meghalt.

Baabo a házat nézi, és időnkint dünnyög. Marsall, eredj a ház ajtajába, és vigyázz, hogy senki be ne menjen. Marsall tüstént engedelmeskedik, az ajtóba ül, és a vadember minden mozdulatát figyeli, időnkint vicsorít.

Vidd magaddal, mondom Uvdtloriagnak, különben kénytelen lennék lepuffantani. Tamara nagyon fél tőle.

Uvdtloriaq azonnal megértette, a vadembert vállon ragadta, és intett, hogy elmennek. Baabo nem akart. Erre néhányszor belerúgott és ráordított, állj fel, megyünk. Marsall csaholt. Baabo feltápászkodott –

Felség, engedje meg, hogy señor Mammellát bemutassam. Az archeológiai múzeum igazgatója, ezenkívül történetíró, felséged híve és csodálója –

Señor Mammella, ha archeológus, őseimnek, a huruchi császároknak történetét jól ismeri –

Felség, szólt Mammella, mikor megérkezéséről hallottam, azonnal éreztem, hogy régi tervemet megvalósíthatom, a huruchik történetét megírhatom. Erre eddig nem volt alkalom –

Tudom, a karaki befolyás –

Úgy van. Teljes erővel dolgozom, azt hiszem, a könyv két-három hét múlva már meg is jelenhet –

Népem érdekében kérem, hogy művét mihamarabb készítse el. Szükség van arra, hogy a nép azzal az igazi múltjával megismerkedjen, amelyet eltitkoltak előtte olyanok –

A karaki átok, évezredek óta –

Örömmel töltene el, ha ön a karaki elnyomatásnak külön fejezetet tudna szentelni –

Meg fog történni –

Különös súlyt helyezek rá. Én az állam ügyeibe avatkozni nem óhajtok. Csak a kényszernek fogok engedni. De a karakiknak könyörtelen ellensége vagyok és maradok. Ezt senki sem tilthatja meg nekem. Felhatalmazom arra, hogy ezt a kijelentésemet a nyilvánossággal közölje. Nem fogom tűrni, hogy huruchi népem tovább szenvedjen –

A legszélesebb nyilvánossággal közölni fogom. Ó, felség, a huruchi nép a karakiktól sokat szenvedett.

Külön fejezetben írja meg a karakik és a zeploták harcát, a gyalázatos karaki árulást, az ártatlan zeploták tömeges kivégeztetését és üldöztetését –

Óhaja parancs. Egyúttal engedje meg, hogy sajtónyilatkozata alkalmából csodálatomnak adjak kifejezést. Én történész vagyok, és a szavak iránt van érzékem –

Hízeleg. Mi kíván lenni? Miniszter?

Miniszterelnök, felség. Nem fog bennem csalódni. Jó család vagyunk, nem is vagyontalan. Befolyásunk a hadseregben és a pénzvilágban igen figyelemreméltó. Az egyházat és a hivatalnoki kart is meg tudjuk nyerni. Az ön nyilatkozata a kormány helyzetét máris labilissá tette. Már mindenki tudja, hogy a kormány karaki. Az elnök emigrációra gondol –

Mit kíván még? Birtokot?

Azt is, felség. Bányákat. Részvényeket. Ó, felség, képességeit csodálom. Micsoda nevek! Huruchi! Karaki! Zeplota! Holnap az egész nép az öné. Honnan vette a Taraquaque-szertartást? Honnan vette ezt a szót, hogy Xexere-huppu? A Virágzó vércseppek! Az eumariscuskoszorú! A taharintaág! A paparaminto madár! Felség! Minden hódolatom e szavaké! Higgye el, ezzel az egyetlen nyilatkozatával a népet osztatlanul megnyerte. Ha van valami, ami bennünket itt, Mandarruban kivétel nélkül jellemez, ez az, hogy szívünk mélyén mindnyájan szeretnénk újszülött csecsemő vérében mosdani. Ez nekünk itt, Mandarruban –

A mai naptól fogva huruchiknak –

Éljenek a huruchik! Vesszen a karaki csőcselék! Előre, zeploták! Mondom, felség, ez nekünk mind –

Másnap délben a vadászatról hazajövök, a ház közelében Marsall ugatni kezd és előresiet. A ház üres. Tamara, kiáltom. A tárgyak egy része feldőlt. Marsall vadul csahol és szaglász. Tjuzemkij éppen jön. Baabo elrabolta, szólt, és keresztet vet. Hol voltál? kérdem. A folyónál. A halat mutatta. Semmit se hallottál? Semmit.

Gyorsan húst a tarisznyába, töltényt, két doboz gyufát. Jössz velem? kérdem. Tjuzemkij nem szólt semmit, csomagolt. Gyerünk, Marsall. Mutatom a nyomot, ő azonnal megérti, csaholva előresiet. Mi északnak indultunk, de Marsall délkeletnek tartott. Különös volt, de ehhez Marsall jobban értett. Nagyon siettünk, át a bozóton, néhol egészen lapos erdőn. Még este is mentünk, Marsall elöl haladt, és a nyomot szimatolta. Megvan? kérdem tőle. Kettőt vakkantott felém, hogy igen, megvan. Holtbiztosan ment elöl. Éjjel vagy két órát aludtunk, aztán útközben ettünk és siettünk. Az erdő szárazabb lett, a fák alacsonyabbak. Bírod? kérdem Tjuzemkijt. Keresztet vetett és bólintott. Mehetünk gyorsabban is, szólt aztán. Csaknem futottunk, de délig semmi. Estig semmi. A hús elfogyott, fajdot lőttünk, félig megsütöttük, aludtunk, és megint mentünk. Marsall, orrával a föld felé, nyílegyenesen vitt mindig délkeletnek.

Másnap szélesebb folyókához értünk. Több helyen mély volt, és igen sebes. Másutt köves, kavicsos, gázló is volt rajta. A gázlón mentünk. Marsall, keresd meg a nyomot. Két perc alatt megtalálta, és megindult nyílegyenesen délkeletnek. Tjuzemkij fejét csóválta. Mit akar ez a vadállat délkeleten? Arra lakott vidék van? Marsall biztosan futott, mi utána. Az üldözés már egy hete tart, még mindig semmi. Ez a kutya téved, szólt Tjuzemkij. Marsall nem téved, mondom. A kutya, mikor nevét hallja, hozzám jön és ugrál. Aztán megint előre délkeletnek. Az erdő ritkulni kezd, itt-ott mezők, aztán fátlan vidék. A második hét. Semmi. Végül elértük a vasútvonalat. A szibériai vasút. Este a városba jutottunk. Határállomás volt. Ebben az irányban tovább hárommérföldnyire már Mongolország. Mit tegyünk? Tjuzemkij keresztet vet.

Marsall tévedett, szól.

Másnap a várost felkutatom. Lehet, mondta az egyik korcsmáros, hogy azok között a nők között van, akik holnap indulnak át a határon. Hová? Mongolországon át szöknek, Kínába. Itt nagyon bizonytalan, hol a vörösek jönnek, hol a fehérek, éhesek, mindent megesznek, a férfiakat besorozzák, a nőket elcipelik. Aki teheti, menekül. Hol vannak azok a nők? Ott a város végén, valami pajtában, elbújtak a kémek elől, a beszálló korcsma mellett, emeletes ház, majd megtalálod.

A pajtában tényleg egy sereg nő kucorog. Ki a vezető? Valami mongol, Karipának hívják, bent van a házban.

Bemegyek. Te vagy az a Karipa? Én vagyok. Fiatalember, alig ér vállamig, szemét lesüti, nadrágban van, de fölötte szoknya, fején női kendő. Beszélek vele, ilyen nő volt, teherben van, egy óriás ember, beszélni se tud. Karipa fejét rázza.

A padra ülök, és próbálom magam valahogyan ép öntudatban tartani. Sokáig ülhettem így, talán órákig. Arra emlékszem, hogy a mongol odajön és megszólít. Az az asszony a feleséged. Igen. Elrabolták? Igen. Az óriás? Igen.

Talán tudok rajtad segíteni. Hogyan? Karipa a fal mellé összehajtott takarót tett, leült, lábát maga alá húzta, gerincét kiegyenesítette, kezét lazán térdére helyezte, szemét behunyta. Arca elernyedt. Mélyen és lassan lélegzett. Elég hosszú ideig ült így, aztán egyszerre csak azt mondta: erdő.

Szünet.

Erdő – tisztás – ház – előtte nagy fa – faház – farakás – nagy erdő – magas, szakállas ember – kék szeme van – két férfi – kutya – szőke asszony – hasas – erdő – folyó – kutya –

Szünet.

Valamit kérdezni akarok, de Karipa ismét beszélni kezd.

Óriás ember – az asszonyt elrabolja – házban – üveg feldől – viszi – erdő – folyó – kis folyó – egyik helyen mély és sebes – másikon kavics – gázló –

Szünet.

Óriás az asszonyt hátán hozza – az asszony beteg – leteszi – az asszony felugrik, és a folyóba ugrik – vízbe – sikolt – mély víz – elmerül – úszik – elmerül – óriás fut, kiabál –

Szünet.

Dermedten hallgatom. Karipa nehezen lélegzik.

Folyó – óriás ott van – jön vadász – szőrruhában – vadász – óriás el akar futni – a vadász dárdájával az óriás torkát átdöfi – óriás meghal – vadász az óriásról a csizmát leveti, ruhát – az óriást a vízbe löki – az óriás a vízben elmerül – a vadász jön, át a folyón – erdő – jön – pusztaság – jön – ide jön – vasút – város – ide jön –

Karipa lélegzete elakad. Szemét kinyitja. Kicsit pihen, aztán fölkel. Szótlanul ülök.

Mesterem megtanított arra, hogy a múltat lássam. Belenéztem a múltba, és láttam, hogy az asszonyt elrabolták, de a folyóban elmerült –

Hirtelen föleszmélek. Mondd, szólok, annak a háznak az ajtaja merre nyílt? –

Az ajtó délnek, az ablak keletnek –

És aztán?

Mellette volt a farakás, a háztól negyed mérföld a folyó, a ház előtt tér, a ház előtt főzőhely, az üstben hal, a fán megölt fajdok lógnak. A kék szemű szakállas ember és az asszony veled ott lakott a kutyával –

Hogy hívják a kutyát?

Har – har – mar – mar – sal – Marsall –

Tamara meghalt?

A folyóban elmerült.

Az óriás is meghalt?

A vadász megölte. Torkát átdöfte a dárdával –

Milyen vadász?

Vadász. Bőrruha. Tarisznya. Bot. Idejött, itt van –

Mondd, Karipa, láttál bennünket is, amint a kutyával a nyomot követtük?

Láttalak benneteket. A kutya a csizma nyomán jött, de a csizmát a folyótól kezdve már nem az óriás viselte, hanem a vadász –

Tamara meghalt?

Beteg volt. Meghalt –

Mi baja volt?

Hasában meghalt a gyermek –

Karipa, ha ez mind igaz –

Karipa szenvtelenül nézett.

Esküdj meg, hogy ez igaz –

A mongol szánakozva bólintott. Téged, szólt, Michailnak hívnak, a magas ember neve Tjuzemkij –

Tjuzemkij, fordulj vissza, eredj vissza a tajgába, én nem megyek –

Tjuzemkij a padon ült és könnyezett.

Marsallt neked adom, eredj, az ég áldjon meg, légy boldog, én nem megyek, elmegyek Mongolországba és Kínába, és megpróbálok hazajutni. Tamara meghalt –

Tjuzemkij kezét vállamra tette. Sírjál, Michail, sírjál –

Sírt.

Lev Nikolajevicsnek igaza volt. Szenvedni kell, szenvedni, mindig szenvedni.

Mondd, elhiszed, amit a mongol mondott?

Tjuzemkij keresztet vet.

Marsall a nyomot követte –

És ki ölte meg Baabót?

Tjuzemkij hallgat.

Marsallt magaddal viszed? Visszamész a tajgába?

Még csak nyár közepe van. És aztán? Nem tudom. Te haza mész?

Tamara nélkül itt nem bírom ki –

Ne sírj, Michail, ne sírj. Lev Nikolajevics azt mondta, csak azt kell siratni, aki tisztátlan szívvel halt meg. Tamara tiszta szívű volt –

Tjuzemkij zokog.

Marsall rám néz, kezemet nyalja.

Mikor mentek? kérdezi.

Holnap hajnalban. Szerzel valahol szoknyát és kendőt, mind női ruhában mennek. Eredj, Tjuzemkij, eredj vissza a tajgába, elkísérlek a város széléig, emelj keresztet Tamarának ott a folyó mellett, ahol meghalt, és imádkozz érte. Itt a puskám, nekem nem kell. Az ég áldjon meg –

Marsall a padra ugrott, és arcomat nyalta. Én megöleltem, és homlokát megcsókoltam. A kutya vonított.

Eredj –

Mondja, Mr. Winemaster, ki ez a Mammella?

Archeológus, vagyis a tudomány örve alatt húsz éve halottrabló és hullagyalázó –

Yes, értem. De úgy egyébként –

Amit mondott, az a valóságnak megfelel. Öccsei, bátyjai, nagybátyjai, sógorai, unokatestvérei –

Thanks. A lényeg –

Befolyásos emberek, rendőrfőnök, tábornok, bankár, püspök, polgármester –

Önzetlen hazafiak –

Mind ősi huruchi származás. Megbeszéltem vele a merényletet –

Önök engem le fognak lőni? Kár lenne –

Erről szó sincs. Önt egy felbérelt karaki cinkos meg akarja gyilkolni, de szerencsére csak kalapját lövi át –

Pompás. Mint Tell Vilmos fia fejéről az almát –

Az illető céllövőbajnok, keze holtbiztos, meggyőződtem róla –

Mammella ötlete volt?

Szerény személyemé. Holnap délben ön a korzón sétál Mammellával, velem és néhány hívünkkel. A kávéházban ülünk, és a huruchi ősökről beszélgetünk. Akkor ez a hitvány karaki bérenc önt lesből le akarja lőni. A golyó kalapját átlyukasztja, és a nagy tükröt összezúzza. Sajnos a merénylő a tömegben eltűnik, de mi –

Bravó! Követelni fogjuk, hogy a kormány a karaki összeesküvőkkel szemben erélyesen lépjen fel. Követelni fogjuk a zeploták szövetségének megalakítását, követelni fogjuk az új választások kiírását –

Mammella a sajtókampányt vezeti. Egyik sógora a Huisca Matador főszerkesztője –

Miniszter lesz –

Minden bizonnyal –

Őfelsége kijelenti, hogy a kormányzat ügyeibe nem kíván beavatkozni. Csak a kényszernek enged. A történtekért minden felelősséget a kormányzatra hárít –

Önt, felség, a zeploták küldöttsége fel fogja keresni –

Nagy beszéd –

Én tartom, ősi huruchi nyelven –

Ah, főpapom, ön tüneményes ember –

Ebben a percben az inas egy bizonyos Zuzuga nevű tudóst jelent be.

Kéretem a tudós urat, szól Mr. Pen.

Zuzuga idősödő, kopott emberke, igen szaporán beszél, uram, szól, ezt én nem tartom megengedhetőnek, én ezt nem is tartom jóhiszeműnek, csupa téveszme –

Foglaljon helyet, mondom Zuzuga úrnak, és világosítsa fel őfelségét, hogy miről is óhajt beszélni –

A tudós fel-alá járkál és hadonászik.

Honnan vették önök ezt a llamayhuarisca ünnepet? Én Mandarru őstörténetével negyven éve foglalkozom. Honnan veszik? Micsoda Taraquaque? Nincs is ilyen hegy. Nincs is ilyen szó. Mi az, hogy Xexere-huppu?

Érti ön ezt az urat? kérdi Mr. Pen bámulatra méltó megütközéssel.

Azt hiszem, felség, mondom én.

Mit akarnak önök ezzel az egésszel? Honnan vették? A forrást nevezzék meg! Mandarru őstörténetével negyven éve foglalkozom. Eumariscuskoszorú! Paparaminto madár! Szélhámosság –

Úgy veszem észre, szól Mr. Pen, hogy ez az úr valamiért rendkívül nyugtalan –

Én önöket le fogom leplezni, kiált Zuzuga. Visít és toporzékol. Micsoda huruchi? Micsoda zeplota? Nem létező fogalmak –

Pen rám nézett.

Van önnek valami mondanivalója Zuzuga úr számára?

Van, felség, ha megengedi, közölni fogom –

Kérem, közölje az én jelenlétemben –

Señor Zuzuga, mondom igen halkan, hallgasson meg –

Hallgatok, szól a tudós, és idegesen topog.

Őfelsége és én jól tudjuk, hogy az ön minősíthetetlenül sértő fellépése nem egyéb, mint karaki provokáció. Szeretnénk feltételezni, hogy ön ebbe jóhiszeműen ugrott be, és viselkedésének hátterét nem ismeri, lássa be, hogy az ön információi nem hitelesek. Őfelsége és én ezt így óhajtanánk. De ha ön agresszív magatartása mellett kitart, kénytelenek lennénk, nem a kormányhoz, mert az karaki befolyás alatt áll, hanem zeplota híveinkhez fordulni –

Objektív tények, kiált Zuzuga magánkívül, objektív tények birtokában vagyok, és Mandarru őstörténetét negyven éve tanulmányozom –

Őfelsége és én nagyon jól tudjuk, hogy az ön állítólagos objektív tényeit milyen törekvések sugalmazták –

Objektív történeti tények –

Objektív tényeknek nevezi egy hatalmi rendszer azokat a regéket, amelyek neki a hatalom gyakorlatában kedveznek –

Komplott, üvölti Zuzuga, árulás –

Pen intett. Erre én odaléptem, ballal egészen jó lendülettel egyetlen horogütéssel leterítettem, aztán telefonáltam a Huisca Matador-nak.

Újabb merénylet Hatodik Totomana ellen. Karaki provokáció. A császárt saját lakosztályában támadták meg. A pisztolyt a merénylő kezéből a főpap csavarta ki. A merénylő Zuzuga tanár álneve alatt tolakodott be. A karaki bérencet ártalmatlanná tették. A császár az események izgalmait férfiasan viseli. Kijelenti, hogy a történtekért a felelősséget a kormányra hárítja. Csak a kényszernek hajlandó engedni –

Van pénzed? kérdezte Karipa. Nincs, mondom. Így nehezen jutsz el Kínába. Majd csak fog menni. Elvállalod egy kínai nő kíséretét? Igen. Védelmét? Igen. Forma szerint a feleséged. Jó. Hazakíséred Kínába, neki van pénze, vele mehetsz. Nagyon jó, hol van az a kínai nő?

Karipa az emeletre vitt, és az ajtón kopogott. Harmincéves, gömbölyű holdarcú kínai nő, mosolyog, leültet, és teával kínál. Baracknak hívják, szól Karipa. Elvállalsz férjednek, amíg hazaérünk? Ő szívesen bólint. Kedves ember vagy, szól. Ígérem, hogy meg foglak védeni, mondom. Védelemre szorulok, mert nő vagyok. Én meg támogatásodra, mert nincsen pénzem. Erre ő mindjárt nagy csomó bankjegyet, ezüst-, aranypénzt és ékszert adott. Erre vigyázz, szólt. Köszönöm, hogy megbízol bennem. Karipa elmondta, hogy feleségedet elrabolták, és meghalt, és te most nagyon szenvedsz, pedig aki szenved, az nem zsivány.

Teát ittunk és hallgattunk. Mennyi idő alatt érünk Kínába? Nyár végére, szól Karipa. Három hónap? Talán, mondta. Nehéz út? Veszélyes. Éjfél után indulunk, hogy itt ne keltsünk feltűnést, és a határt még sötétben lépjük át.

Én, mint Barack férje, nála ettem és lepihentem. Éjfél előtt női ruhába öltöztem, kis csomagunkat hátunkra vettük és elindultunk. Másfél óra múlva a határt elfértük. Szétrombolt határőrépület, darabokra tört sorompó. Túlnan az ég éppen csak szürkülni kezdett. Síkság, fátlan, dombtalan, beláthatatlan síkság.

Kerek hatvanan voltunk. Egyszerre csak az egyik nő a többitől elválik, és jobbra befelé megy a síkságra. Hirtelen megáll. A laza derengésben látom, hogy karját szétveti, és torkaszakadtából elkezd üvölteni. Rögtön felismerem. Uvtloriaq. Karipa odasiet, és azt kérdezi: kiért kiáltasz? Uvdtloriaq tovább ordít. Miért kiáltasz? Csak üvölt. Nem jó, ha kiáltasz. Uvdtloriaq egyre hangosabban kiált. Hallgass! Mi szökevények vagyunk, nem szabad zajt csinálni. Odamegyek, és magyarázni kezdek. Ez az ember itt a napot keltegeti. Karipa rám néz. Ismered? Igen, a tajgából. Ez a vadász volt az, aki az óriás embert a folyónál megölte.

Uvdtloriaq, szólok, a nap már felébredt, hallgass. Elég. Megismer. Áj, áj, szól teljes hangon, áj, Michail! Csendesen, mondom. Te megölted Baabót? Uvdtloriaq bömbölni kezd, dárdájával mutatja, hogyan ölte meg. Csizmájára mutat. Baabo, szól. Bólintok. Siessünk, mondom, és vállán megragadom, itt veszélyben vagyunk. Indulunk tovább.

Velünk utazott Krizantem Jevarisztionovics Zatvorodverázsnyikov gárdaőrnagy is, feleségével. Félvér mordvin, szól Karipa. Te kém vagy, mondja nekem Zatvorodverázsnyikov. Nem vagyok, válaszolom. Vigyázz, szól ő, az én tőröm éles.

Karipa és az őrnagy a mongol nyelvet jól beszélte. Rajtuk kívül volt még egy kínai kereskedő és egy kis japán. A többi tényleg nő.

Délben csak egyetlen órát pihentünk. Estefelé sziklásabb hely tűnt fel, oda bújtunk, ettünk és lefeküdtünk.

A jövőbe nem látsz? kérdem Karipát. Nehezebb, szólt. Néha látok, de még nem vagyok elég tiszta. Néha csak egy-két órát előre. Saját jövődet is látod? Saját jövőmet nem szabad látnom. Miért? Tilos. Mégis. Mert az enyém. Nem szabad? Magamnak nem szabad jósolni. És ha másét látod? Azt lehet, de nem szabad érte pénzt elfogadni, sem ajándékot. Az én jövőmet látod? Haza fogsz jutni, szólt. Mikor? Sok idő. Több év. Hazajutok? Hazajutsz.

Aludni készülök, akkor hirtelen megszólal. Neked van ikertestvéred? Nincs, mondom. Ugyanolyan ember, mint te. Látom őt. Nagyon messze, magas hegyeken város, ott van, idegen nyelven beszél, barátja hosszú, vékony ember, sokat nevet, gazdag, sötét bőrű leányt szeret.

Karipa elhallgat. Beszélj még, mondom. Olyan ember, mint te, de nem szenved, hanem nevet, barátjával, a hosszú, vékony emberrel. Én vagyok? kérdem. Azt hiszem, magas hegyek, kövek között nagyváros, ott él.

Hogyan magyarázod ezt? kérdem. Karipa hallgat. Én nem értek, szól aztán. Én csak látom. És az a sötét bőrű leány? kérdem. Szép leány. Szereti? Igen, szereti. Mást nem látsz? Idegen beszédet hallok, amit nem értek. Közben tenger van, nagy tenger. Mást nem látok.

A sarkon indián lányt láttam ácsorogni, kétszer is, elképzelhetetlen rongyokban, a piszoktól és a tetvektől összeragadt hajjal, kisebesedett lábszárral, ujja között valami varral, lehet, rühes volt. Soha ilyen arcról sejtelmem sem volt. Kezdtem érteni Josiah Pen trachitimádatát, a tiszteletet az iránt, ami ebből a kemény kőből van. Trachitarc. Férfinál ijesztő. Több ilyen arcot láttam. Nőnél ellenállhatatlan. Ez a mosolytalan sötétség, ez a megérinthetetlen távolság, az önmagába zárt szenvedélytelenség. A szépségnek ezen a fokán. Ott állt a sarkon, sejtelmem sem volt róla, miért. Nem koldult, de úgy látszik, nem is várt senkire. Ma ismét ott áll. Hogy hívnak? kérdem. Rám néz, mozdulatlan arcával. Még a szeme is trachitból van. Ainyu, mondja alig hallhatóan és rebbenés nélkül. Akarsz szép ruhát? Komolyan bólint, de csak egyszer. Itt lakol a városban? Kint, mondja. Szegények vagytok? Apád munkás? Nincs apám. Anyád van? Ismét bólint, egyszer. Milyen ruhát akarsz? Pirosat, kéket, sárgát, tarkát? Tarkát. Tarka kendőt a válladra? Bólint. Gyere, menjünk a boltba, és válaszd ki. Merre? kérdezte. Megindultunk. A legjobb üzletbe vezettem, a legdrágább szövetet és selymet és gyapjúkendőt rendeltem. Ainyu a szövetre mutatott. Ezt, mondta mozdulatlan arccal. Indián kendőt akart. Az ékszerészhez vittem. Gyűrűt, nyakláncot, karkötőt, övet választott, indián ízléssel a legszebb darabokat. Aztán cipőt akartam neki venni, de ő bocskort akart. Szebb, mondta. Végül a drogériába mentem, hajszeszt, szappant, kölnivizet, krémet, fésűt vásároltam.

Szoktál mosdani, Ainyu? kérdem. Bólint. Fürödni szoktál? Fejét rázta. Most meg fogsz fürödni. Itt a kád, meleg vízzel, nézd, jól megillatosítom, belemész, és a sok szennyet magadról leáztatod. Mosdottál már szappannal? Fejét rázta. Majd megmutatom, hogyan kell. Hajadat is megmosod. Ainyu a fürdőszobába ment, és a vizet megszagolta. Jó, mondta. Ruháját kezdte levetni. Most látom, milyen válla és karja van. Én azt hiszem, az az emberiség, amely ilyen szépséget az utcasarkon hagy tetvesen és rongyosan, legjobb, ha követi Darwin tanácsát, és elmegy majomnak.

Ainyu levetkőzött, és a kádba lépett, ledőlt, és szemét behunyta. Vonásai mozdulatlanok voltak, mint az utcasarkon. Odamegyek, haját kibontom, megfésülöm és beszappanozom. Nyugodtan tűri. Fejbőrét a tetvek egészen felmarták. Bekenem hajszesszel, kifésülöm, és fényesre kefélem, aztán felszárítom. Állj fel, most megmutatom neked, hogyan kell szappannal mosakodni. Végigszappanozom, szivaccsal megdörzsölöm, kezét és lába fejét kefével. Úgy, most feküdj vissza a vízbe. Meleget eresztettem és leöblítettem. Szép vagy, Ainyu, tudod? Rám néz. Arca mozdulatlan. Kicsit mintha szeme kigyulladt volna. Egyáltalán nem volt barátságos. Gyorsan másfelé néztem. Most gyere ki. Megtörüllek, és bekenlek olajos krémmel, hogy jó illatod legyen. Mikor megtörültem, sajnáltam, hogy be kell kennem. Soha ilyen illatot nem éreztem. Valami kábító virág? Nézd meg magad a tükörben. A fürdőszoba nagy állótükrébe bámult, szenvtelenül. Tetszel magadnak? Szép, mondta. Mellét megtapogatta, aztán derekát, megfordult, és csípőjét hátulról is megnézte. Szép, mondta újra, és beleegyezően bólintott.

Új ruhájába öltöztettem, a harisnyát ráadtam, a kendőt, az ékszereket. Ainyu lassan a tükörhöz ment, és hosszasan nézte magát, de most nem szólt semmit. Ezeket a rongyokat otthon mosd ki forró vízben, itt egy kis táska, ebben elviheted, itt van a szappan, a hajszesz, olaj, szivacs, kölnivíz, fésű, tisztálkodj rendesen, nehogy tetveid legyenek. Ainyu becsomagolt, aztán elindult. Az ajtóból még egyszer visszanézett, majdnem barátságosan, de egy szót se szólt.

Még egy óra sem múlt el, a telefonon a portás szól. Señor, egy indián nő keresi. Vezessék fel. Ainyu jött vissza. Isten hozott, ülj le. Éhes vagy? Csengettem, hogy hozzanak uzsonnát. Ülj le, örülök, hogy látlak. Az új ruhát megszoktad már? Otthon is tetszettél? Az uzsonnát behozták. Gyere, Ainyu, mossál kezet, kezet mosott, aztán megmutatta. Jó? kérdezte. Jó, mondom. Most egyél. Igen lassan evett. A vajas kenyér a legjobban ízlett neki. A halat és a dzsemet nem kedvelte. Az egész idő alatt csak én beszéltem, ő néha rám nézett, bólintott, vagy fejét rázta. Jóllaktál? Jól, mondta. Aztán hirtelen így szólt: Anyám azt mondta, hogy jöjjek el hozzád. Szép tőled, kedves Ainyu, és miért jöjjél el? Ha a gazdag úr engem megajándékoz, akkor azt meg kell hálálni. Anyád mondta? Igen. Kedves anyád van. Azt mondta, hogy maradjak itt, és feküdjek az ágyadba. Ezt így kell. A te anyád igazán derék asszony. Ha majd hazamész, mondd meg neki, én nem azért adtam a ruhát, hogy ágyamba feküdj, érted, Ainyu? Bólint. Te tudod, hogy te nagyon szép vagy, és én nem tudok szépséget látni, hogy azt valamiképpen meg ne tiszteljem és iránta hódolatomat meg ne mutassam. Én azért nem kívánok semmit. A legkevésbé azt, hogy ágyamba feküdj. Te ezt jól tudod, jobban, mint anyád. Arcát megsimogattam. Azért, ha kedved van, és meg akarsz látogatni, gyere el. Nesze, itt van pénz, vigyél haza kenyeret és húst. Eljössz holnap? Ainyu rám nézett mozdulatlan arcával és feneketlen mély szemével. Holnap eljövök, mondta és indult. Isten veled, viszontlátásra. Adios.

Uvdtloriaq kiáltására korái felébredtünk, és rögtön elindultunk. Most sziklás rész következett, aztán dombok és alacsonyabb hegyek. Sehol ház, sehol fa, sehol állat, sehol ember. Okkerbarna kiégett föld. Délután volt, amikor az egyik hegyről lovascsapat nyargalt felénk. Egyszerre körülvettek. A bandavezér Karipával beszélt valamit, aztán tíz embert otthagyott s elment. Este faluféle helyre érkeztünk. Bennünket az egyik ház udvarára tereltek, és a kaput bezárták. Ott ácsorogtunk, néhányan leültek és szundikáltak. Zatvorodverázsnyikov egy ideig Karipával beszélt, aztán a japánnal. Később odamegyek, és azt kérdezem: mi történik itt? Nem tudjuk, valószínűleg nem jó. Az őrnagy azt mondja, hogy ez politikai támadás, valakit keresnek. Kit? Nem tudjuk, talán orosz tiszteket. Azt mondja, hogy ez a japán vezérkari tiszt és kém. És ez baj? Ki fognak rabolni? Nem biztos.

Elaludtam. Egyszer felráztak. Két fegyveres a hatvan embert a házba terelte. Igen tágas terem volt, négy acetilénlámpa égett. A padlón mindenféle bőrök, takarók, edények, ételmaradék, üres üvegek. A bandavezér ott állt, és bennünket várt. A fal mellett álltunk sorban, mellettem az egyik oldalon Barack, a másikon Uvdtloriaq. Velem szemben Zatvorodverázsnyikov és felesége és egy lengyel nő meg egy alacsony mongol asszony. A bandavezér körüljár, mindegyikünk arcába néz. Minden valószínűség szerint részeg. Barack előtt megáll, jól megnézi, újra visszafordul, de aztán továbbhalad. Végül az egyik nőnél megáll. Koreai volt, elég csinos. A bandavezér valamit mond, mire a két mongol a koreai nőt elkezdi vetkőztetni. A nő tiltakozik, de akkor késsel ruháját levágják, aztán felkapják, és a terem közepén az asztalra fektetik. A nő sikoltozik. Most látom, hogy az asztal lapját sűrűn szögekkel verték ki. A nőt a szöges asztalra kötözték tárt karokkal és lábakkal. A bandavezér nadrágját ledobja, és a koreai nőre fekszik. A szögek most a nő hátába fúródnak. A nő közelebb meg nem határozható hangon bőg. A szögek minden taszításra mélyebben fúródnak hátába. A bandavezér a befejezés előtt az utolsó pillanatban az asztalról hosszú tőrt vesz fel, oldalt, hárulról a bordák között lassan a nő hátába nyomja tövig, úgy, hogy a tőr hegye a nő bal melle alatt bújik ki. Akkor a tőrt visszahúzza, a nő melle alatt támadt kis sötét lyukra szájával rátapad, és a kiáradó vért szürcsöli. Ez a csámcsogó szürcsölés elég hosszú ideig tartott.

Barack karomat szorítja és reszket. Én nem tudom, hogyan maradtam eszméletemnél. Azt hiszem, csak úgy, hogy a többiek arcát néztem. Az őrnagy az indulattól szemét lehunyta és lihegett. De nem ez. A lengyel nő kidülledt szemmel és meredten nézett. A kis kövér mongol nyelvét kidugta, aztán mindig jobban és jobban, végül egészen, nyála csurgott, és szeme móhón égett. Megint a lengyel. Előretolakodik, úgy tesz, mintha a ruhát magáról le akarná tépni, és magát a szöges asztalra akarja vetni. Ebben ő is részesülni akar. Mikor a tőr a koreai nő szívét átfúrja, a lengyel nő felkiált, az őrülettől és az irigységtől.

Itt vagyok. Barack az egyetlen, aki irtózik és remeg. A többi azonnal és mind az asztalra feküdne. Hová kerültem? Nem ide Mongolországba, nem, oda, ahol ilyen lények élnek. Karipa az egyik sarokban áll, tökéletesen közömbösen.

A két mongol katona a halott koreai nőt az asztalról leszedi, takaróba burkolja és kiviszi. A bandavezér újra megindul, hogy körbejárjon. Szája körül friss vér, bajuszán és állán lecsurgott. Szemében tökéletes őrület. Barack előtt ismét megáll, de továbbmegy, most egy kínai nő kellett neki. A nő engedte, hogy levetkőztessék és az asztalra fektessék. Kicsit nyögött, mikor a szögek hátába fúródtak. A két mongol újra kiment. Zatvorodverázsnyikov most intett nekem, a japánnak és Uvdtloriaqnak. Az asztalhoz lépett, tőrét félelmetes biztossággal a bandavezér hátába szúrta, de oly erővel, hogy az rajta keresztülszaladt, és a kínai nőt is azonnal megölte. A japán, Uvdtloriaq és én gyorsan az ajtóhoz ugrottunk, a két mongol belép, őket azonnal leütöttük, és fegyvereiket elszedtük. Az udvarba, kiált az őrnagy. Őrültek vagytok, szólt Karipa. Az udvarba megyünk. Hol vannak a mongolok? A kapu alatt, a szobában hatan. Lefegyverezzük őket, megkötözzük, szájukat betömjük.

A házban más nem volt. A házon kívül csend és sötétség. Gyorsan, gyorsan, szól az őrnagy. Karipa int, én Barackot megragadom, és elfutunk. Vaksötét. Tíz percig futunk, akkor Karipa azt mondja, siessünk, mert virrad. Mikor szürkülni kezd, sziklák közé jutunk, hegynek fölfelé. Ismered az utat? Ismerem, szól. Mire a nap fölkel, úttalan sziklatömbök alatt vagyunk. Már nem érnek el, szól Karipa. Délig megyünk, folyton fölfelé. Délben valamit eszünk. Barack elalszik és horkol. Alhatunk? kérdem. Kicsit alhatsz, mondta.

Mondja, Mr. Winemaster, ez a kifejezés, hogy bennszülöttek, az öné?

No, Mr. Pen. Ez a kifejezés kedves barátomé, aki megengedte, hogy szuverénül felhasználhassam. Név szerint Melius úr –

Melius a bélyegzőkészlettel –

Yes. Ön ismeri őt?

Texasban találkoztam vele, mielőtt idejöttem. Ott egy bizonyos O'Flahannak közösen eladtuk az éjszaka teheneit –

Lekötelezne, Mr. Pen, ha a történetet elmondaná. Melius úr nekem barátom, és jachtom kapitánya –

A Dianáé?

Úgy van –

Utaztam rajta. Remek hajó. Megveszem öntől –

Nem eladó –

Úgy volt, hogy Texasban éltem, és ott volt a már említett O'Flahan sajt- és vajgyáros, igen nagy marhagulyákkal. Szenvedélye volt, hogy a környéken tehene csak neki legyen. Ha meghallotta, hogy valakinek tehene van, még áron felül is megvásárolta. Melius úr a Mexikói-öbölből kirándult mihozzánk, és amikor a helyzet felől tájékozódott, azonnal cikket írt az újságba, hivatkozott valami Aischylos nevű régi görögre, aki szerint az éjszaka teheneit éjjel egy és három óra között fejik. O'Flahan azonnal telefonált. Mr. Melius, mit tud ön ezekről a tehenekről, kérem, azonnal jöjjön el, beszélni akarok önnel. Sorry, Mr. O'Flahan, ha önnek dolga van velem, fáradjon ide, second breakfestre szívesen látom tíz harminckor, good morning. O'Flahan csakugyan ott volt. Micsoda tehenek ezek? Hány darab? Hol vannak? Nézze, Mr. O'Flahan, a dolgot egészen titokban tartják. Az is lehet, hogy misztifikáció. Hogyhogy misztifikáció! Kifejezetten tehenekről van szó, a tehén nem misztifikáció! Nem tudom, csak előre figyelmeztetem. Ha ön engem megbíz, információkat fogok szerezni. Yes, megbízom önt, költséget ne kíméljen, én biztosat akarok tudni. Ha a teheneket megtalálta, tudja meg, mennyi, milyen fajta, mennyi tejet adnak, hol tartózkodnak, érti?

Melius eljött hozzám, és azt mondta: Mr. Pen, tud ön bőgni? Ahogy parancsolja, mondom én, mint a borjú, mint a bika, mint a rénszarvas, mint a bölény. Thanks. És tud ön ugatni? Remekül, ugatással több díjat nyertem. Kitűnő. Ma éjjel a városon kívül éjfél után pont fél kettőkor több hangon ön bőgni fog, mint a tehén, időnkint mérgesen ugat. Viszünk néhány kolompot, és kolompolni fog, mintegy félóra hosszat, öt-hat kolomppal egyszerre és felváltva, ahogy önnek megfelel. Este csakugyan kimentünk a várostól egyórányira, megegyeztünk az időben, aztán Melius elment. Mr. O'Flahan, akar ön az éjszaka teheneivel találkozni. Azonnal. Azonnal nem, de éjfél után egy és három között fejik őket, velem jön? Természetesen, mikor indulunk? Kocsiját rendelje a szálló elé pont egyre. Félóra alatt kint vagyunk. All right.

Melius a kicsit illő távolságban megállíttatta, és gyalog mentek tovább. Csendben, Mr. O'Flahan, a teheneket vérebek őrzik. Csak nem? A dolog nem veszélytelen, coltja önnél van? Nincs. Könnyelműség volt nem elhozni. Ön elhozta? Hogyne. Pszt, már közel vagyunk. Az erdő felől tehénbőgés, négy- és ötféle kolomp hallatszott. Ott vannak, szólt O'Flahan suttogva. Egy perc múlva mérges csaholás. A vérebek, szól O'Flahan, és megállt. Nem jön? kérdezte Melius. A mennydörgőjét, a vérebekkel nem jó tréfálni. Leültek és vártak. A tehenek bőgtek, és a kolompolás tartott. Néha dühös morgás és ugatás. Ez nekem elég, mondta O'Flahan, most már mindent tudok. Hány tehén van? Százhuszonhat, felelt Melius, az adásvételt ön közvetíti, a bruttóból két százalék az öné. Három, szólt Melius, és a készköltségek. Legyen, fillérekre nem nézek. Gyerünk haza, ezek a vérebek, tudja. Értem.

Másnap Melius telefonált. Mr. O'Flahan, itt van Mr. Pen, a tehenek tulajdonosa. Akar vele beszélni? O'Flahan öt perc múlva ott volt. Egy óra múlva fizetett. A százalékot és a költségeket Melius fölvette, aztán megbeszéltük, hogy hatkor a gulyához kimegyünk. Persze mi a négyórai vonattal már elutaztunk –

Ez az eset, mondom, Meliusnál azért nevezetes, mert bélyegző nélkül zajlott le –

Úgy van, szólt Pen. Azért én Meliust nagyra becsülöm. Nála jobban csak önt és Mr. Van Hoopot –

Hízeleg nekem. Van Hoop? Hollandus?

Dél-afrikai. Búr szülőktől származott, de, mint mondani szokta, csak születése perceit töltötte otthon –

Hol található?

Én kétszer találkoztam vele. Egyszer Vancouverben, ott üzletet csináltunk, majd elmondom. Egyszer pedig a déli tengereken, korallzátonyt vásárolt –

Ah, mindig arról álmodtam, hogy korallzátonyom legyen –

Azt mondom önnek, ha Mr. Van Hooppal találkozik, ismerkedjék meg vele –

Nem fogom elmulasztani –

Nagy ember. Igazi nagy ember, nem úgy, mint ezek a királyok vagy hadvezérek vagy elnökök –

Ön az elnököket megveti?

E megvetést Mr. Van Hooptól tanultam. Mr. Van Hoop abból indul ki, hogy ez a föld az övé –

És tényleg így is van –

A pénz, a hatalom, a nő, az étel, a föld, a többi nem is érti, visszaél vele, vagy nem is tud vele mit kezdeni, hagyja, hogy a tárgy uralkodjék rajta, ahelyett hogy ő uralkodna –

Mr. Van Hoop is filozófus, mint ön?

Csak még nagyobb. Filozófiája neki páratlan biztonságot nyújt. Amit akar, azt megszerzi, de nem helyez rá súlyt, és máris elajándékozza. Nincs nyelv, amit órák alatt ne tanulna meg –

Különös –

Rendesen harminc-negyven kolosszális vasalt ládával utazik. A ládákat vörösre, kékre, zöldre, lilára festeti, a legcsodálatosabb jelekkel és számokkal, angol, spanyol, kínai, maláj nyelven. Vancouverben tanúja voltam, amikor a ládákat az ausztráliai postagőzösbe behajózták. Van Hoop a parton járkált fel-alá, jegyzőkönyvében nézte, most melyik ládát emelik be, toporzékolt, a munkásokat átkozta, a biztosítótársaságnak telefonált, és tiltakozott poggyászának kíméletlen kezelése ellen –

Mi volt a ládákban?

Széna, ócskavas, makulatúra –

Értem –

Felrohant a hajóra, a kapitányt felelősségre vonta, hogy munkásai a ládákkal barbár módon bánnak, detektíveket hozatott, akik a szállítmányt az indulásig őrzik, a kapitánytól az utasok névsorát követelte, hogy nincs-e közöttük valaki, akitől a ládákat félteni kell. A kapitány elnézést kért, hogy a matrózok a ládákkal durván bántak, ah, capt'n, sóhajt Van Hoop, és homlokát törli, az ön egész ócska hajója nem ér annyit, mint ez a harminc láda. Máris elrohant, és a Princeton Egyetemre kábelezett, hogy a szállítmányt behajózta, de a durva bánásmódért a felelősséget magáról elhárítja, lefut a raktárba, a ládákat megkopogtatja, a kapitányt arra kéri, tartsa szigorúan zárva, és őriztesse, költséget ne kíméljen, minden pénzt, csak a szállítmánynak baja ne essék!

Önnek, mondom én este az ebédnél, ma erős napja volt. Yes, sir, mondja Van Hoop, óriási felelősség nyugszik rajtam. Nagyot sóhajt, és egy fél üveg portóit egy hajtásra lenyel. Éjjel a kabinok ajtajánál hallgatózik, a pincéreket lepénzeli, hogy az utasok titkos beszélgetéseit lessék ki, a fedélközben szemlét tart, követeli, hogy a négereket és a kínaiakat különítsék el, mert azok a szállítmányt veszélyeztetik. Reggel a fedélzeten pisztolyával célba lő, és nagy hangon beszél, aki az ő ládáihoz akar jutni, annak előbb meg kell kóstolnia az ő golyóit –

Szóval a bennszülöttek előtt megszerezte a nagy ember előjogait –

Ön ezt érti, Mr. Winemaster, de önön kívül csak Mr. Melius és én –

Köszönöm, hogy figyelmemet Mr. Van Hoopra felhívta. Keresni fogom az alkalmat, hogy vele megismerkedhessem –

Nem fogja megbánni, mondom, Mr. Van Hoop nagy ember –

Egész délután mentünk, csaknem egyenesen délnek, aztán kelet felé fordultunk. A nap éppen lenyugodott, amikor néhány ház tűnt fel. Közelebb értünk, láttuk, hogy a völgyben sok ház van. Karipa iránya nyílegyenes volt. A falu bejáratában négy magas karó állt, mindegyiken ember lógott megnyúzva. A bőr, amit róluk lehúztak, hosszú csíkokban a földön hevert. A házak üresek. Mit jelent ez? kérdem. Nem tudom, szól Karipa. Az egyik házban elrejtőztünk és vártunk. Este kibújtunk, és a falun végigmentünk. Sehol senki. Az egyik házban találtunk némi lisztet, répát és egy csupor fenekén avas vajat. Az ablakokat eltakartuk, és vacsorát főztünk. Barack rögtön a padlóra feküdt és elaludt.

Miért nyúzták meg azt a négy embert?

A háború, szólt Karipa.

A nőket is azért fektetik a szöges asztalra?

Ezt most szabad.

Miért mondod ezt így? Nincs szíved? Láttalak az éjjel ott a sarokban, mozdulatlan arccal –

A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs. Amíg az ember él, addig jóra és rosszra egyaránt szomjas, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni –

Irtózatos vagy, amikor ilyen hangon beszélsz. Én ezt nem bírom. Mondd, mi lesz ennek a vége? Háború, vér, halál, gyilkosság, kegyetlenség, nem lehet megállítani?

Igen. De senki se akarja –

Ne mondj ilyet. Én akarom –

Karipa kicsit hallgat. Azért, szól később, a mongol katonát te is leütötted –

Szünet.

Szép országban lakol, szólt.

Láttad?

Látom –

Ott a nőket nem kötözik szöges asztalra, és vérüket nem isszák meg –

Még nem, szól ő. Nemsokára megteszik. Még ennél borzasztóbbat is –

Mi lesz? A világ elpusztul?

Karipa hallgat: Aztán: Ha igazán meg akarod tudni, majd meg fogod tudni –

Szünet.

Barack és te el fogtok jutni Kínába –

És te?

Saját jövőmet nem szabad látnom –

Hogyan állod meg? Nem esel kísértésbe?

Nem.

Milyen fiatal vagy még, máris ilyen sokat tudsz –

Mindenki megtanulhatja. Te is. Nem nehéz –

Mi kell hozzá?

Kijózanodás –

Az idősebbek többet tudnak?

Sokkal többet –

Szeretnék tőlük tanulni –

Talán lesz rá alkalmad –

Mit kell tennem?

Az első és az utolsó parancsot, amit rád szántak, azt teljesítened kell vonakodás nélkül és egykedvűen, bármi legyen. A mesterek közül addig senki sem fogad el tanítványnak, amíg ezt nem tudod –

Mit kell vállalnom?

Most azt, hogy Barackot hazaviszed. Lehetőleg mindig a gyengébbet szolgálni. Ha ezt megtetted, önmagaddal rendelkezel, és uralkodsz erőid fölött –

Hogyan kell ezt csinálni?

Áldozatot hozni. Tibetben nagy szertartás van, amit Csödnek hívnak, az ember az áldozatot gyakorolja vele. Aki magát fel tudja áldozni, az megszerezte a hatalmat az összes erők fölött, és uralkodik a földön –

Nem értem –

Nem tudom neked megmagyarázni. Szolgálni kell, mindig szolgálni –

Te is azt teszed?

Igen –

Csak a fejemmel értlek –

Egyelőre az is elég. Vésd jól emlékezetedbe, és gondolkozz rajta. Később egészen meg fogod érteni –

A padlóra feküdtünk és elaludtunk. Hajnalban hirtelen felriadok. Kint valaki teljes erőből ordít. Uvdtloriaq. Kinézek. A szemben levő ház előtt felborult kocsi tetején áll, kelet felé fordul, karját kitárja és üvölt. Odamegyek és lehúzom. Hallgass, mondom. Áj, áj, Michail! Egyszerre csak előbújik Zatvorodverázsnyikov, felesége és a japán. A többiek hol vannak? Nem tudják. Van élelmük? Egy kevés, itt a kihalt faluban szedték össze, félig kimúlt tyúk, levágták és megfőzték. Alig virradt, indultunk, egyenest keletnek, aztán a hegyek felé kanyarodtunk, inkább dél felé. Karipa biztosan ment, egyenletes lépésekkel a kopár földön.

Másnap, mikor hazajövök, a portás azt mondja: Señor, a tegnapi indián nő lakosztályában várja. Helyes, szólok, annak az indián hölgynek hozzám szabad bejárata van. Értem, señor.

Ainyu a fürdőszobában a kádban ült, és haját mosta. Összeragadt, mondta. Persze, mondom, nem értesz hozzá. Először jól ki kell fésülni, aztán habos szappannal megmosni, hajszesszel bedörzsölni, csak aztán fésülheted. Ma már a hajad sokkal jobb. Meglátod, ha tisztán tartod, szép hajad lesz. Mikor elkészült, felállt. Most szappanozzál be, szólt. Ismét megfürdettem, kölnivízzel bedörzsöltem. Lábszárát megvizsgáltam. Sebeid jól gyógyulnak. Térdét néztem. Soha el sem tudtam gondolni, hogy térd ilyen lehet. Önkéntelenül megsimogatom. Erre felállt, és csípőjét mutatta. Ez is szép, mondta. Hangja egy kicsit meleg lett. Felöltözött, és együtt uzsonnáztunk. Ma már a halat is megette, és két csésze teát ivott. Holnap megint eljövök, mondta. Várj, szólok, veled megyek. A boltban kenyeret, húst, olajat, lisztet, sót vettem, és egy meszticre bíztam. Ezt vidd haza.

Délután pontosan benyitott. Ha valahová belépsz, mondom, előbb kopogni illik, megvárod, míg azt mondják, szabad, és úgy jössz be. Aztán pedig szépen köszönsz, jó napot. Te jó vagy, szól, hogy fürdetsz és tanítasz. Örülsz neki? Rám néz, és szemével azt kérdi: mi az, örülni? Megijedtem. A fürdőszobába ment, a vizet megeresztette és levetkőzött. Bőre már csillogott, puha volt és illatos. Mindennap szebb leszel. A tükör elé állt, és bámulta magát. Megfordult, fenekét kifeszítette, és úgy nézte. Szép gömbölyű, mondom és megsimogatom. Komolyan rám néz, mozdulatlan arccal.

Másnap, mire jöttem, már megfürdött. A körmét mutatta. Jó? Jó, mondom. A sebek is jók, szól. Lábát mutatta, hogy a var eltűnt. Bekented olajjal? Be. Szoknyáját felhúzza. Simogasd meg a térdemet. Kedveled, ha simogatom? Bólint. Ha nem vagyok itthon, és éhes vagy, rendelj a pincérnél, amit akarsz, halat, teát, húst, amit kívánsz. A pincért becsengetem, és meghagyom, hogy ennek a hölgynek minden parancsát teljesítse.

Mondd, Ainyu, ismersz olyan fiatal legényt, aki tetszik neked, és féleségül akarsz hozzá menni? Fejét rázza. Tudod mit, veszek neked házat, és a bankban hagyok neked pénzt, gazdag leszel, és akkor majd válogatsz a férjek között. Akarod? Egy kicsit gondolkozott, a vajas kenyeret ette, villával óvatosan halat tett rá, és beleharapott. Csodálatos foga volt. Akarod, hogy legyen házad és pénzed? Bólint. Holnap elmegyünk, és a házat megvesszük. Jó, mondta, és a teát itta, közben tiszta körmére nézett. Elég illatos vagyok? Éppen jó, mondom. Túl sokat ne tégy magadra, mert az nem ízléses. Kicsit csodálkozott. Saját magadtól elég illatos vagy. Minden illat csak arra való, hogy a szép nő saját illatát kiemelje. Ezt érted, ugye? Gyorsan bólint. Majd ha lesz házad, egyszerre jönnek a vőlegények. Férjhez mész, lesznek gyerekeid, nevelni fogod őket, tudsz főzni? Int. Mosni? takarítani? súrolni? vasalni? Tudok.

Egy hét is elmúlt, minden délután eljött. A házat megvettük, és anyjával be is költöztek. Új bútort kapott, a házban még négy lakás volt, a házbér ugyan nem sokat jövedelmezett, de az öregasszonynak nem kellett nehéz munkát vállalnia. Olyan volt, mint a legelső nap, alig szólt, lassan mozgott, mozdulatlan arccal. Csak fürdő után, mikor önmagát a tükörben nézte, lett melegebb. Szerette, ha térdét megsimogattam. A tükör előtt állt. Simogasd meg a mellemet, szólt. Megsimogattam. Most megint. Sok lesz, válaszolom. Nem sok. Elfordulok. Nem akarom, nem akarom, nem akarom. Átkozott vér vagy sperma vagy micsoda, egyszer akarom a tiszta szépséget imádni, és nem megy. Kiszólok, és az uzsonnát megrendelem. Ainyu, mondom, te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam. Érted? Igen, mondta komolyan, és a vajas kenyeret ette. Én irtózatosan szerelmes vagyok beléd, mondom. Én is beléd, szólt. A mennydörgős mennykő üssön bele, én nem akarom, hogy ebből szerelem legyen. Én a te szépségedet akarom imádni és szolgálni. Nekem ez az ágyban való szerelem nem kell, érted? Én nem vagyok aszkéta, és a szerelemtől nem irtózom, de én ezt most nem akarom, én csak a szépséget akarom, értesz? Bólint. Nem felelsz, Ainyu? Kicsit felsóhajt. Azt csinálsz, amit akarsz, szól. Mikor elmegy, azt mondja, most csókolj meg. Ainyu, hiába beszéltem neked? Én nem akarom, hogy ebből szerelem legyen. Már az, szólt halkan. Biztos? Voltál már szerelmes? Még nem voltam, de tudom. Milyen az? Újra felsóhajt. Nagyon szorít, szól. Egy kicsit áll. Nem csókolsz meg? Két kézzel fejét fogom, és szemébe nézek. Ég. Hirtelen eleresztem, és el akarok menni. Szeme kifordul, és ájultan összeesik. Még csak ez kellett. A kerevetre viszem és felélesztem. Mikor felébred, rám néz, mosolyog, még sohasem láttam mosolyogni. Borzalom. Ainyu, mondom. Folyton mosolyog. Képes újra elájulni. Szája kicsit nyitva volt. Megcsókolom a fejét. Most eredj haza.

Még soha semmi se sikerült ilyen rosszul. Ainyu másnap ott maradt. Én három napig ki se mozdultam. Pen már aggódott. Én értem önt, szólt, trachit nő, átkozottul veszélyes, de azért. Mr. Pen, azt hiszem, ebbe bele fogok őrülni, minél többet iszom, annál szomjasabb leszek. És az eredmény egy kis mesztic, szólt Pen. Ön gavallér, házat vett neki, tisztelem önt. Lovag. Szerelem, Mr. Pen, érti? Hogyne érteném, azt hiszi, én béka vagyok? Velem is megtörtént már. De ön a közügyeket elhanyagolja. Megfeledkezik arról, hogy huruchi főpap. Én önt el fogom csapni. Még egy hét, Mr. Pen. Az ön Ainyuja tüneményes nő lehet. Ainyu csak egy van. Nekem beszélhet, Mr. Winemaster, én színjózan vagyok –

Ainyu hozzám költözött. Két szobát nyittattam neki. Lassan és méltósággal mozgott, ebédet rendelt, megette, a szobaleánynak parancsokat adott. Még két ruha kellene nekem, szólt. Vegyél, mondom, és a számlát küldesd el, nem előkelő, ha a hölgy maga fizet. Rögtön érti. Királynő vagy. Rám néz, és komolyan bólint.

Mr. Winemaster, ez egy kicsit sok. Az egész városban arról beszélnek, hogy ön az utcán valami tetves nőt szedett fel. Téved, Mr. Pen, az indián hercegnő, kinyomoztam, ősrégi királyi családból származik, végül is éppen olyan huruchi, mint ön vagy én. Igazi királynő, nézze meg, hogyan mozog és beszél. Újságba fogom tétetni, ősrégi család sarja, elszegényedett, de most rangját vissza fogja kapni. Palotát veszek neki. Ön csak barát, ön várhat. Ainyu nem vár. Komolyan aggódom önért, szól Pen. Ainyu többet ér, mint az egész idióta Mandarru. Elismerem, de engem csávában hagy. Nem, nem, bízzék bennem, még egy hét.

A villanegyedben kis palotát vásároltam neki. A berendezést ő maga intézte. Semmi hamisat nem bírt. Nagyobbára indián dolgok voltak, sok takaró, szőnyeg, párna, cserépedény. Egy hét múlva estélyt adtunk. Mikor tanítottam, azt mondta: Nem kell, hogy taníts, mindent tudok. Úgy, mondom, és honnan? Egyszerű, szólt, csak mindent úgy kell csinálni, ahogy mindig gondoltam. Ainyu, rólad az újságok azt írják, hogy királynő vagy. Most már elhiszem. Komolyan rám néz. –

Tényleg királynő, szól Pen az estély után. Trachit nő. Remekül viselkedett. De ne higgye, hogy csak az ön Ainyuja. Bármelyik vörös bőrű nőt az utcán fölszedi és kimosdatja, ugyanilyen. Ezek mind királyok. Ainyu csak egy van, mondom. Bocsásson meg, hogy érzékenységét sértettem. Káprázatos, ahogy fejét tartja, bólint, a hódolatot fogadja. Ha az ágyban olyan szenvedélyes, mint amilyen hűvös a szalonban. Ne folytassa Mr. Pen, ilyesmiről beszélni nekem nagyon nehéz –

a lakatlan pusztaságon, az okkerbarna földön. Barack és Karipa és én éjszaka szorosan egymás mellé feküdtünk, Zatvorodverázsnyikov, felesége és a japán valamivel távolabb. Uvdtloriaq eltűnt, senki se vette észre, mikor és merre. Harmadnap síkságra értünk. Sima és vízszintes földlap. Éles szél. Lehet, hogy már ezer éve fúj szüntelenül. A tanyát, ahol éjjel megálltunk, nem kellett keresni. Karipa mondja, holnap barátságosabb helyre érünk. Hárman öszszebújunk, és próbálunk aludni. Az őrnagyék tíz lépéssel odább.

Embertelen ordításra ébredek. Éppen szürkül. Valaki fölkel, és ott áll előttem. Valamit mond, nem értem. Az őrnagy felesége. Beszél, de nem értem. Nyilván mordvin nyelven. Karipa és Barack feltápászkodik, aztán indulunk. Zatvorodverázsnyikov és a japán nem mozdulnak. Odamegyek. Mi történt?

Az asszony hirtelen a földre ül, mordvinul hadar. Mi történt? Ki ordított? Az asszony eszelősen nevet. Éjszaka a japán az őrnagyot megölte. Aztán az asszonyra vetette magát. Az őrnagyné folyton nevet, batyujában valamit keres. És aztán? Az asszony azt mondta, hogy ő hagyta. A japán alsótestéről a ruhát leszedte, és ő is vetkőzött. Hagyta? Igen. Mikor aztán a japán ráfeküdt, a késsel levágta. Mit? Kit? A japánnak levágta. Batyujából elővette, és nevetve mutatta. Levágtam neki. Véres kis húsdarab.

Barack mellém húzódik. Mit tegyünk? Karipa habozás nélkül elindul nyílegyenesen délkeletnek. Az asszonyt ott hagyjuk? Karipa nem is válaszol. Mi ketten követjük az átkozott sík lapályon a metsző szélben, és futunk alkonyatig –

A merénylet várakozáson felül sikerült. A céllövőbajnok lövése remek volt, Pen kalapját két helyen átlyukasztotta, és a kávéház nagy tükrének közepébe vágódott. A zeploták a kalapot és a tükröt a merényletre és a császár szerencsés megmenekülésére való emlékezetül ünnepélyesen elvitték. A Huisca Matador a merényletet olyan páratlan terrorcselekménynek nevezte, amely még az igen véres és szenvedésekkel telt huruchi történetben is példa nélkül áll. A vezércikk megállapítja, hogy a kormányzat a karaki üzelmekkel szemben tehetetlen, hiszen még a merénylőt sem sikerült elfogni. Ha fényes nappal, a korzón a legelőkelőbb kávéházban is ilyesmi történhet, vajon mi történik kevésbé nyilvános helyen? Őfelsége a merénylet után kijelentette, hogy álláspontját nem óhajtja megváltoztatni. Csak a kényszernek fog engedni, és a történtekért a felelősséget a kormányzatra hárítja.

Este a huruchi vezető férfiak a császár megmenekülése alkalmából ünnepi vacsorára gyűltek össze, és a zeploták szövetségének megalakulását kimondták.

Az egyszerű nép igen széles rétegei is megmozdultak. Több száz főnyi munkás és napszámos, iparos, küldöttségben őfelségét fölkereste, és megmenekülése alkalmából üdvözölte. A beszédet a huruchi főpap, Totomana császár bizalmas embere mondotta, éspedig ősi huruchi nyelven.

A beszédet a következőkben közöljük:

Tirati Totomana! Ha mayna, ramana, tre-tre kilahayta mene tubur, mene tagur, mene, mene hoborko. Tirati Totomana, chamay-na, ha chamay-nahayna, hikkuh latama, ameno mene homona, ramona, tre-tre kilahayta, ne veheeti, na vahaati, chamayna tre-tre komorhabarta. Nemete karaki, neherbete karaki! Yama ne tete, frangata, nemezeteti, noho hurku, lebehurku. Yamatarisca Totmana huruchi kikeroma mesca taharasca. Rakhta, rakhta huruchi, frangata, nemeti, orbo, nohorbo, tuburu ratakabakhta! –

A zengő huruchi nyelven tartott beszéd végén a küldöttség őfelségét meleg ovációban részesítette.

Hatodik Totomana meghatott hangon mondott köszönetet, és huruchi nyelven a következőket válaszolta:

Garaga huruchi! Garaguna zeplotayka! Tuburna ha ne vatta, ho meynemoyna. Nene tata veheeti, nene tata vahaati, nina chabchamayha natarasca, bay hasca, ni tasca, carasca. Ordo? Temene hobordo! Hobordo huruchi, hobordi zaplotayna! Unitame hobordi, huruchi, hasca, tasca, carasca! Ordo? Tanarharasca! Tanarhabarasca! Ratarasca! Rakhta huruchi, vivate, vivate huruchi, vivate zeplotayna, ratatasca!

A küldöttség a császár nyilatkozatát tomboló lelkesedéssel fogadta.

Ez a beszéd persze félreérthetetlen volt, és jelentőségét az ellentáborban jól megértették. Nyílt hadüzenet ez a karaki terroristáknak, akik a szenvedő huruchi népet sok ezer évig elnyomatásban tartották.

Felség, mondom, a miniszterelnök titkára óhajtja tiszteletét tenni –

Kérem, szólt Pen, értesítse a titkár urat, ha a miniszterelnök úrnak közölnivalója van, szívesen látom őt magánlakosztályomban, vacsorán –

Értem –

A miniszterelnök eljött. Ó, felség, ne tegye a mi helyzetünket még reménytelenebbé –

Többször kijelentettem, szólt Pen, hogy a kormány ügyeibe avatkozni nem kívánok és itt mint magánember tartózkodom –

Ezt a formulát rendkívül hatásosnak tartom, de a nép lázong, az üzletek ablakait beverik, tüntetnek –

Karaki befolyás, szólt Pen.

Felség, mutasson nekem végre egy karakit! Egy köszörűst tegnap, mert egy suhanc karakinak nevezte, véresre vertek. Egy hentest, mert a húst nem akarta olcsóbban adni, karakinak bélyegeztek, üzletét a nép kifosztotta, s neki a jégszekrénybe kellett menekülnie. Az egyik házra valami gyerek krétával felírta, hogy karaki, s mikor ma reggel a neozeploták ifjúsági zászlós csapata ott énekelve elvonult, a felírást meglátta, a házat felgyújtotta, a lakókat az utcára kergette, öregasszonyok, csecsemők, négy halott, huszonhat sebesült. Vidékről tüntetésekről érkeznek hírek. Több gyárban a munkások sztrájkba léptek, és követelik, hogy a vezetők köréből a karakikat azonnal bocsássák el. A hadsereg hangulata, különösen a tisztikar befolyására, kifejezetten és élesen karakiellenes. A rendőrség már túlnyomórészt zeplota. Az iskolában a tanulók a karaki tanárok ellen tüntetnek.

Uram, szólt Pen, a nép a sok ezer éves elnyomatást, úgy látszik, nem hajlandó tűrni tovább –

Értem, felség, és ezt a formulát külön csodálom. Kérem, nevezze meg bizalmas emberét, akivel a kormány átadásáról tárgyalhatok, amíg nem késő, amíg nem leszek én is karaki, és nem akasztanak fel –

Ismételten kijelentem, szól Pen, hogy a kormányzat ügyeibe nem kívánok avatkozni. Döntsön a nép. Én csak a kényszernek fogok engedni –

Felség, ön emigrációra kényszerít. Mammella ellenségem, ő nem fog engem megtűrni –

Az első a nép boldogulása, szólt Pen áhítatosan. Higgye el, uram, egyéni életünket a nép boldogságának kell alárendelnünk. Ez a zeploták ősi törvénye –

Felség, a köztársaság elnöke már megszökött –

Azt hiszem, a karaki vezetőkkel összeköttetésben állt –

A miniszterelnök erre felállt, mélyen meghajolt és távozott –

és még nem sötétedett, mikor nagy faluba értünk. Beszálló vendéglő is volt. Barack ülve aludt. Én először ettem. Karipa hátát a falnak vetette, és maga elé meredt. Holnap este, szólt, karaván érkezik. Ránézek. Kínába megy, szól. Megvárjuk? Vele megyünk? Nem biztos.

A korcsmáros beszél valamit, elég indulatmentes hangon és reszketés nélkül. Erről a hangról már teljesen leszoktam. Elég kedvező, szól Karipa. A baj ide még nem ért el. Csak a szokott csavargók és rablók. Előremegyünk, és a karavánhoz útközben fogunk csatlakozni.

Reggel valami élelmet vásároltunk és elindultunk. Itt már több a lakott hely, később megint kevesebb lesz.

Harmadnap délután a karaván elért. Négy teve, két öszvér, egy ló, poggyásszal, nőkkel, gyermekekkel. Kilenc férfi közül három kínai, három mongol, egy Laban nevezetű cseh főhadnagy, Nizs, perzsa templomszolga és Vlad, krími tatár, volt cári komornyik.

Rögtön a karavánvezetőt keresem, és Barack számára az egyik tevén helyet bérlek. Barack hálásan néz rám. Jó férj vagy.

Nizs és Laban a Bajkál-tó felől jöttek, ott találkoztak Vladdal, aki Charbinból érkezett. Kínába? Igen. Miért ezen a leghosszabb úton? Vlad azt mondta, hogy azért, mert itt világhírű művészek utaznak, Nizs, a harangozóművész.

Volt még velük két fiatal férfi, patagónok, tornászok vagy mi, akik a cirkuszban szoktak, két hosszú fiatal suhanc, a Diurdalin testvérek. Vonaton utaztak, de a vonatot kisiklatták, kirabolták, ők elfutottak. Hol vannak? Vlad nem tudja, négy napja, hogy eltűntek, ő nem kereste őket.

Nizs azonnal elmesélte, hogy a Diurdalin testvéreket Vlad üldözte el. Szünet nélkül biztatta őket, hogy hányjanak cigánykereket, zsebéből madzagot vett elő, és azt mondta, ha már kötéltáncosok, művészetüket mutassák be, itt a mongol sivatagban ilyet még úgyse láttak, nyeljenek tüzes vasat, és a teve púpjából varázsoljanak főtt sonkát. Egész nap. Végül a két patagón elmaradt. De Vlad meg most őt kezdte ki, reggeltől estig arról beszél, ha templomszolga, akkor harangozzon nekik, ő a harangozást nagyon szereti. Vlad zsebében borotvakészlet is van, reggel simára borotválkozik, nyakkendőt köt, és ruháját lekeféli. Cári komornyik volt, meséli Nizs, de a cárt megölték. Ők ketten, Laban és ő nagyon jól megférnek, már fél évnél hosszabb ideje együtt vannak, és hazafelé tartanak. Laban hadifogságba esett, ő igazán véletlenül került Tomszkba.

Hogyan? Hogy kerül valaki véletlenül Tomszkba? Perzsiából –

Ő eredetileg templomszolga. Igen, ezt értem. Perzsiában élt, tudom, hogy hol van Perzsia? Tudom, elég messze. Ahogy vesszük, szól Nizs. Igen, ő templomszolga volt, de meghallotta, hogy valamilyen kereskedő a kikötőből kályhát szállít, elment, eleinte ott dolgozott, aztán beállt matróznak, és elutazott Új-Zélandba. Így került Tomszkba? Ó, nem, szól Nizs, Tomszk még messze van. Új-Zélandból ő a másik hajón átment Chilébe, igazán senki se vehette rossz néven, Chilében még nem volt, és ha ezt az alkalmat elszalasztja, ki tudja, el tud-e még jutni, vagy nem? Kétségtelen. Egyébként nem is egyedül ment, hanem egy bizonyos új-zélandi földbirtokossal, Earnnek hívták, birtokát eladta, és egy belga nővel élt. Szép nő volt, egy kicsit kövér, Nizs a kövér nőket nem nagyon kedvelte. Una Tymphnek hívták, csak a jó ég tudja, miképpen került Belgiumból Új-Zélandba, női kalapokat csinált, igen ügyesen. És aztán? Aztán Earnnel és a belga nővel Argentínába ment, onnan pedig az észak-amerikai hajóval New Yorkba, de az nem tetszett neki, átjött Európába, ez közvetlenül a háború előtt volt. Azt gondolta, Oroszországon át megy haza, közben egy kicsit kitért Japánba, és mikor visszajött, a háború kitört. Így került ő Tomszkba. Merő véletlen, de nem rossz, mert Labannal találkozott, és ő Labannal nagyon jól megfér. Laban igazán derék ember.

Este ismét faluba értünk, a beszálló vendéglőben leültünk. Az asztalnál két nyurga és hosszú barna képű legény ült. A patagónok. Nizs és Laban üdvözlik őket. Vlad zsebéből tüstént zsineget vesz elő, és kifeszíti. Óriási, kiált, most mindjárt páratlan mutatványban lesz részünk, a világhírű Diurdalin testvérek művészetüket bemutatják. A két fiú elfordul. Vlad kiabál. Két rubelt fizetek, két rubel belépti díj! Az előadás megkezdődik. Elég legyen, szól Nizs. Vlad még jobban kiabál. Második szám a harangozóművész.

Mikor veszik át a hatalmat? kérdi Mammella.

Ó, señor, mondom, nem hallotta, Totomana csak a kényszernek enged?

Nem értem –

Az ön államférfiúi fantáziájában jobban hittem –

Sérteget?

Nem, señor, ön bizonyos fontos külsőségeket nélkülözhetőknek tart –

Mit akar még? Az elnök megszökött, a miniszterelnök megszökött, önöké a hadsereg, a rendőrség, a pénzvilág, a hivatalnokok, a tábornokok –

És a nép, ne feledje el, a nép –

Ördöngös ember, szól Mammella.

Señor, őfelsége kijelentette, hogy a hatalmat csak a nép kívánságára veszi át –

Szóval?

Kérem, szervezze meg a császárválasztó fáklyás felvonulást, amely Totomanát kikiáltja –

Mammella bambán néz. Hogyan? Fáklyás felvonulás? Kikiáltja? Mi a keserves nyavalyát? Az utcaseprők és a suszterek és a fuvarosok?

Ezt ön nem érti. A népnek azt kell hinnie, hogy a császárt ő választotta, a hatalom csak akkor lehet hosszan tartó és szilárd –

Ó, señor, ön a legnagyobb politikus, akivel valaha is találkoztam –

Remélem, ezt a véleményét hosszú ideig meg fogja őrizni –

Én is remélem –

A prononciamientót szövegezze meg. Mielőtt kinyomatják, látni szeretném. Nemzetiszínnel szegélyezett falragasz, holnap délben a falakon legyen. Holnap estére fáklyás felvonulás, őfelsége ablaka alá. Katonabanda, nemzeti viselet, zászlók, virágkoszorús leányok, de szónoklat nem kell. Ütemesen ordítani: Totomana! Éljen Totomana, Mandurra császára! Éljenek a zeploták! Vesszen a karaki csőcselék! Ötvenezer ember. A hadsereg készüljön fel, dísztüzek, százegy ágyúlövés. Gondoskodjon elég pálinkáról, hogy a nép hangulata jó legyen, a számlát az államkasszából majd fedezi –

Ah, señor, hol tanult ön?

Európában nekünk erre a dologra kétezer-ötszáz éves hagyományunk van, és ez nem csekélység –

Remek volt, szólt Pen.

Meg van elégedve? kérdem.

Ah, szólt Pen, ha ezt Van Hoop láthatná –

És Melius! Igyon, Mr. Pen –

Ittunk, aztán Pen azt mondta: Holnap éjfélre kocsit rendelünk, a határ szerencsére nincs messze, százhúsz kilométer. Poggyászt keveset viszünk. A pénzeket fölvette?

A pénz nem érdekel –

Jól megszedtem magam, szólt Pen. Négy-öt évre biztosítva vagyok. Ön melankolikus, Mr. Winemaster –

Yes –

Ainyu?

Yes –

Nem vinnénk magunkkal?

Lehetetlen. Ainyu Mandarru trachitja nélkül elhervadna. Csak ott virágzik, ahová más sorocho nélkül nem jut el –

Nem költő ön, Mr. Winemaster?

Lehet. Még nem tapasztaltam –

Itt maradna?

Semmi pénzért –

Ainyuért?

Ön kedvét leli abban, hogy sebeimben vájkál –

Igyon, Mr. Winemaster. Később egyszer eljöhet, álszakállal, és megnézheti a kis meszticet –

Megyek, Mr. Pen, ez az utolsó éjszakám Ainyuval –

Használja ki. Holnap császár leszek. Ah, sose voltam császár, mondja, milyen az, ön már volt?

Unalmas, Mr. Pen, Ainyu érdekesebb –

Good night –

A Chingan-hegységet elértük és átkeltünk. Ez már Kína. Több és egyre több falu és egyre kisebb veszély. Szeptember huszadikán megérkeztünk Ha-kienbe, és Barackot férjének átadtam.

A tajgában még volt alattam biztos talaj. Nem sok. Voltak egész napok, amikor félelmetes lebegő érzetem eltűnt, és amit éltem, az tényleges élet volt. Tamara, Tjuzemkij és Marsall elég sokszor teljes értékű valóság volt. Mi hiányzott? Nem tudom. Amikor Baabo megjelent, a valóság eltűnt. Lebegni kezdtem, és lábomat a földre nem tudtam letenni. Mindaz, ami történt, látomás volt. Elmondtam Karipának, s ő bólintott. A világ híd, át kell menni rajta, megállás nélkül menni, mindent megnézni, de sehol se megállni. Ez az űrben való lebegés a földi életben az egyetlen helyes közérzet. Örülj neki, hogy csak úgy hozzájutottál. Sok bölcs évekig küzd érte, mégsem éri el.

Nem vagyok elégedett –

A küszöbön ültünk. Karipa búcsúzott, még tél előtt céljához akart érni. Nem mondta, hová.

Éppen az a jó, hogy nem vagy elégedett –

Kaland? Semmi állandó? Egyetlen pillanat sem ülepedhet le bennem, a múlt nem bontakozhat ki. Fel vagyok oldva, és folyásban vagyok. Az egyik órából a másikba egészen szűk szoros vezet, az idő csak úgy véletlenül nyakamba hull, kegyelem, hogy egy óra múlva élek, de minden következmény nélkül, nincs tulajdon, nincs otthon, társ, barát, asszony, az emberek idegenek és közömbösek, inkább ellenségesek, folyton félni, álruhában, elrejtőzni, menekülni, gyanú alatt, ha egy pillanatban elmerülnék, ahogy a gyermekkel Tamara elmerült, nem történne semmi, hullámat az útból még félre se rúgnák, ott maradnék, senki meg se nézne. Most itt vagyok Ha-kienben. A megérkezést jobban vártam, mint Barack. De ő rögtön otthon volt, öt perc múlva már konyhájában teát főzött. Azt hittem, itt megpihenhetek –

Karipa bólint. Tudom. Barack férje barátságtalan, téged nem kedvel, de kaptál pénzt –

Barack bőkezű volt –

Tanulj meg jól kínaiul, keress kolostort, és ott meg fogsz nyugodni –

Egyetlen órát kívántam csak. Leülni valahol, a következő pillanattól való reszketés nélkül –

Karipa hallgat.

Egy szavad sincs? kérdem.

Nem tudok szólni ahhoz, akinek a kulcs a kezében van, és az ajtó előtt sírdogál –

Nem értem –

Majd megérted. Az egyetlen úton vagy. De az út hosszú –

Másnap megbetegedtem. Barack férje nem engedte, hogy házában feküdjek. Barack rokonánál rejtett el. Shik-Liadnak hívták. Felesége japán nő, Ijé. Lázamban hallottam, amint vagyonomról leltárt készítettek. Ijé diktálta: bakancs, bőrszíjjal, jó állapotban, szöges, lábszárvédő, pisztoly, bőrtarisznya, bőrnadrág, két ing, az egyik foltos, bőrsapka, zsák, négy zsebkendő, félig teleírt füzet, ceruza, pipa, zacskó dohány, pénztárca, huszonegy rubel, bőrkesztyű, fésű, kefe, olló, zsilettkészlet, kis darab borotvaszappan, két fénykép orosz nőről. Shik-Liad írta. Kevés, szólt. Nem ér annyit, hogy ebből eltemessük, és aztán nekünk mi marad? Ijé: Majd Barack megfizeti, ő gazdag. Barack férje nem örült, hogy hazajött. Barack már öreg. Harminckét éves. Igen, de gazdag.

Spanyolnáthám volt, rendkívül magas lázzal. Napokig voltam eszméletlen. Enni nem tudtam.

Mikor a láz elmúlt, Barack eljött.

Feleségedre még sokat gondolsz?

Ez a fél év belőlem a múltat teljesen kitörölte. Semmire sem gondolok –

Barack hallgat. Férjem jobban szerette volna, ha a mongol pusztán maradok –

Szünet.

Talán jó lett volna, ha engem is a szöges asztalra fektetnek –

Boldogtalan vagy?

Jó lenne, ha olyan férjem lenne, mint amilyen te vagy –

Aztán: Gazdag vagyok. Itt maradnál velem?

Mindig idegen maradnék –

Barack nem felel. Aztán kis csomagot vesz elő. Pénz, szól. Szükséged lesz rá. Gondolj rám jó szívvel. Menj haza, ha akarsz, a háborúnak vége –

Vége? Ki győzött?

Amerika –

Szünet.

Igazad van, mondja. Később pedig: Mihelyt csak tudsz, menj el. A pénzt is azért adtam. Shik-Liad nem jó ember, irigy és kapzsi, bosszút akar állni rajtad, mert én gazdag vagyok –

Haját megsimogatom.

Milyen sovány kezed van, szól.

Talán már holnap elmegyek, mondom.

Más városba kell menned –

A kikötőben a kelet-ázsiai gőzös éppen indulóban volt, úgyis meg akartam nézni, arrafelé mi van, a háború véget ért, fegyverszünetet kötöttek, jegyet váltottam, aztán majd visszajövök, és megkeresem Meliust. Biztos itt van még valahol a Mexikói-öbölben. A hajó első kikötője Honolulu volt, aztán irány a Filippi-szigetek, itt Sanghajig ment, nyugatnak kanyarodott, és végállomása Singapoore.

Reggel éppen a fedélzeten álltam, mikor az egyik szigethez közeledtünk. Nagyobbára mind egyforma, élénkzöld, a parton sárga homok, itt-ott szikla, a tengertől kimart fehér kövek, az ultramarin víz és a lángoló égbolt. A kikötőben látom, hogy roppant ládák, piros, kék, sárga, lila, körülötte vagy ötven bennszülött, lót-fut, ugrál eszeveszetten, a középen fehér ruhás, parafa sisakos ember hadonászik és toporzékol.

Az angyalát, szól a kapitány, ez Van Hoop a ládákkal –

Hogyan? kérdem. Ön ismeri Mr. Van Hoopot?

No, sir, mondja a kapitány, eddig legalább az ég megkímélt tőle, de most meg fogom ismerni –

Nevezetes ember?

Uram, a Csendes-óceánon nincs hajós, aki ne hallott volna Mr. Van Hoopról és ládáiról, és minden hajós imája, nehogy –

Szóval –

Úgy van. Ez a csapás két éve, hogy reánk szakadt, lehet, hogy a háború következménye. A háború befejeződött, de Van Hoop a ládákkal itt maradt –

A hajó kikötött. A parton a ricsaj elcsendesedett, Van Hoop odajött és felkiáltott: Hello Capt'n! Yes, sir, mit óhajt? Ön ennek a tragacsnak a kapitánya? Uram, ez nyolcezer-ötszáz tonnás hajó, a gépeket Glasgow-ban készítették, és kikérem magamnak. Imitáció. Nyugodjék meg. Tragacs. Felelősséget tud vállalni azért, hogy a legelső kis szellőre nem hull szét? A kapitány ordítani kezd. Ha ön annyi és olyan vihart élt volna át, mint ez a hajó. Van Hoop öklét rázta. Engem nem téveszt meg, ócskavas. Kikérem magamnak, üvölt a kapitány. Rendben van, szól Van Hoop, szóval ön felelősséget vállal, negyven láda, háromszor annyit ér, mint ez a tragacs minden utasával, negyven láda, húsz fő fegyveres kísérettel a ládák őrzésére, Bangkokba, érti? Vállalja? A kapitány dührohamot kap. Mit alkudozik? Van Hoop ismét öklét rázza, engem nem téveszt meg, ezt az ócskavasat jól kimázolták, bádogból van. A kapitány őrjöng. Meddig alkuszik? Visszük azokat a ládákat, vagy vár itt még két hétig. Van Hoop megfordul, és parancsot ad. A színesek munkába fognak. A daru dolgozni kezd. Van Hoop a hajóra fut, aztán a partra, korbácsát suhogtatja, tíz filippinót a fedélzetre rendel, töltött fegyverrel, kordont vonnak. Van Hoop többször az utasokra kiált, aki a ládákhoz közeledik, azt agyonlövik. Azzal elsiet a révkapitányságra, és a Princeton Egyetemre kábelez, majd vissza, a pincéreknek megtiltja, hogy az őrségnek alkoholt szolgáljon ki, fölkeresi a kapitányt, és rá akarja venni, a hajó sehol se kössön ki, menjen egyenesen Bangkokba, neki nagyon sürgős. Megfizetem, kiált, és az asztalt veri. A kapitány tiltakozik. Lehetetlen. Van Hoop erre parancsot ad, hogy a ládákat azonnal szállítsák vissza a partra. A gépházba megy, a gépeket megnézi. A legnagyobb csoda, szól, hogy ezek a gépek még járnak, vissza, vissza az egészet, erre a hajóra a szállítmányt ép elmével nem bízhatom, ismét a révkapitányságra rohan, és a Princeton Egyetemre kábelez. De mire visszajön, intézkedik, hogy a ládákat felsőbb utasításra mégis be kell hajózni, ő a maga részéről a felelősséget elhárítja, lesz, ami lesz. A kapitány kabinjába zárkózott, és kiüzent, hogy lázas beteg. A steward elbújt. A raktárnok eltűnt. A tisztek közül egyet se lehetett látni. Van Hoop húsz filippinót sorba állított a fedélzeten, fegyvergyakorlatokat végeztetett, és két sortüzet adatott le, mire a kapitány pizsamában kirohant, és megtiltotta, hogy itt lövöldözzenek. Van Hoop őrjöngeni kezdett. Nincs joga megtiltani, hogy ládáimat őriztessem. Itt nem lehet lövöldözni, hallja! Van Hoop tombolt. Minden utasnak joga van saját poggyásza érdekében védelmi intézkedésekre, vegye tudomásul, hogy. A kapitány sapkáját földhöz vágja. Nincs joga lövöldözni. Van Hoop ismét elrohant, és kábelezett a Princeton Egyetemre.

A hajó négy és fél órai késéssel indult. A filippinó őrség a raktárban, a ládák körül, töltött fegyverrel állandó ügyeletet tartott, Van Hoop óránként lement, és őket ellenőrizte, ordított és toporzékolt, aztán homlokát törölgetve ismét megjelent.

de annyi erőm, hogy Ha-kient elhagyjam, nem volt. A külvárosban húzódtam meg, hogy a telet valamiképpen eltöltsem. A menekült sok volt, közöttük elvegyültem. Április eleje volt már, mire továbbindultam, hogy a vasutat elérjem, a Pan-ting vonalon Si-nganig mentem, onnan gyalog Lao-tsaóig.

Egyetlen haszna volt, hogy erőmet visszanyertem, és folyékonyan beszéltem kínaiul. A városban éppen valami lázadás tört ki. Engem azonnal a sorompónál elfogtak, és vagy negyven ember közé a laktanya pincéjébe zártak. Ott volt a két patagón. A többi hol van? Nem tudják. Nizs és Laban talán a másik börtönben. Vlad eltűnt, lehet, hogy Peking felé ment. Azért itt is vannak derék emberek, mindjárt ez a Suiz-Csa-Nepponu. Tulajdonképpen marokkói ember. Hogyan került ide? Igazán különös, mesélte Suiz-Csa-Nepponu. Vámhivatalnok volt, olyan, aki a hajókra jár, és a papírokat ellenőrzi. Az egyik hajón minden szó nélkül elfogták, megkötözték, és vallatni kezdték.

A pince közepén ült Tabbok, lapp ember, fejét csóválta. Csak úgy egyszerűen elfogták? Minden ok nélkül?

Suiz-Csa-Nepponu erre azt felelte, neki az volt a gyanúja, hogy valakivel összetévesztették.

Ugyan. Kivel?

Azt ő nem tudja –

És aztán?

Most Morlaolris beleszól. Morlaol örmény zarándok, a múlt héten az utcán egyszerűen csak elfogják és letartóztatják. Éppen Tibetbe készült menni a híres lámához –

Kihez? kérdem én.

Yubainkan –

Nem hallottam –

És aztán, kérdezte Tabbok, mi történt?

Suiz-Csa-Nepponu tovább mesélt. A hajón sokáig vallatták, de eredménytelenül. Később ők maguk is látták, hogy a dologban valami tévedés van. Pénzt adtak, Colombóban partra tették.

Elég messzire kerültél Marokkótól –

Eleinte nem volt rossz –

Persze, amíg a pénz tartott –

Később Saigonba vetődött –

Én Morlaol mellé ülök, és azt kérdezem: Yubainkant ismered?

Nem, ő nem ismeri, csak hallott róla, többektől is, Yubainkan nagy mester, Tankar mellett él kolostorban, hozzájutni nagyon nehéz, de ő elhatározta, hogy megkeresi, Tankar Tibetben van, innen, Lao-tsaótól négy-öt hét –

Mit hallottál róla?

Innen nem messze, egy hét, a hegyekben él egy Haram-Hammoid nevezetű abesszin remete, ő azt mondta, Yubainkan az élő Buddha –

Mit jelent az, hogy élő Buddha?

A föld nem lehet meg világosság nélkül. Haram-Hammoid így tanította. A föld tenyészete kihalna, ha egy reggel a nap nem kelne fel. Így kell lenni legalább egy szellemben megvilágosodottnak, aki a világosságot sugározza. Néha nyíltan taníthat, néha király, néha szerzetes, néha koldus, de mindig itt van a földön –

Most ez Yubainkan?

Igen, Haram-Hammoid mondta –

Abesszin remete?

Ő az, aki az utat Tankar felé tudja. Én el akartam indulni, ide jöttem, hogy magamat ellássam, de elfogtak –

Mit csinálnak itt velünk?

Azt hiszem, itt fognak hagyni –

Meg lehet szökni?

Nehéz. Eleinte adnak enni, később nem –

Suiz-Csa-Nepponu: már Vancouverben tartott. Az alaszkai hajóra vetődött, és az egész nyarat a halászokkal a Bering-szorosban töltötte. A két Diurdalin is ott ült a pince közepén, és hallgatott. A mongol pusztán is elég rossz volt, de még mindig jobb, mint itt.

Tabbok fejét rázta. Nem jól csináltad, szólt, Colombóból mind járt haza kellett volna menned Marokkóba –

Most már én is tudom, kiált Suiz-Csa-Nepponu.

Én Morlaol mellett ültem és hallgattam, amit Haram-Hammoidrál, beszélt. Nagy mester, az összes szent könyveket olvasta. Írd le nekem a Haram-Hammoidhoz vezető utat –

Végül a japánok elfogtak, mesélte Suiz-Csa-Nepponu.

Tabbok dühöngeni kezdett. Baromság volt részedről, hogy Colombóból azonnal nem mentél haza –

A marokkói bólintott. Persze hogy az volt –

Az abesszin remete a Tankarba vezető utat majd elmondja. El akarsz menni hozzá? Te keresztény vagy –

Baj?

Morlaol fejét rázta. Nem tudom, szólt.

Bangkokba utazik? kérdem.

Van Hoop leül, megkínál és rágyújt. Kellemes találkozás, szól, értesültem önről Mr. Pentől –

Ah. Hol van?

Japánba ment. Három hete, hogy elváltunk. Elmondta nekem, hogy Mandarrut elfoglalták, két hónap és tizenkét nap alatt. Mondja, Mr. Winemaster, van önnek kedve velem háborút viselni?

Hogy érti ezt, Mr. Van Hoop?

Tudja, Mr. Winemaster (steward, hozzon brandyt szódával és jéggel), a háború befejeződött, kicsit korábban, mint a hadviselő felek gondolták. Érti?

Eddig nincs nehézségem –

Hadianyagba igen nagy tőkét fektettek. A háborús technika hallatlan fejlődése következtében ez az anyag a legközelebbi háborúig, amit én úgy tizenöt-húsz év múlva várok, amint ön is tudja, szemétté lesz. Gyorsan el kell adni. Most ez potom pénzért kapható. Én a kísértésnek nem tudtam ellenállni, és az egyik hadviselő féltől két hadosztálynyi hadfelszerelést vásároltam, fegyvert, pisztolyt, töltényt, gépfegyvert, ágyút, muníciót, bakancsot, aknavetőt, lángszórót, kézigránátot, mozgókonyhát, harminckétezer emberre való anyagot, de utánrendelés bármikor lehetséges, még négyszeres mennyiségben is. Ez a rakomány most Bangkokban van –

Kezdem sejteni, miről van szó –

Mr. Pen beszélt önről, s így tudom, hogy a rendesnél élesebb elméjű ember –

Ön tehát azt kívánja, mondom, hogy ezt a hadfelszerelést mi olyan népeknek, amelyek háborút viselnek, adjuk el –

Yes. Abban az esetben pedig, ha a népek nem viselnek háborút, mi ketten tevékenyen működjünk közre, hogy azok hadviselő felekké váljanak –

Értem. Ismer ön ilyen népeket?

Uram, én harmincnegyedik életévemet élem, és még ezen a földkerekségen nem ismertem olyán népet, amely néhány okos szóra ne váljon hadviselő féllé olyan néppel szemben, amilyennel csak óhajtja –

Az ön gondolkozása tényleg olyan nagyvonalú, mint ahogy azt nekem Mr. Pen jelezte –

Köszönöm. Én hiú ember vagyok, és szeretem, ha dicsérnek. Burmában ismerek két kisebb országot, az egyik nagyfejedelemség, a másik királyság, a mamalayo és a hurukikki nép, a nagyfejedelem minden vágya, hogy király legyen –

A királyé, hogy nagyfejedelem legyen –

Úgy van. A két uralkodó unokatestvér –

Eggyel több ok arra, hogy egymás ellen háborút viseljenek –

Yes. Önnel, Mr. Winemaster, öröm együtt dolgozni –

Figyelmeztetem, Mr. Van Hoop, hogy én is hiú ember vagyok, és szeretem, ha dicsérnek –

Ragyogó! Ez a brandy tényleg tűrhető. Igyunk –

A negyedik poharat megittuk és rágyújtottunk.

Ön tehát elmegy az egyik néphez –

Melyikhez?

Van Hoop pénzt vett elő. A fej a mamalayo, az írás a hurukikki –

Fej, mondom.

A pénzt feldobta. Fej –

Elmegy a mamalayo udvarhoz –

Mint a titkos diplomácia kiküldötte, bizalmas megbízatással –

Helyes. Az uralkodót figyelmezteti, hogy a nagyhatalmak az ő aspirációit nem nézik jó szemmel. Állandóan azt hangsúlyozza, hogy a világháború után most már végül az egész vonalon békét kell teremteni –

Si vis bellum, para pacem –

Tünemény. Igyon, Winemaster, el vagyok ragadtatva –

Ittunk.

Ugyanakkor, of course, én a hurukikki udvarban szintén a világbéke előkészítésén dolgozom –

Van Hoop tölt. Ha majd, szól aztán, engem közelebbről meg fog ismerni, tapasztalni fogja jellemem legfőbb tulajdonságát, s ez az, hogy én az erőszaktól irtózom –

Ön pacifista, Mr. Van Hoop –

Régebben a Salvator Army tagja voltam –

Csak azért hagyta ott, mert számára túlságosan agresszív volt, a tagok egyenruhát viseltek, s ez önt a hadseregre emlékeztette –

Uram, én békeapostolnak születtem, én híve vagyok Gandhinak –

Mindig jobban tisztelem önt –

Uram, nekem van egy fogalmam, én magam találtam ki, és legutóbb kifejtettem Mr. Pennek is, ő helyeselte és helybenhagyta –

Elmondaná nekem?

Igen egyszerű, tulajdonképpen köznapi, sőt vásári fogalom. A kenőcs –

Mit ért ön kenőcs alatt?

Valamit, amivel a dolgokat bekenik, hogy csússzanak –

Úgy látom, modern életünk egyik középponti fogalma –

Téved. Mindenkori emberi életünk nem egyik, hanem egyetemlegesen középponti fogalma. Egyetemlegesen, ronda szó, de így van.

Kenyőcs –

Óriási! Kenyőcs! Így még sokkal jobb. Hálás vagyok önnek –

Ismét ittunk.

Óriási! Kenyőcs! Ezek szerint ön máris érti, és nem kell magyaráznom –

Csak magyarázza meg, Mr. Van Hoop, önt élvezet hallgatni –

Megmagyarázom. Önnek élvezet beszélni. (Steward, még egy üveg brandyt és szódát.) Tervbe vettem, hogy néhány évre visszavonulok, a Himalájába vagy Tibetbe, és magányomban teóriámról elmélkedni fogok. Én ugyanis észrevettem (igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy egyre jobb), hogy az emberiség egész története folyamán, márpedig én az emberiség történetének beható tanulmányozásával igen hosszú időt töltöttem el, mondom, a történet folyamán tulajdonképpen az égvilágon semmi sem változott, csak a kenőcs, vagy, ahogy ön mondja, kétségkívül tökéletesebben, a kenyőcs –

Nem született gondolkozó ön, Mr. Van Hoop? Már úgy értem, filozófus –

Már gondoltam rá. Mr. Pen azt mondja, írjak könyveket. Tudja, semmi az égvilágon nem változott, a mi emberiségünk sok-sok ezer év óta nem változott, fölkelünk, eszünk, lefekszünk, iszunk, veszekszünk, nőkkel alszunk, részegek vagyunk, beszélünk, betegek vagyunk, káromkodunk, imádkozunk, gyilkolunk, a meggyilkoltakat siratjuk, egymást sanyargatjuk, komédiázunk, hazudunk, ez már sok ezer év óta így tart, és semmit sem változik. De valami mégis változik (igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy ragyogó), a kenyőcs változik, tudja, az, amivel az egészet üzemben tartják. Hasonlítsa csak össze az egyiptomiak kenyőcsét azzal az Isisszel és Osirisszel és a piramisokkal és a fáraókkal, hasonlítsa csak össze a héberekével, amiről Mózes könyveiben olvashat, én olvastam ezeket a könyveket, és kénytelen voltam megállapítani, ez a Mózes igen tehetséges ember volt. Vagy hasonlítsa össze a kínaiakat az ő Konfuciuszukkal és a taóval, a görögökkel, a mítoszokkal és Platónnal. Micsoda különbségek! Ugyanaz. Enni-inni, párzani, aludni, gyilkolni, a meggyilkoltakat siratni, börtön, akasztófa, szónoklat. Ugyanaz. De a kenyőcs más. Higgye el, Mr. Winemaster, a kenyőcs tökéletesen más. Mialatt az üzem állandóan ugyanaz marad, a kenyőcs folyton változik, egyre újabbat és újabbat találnak fel, igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy pompás –

Eszméinek gazdagságával, mondom, egészen zavarba ejt –

Ez célom is. Én önt el akarom kápráztatni. Én tehetségemet legkedvezőbb oldaláról óhajtom bemutatni –

Mr. Pennek igaza volt, ön filozófus –

Büszke is vagyok rá. Mai életünkben a kenyőcsök páratlan sokszerűségében gyönyörködhetünk. Ahány nép, ahány osztály, ahány vallás, ahány ország, ahány szekta, annyi kenyőcs –

Mr. Van Hoop, ön fel akarja találni az univerzális kenyőcsöt –

Téved, Mr. Winemaster. Én többet akarok. Kenyőcsöt én tízpercenkint fel tudok találni. Ez nem vicc. Minden közepesen elmés ember képes rá. Én életünk alapvető tényeit szeretném megváltoztatni. Magát az üzemet. Én a kenyőcsöket unom és meg is vetem, én a lényegre megyek –

És hogyan akarja életünk alapvető tényeit megváltoztatni?

Arról nekem egyelőre sejtelmem sincs. Az egész kenyőcsteóriát azért voltam bátor önnek elmondani, hogy a mamalayo udvarban tanúsítandó viselkedésére vonatkozólag irányelveket adjak. Ön az udvarban a nagyfejedelem mellett a kenyőcs szerepét veszi át. Önnek minden szava kenyőcs lesz, hogy a mamalayo nagyfejedelemséget reánk nézve kedvező üzemben tartsa. Ön állandóan ilyen szavakat használ, mint a szomszéd népekkel való békés együttműködés a világbéke érdekében, türelem, jóakarat és béke –

Szóval az én szerepem a népnek a békét oly módon dicsőíteni, hogy attól megundorodjon –

Vagy, ami ugyanaz, rábírni, hogy a békét fegyveresen megvédje –

S é védelem érdekében a hurukikki népet megrohanja –

Ön világos koponya. Nézze, az én szótáramból az ilyen szavak, mint erkölcs és jó és rossz és hazugság és igazság és becsület és bűn és gaztett, mondja, amíg akarja, mondom, az ilyen szavak az én szótáramból eltűntek. Amióta magamban a kenyőcs fogalmát tisztáztam, azóta számomra idealizmus, realizmus, ateizmus, teizmus, humanizmus megszűnt létezni. Mindez világnézet, vagyis mindez kenyőcs. Az én gondolkozói nagyságom abban van, hogy mindezeket egyetlen fogalomba egyesítettem, mert nekem filozófiák és vallások és metafizikák és rendszerek mind kenyőcsök, csak arra valók, hogy az üzem kifogástalanul járjon –

Engedje meg, hogy tanítványa legyek –

Megengedem. Mr. Pen és ön, két tanítványom már van –

Nem fog velem szégyent vallani –

El is várom öntől. Keveset iszik. Én ezt a trópusi óceánt másképp nem bírom. Ha Burmába megy, gondoskodjék italról, nő van elég, ajánlom a nagyfejedelem húgát –

Szép?

Nem tudom. De mindegy. Az ilyen előkelő szerelmi kapcsolat az ember helyzetét megszilárdítja. Az ügy érdekében ezt az áldozatot meg kell hoznia –

Örömmel –

Arrafelé tüneményes tea van. Recept a következő: töresse porrá, tegye kendőbe, két marokra valót, csöpögtessen rá hideg vizet egy éjszakán át. Reggelre rézvörös és sűrű teája van, óvatosan igya, mert mértéktelenül fogyasztva az eredmény angina pectoris –

Thanks –

Találjon ki valami őrültséget. Ezt kell. Másként nem tisztelik –

Ön mit csinált?

Pythont gyűjtöttem. Kitömettem őket, és kertemben a fákon lógtak, kétszázhatvanöt darab, szépen kifejlett példányért száz frankot fizettem –

Rendkívüli bőkezűség –

Nézze, én úgy vagyok, hogy az a pénz, ami egy mister vagy monsieur, vagy Señor zsebében van, tulajdonképpen az enyém. Akkor veszem ki, amikor akarom, csak a formulát kell kitalálnom. Nekem nincs pénzgondom –

Tudom, az egész kenyőcskérdés –

Yes. Tudja, ez a negyven láda is, a húsz fegyveres filippinóval, az egész toporzékolás, botrány, lövöldözés –

Értem –

Az egész óceánon őrületes tekintélyem van. Mindenki fél tőlem, és tisztel. De már unom. Az egész Csendes-óceánt. Egyhangú. Ha ezt a háborút megnyertük, elmegyek Európába, ott, úgy látszik, érdekesebb –

Minden túl van kenyőcsözve, az üzem már alig jár –

Ah. Mit tanácsol? Észak-Amerika?

Nem tudom, Mr. Van Hoop. Gyakran úgy vagyok, mint ön. Unatkozom. Ha például most ön nem lenne itt, az öngyilkosság gondolatával foglalkoznék –

Ah. Ön is? Menjünk aludni –

A szabadulási munkálatok vezetését a lapp Tabbok vette át. Mindenekelőtt az ablakrács egyik vasrúdját kellett kiszabadítania. Ezzel aztán, minden valószínűség szerint, az ajtót sarkából ki lehet majd emelni. Az idő sürgetett. Enni igen gyéren kaptunk, az ürülékhegy a sarokban egyre nőtt. Nem egészen negyven óra alatt, váltott munkával, a vasrudat helyéből kiszedtük. Tabbok tüstént próbát tartott. A rúd elég erősnek bizonyult. A parancs így szólt: éjfél előtt az ajtót kifeszítjük, és Tabbok vezetésével libasorban kivonulunk. Hogy tovább mi lesz? Majd meglátjuk. Talán megússzuk gyilkosság nélkül is. Bármi történik, jobb, mint ebben a gödörben éhen veszni.

Tabbok szigorú parancsnok volt, amint mondta, őrvezető egy szibériai lövészezredben, mikor a forradalom kitört, éppen tizedesi kinevezése előtt állt. Elhatározta, hogy visszamegy. A háborúnak vége van, szólt a marokkói. Tabbok nem hitte el. Erről szó sincs, a háború még legalább négy-öt évig tart, az ő benyomása ez volt, és ő nem szokott tévedni, visszamegy és tizedes lesz. Tabbok tizedes.

Alighogy besötétedett, lehetett fél nyolc, roppant detonáció. A falak reszkettek, és az ablakban hirtelen vörös fény jelent meg. Valami felrobbant és ég. Nem is lehet messze. Mindnyájunk véleménye az volt, hogy a pillanat kedvezőbb nem is lehet. A rudat az ajtó sarkába nyomtuk be, és kiemeltük. Elsőnek Tabbok surrant ki, és intett. Én az ötödik voltam. Tabbok füttyent, gyorsan kifelé. A folyosón végig, ki az udvarra. Az őrség az utcán a tüzet bámulta. Futólag láttam, hogy többi folyosóból is árnyékok bújnak elő. Nyilván a foglyok szöknek. Egyszerre az utcán voltam. Előttem a két Diurdalin, át a téren, a házak között. Senki se törődik velünk. Az emberek a tűzhöz rohannak. Tíz perc múlva Tabbok megáll és int. Suiz-Csa-Nepponu, a két patagón, Tabbok, Morlaol és én kis vendéglőt fedeztünk fel, bementünk, és minden élelmiszert összeszedtünk, aztán elfutottunk. Félóra múlva már az erdőben voltunk, és leültünk, hogy együnk.

Így kell ezt csinálni, szólt Tabbok.

A marokkói célzásnak vette. Ő tudja, hogy amikor Colombóból nem utazott haza, hibát követett el, de mit tegyen, ha –

Az angyalát, kiáltott Tabbok, és az öklét mutogatta, haza kellett volna menned –

Suiz-Csa-Nepponu elszomorodott.

Reggelig meneteltünk, közben két falut is elkerültünk. Délelőtt a harmadikba betértünk, vásároltunk, és mentünk tovább. Morlaol intett, ha én az abesszin remetéhez akarok menni, akkor most bal felé kell térnem. Az utat ismételten megmagyarázta. Öt és fél nap.

Az estét azzal az előkelő indokínai szerzetessel töltöttem, akiről csakhamar kiderült, hogy a Hn-pcs szekta feje. Éjfél utánig beszélgettünk, és hallgattam a Tj szekta ellen való végtelen panaszait. Vigasztaltam őt, esetleg tudok érdekében és az átkozott Tj szekta ellen valamit tenni.

Reggel mindjárt azzal kezdtem, mondja Mr. Van Hoop, mennyi pénze fekszik önnek hadianyagban?

Nem tudom, hány millió, miért kérdi? Vevőt talált? Meg akarja venni?

Nézze, Mr. Van Hoop, tegnap megismerkedtem a Hn-Pcs vallás pápájával, aki szívét nekem kitárta, és azt mondta, hogy ő nem nyugszik, amíg a Tj vallás –

Hn-pcs? Tj? Érdekes. Nagyon érdekes. Mondja, nincs ezeknek az embereknek magánhangzójuk?

Nem tudom. Az talán későbbi kérdés –

A dohányzóban ültünk.

Képzelje el, ha tudja, mondom, mert az ilyesmi a történet folyamán még nem fordult elő, képzelje el, ezek a Tj vallásúak –

Borzasztó, mondja csak –

Igen. Vörös övet viselnek, a babot héjában főzik meg, és a Rll-bll ünnepen bivaly helyett birkát vágnak –

Ne folytassa. Nem bírom. Én nem vagyok valami templomba járó, de azért ezt soknak tartom –

Gondolja el, szegény Hn-pcs főpap mit szenved –

Szóval ön a hadianyagot a Hn-pcs és a Tj háborúra szánta? Vallásháború? Fölfegyverzett istenfélő szerzetesek, nagyon érdekes –

Tetszik önnek?

Mindig jobban. Csak a magánhangzókat nélkülözöm –

Később adunk el nekik magánhangzókat is. És tudja, gazdagok. Kolostoraikban sok-sok mázsa arany, ékszer, gyöngy, drágakő. Ezzel fizetnének. A Hn-pcs vallás körülbelül hatvanezer főnyi sereget állíthatna fel, a Tj vallás ugyanannyit –

Egyenlő erők. Pompás. Igazságos küzdelem, egyenlő esélyekkel –

Mit szól hozzá?

Van Hoop tűnődve néz a tengerre (steward, egy üveg brandyt, szódát és jeget).

Min gondolkozik, Mr. Van Hoop?

Azon gondolkozom, hogy akkor ezek a szegény mamalayók és hurukikkik a háborútól elesnek –

Ön sajnálja őket?

Szívem vérzik –

Érzékeny kedély –

Sírni való kedvem van –

Gondolja csak el, vallásháború. Tiszta kenyőcsháború, önzetlen, hatalmi és gazdasági háttér nélkül, fölfegyverzett papok, micsoda vérengzésre van kilátás, hosszú aszkézisben eltöltött évek után végre kezükbe puskát kapnak, szabad rablás, erőszak –

Uram, az ön ékesszólásának nem tudok ellenállni –

Az az előérzetem, hogy én a Hn-pcs vallásnak fogok szállítani, ön pedig a Tj vallásnak –

Mindegyiknek két-két hadosztályt –

Úgy van –

Akkor táviratilag még két hadosztályt rendelek –

Rendelje Bangkokba. Átvételkor fizetendő –

Mr. Winemaster, ön legyőzött –

Van Hoop ismét a tengerre nézett.

Mr. Van Hoop, ön ma sokat mereng –

Azon merengek (igyon, ez a brandy még a tegnapinál is jobb, én a trópusokat másképp nem bírom), tudja, azon merengek –

Igazán érdekel, folytassa –

Ha valamely csoda folytán, amely csodát én a magam részéről nem is tartom olyan lehetetlennek, mondom, az összes kenyőcsöket egy napon sikerülne likvidálni –

Még a Hn-pcs és a Tj vallásokat is?

Azt utoljára, de még azokat is, a piros öveket és a hüvelyében főtt babot és a Rll-bll ünnepen főtt birkát is (mondja, uram, hová teszik ezek az emberek a magánhangzókat?) –

Értem –

Igen, és mi, emberek egészen egyszerűen elemi élettényeinket élnénk –

Akkor –

Vajon lenne-e háború? Béke lenne? Vagy még ennél is sokkal rosszabb?

Kenyőcs nélkül az üzem leáll, Mr. Van Hoop –

Ah, ön saját csapdámban fog meg –

Tudja, Mr. Van Hoop, a minap, amikor Mr. Pen és én Mandarrut meghódítottuk, és miután Mr. Pent császárrá kikiáltották, éjszaka az országot elhagytuk, a határon átléptünk, és az erdő szélén éjszaka leültünk, hogy a világosságot megvárjuk. Hátunkat a fának támasztottuk, és mivel mind a kettőnk számára ugyanaz a téma vált aktuálissá, beszélgettünk. Vajon, szólt Mr. Pen az őt jellemző józansággal, ha mi ketten Mandarrut nem a magunk szórakoztatására, sportból eszeveszett hülyeségbe ugrattuk volna be, hanem, tegyük fel, épelméjű emberi életlehetőségeket óhajtottunk volna teremteni, akkor vajon sikerült volna-e és milyen mértékben, hogyan, mennyi idő alatt, nem kötöttek volna fel, nem lázítottuk volna az egész népet magunk ellen oly egyhangúlag, mint ahogy egyhangúlag rajongtak értünk? Világtörténeti jelentőségű beszélgetés volt ez, azt hiszem, az angyalok a túlvilágon sztenografálták, mert ilyen témáról két ilyen ember még ilyen alapvető dolgokat nem mondott.

Mr. Pen erről nekem nem beszélt –

Szerénysége tiltotta. Mert a beszélgetést ő vezette. Eleinte azon az állásponton volt –

Közben igyon, Mr. Winemaster –

Mi ketten tulajdonképpen Mandarrut az emberi életmódnak is, ahogy ön mondja, a kenyőcsmentes életnek is ugyanilyen fáradsággal megnyerhettük volna. Szemrehányást tett, nem nekem, ahhoz Mr. Pen túlságosan előkelő, hanem önmagának, hogy saját bolondságának beugrott, és szórakozását komolyabban vette, mint huszonnégymillió ember üdvét –

Ezen nem csodálkozom. Mr. Pen jenki, és mint minden jenki, egy kicsit kvéker, szereti, ha lelkiismeret-furdalása van, és bűntudat nélkül nem is tudna élni –

Ön nemcsak nagy gondolkozó, hanem ragyogó pszichológus is –

Dicsérjen még. Rendkívül élvezem (steward, brandyt kérek) –

Szóval Mr. Penben a rossz lelkiismeret felébredt, és önmagát igazán kemény szavakkal korholta –

Kár, hogy nem hallottam –

Az angyalok sztenografálták, a túlvilágon majd elolvashatja –

Alig várom. Igyon –

Thanks. Én magam csendesen ültem, és Mandarru csillagait néztem, aztán kérdeztem, mondja, Mr. Pen, milyen elv alapján rendezte volna be a tökéletes és boldog királyságot? Mr. Pen csodálkozott. Miért kérdez tőlem ilyen baromian egyszerű dolgot? Lekötelezne, ha válaszolna. Az igazság elve alapján, szól ő méltatlankodva. Azt hiszi, kérdem, hogy az igazság az embereket boldoggá teszi? Mr. Pen elhallgatott –

A kenyőcs, szólt Van Hoop.

Igaza van. Ön azt hiszi, kérdezte Mr. Pen, hogy Mandarrut mi az igazságba nem tudtuk volna beugratni? Én nem tudom, szóltam, és a csillagokat tovább néztem. Meg kellett volna kísérelni. Az, szólt Mr. Pen, térjünk vissza, és kíséreljük meg –

Mondom, hogy kvéker, szólt Van Hoop.

Lelkiismeret-furdalása volt. De, ha hű akarok lenni, meg kell vallanom, nekem is –

Szerencse, hogy kibírta –

S ez a téma most ismét felmerül. Íme két eszeveszett szekta –

Ön a Hn-pcs és a Tj vallásokat nem veszi komolyan –

Ó, Mr. Van Hoop, én gyermekkoromtól fogva a Hn-pcs és a Tj vallásoktól oly sokat szenvedtem, hogy nem is tudom azokat nem komolyan venni –

Minden részvétem az öné (steward, friss jeget kérek, ez itt a vita hevében elolvadt). Kérem, fejezze be azt a beszélgetést, amit az erdőben folytattak, higgye el, izgalomban vagyok –

Mr. Pen akkor hirtelen a másik végletbe csapott, és magának Mandarru rovására igen erős megjegyzéseket engedett meg –

Csak már olvashatnám a sztenogramot –

Ön, mondom akkor én, egyrészt azt hiszi, hogy elvont igazságelvek alapján egy népet boldoggá lehet tenni, másrészt dühöng, mert a boldogtalanok olyan bárgyúak. Ez utópizmus vagy nihilizmus –

Ragyogó! És mit válaszolt Mr. Pen?

Üvölteni kezdett. A csendes erdő csak úgy harsogott –

Pompás hangja van. Hallotta őt énekelni?

Ön tehát azt hiszi, hogy ez így rendben van? He? Azt hiszi? Fel akart ugrani, alig bírtam visszatartani. Egész ismeretségünk alatt akkor egyszer láttam őt magánkívül –

Micsoda éjszaka! Hát ha még italuk is lett volna!

Volt. Mr. Pen öt üveg gint hozott –

Beszéljen, mindjárt én is üvölteni fogok –

Én, mondom akkor, elismerem, hogy európai módra, de európai vagyok, és ez ellen semmit se tehetek, a dolgot nem tárgyi, hanem személyes oldaláról óhajtom megközelíteni. Közelítse meg, kiáltott Mr. Pen, és az üvegből ivott. Én is ittam, aztán folytattam. Ön, Mr. Pen, én és Melius, és ahogy nekem Mr. Van Hoopról beszélt –

Önök éjszaka az erdőben rólam beszéltek! Benne leszek a sztenogramban –

Remélem, büszke rá –

Sohasem felejtem el önnek –

Mondom, mi négyen, de valószínűleg vannak a földön többen is, mi élettechnikánkban az átlagon messze túljutottunk, mi legalább egy generációval előbbre vagyunk. Ez a távolság az, ami bennünket a bennszülöttektől, ahogy Mr. Melius őket elnevezte, elválaszt. A bennszülöttek mainapság, éppen élettechnikájuk alacsonyságánál fogva teljesen elnökeik és vezéreik markában vannak, és nem látják, hogy azok életüket megnyomorítják. Pedig olyan új élettechnika van kialakulóban, amely nem népi, hanem szektákon és vallásokon és fajokon és osztályokon felül az egész föld távlatában világpolgár és szabad egzisztencia –

Ó, Mr. Winemaster, ön ilyen magas kifejezéseket használt? Ezek a sztenogramban mind benne lesznek?

Biztosítom önt –

És Mr. Pen megértette?

Mr. Pen nagyon intelligens, hiszen az ön tanítványa, és velem három hónapig együtt élt, ami legkevesebb egyetemi fokozatnak felel meg –

Majd elfelejtettem. Igyon –

Ön tehát azt hiszi, szólt Mr. Pen, hogy mi olyan pionírok vagyunk, akiknek élete az emberiség útján bizonyos hatalmas vívmányoknak legelső megnyilatkozása, ó, kiáltott, én mindig azt hittem, ezek a filozófusok és a költők! Ma, sajnos, a költők és a filozófusok, igen kevés kivétellel, a bennszülötteket, leginkább az elnököket és vezéreket szolgálják. Siraiom, kiáltotta Mr. Pen. Siralom, mondom erre én.

Siralom, kiáltotta Van Hoop (steward, a brandy elfogyott).

A mi feladatunk élettechnikánkat kifejleszteni, mondom akkor az éjszakában, kétségtelenül valamely sugallat alapján. Önnek ne legyen semmiféle aggálya, és ne legyen rossz lelkiismerete. Ön ezt szívből mondja nekem? Yes, mondom én, legjobb tudásom szerint. A mi feladatunk, hogy ezt a zavaros, kátyúba jutott, hülye, értelmetlen, gyáva, nehézkes, ihlettelen, prózai és humortalan emberi életet könnyűvé és elegánssá és virtuózzá és vidámmá és muzikálissá tegyük. Én a magam részéről ezt könyvben el se tudom képzelni. Ezt csinálni kell. Hiába lennének nagy költőink vagy gondolkozóink. Ezek a mi részünkről hőstettek, tökéletesen pátosz nélkül, de annál több zenével és valódi életfölénnyel –

Ezt mondta ön?

Yes, csaknem szóról szóra, a sztenogramból majd ellenőrizheti –

Ah, ön vagy nagyon tehetséges, vagy akkor kitűnő kondícióban volt –

Azt hiszem, az előbbi –

Én is azt hiszem –

Képzelem, Mr. Pen oda volt –

Megölelt és megcsókolt. Hagyja, Mr. Pen, mondom erre, én kizárólag nőkkel csókolózom, és a homoerotikától irtózom. Ön visszaadta önbizalmamat, kiáltotta. Sőt ön megfejtette azt a talányt, amit életemben mindig láttam, és azzal nem bírtam. Én is, mondom, ebben a pillanatban értettem meg. Ön szóval azt hiszi, kiált újra. Pillanatnyilag más megoldást nem tudok. Említette, hogy barátja, Mr. Van Hoop –

Önök, kiáltotta Van Hoop, rólam másodszor is beszéltek? Halhatatlanságom ezek szerint holtbiztos –

Önt a királyok és vezérek és elnökök mély megvetésére oktatta. Úgy van, szólt Mr. Pen, többször és kifejezetten –

Ez igaz, szólt Van Hoop.

Most már érti, hogy miért? Mert az elnökök a bennszülöttekhez tartoznak. A primitív élettechnikához. Hiszen ön kakazófiájából az újságpapírt éppen azért tiltotta ki, mert ezekkel az emberekkel mindennemű kapcsolatot megszakít –

Bravó!

Az egyetlen módszer az élettechnikát tökéletesíteni –

Mr. Winemaster, az ön teóriája a kenyőcs fogalma nélkül is tökéletes –

Erről meg vagyok győződve –

És a vége?

A beszélgetés vége, hogy Mr. Pen a gintől elaludt. Én még beszéltem, kétségkívül szenvedélyesen, ő pedig aludt. Csak, amikor horkolni kezdett, vettem észre. En nem voltam álmos, nem azért, mert a téma felizgatott. Nekem ott az erdőben eszembe jutott Ainyu –

Nevéből ítélve indián nő. Hallottam a mandarrui nőkről –

Ó, Mr. Van Hoop, Ainyu csak egy van –

De a hegyekben még állott a hó, és fagyott. A falvak egyszerre csak elfogytak. A hegycsúcsot, amiről Morlaol beszélt, messziről felismertem, olyan volt, mint a kakas feje, tarajjal és csőrrel. Egyenesen a csúcsnak tartottam, a sziklák között, a jeges havon. Éjszaka néhány órát vacogva szundikáltam, aztán mentem tovább. Lisztem volt, teám és egy darab vajam. A birkacomb, amit még Lao-tsaoban csentem, régen elfogyott. Ötödik napon este szakadékos helyre értem, dél felé meredek fal és kis teraszok. Ez itt az abesszin tanyája. Nemsokára megtaláltam. Kaptam forró teát vajjal és kőkeményre sült tésztát. Aztán aludtam.

Morlaol küldött hozzád, mondom.

Haram-Hammoid igen kis termetű, sötét bőrű ember, a tűz mellől hosszasan nézett.

Hol találkoztál vele?

A börtön történetét elmesélem.

Az ilyen ember rosszabb, mint a csaló –

Nem értem –

Mindenkit megszaglász, orrát minden barlangba bedugja, lelkesedik, énekel, fogadkozik, dicsér, hivatkozik, letérdel, ide megyek, amoda, tanítványod leszek, fölkeresem a dalai lámát, húsz évig élek remeteségben, a következő pillanatban az egészet elfelejti, arra kér, adjak neki levelet Yubainkanhoz, szembe dicsér, szeme sarkából figyel. Mentséged, hogy a börtönben ismerted meg –

Nem tudtam –

Nem is tudhattad. Tapasztalatlan vagy. Amíg a hó elolvad, itt maradhatsz, aztán menj, semmit se tudok veled kezdeni –

Yubainkanhoz akarok menni –

Haram-Hammoid mélyen hallgatott.

Másnap megmutatta könyveit. Ócska, fali gyékény takarta kis polc, rajta vagy huszonöt kötet. Nézd, szól, itt a héber biblia, Zarathusztra, az Upanishadok, a Tao-tö-king, Buddha tanításai, egyiptomi és görög könyvek. Az én életem feladata, hogy ezekbe a könyvekbe elmélyedjek. Azért jöttem ide, hogy ebben a munkámban senki se zavarjon. Én tanítvány vagyok, nem tudok mondani semmit. Te még azt se tudod, mit akarsz, ki vagy, mit kell tenned.

Fejemet lehajtom. Mit tegyek?

Nem tudom. Magadnak kell –

Volt egy szerzetes barátom. Azt mondta, hogy áldozatot kell hoznom –

Helyesen mondta. Csak az áldozat tesz képessé a tanulásra –

Yubainkanhoz akarok menni –

Még nem is biztos, hogy szóba áll veled. De ha akarsz, hát eredj. Zavaros vagy, de elég jóhiszemű. Innen egyenesen nyugatnak mész, amíg a hegységből kiérsz a fennsíkra. Ez öt nap. A tibeti határon vigyáznod kell, mert elfognak és megkínoznak. A fennsíkon ismét nyugatnak, ismét öt napig. A falvakban beszélnek kínaiul. Most egyenesen északnak, körülbelül húsz napig. Akkor a tankari utat eléred. Ott megmondják, melyik kolostorban él –

Morlaol azt mondta, hogy ő az élő világosság –

Morlaol a homálytól részeg, ezért az ő számára minden valamirevaló ember Buddha –

Ő is oda készül –

Útközben pedig minden vándorvarázslónak hűséget esküszik –

Ne menjek Tankarba?

Nem tudom. Én nem szólok a te dolgodba –

Dear friend – nem tudom, önnél hogyan van, nálam az asszimilálódás ideje szélességi fokonkint átlag nyolc-tíz óra, amihez még a tenger színe fölött ötszáz méterenkint ugyanannyit kell hozzászámítani. Szóval elég hamar ment, és az én barátom, Trg pátriárka, a Tj vallás feje, bűbájos ember, egymással semmiféle nehézségünk nincs. Szakácsáért a japán császár és a San Franciscó-i Hotel Astoria versengett, de ő nem eresztette el, és igaza volt. Azt hiszem, ez idő szerint világviszonylatban az első konyha az övé. Húsok és halak elkészítésében verhetetlen. Desszertjeire vonatkozólag néhány bevált algíri, török, afganisztáni, haiti és guayanai tanáccsal láttam el, s azóta rohamosan javul. A női kolostorban megismerkedtem az elragadó Hny hercegnővel, aki szüzességi fogadalmát néhány előbbi, de egészen kivételes esetektől eltekintve, bájához képest rendkívüli szigorral őrizte, de miattam kénytelen volt megszegni. Ezeknek a kelet-ázsiai nőknek példátlan szerelmi kultúrájuk van, dear friend, ezt a tapasztalatot ne mulassza el, saját érdekében kérem. A nyelv eleinte nehézségeket okozott, de a kínaival segítettem magamon, ezt itt minden valamirevaló ember beszéli, s nekem harmadik anyanyelvem. A táj tüneményes. Bár nem vagyok európai, de a romok gyengéim közé tartoznak, s ez itt van elég, néhány kolosszális templom, ahogy a dzsungel éppen lenyeli. Sokat vadászom, főként tigrisre, reggelenkint Hny hercegnővel kilovagolok, az ital oly remek, hogy egy ládát, mintegy harminc üveggel, az ön címére már fel is adtam, ha issza, gondoljon öreg barátjára, és küldjön nekem dohányt, mert az itt pocsék.

Ami üzleti ügyeinket illeti, az innen, Trg pátriárka oldaláról lényegesen bonyolultabb, mint azt önnek a Hn-pcs felekezet pápája előadta. A viszály oka szerinte az, hogy Trg pátriárka hívei először a Rll-bll ünnepen bivaly helyett birkát esznek, másodszor, hogy vörös övet viselnek, harmadszor, hogy a babot héjával főzik és eszik meg. Ez tény. Meggyőződtem arról, hogy ezeket az istentelenségeket itt valóban elkövetik. De, dear friend, nézzük meg ezt a bivaly-birka-ügyet közelebbről. Önöknek ott délen, a Hn-pcs világban könnyebb dolguk van, csaknem minden házban van bivaly. Itt, északon a bivaly rendkívül ritka állat, ehelyett elég sok a birka. A Hn-pcs pápa természetesen nagy arányokban bivalytenyészetre rendezkedett be, és a Rll-bll ünnepeken fényes üzleteket csinál. Hogy az északi emberek az ő bivalyait nem veszik, igen érzékenyen érinti. Én ezt nagyon jól értem. Persze Trg pátriárka ugyanakkor birkatenyésztésbe kezdett, s az ünnepekre fölös állatait el akarja adni, amit tőle senki se vehet rossz néven. Íme a bivaly-birka ellentét – Ön, dear friend, arról álmodozott, hogy ezúttal merő tiszta vallásháborút fog láthatni, csak a kenyőcsök fognak harcolni, és már előre örült, hogy ilyen világtörténeti különlegességnek élő tanúja lehet. Amint látja, a bivaly-birka incidensnek igen mély ökonómiai háttere is van, és a magam részéről azt hiszem, hogy önnek ebben az esetben a merő vallásháború álmáról le kell mondania. Nem elhanyagolható, bár teljesen irodalmi jelentőségű mozzanat, de tény, hogy a próféta szent könyvében, a nagy törvénykönyvben, mint mondják, amikor a Rll-bll szertartást elrendeli, a crf szó található. Crf pedig ezen az átkozott nyelven bivalyt és birkát is jelent. Trg pátriárka könyvtárában mintegy négyszázhuszonhét kötetet mutatott, amely kötetekben neves szerzők éppen ezt a kérdést tárgyalják. A probléma még ma is nyílt. Azt hiszem, ebben a kérdésben csak a fegyver dönthet, sőt mi több, Trg pátriárka is, bár könnyezve és tele aggodalommal, de szintén ezen a véleményen van.

De menjünk tovább, és nézzük meg a vörös öv kérdését. A történet a következő: a Hn-pcs rituálé szerint az igazhitűek kék övet hordanak. Itt, északon azonban egy bizonyos Fd nevű felekezet támadt, amely elhatározta, hogy ezentúl piros övet fog viselni. A Fd Luther az övet egy kínai cégnél, számszerűen ötvenezer darabot, meg is rendelte, időközben azonban a felekezetet egy másik felekezet, amelynek nevét sajnos elfelejtettem, az utolsó szálig kiirtotta. Mikor a kínai cég az ötvenezer övet leszállította, kiderült, hogy a Fd vallás közben a föld színéről eltűnt. Ekkor Trg pátriárka engedélyt kért a Hn-pcs vallás fejétől (az ön pápájától), hogy mivel jutányos áron a szállítmányt átvehetné, ideiglenesen piros övet viselhessenek. A pápa nem volt otthon, az Egyesült Államokba utazott, helyettese azonban az engedélyt gondtalanul megadta. Trg pátriárka az ötvenezer övet csakugyan végeladási áron átvette, és pazar üzletet csinált. Időközben azonban kiderült, hogy a pápa az Egyesült Államokban a Rll-bll ünnepekre százezer kék övet rendelt, az ünnepen pedig öveinek fele eladatlan maradt, Trg pátriárka egyházmegyéjéből a hívek mind a szentségtörő piros övben jelentek meg. Íme, a dogmatikus feszültségek mögött újra a nyomorult ökonómiai ellentét! Sajnálom önt, hogy a vallásháború álmában annyira bízott. Bevallom, én is bíztam benne. De kérem, lássa be, hogy álláspontja ezek után tarthatatlan. Ne kívánjon olyasmit, amit ezek az emberek itt, önhibájukon kívül, merőben azért, mert ez az élet természete, teljesíteni nem tudnak.

Végül pedig hadd térjek a babkérdésre. Ismét az éghajlati helyzet. Önöknél, ott délen a bab szép nagyra megnő, mutatták nekem, remek, nagy szemű bab. Itt azonban egészen apró és csenevész, az embereknek, hogy jóllakjanak, sajnos, a héját is meg kell enniök, különben éhen vesznének. A szegénység, dear friend, itt óriási. Talán nem óriásibb, mint Kínában vagy Jávában vagy Indiában vagy Chilében vagy Dél-Afrikában vagy Kisázsiában vagy másutt, ahol utaztam és éltem, de éppen olyan. Én már arra is gondoltam, amikor ezeket az embereket is láttam, akik itt, higgye el nekem, szavamra mondom, nem is lennének képesek például szakácsot tartani, tizenöt fogásos ebédeket enni, reggelenkint kilovagolni, tigrisre vadászni, egyebekről nem is szólva, már csak azért sem, mert erre rá se érnének, higgye el, mondom, én már arra is gondoltam, hogy ilyen szívet tépő szegénységet nem is lehet másképp kibírni, csak kenyőccsel. Én bizonyos tekintetben a kenyőcs hallatlan világtörténeti jelentőségét megértettem. Az üzem, dear friend, enélkül egyszerűen leállna. Ezek a nyomorultak, ha nem kennék őket, képtelenek lennének életben maradni, és még önmagukat se tudnák eltartani, gazdáikról nem is szólva. Kenni kell őket, és mindaddig, amíg e szegénység tart, addig kenni kell őket. A kenőcstelen élet, amit például nekünk (Mr. Pennek és Meliusnak) van szerencsénk élni, bizonyos gondtalanságból fakad, amennyiben mi attól a földhözragadt szegénységtől, amelyben a népek általában élnek, és mondhatom, hallatlanul szenvednek, mi ettől sajátságosképpen megszabadultunk. Lehet, hogy önnek a Kordillerák erdejében tartott éjszakai beszédében, amely reám igen mély benyomást tett, tökéletesen igaza volt, mi ezen a problémán élettechnikánkban túljutottunk, de nem tudom, ha koldusok lennénk, vajon el tudnánk-e mondani magunkról ugyanezt.

De vissza a babkérdéshez. Ezek az emberek itt a babot héjával eszik, nem mert ők ezt vallásuk szempontjából így tartják helyesnek, hanem mert éhesek, és a héját is meg kell enniök, különben koplalnának. Én itt elég sok emberrel találkozom, és mindegyik kivétel nélkül (néhány szemtelen hipokritát kivéve) a bab héját csak szükségből eszi meg, és a legjobban szeretne tiszta babból élni. Pillanatnyilag azonban erre nincs mód, mert az éghajlat erre nem alkalmas, a tiszta bab pedig, amit délről kapnak, oly drága, hogy az átlagos ember nem tudja megfizetni. Ehhez járul még az idén a rendkívül rossz termés. Az idei bab a borsónagyságot sem éri el, fonnyadt, szívós, nehezen főzhető, és egy hüvelyben háromnégy szem van, a normális hét-nyolc szem helyett. A Hn-pcs agitátorok a falvakat járják, és ennek ellenére a népet a hüvelyevés megtagadására izgatják. Ennek hatására sokan a hüvelyeket elégetik. A tüntetések napirenden vannak. Trg pátriárka emberei ellenintézkedéseket tesznek. A külváros forrong, és az atrocitások egymást érik. A benyomásom, hogy itt már csak a háború dönthet. Nem tartom valószínűtlennek, hogy a hadianyag-szállítás már a jövő héten megindul. A hadsereg kiképzése, remélem, nem fog nagy időt igénybe venni. A puskát itt minden felnőtt férfi jól ismeri, a gépfegyverrel és az ágyúval is hamar megbarátkozik. Néhány magas rangú pappal már össze is ültem, és a haditervről nagy vonalakban beszéltem. Egyhangú véleményként az alakult ki, hogy a hadműveletek három támadási fővonalon egyszerre indulnak meg, éspedig a Fn–tp-síkságon, a Vd folyó völgyében és a Dd-szoroson át. Az első kettő iránya az önök fővárosa, a harmadiké a tengeri kikötő. Értesítem egyébként, hogy a második két hadosztályra való hadianyagot Bangkokban kihajózták. Gondoskodjék arról, hogy az önt megillető részt elszállítsák. Haditerveinket, ha már szilárdabb alakban lesznek, közölni fogom, és az ön ellenintézkedéseit kíváncsian várom. Összes küldeményeket, csomagot, táviratot, sifre-t és egyebet kizárólag Bangkokba, a megbeszélt címre kérem, onnan futárral kerül hozzám. Válaszát várja az ön Van Hoopja.

a hegységet elhagytam. Délelőtt volt, a cserjésben ültem, és vártam, hogy a határon éjszaka surranjak át. Előző nap egy máltaival találkoztam. Tibetbe készült, de nem tudtam meg tőle, miért. Eleinte arról beszélt, hogy ő tulajdonképpen régi kéziratokkal kereskedik, azokat Amerikában adja el, de tüstént azt kezdte fejtegetni, Tibetben rengeteg a kőolaj, neki holtbiztos módszere van, hogy megtalálja, megállapítsa, milyen mélyen van és mennyi. A módszert szabadalmaztatni fogja, és akkor gazdag lesz. Egyébként kínai cégek ügynöke, és már többször járt itt, jó üzleteket csinált, vallással is behatóan foglalkozik, és Yubainkan jó barátja. Haram-Hammoid? Persze, az abesszin. Jól ismeri, nem is remete, hanem angol vezérkari tiszt, az Intelligence Service tisztviselője, azt figyeli, hogy ki miért megy Tibetbe. Az angolok befolyása itt igen nagy, még inkább, mint Nyugat-Tibetben. Ott is többször járt Nepálon át, karavánnal, iparcikkeket szállítottak, a villamos felszerelést Lhasszában a Potalában ő készítette, selyemharisnyát is szállított, a Newster cég, Boston. De végül is drágakő- és gyémántkereskedő, üzlete volt Alexandriában a Pharao-nagyszálló mellett, ha arra járt, biztosan látta, a C'Haol céget egész Egyiptomban ismerték, Dél-Afrikából a legszebb gyémántokat ő kapta, a C'Haol, ez az ő neve, máltai születésű, de gyermekkorát Athénben és Teheránban töltötte. A Pahlavi téren laktak, a Banque Impériale épülete mellett, pont a Sepah Salar-mecsettel szemben, később szülei Portugál-Guineába mentek, és Gallinba, majd meg Bawak szigeteken gyöngyhalászatot létesítettek. Fiatalkorában sokat járt Szíria határán, Baghras régi erőd romjai reá igen mély benyomást tettek, a Kara Sab-hegység tövében, ott Krisztus előtt ezerháromszázban roppant kultúra volt, ott a nők hajukat igen érdekesen viselik, a dejnni-djenni vidéken, Tombuktu, Tobango és Bentia táján, ő a Tifernine-hegységen keresztül ment a Quarzazat–Agdz útvonalon, ha járt arra, emlékszik rá, fárasztó, de érdekes.

C'Haol most aludt, és én azon tűnődtem, miképpen szökjek meg anélkül, hogy a cserjést elhagyjam. A tibeti határőrök elég félelmetes hírben állnak. A domboldalon fölfelé mentem vagy húsz percet, hogy az alattam levő területet jól belássam. C'Haol éppen felébredt, és keresni kezdett, aztán tüzet gyújtott, és teát főzött. Rejtett helyen én is ezt tettem. Alkonyatkor C'Haol északnak indult. Ez jó. Én nyugatnak, ahogy az abesszin mondta. Reggelig megállás nélkül gyalogoltam. Hajnalban cserjést kerestem, leültem, és akkor hangokat hallok. Első pillanatra mindjárt ismerősnek tűnt. Közelebb húzódok. Csakugyan. Öt ember ül együtt, Nizs, a perzsa templomszolga, Laban, a cseh főhadnagy, a két Diurdalin és egy idegen.

A társaság a találkozástól el volt ragadtatva. Az idegen Zemenez nevű albán férfi, eredetileg Sziámban lakott, és ott csónaképítő volt, onnan került ide, mert hallotta, hogy a Brahmaputrát szabályozni fogják, a hajóközlekedés megindul, és gyakorlott hajóácsokat keresnek: Mindebből sajnos semmi sem volt igaz, és Zemenez most úgy határozott, hogy Szibériába megy, ott nagy folyók vannak. Nizs és Laban erről lebeszélték. Ha élete kedves, oda ne menjen. Ő, mondja Zemenez, nem félős ember. Szereti az ötvenfokos hideget? Nem, szólt Zemenez, ő Sziámban a trópusokat megszokta. Szeret koplalni? Azt igazán nem szeret. Szereti, ha elcipelik katonának? Azt különösen nem. Úgy, hát ott ilyesmi van? Forradalom van, szólt Laban. Nizs és a két Diurdalin bólintott, valóban ők látták, és örülnek, hogy bőrüket megmentették, igazán nem volt könnyű, kérdezze csak meg tőlem.

Zemenez most felém fordult. Csaknem három hónapig kínlódtunk a mongol pusztán, amíg onnan megszabadultunk. Zemenez tanácstalanul nézett.

Mindjárt kiderült, hogy Nizs és Laban a mellettünk levő pincében volt Lao-tsaóban, de mikor a robbanás történt, az ajtót kifeszítették és megszöktek. Vlad is ott volt, a krími tatár és cári komornyik, a börtönben is minden reggel megborotválkozott, és ruháját lekefélte. Akkor a lázadók tulajdonképpen a kormányzó palotáját robbantották fel egy vagon orosz kézigránáttal, a robbanások napokig tartottak, és a fél város leégett. Remekül lehetett rabolni, nagyon jól éltek, de később katonaság jött, és akkor el kellett tűnni.

Éppen beszélgettünk, amikor a bokrok között megjelenik C'Haol. Igen örült, hogy ismét megtalált. Leül, teázik, és elkezd mesélni. Sokat tépelődik, mit csináljon, most végre határozott. Dél-Amerikában van egy bizonyos cascara nevezetű növény, fa héja, rendkívül értékes dolog, úgy látja jónak, ha ezt a cascarát szállítja Tibetbe. És mire jó az a fahéj? C'Haol nem tudja biztosan, lehet, hogy fűszer, a tibetiek a fűszert nagyon kedvelik. Laban rám néz, aztán Nizsre. Nizs rám és Labanra, aztán bólint. C'Haolnak azonban más terve is van, bálnazsírt lehetne szállítani mondjuk Szumátrába, ez igen termékeny és lakott sziget, ott eladja, Borneóban mindjárt feketeborsot vesz, és azt fogja szállítani Beludzsisztánba. Nizs hallgat és pislog. Egyébként, folytatja C'Haol, ő már arra is gondolt, hogy izlandi zuzmót fog vásárolni nagy tételben, azt Tűzföldre szállítja, de a gyapot se rossz ötlet, aztán botanikával is foglalkozik, és Kelet-Tibet flórája címen könyvet ír, az Angol Földrajzi Társaság tagjai közé választja, aztán dohány, halcsont és szódabikarbóna.

Zemenez csodálkozva hallgat. Hajóácsra nincs szüksége? Dehogynem, válaszolta C'Haol, az Amazonas felső folyásán a hajózás, amint hallja, megindult. Nagy nehézségekkel küzdenek, mert nincs elég szakember. Zemenez azt mondja, hogy ő tizennyolc éve hajóács, tulajdonképpen albán ember, de Sziámban él. C'Haol ennek rendkívül megörül, és Zemenezzel azonnal szóbeli szerződést köt, de nem az Amazonashoz mennek, hanem a Mississippire, az sokkal jobb, már csak azért is, mert ott dollárban fizetnek.

Dear friend – stratégiai ellenlépéséről szóló levelét megkaptam, és el vagyok ragadtatva. A tervben, természetesen, az ön intelligenciájának félreismerhetetlen bélyegét azonnal felismertem. Önnek igaza van, ez a szerencsétlen két felekezet, ha mi ketten nem jöttünk volna ide, képes lenne egymást kiirtani. Mi ketten mindent elkövetünk, hogy őket észre térítsük. Gondolja, hogy sikerülni fog? A hadianyag-szállítás itt befejezése felé közeledik, és a kiképzés jól halad. A hangulat általában bizakodó, és a nép azt reméli, hogy jövőre már tiszta babot fog tudni enni. Az ön hadászati főelvét, hogy minél nagyobb lövöldözéssel, de minél kisebb emberélet-veszteséggel, elfogadom. Ön humanista. Én az európaiakat tisztelem. Sajnálom, hogy még nem volt alkalmam ott hosszabb időt eltölteni. A dohány, amit küldött, tüneményes, különösen a jávai szivar, Trg pátriárka is élvezi, és az ő hálás köszönetét is küldöm. Hny hercegnő a virginiai cigarettákat szopogatja igen bájosan. Rendkívül örülök annak, hogy azzal az előkelő kínai hölggyel sikerült barátságot kötnie. Kis idő múlva, azt hiszem, a kínaiakat éppen úgy fogja tisztelni, mint én teszem. Ó, a kínai nők elragadó szőrtelensége. Mintha örökké tizenkét évesek lennének! És bátorságuk! Mintha mind túl lenne harmincötön. A szűziesség és a fokozhatatlan tudás együtt. Majd meglátja. Van még itala? A napokban friss szállítmányt küldök. Az ön Van Hoopja.

Hatodik hete, hogy Bukánál, az öregasszonynál vagyok. Csúf és rossz szagú, kínai aranyat adok neki, ő bólint, főz, mos, gondomat viseli, este még be is takar, és lábujjhegyen jár.

Férje négy évvel ezelőtt a hegyekbe ment, és nem tért vissza. A rablók vagy a szellemek. Szellemek? Igen, a hegyekben sok a szellem, az embert a szakadékba csalják. Az is megesett, hogy énekeltek, az embert a folyó jegére csalták, az beszakadt, és az ember elmerült.

Buka csaknem hangtalanul beszél, friss tejet hoz, és kását készít. Egyél, mondja, aranyat adtál nekem.

Yubainkanhoz akarsz menni? Sokan vannak itt, zarándokok, mind arra várnak, hogy hozzá mehessenek. Van itt egy, kilenc éve vár, idegen, nevét nem tudom megtanulni –

Másnap elhozta. Török ember, Keszüm Öspezüknek hívták, hosszú hajú, hosszú szakállú, rongyos, igen, kilenc éve vár. Előbb már volt Salil-Chardup lámánál és Ankor Abznál is. Ezek délen laknak, a kínai határon, egymástól nem is messze. Onnan jött ide. Yubainkan a legnagyobb mester, de tanítványa nincs, ő most azt akarja megtudni, hogy –

Buka ürühúst hozott be, és ettünk. Aranyat adott nekem, szólt Keszüm Öspezükhöz. Sohasem fogom tudni meghálálni. Meghajolt előttem, és kezét szívére tette.

A kolostorba mindennap fölmegyek és bezörgetek, a szerzetes kijön, már ismer, és azt mondja, Yubainkan ma senkivel se akar beszélni. Kilenc éve már mindennap –

Hallgatok.

Menj fel, szól. A szerzetesnek szólj, hogy Yubainkannal akarsz beszélni. Így kell –

A szerzetes mit mondott?

Semmit. Yubainkan próbára tesz. Ezt így szokták. Meg akarja tudni, hogy komolyan akarok-e vele beszélni –

A szerzetes nem szólt semmit?

Nem szólhat. Fiatal szerzetes, arra használják, hogy a kaput kiniyissa és bezárja. Sokan vannak itt, akik Yubainkannal akarnak beszélni. Én vagyok itt legtovább. Sokan el is mentek –

Mit gondolsz, mikor fog veled beszélni?

Én nem megyek el addig. Eredj csak fel a kolostorba, és a szerzetesnek szólj. Nevedet mondd meg, azt is, hogy ki küldött, és mit akarsz. Majd Yubainkannak megmondják. Itt vársz, Bukánál jó helyed van –

Aranyat adott nekem, szólt Buka komolyan, és meghajolt. Soha sem fogom tudni meghálálni –

Volt már valaki, aki Yubainkannal beszélt?

Hat évvel ezelőtt egy hinduval beszélt, főpap volt, idezarándokolt, vele beszélt. Tavaly is beszélt, az tibeti volt, Lhasszából jött –

Kilenc év alatt kettő –

Kettő –

És sokan várnák rá?

Sokan türelmüket vesztik és elmennek. Én nem megyek el –

Miért nem beszél senkivel?

Yubainkan nagy mester, hónapokig samadhiban ül és ül szobájában, a szerzetesek benéznek, látják, hogy mozdulatlanul ül, mint már egy hete vagy két hete vagy hat hete. Akkor felébred, tejet iszik mézzel és vajjal és kását, és akkor megint samadhiban van hónapokig, nem zavarják, de ő mindenkiről tudja, hogy ki az, mit akar, miért jött, ismer már téged is, a szellemek megmondják neki, én tudom, engem próbára tesz, de én kiállom és várok –

Dear friend – hacsak valami közbe nem jön, a jövő hónap tizenkettedikén a hadműveletek megindulnak. Azért ilyen korán, mert az itteni vezérkar kifejezett óhaja, hogy mi a Rll-bll ünnepeket már a Hn-pcs fővárosban töltsük. Mellékelten küldöm haditerveink másolatát a térképekkel és az összes statisztikai adatokkal. Hasonló természetű küldeményét mielőbb várom. A szivar megérkezett, ezúttal még jobb, de a dohány is felülmúlhatatlan. Egészen pipára szoktatott, és élvezem. Milyen dohány ez? Egészen különös ültetvény lehet, nem ismerem. A nép itt a háború kitörését türelmetlenül várja, a Hn-pcs vallásúak már mind délre menekültek, délről pedig a Tj vallásúak özönével érkeznek. Ezeket persze azonnal beöltöztetik. A hadianyagért a második részletet kifizették, és én a pénzt Singapoore-ba utaltattam Prince Wang Hai névre, a megbízólevelet mellékelve küldöm önnek. Ön utaltassa Rangoonba, más névre, és hasonló megbízólevelét küldje el nekem. Háború után Bangkokban találkozunk, azt hiszem, a Hotel Orientben, lehet, hogy már május folyamán. Az ön Van Hoopja.

Yubainkan félig elfüggönyözött, igen nagy szobában, alacsony asztal mellett ült. A világosság jobbról jött, sötét bőrű arcának egyik felét élesen megvilágította. Fejének másik oldala fekete maradt. A terem egész hátsó fala ezüsttel és arannyal és üveggel és képekkel díszített oltár. Faggyúszag. És valamilyen különös, nehéz, állott illat. Egész idő alatt meg se mozdult. Szeme félig behunyva. Szőnyegek. Hangja igen halk, tiszta és egyenletes. Benyomásom az volt, hogy néha az oltárról, néha a szoba túlsó sarkából, a hátam mögül vagy felülről beszél. A hangnak nem volt határozott forrása. Az asztalon előtte díszes, jogarszerű bot, végén gömb, láncon apró figurák. Mikor beléptem, sokáig hallgatott. Aztán azt mondta, ülj le.

Az asztal előtt levő magas párnára ültem.

Európai vagy, szólt.

Nagyon hosszú szünet. Az oltár képeit néztem, de a homályban csak a világos színeket láttam. A kis szorongás, amellyel beléptem, elmúlt. Sajátságos nyugalom. Ez az, amire már négy éve vártam. Derengő világosság. Kellemes. Valamilyen ital hatása? Rögtön ezután álmosság fogott el.

Egyetlen tibeti se menne Európába –

Inkább suttogva mondta, valahonnan az oltár legfelsőbb részéről, úgy hangzott, mint a zene. Igen vastag, barna gyapjúcsuhában ült, és még magát be is burkolta. Mellén kör alakú, díszes ékszer, drágakövekkel.

Egyetlen hindu sem, egyetlen kínai sem –

A szó hátam mögül hangzott. A hanghullámok tarkómat érintették.

Vannak, akik a kereszténységet nem értik. Vannak, akik elárulják. Vannak gyengék, ostobák, vannak kíváncsiak, vannak erőtlenek. Mondd meg nekem, te miért jöttél ide?

Szomjúságból –

A kereszténység forrásának vizét beszennyezték –

Nem felelek.

A gyűlölet, a harag, a viszály, az irigység, a kapzsiság, a hataloméhség és a mérhetetlen szellemi sötétség földje lett, minden európai, még a legjobb is, fertőzött –

Segíts rajtam –

Nem tudok –

Most közvetlen előttem szólt, arcomtól alig arasznyira, egyenesen számba és szemembe.

Ezt a válságot ki kell bírni. Aki kibírja, azé a dicsőség. Aki nem, az elmerül –

Segíts rajtam –

Ha tudnék, akkor se lenne szabad. Kétségbeesnél, mert csapások értek és mert szenvedsz. Láttad az emberek határtalan nyomorúságát és elvetemültségét. Segíteni akarnál –

Akarok –

Senkit sem lehet korábban megváltani, mint ahogy arra megérett. Ha mégis megkísérelném, igen magas eszközöket adnék kezébe, amelyekkel magát nem mentené meg, hanem elpusztítaná magát és másokat. Európa kezébe kapta a feltalálás magas eszközeit, mielőtt annak használatára megérett, és most a világot kiirtja ahelyett, hogy a földet paradicsommá tenné –

Prédikálsz nekem –

Hangja változatlanul tovább szólt az oltár közepéből, igen halkan, de nagyon érthetően és tagoltan.

Azt hiszed, valakit úgy meg lehet menteni, mint a vízből kihúzni –

Csend.

Ez mágia. Én minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam. Én téged olyan állapotba tudnálak hozni, hogy boldog lennél, és életedet úgy élnéd le, mint az üdvözült. Lelked mégis a kárhozaté lenne. Igazi lényed sötét maradna, és elvesznél. Menthetetlen. A szenvedés poharát meg kell inni, a magadét és a másokét, minél több emberét –

Megint prédikálsz –

Hirtelen hozzám egészen közel szólt, úgy, hogy lélegzetét is éreztem.

Azt hiszed, hogy a vallások és a tanítások és a nagy és szent könyvek és a gondolat és a szellem arra való, hogy a világot vele beolajozzák, és a gépet hajtsák. Azt hiszed, van igaz olaj és hamis, és azt hiszed, a kereszténység is olaj, és Buddha tanítása is és a Veda, és mi itt olajjal kereskedünk, és a világot olajozzuk, csak hogy kedvünk szerint forogjon. Hitetlen és szentségtörő. Minden gondolat és minden tanítás szent, és jaj annak, aki hatalomra és kapzsiságra és hiúságra használja fel, mint ahogy jaj annak, aki a találmányokat hatalomra és hódításra és pusztításra használja. Sok ember hisz a lélek vándorlásában. Hisz abban, hogy számtalan életen át kell vándorolnia, hogy megtisztulhasson, és akkor az üdvösséget eléri, és az örök boldogságban részesül. Mit gondolsz, a nagy szentek élvezni tudják érdemeik jutalmát, amíg a földön egyetlen öregasszony könnyezik? Magad se hiszed el magadról, hogy jó lelkiismerettel dőzsölsz, mialatt a másik ínségben van. Minél nagyobb szent valaki, annál magasabbra jut el, és annál biztosabban visszatér a földre, hogy a szenvedések poharából még többet igyék. De a szenvedést mindenkinek magának kell meginnia. Én ezzel a varázsbottal belőled a szenvedéseket úgy ki tudnám vonni, és magamba tudnám venni, hogy egy pillanat alatt tiszta és könnyű lennél, de csak azt érném el, hogy a benned levő sötétség hatalmát a mélységben mérhetetlenné növeszteném. S az egy pillanatban kitörne, és a mélységbe taszítana –

Semmit se tudsz mondani?

Menj el Ankor-Abzhoz. Majd megmondják neked, hogyan találod meg. Aztán menj el Salil-Chardup lámához. Tölts el náluk annyi időt, amennyit csak gondolsz, aztán térj vissza ide. Addig semmit se tudok veled kezdeni –

Miért küldesz el?

Az én lényem neked most még túl erős. Megégsz. Bennem olyan erők vannak, amelyek az emberekre veszedelmesek, ha nem tudnak ellene védekezni. Ezért nekem itt egyedül kell élnem és elzárva. Azt te is tudod, hogy mi a rádium. Kisugárzása halálos, és ezért ólomburokban kell tartani. Vannak ilyen rádiumemberek, és én is ilyen vagyok. Nekem ez nagyon nehéz. Az erők, amik fölött rendelkezem, a világ leghatalmasabb erői. Talán egyszer találkozol velük, ezek a Nagy Korona hatalmai, a héberek Malchuthnak hívják. Azért mondom, hogy egyszer majd emlékezz rá. Ha én az emberek közé mennék, belőlem császár lenne és király és győzhetetlen hadvezér és mérhetetlen gazdag ember, de az én hatalmam annyi szenvedést idézne fel, hogy sok-sok millió ember életét öszszetörném. A világban mostanában több ilyen rádiumember él, de valamennyi között én vagyok a leghatalmasabb. Az ostobák tömege elvakul, és varázsa alá kerül, és nemsokára a földön jajgatás lesz, mert ezek az emberek lényük borzasztó sugaraival fölperzselik. Az ilyen embernek ólomburokban kell élnie, amíg egészen megtisztult, és akkor csak a világosságot sugározza. De ez csaknem lehetetlen feladat. Én az istenekkel és az angyalokkal és a démonokkal sokat beszélek, és az ő szavukból azt értelmezem, esetleg nekem itt kell meghalnom, holott a legfőbb hatalom birtokában vagyok, és egyetlen emberen se tudok segíteni –

Szent vagy?

Szent vagyok, de nem úgy, hogy ez dicsőség, hanem hogy ez szenvedés –

Mondj nekem valamit, ami engem megerősít és vezet –

Szünet.

Mondj –

Nagyon hosszú szünet.

Végre megszólal. A tetőről, fejem fölött hangzik.

A te angyalod nő. Nevét jól jegyezd meg. Antennis. An-ten-nis. Ne felejtsd el. Nagyon törékeny lény. Színe arany, világoskék és rózsaszín. Tiszta hangja van, mint a fülemülének. Valaha nagyon szép volt. Életeddel beszennyezted. Sokat szenvedett tőled. Még nem veszett el. Ha vigyázol rá, szépségét visszanyeri. Téged nagyon szeret. Ne mocskold be őt rossz szavakkal és gondolatokkal és tettekkel. Szeresd őt. Az egyetlen lény a földön, aki nem hagy el. Beszélj hozzá, kérleld, hogy segítsen, sugározza rád fiatalságát, szépségét és szűziességét. Ha szolgálod, meg fogja engedni, hogy meglásd, akár álmodban, akár ébren. Te reá vagy bízva és ő reád. Még gondolni se tudsz semmit, ami reá ne hatna vissza. Testedben légy tiszta. Tartózkodj durva ételektől és italoktól. Ne kívánj tilosat. Nagy adomány, ha valakinek ilyen angyala van. Minden dolgodat mondd el neki, és tanácsát kérjed. Este, ha elalszol, öleld meg, és éjszaka elmédet a tisztátalan gondolatoktól meg fogja tisztítani. A túlvilágon ő fog vezetni abban az alakban, amivé te őt tetted.

Elhallgat. Hangtalanul ülök. Egyszerre csak megszólal.

Tudod, mióta ülsz így?

Fölrezzenek.

Négy hete. A hold azóta az állatkörön végigment, és a bika jelébe ismét visszatért. Akarsz még valamit?

Szünet.

Most elmehetsz –

Dear friend – haditerveit megkaptam. Ha nem lennék barátja, félnék öntől. Veszedelmes ellenség. Hol tanult stratégiát? Vigyázzon, nehogy legyőzzön, elrontaná játékunkat. Bekerítő és hátulról levágó mozdulatai csodálatosak. Ha Trg pátriárka tudná, öngyilkosságot követne el. Az én indítványom az, hogy ön kerítse be első hadosztályomat, és én bekerítem az ön második hadosztályát. Ez olyan kényszerhelyzet, amely a hadviselő feleket fegyverszünetre fogja kényszeríteni. A tárgyalásokat a háttérből mi vezetjük. Levelének azt a részét, amely kínai Ladyjéről szól, utólagos engedelmével Hny hercegnőnek felolvastam. A hercegnőnek ön példátlanul szép napot szerzett, egész nap csicsergett, el volt ragadtatva, és éjszaka olyan tüzes volt, mint még soha. Egészen büszke, hogy benne is van kínai vér. Az italt postára tettem. Az ön Van Hoopja.

Tizenkét napig mentem nagyobbára délnek, az út pontosan olyan volt, ahogy a kolostorban leírták, lakatlan, sziklás, szürke és hideg. Nincs rabló, szólt Keszüm Öspezük, de főként nincs hivatalnok, nem kell félni. Csak amikor a fás és füves rész következik, ott nappal kell aludni és éjjel menni. Most éppen legelőre értem, oldalt pár nyírfa és domb. Ember. Integet. Kiált, és fut felém. Késő. Kínai-orosz vegyületben beszélt, és az utat kérdezte. Nem vagyok tibeti, mondom. Sötét bőrű, magas, csontos férfi, karvalyorral. Ő sem tibeti, arab. Arab? kérdem. Igen, de mások is vannak itt, nem tudják, merre menjenek.

A dombon átmegyünk. A sűrűbb cserjék között a földön, gyér tűz mellett négy ember ül, ó, Nizs, a perzsa templomszolga és Laban, a cseh főhadnagy. Nizs felugrik, és kezemet rázza, igazán pompás, hogy ismét együtt vagyunk. Ez a karvalyorrú tényleg arab, Remichun sejk, a másik kettő a tűz mellett Nout, katalán és Grip, skót őrmester. A hegyekben találkoztak, és dél felé akarnak szökni.

Tudod az utat?

Ennivalójuk van, leülök és jóllakom. Grip őrmester ajánlata az volt, hogy ne délnek menjenek, hanem északkeletnek, és keressék meg az Amurt. Miért éppen az Amurt? Azért, szólt Grip, mert az sűrűn lakott hely, minden pössentésnél falu, ő hallotta, hogy a megélhetés legegyszerűbb módja, az erdőben megtelepszenek, a faluból leányt vagy asszonyt vagy hivatalnokot rabolnak el, és érte váltságdíjat követelnek. Ebből igazán remekül lehet élni. És ha nem fizetnek? kérdezte Nout. Eddig, válaszolt Grip, mindig fizettek.

Nizs és Laban határozottan Grip ajánlata ellen foglalt állást. Remichun sejk is Amur-ellenes volt. Most mind rám néztek, és döntést vártak. Sűrűn lakott hely, magyarázta Grip, és hozzám egészen közel hajolt, érti? Igazán nem nagy dolog időnkint néhány nőt elrabolni és váltságdíjat kérni. Gondtalan élet. És ha nem fizetnek? kérdezte Nout. De fizetnek, válaszolta Grip. És ha mégsem fizetnek? Eddig, szólt Grip, mindig fizettek.

Nizs és Laban még mindig nem volt meggyőze. Remichun sejk is bizalmatlan volt. A gondtalan élet ellen nem lett volna kifogása, de szerinte az Amur igen messze van. Öt-hat hét, szólt Grip. És ha nem fizetnek? kérdezte Nout.

Úgy láttam, hogy Nout aggodalmas természet. Mit szól hozzá? kérdezte Laban. Én ezt, szólok, kalandosnak tartom. Tökéletesen jóllaktam, és azt mondtam, én kolostort keresek itt délen, Ankor-Abz híres varázslóhoz készülök, az utat nekem leírták. Grip tiltakozott. Ők nem mennek semmiféle kolostorba, nekik ott semmi keresnivalójuk, ők az Amurhoz akarnak menni. Laban fejét rázta. Ő az Amurhoz nem megy. Remichun intett, hagyjuk az Amurt, kaland. Rendkívül egyszerű, szólt Grip, és magyarázni kezdett. Elfognak valakit, váltságdíjat kérnek. És ha nem fizetnek? kérdezte Nout.

A kolostor dél felé van? kérdezte Nizs. Dél felé, mondom. Az út közben két kisebb országot érint, aránylag termékenyebb és lakott föld, nappal kell aludni és éjjel menni.

A többiek bólintottak. Ennyit ők is tudtak.

És aztán?

Ismét sziklás hegység, azon túl a kínai határ. A kolostor a határ mellett van. Innen kilenc-tíz nap. Grip fejét rázta. Ő a maga részéről a szent életre semmi kedvet nem érez, igaz, hogy az Amur messze van, de ha elérik, többé semmi gondjuk.

Szóval a kínai határ tíz nap, szólt Laban, és Nizsre néz. Nizs bólint, való tény, tíz nap, ha mondják, ő elhiszi. Remichun sejk azt indítványozza, hogy tartsanak velem, úgyis Kínába akartak menni. Ha Grip őrmester az Amurhoz.megy, elválnak. És Nout?

A katalánt az Amur mellé a gondtalanság csábította, de félt, hogy az ott lakók a váltságdíjat nem fogják rendesen megfizetni. Eddig, kiáltotta Grip, mindig megfizették.

Két kisebb országon át? kérdezte Nizs, és csodálkozva Labanra nézett. Milyen országok? Nem tudom, válaszoltam, biztosan olyan, mint a többi, sok rabló és még több hivatalnok.

Estig aludtunk, aztán megindultunk. Grip az Amur-tervet az utolsó pillanatban mégis feladta, és velünk tartott. Éjfélkor jobb felől kutyaugatást hallottunk. Hajnalban szekérutat kereszteztünk. Ismét a cserjés. Távolról falu, birkák, néhány suhanc. Remichun több karót vágott, meghegyezte, eltűnt, aztán egy idő múlva néhány felnyársalt birkával visszatért. A húst mindjárt elosztottuk.

Dear friend – szóval megegyeztünk. Az ön indítványa jobb. A Vd folyó völgyében, az ön határán valamivel túl, ahol hirtelen katlanná válik, s amit a térképen pirossal megjelölt, ön az én hadoszlopaimmal harcba bocsátkozik, bekeríti, és a hadosztályt elfogja és lefegyverzi. Ugyanakkor én meglepetésszerűen a Fn–tp-síkságon előretörök, az ön második hadosztályát megrohanom, és harcképtelenné teszem. Mindegyikünknek marad még egy-egy ezred tartaléka, amit azonban nem fogunk bevetni. Ha ez szükségessé válna, három zászlóaljat a Dd-szorosra fogok vezényelni, ön ott ássa be magát, és engem verjen vissza. Én akkor önnek fegyverszüneti ajánlatot fogok tenni. Hadianyaggal nem kell takarékoskodni. Fölösleges emberveszteségtől mind a ketten óvakodunk. Kínai Ladyjével, kérem, közölje hódolatteljes tiszteletemet. A dohány egyre jobb. Az ön Van Hoopja.

Éjjel az erdőben tüzet láttunk, Grip mindenáron meg akarta nézni. Nout tiltakozott. Hátha. Grip leintette. Tíz perc múlva visszajött, és azt mondta, hogy a tűznél férfi és asszony ül, európaiak. Csakugyan. A férfi Trews, kanadai származású, a nő Farinnesi hercegnő, olasz, Ravennában született, első férje libériai volt, de tőle már elvált, egy ideig Hongkongban élt, a háború Vlagyivosztokban érte. Merre mennek? Délnek. Farinnesi hercegnő híres énekesnő, a Hotel Hebster bárjában szokott fellépni. A kanadai ott ismerte meg, és Vlagyivosztokba is követte. Az utat tudják? Trews intett, hogy mindig dél felé, mindig. A tenger innen öt hét. A határon átjutni elég nehéz.

A húst megsütöttük és megettük, ugyanakkor az erdőben a gallyak recsegtek. Menekülni már nem lehetett. Vagy negyven fegyveres vett körül, és a faluba vittek. Mi történik? kérdem. Egyszerre látom, hogy ott áll a két Diurdalin. Ez itten Trg pátriárka országa, mondták. Sose hallottam. Hadat üzent a másik országnak, és most minden férfit besoroznak. Idegenlégió. Grip dühöngött. Ő megmondta, hogy az Amurhoz kell menni. Farinnesi hercegnőt elcipelték. Trewst is beöltöztették, és a kiképzés megkezdődött. Egy hét múlva Trews szökni akart, de agyonlőtték. Mi folytonos gyakorlatozás közben dél felé vonultunk. Egyszercsak azt mondták, holnap ütközetbe megyünk. Délután több előkelő ember érkezett lovon, szemlét tartottak, állítólag Trg pátriárka és egy Van Hoop nevezetű angol. Grip angolul rákiáltott, de Van Hoop úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Másnap igen meredek hegy felé meneteltünk, és azt mondták, hogy a hegyen ellenség van. Mi meg fogjuk támadni. A tüzelés megkezdődött. A rajvonalban mellettem egy arkansasi néger feküdt, Shinny-Shinnynek hívták, dobos volt a quebeci dzsesszben. Még nem lehetett három óra, mikor gránátszilánktól megsebesültem. Bal combomat és jobb vállamat érte. Shinny-Shinny hátracipelt. Poor fellow, mondta, are you dead? Not yet, mondom. Erősen véreztem. A segélyhelyen Van Hoopot ismét láttam, alacsony termetű mongol nővel járkált, és a sebesültekkel beszélgetett, de –

Dear friend – ah, egészen izgalmas volt. Százhúsz halottunk van, és nyolcszáz könnyű sebesültünk. Százalékosan korcsmai verekedésnél az áldozat több. De az ágyúdörgés imponáló volt. Az ön tüzérei úgy lőttek, mint az ördögök, azon a vidéken az egész babtermést tönkretették. És micsoda gépfegyverzaj. Fülsiketítő volt. Én a dombon álltam, és távcsővel néztem. Önnek, azt hiszem, alig volt vesztesége, csak Fn–tp-nél, ahol bekerítették. Dd mindkét részről csak ráadás volt, a mieink már meggyőződés nélkül harcoltak, önök pedig úgy lőttek, hogy nekem a szorostól még tíz kilométerre is el kellett bújnom. Hny hercegnő velem volt és reszketett, szegényke, de tetszett neki, ilyet még nem látott. Fegyverszüneti feltételeit mindenben helyesnek tartom.

A Tj felekezet formailag a Hn-pcs vallásba visszatér. A Hn-pcs főpap a piros övek használatát azok elnyüvéséig engedélyezi. Új piros övek beszerzése tilos. Az északon lakó népek, tekintve, hogy a szent könyvben a crf kifejezése vitás, a Rll-bll ünnepeken birkát is ehetnek. A bab hüvelyének fogyasztása tilos, a Hn-pcs főpap viszont gondolkodik arról, hogy az északon lakók kedvezményes áron tiszta babhoz jussanak. Trg pátriárka a főpapnak hűségesküt tesz, a főpap viszont őt érsekké nevezi ki, és neki arany pásztorbotot ajándékoz. Az idei Rll-bll ünnepek egyúttal békeünnep is lesz, ahol a fővárosban az északon lakó népek jutányos áron bivalyhúshoz fognak jutni. Ötven bivalyt a templom előtt sütnek meg, s azokból mindenki ingyen annyit ehet, amennyit akar. Az északi népek viszont ötven hordó almabort vernek csapra. A béke örömére alumínium emlékérmet vernek, s a bevételből a háborúban elesettek családjait segélyezik. Ah, dear friend, azért én örülök, hogy embernek születtem. Remélem, ön is. Azt hiszem, hatodikán utazom Bangkokba, Hny hercegnő kíséretében. A hercegnő úgy határozott, hogy velem még egy hetet fog tölteni. Ott lesz az ön kínai Ladyje is? Alig várom, hogy lássam önt, Van Hoopja.

felém nem jött. Ha Shinny-Shinny gondomat nem viseli, holtbiztos, hogy elvérzek. Orvos, de még kötözőanyag is igen kevés volt. A néger némi vattát lopott és bekötözött. Sok sebesült lába, keze egy hét múlva üszkösödni kezdett. Akkor én már bottal jártam. Azt mondták, a háborúnak vége, fegyverszünetet kötöttek. Tőlünk a ruhát, fegyvert elvették. Menjünk, amerre akarunk. Másnap már enni se kaptunk. A sebesülteket otthagyták és elmentek. Shinny-Shinnynek most még táplálnia is kellett. Néhány kínai aranyam még volt, neki akartam adni, de fejét rázta. Ő nem szorul rá, kitűnő dobos, igen jól keres, két-három nap múlva elindulnak, a tengert eléri, és ismét gazdag ember lesz. Hogyan indulunk el, kérdem, hiszen nem tudok járni. Délen valami ünnep lesz, az emberek ezrével készülnek, kocsival, lóval, öszvérrel, ökörrel, az egyik emberrel már beszélt, kocsira vesz, derék ember, nem idevaló, bolgár, csak idevetődött tíz évvel ezelőtt. Philemonnak hívják, feleségével és kisfiával ő is az ünnepre megy. Négy és fél nap az egész. Onnan a tenger már nincs messze. Én, mondom, még nem akarok a tengerhez menni. A kínai határon kolostort keresek. Szerzetes vagy? Nem, de egy lámával beszélni akarok. A néger rám néz. Miért akarsz a hegyekbe menni, amikor a tenger olyan közel van? Nekem azzal a lámával beszélnem kell. Igazán? Igazán, mondom. Shinny-Shinny lopva néz és megfigyel. Poor fellow, mondja újra. Elmegy, és valami babfőzeléket hoz. Távolabb leül, és hosszasan néz.

A kocsi tényleg elindult, nagy népvándorlás közepette haladtunk, én időnkint leszálltam, de a gyaloglást nem sokáig bírtam. Philemon folyvást a Rll-bll ünnepekről beszélt. A főpap a népet megáldja, és aztán kezdődik a mulatság, a téren bivalyt sütnek, mindenki akkora darabot vág, amilyet akar, almabort isznak, a tér körül számtalan sátor, ott mindenfélét árulnak, tányért, kanalat, bögrét, kereplőt, sípot, kalácsból mindenféle alakokat sütnek, még elefántot is, a zene szól, a komédiások fejükön keresztülugrálnak, aki csak teheti, elmegy és megnézi, minden évben csak egyszer van, de az idén békekötés is lesz. Ő tulajdonképpen bolgár ember, vagyis apja bolgár volt, anyja ceyloni. És hogyan került ide? Apja meghalt, és anyja őt hazavitte, de nem Ceylonba mentek, hanem Batáviába, mert azt hallották, ott jobb. Egyáltalán nem volt jobb. Anyja meghalt, ő a japán halászokkal elment, Bangkokban kiszállt, és onnan idejött, mert hallotta, hogy jó föld van. Ő jó földműves, szeret dolgozni, eléggé meg is gazdagodott, megnősült, kisfia van. Talán sose megy vissza Bulgáriába, pedig ott is jó föld van.

Mikor a városhoz érkeztünk, sok-sok ezer sátor, megálltunk és letelepedtünk. Egyszerre csak két ember fut felém, Nizs és Laban. Ők is itt vannak, sőt a két Diurdalin is, holnapután fellépnek, kötélen fognak táncolni, legalább látják őket, igazán remek lesz. Nizs rögtön magával vitt a hevenyészett korcsmába, és elbeszélte, hogy nem is képzelem, kivel találkozott. Kivel? Almabort ittunk. Mister Earnnel és belga nőjével, Una Tymphfel, biztosan emlékszem rá, ő, Nizs velük utazott Chilébe és Argentínába, de aztán tőlük elvált. Most egyszerre itt vannak. Tüstént megismerte őket, bár mister Earn lefogyott és megöregedett, a nő elhízott. Ők is az ünnepekre jöttek? Igen, sátruk van, igen szép színes bádogdobozokat árulnak, remélik, egy kis pénzhez jutnak, ő, Nizs rögtön felismerte őket, pedig itt rengeteg az ember, ez az almabor nem nagyon jó, egy kis rum többet érne, mi?

Az ünnepen a koldusok közé sodródtam, valószínűleg hibás lábam miatt a többiekkel nem tudtam lépést tartani. A felvonulás és a körmenet elég soká tartott. A Hn-pcs főpap hatlovas kocsin jött, és áldást osztott, aztán az előkelők, kocsin és gépkocsin, a nép közé pénzt szórtak. Van Hoopot futólag ismét láttam, mellette európai ült, a kocsi csak elsuhant, amint egy marok ezüstpénzt közénk hajított, az egyik pénzdarab éppen orron talált –

Van Hoop ragaszkodott ahhoz, hogy Rangoonba együtt utazzunk és az üzleti hasznon megosztozzunk. A szállóban már sürgöny várta, és a legközelebbi hajóval Szumátrába kellett mennie. Lehet, szólt, hogy ebből szintén igen nevezetes történet bontakozik ki. Én átrándultam Calcuttába, reggel kikocsiztam a nagy Kali-templomhoz, és a Ramakrishna-legendákat hallgattam. Visszafelé jövet a város határában a kocsit elküldtem, és a villanegyed csendes útján gyalog sétáltam hazafelé. Amint így jövök, semmire nem gondolok, csak úgy a kellemesen ütemes fizikai mozgásnak engedem át magam, szemben különös öltözetű embert látok, egybeszabott bőrruha, kezében hosszú vándorbot, vállán tarisznya. Az idegen járásán azonnal látszott, hogy igen-igen hosszú útról jön, és igen-igen hosszú út előtt áll. Mikor az ember húszlépésnyire megközelített, hirtelen megállt, rám nézett, bámulva, karját kitárta és felkiáltott, áj, áj!

Én üdvözlöm őt, és azt kérdezem, honnan ismer. Ő magánkívül van, vállamat veregeti, nevet, hadonászik. Áj, áj, szól újra. Különösen nézhettem, mert egy kicsit zavarba jön, hosszasan magyaráz, számomra ismeretlen nyelven, néha angol szavakat is kever bele. Tajga, tajga, mondja. Tajgának, úgy tudom, a szibériai őserdőt hívják. Tajga, tajga, szól ismét, aztán önmagára mutat. Én, szól tagoltan, én (többször önmagára mutat), Uvdtloriaq. Értem, mondom, ön Mr. Uvdtloriaq. Mondanom sem kell, boldog vagyok, hogy megismerhettem. Ennek hallatlanul megörül, és ismét vállamat veri. You, szól újra igen értelmesen, és rám mutat, you Michail. Fejemet vakarom. Tény, hogy így hívnak, de hogyan szerzett ön erről tudomást? Michail? kérdezte szigorúan, és keményen az arcomba néz. Michail, mondom én, és bólintok. Karját újra kitárja, és kiáltani kezd, áj, áj, Michail! Megint valamit magyaráz, többször azt mondja, hogy Tjuzemkij, Tamara, később azt, hogy Baabo, majd Karipa. Én tanácstalanul állok. Néhány angol szavából azt olvasom ki, hogy ő eszkimó, Grönlandból jött, a tajgában hosszabb időt töltött, és ott valamilyen Michaillal megismerkedett, akivel engem összetéveszt. Benyomásom, meg merne esküdni rá, hogy ez a Michail én vagyok, nem is érti, miért tagadom le. Uvdtloriaqnak hívják. Ez tény. Azt kérdem, milyen okok kényszerítették arra, hogy Grönlandot elhagyja, elutazzon a tajgába, de innen eljöjjön Indiába, Calcuttába? The sun, mondta hirtelen elkomolyodva, és az égre mutatott. Szóval a nap, mondom. Yes, the sun. Sunrise. A napkelte. I shall make the sun make rise the sun. Morning. I shall make rise the sun. Én, nap, fölkeltem, kell, reggel. Ördöngös ember, mondom én, szóval ön a napot reggel fölkelti? Yes, yes, morning make rise the sun. Reggel napot fölkelteni.

A közelben a fák alatt a kis Sixpence bár volt, meghívtam egy pohár italra. Uvdtloriaq habozás nélkül öt pohárral lenyelt, és szüntelenül bömbölve magyarázott.

Az ön barátjának igen kellemes hangja van, szólt át valaki a szomszéd asztaltól.

Uram, szóltam, ha ön a helyzetet ismerné, ezen nem csodálkozna. Ez az úr Mr. Uvdtloriaq, aki Grönlandból külön azért jött el hozzánk, hogy a napot, ha esetleg elaludna, kellő időben fölkeltse. Ebben a hivatásában hangja rendkívül érces lett. Ön hálás lehet Mr. Uvdtloriaqnak, mert mi történne, ha reggel a napkeltét hiába várná –

Bocsánat, szólt a szomszéd, erről nem volt tudomásom. Kérem, közölje barátjával különleges tiszteletemet –

Meg fog történni.

Uvdtloriaq mindenképpen arról akart meggyőzni, hogy én., vagyis Michail és ő, másokkal együtt a tajgában találkoztunk, és ott mindenféle kalandokon estünk át. Én többször biztosítottam róla, hogy én a tajgában nem jártam, és soha szándékomban sem volt arrafelé menni. Nekem az éghajlat ott túl zord, mondom. Mire ő a kérdést ismét föltette, közben rám mutatott, és ujjával megbökött. Michail? You Michail? Kénytelen voltam elismerni. Tajga, Michail, Uvdtloriaq, üvöltötte. A bár kezdett kiürülni. Mr. Uvdtloriaq, azért, mert én Michail vagyok, még nem kellett, hogy a tajgában lettem légyen. Elvégre Michailok a földön elég sokan vannak, pontosan nem tudom önnek megmondani, hányan, mert az erre vonatkozó statisztikai adatoknak nem vagyok birtokában. Tény azonban, hogy ezt a sok Michailt mind nem lehetett kötelezni arra, hogy a tajgába menjen. Michail, kiáltotta Uvdtloriaq csodálatos erővel. Úgy van, mondom én, és csitítani kezdtem. Az angyalát, ön mindig megfog. Csak azt szeretném tudni, van-e a földkerekségen még egy olyan, pont olyan Michail, mint amilyen én vagyok. Ha a dolog így állna, tényleg egészen rendkívüli eset lenne. Mr. Uvdtloriaq, mondom, higgye el, én sohasem voltam a tajgában. Tajga, tajga, ordította magánkívül az elnéptelenedett bár fái között, a pincérek megrökönyödésére. Önök ott oroszul beszélnek? kérdem. Russzkij, russzkij, kiáltotta, és karját kitárta, áj, áj, russzkij. Bólintott, nevetni kezdett, vállamra csapott, és azt kiáltozta, áj, áj, russzkij. De én nem tudok oroszul, mondom, és sohasem is tudtam. Én folyékonyan beszélek még ősi huruchi nyelven is, és a Hn-pcs nyelvet is megtanultam, de oroszul nem tudok. Uvdtloriaq nevetett, és megmagyarázta, hogy nem vagyok valami okos ember, és oroszul már elfelejtettem. Ön emlékezőtehetségemet igen kevésre becsüli, mondom. Ő erre azt kiáltotta: mongol. Tehát mongol, mondom. Yes, mongol, Karipa, szól tele torokkal. Ön Mongóliában is járt? Michaillal? Uvdtloriaq felugrott. Áj, áj, szólt, és a levegő reszketett, áj, Michail, Karipa, Mongólia, Uvdtloriaq. Magára mutatott és rám, nehogy tévedés legyen. Szóval önök Michaillal a tajgából Mongóliába utaztak? Yes, ordította, Mongólia. Értem akkor is, ha csendesebben mondja. Ön ott is azzal foglalkozott, hogy reggelenkint a napot fölkeltette? Yes, make the sun rise, morning. Szóval a nap ott is szabálytalanul viselkedett. Milyen szerencse, hogy ön hangjával képes a napot is rendes időben felkelteni. Én értem a napot, Mr. Uvdtloriaq, az ön hangjától az ő helyében én is, bármennyire is szeretnék még egy kicsit szundikálni, kénytelen lennék fölkelni. To make the sun rise! üvöltötte. Helyes, értem. Mongóliából ön hová ment? Kínába? Uvdtloriaq megint felugrott, és olyat bömbölt, hogy még én is megremegtem. Kína! Kína! Make the sun rise! Óriási, mondom, szóval Kína. Kínából ön átjött ide, Indiába. És innen hová óhajt menni? Északnak megy? Nepálba? Értesültem, hogy ott a nap kötelességét rendkívül elhanyagolja. Vagy nyugatnak tart, Afganisztánba és Iránba? Sajnos, erről a vidékről sem hallok jó híreket. Ajánlom, menjen nyugatra. Mutatom neki, hogy nyugat felé haladjon. Ő azonnal megérti, botját, tarisznyáját fölszedi. Vállát megveregetem, és kezet szorítok vele. Good bye, Mr. Uvdtloriaq, mondom. Áj, áj, kiált. Megölel, aztán azt mondja good bye. Egyenesen nyugatnak indul.

Qhaheha, a jávai szolga –

Ankor-Abz, a varázsló –

A parton már tegnapelőtt óta egyhangú zöld és zöld és zöld, nappal a melegtől, éjjel az erdei állatok zsivajától nem lehetett aludni. A hajó a párás forróságban lassan úszott fölfelé a folyón. Kétszer kötöttünk ki, először valami farmnál, ahol négy ember állt elveszetten, aztán az African Mission telepén, ahol templom is volt, kórház és klub. Most, kora délután, pont a legtűrhetetlenebb időszakban faháznál vesztegeltünk. A matróz a postát kivitte, a házba tette és visszajött. A legénység az árnyékba vonult és szundikált. A kapitány eltűnt.

Mi az, mondom a stewardnak, mit ácsorgunk itt? Az estét várjuk, szólt. Miért, akkor kellemesebb? No, sir, itt következik Mr. Munders Ecqutre birtoka. Úgy, és mi köze a birtoknak az estéhez és a hajóhoz? Ó, sir, ön még nem hallott Mr. Munders Ecqutréről? Restellem, de nem hallottam róla. Mentségem, hogy még csak három hete vagyok Afrikában. Adjon valamilyen italt, steward, van még jege? Még van egy kevés. Jó sok jéggel. Portóit. Please.

Beszéljen nekem Mr. Munders Ecqutréről. Igen, a birtok itt kezdődik, mindjárt a kanyarulaton túl, és húsz mérföld. Ezt az utat rendesen éjszaka szoktuk megtenni, a legnagyobb csendben, minden lámpát eloltunk, a hajó fél gőzzel halad, de még így is veszélyes. Az utasoknak el kell bújniok, mert a kapitány a felelősséget nem vállalja. Nagyon érdekes. Talán először az, sir, de másodszor már bosszantó, harmadszor dühítő, negyedszer elkeserítő, ötödször kétségbeejtő, a nyolcadik évben pedig, amióta én itt vagyok. Értem, szóval a hajót megtámadják. Gyakran megtörténik, különösen az utóbbi időben. Az európai háború egyik következménye, hogy a világba roppant sok fölöslegessé vált fegyvert, géppuskát, kézigránátot, sőt ágyút is széthordtak. Mainapság már az őserdő közepén is gyorstüzelőkkel dolgoznak. Mr. Ecqutre nagyon jól fel van szerelve. Mondják, még torpedója is van, korszerű hadsereg. Yes, sir, egészen korszerű, stratégiája pedig nagyon jó. A háború óta a stratégia az egész földön sokat fejlődött. Öröm ilyet hallani. Mi nem örülünk neki, sir, mert életünk minden út alkalmával veszélyben forog. De önöknek arra is kell gondolni, hogy az egyéni élet az emberiség egyetemes fejlődése szempontjából lényegtelen. Mi még, sir, bevallom, eddig a belátásig nem jutottunk el, mi még életünket nagyon féltjük.

És mondja, mi oka van Mr. Ecqutrének, hogy a hajót megtámadja? Ó, sir, a folyót ő itt húsz mérföldön saját birtokának tekinti, és rendkívül sérti, ha a hajó ezt engedély nélkül igénybe veszi. Ő itt krokodilokat tenyészt nagyban, és a hajó ezeket a bestiákat zavarja, sőt Mr. Ecqutre szerint a hajó több krokodilt meg is sértett, és egész sereg kártérítési pere van, amelyet ő a hajóstársaság ellen indított. Szóval itt krokodilusok vannak. Rengeteg krokodil, sir, rengeteg. Mr. Ecqutre valósággal bolondja a krokodiloknak. Mi meg a hajón reszketünk, mert ha elsüllyedünk, a dögök bennünket széttépnek. Izgalmas dolog. Yes, sir, nagyon izgalmas, és nagyon az idegekre megy. Azt hiszem, én már nem sokáig bírom, elbocsátásomat fogom kérni, és inkább elmegyek a gyémántbányákba, ott szegény leszek, de nem kell félnem Mr. Ecqutre golyóitól vagy a krokodilusoktól. Ah, steward, az ön problémája engem is mélyen érint. Köszönöm, sir, hogy velem érez.

Az alkonyat hirtelen beállt. Öt perc alatt vaksötét volt. A kapitány a parancsnoki hídon megjelent, a hajó lámpa nélkül, fél gőzzel megindult. Az utasokat a fedélzetről leparancsolták. Mikor a kanyarulaton valamivel túljutottunk, az erdőben elkezdtek dobolni.

Mély, zengő, hallatlanul muzikális néger dob. Észrevettek, szólt a kapitány. Egyre jobban a bal part felé húzott, páncéllapokkal kis fedezékeket készítettek. A dob szólt, aztán a másik. Egyszerre csak éles kék fényű világítórakéta szállt fel, rögtön utána két sortűz. Húzódjon be, sir, szól a kapitány. Engedje meg, mondom, hogy testi épségemről magam gondoskodjam. Van számomra valami tűrhető puskája? Kérjen az első tiszttől. Fejünk fölött srapnel robbant. Tudja mit, mondom a kapitánynak, most már úgyis észrevettek, adjon teljes gőzt. A hajó minden erejével fölfelé igyekezett. Most kisebb sziget védelme alatt haladtunk, de mikor kibújtunk, eszeveszett lövöldözés fogadott. Szerencse, hogy elég rosszul lőnek, mondom. Két emberünk, szólt a kapitány, már megsebesült. Nekem az a benyomásom, hogy a hadműveletnek inkább demonstratív jellege van, sok zaj, túl sok zaj. Mennyi van még a húsz mérföldből? A fele, szól a kapitány. Most a gépfegyver kezdett dolgozni. Mi a hajóról a tüzet élénken viszonoztuk. Én a gépfegyver kilövését figyeltem, és pontosan céloztam. Öt lövést adtam le, a gépfegyver elnémult. Ah, sir, mondja a kapitány, hol tanult ön lőni? Még az európai háborúban. A tüzelés csökkent. A birtok határán még egy srapnelt küldtek utánunk, aztán csend lett. A lámpák meggyulladtak, és a sebesülteket bekötözték. Halott nem volt.

Reggel az első állomáson kiszálltam. Fakitermelő telep volt, fehér mérnökkel és félvér munkavezetővel. Vagy harminc néger, nyersolajmotor fűrész, a folyón tutajok, három faház és pokoli forróság. A mérnök ismeretségben volt Munders Ecqutrével, néha átrándult hozzá. Különös ember, szólt. Én vonzódom a különös emberekhez, mondom. Mire ő vállat vont, és meghívott ebédre.

Végeredményben, szólt a mérnök, nem is tudom, hogy ez az ember mit akar. Már úgy érti, hogy Mr. Ecqutre? Yes. Mindig kell valamit akarni? Azt hiszem, enélkül nem is lehet. Ha az ember nem akar, még nehezebb. Lehet, mondom én. De Mr. Ecqutréről kezdett beszélni. Egy reggel átmentem hozzá, itt az erdőn keresztül az egész öt mérföld, aránylag jó úton. Háza előtt nagy füves térség, az árnyékos fák alatt, középen ül ő, emelvényen, tökéletesen csupaszon. Mikor jobban odanézek, látom, hogy hordozható árnyékszék, azon ül, mondom, teljesen ruha nélkül, mereven és túlzott komolysággal, mellette négy néger pálmalevéllel legyezi, és a legyeket hajtja róla, előtte félvér komornyikja a Times-t olvassa fel. Mondom, nem is tudom, mit akar. Az árnyékszék hátsó felén két néger. Ezek a megfigyelők, akiknek kötelessége, hogy az árnyékszékben történt eseményeket azonnal hírül adják. Köröskörül néger nők, mintegy harmincan, közben táncolnak és énekelnek, az egyik fa alatt zenekar, síp, lant, fuvola, dob, mert Mr. Ecqutre véleménye, hogy a zene az ürülést igen kellemesen és kedvezően befolyásolja. Távolabb feszes vigyázzállásban a hadsereg, százhúsz főnyi katonaság, aztán zárt rendben a közönségesebb nép, munkások és szolgák. Mindez, amikor először láttam, elég különösnek tűnt.

Valóban, mondom, a kép nem mindennapi. Én ilyet, szól a mérnök, még sose láttam, de ilyesmiről nem is hallottam. Én se, mondom, de annál érdekesebb. Gondolja? Én sokat érintkeztem különös emberekkel.

Nos igen, Mr. Ecqutre ott ül klozett-trónusán, a néger nők körben táncolnak, a zenekar szól, és a komornyik a Times-t olvassa fel. A vezércikket? Főként azt, de a háborús híreket is, Mr. Ecqutre a háború iránt rendkívül érdeklődik és a most folyó béketárgyalásokat figyelemmel kíséri. A megfigyelők szüntelenül nézik, hogy bent mi történik. Ha Mr. Ecqutre ereszt, azt azonnal a nyilvánosság tudomására hozzák. A kürtös riadót fúj, a hírnök pedig nagy fennszóval ezt hirdeti: His Royal Highness' enunciation, Őfelsége, a király kinyilatkoztatása. A papok azonnal följegyzik és jósolnak. A nők diadalénekbe fognak, a zene élénkebb ütemet vesz, a nép éljenez, a kamarások magukat hasra vetik, és Mr. Ecqutre nagyságát magasztalják. Valahányszor ereszt, az eset megismétlődik. A megfigyelői állás a birodalomban igen előkelő bizalmi tisztség. Mikor aztán a nagyjelenet megkezdődik, a kiürülés aktusa kezdetét veszi, a komornyik a Times-t összehajtja, és mély bókkal távozik. A kamarások feszülten várakoznak. A megfigyelők reszketve nézik, hogy a kiürülés milyen stádiumban van. A zene rákapcsol, a nők éneke hangosabb lesz, a dob egyre jobban pereg. Végül a kaka letottyan. A megfigyelők hosszú diadalordításban törnek ki. A kürtök három hosszú jelet fújnak, és a speaker kihirdeti a népnek: The creation of a new world from His Royal Highness' excrements, Őfelsége, a király ürülékéből új világ született. A kamarások ismételten hasra vágódnak, a nők arccal a király felé a földre borulnak, és a homlokukkal a földet érintik. A zene tust húz. A hadseregparancsnok Imához!-t vezényel, dísztűz, és az ágyú üdvlövést ad le. A nép a himnuszt énekli, ágakat lobogtatnak.

Vége? kérdem a mérnöktől. No, sir, felel a mérnök. Most a nők illatszerrel, langyos vízzel telt edénnyel, kenőcsökkel lassú énekszóval Mr. Ecqutre felé indulnak, háromszor körüljárják, fenekét gondosan megtörlik, lemosogatják és bekenik, bepúderezik. Mikor ez véget ér, a hadsereg az induló hangjai mellett díszmenetben elvonul. Ezután a papok hajlongások közepette imákat mormolva az aranytálba eresztett excrementumot fölszedik, minden, kicsit oldalt fröccsent részt óvatosan fölszednek, a főpap jósol belőle, ezután zsoltáréneklés közepette a templom szentélyében az urnában elhelyezi. Az urna előtt a nép hajlongva és énekelve elvonul, a főpap az urnát megfüstöli tömjénnel, és megkoszorúzza.

Ah, mondom én, végül az igazi királlyal találkozom. Úgy gondolja? kérdi a mérnök. Igen, uram, én ebben a jelenetben az abszolút monarchiát ismerem fel. Lehet, szól a mérnök, hogy önnek igaza van. Számomra a dolog inkább furcsa, mint fenséges, bocsásson meg, úgy mondom, ahogy érzem. Ön ebben a királyi méltóság megnyilatkozását nem látja? Sajnos nem, nekem ez majdnem ízléstelen. Önnek a valódi fenség iránt nincs érzéke. Egyszerű ember vagyok, szól ő, sussexi középosztálybeli családból származom, és már negyedik éve élek itt. Nem veheti rossz néven. Távol áll tőlem, szólok, hogy önt hibáztassam. Bemutatna ön engem Mr. Ecqutrének? Szívesen, holnap, akarja? Úgyis esedékes már –

Salil-Chardup láma –

Curabanhe portugál szerzetes –

Mr. Ecqutre, engedje meg, hogy hódolatteljes tiszteletemet nyilvánítsam –

Engem átkozni szoktak, nem tisztelni –

Azok, akiknek véleményét olyan ember, mint ön, nem veheti komolyan –

Megvetem őket –

Méltán. Én a tegnapi hajóval jöttem, és az éjszakai ütközetben részt vettem. Én voltam az, aki az ön gépfegyverét öt lövéssel elnémítottam –

Három sebesültem volt, ebből kettő súlyos. Hogyan csinálta? Vaksötétben, hatszáz lépésről –

Értelemmel, amely tetteimet jellemezni szokta. Tudom, hogy a gépfegyver kezelőszemélyzete tüzelés alatt milyen helyzetben van. A kilövés pontját figyeltem, és többre nem volt szükségem. Én ezen az éjszakán megtanultam önt tisztelni. Másnap a mérnök úr beszélt önről, s akkor e tisztelet hódolattá lett –

A teát hidegen vagy melegen óhajtja?

Forrón kérem, tekintettel az éghajlatra –

Miről beszélt önnek a mérnök?

Elbeszélte az ön kakatheozis szertartását. Egyike volt életem legélvezetesebb óráinak –

Hogyan mondta ön? Kakatheozis?

Így voltam bátor meghatározni –

Mr. Winemaster, ön fontos fogalommal tett gazdagabbá –

Elbűvöl, hogy szolgálni tudtam önnek –

Ecqutre megenyhült, és székét közelebb húzta. Az igen szélesen épült faház árnyékos teraszán ültünk. Néhány néger pálmalevéllel a legyeket hajtotta. A házból éppen két karcsú fekete leány a párolgó teát hozta. Fehér kendő, ezüst, kínai porcelán és whisky.

Megvallom, szólt aztán, hogy én önt a hajóstársaság ügynökének tartottam –

Nem szolgáltam rá, de semmit se tehettem ellene –

Az ön meghatározása egészen lefegyverzett. Engedje meg, hogy korlátlan időre meghívjam. Vagy le óhajt telepedni? Rendelkezésére állok. Óriási! Kakatheozis!

Ecqutre harsogni kezdett.

Ön a világ legelmésebb embere, esküszöm! Kakatheozis!

Igazán zavarba ejt, mondom, hogy szerény lingvisztikai teljesítményem –

Óriási! üvöltötte.

A négerek ijedten néztek. A két leány tanácstalanul állt.

A definíciót, mondom később, barátomnak, Mr. Josiah Pennek köszönhetem, akivel Mandarruban találkoztam, s ott közöttünk hasonló tárgy merült fel. Mandarru, mint tudja, kisebb ország, amit mi ketten, Mr. Pennel meghódítottunk, és Mr. Pen csak azért nem koronáztatta meg magát, mert függetlenségét többre becsülte –

Az esetet el kell mondania –

Örömmel. Egyébként az egész berendezkedés élénken emlékeztet arra, amiről egyszer nekem Mr. Pen beszélt. Ő, azt hiszem, igen alkalmas lenne arra, hogy az ön királyságának teoretikusa legyen. Mintha az ön államát az ő gondolataiból vágták volna ki. Önt azért csodálom, Mr. Ecqutre, mert ön Mr. Pen ellentéte, és szabadságát királyi méltóságának nagylelkűen feláldozta –

Ah, Mr. Winemaster, nem öröm királynak lenni –

El tudom képzelni, bár sose voltam király –

Ne is akarjon az lenni. Hallatlan elfoglaltság. Máris látom csapataimat felvonulni. Ma krokodilvadászat van. Velünk tart?

Megtiszteltetésnek tartanám, ha elkísérhetném –

A folyópartra mentünk, mellvéddel megerősített tutajra szálltunk, és a folyóra kimentünk. Néhány birkabőr csalétekre a víz forrani kezdett. A stewardnak igaza volt, rengeteg krokodilus, rengeteg. Egy óra alatt valami hetvenet lőttünk agyon. A négerek a kimúlt állatokat a tutajhoz kötötték.

A parton a krokodilokat megnyúzták, a dögöt a folyóba visszadobták, a bőrt kifeszítették.

E krokodilbőrök árából tartom fenn királyságomat, szólt.

Ön dúsgazdag ember –

Birkákat vágunk, megesszük, a hulladék a hüllőké. Az egész folyó minden krokodilja az én szakaszomra gyűlt –

Elég szép példányok –

Holnap a lápos részre megyünk, ott van négyméteres is, ha a farkát odacsapja, a tutaj recseg –

Ebéd után a mandarrui kalandot elbeszéltem, és két üveg whiskyt megittunk.

Good night, Mr. Winemaster, ön barátommá lett. Hány nőt parancsol éjszakára?

Országának szokásait nem ismerem. Mennyit illik?

Amennyi jólesik, fiatal néger nők, ismert már néger nőt?

Még nem volt alkalmam –

Hamar meg fogja szokni. Lényeges különbség nincs. Három, négy, öt, akár egy tucat is. Kötelességük az ön előszobájában virrasztani és az ön hívásának engedelmeskedni. Amelyik nem felel meg, azt kizavarja, másnap megkorbácsolják –

Ön nagyon szigorú –

Ne higgye. Akit megkorbácsolnak, büszke rá. Furcsa népség. Pont olyan, mint a többi ember, fehér vagy sárga vagy vörös, mindegy. Ha megverik, vinnyog, aztán henceg, a többi száját tátja. Csak dobjon ki legalább kettőt, másképp nem fogják tisztelni. Holnap a lápra megyünk vadászni –

Harmadik hónapja már, hogy Latsában voltam. Senki sem kérdezte, mit akarok és meddig maradok. Az a kevés teendő, ami a kolostor fenntartásához kellett, megoszlott, én ott, ahol tudtam, szó nélkül segítettem, az ájtatosságokon részt vettem és semmi több. Akkor az egyik barát, barázdás arcú, kopasz francia, père Manouel, azt mondja, van-e kedvem őt elkísérni. Hová? Időnkint lemennek a völgybe, Likiangba, Tali Fouba, Ouei-sibe, postáért, teát hoznak, élelmet, ami kell, négy-öt öszvérrel, az út elég fárasztó, két éjszakát kell a sziklák között tölteni. Ha akarok, onnan mindjárt továbbindulhatok egyenes úton India felé, ha nem, a kolostorba visszajöhetek. Az idő most jó, éjjel nincs nagyon hűvös, a táj pedig szép, igazán megéri.

Hajnalban indultunk, meredek úton lefelé, aztán a hegyháton a sziklatömkelegben, aránylag síkabb helyen, délután ismét lejtősebb rész következett. Jobbra és balra havas hegyláncok. Elöl a szikh fiú haladt, aztán az öszvérek, végül père Manouel és én, az egész idő alatt szótlanul. Egyszerre azt kérdi:

Hosszabb ideig volt Tibetben?

Elmondom, hogyan jutottam Kínába és onnan Yubainkanhoz.

Nem ismerem. Nevét sohasem hallottam. Beszéljen egy kicsit róla –

A találkozás történetét elbeszélem.

És aztán?

Először Ankor-Abzhoz mentem, aztán Salil-Chardup lámához –

Ankor-Abzról hallottam, Salil-Chardupot személyesen ismerem. Ott találkozott Curabanhe atyával –

Igen –

És most?

Nem tudom –

Szünet.

Haza akar menni?

Végül is szeretnék hazajutni, de –

Persze a tarsolyban szeretne valamit vinni –

Ha már itt vagyok, sőt ha már úgy látszik, mintha életem ilyen lehetőséget nyújtana –

Arra nem gondolt, hogy szerzetbe lép?

De igen. Csak –

Persze. Bizonyosság. Valami, amit meg lehet fogni –

Gúnyol? kérdem.

Egy kicsit –

Most barlangszerű helyhez érkeztünk. A szikh fiú megállt, az öszvéreket beterelte. Úgy látszik, az éjszakát itt töltjük. Elég korán érkeztünk, szól a fiú. Alattunk több száz méteres szakadék, szemben meredek sziklafalak, szaggatott csúcsokkal, mind jóval ötezer fölött, hó, jég, a nap lenyugvóban a gleccserre tűzött. A fiú a barlangban a vacsorát készítette, mi a szakadék szélén ültünk, és a hegyeket néztük.

Nemcsak önt gúnyoltam, szólt père Manouel, magamat is, kevés kivétellel minden ma élő embert –

Nem szeretnék ilyen korban, mint az öné, csak ehhez az írómához érkezni –

Elég kevés. De, látja, nem vittem többre. Nézze, én huszonöt évvel ezelőtt önhöz igen hasonlítottam. Ön mélyebb, mint én voltam, de én többet tanultam, főként jobban és jobbat. Franciának lenni jó. A mi civilizációnk szolid. Önnek ilyesmiről sejtelme sincs. Vadember és kalandor. Akármilyen geniális, mindig egy kicsit komikus. Ha valami sikerül, merő véletlen. Nekem már az ön korában megvolt az az előnyöm, hogy valamit egészen világosan láttam –

Mit látott?

Az összes doktrínák csődjét. Kivétel nélkül minden doktrína csődjét. Érti?

Talán –

Később igen sokat utaztam. Szenvedélyes ember voltam, talán vagyok is, mert szenvedélyem, azt hiszem, korommal csak nőtt. Ez jó. Egész életemben a missziónál voltam, jártam Perzsiában, Afrikában, Szíriában, a négerek között, Kínában, most már negyedik éve vagyok itt. Úgy látom, az egész föld válságban van. Olyan válság ez, amelyből nem lehet kimászni. De kétféle válság van, az egyik a kereszténységen kívül, a másik a kereszténységen belül –

Nem értem –

Mindjárt ki fogom fejteni. A vacsora elkészítése legalább egy óra. Ezalatt nyugodtan beszélgethetünk. A környezet megfelelő. Nézze azt a hegyet ott, olyan, mint az orgona, sziklasípjai között a szél néha énekel, s olyan, mint a Bach-korál –

Kis szünetet tartott, és a gleccseren az eltűnő nap utolsó rózsaszín sugarait bámulta. Az félelmetesen kék volt, csaknem zöldeskék.

Én a magam részéről a kereszténységen kívül levő világ válságát a reménytelen válságnak hívom. Érti, mit akarok ezzel mondani? Nemcsak a színesek világa, a kínaiaké, a tibetieké, a négereké, a malájoké, nemcsak a buddhizmusé vagy a taoistáké és a mohamedánoké és a zsidóké. Nem, ez az úgynevezett tudományé, a technikáé, a politikáé, a szocializmusé, a filozófiáé, sőt a művészeté is, az egész világé, amely a kereszténységen kívül áll, a kereszténységet nem engedi magához, a kereszténységen kívül él, mondom, mert szerinte ez így kényelmesebb, szenvedélytelen és részvétlen marad, és az Evangéliumról nem akar tudomást szerezni –

Különös mozdulatot tehettem, mire père Manouel azonnal felelt.

Nem óhajtok önnek itt a Himalájában hittérítő beszédet mondani –

Kérem is, hogy ezt ne tegye –

Később egyébként ezt ön is be fogja látni. Nézze, a nap leszállt, a völgyből hogyan buzog fel a sötétség. Egészen lila. Az éjszakák itt csodálatosak. És ott fenn a csillag, azt hiszem, a Mars –

Ismét szünet.

A kereszténységen kívül levő világ válsága a reménytelen válság, a jövőtelen, a hiábavaló, amelyből nem jön ki semmi, amiért az ember csak szenved, de céltalanul és értelmetlenül, ez a világ önmagában felmorzsolódik, menthetetlen és visszavonhatatlan és végleges, amely világháborúkon (az első után jön a második, aztán a harmadik) és polgárháborún és éhségen és ínségen és vérontáson és nyomoron keresztül a semmibe visz. Ez a világ, sajátságosképpen úgy tesz, mintha legelső feladatunk lenne gyomrunkat megtömni, másokon uralkodni, díszruhákat ölteni, katonabandát hallgatni, lövöldözni, parancsolni, vagyis úgy tesz, mintha lélek és szellem és üdv és halál és gondolat egyáltalán nem is lenne, vagyis, mintha kereszténység nem lett volna soha. Úgy tesz, mintha a világnak nem lenne középpontja, és nem lenne értelme. Titokban azonban tud róla, és küzd ellene, és meg akarja fojtani. És mert meg akarja fojtani, ő maga menthetetlen. Ő az, aki megfullad. Ez a reménytelen válság, mondom, a hiábavaló és jövőtelen. Nekem gyakran úgy tűnik, hogy az egész föld és az egész emberiség, egész államberendezkedésével és technikájával és tőzsdéivel és tudományával nem tesz egyebet, mint eszeveszetten küzd a kereszténység ellen, amely ma, nem kevésbé, mint kétezer évvel ezelőtt a görögöknek, vagyis az intellektualistáknak bolondság, a zsidóknak, vagyis a moralistáknak, a puritánoknak botrány. Küzd ellene, és harcol és dühöng és kapálózik és toporzékol és üldözi és kineveti és megátkozza, és haját tépi, és el akarja törölni és megsemmisíteni és kiirtani és meg nem történtté tenni, és hiába és hiába, a kereszténység egy szót se szól, csak van, és hiába, hiába ütik és üldözik, csúfolják, hiába profanizálják, hazudják és nevetik és cáfolják, hiába ajkbiggyesztés, mosoly és legyintés, hiába szkepszis, gyűlölet, itt van, mint bolondság és botrány és seb és átok és irtózat és őrület és üdvösség és borzalom és mámor, és megmozdíthatatlanul itt van, és az egész nagy arzenál a levegőben elpufog, és a halottak hegye egyre nő és nő, a kereszténység itt van, karcolás nélkül és elérhetetlenül, és itt van és hiába –

És a másik? kérdem.

A másik válság a kereszténységen belül. A kereszténység válsága, a kétezer éves válság, amit én magamban az apokaliptikus válságnak nevezek. Ennek az előbbihez csak az a köze, hogy szintén válság. Szintén megoldhatatlan. Szintén reménytelen. De nem hiábavaló, és nem a megsemmisülésbe vezet. Az előbbinek vége a világ teljes felmorzsolódása, amit, úgy látszik, megakadályozni nem sikerül. Egészen nagy arányokban láthatja itt a földön, ha szemét kinyitja, és nem egészen buta. A kereszténység válsága kétezer éve tart, mert a kereszténység maga válság és ítélet. Tertullianus azt mondja, hogy a kereszténység leszámolás Isten és a világ között. Ez a leszámolás kétezer éve tart. Ez az evangéliumi válság, a merőben földi ember válsága. Vége pedig: Isten országának megvalósulása –

Kis szünet. Már csaknem teljes homályban ülünk. Az égen egyre több a csillag. Előttünk az Oroszlán monumentális csillagképe, középen a fáklyavörös Marssal, kicsit lejjebb az Arcturus és a Spica. Fölötte a Gemma.

Tudja, szólt père Manouel, mindezt a sok szót csak azért bocsátottam előre, hogy ön tibeti embereit jobban meg tudja ítélni. Ezek nem sarlatánok, sem az ön Yubainkanja, ő igazán tisztességesen viselkedett, de még ez a szegény Ankor-Abz sem az ő bárgyú fekete mágiájával, de Salil-Chardup sem, akit, mondom, személyesen ismerek. Ők mind a kereszténységen kívüli világban élnek. Nem inkább kívül, mint bármely európai államférfi vagy bankár vagy tudós vagy művész vagy pap. De éppen úgy. Ők mind a hiábavaló és reménytelen válságban élnek, és tudják, hogy felmorzsolódnak, és abból, amit tesznek vagy gondolnak, nem marad meg semmi, nem is maradhat meg, időszerűtlen, elkésett, hamis, a valósággal semmiféle kapcsolata nincs. A megváltás történeti ténye kétezer éve tart. Aki erről tudomást nem szerez, a levegőben lóg. Aki nem e szerint rendezkedik be, az életét a semmibe szórja –

Még mindig nem értem, hogy ez milyen összefüggésben van azzal a gondolattal, amelyből elindult –

Az összes következményeket éppen most kívánom levonni. Ön bizonyára észrevehette, hogy Yubainkan, bár, mondom, tisztességesen viselkedett, nem volt egészen jóhiszemű. Ugyanezt észrevehette sokkal nagyobb mértékben Ankor-Abzon és a derék Salil-Chardup lámán is. Ugyanezt észrevehette volna otthon Európában bármelyik nevezetes tudóson vagy gondolkozón vagy politikuson vagy bárkin, aki a kereszténységen kívül él. Én, kérem, sok ezer embert ismertem, igen sokszerű körülmények között, foglalkozás, rang, faj, műveltség, vallás, világnézet, kor és egyéb, igen, de azt mondhatom önnek, egyetlen jóhiszemű emberrel sem találkoztam, úgy értem, aki hitt abban, amit mondott. Én, kérem, a nagy Foucauld atyával is beszéltem Szíriában, azzal, akit szentnek tartottak, és ő még a legjobb megoldást választotta, alázatosan hallgatott, de kérem, nekem az volt a benyomásom, nála ez az alázatos hallgatás sem volt egészen jóhiszemű. Ő csak tudta, hogy ez így jó, talán egy kicsit hatásos is, igen mutatós és ragyogó szerep, és elragadó volt és megindító, de, kérem, amikor tőle elváltam, nagyot lélegzettem, és az volt az érzésem, most jó lenne valami disznóságot csinálni, mondjuk az arcomat korommal bekenni és ugrálni, mint a paprikajancsi –

Érti ezt ön? szólt Manouel, és karját a sötét mélység fölött kitárta. Érti?

Hangja hirtelen szónoki lett, és megindultságát retorikával takarta.

Azt hiszem, érti. Én önnek arról kezdtem beszélni, hogy minden doktrína csődben van. Egyre nehezebb lesz élni. És már ott tartunk, hogy doktrínával a hátunkban tisztességesen, teljesen lehetetlen, így mindenki kénytelen hazuggá lenni. Egyik se jóhiszemű, sem Yubainkan, sem Ankor-Abz, sem Salil-Chardup, de még az én Foucauld atyám sem. Az imént én önnek a kereszténységről beszéltem. Én a kereszténységen éppen úgy kívül vagyok, mint akárki más, akár ön is. Én nem hiszek benne jobban, bár nagyon szeretnék hinni, de nem tudom, hiszek-e benne, vagy sem. Én szeretnék jóhiszemű maradni és tisztességes, és nem hirdetni valamit, amiből egy hangot sem tartok igaznak. Én nem szeretek hazudni. De éppen ezért én nem tudom azt mondani, hogy keresztény vagyok. Nem szeretnék olyan beszédeket tartani, amelyekre józan emberek kedvező esetben csak vállat vonnak, kedvezőtlen esetben beszédem meghallgatása után elmennek, és, mint én Foucauld atyától való távozás után, arcukat korommal bekenik, és csak azért, hogy végül valami friss és őszinte dologban legyen részük, egy helyben elkezdenek ugrálni. Én a kereszténységet nem akarom magamra erőszakolni. Én tudom, hogy ez az egyetlen helyes. De én ezt csak elfogadom, kénytelenségből és tehetetlenségből, mert jobbat nem tudok kitalálni, ahhoz pedig, hogy csak úgy minden nélkül éljek, nincs elég erőm és bátorságom, és nem is tudom, lehet-e –

Láthatja, szólt père Manouel, miután egy kicsit hallgatott, hogy nem kívántam önnek itt, a Kien-chuen-cheau oldalában e káprázatos külsőségek közepette hittérítő beszédet tartani, esetleg azzal a hátsó gondolattal, ezt nekem az égiek javamra írják, ah, mégis valami jó pont e szegény és hitetlen Manouel barát számára. Nem, kedves barátom, én ilyesmire nem vagyok alkalmas, túlságosan pascalizálva, modernebbül szólva inkább nietzscheizálva vagyok, nekem semmi kedvem sincs hazudni, ha a hazugság mégoly szép vagy akár hasznos legyen is, inkább tönkremegyek. Nem, barátom, én ezeket a megfogható doktrínákat és félreérthetetlen útbaigazításokat nem tudom elviselni. Bevallom, hogy én az olyan embernek, mint ön, aki a bizonyosságot keresi, és aki innen haza Európába valami biztosat óhajtana vinni, sajnos, nem tudok mondani semmit, mert én önt nem akarom becsapni, és talán, ha alkalmam adódna, minden gondolkozás nélkül bárkiért életemet tudnám adni, de egyetlen úgynevezett bizonyosságot nem tudnék neki kezébe adni azzal, hogy ez holtbiztos, és minden körülmények között beválik, mint az aszpirin vagy a forgópisztoly. Azt hiszem, hogy én vallástalan ember vagyok, és mindinkább az leszek, és azt hiszem, velem egyáltalán semmire se lehet menni, nemsokára a magam számára is rejtélyes és félelmetesen abszurd, valamiképpen a szentnek pont az ellentéte. Régebben én a csodában hittem. Egyszer csoda történt velem, valódi és kétségtelen csoda, és azóta a csodában nem hiszek. Kijózanodtam. Látja, milyen szent beszédet mondtam? Úgy hiszem, a vacsora kész. Menjünk enni. Enyhe éjszakánk lesz, nézze, most kel a Skorpió, az Antares, az ördög szeme, milyen dühösen villog, haragszik ránk valamiért, azt hiszem, joggal, nem róla beszéltünk –

Reggel a kakatheozis szertartása után mindjárt a legfelsőbb bíróság ült össze. Ezen az éjszakán Mr. Ecqutre három nőt dobott ki, a főpap egyet, egyet én, bár nem szívesen. A nők ott álltak a bíróság előtt, elég peckesen, annak tudatában, hogy az érdeklődés középpontjába kerültek. Ecquetrének igaza volt. Amikor a pribékek őket a padra lehúzták, jajveszékeltek, aztán feneküket tapogatták, és a nők között büszkén elvegyültek a többiek áhítatos bámulatában.

Most kisebb lopásesetek következtek. Vég nélküli vádaskodás, hazugság, szidalom, rágalmazás. Munders Ecqutre magas emelvényen ült. Személyesen nem is szólt közbe. Csak a főbíró beszélt. Kicsiny, őszes néger volt, visító hangon a tolvajokat kétórai kikötésre ítélte. Az ítéletet azonnal végrehajtották. A vétkesek kezét hátul összekötözték, és a bitófára húzták úgy, hogy előregörbülten csak lábujjhegyen tudtak állni. Az egyik öt perc múlva elájult. Felmosdatták, és a fára visszakötözték.

Végül a főbűnös. A múlt héten az éjszaka a szentélybe lopózott, az urnából a szent excrementumból legalább ökölnyi darabot ellopott, és még mielőtt az őrség megakadályozhatta volna, azt lenyelte.

A bűntény, mondta Ecqutre később, igen gyakran előfordul, bár mindenki tudja, hogy büntetése a halál, vagyis akit elkapnak, azt a krokodiloknak dobják. Ennek ellenére mindig akad valaki, aki a szent excrementumot megdézsmálja. Hogyan, kérdeztem, a dolog hátterét nem egészen értem. A csodatevő erő miatt, mondja Ecqutre. Úgy, a nép a szent excrementum csodatevő erejében hisz. Ah, nem, szól Ecqutre, az excrementumnak tényleg csodatevő ereje van. Ön erről meggyőződött? Számtalan esetben. Az excrementumból a papok jósolnak, múltkor is, mielőtt ön jött, azt mondták, a hajóval fehér ember fog érkezni. Megjósolták, hogy reggel a házra ll-nque madár száll. A ll-nque madár, mondom, errefelé nem ritkaság. Tény, hogy megjósolták. Előre megmondják, éjszaka hány nőt fognak kidobni, az ebéd jó lesz, vagy rossz, hasmenésem lesz, vagy szorulásom. Bámulatos, mondom. Valóban az. Mágikus excrementum. Esküszöm, hogy mágikus. A négerek ezt tudják. Ha valaki magát azzal bekeni, sérthetetlen lesz. Aki eszik belőle, annak férfiereje elképzelhetetlenül felfokozódik. Ah, Mr. Ecqutre, önnek ezt öregedő férfiak számára nagyban gyártania kellene. Ha valaki állandóan magánál hordja, annak szerencsét és gazdagságot hoz. Kipróbálta már? Sokszor, szólt ő. Szóval ön excrementumának mágikus erejében hisz. Már csak rangomnál fogva is kénytelen vagyok hinni benne. Ön, Mr. Winemaster, nem hisz benne? Nekem erről meg kellene győződnöm. Győződjön meg róla. Ha az urnát igen erős csapat nem őrizné éjjel-nappal, azt mindennap az utolsó szemig ellopnák, megennék, magukat bekennék, és belőle amuletteket készítenének. Még így is gyakran megtörténik –

A bűnös fiatal legény volt, a hadseregben szeretett volna altiszt lenni, azt hitte, ha egy darab szent szart lenyel, akkor álma teljesedik. A tárgyalás rövid idő. Az őrparancsnokot kihallgatták, és az igazolta, hogy az ifjú embert éjszaka az urna mellett elfogták, mialatt egy darab excrementumot lenyelt. A szagot még érezni lehetett rajta. Erre a főpap a törvénykönyvből az idevágó cikkelyt felolvasta. A bíró felállt, és őfelsége, a király nevében a vádlottat krokodilhalálra ítélte.

Mr. Ecqutre, szólok súgva, nem kegyelmezne meg ön ennek a kis legénykének? Lehetetlen, szól Ecqutre, ha megtenném, pár nap alatt az urnát kifosztanák. Az én kedvemért tegye meg. Ne kívánjon ilyet, én önt kedvelem, de. Legalább halassza el. Meddig? Délutánig. Ecqutre tűnődve a levegőbe nézett, aztán hangosan kinyilatkoztatta: Az ítélet végrehajtását délutánra halasztom, most fontosabb dolgunk van, megyünk szarvasra vadászni. Köszönöm, Mr. Ecqutre –

A foglyot megkötözve elvezették a börtönbe. Ablaktalan, durván tákolt gerendaház volt, belökték, és az ajtót bezárták. Előtte fegyveres őr állott.

Père Manouel másnap és harmadnap is szótlan volt, néha megállt, és a tájat bámulta, egyéb semmi. Most igen nagy sűrű erdőbe jutottunk. Az éghajlat egyszerre megenyhült, meleg és párás lett, minden ötvenlépésnyire patak, időnkint zöld rétek. Aztán a karavánútra értünk. Innen még öt óra, szólt Manouel.

Már délután volt, amikor az úton szemben emberek jöttek, némelyik csak úgy batyuval, férfi, asszony, két-három-négy-öt gyerek, öregekkel, kordé, öszvér vagy csak úgy, kecske, az asszony hátán kosár, abban tyúkok, egyre többen és többen jöttek húszas és ötvenes csoportokban, szakadatlanul jöttek, voltak, akik az út szélén ültek, tüzet raktak, és kását főztek, a kecskét fejték, a gyerekek ott álltak rongyokban, inkább csendben, az egész valamiképpen üres volt és értelmetlen. Úgy látszik, szól Manouel, megint a hiszkinek jutottak uralomra. Megállt, és az egyik embertől azt kérdezte: csauszkin? Az ember intett, hogy igen, elég szomorúan, aztán a kecskét megint tovább fejte.

Amott a hágón túl, szólt, valami kisebb fejedelemség van, az egész nem több, mint öt- vagy hatszázezer ember. Ezek ott különösen élnek, vagy talán, az ég tudja. Ahogy nekem az ott lakók mesélték, az országért időtlen idők óta két párt viaskodik, a hiszkin és a csauszkin. Ha a hiszkin párt kerül uralomra, a főhivatalokat azonnal elfoglalja, az udvarnál, a hadseregben, a földbirtokra kezét ráteszi, az üzleteket lefoglalja, minden tisztséget a falusi bíróig a maga számára kisajátít, még az állatokat és a házakat is elszedi, s így a csauszkin földönfutóvá lesz, kénytelen batyuját hátára venni és az erdőbe menni, mert itt még munkát se kap, és éhen veszhet.

Mióta itt vagyok, ez a kivándorlás már a második. Három évvel ezelőtt uralomra a csauszkin párt került, s akkor háromszázezer vagy még több hiszkin idejött az erdőbe. Most, úgy látom, a hiszkinek győztek, és a csauszkinokat elűzték. A vándorlás néha hónapokig tart, hiszen mindenki, akinek csak maradásra egészen kis reménye van, igyekszik alkalmazkodni és behódolni. Persze nem nagyon sikerül. Akinek rendes háza van, arról csakhamar kiderítik, hogy az ellenpárthoz húz, és elzavarják. Holmiját kordéra teszi, az asszony megfogja a gyerekek kezét, és az erdőbe mennek. Az ilyen változás három-négy évenkint szokott történni. Öt évet ritka uralom ér meg. A főkolomposokat akkor, ha idejekorán meg nem szöknek, kivégzik, a többit börtönre vetik, aki hivatalt viselt, mehet az erdőbe, mert az erdei népség visszaözönlik, és a hivatalokat elfoglalja.

Az ilyen ki- és visszavándorlás persze tetemes emberveszteséggel jár. Főként sok gyermek pusztul el. De, mondják, a népesség igen szapora, a nyolc-tíz gyermekes család nem is ritka. Vagyonban is sok kár esik. A kormányváltozás ritkán zajlik le simán, sok embert megölnek, a házakat felgyújtják, az utakat feltörik, a hidakat lerombolják. Az új kormányzatnak van elég dolga, újjáépít, de alig fogott bele, a másik párt már ismét felülkerül, és az egész kezdődik elölről.

Menekülni csak a legelső időben lehet, később a határt lezárják. Senki sem segít senkin. Rejtély, hogy az ellenpárt mégis hogyan tud annyira megerősödni, hogy három év múlva az uralmat megszerzi. De tény, hogy a forradalom egyszerre csak kitör, a kormányt elcsapják, és a hatalmat az ellenfél veszi át.

A népvándorlás szüntelenül tart. Mindha még sűrűsödne. Az út mellett öregember és öregasszony ül, és felénk valamit panaszosan kiált. Père Manouel odamegy, és azt kérdezi: csauszkin? Az öreg fejét rázza és kiabál, nem, nem. Mellét veri és hadar. Hiszkin? Az öreg ismét kiabál, és fejét rázza. Az öregnek két fia van, az egyik hiszkin, a másik csauszkin. Akkor jó dolgod van, mert mindig ahhoz csatlakozhatsz, aki éppen uralmon van. Az öreg jajveszékelni kezd. Nem, szól, a hiszkin azt mondja, csauszkin vagyok, a csauszkin azt mondja, hiszkin vagyok, és mindkettő kidob. Az asszony ott ül az árok mellett, sandán pislog, és reménykedve Manouelt figyeli.

Nos, szól Manouel, mit gondol, mi legyen itt a teendő? Vagy ahogy a jó keresztény kérdezné, mit tenne helyemben az úr? Hogyan mentené meg ezt a két öreget? Azt hiszem, kénytelen lenne csodát tenni –

Én szótlanul állok, aztán báránybőr mellényemből azt a pénzt, amit még Baracktól kaptam, kifejtem. Már nem volt belőle sok.

Manouel mosolyog, rám néz, és vállat von.

Az öreg ott áll, és eszelősen néz.

Végy magadnak házat itt Likiangban, érted? Kecskét, tyúkot. Élj boldogul, és imádkozz azért, aki neked ezt a pénzt adta, Isten veled –

Öt percig mentünk, s akkor a legelső házakat megláttuk.

Père Manouel azt mondta: Lehet, az öreg eldicsekszik, és akkor még ma agyonütik. Én nem mernék így gondviselést játszani. Egyszer már megjártam –

Mit tett volna?

Legfeljebb kecskét vettem volna neki –

Hallgatok.

Egyébként, szól, ki tudja? Esetleg ön ezért a pár aranyért a túlvilágon nagyon ki fog kapni –

Úgy intéztem, hogy a szarvasvadászatról korábban tértem vissza, és egyenesen a börtönhöz mentem. Nyisd ki, mondom az őrnek, és a foglyot ereszd ki, beszélni akarok vele. A legény kijött, a ház elé vezettem, hogy amit mondok, senki se hallja.

Ha én most eleresztenélek, faludba hazamennél? kérdem.

A kis néger azonnal megértette, és fejét rázta.

No, sir, a faluban rossz, kegyetlen főnök –

És Munders Ecqutre nem kegyetlen?

Nagy király, kiált a fiú.

Hát akkor elmész más faluba –

Nem megyek, sir, más faluba nem lehet –

Elmész munkásnak, a fatelepen, szólok a mérnöknek –

Munkásnak nem jó, sir, sokat dolgozni, kevés pénz, éhes, megverik –

Mi az? Hát itt akarsz meghalni? Egy óra múlva a krokodiloknak dobnak. Az jobb? Hallgass rám –

Hallgatok, te jó vagy, sir –

Adok neked pénzt, az erdőben elbújsz, a legközelebbi hajón jegyet váltasz, elmész a városba –

No, sir, nem jó, sir, munkásnak nem jó –

Elmész a misszióstelepre –

A fiú fejét rázta és tiltakozott.

No, sir, nem jó, nem jó, misszióstelepen nem jó, sokan jönnek vissza, mindenki mondja, nem jó –

Nézd. Adok neked itt száz fontot. Ez nagyon sok pénz. A városba mész, ott ebből a pénzből hónapokig élhetsz, veszel fehér ruhát és inget és cipőt, beállsz inasnak vagy pincérnek, a városban sok néger van, olyanok, mint te, megnősülnek, házat is vesznek, és jól élnek –

No, sir, mindenki jön haza a városból, és panaszkodik, és szemével sír, és mondja, hogy a városban nem jó –

Hát mit akarsz, átkozott hülye?

A fiú állt, és maga elé nézett.

Nesze, itt van a száz font, még puska és töltény és kés, adok kenyeret és húst, menj, félóra múlva a krokodiloknak dobnak –

Te jó vagy, sir –

Nem akarsz élni?

Tizedes akarok lenni, vállon aranycsillag, és vezényelni akarok –

Ha a városba mész, ott is katona lehetsz az igazi nagy hadseregben, jelentkezel, és fölvesznek –

Jöttek a városból sokan, mondták, a hadseregben nem jó –

Vigyen el az ördög. Takarodj vissza a börtönbe, és egyenek meg a hüllők. Átkozott népség vagytok. Mondd csak, tényleg ettél abból a szarból?

Yes, sir, ettem, hogy tizedes legyek –

Te azt hiszed, az csodát tesz?

Csodákat tesz, a pap azt mondja, ll-nque madár száll a házra, ha a sebet vele bekenik, meggyógyul, ha a hasad csikar, elmúlik, egy asszonynak nem volt gyereke, és evett belőle, és mindjárt lett gyereke –

Nézd, én adok neked egy darab csodaszart is, kösd a zacskóba, vagy csinálj vele, amit akarsz, biztosan szerencsét fog hozni, adok neked száz fontot és puskát és kenyeret és húst és töltényt –

A néger fejét rázta.

No, sir, te jó vagy, sir –

Eredj –

Én tizedes akarok lenni –

A keresztény ember meghatározása, szólt père Manouel, gondolkozott ön már ezen? Persze hogy nem. Ehhez finomabb dialektikára van szükség, mint amilyen fölött ön rendelkezik. A meghatározás számomra harminc éve esedékes. Azt hiszem, a hibát ott követik el, már beszéltem önnek a kétféle válságról, hogy a kereszténységet belülről közelítik meg. Úgy tesznek, mintha eo ipso keresztények lennének. Nem tudják, hogy ők a külső válságban élnek. Úgy tesznek, mintha egészen természetesen keresztények lennének. Én ilyen gyanútlan nem vagyok, és soha nem is voltam. Én ezt sohase merészeltem. Kívülről próbálom meghatározni. Érdekli? Akkor beszélek róla.

Már ismét fölfelé haladtunk, Latsa felé. Az erdőt elhagytuk, és a száraz, jeges légkörbe értünk, kétezer fölé. A meredek úton lépésben haladtunk.

Első kérdésem még harminc évvel azelőtt volt, hogy miképpen tudom a keresztény embert felismerni? Felismerni, holott én magam nem vagyok az. Válasz: az Evangéliumból. Mondjuk így, a Kinyilatkoztatásból. Ez az evangéliumi ember azelőtt nem volt. Sokat írtak és beszéltek arról, hogy az Evangélium nem eredeti mű, úgy szedték össze mindenféle mítoszokból, babiloni és perzsa és héber és egyiptomi és görög és gnosztikus és kaldeus művekből. Lehet. Én ezt a kérdést alaposan megnéztem. De ha így is van, valami van, ami azokból hiányzik. És ez a valami az evangéliumi ember. Ilyesmi sem a hébereknél, sem Buddhánál, sem Lao cénél, sem másutt soha nem volt. Tudja követni? Ha valamit nem ért, szóljon –

Eddig értem –

Ami nekem ennél az embernél feltűnik, az, kérem, az, amiről a minap beszéltem, az a bizonyos botrány és bolondság. Az a valami, amire a tábornok úr és az egyetemi tanár úr és a bankár úr és a zongoraművész úr, de még a bíboros úr is meghökken, és azt mondja, nem, ezt nem lehet. Ez, kérem, egy kicsit sok. Ez a tökéletes hébertelenség és görögtelenség és a hermetika és Zarathusztra és Buddha és a jóga és a Tao teljes hiánya, ellenben, igen, ellenben. Egyszerűség? Nem. Az evangéliumi ember az a nő, aki a drága kenetet az úr fejére önti, egy kicsit egzaltáltnak látszik, de nem az, nem intellektuális, sőt szellemben koldus, gyermekes és irreális és enthuziaszta (ó, igen, aki nem enthuziaszta, az szükségképpen fantaszta). Én azt hiszem, hogy mindennemű eltolódás, akár az ész vagy az ökonómia vagy a hatalom vagy az esztétika felé, a dolgot csak megzavarja. Ha eltolódik, akkor az emberben szóhoz jut az úgynevezett világi gond. Figyeljen, kérem, mert ezek igen egzakt dolgok. Az ember elvilágiasodik. Szekularizálódik. Gondolja csak el! Micsoda rémület olyan embernek lenni, mint az az asszony volt, aki a drága kenetet az úr fejére öntötte. Micsoda borzalom az, ami az embernek a legdrágább, csak úgy otthagyni és elfelejteni és azzal nem törődni, micsoda rettenet például egy nap nem munkába menni, hanem térdre borulni és imádkozni és megfeledkezni arról, hogy van gyár és kenyér és megélhetés és fegyelem és állam és rendőrség és pénz és hivatal, és az ember kis szobácskájában térdel, és önkívületben imádkozik. Micsoda rémület, hiszen még a tanítványok is megrökönyödtek, a kenetet jó pénzért el lehetett volna adni, és a pénzt a szegényeknek el lehetett volna osztani, és ez jó cselekedet, és az ember üdvösségének biztosítására igen kedvező hatással van, lehetett volna belőle pátoszt csinálni. Ah, most az egész pocsékba ment! Kiöntötte! Botrány! Bolondság! Az ilyesmi az értelmet és az üzleti számítást teljesen nélkülözi! Figyelte az úr arcát, amikor a tanítványok így megbotránkoztak? Azt hiszem, nem éltem hiába. Én láttam, hogy az úr bűbájosan mosolygott. Az úr mosolygott a keneten és a sok pénzen és az észen és az ökonómián és az üdvösségen és a jó cselekedeten, és az asszony felé hamiskásan kacsintott, és a szíve a gyönyörűségtől égett, ebben aztán nincs doktrína és nincs pátosz és program és világi gond, az asszony e pillanatban az Evangéliumtól szíve mélyéig megrészegedett és gyermek lett, és az egész világ eltűnt, és nem volt más, csak az úr, eltűnt a mi lesz holnap, a holnap, igen, az ostor, a szöges korbács a hátunkban, eltűnt az üdv gondja, az apa, az anya, a tekintély, az állam, a hivatal, a gyermek, a célszerűség, az ész, a tudomány, az ökonómia. Én borzadok attól, hogy először valamilyen doktrínát kigondoljak, aztán nekiálljak azt tűzön-vízen keresztül megvalósítani. Én nem tudok szimulálni. Ez nekem a hazugság pátosza. Ez nekem a cselekvés kérdése. Ez nekem a létezés kérdése. Nekem ahhoz, hogy közvetlen és valódi legyek, minden világi gondot félre kell tennem, és a világot úgy el kell felejtenem, mint annak az asszonynak.

Père Manouel megállt, és az égre nézett.

Látja, szólt, milyen jól tudom? Könyv nélkül tudom, bármikor le tudnék vizsgázni belőle. Summa cum laude, Manouel barát az evangéliumi ember című kollégiumból kitüntetéssel kollokvált –

Most az öszvérek nyomában a sziklák között újra megindult.

És nézzen meg itt engem, ezzel az én lángoló hitemmel, amelyet oly rafináltan destruáltam, pszichológiával és tömjénnel, ó, ha ön egykor elajándékozott aranyaiért ki fog kapni, azt hiszem, engem ezért a beszédemért borsóra térdepeltetnek. Micsoda arcátlanság ilyen embernek erről a tárgyról így beszélni! Az én hazugságom oly tekervényes már, hogy csak karddal lehet megoldani, de mondja, hol az a kard?

Azt hiszem, Mr. Winemaster, ön szentimentalista –

Bár úgy lenne, akkor még lehetne rajtam segíteni –

Ebéd után a teraszon ültünk, és a whiskyt ittuk.

Elmondták nekem, hogy ön a halálraítéltet meg akarta szöktetni –

Én is elmondtam volna önnek. Nem titokban csináltam –

Ön a népet destruálja –

Megpróbáltam. Kudarcot vallottam –

Abban az emberben az alattvalói hűség igen nagy volt –

Én másképpen nevezném –

Hogyan?

Azt akartam mondani, négerség, de közben eszembe jutott –

Közben?

Ez nemcsak Afrikában van így –

Hanem –

Például Mandarruban is, Kínában is, Indiában is, Európában is –

És?

Mit és? Én ennek az embernek négerségét megmértem. Kíváncsi voltam, milyen mélyen kezdődik benne az ember. Igen mélyre mentem, higgye el, Mr. Ecqutre, igen mélyre, mélyebbre már nem is tudtam, sőt az hiszem, hogy ennél mélyebbre már nem is lehetett menni. Ez volt a mélypont. És az embert még mindig nem találtam. Még mindig csak néger volt, fekete, fekete, fekete –

Szóval az ön részéről merő experimentum –

Valamivel több –

Szamaritanizmus –

Még ennél is több –

Menjen el misszionáriusnak, jövője lehet –

Már gondoltam rá. De az általam ismert vallások nekem egyhangúak. Nő nélkül, ital nélkül, dohány nélkül, szabad mozgás nélkül, humor nélkül –

Ön rajong a humorért –

Azt hiszem, ez a jellemzés a valósághoz igen közel áll –

Akkor ön nálam ragyogóan érzi magát –

Őszinte leszek, Mr. Ecqutre, én önnél igen mérsékelten érzem magam, és ennek oka nem ez a pokoli éghajlat –

Az egyenlítő alatt vagyunk –

Tudom. Meg kell vallanom, hogy én nem tartom magam olyan embernek, aki az ön királyságában huzamosabb időt el tudna tölteni. Én ezt még valamely vallásnál is sokkal egyhangúbbnak érzem. Méltányolni tudja ön az én érzületemet?

Méltányolom, Mr. Winemaster, és hálás vagyok azért, hogy ön nekem nem hazudik –

Tudtam, hogy ön nagystílű jellem –

Mr. Winemaster, a négereknél a nagystílű jellem tökéletesen hatástalan, önnek ma ezt alkalma volt kipróbálni –

A leckét, amelyben ez az ifjú néger részesített, sohasem fogom elfelejteni –

Bátran viselkedett. Ő maga ugrott a krokodilok közé. Nem merült fel többé, s a sárga vízen néhány rózsaszín folt jelezte, hogy másodpercek alatt széttépték. Kár érte. Jó tizedes lett volna. Önnek ott kellett volna lenni. Alattvalóim azt fogják hinni, hogy ön a kivégzéseket nem bírja –

Mr. Ecqutre, a halál engem nem érdekel. Én nagyon sok embert láttam meghalni, kezdve attól, hogy Európában a háborúban részt vettem, s kezdve attól az olasz csendőrtől, akit Melius barátommal saját kezűleg ütöttem le, hogy egyenruhájában Algírba szökjem –

Micsoda kalandok!

A halál nem érdekel, mert az buta, és bizonyos külső körülményekre gépiesen elkövetkezik. Engem az élet sokkal jobban érdekel –

Azt hiszem, igen jól értem önt –

Lekötelez, hogy nem beszéltet fölöslegesen. Utálom a sok szót –

Ön az én királyságomat humortalannak tartja?

Még sokkal inkább, mint akár a Német-római császárságot vagy valamely modern köztársaságot –

Akkor önnek nincs otthona. Hogy él?

Interkontinentálisan. Mint néhány barátom, többnyire az óceánon vagy legalábbis annak légkörében, de még ott sem a saját hajómon. Van hajóm, de otthagytam. Én a tulajdont tehernek érzem. A szabad lélegzésben gátol. Én mindenkit, aki berendezkedik, őrültnek tartok –

Engem is?

Eléggé. Ön túlságosan berendezkedett –

Ah, az ön gondolkozása rendkívüli módon radikális –

Életgyakorlatomból következik. Én ezt az örök időkre hozott királyságot szörnyen unom –

Gondoljon az ön négerére –

Folyton reá gondolok. Én tudom, hogy ő nem tudna királyság nélkül élni –

Egy napig sem –

Meggyőződtem róla. Az önálló cselekvést ez az ember nem ismerte, csak abban a formában, hogy maga vetette magát a krokodilok közé –

Ember –

No, Mr. Ecqutre, néger. Vagyis kínai, angol, szláv, német, amerikai, maláj, vagy. Ember nagyon kevés van. Egészen kivételes, a többi, mint Melius barátom szokta mondani, csak bennszülött –

Önt a klíma deprimálja. Óhajt hashajtót?

Emésztésem egészen rendben van –

Curabanhe atya csak nyár végén érkezett meg, lázas betegen és lefogyva. Melegebb klímára van szüksége, mondták, és minél hamarabb el kell indulnia, hogy tél előtt Indiát elérje. Öszvérre ültették, és mivel már úgyis menni akartam, reám bízták. Az utat Likiangig jól ismertem, azon túl eltévedni nem is lehet. Útra keltünk, és Ouei-si irányában a hágón átkeltünk. Curabanhe atya szenvedett. Vézna alakja sorvadt, csak villogó szeme volt egyre tüzesebb.

Père Manouel? Olyan vállalkozásba fogott, amelybe eddig bicskája mindenkinek beletörött. Az intellektust akarja megkeresztelni. A pogány értelmet térdre kényszeríteni és alázatra tanítani. Tisztelem őt, azt hiszem, egy kicsit szeretem is. Nem hiszem, hogy neki sikerülni fog. Manouel együgyű szeretne lenni, éppen ő, akinél többet ma igazán kevesen tudnak, éppen ő, akinél magasabb intellektust nem ismerek –

Curabanhe atya a takaróba burkolózott, és a szikla alatt ült. Én tüzet raktam, és a vacsorát főztem.

De nézzen meg engem. Továbbjutottam? A békeszövetségen dolgoztam. Tevékenység, tevékenység. Egyetlen pillanat pihenő nélkül, folyton, folyton. A legreménytelenebb helyzeteket is meg tudtam oldani. Még tíz évre lenne szükségem. Tibet merev, de már hajlik. A mohamedánokkal ment, még a sintóval is. Tibet nagyon nehéz. Sötétek. Ki tudja, hány ezer év nyomja őket. Nem tudnak szabadok lenni. Nem is tudják, mi a szabadság. Mindent megtanulnak, de ezt az egyet nem. Még tíz évig szeretnék élni –

Ne hadonásszon úgy, mondom, takarózzon be –

Sohasem értem rá arra, hogy a hit magasabb kérdéseivel foglalkozzam. Sokat vándoroltam, de akkor mindig nyelveket tanultam; az embereket figyeltem, szokásokat, életmódot, sokáig éltem Japánban, Kínában, Arábiában. Tudja, mit akartam? Azt akartam elérni, ha bármely nép bármely okból háborút akar indítani, a föld összes templomaiban a papok a fegyvereket megátkozzák, a föld összes templomaiban, ugyanabban az órában átkot mondjanak az ágyúkra és a puskákra és a pisztolyokra és a szuronyokra, és megátkozzák azokat a kezeket, amelyek gyilkos szenvedéllyel a fegyverhez nyúlnak, és a háborúra a parancsot megírják és –

Öklöcskéjét rázta.

Már megint kitakarózik, mondom. Igyon egy kis forró teát, addig is, a vacsora mindjárt kész –

Curabanhe atya köhögni kezdett.

Még tíz évet szeretnék élni. Gondolja csak el, micsoda fenséges hatalom, kétmilliárd ember előtt az egész földön megátkozzák azt, aki fegyverhez nyúl. Még a sinto is hajlott rá. Csak Tibet nehéz, a legbékésebb nép, soha nem viselt háborút, de, Tibet –

A hágón átkeltünk, és egyik napról a másikra meleg gőzbe értünk. Duzzadt zöld levelek, sűrű bokrok, fák, a levegő egyre párásabb és forróbb, a nap fénye letompult. Curabanhe atya másnap már könnyebben köhögött.

Meg fogok gyógyulni. Ez a nehéz érzés itt a mellemben feloldódik. Munkámat be fogom fejezni. Az utolsó és a legnagyobb feladat, a békének megnyerni a kereszténységet –

Éjszaka tizenegy óra után dobszóra ébredtem. Először az egyik távolabb, aztán a másik közelebb. Az udvaron a kürt megszólalt. Riadó. A négerek eszeveszett sietséggel és kiabálással rohantak. Fegyvercsörgés. A két század felállt. A gépfegyverosztag külön. Az ágyú huszonnégy emberrel és a parancsnokkal. Mindez vaksötétben. Munders Ecqutre indulási parancsot adott, és a csapatok futólépésben a partra vonultak. Néhány perc múlva a világítórakéta megjelenik. Sortűz. Még egy. Aztán egyes tűz. A gépfegyver zakatol. Az ágyú. Persze, a hajó.

Kár, hogy nem volt ott, Mr. Winemaster, a tüzérség ma pompás volt. A hajó kéményét ellőtte.

A stewardra gondoltam, vajon a dél-afrikai gyémántbányákat el fogja-e érni.

Reggel a környékre küldött expedíció Ecqutre miniszterének vezetése alatt visszaérkezett. Élelmiszert, állatokat, negyven férfit és huszonhat nőt hoztak. A négerek egy része hadiszolgálatra jelentkezett. Volt közöttük egy, aki állítólag az angol hadseregben szolgált. A vezényszavakat tényleg ismerte, és a gépfegyvert is kezelni tudta. Őrvezetői rangot kapott. A többit a sorozó bizottság megvizsgálta, és kettő kivételével be is sorozta.

A nők között volt egy tüneményesen karcsú leány, bámészan nézett, lábát kiforgatta, és orrát piszkálta. Hogy hívnak? kérdem. M-Ngo, felelte szégyenlősen. Odaintem az őrvezetőt. Mit jelent az, hogy M-Ngo? The blue sky. Szóval a ragyogó kék ég. Szép neved van, mondom a leánynak. Csodálatos, milyen csípője van, még szoborban sem láttam ilyet. Mr. Ecqutre, ezt a leányt adja nekem, igen? Lekötelezne, ha elfogadná, szólt ő. Favorit, értem. Kérem, válasszon ki hat más nőt, akik majd kiszolgálják. Tudom, hogy terhére van, de ettől a szokástól nem térhetünk el. Ha muszáj. Ad nekem valamilyen női ruhát is? Amilyet óhajt –

M-Ngót felöltöztettem virágos selyembe, nyakába gyöngyöt akasztottam, lábára cipőt. Eleinte alig mert benne lépni, de estére már büszkén kopogott. A másik hat nő egyszerű fehér ruhát kapott, és úrnőjét kísérte.

Ez sem tartott egy hétnél tovább. Mikor megy a legközelebbi hajó? Lehet, hogy pénteken. Miért kérdi? Utazom, Mr. Ecqutre, óceánhonvágyam van. Elszomorít, Mr. Winemaster. M-Ngo nem elégíti ki? Megyünk a falvakba, keresünk mást, ragyogó nők vannak ott. Köszönöm, M-Ngo elragadó teremtés, és sohasem kívánok bájosabb hálótársat. Vigye magával. Lehetetlen, ellensége vagyok a tulajdonnak és a házasságnak.

Vigasztalhatatlan vagyok, Mr. Winemaster, ígérje meg, ha erre jár, ismét fölkeres. Ígérem. Ó, milyen gyorsan, már pénteken! De ha menni akar, menjen. Értem önt. A hajóig fogom kísérni az egész hadsereggel és M-Ngóval. Nyugodtan utazhat, nem fogok lövetni –

Curabanhe atyától elváltam. Néhány címet és ajánlólevelet adott, egy kis pénzt is, és azt mondta, hogy Calcuttába menjek. A Kali-templomot feltétlenül nézzem meg, ott élt Ramakrishna. Ott sokat láthat és tanulhat, szólt. A misszióban, ha van kedve, kössön ismeretséget, lehet, hogy talál kedvére való embert.

Ameddig pénzem volt, vonaton mentem, aztán gyalog. A Kalitemplomot megnéztem, és a Ramakrishna-misszióban is voltam. Reggel korán útnak indultam, hogy estére Calcuttába érjek. Délután lett már, mire a villanegyedbe jutottam, izzadtan és porosan, botommal és tarisznyámmal, a külső hőséghez képest enyhe és árnyas úton jöttem befelé. Az út aránylag néptelen volt, s ezért feltűnt, amikor szemben fehér vászonruhás, parafa sisakos férfi közeledett. Mikor húsz lépés távolságra ért, hirtelen megállt és felkiáltott. Hello, Mike! Csodálkozva nézek rá. Mike, szól az idegen, don't you remember? Előveszem angoltudásomat, és azt mondom, hogy az illetőt nem vagyok képes felismerni. Ó, szól az illető, ön nem emlékszik? Nápolyra? A narancshéjra? A bélyegzőkre? Fejemet rázom. Melius! kiált, és kezemet rázza. I am sorry, Mr. Melius, mondom. Melius hahotára fakad. Micsoda humora van! Tüneményes ember! Sanghajban találkoztam Mr. Pennel, a mandarru kalandot elbeszélte. Pokoli, ha mondom, huruchi nyelven hosszú beszédet mondott, mindent elbeszélt, a miniszterelnököt, Zuzugát, a fáklyás felvonulást, még Ainyut is. Igazán különös arcom lehetett, mert Melius megütközve nézett rám. Ép elménél van ön? kérdezte. Azt hiszem, szólok.

A közelben kis bár volt, a Sixpence, Melius indítványára beültünk, és ő gint rendelt. Feltételezem önről, szólt, hogy engem falhoz akar állítani, aztán az egészet majd elbeszéli Mr. Pennek, és a markába nevet, az a hülye Melius beugrott, letagadtam magam. Mr. Melius, mondom erre én, ön hozzám hasonló embert ismer? Mike, ön a megengedett határon túlmegy. Ön Michel Winemaster? Nem, én Bormester Mihály vagyok. Mihály annyi, mint Michael? Bormester annyi, mint Winemaster. Igen. Ön magyar? Igen. Nos, akkor nincs tévedés. Ön az az ember, akivel Nápolyban találkoztam. Ön Algírban a bankot robbantotta, és Mr. Gullachitól elnyerte a Dianát, hajót és nőt. A hajót eladtam nyolvanhatezer dollárért, pénze a bankban van, fölveheti, már kerestem –

Mr. Melius, amit ön mond, értem, de nem tudom, hogy ezzel mit óhajt. Én soha nem voltam Nápolyban, és nem emlékszem Algírra és a Dianára –

Nem volt közben beteg? Emlékezete nem rongálódott meg?

Nem tudok róla –

Kérem, igya meg ginjét, szólt Melius, és maga elé meredt. Aztán hozzám hajolt, és azt kérdezte: Van önnek valami különös célja azzal, hogy önmagát letagadja?

Nincs. Én önt sohasem láttam. Engem az oroszok hat és fél évvel ezelőtt elfogtak, sokáig Szibériában éltem, aztán Mongolországon, Kínán, Tibeten és Indián át eljöttem ide, és szeretnék valahogyan hazajutni. Pénzem nincs –

Nyolcvanhatezer dollárja van –

Az a pénz nem az enyém –

Mike, a bolondozást hagyja abba. Én figyelem önt, a hangja, a hangsúlya, a fejtartása, a szeme, a keze, Mike, a kezet nem lehet hamisítani, ön valami pokoli ötletből nyelvét elcsavarja, úgy tesz, mintha csak nehezen beszélne angolul, idegen akcentussal, pedig tudom, hogy ön simán beszélt már öt évvel ezelőtt is, ó, Mike, ön egészen elszomorít, mondom, a humor határán túlmegy. Mit akar ezzel a poros ruhával? Ön koldust játszik? Ön megtért? Az ördögbe is, sose hittem volna. Én most expedíciót szervezek Új-Guineába, fejvadászatra megyek. Rengeteg pénzem van. Szálljon be, Mike, jöjjön velem, engem a dolog nagyon izgat, megkeressük Mr. Pent, és őt is magunkkal visszük –

Ki az a Pen?

Elég a tréfából! Ön megtagadja Josiah Pent?

Sose hallottam róla. Én Mongolországban jártam, és ott volt egy fiatal szerzetes barátom –

Ön szerzetesekkel barátkozik?

Karipának hívták, az egyszer azt mondta, a földön jár az én hasonmásom –

Melius meghökken. Hogyan? Hasonmása? Másik Michael Winemaster ?

A nevét nem tudom –

Szóval az ön másodpéldánya? Ugyanabból az emberből két darab? Így mondta?

Így valahogy. Karipa látnok volt. A múltat látta, és a jövőbe is tudott nézni –

Ilyesmiről már hallottam –

Ő mondta –

Tudja, hogy ez nagyon érdekes? De akárhogyan is, én önt nem eresztem el. Meg akarok győződni arról, hogy ön kicsoda. Ha ön Mike, akkor meg fogom verni, ha ön a másodpéldány, akkor fölveszi a nyolcvanhatezer dollárt, és hazautazik. Nyugodtan elviheti, Mike dúsgazdag, és egyébként is fütyül a pénzre, ajándékba adná utolsó fillérét is, és még goromba lenne, ha megköszönnék. Mike pont olyan ember, mint ön, csak világi, elegáns, elmés, ragyogó humora van. Ön inkább a szenvedő benyomását kelti. Melankolikus? Nincs egy vasa sem. Nézze, itt van előleg, ezer dollár, öltözzön ki, vegyen ki jó szobát, és ne barátkozzék szerzetesekkel. Igen érdekes lehet, de nem önnek való –

Ön nagyon kedves hozzám, Mr. Melius. Tessék, itt van, tíz százas bankjegy. Elfogadom, mert kell, hogy hazajussak. Melius erre hahotában tör ki. Mike! Ördöngös gazember! Ezer dollárral megvág, micsoda komédia! Képzelem, önmagában hogy röhög! Téved, Mr. Melius, ma egész nap gyalogoltam, és fáradt vagyok.

Melius a pincért odahívta, kocsit rendelt. Beviszem a városba, szobát foglalok, megfürdik, megebédel, holnapra jobban lesz. Talán napszúrást kapott, ma pokoli forróság volt –

A kocsiba ültünk, Melius elkomolyodik. Nem tudok eligazodni. Én se, mondom. Kérem, Mike, hagyja most már abba. Sajnálom, Mr. Melius. Erre ő kiszáll. Hotel Indiában lakom, ha észre tért, keressen fel –

(Ismeretlen hely. Nem álom. Tengerpart. Indigó víz, rajta üveglap, felirat Csendes-óceán, Josiah Pen kezében seprű és lapát, bemegy, az üveglapot sepri, Manouel áll, karját kitárja, kelet felé fordul, és hangosan üvölt, mire a nap rosszkedvűen fölkel, odajön a Hn-pcs főpap, a távolban Marsall csahol, a parton a tajga fái és a világoskék szibériai égbolt, már ott megy a karaván, az élen Zatvorodverázsnyikov és a japán karonfogva, utána Suiz-Csa-Nepponu, magas, magas fenyők, Tjuzemkij a halászhajóval és a szigonnyal ül, mellette Mammella és Zuzuga huruchi nyelven társalognak, távolabb a faház, asztalának lapja szögekkel kiverve, rajta megfeszítve M-Ngo, körül Tabbok és Curabanhe atya, és bejön Trg pátriárka, kezében az excrementum-urnával, és mindenki letérdel, és a szent szart a többiek szájába teszi, és a trónuson ül Keszüm Öspezük barna csuhában, és Yubainkannak jósol, mellette a bandavezér pórázon krokodilussal körüljár, és mindenkit megnéz, és Farinnesi hercegnőt felkapják és levetkőztetik, és Ijé üvölt, és megjelenik Baabo Ainyuval, és futni kezd, és Morlaol a krokodilussal utána, és Melius mindenkinek lebélyegzett papírost ad, és pénzt szed be, a háttérből Zemenez kiáltja, sorocho, mire megjelenik Ankor-Abz ünnepélyesen, nyakában kolomp, és elkezd ugatni, Shinny-Shinny Hn-pcs nyelven hosszú beszédet mond, mire a többiek bólogatnak, s akkor a menet megindul a mongol pusztán, elöl Munders Ecqutre, az élen viszik hosszú botra tűzve a japán hímvesszőjét, mögötte Uvdtloriaq, kezében egy üveg gin, amit feje fölé tart, és egymás között csak suttognak, és lesütött szemmel mennek, a négy karón megnyúzva lóg Cullachi és a mérnök és Barack férje és Quaheha, a földön ül Grip őrmester és Nout, és jeges brandyt isznak, és Van Hoop azt mondja, kenyőcs, és melléje ül Vlad, kezében zsineg, frissen borotválva, és azt mondja, most művészetét bemutatja, s akkor megérkezik a vonat, mindenki beszáll, az ajtót Remichun sejk bezárja, marakodnak, a néger fiú elmerül, odajön Hny hercegnő, és boton kenyeret és halat nyújt fel, és Salil-Chardup az éhezők között elosztja, és C'Haol még tizenkét kosárral szed össze, és a parton negyven színes láda, és a hegyi lakó odajön, és meg akarja venni, Karipát gyorsan megkötözik, és a krokodilusoknak dobják, a víz rózsaszín lesz, megjelenik O'Flahan, és a vizet söpri, Philemon oldalt mellén összefont karokkal, mozdulatlan arccal így szól: íme a ti országotokban még szörnyűbb dolgok történnek, a középen áll Haram-Hammoid, kezében a taharintaág, nagyon komolyan néz, a steward fején a mandarrui királyi korona, és tagoltan azt mondja: karaki provokáció, mire a kínai Ladyt megkorbácsolják, Shik-Liad kelet felé fordul és üvölt, óriásilag nagy folyó, óriásilag nagy erdő, make the sun rise, négy hadosztály hadfelszerelés eladó, Nizs és Laban egymás mellett gyalogolnak, és Marsall időnkint vakkant, és elöl rohannak a Diurdalin testvérek, karjukban Una Tymphfel, de Earn máris eléri őket, és az egyik hátába szúr, mire Zatvorodverázsnyikov felesége odamegy, megjelenik a két olasz csendőr a narancshéjjal, és azt mondják, Latsa kolostor, ki kell szállni –)

(unalom és rezignáció és apátia és ataraxia és engedni és engedni, anélkül hogy a dolog komoly áldozatba kerülne, lassan lemorzsolódni, semmi él, semmi konfliktus, félig letagadva, inkognitó, álarcban elbolondítva, fáradtan, álmosan, mindig tekintettel lenni, az egész olyan aprócska lesz, pseudoautonómia, jó előre mindent feladva, titkolt elégedetlenséggel, fojtott lázadásokkal, szomjasan, kiábrándulva, hiábavaló álmokkal, támolyogva, még az igazi szenvedéshez se jut el soha, az igazi örömről nem is szólva, félmegoldások, abbahagyott mondatok, rosszabb, mint a hazugság, elhallgatás, egymástól való félelem, a kényszer állandó tudata, fogság, nekibuzdulás, hogy most aztán, csend s fogcsikorgatás, félhomály, narkotikumok és pótörömök, látni, hogy mind így van, és a nők szenvedése, hiába, egyetlen csók nélkül, mert hitványságukat féltik, hogy elégnek, pedig csak a tűzben lehet élni, reszketnek, a holnap, a holnap, mindig ez a borzalom, hogy mi lesz, ugyanaz a langyos unalom és fals visszhang és fáradt várakozás, hitetlen tévelygés, nincs pillanat, nincs elhatározás, se jó, se rossz, csak laza derengés, aggodalom, lopott pillantások, megdermedő szenvedélyek és a félelem, hogy ebből bosszú lesz és irigység és könnyek és csendes kétségbeesés, még a külső hajrá jól jön, amibe magát fojtogatja, és szédülhet a forgatagban, ahol semmi sem történik, csak mindenki menteni akarja, aki menthetetlen, de a vészből önmaga helyett vak macskát, elszorult torokkal beszél arról, ami nem is volt igaz soha, álmodozik, hogy végre szólhasson, és némán elhalad a mellett, aki szomjazik, ha csak pillanatig is kigyúlna, de nem, szakad, és fogynak a percek, hiába őrzi, és rakja el dobozokba, eldugja, hogy megmaradjon, fogy és fogy a doboz, és kiürül, és a pillanat elpárolog, elérhetetlen távlatok, mi jobb? mi jobb? De a jót a két rossz között elejti, a pad alá gurul a sötétbe, hiába keresi, csak a keze lesz maszatos, feláll, azt mondja, nem találom, a garas elveszett, és a szegény elveszett garast eltemeti, szegény, sírjához mindennap kimegy, és gyászruhát ölt és könnyezik, szegény garas meghalt, szegény jó garas, szegény, az egyetlen volt, aki szeretett, a sírban nyugodna, de nem tud, mert elveszett a sötétben, a pad alá gurult, nincs, ó, gyászolni minden garast, és szemére hányja, hogy boldogságáról nem gondoskodik, pedig ő aztán megérdemelné, hiszen ő annyira, legalább tudná milyen, egyetlenegyszer ihatna, ha már nem tudja, legalább ne tudná, emlékszik? honnan? ki tudja? ne tudná, számára külön előjegyezve és fenntartva, nem érti, mikor nincs, és nem is lesz sohasohasoha, pont ő, aki annyira tudja, hogy ez a nincs a van, és hiába nincs, az egyetlen van, mindig távolabb és távolabb, és haza kéne menni)

(a tér megnyílik, a parton a Diana horgonyoz, a kormányhídon Yubainkan tengerészsapkában tiszteleg, a parton negyven óriás láda, Josiah Pen toporzékol, Munders Ecqutre vezényel, sortűz, a hajó kéményét ellőtték, a ládákban elcsomagolva Shik-Liad és a néger fiú és M-Ngo és a bandavezér és Zatvorodverázsnyikov felesége és Cullachi viaszfejjel és üvegszemmel, O'Flahan az egészet meg akarja venni, de Van Hoop kolompol, és Manouel atya megjelenik, hóna alatt az újsággal, Huisca Matador, a zeploták diadala a választásokon, mellette Barack, a garast keresi a földön, a hadianyag Bangkokba érkezett, a könyvtár megnyilt, Haram-Hammoid felolvasása a keresztény ember sétája a Himalájában Latsától Likiangig és vissza, zenekísérettel, Uvdtloriaq megszólal, a garas meghalt, nem támad fel sohasohasoha, csak a holnap, mindig melléje fekszik a sírba, mert ez a tilos és nem beszélni róla és félni és félni és az egészet a dobozba tenni és vigyázni és Shinny-Shinny levelet kap Grip őrmestertől, és felolvassa, dear friend, a szegénység itt óriási, az Amurhoz kell menni, a garas itt elgurult a sötétbe, nincsen se bab, sem piros öv, Trg pátriárka az urnát a Diurdalin testvérek kíséretében körülhordozza, és Farinnesi hercegnő a vízben elmerül, meghalt és hallgatni, és az éjszaka teheneit megfejik, és a sötétség tejét és inni, ott ül Remichun sejk és Vlad és az üveg brandy, mellette Quaheha, és komolyan így szól, kakopiknózis, mire Una Tymph megfésülködik, és a sarat lábujjai közül kikeféli, és azt mondja, most a térdemet, megjelenik Baabo és Suiz-Csa-Nepponu, az egyik oldalon a hiszkinek, C'Haol a másikon a csauszkinok Zuzuga vezetésével felvonulnak, és Ankor-Abz a szószékre lép, és a földön az összes fegyvereket megátkozza, mire Nizs és Laban csomagol, és indul a dél-amerikai gyémántbányákba, mert Tabbok aknavetőket szerzett be, és Zemenez kiabál, sorakozó, a dob megszólal, négy harminckor mindenki Calcuttában legyen, a Kali-templom felé vezető uton, a villanegyedben, a Sixpence bár mellett, ez Mike? az Michail? nem, ez nem Mike, ez nem Michail, ez sem nem Mike, sem nem Michail, hello, Mike, áj, áj Michail, ez Mike is meg Michail is, ez itt jön, az itt megy, hogyan, én vagyok ő, vagy ő én, aki én és én vagyok nem én és ő nem ő és)

Üljön le, kérem, üljön kényelmesen, már amennyire tud, vagy inkább menjünk? mindegy? szeretném magam kibeszélni, a találkozás meglepett, bevallom, de távolról sem annyira, mintha fél évvel ezelőtt találkoztunk volna –

Fél éve?

Nincs is annyi. Akkor én Calcuttában egy bizonyos Uvdtloriaq nevezetű eszkimó úrral találkoztam, aki engem önnel összetévesztett. A dolog eléggé megzavart. Akkor én már az ön létezéséről holtbiztos tudomást szereztem, és tudtam, van a földön egy Michail nevezetű férfi, aki szakasztott az én hasonmásom, vagy mondjuk, én vagyok az övé. Én most rendetlenül beszélek, meg vagyok lepve, sőt meg vagyok illetődve –

Értem. Én is –

Igen? Amikor én Mr. Uvdtloriaqkal találkoztam, tudtam, hogy ön él. Sőt azt is tudtam, ha én magamat elszánnám, önnel találkozhatnék. Nem kellene mást tennem, mint azt a helyet, ahol a találkozás történt, figyelemmel kísérni. Mert önnek ott, azon a helyen, néhány nap vagy esetleg néhány hét leforgásán belül feltétlenül meg kellett jelennie. Ez biztos. Azt hiszem, ez tényleg meg is történt. Calcuttában volt ez, a Kali-templom felé vezető úton, a villanegyedben, a platánfasorban, a Sixpence bártól alig ötvenlépésnyire, délután négy harminckor –

Azon a helyen, szólt Michail, és abban a napszakban én Mr. Meliussal találkoztam –

Mike felkiált. Remek. Ön ugyanott Meliussal találkozott, minden valószínűség szerint pont olyan groteszk helyzetben. Milyen napon?

Elutazásom előtt négy nappal, tehát szeptember hetedikén –

Az eltolódás elég nagy. Mr. Uvdtloriaqkal én május huszonhatodikán találkoztam. A különbség három és fél hónap. Szabálytalan –

Mr. Melius engem önnel összetévesztett. Valami Dianáról beszélt, nyolcvanhatezer dollárt akart adni, és meghívott Új-Guineába fejvadászatra –

Diana az én jachtom volt, amit ő biztosan eladott –

Én ezer dollárt elfogadtam, ő pedig valamiért megneheztelt –

Sajnálom, hogy Melius humortalannak bizonyult –

Meg akart győzni, hogy mi Nápolyban találkoztunk –

A narancshéjról beszélt –

Többször –

A bélyegzőkről –

Nem emlékszem. Azt mondta, én őt falhoz akarom állítani –

Uvdtloriaqkal én is így jártam. A tajgát és Mongolországot elbeszélte, sajnos nyelve miatt ebből igen keveset értettem. Nem voltam képes lebeszélni arról, hogy engem az ő Michail barátjának tartson. Azt hiszem, ebben a dologban a rendezés rossz volt –

Nem értem –

Úgy gondolom, hogy hibás rendezés. Uvdtloriaq az ön sorsvonalához tartozik, tehát vele önnek kellett volna találkozni, Melius az én sorsvonalamba, tehát vele nekem kellett volna találkozni. Mondom, rendezési hiba volt, az egyik sorsba tartozó figura a másikba átcsúszott, azt merném mondani, rövidzárlat keletkezett, az egyik dráma szereplője váratlanul a másik drámában megjelent, rendkívüli meglepetést keltett, és az egésznek értelme csaknem felborult. Én ezt a magam részéről távolról sem tartom olyan botrányosnak, mint esetleg nálam ostobább ember tartaná, sőt én ebben humort látok, és láttam már akkor is, és méltányolni tudtam, mert én a humorra rendkívül érzékeny vagyok. Lehet, hogy ez részemről túlzás. Könnyen lehet, hogy félrefogásról van szó. Talán ügyetlenségről. A munka nem precíz. Ezt én az egész vonalon tapasztalom, néha sért, de többször szórakoztat. A munka, mondom, nem precíz. Tehetséges regényíró ilyen hibát nem követett volna el. Azok az erők, melyek sorsunkat intézik, úgy látszik, nem elég tehetségesek. Ilyen hiba gyakoribb, mint hinni lehetne. A mi esetünk persze kirívó, mert maga az eset is az. Viszont azt is fel kell tételezni, hogy szándékos volt, akkor viszont nem tartom túl intelligensnek. Miért ne találkozhattunk volna mindjárt mi ketten? Képzelje csak el! Egymásról semmit se tudunk, és akkor Calcutta villái között délután négy harminckor találkozunk. Így most már kevésbé izgalmas. Én már önről tudomást szereztem, ön is rólam, az elementáris meghökkenés lehetősége megszűnt. Én, mondjuk, e jelen találkozás külsőségeit nem találom kielégítőeknek. Másképpen csináltam volna, e pillanatban nem tudom, hogyan, de így nem. Az indiai gőzös Zanzibarban kiköt. Én a hajóval Alexandriába akarok utazni, hogy onnan Szíriába menjek, mert ott, úgy vélem, valami dolgom van. Amint a hajóra indulok, idegen urat látok kiszállni, valószínűleg a lompos várost akarja unalomból megtekinteni, és egy kicsit a szárazföldön járkálni. Az idegen úr Michail, igen, mindjárt felismerem, ez Mr. Uvdtloriaq Michailja. Ön hisz a gondviselésben, és tudja, hogy életünk minden mozzanatának magasabb értelme van. Lehet, én is hiszek benne, még nem volt alkalmam ezen tépelődni, általában igen keveset szoktam tépelődéssel foglalkozni –

Én önt már öt és fél éve ismerem, szólt Michail, és egyszer, azt hiszem, láttam –

Érdekes –

Mongolországban fiatal barátom, akinek természetfölötti képessége –

Clairvoyance –

Igen. Mindjárt ismeretségünk legelső napján sorsomba nézett, és azt mondta, hogy az én tükörképem is a földön jár. Ugyanaz az ember, aki én vagyok, csak a másik felem. Azt beszélte, hogy magas hegyek között él, nagy kővárosban, igen hosszú termetű barátja van, azzal idegen nyelven beszél, és sötét bőrű leányt szenvedélyesen szeret –

Pontos. Mandarruban voltam, öt és fél éve, a hosszú ember Josiah Pen, a leány Ainyu. Szóval ön rólam tudott –

Tudtam, de önre nem sokat gondoltam. Nem volt nekem valóság. Egyszer minden valószínűség szerint láttam –

Kolosszális –

A Hn-pcs fővárosban, a békekötéskor, a Rll-bll ünnepen –

Ott voltam –

Van Hooppal együtt nagy sötétvörös gépkocsiban a nép közé pénzt szórt –

Egyezik –

Az egyik pénzdarabbal orron talált. A koldusok között álltam –

Szóval ön látott is. Óriási. Mondja, milyen voltam? Nevetséges? El tudom képzelni. Az ön szempontjából –

Fel sem eszméltem –

A kocsi gyorsan haladt –

Igen, és –

Értem. Én, megvallom, önről semmit se tudtam. Csak az Uvdtloriaq-kalandból kombináltam. Biztos voltam benne, hogy találkozunk. Nem ma. Én ma önnel nem is szerettem volna találkozni, és ez a véletlen engem nem elégít ki. Képzelje, mondjuk Sanghajban az ópiumszalonban, lefekszem, felébredek, ön ott van mellettem, egymásra nézünk. Vagy mondjuk valamilyen feszült alkalommal, fegyverrel kezünkben. Tökéletes lett volna. De azt is elfogadtam volna, ha a hajóra felszállok, és éjjel nagy vihar, én a fedélzeten sétálok. Szenvedélyem, ha vihar van, a fedélzeten járkálni, különösen éjszaka. A töksötétben az egyik sarokban ott áll ön. Cigarettája ég, én odalépek, és tüzet kérek. Nem lett volna szebb? Ó, ön Michail? Ön Mike. Őrületes, hogy ilyen pazar külsőségek között találkozunk. Shakespeare így rendezte volna. Vagy mondjuk a Hn-pcs fővárosban is. Izgalmas lett volna. Van Hoop nagyon tudta volna méltányolni. Ön ismerte Van Hoopot?

Engem Trg pátriárka országában elfogtak és besoroztak, és a Dd-hegység alatt megsebesültem. Én őt ott többször láttam, de nem beszéltem vele.

Látja, mondom, hogy a munka nem precíz. Ha a dolgot én csináltam volna, ezt a poént nem hagytam volna ki. Micsoda megrökönyödés! Képzelje, Van Hoop nekem jó barátom, Trg pátriárka serege fölött szemlét tart, egyszerre ott találja Mike Winemaster hasonmását. Pokoli helyzet. Mike, kiált, hát ön hogyan kerül ide? Mire ön rezerváltan válaszol, I am sorry, nem ismerem önt. Hagyjuk, kiált Van Hoop, az ön humora nagyobb, mint képzeltem, jöjjön, hadd öleljem meg. Ön merev arcot vág, Van Hoop hahotázik, Hny hercegnőnek az egészet elbeszéli, ez az úr itt Mike, álruhában, a legszellemesebb ember, akivel valaha is találkozott. Ön továbbra is tartózkodó magatartást tanúsít, mire Van Hoop nevetőgörcsöt kap. Ön Van Hoopot nem tudta volna lerázni. Tejben-vajban fürösztötte volna, és óriási módon mulatott volna. Majd meglátjuk, hogy ön valóban Mike, vagy sem. Magával hozta volna a Rll-bll ünnepekre. Őrületes, ez a Mike az ördög maga, képes önmagát megduplázni, hogy a világot az orránál fogva vezesse. Most melyik az igazi? A develish man! Tökhülyévé tett! Nem tudom, melyik az igazi Mike. Ó, ezt igazán nem hagytam volna ki. A sors erői idióták. Fantáziátlanság. Higgye el, ha arra gondolok, hogy életünk milyen kontár erők kezében van, egészen szomorú vagyok. Ön nincs így?

Erre én nem is gondolok –

Amióta önről tudomást szereztem, ön az egyetlen ember, aki engem komolyan érdekel. Azt hiszem olyan szentféle, nem egészen, de nagyon szeretne szent lenni, úgy értem, tiszta lenni és a jót cselekedni és nagyon sok emberen segíteni, sőt ha lehet, a világot egy kicsit meg is váltani. Szentjelölt, ahogy én bohóc vagyok, és szeretek komédiázni. Ön engem vonz. Nem, mert ellentét. Azt hiszem, nem is vagyunk ellentétek, még csak ki sem egészítjük egymást. Ez ilyen összetétel: a szent és a bolond együtt. Nekem ez nagyon izgalmas. Úgy össze vagyunk hányva és találomra borotvával kettészelve, kicsit önkényesen, nem, még ez is sok, mondjuk művésziesen. Logikátlanul? Nem. Mondjuk művészi logikával. Ez a logika nem a mindenkire egyaránt érvényes és általános törvényeket, hanem az egyetlen és egyszeri eseteket keresi. Az mondja: a nagy általánosban ilyen is van, sőt a nagy általános csupa ilyen egyetlen és meg nem ismétlődő egyszeri eset. Furcsa? Tényleg az, de tehetünk valamit ellene? Az áldóját, az ember csak fejét ingatja. Tiszta merő bolondság. Cirkusz. Tudja, én komisz nem vagyok. Legalábbis nem vettem észre. Túlságosan bohóc vagyok hozzá. Azt hiszem, ön kegyetlenebb és aljasabb ember. Én ehhez, mint a nagy bűnökhöz, túl könnyű vagyok. Én valami grandiózus gazságot el se tudnék követni. Nem érdekelne. Ön inkább. Azt hiszem, ön azt is megtenné, hogy az emberiséget a mészárszékre vigye, mert nem akar megtérni. Én erre alig lennék képes. Valami elemi respektus van bennem minden ember iránt, és azt hiszem, ez nemcsak hipokrízis. De végül is nem nagyon érdekelnek. Talán ezért olyan könnyű respektálni őket. A többség határtalanul jelentéktelen. Érdekes ember igen kevés van. Tartósan érdekes embert nem ismerek. Csak egyetlen lénnyel találkoztam, aki tökéletesen elragadott, nő volt, indián nő, sajnos nem volt alkalmam ellenőrizni, hogy a vele való hosszabb együttélés reám milyen benyomást tesz, mert elhagytam, és eszem ágában sincs újra megkeresni. Lehet, nem is sajnálom. A seb még érzékeny, de a sebet az elképzelhetetlenül szenvedélyes szerelem, a boldogság, az esztelen gyönyör és a nő példátlan szépsége ütötte igen mélyen. Még mindig fáj. De azt hiszem, már nem lennék képes őt úgy szeretni, mint akkor. Epizód. Eddig minden epizód volt, kicsit összefüggéstelen kalandok. Önnél valószínűleg minden szorosan összefügg. Ön az egyetlen ember, aki nekem nem epizód. Mikor az ön sorsával Uvdtloriaq révén összefüggésbe jutottam, napokig annak az ösztönzésnek hatása alatt álltam, hogy önt megkeresem. Én most önnek indítványt teszek. Mi ketten, ettől a perctől fogva többé ne váljunk el, hanem éljünk együtt. Nem elhamarkodott rokonszenv megnyilvánulása, hanem határozott óhajom. Általában nem vagyok elhamarkodott ember, inkább higgadt. E tulajdonságomért már többen dicsértek, és én egy kicsit büszke is vagyok rá, ha nem is veszem szívemre. Én önt komolyabban veszem, mint önmagamat. Hajlandó vagyok szolgálni intelligenciámmal, amely önben nem erős, humorommal, amely önből hiányzik, rugalmasságommal, amelyet ön nem ismer, mert ön inkább mafla és melankolikus, aki számomra külön izgalom. Énbennem túl sok a levegő és a tűz. Én igen spirituális vagyok. Nekem üdvösségproblémáim nincsenek. Ön csupa föld és víz. Hallatlanul nehéz. Nagyon szeretne Isten lenni, mint ahogy a sötétség nagyon szeretne fény lenni. Engem ilyesmi nem érdekel, mert amúgy is mindig égek és repülök. Önnek nagy szüksége van rám, ahogy nekem is nagy szükségem van önre. Azt hiszem, egyetlen nagy szenvedélyem, az indián nő azért volt olyan feneketlen, mert ő kőből volt, és az én túl szellemi lényemnek arra a kemény és masszív anyagra volt szüksége. Ön inkább sár, de ez még érdekesebb. Egészen formátlan. Csak az én tüzemmel tud magából alakot égétni. Látja, milyen hévvel kínálkozom. Ön föld és víz, nedves anyag, amiből az első embert gyúrták, én vagyok a tüzes lélegzet, amit ebbe az anyagba lehelnek. Egész genezis. Csak ketten vagyunk egész ember. Majd gondoskodom arról, hogy magunkat jól érezzük. Mértéken felül szeretek nevetni. Lélekjelenlétemet nem egykönnyen vesztem el. Szenvedélyeim nincsenek. Ön csupa szenvedély. Kettőnk egyensúlyát biztosítom. Én az úgynevezett világgal nem sokat törődöm, engem szegénység, szenvedés, alacsony sors, veszteség nem ejt kétségbe. Ön nyugodtan foglalkozhat üdvösségével, főként mások üdvösségével, tudom, ez önnek legfőbb szenvedélye. Nem tartja különösnek, hogy ön, a nehéz földi ember az ekkléziaszta, és én, a spirituális olyan világias vagyok? Az imént rendezési hibáról beszéltem, s arról, hogy sorsunk intézőerőit nem tartom túl intelligenseknek. Azt hiszem, különösebb értelem tulajdonságaink elosztásában sem nyilatkozik meg. Még ízlés sem. Ezt én másképpen csináltam volna. Ne tartsa sértőnek, sőt kérem, ne tartsa blaszfémiának, én ilyesmit állandóan kimondok, mert értelmem erejét semmiféle viszonylatban nem vagyok hajlandó leállítani, sőt én tudom, ennek az intelligenciának szerepe a leghomályosabb sarkokba is belevilágítani, éspedig félelem nélkül. A szellem mindent felkutat, még Isten örvényeit is, mondja Pál. Biztosan olvasta. Ez nálam még csak nem is morális, inkább egészségi kérdés. Mindig az utolsó pontig megyek. Most beszéltem. Kérem, válaszoljon –

Michail az ablakon kinéz. Kikötő. Felfordulás. Arab közeledik. Remichun sejk? Mindegy. Különös. Az asztalra könyököl, és kávéscsészéjébe néz. (Ha valamin erősen gondolkozik, fejét meg kell támasztania.)

Tud ön valamit Antennisről?

Antennis? kérdezi Mike igen lassan.

Tibetben, Yubainkannal beszéltem –

Szünet.

Majd az egészet elmondom. Yubainkan azt mondta, hogy Antennis –

Mike most megrezzen. Várjon, szól halkan. Szemét behunyja. Igen. Köszönöm. Erősen Michailra néz. Most megértettem –

Megismerte?

Úgy látszik, én őt mindig –

Látta?

Még nem, de jelenlétéről tudok, és –

Én is úgy vagyok –

Megértettem –

Michail felnéz. Azt gondoltam, ha az ő nevét kimondom, azonnal ki kell derülni –

Igen, szólt Mike. Én félóráig egyfolytában hadartam –

Jól beszélt –

Túl jól beszélek. Ön egyetlen szóval válaszolt. Ítélje meg, mi több, az én szónoklatom vagy –

Ön nem tudhatta –

Persze. De éppen ezért nem tudhattam –

Ön nekem mindent el fog beszélni –

Természetesen. A párhuzamos eseményeket össze fogjuk hasonlítani. Fel akarja majd ön ezt a dupla tapasztalatot valamire használni? Ilyesmi elég ritka és –

Michail megint hallgat. Nekem, szól, egyelőre nincs célom. Sőt szeretném megtudni, mit is kellene tenni –

Antennis –

Meg fogja mondani?

Azt hiszem, csak ő tudja –

Michail fejét ismét megtámasztja. Szerelmes ön Antennisbe?

Igen, válaszol Mike.

Michail mosolyog. Most jó, szól és fellélegzik.

Szünet.

Ön, mondja Mike, most egyenesen haza akar menni?

Nem akarok, de azt hiszem, ez a leghelyesebb. Három gyermek, Gergely, Máté, Jusztin, már nagy fiúk. Különös, hogy ez most, hétévi távollét után, hirtelen eszembe jut. Előbb is jöhettem volna, de ritkán gondoltam rájuk. Nem kívánkoztam haza –

Mike hallgat. Nekem, szól, mindegy. Úgy rendezkedtem be, hogy az árokban is jól érezzem magam –

Michail bólint. Persze, szól aztán. A szent. Mereven Mike-ra néz.

Mike elbámul. Szent?

Igen. Különös. A különös éppen ez. Én most hét évig kerestem, és kit kerestem? Kitalálja? Önt. Ön nem keresett, és megtalált engem. Én megtaláltam a szentet, ön megtalálta a bolondot. Ez a különös. A látszat szerint a bolond ön, és a szent én vagyok. De ez nem igaz. Mi ketten azonosítottuk magunkat egymással. Végeredményben azt hiszem, a kettő egy. Mint ahogy végül is minden egy. De a bolond én vagyok, és bolondság olyasvalakit megtalálni, mint amilyen én vagyok. Nehogy tőlem valami mást várjon. Amióta a háborúban elfogtak, sorozatosan mindenütt kudarc ért. Nem értettem. Most rájöttem, miért. Bolond, aki önmagát úgy meg akarja találni, hogy megfoghassa, és alkalomadtán le is fényképeztesse, és önmaga képét zsebében hordja, és időnkint előszedje. Ön emlékszik Bormester Virgilre. Én sokáig azt hittem, hogy ő az én apám. Tudja, mikor jöttem rá, hogy nem az? Most. Hirtelen megértettem, mi történt, amikor hét évvel ezelőtt Herstal Raimunddal találkoztam. Bormester Virgil bolond. Én is bolond vagyok. Hét évig kerestem. Amit találtam, az valamiképpen mindig én voltam, karikatúrában, vagyis ténylegesen. Tjuzemkij és Baabo és Karipa és Yubainkan és Manouel és Curabanhe. A tükörkép mindig megjelent. De most megjelent az igazi tükör. Akkor mindig megrémültem és elfutottam. Most meg vagyok nyugodva. Ön hét évig egyik bolondságot a másik után csinálta, esze ágában sem volt keresni. Ön rendkívüli tisztességgel élt, és hogy az egészet annyira megunta, nem az ön hibája. Ez az egész itt tényleg unalmas. Mást kell csinálni –

Mit?

Egyelőre hazamenni. A legkülönösebb az, hogy ön nem keresett, és megtalálta nekem Ainyut, és én megtaláltam önnek Antennist –

Nem értem –

Világos. Yubainkan tévedett. Azt hiszem, ezt már akkor is tudtam. Azt hitte, hogy önnel beszél. Ő bennünket összetévesztett –

Hogyan, kiált Mike, ön azt hiszi –

Biztos –

Mike az asztalra könyököl. Most, szól, fejemet nekem is meg kell támasztanom –

Szünet.

Antennisre vigyázzon. Ha vele gyermeket nemz, önmagát nemzi egy következő életre –

A hajó tülköl.

Michail feláll és int.

Mike ül, és fejét támasztja.

A hajó, szól Michail.

Mike lassan fölkel. Ittas vagyok, szól.

Michail nevet. Négy nap Alexandria, két nap Genua, másfél nap vonat, hét és fél nap alatt otthon vagyunk. Mit gondol, az öreg Herstal él még?

GONG

Önmagán túltett, mondom Bormesternek.

Nem értem, szól ő.

Végre sikerült olyan részt elbeszélnie, válaszolom, amelyben a hőst egyetlenegyszer sem lépteti fel, meg se szólaltatja, róla nem is beszélnek –

Bormester egyenesen szemembe néz. Most, szól, még kevésbé értem. Kiről beszél?

Bezbekről, a kurdról –

Kurd? Bezbek ? Nem magyarázná meg?

Amikor ön elkezdett beszélni olaszokról, dánokról, amerikaiakról, eszkimókról, mordvinokról, aztán folytatta abesszinekkel és máltaiakkal és patagónokkal –

Akkor?

Én mindjárt tudtam, hogy a népünnep egyetlen ember elrejtése kedvéért történik. Mert kérem, ön beszélhetett volna még görögökről és tuaregekről és –

Mi van ezzel a kurddal? Bezbeknek hívják? Kicsoda ez az ember?

A hős, mint mondom –

Inkább elismerem, szólt Bormester. Belemegyek, hogy mindazt megtette és nem tette, amit csak kíván, csak hallgasson. Egyébként, amit mondtam, a valóságnak megfelelt. A világháború a földet a feje tetejére állította, és ténylegesen lappok és törökök és jávaiak, azt mondhatnám, a háború volt az az esemény, amelynek jegyében a föld népei először álltak szemtől szemben, mondjuk így, ez volt az első ökumenikus világtörténeti esemény –

Óvatosan fogalmaz, mondom erre én.

Szándékosan teszem. Tudja, folytatta Bormeseter egy idő múlva, akkor nekünk arról, hogy mi történt, sejtelmünk sem volt –

Az ön elbeszéléséből az üdvtörténeti helyzet teljes fel nem ismerése kiderül. Csak ma tudjuk, hogy 1918-ban senkinek eszébe se jutott békét kötni. Akárcsak mint 1945-ben. Az első világháború végét a másodikra való szenvedélyes készülődés jellemezte. Ezt akkor pacifizmusnak hívták. Tudja, hogy mi volt akkor a világ legolvasottabb könyve? Kant: Az örök békéről. Mr. Pennek igaza volt, hogy ezt a művet is, mint a többit, klozettpapírrá tették. A filozófia helyébe a sajtó lépett. A szemtelenség az, hogy ezek után még mindnyájan csodálkoztak. Meg tudná magyarázni, miért?

Tüstént, felel Bormester, és fejével többször int. Én már ezt akkor tudtam, amikor Munders Ecqutre vendége voltam, illetve, amikor a hiszkinek és a csauszkinok komédiáját láttam. Van Hoop a következőképpen mondaná: a háború az emberiséget annyi különleges és ritka gyönyörrel, oly pompás borzalmakkal, végül is az élet oly intenzitásával ismertette meg, hogy erről a földön senki sem volt hajlandó többé lemondani. A második világháború az intenzitást természetesen megsokszorozta. Az első világháború nagy szenzációja a pergőtűz és a tanktámadás volt. A második a villámháborúval kezdődött, a városok ellen intézett szőnyegbombázással folytatódott, és az atombombával fejeződött be. Fontos melléktermékei a koncentrációs tábor, a partizánháború, végül a milliós városoknak mint csataközpontoknak alkalmazása. A háború gyönyöre most már a polgári lakosság egészét érintette. Kitűnő előjelek a harmadik háborúra –

A nagy népek, folytatná Van Hoop, vagy az olyan országok, amelyeknek fekvése szerencsés, a háború minden örömében csaknem korlátlanul részesültek. Tűzvészek, romok, pincében való koplalás az éhhalál küszöbén, hullahegyek, ragály, gyilkosság egy kenyérhéjért, emberevés, fajtalanság, rablás. A következő háború feladata, hogy kisebb népeket vagy olyan országokat, amelyeknek a földrajzi helyzete kedvezőtlen, ezektől az örömöktől nem szabad megfosztani.

A dolgokat, úgy látszik, még mindig kontárok intézik. Az első háborúról nem beszélek. Ki csinálta? Az olyan unalmas bácsikák, mint amilyen Herstal Raimund volt, egy kicsit korrupt, egy kicsit joviális, de. Csupa előítélet. Ez az ember még a háború folyamán eltűnt.

Senki se vette észre a nagy felfordulásban, de nem is sajnálta. A Van Hoop-típus lépett előtérbe, akinek másik oldala, természetesen, Yubaánkan. Van Hoop és Yubainkan egymáshoz úgy viszonylik, mint Mike és Michail. Azt hiszem, pontosan abban az időben, 1921-22, amikor Mike és Michail találkozott, a föld több pontján egyszerre az egybeolvadás megtörtént. Az első diktátorok felléptek. Az új ember az úgynevezett idomító. A cirkuszigazgató a kötélen korbácsával sok száz millió embert egyszerre ugrat át, idomításában azonban a legfontosabb, hogy saját találmányú kenyőcsének használatát kötelezővé tudja tenni. Van Hoop még romantikus volt, amikor azt mondta, hogy az elsődleges az üzem, vagyis a létezés alapvető tényei, falni, párzani, gyilkolná, gyászolni, és a kenyőcs arra való, hogy az üzemet karbantartsa. Ez a tétel fantazmának bizonyult. Az idomító nagy tanítása, hogy kezdetben vala a kenyőcs, és a kenyőcs az idomítónál vala, és a kenyőcs az idomító vala. Sorrendben és fontosságban minden egyebet megelőz. Abban az időben Yubainkan, a világuralmi becsvágy még a kolostori zárkában Samadhiban ült, és Van Hoop a kenyőcsön még hahotázott, és Munders Ecqutre a mágikus excrementummal a legsötétebb Afrikában komikus volt, mint a hiszkin–csauszkin viszály, Mandarru meghódítása hat hét alatt a modern élettechnika eszközeivel és a szögekkel kivert asztal és a megnyúzott emberek és a levágott hímvessző. És akkor még regény volt, egyszeri és kivételes eset –

Ön ebben a helyzetben kettős magatartást vett fel –

Kénytelen voltam, mert eggyel nem bírtam. Mindjárt meg is mondom, miért. Emlékszik a Kordillerák-dialógusra? Mit gondol, mi az ellenpont?

Természetesen Manouel atya beszéde a Himalájában. A két hegyi beszéd –

Jeles. Az egyik oldalon a Melius–Pen–Van Hoop, a másikon a Karipa–Yubainkan–Manouel trió. Kérdés: Ha a világháború után az egész föld nem csinál egyebet, mint eszeveszetten a másodikra készülődik, mi a teendő? Mike a Kordillerákon megmagyarázza, hogy az élettechnikát kell fejleszteni. Ha mindenki úgy fog élni, mint Melius és Josiah Pen, a háború megbukott. Miért? Mert mint hülyeséget kiröhögik. A Himalája-beszélgetés pedig kimondja, hogy az összes doktrínákat (kenyőcsöket) a tűzbe kell dobni. Ha nincs kenyőcs, nincs háború. A háborúhoz tudvalevőleg három dolog kell (ez a Montecuccoli idióta volt!), éspedig kenyőcs és kenyőcs és kenyőcs. Mike a humor oldalán áll (éppen ezért ő a szent), Michail a szentség oldalán (éppen ezért ő az arlequin). Vagyis fordítva, de hiszen érti. Ezek szerint Mike–Michail a második világháborúra eszeveszetten készülődő emberiségből, lesz, ami lesz, ezennel tisztelettel kilép. Kijelenti a kilépést?

Természetesen Antennis –

Bravó, ön mindent tud. Persze átmenetileg Mike kénytelen mint idomító fellépni és a háborút megrendezni. A humor itt az, hogy a Mike által rendezett háborúban Michail megsebesül. Még csak az kellett volna, hogy meghaljon, mi az ördögöt csináltam volna? Ezután már csak a Munders Ecqutre-kaland a lényeges, vagyis a kakotheozis, a szarnak, mint a legfőbb kormányzati elvnek a történetbe való bevonulása. A mágikus excrementum és a kenyőcs végül is egy. Munders Ecqutre, az idomító, ezt persze nem tudja. Paradigmatikus alakja minden háború után fellépő idomítónak. A hitetlen. Humor és szentség nélkül való ember, Mike–Michail teljes ellentéte. Mert jegyezze meg jól, az idomítót mindig hitetlenségéről ismeri fel. Arról, hogy a szart szent olajnak tartja, a szent olajat pedig szarnak. Ha ez az idomító uralomra jut, nagy és hosszú vész lesz –

Azt kérdezem öntől, mondom én, ez a Munders Ecqutre tisztában volt –

Egyáltalán nem, válaszolt Bormester, nem volt az, kérem, tisztában semmivel. Legkevésbé azzal, amit ön kérdezni óhajt. Mert az az ember, aki a szellem szent olaját a szartól nem tudja megkülönböztetni, az nem tudja megkülönböztetni a bálványt és az Istent. Ez a hitetlenség. Mike–Michail egész erőfeszítése arra irányul, hogy önmagát abból a csapdából, amelybe az emberiség a háború után került, kihúzza. Ő, kérem, egészen jól tudta, mit jelent benne maradni, ő, kérem, a különbséget az Isten és a szellem szent olaja között egyrészről, a másik részről a mágikus excrementum, a kenyőcs, a fétis, a bálvány (később világnézetnek hívták) között nagyon jól tudta. Michail megborzadt, menekült, és segítséget keresett, de nem talált. Mike humortalannak találta és unta. Amint látja, Bormester Mihály egészen jól fejlődik, a lényeges dolgokra sorra rájön. Szerencséje is van, mert értelmes fiú. Persze az az állandó veszély fennáll, hogy Mike Josiah Pen lesz (vagabundus), Michail pedig Curabanhe atya (hittérítő). A zanzibari találkozás azonban őket ettől a bajtól is megszabadította. Most, miután a földet felmérte, a mélybe fúrni –

Nem, mondom én, ezt nem engedhetem. Ön a következő részbe akar kezdeni –

Magától értetődik. A hős a jelent egész terjedelmében átvilágította, most a huszadik század első felében élő embert geologizálni fogja, összes meglévő életeit tisztázni, a sorscsírákat felszámolni, hogy végül is azzal, amit emberi létezésnek hívnak –

Ismét mondom, hogy nem engedem. Egész sereg kérdésem van, sőt megjegyzésem és kifogásom és –

Bormester fejét rázta. Megint agyon fog beszélni –

Bormester Mihály tulajdonképpen már házasságában is megkettőzötten szerepel. Az egyik Misike, aki ott van (és hazudik), a másik az arkangyal, aki igazat mond (de könnyű neki), mert játékon kívül áll. Nézetem szerint ez az új század leglényegesebb életrendi újítása. A háborúban ez a dupla életmód és magatartás áttört és realizálódott. A két tudat itt mint két önálló egzisztencia lép fel. Semmi sem lenne ostobább, mint Mike-ot és Michailt kettős énnek felfogni. Miért? Mert az emberi létezés a huszadik században oly mértékben felduzzadt (differenciálódott), hogy egyetlen emberi én (tudat) számára érthetetlen (integrálhatatlan) lett. Ezért a huszadik század emberének jellegzetes magatartása a szkizotimia. Szándékosan mondom így. Mert pathologiáról szó sincs. Abnormitásnak (betegségnek) felfogni hiba. Ez nem tudathasadás, legfeljebb az olyan emberek számára, akik megduplázódásuktól megrémülnek (a humorban azt nem tudják feloldani), és bele kell őrülniök (ezek a szkizofrének).

Azt kérdezi, hogy ezt az üdvtörténeti helyzetet mi teremtette? Az események elképzelhetetlen bonyolódása? A tapasztalatok megsokszorozódása? Az éneken belül, mondjuk, az életerők hirtelen felhalmozódása? Vagy, ami a legtermészetesebb, a létezés primordiális duplaságának felismerése? Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, de azt hiszem, hogy a legutóbbi. Biztos, hogy aki lényegesen a huszadik században él, az kettősen él, aki szimplán él, lemaradottnak tekinthető (ezek az 1914 előtti arcok).

Mike és Michail egyelőre egymással zárójelviszonyban vannak. Mike Michail, Michail pedig Mike zárójelében tartózkodik, amíg a zárójel Zanzibarban megnyelik. Matematikailag ez a beszorzás pillanata. Reálisan csakis ettől a pillanattól kezdve lehet meghatványozott emberről (létezésről) beszélni. Én ezt nagyon jól értem. Ez a hős életében az ötödik hatvány.

Az első: Abihail (ó, Abihail) –

a második : Améline (ön jó) –

a harmadik: Angela (ön nem jó) –

a negyedik : Ainyu (csak egy van) –

az ötödik: Antennis (az arkangyal) –

Igen, én ezeket az A betűket nagyon komolyan veszem. Ha az ön leplezetlen nőimádatát nem is vagyok hajlandó akceptálni.

Most a nagy kérdést fölteszem: mit jelent a kettős tudattal (dupla énnel és a középen az angyallal, mint a középponttal) való létezés? Mindjárt válaszolok. Ez a létezés azt jelenti, hogy az embernek a huszadik században, abból a csávából, amelyben Don Quijote és Hamlet és Tristram Shandy és Miskin herceg éltek, sikerült kimásznia. Ezek az emberek dupla énnel éltek ugyan, mert nincs jellegzetesebb kettősség, mint éppen Don Quijotéé vagy Hamleté, de két énjüket nem tudták egyenértékűen keresztülvinni. Mondjuk úgy, hogy saját másodfokú, két ismeretlennel bíró egyenletüket nem tudták megoldani. Azt mondom önnek, nincsen szükségesebb rossz, mint a pszichológia. Don Quijote és Hamlet szétesett. Éppen ezért létezésük nem is kettős volt (két ismeretlennel, hanem "a kettő között", mindig a kettő között), to be or not to be, – Kierkegaard : Vagy – Vagy. Don Quijote és Hamlet patholog maradt (szkizofrén). Kettősségét nem tudta realizálni, ezért tulajdonképpen létezésen kívül maradt, és komikussá kellett válnia. Hamlet például második tudatát mindvégig zárójelben tartotta, és csak mint őrültet tudta asszimilálni. Ezért kellett hogy megbukjék. Mi az új században megtanultuk az őrületet, mint a normális létezés bázisát felismerni, s ezzel számunkra a Hamlet féle életmegoldás jelentősége megszűnt. Persze helyzetünk igazán könnyű volt. Azt a létezést, amelyet magunkon kívül és magunkon belül is tapasztalni kénytelenek voltunk, egészséges értelemmel már nem is lehetett nem őrületnek tartani. Bennünket arra, hogy az emberi lét delíriumát megértsük, kívülről és belülről egyaránt kényszerítettek. Ezt ön az előbbi részekben alaposan kifejtette. Ezt a tömény őrületet azok az események evidenssé tették, amelyek attól a pillanattól kezdve zajlottak le, hogy a vöröshajú segédfogalmazó önmaga keresésére indult. Aki ezek után abban, hogy ez itt körülöttünk és bennünk nem delírium, és ez a delírium nem valamely kulmináció előtt áll, kételkedik, a játékon kívül áll, s azt legjobb figyelmen kívül hagyni.

A zanzibari találkozás számomra az egyetlen lehetséges visszavonhatatlan léthelyezkedés. Azt jelenti, hogy a létezés szakrális bolondság. Aki életét nem radikális őrületként éli, vagyis ezen nem nevet, vagyis akinek ez itt nem kaland és kísérlet és rögtönzés és játék és ima és varázslat (humor és misztérium), az bukottnak tekintendő. Mi ennek a szakrális bolondságnak visszavonhatatlan léthelyezkedése? Manouel atya kimondta, mikor az asszonyról beszélt, aki a drága kenetet az úr fejére öntötte. Én az Evangéliumra most nem vallásos illúziókkal hivatkozom, hanem úgy idézem, mint a világon messze a többi fölött a legintelligensebb könyvet. A kenet kiöntése a szent őrület elemi megnyilatkozása, ez a teljesen haszontalan létmozdulat, amelyről tüstént kiderül, hogy az egyetlen értelmes. A bolondság, amelyről kiderül, hogy szent.

A szent és a bolond, Michail és Mike, az aszkéta és az arlequin, a középen az Angyallal –

Tüneményes, kiáltott Bormester.

Most következik –

Meddig tart? kérdezte Bormester.

Amit mondani kívánok, az van olyan lényeges, mint amit eddig –

Nem vonom kétségbe, mégis –

A dupla ember és az idomító viszonyáról akarok beszélni. Meg kell állapítanom, hogy az államhatalom (az idomító) ettől az új helyzettől, elképzelheti, mennyire meg volt ijedve. Az idomító, aki az első háború után tényleg pontosan akkor lépett fel, amikor Mike és Michail Zanzibarban találkozott, mondom, az idomító annyira megijedt, hogy az emberiség előtt a dupla tudatú létet részint kompromittálni akarta, részint pedig számára azt a legszigorúbban betiltotta. Hogy miért? Egyszerű. A megkettőződött emberen hatalmat gyakorolni teljesen lehetetlen. Már Don Quijotén és Hamleten is rendkívül nehéz volt. De őket még föl lehetett tüntetni úgy, hogy ők az "időszerűtlenek", sőt az "idealisták", sőt a "szellemben koldusok". (Persze azóta kiderült, hogy a "szellemben koldusnak" lenni annyi, mint a kenetet az úrfejére kiönteni!) Most azonban a kettős ember először is rendelkezik a Melius–Pen–Van Hoop féle fejlett élettechnikával, másodszor is rendelkezik a Karipa–Yubainkan–Manouelféle mélységgel (a kettő együtt definícióm szerint az abimális komédiás). Az idomító (az államhatalom) először is kijelentette, hogy ez az ember, mivel ez az ő kenyőcsének kizárólagos és egyszer s mindenkori jelentőségét nemcsak kétségbe vonta, hanem ki is nevette, ez az ember individualista, antiszociális, destruktív, közösségellenes, államellenes, vallástalan, moral insanity, patholog és amit akar. De az idomító (az államhatalom) ezenfelül, mivel a helyzet kényszerítette, a mindenfajta terrort ez ellen az ember ellen kénytelen volt életbe léptetni. Tudjuk, hogy igen nagy hatással, de a végeredményt tekintve tökéletesen hiába. A hatalom mindig csak az egyiket tudja megfogni, és mindig azt, aki jelentéktelenebb. A másik kisiklik. Amit én gondolok, az ellen senki sem tud védekezni, még az államfő, sőt még a rendőrminiszter sem. A húszas évektől kezdve állampolgárnak lenni az egyre szarabb kenyőcsök és a terror miatt mindig reménytelenebb lesz, de államférfinak lenni az élettechnika és a mélység (abimális komédiás) terjedése miatt még sokkal reménytelenebb. A dupa tudaton az egész eddigi államvezetés csődöt mond. Ez a huszadik század üdvtörténeti helyzetének kulcsa.

Engedelmével, szól Bormester, amit mond, az szemenszedett ostobaság –

Ha mondja, elhiszem, de –

Ön azt mondja, hogy állampolgárnak lenni reménytelen, de államférfinak lenni még reménytelenebb, mert a dupla tudatú létezés elterjedése folytán hatalmat gyakorolni lehetetlen –

Pontosan így mondtam –

Az én véleményem az ellenkező. Valódi közösség eddig nem volt, és ennek lehetősége éppen csak most nyílt meg. Nem tudom, nem késő –

Késő? Mire gondol? A világ végére?

Még ennél is súlyosabbra –

Értem. Folytassa –

Hatalmat gyakorolni? Hatalmat gyakorolni a régi módszerekkel ugyan még lehet, de tökéletesen céltalan. Az ilyen módszerrel államot ön nem alkot, legfeljebb –

Mandarrut –

Úgy van. Új hatalmi módszerek? Az idomító rémületére nincsenek. Fegyház, koncentrációs tábor, embernyúzás, kényszermunka, vagyis senki sem tud többet, mint amennyit Munders Ecqutre. Az államot régi formájában a szimpla tudatú emberek számára készítették. De a szimpla tudatú ember, kérem szépen, viszont a közösség számára tökéletesen alkalmatlan. Ez csak a néger. Csak a bennszülött. Ezek a hiszkinek és a csauszkinok. Ezek a karakik és a zeploták. Ez, kérem, a csürhe. Igazi közösség csak dupla tudatú emberekből lehetséges. Az új állam alapja az élettechnika kifejlesztése és az összes kenyőcsök likvidálása. A dupla tudatú ember számára a régi állam hülyeség. Az idomító idióta. Ha nem hiszi, nézze meg a Mandarru-kalandot. Mondom, bennszülöttekből ön soha államot nem épít, legfeljebb Mandarrut, amit a fejlett élettechnikával rendelkező minden kalandor hat hét alatt keresztben zsebre vág. Az összes modern államok Mandarruk? Nézze, hogy melyik az, és melyik nem az, mindig az dönti el, hogy kenyőccsel jár, vagy sem. A vicc az, hogy államot csak olyan emberekből lehet csinálni, akik nem reszketnek, és nincsenek becsapva, és nem bárgyúságból vannak itt, hanem ép elmével –

Útbaigazítás helyes –

Aztán meg az idomító. Az idomító komédiája, hogy még mindig négereket lát, és mindenkit négerré akar tenni. Amiért ő csak a szimpla tudatú emberek számára készült hatalmi technikával rendelkezik. Sajtónyilatkozat, tüntetés, ünnepi beszéd, távirat, válasz, viszonválasz, felirat, jegyzék, a világnak huruchikra és karakikra való felosztása, az eumariscuskoszorú, a taharintaág, a megrendezett merénylet, a paparaminto madár vére és a többi – micsoda? – kenyőcs! Ez az arzenál visszavonhatatlanul elavult. Az idomító ezt tudja. Kétségbeesetten tudja. Ezért követ el minden lehetetlent, hogy a kettőssé lett ember egyik felét betiltsa. A pokolian nevetséges ebben az, hogy mialatt az idomító a dupla tudatot halálbüntetés terhe alatt betiltja, ő maga dupla tudattal él, és enélkül többé nem is tud meglenni. (Ezért mondom, hogy a világon a legszükségesebb rossz a pszichológia.) Egyelőre pedig, úgy látszik, olyan politikai módszert kidolgozni, amely a dupla tudatot felszámolja, teljesen lehetetlen. Az állam reménytelen helyzetbe került –

Még egy kérdést. Fölteszem azt, ami fölött Mr. Pen annyira megzavarodott. Vajon a négereket (bennszülötteket) Mandarruban az őrület helyett ugyanolyan erővel a helyesbe is be lehetett volna ugratni?

Bormester fejét rázta. Ki van zárva. Miért? kérdi ön. Azért, mert a helyes nekik nem is kell. Ők nem békés, normális, nyugodt, derült, sima, egyszerű, világos, meleg, átlátszó életet akarnak élni, hanem a felfordulást akarják. Emlékszik a néger fiú esetére? Nos? Azt hiszi, ha ennek a fiúnak a helyes államot felajánlják (ahogy Mike fel is ajánlotta neki), elfogadja? Ő Munders Ecqutre alatt akar élni, és tizedes akar lenni. A mágikus excrementum –

Így tehát –

Ténylegesen. Az idomító számára azonban az igazi nagy baj nem ez. A háború előtt, a megboldogult Herstal Raimund cukros korrupciójának idején az emberiség abban a hiszemben volt, amit Kierkegaard úgy fogalmazott meg, abban, hogy a világ bolondokháza, ártatlan vagyok. Az emberek ahhoz, ami történt, buta képet vágtak. Legfeljebb sopánkodtak. A szemtelenebbek még meg is botránkoztak. A háború, illetve a hatványozott létű ember a bamba és hipokrita polgáriságot megszüntette. Ő tudja, abban, hogy a világ bolondokháza, egyáltalán nem vagyok ártatlan. Nem, ezért én felelős vagyok. Ettől rémült meg aztán az idomító igazán. Képzelje el, Munders Ecqutre mennyire örült, mikor Mike távozását bejelentette. Mennyire örülnek a modern államok, amikor a fejlett technikájú és mély emberek emigrálnak. Ó, igen, a bambaság és a hipokrízis, amit olyan könnyen lehetett kormányozni, mert semleges volt, végérvényesen megszűnt. Nekem az a benyomásom, hogy az idomító komédiája ezen a ponton bontakozik ki, végül is nem más, mint Angela a házasságban volt. Komisz és aljas és gyilkos (a kis angyalkát megölte), és egyetlen valami igazolja még, a szeretet követelését nem hagyja elévülni. Szegény –

És a vita nuova?

Csontvárában már látható. Persze még csak az állványok. De a konstrukció elég szilárdnak látszik. Vagy nem?

Majd elválik. Még csak a húszas évek elején vagyunk –

A vadonatúj létezés persze egészen más lett, mint ahogy azt a fiatal Bormester Mihály gondolta. Egy biztos, amikor az angyal mindenki életében egyszer megjelenik, Bormester Mihály felismerte, és becsületére legyen mondva, még csak meg se zavarodott. Ez a történet itt így, ahogy van, tulajdonképpen Mihály Mester vándorévei. Héraklés a válaszúton, de az én Héraklésem nem az egyik utat választja, hanem mind a kettőn egyforma eséllyel megy és egyszerre, mondjuk egyforma eredménytelenséggel –

Így is felfogható. Ebben az esetben Mike és Michail (az élvezetek és a vezeklés) nem egyéb, mint a valóság elől való menekülés két alapformulája. Miután a házasságban megbukott, most így kísérletezik. Azt hiszem, a keletiek Karipától Salil-Chardupig Michailon ezt a bukásszagot érezték, azért nem tudtak vele mihez fogni. Manouel csak azért nem érezte, mert ő maga is bukott volt –

Helyes. A dolognak ez a mellékértelme is megvan –

De, ha így van, akkor Bormester kettéválik, egyik fele elindul keletnek, a másik nyugatnak, hét év múlva Zanzibarban találkoznak. Ez azonban tévtalálkozás (mint Angelával). Mivel emberi közösség nincs, minden ember saját monomániájába lárvaként lég- és létmentesen bezárva fut a másikkal paralel –

A másikkal sohasem találkozhat –

Kénytelen önmagát is paralelizálni (monomániáját megduplázni, végül is kettős őrültté lenni), önmagával párhuzamosan futni és hét év múlva önmaga tükrével találkozni –

Bormesternek rögeszméjét sikerült hatványra emelnie. Ezt a hatványozott őrületet nevezte el aztán vita nuovának –

Beleegyezem. De kérem. Világcirkusz. Csak ön, minden valószínűség szerint, kakohypnosisban szenved. Már előbb is észrevettem, hogy az excrementumnak igen nagy szerepet szán –

Bormester komolyan rám néz. Nem nagyobbat, szól, mint amennyit életünkben elfoglal. Gondolja csak el, az ember a kiürülésnek naponkint átlag tíz percet szentel, ez egy hónap alatt háromszáz perc, vagyis öt kerek óra. Egy év alatt hatvan óra, vagyis két és fel nap. Tíz év alatt huszonöt nap, normális élet alatt az ember fél évig a klozetten ül –

Nem is hittem, hogy ön a statisztikának ilyen mestere –

Nem, kérem, egy kiürülés alkalmával ön átlag hatszáz grammot kakál, tehát százhuszonöt nap alatt saját testsúlyát, egy év alatt kétszázhúsz kilogrammot, tíz év alatt két tonnánál többet, hetven év alatt tizenöt és fél tonnát, vagyis többet, mint egy normálvagont –

Talán befejezhetné –

Ha egyszeri alkalommal huszonöt centiméteres kolbászt ereszt, ez negyven nap alatt tíz méter, egy év alatt kilencven méter, hetven év alatt hat és fél kilométer, vagyis –

Szarlequin –

Most még csak arról teszek említést, amit ön ugratásból nem beszélt el –

Mire gondol?

Mike és Michail látogatására a Kali-templomban –

Tud ön erről valamit?

Tudom, hogy ott mind a ketten a többi között Angelával is találkoztak –

Ó –

Igen. Az öt A. Az ön mértéktelen nőimádata. Életében nem volt pillanat, hogy ne lett volna szerelmes –

Én ezt normálisnak tartom –

Az a benyomásom, hogy Bormester Angelát először és teljesen a Kali-templomban értette meg –

Mondja el, igen érdekel –

Mike és Michail úgy is értelmezhető, ahogy a felszín és a mélység énje. Az egyik a szenvedélyes nevető, a másik a spirituális szenvedő. Természetes, hogy mind a kettőnek főkérdése a káprázat, az a káprázat (mámor, imagináció, őrület stb.), amelybe Abihaillal hatéves korában beleszeretett, és Angela hiába ölte, a szerelmet nem tudta belőle kigyilkolni. Így került össze aztán Tamarával (az igazi, "feleség"-gel), de ugyanakkor Ainyuval. Ez aztán a nő! Ainyu tényleg csak egy van. Végül megjelenik Antennis, a káprázat ragyogó angyala, a lélek középpontjában ül, gyémánttrónuson, egyetlen szál ezüstfátyolban, feje körül szivárványszín gloriola. És Kali? A földistennő, az élet istennője, az asszony istennője, a dzsungel és az óceán és a csillagos ég, maga a káprázat, az anya és a szerető, és Michail–Mike megismerte, hogy ez a Szent Káprázat, akihez csak egyetlen viszonya lehet, előtte leborulni és imádni. Kali istennőben ő sorra felismerte életének összes nőit, Améline-t és Abihailt és Auguszta Kornéliát és Marcella grófnőt és Fillér Joachimnét és Laurát és Mirabett és Vászolynét és Csajtorján Amaltheát és Lalát és Fannyt és Gittát és Mariann-t és Barackot és a kínai hercegnőt és –

Mondja már –

Ön az imént beszélt a kenyőcsről (mágikus excrementum) és a szellem szent olajáról. Azt, hogy a kenyőcs micsoda, tudjuk. Most, a Kali-templomban Bormester megtudta, mi a szellem szent olaja. Ez a szent olaj a káprázat. Ez Kali. Ez az asszony. Ő a szent tűz anyaga, aki az égést táplálja. Az esszencia. Ő a tinktúra. Ez az asszony, akár Ainyunak hívják, akár Angelának, akár Antennisnek, mindegyik a mécsesben a szent olaj, mámor, a szent őrület, a szakrális bolondság –

Honnan az ördögből tudja ezt?

Így történt?

Vagyis. Mikor Mike és Mihail Zanzibarban a hajóra szállt, éjszaka a fedélzeten a Kali-templomról beszélt, akkor –

Szóval mégis –

Tartalom

Következő