Tartalom

Következő

V.

megérkeztem, és egy óra múlva ott térdeltem a padlón, Angela mellett. Nyilván meghalt. Ujjam alatt gégeporcának reccsenését egészen jól éreztem. Nézem. Mit nézek rajta? Első utam a szülői házba. Bormester Virgil már nem élt. Améline azt mondja, ön nem Mihály, az én fiam? és zavarosan bámul. Bizonytalanul a szekrényhez megy, és kéziratot vesz ki. Úgy adja oda, mint az örökségemet.

Fogjam és menjek.

A Tépelődések? kérdem.

Bólint. Az ön apjának hagyatéka.

Könnyezik. Gyakran meg fog látogatni? kérdi. Nem hiszem, mondom. Felállok.

A kéziratban lapozok.

Haza? Délelőtt. A három fiú nincs otthon. Angela az ajtóban áll, és a szomszédasszonnyal beszélget. Megérkezett? kérdi.

Bemegyek.

Angela nem ül le. Hol csavargott oly soká? Már mindenki régen hazajött –

Szibériában voltam, Kínában –

(Úgy hangzik, mintha azt hazudnám, hogy villamoskarambol volt.)

Alaposan kiutazta magát –

Nem mondom –

Most itt akar lakni?

Azért jöttem, hogy –

Nincsenek itthon –

Szeretném őket látni –

Miért mondja?

Mert így van. Azt hiszem, azért is lehet valamit mondani, mert igaz –

Talán amit én mondok, másért van?

Többnyire nem az igazért – Ezt meg kellene –

Oktat?

Nehéz így beszélni. Én nem szeretnék önnel szüntelenül hadiállapotban lenni. Én önnel nem akarok vívni –

Tele van aljas hátsó gondolatokkal –

Ha így van, borzasztó. De nekem inkább az. S akkor segítségre van szükségem –

Az ön aljasságát nem bírom. Olyan sértő, hogy indulatba jövök –

Különös. Egyetlen emberrel sem vagyok ilyen viszonyban –

Mert azokat becsapja. Engem nem tud –

Szörnyű ember lehetek –

Az –

S azonfelül nem is tudok róla –

De tud. Letagadja. Ez a legnagyobb baj –

Segítsen nekem. Kérem –

Irtózom. Nem tudok önre nézni irtózat nélkül. Borzadok –

Egy kicsit várok, aztán azt mondom: Én szeretnék önnel békében élni. Kérem, mondja meg, hogyan tudnék. Minden feltételét teljesíteni kívánom, és –

Nem, szól Angela gyorsan. Már annyiszor becsapott. Mindig. Nem hiszek. Nem akarok –

Ha nem kívánja, hogy itt lakjam –

El akar menni? Megint? Nem volt elég? Hét évig csavargott –

Megengedi, hogy itt maradjak?

Nem. Nincs szükségünk önre. A fiúkat még elrontaná. Úgyis azért jött, tudom –

Akkor mit tegyek? Nem engedi, hogy itt legyek, de azt se, hogy elmenjek. Terhére vagyok? Sajnálja, hogy visszajöttem?

Angela felsikolt. Tudtam. Tudtam, hogy ezt fogja. Most elmegy, és az egész várost telekürtöli. Hazajött, és felesége kidobta –

Magam elé nézek. Kár volt, mondom aztán. Felállok, és Angelára nézek. Azt hittem –

Mit hitt? Hogy diadalkapuval fogadják? Minden rendes ember megszökött Szibériából, és régen itthon van. Fogolytársai mondták, hogy nem akart jönni. Biztos valami nő. Átszökött az ellenséghez, még hadbíróság elé kerül. Áruló. Hol volt? Olaszországban? Azt mondja, hogy Szibériában, de tulajdonképpen Olaszországban, szép olasz nők, fürdött abban a koszos tengerben, és büdös halat evett, most hazajön, biztosan kidobták –

Majd később elmondom, szólok csendesen.

Nem vagyok rá kíváncsi. Úgyis hazudik –

Indulok. Majd, mondom, ha lakást találok, eljövök. A fiúkat szeretném. Szépek?

Elmegy?

Igen. Ön engem nem lát szívesen. És –

Cserbenhagy bennünket? Gondolhattam volna –

Maradjak?

Angela hozzám lép, és szeme villog. Azt akarja, hogy tartóztassam? Hogy aztán később szememre vethesse. Ön akarta. Ön akarta, hogy maradjak –

Semmit se fogok szemére vetni –

Most is azzal kezdte. Belépett, és azt mondta, hogy nem fogadom szívesen. A fiúkat követelte. Felelősségre vont, hogy hét év alatt mit csináltam –

Hirtelen felkiált.

Kioktatott, és azt mondta, hazudok. Mit csináltam? Fattyait neveltem. Érti? Hét évig azt csináltam –

Köszönöm. Most igyekszem majd én is –

Semmi szükség. Megtiltom. Néha láthatja őket, de. Érti? Nem engedem, hogy fiaimat megrontsa –

Nekem ugrik. Nem engedem, hallja?

Öklével arcomba csap.

Aztán még valami következik, már nem emlékszem pontosan, hogy mi. A végén torkon ragadom, nem is haraggal és csaknem teljesen világos tudattal, és megszorítom.

A padlón fekszik, félig nyitott szemmel, szája kicsit félrehúzva, még valamit mondani akart. Mellette térdelek és nézem, visszatetszéssel, inkább kelletlenül.

Akkor először láttam Antennist.

Gyümölcsfaliget. Észak felől védelmező enyhe domb. Út nincs, mindenütt magas és zöld fű. Patak. A dús fákon érett alma, körte, szilva, mogyoróbokor, hátul roppant gesztenye és dió. Puha, késő nyári napfény. Az ágak közt madarak. Antennis karján kosár, a pázsiton megy. Nevet és megáll.

Szabad vagyok? Jogom van tönkremenni, ahogy akarok (nevet). Dühös vagy. Mert nem hagynak. Ahogy magad eszelted ki. Sokat kínlódtál, amíg kitaláltad, most mord vagy, mert nem engednek (nevet). A sok trükk. Hogy van az, ahogy a legnehezebb, s ahogy a legjobban fáj, páratlan következetességgel és értelemmel, sőt becsületesen, most végre tudod, hogyan kell jól tönkremenni. Szabad vagy? Ez az, amit kiszemeltél. Miért ne ölnél, ha üdvösségi tervedbe olyan jól illik? Mindenkinek megvan a maga őrülete. Hagyjanak bennünket úgy tönkremenni, ahogy akarunk (nevet). Szabadon, ahogy ezt szépen kifőztük, hozzá még könyveket is olvastunk (nevet). Nem olyan egyszerű. Olyan látszatának kell lennie, hogy ez valami hajmeresztően fontos, nem is egy embert érint. Az egész emberiséget. Vagy nem? Ezért aztán érdemes mindenkit beugratni (nevet).

Antennis az almafa alá ül, kosaráról a kendőt leveszi, és az arany nyulat kiveszi.

Lunyacska. Fuss, és bújj a bokrok közé. Lakj jól, aztán eredj. Te vagy az arany nyúl, akit keresnek? Egyél. Azt hiszed, nálam van a lunyacska? Én azt hiszem, nálad van. Meg akarsz ölni, mert azt hiszed, nálam van és eldugom, és magamnak tartom meg, és nem adom oda senkinek. Hiába ölnél meg. Dühös lennél. Biztosra vetted, hogy nálam van, és el akarod venni, és puff, egyszerre kiderül, nincs nálam, és nem is volt (nevet). Mindenki a lunyacskát keresi. A kínaiak azt hiszik, a mongoloknál van, a japánok azt hiszik, a kínaiaknál van, a zsidók azt hiszik, a babilóniaiaknál van. Hiába mondják, nálunk, kérem, nincs, mi is azt keressük. De akkor a kínaiak és a japánok és a rómaiak és a zsidók és az angolok és a spanyolok még dühösebbek, és azt hiszik, hogy most már biztosan az afgánoknál és az indiánoknál és a hinduknál van. Megölik őket, és akkor kiderül, hogy nincs, és nem is volt. Fuccs. Nincs nálam a lunyacska, bárhogy is szeretném, de nincs –

Az arany nyúl a cserjék közt eltűnik. Antennis nevet.

Kinél van? Itt volt a kosárban? Eredj a falvakba és a városokba, ülj lóra, kecskére, tevére, szamárra, elefántra, kutass át minden kocsit, menj fel a hajókra, bújj a szekrényekbe, az ágyba, az ágy alá, a kamrába és a fiókba és a trón tetejére, te vagy az arany nyúl, és fenekedből arany bogyó potyog, bújj a kályha mögé, a ládákba, a zsákokba és a hordókba és a ruhák ráncaiba és a könyvek közé és a palotákba és a kórházakba és a börtönökbe, és ugrálj a lakodalmas asztalon és a szülő anyák hasán és a költők papírján és a bölcsőkben és a törvényszéken és a sivatagban és a templom tornyán és a temetőkben és a bordélyban és az álmokban, és potyogtasd az arany bogyót –

Antennis feláll, almát szed és eszik.

Nem értem. Angela itt fekszik holtan, és Antennis almát szed és nevet és eszik. Nem értem. Se jó, se rossz, csak úgy van. Inkább könnyű, nem egészen tiszta. Mikor a kávét kiöntöm. Nem baj? Bosszantó. Itt fekszik, én egy perc múlva fölkelek, elmegyek, csak a kávét öntöttem ki, mert mit akarok? Dolgomat elvégeztem. Antennis nevet. Angelára nézek. Nála van a lunyacska? Nincs, és nem is volt. Ő mindig azt hitte, hogy nálam van, és én nem adom oda. Most mehetek –

A temetőben. A kapuval mindjárt szemben a Herstal-sírbolt. Lovag Herstal Raimund, élt hatvannyolc évet. Meghalt 1922. február 25. A sarkon Kanavász Antal vezérőrnagy, hősi halált halt a tizedik isonzói csatában, 1917. június 1. A domboldalon Bormester Virgil, élt hatvannyolc évet, meghalt 1922. február 25. A két apa. Barnabás Maximus sírja. Vermerán doktor sírja. Howligree sírja. Lala sírja. Markazin kisasszony a kriptában, egy hely még üres. Hoppy Lőrinc sírja. Kesző Domonkos sírja –

Pompázatos temetése volt. Ötven évig készült rá. Ó, ha láthatta volna –

Belehalt volna.

Boldogan halt meg, abban a hiszemben, hogy temetéséről örökké beszélni fognak –

Temetésében akart halhatatlan lenni –

Borús idő volt, a nehéz fekete pára a fülledt és lassú déli légnyomásban csaknem a földig merült, a jegenyék teteje már a felhőket érte. Még nem esett, de a gyászolók ernyővel jöttek. A lelkész késett, a közönség vagy félórát várt, végre valaki telefonált. Kiderült, hogy a papot baleset érte. Helyettese mindjárt jön. Az énekkar tagjai s a várakozók közül többen a korcsmába mentek. Később egy kicsit hangosan tértek vissza. Több összeszólalkozás történt. A pap még mindig nem jött. Néhány gyerek a ravatal alá mászott, és bújócskát játszott. Az énekkar több tagja ezt nem tűrhette, és esernyőkkel a gyerekeket a ravatal alól kipiszkálta. Az egyik gyerek megsérült, mire az anya tiltakozni kezdett. A férj csitította, de az asszony elégtételt követelt. Közben az egyik koszorú lecsúszott, többen odaugrottak, és fejüket egymásba verték. Ismét nézeteltérés. A pap még nem jött. Erre néhányan ismét a korcsmába mentek, és énekelve tértek vissza. A család tagjai ezt kikérték maguknak, és rendőrért kiáltoztak. Végre a pap ott volt. A zászlótartó dülöngélt. Részeg? Most hirtelen szélvihar támadt. A halottasház tele lett porral. A zivatar kitört. De a botrány csak most támadt. A pap, mialatt a kar bömbölésbe fogott, a szenteltvíztartót kezéből kiejtette, pont az egyik gyerek fejére. A gyerek sírt. Többen odatolakodtak, az egyik gyászoló férfi a paphoz lépett, hogy felelősségre vonja. A zászlótartó félrefordult és rókázott. A szolgák, hogy a szertartást siettessék, a koporsót a kocsira emelték. Az énekkar ismét megszólalt, a zászlótartó ingadozva előrelépett. Most a közelben a villám lecsapott. Felhőszakadás és mennydörgés. Az esernyőket a szél összetépte, a zászló messze elrepült. A lovak a villámtól megbokrosodtak, és a virágágyak irányába nyargalni kezdtek. A kocsi felborult. Az üvegtáblák összetörtek, a koporsó kiesett, Kesző Domonkos holtteste ott feküdt a zuhogó záporban az út szélén. A közönség menekült. Hová? Fedél alá. De a szél a gyertyákat felborította, a ravatal meggyulladt, és füstölögve égni kezdett. A kar énekelt, a pap vetette a keresztet. A gyerekek sírtak. A zápor zuhogott, villámlott és mennydörgött. A szolgák végül kirohantak, és a holtat a kocsiba visszatették. A lovakat már nem lehetett elfogni, a kapun kinyargaltak a gyászkocsi roncsaival a tócsákon át a sárban, az égzengés közepette. A ravatalt nem tudták eloltani. Közben az egyik gyerek eltűnt, és az anya sikoltozni kezdett. Szegény Kesző Domonkos –

BORMESTER VIRGIL EMLÉKIRATAI:   Tépelődések a börtönben (2432-2433. lap)     A múlt héten a következőket olvastam: a modern ember az, aki önmagát keresi. Műformája az önvallomás. Vagyis a modern ember nem az, aki mást, hanem aki önmagát csapja be. Ahogy Nietzsche mondja: az, hogy az ember mennyit hazudik más­nak, elenyésző semmi ahhoz képest, hogy mennyit hazudik önmagának. A modern ember tragédiája nem társadalmi területen, vagy­is nem színpadon játszódik le. Nincs is színpadunk. Regényünk van. Kantnak igaza van, teljes megismerés nincs, mert sem a szubjektumot (transzcen­dentális én), sem az objektumot (Ding an Sich) nem érjük el. Ez tépelődéseim tartalma.   Szüntelenül hazudok. De nem másnak (mert nem a színpadon vagyok), hanem magamnak, mert életem monológ, és ha lát­ni tudnám (vagyis, ha saját tükröm tudnék lenni), komédiám­nak egyetlen nézője lennék. De persze semmit sem látok, csak lelkiismeretem rossz, vi­szont ez a rossz lelkiismeret egyetlen mentségem, mert szenvedek, és ha valami mégis megment, ez a szenvedés lesz az. Nem vagyok önmagammal egy  véleményen.         Hazugságomat nem tudom helyeselni. Ki akarok mászni, de nem tudom, hogy: 1. vajon tényleg ki akarok-e mászni? 2. vajon az a hely, ahová jutok, ennél rosszabb? 3. vajon az a hely, ahová jutok, nem újabb hazugság? A modern ember abból a kérdés­ből indul ki, hogy ki vagyok én? Ezen a kérdésen (hazudik vagy nem hazudik? – to lie or not to lie?) nyugszik a két legfontosabb modern diszciplí­na, a szociológia és a pszicholó­gia.     A szociológia azt tanítja, hogy a társadalmi hazugságok a fontosabbak, és itt kell elkezdeni hazudni. A pszichológia azt tanítja, hogy először egyénenként kell megtanulni jól hazudni, és csak aztán hazudhatunk tovább. Vajon igazság az, amit egy ember hazudik? Nem. Igazság az, amit két ember hazudik? Nem. Igazság az, amit három ember hazudik? Nem. Igazság az, amit ötszáz-hatvanhat ember hazudik? Nem. Vajon igazság az, amit egy ember kivételével mindenki hazudik? Nem. Vajon igazság az, amit az egész emberiség hazudik?         Ha az egész emberiség hazudik, soha senki se tudhatja meg ön­magáról, hogy kicsoda. A kér­désre nincs válasz, vagyis kény­telen vagyok e válasz nélkül ha­gyott és megválaszolhatatlan kérdésen állni. Tulajdonképpen olyan módszeres eljárást kellene találni, amely alapján az ember saját lényének valóságát vagy valótlanságát felismerheti. Kidolgozandó diszciplína alapkérdéstana, amely szerint az ember: 1. önmaga létazonosságát bizonyítható eszközökkel igazolni tudja (lehetőleg írásban), 2. ha e létazonosságban elté­rés mutatkozik, kielégítő metó­dus arra, hogy a) az eltérés módja, b) az eltérés iránya (jellege, természete, struktúrá­ja, típusa, szubsztanciája, mér­ve, minősége, alaktana stb. stb.), c) az eltérés célja, d) az eltérés értelme megál­lapíttassék, végül 3. ha esetleg csere, tévedés, hanyagság, véletlen, baleset, rosszindulat, szándékos bűncselekmény, csalás, megtévesz­tés, rosszhiszeműség, téves értelmezés, szerkezeti zavar, rövidlátás, lelkiismeretlenség, os­tobaság stb. stb. esete forogna fenn, mindez azonnal és sürgő­sen reparáltassék. Szüntelenül a magam kilétének kérdése előtt állok. Mindenki így él. A modern kor nagy kérdése. A tömeg értetlensége e prob­léma iránt. A kérdés fensége és komiku­ma. Mit jelent maszkban élni? Mit jelent olyan hazugságban élni, amelyről az ember semmit sem tud?

BORMESTER MIHÁLY SZÉLJEGYZETEI                 modern embernek nevezik azt, aki a morgue-ban a jégen fek­szik, de még nem temették el.   A másik ember nem lát semmit, csak a hazugság bűzét érzi, de azt annál jobban. A regény az a konfesszionális hazugságszövevény, amelyben az író elmondja, hogy önmagá­nak mit hazudik, de még ez sem hiteles. De nem azért, mert tapasztala­tunkon túl fekszik, hanem, mert mielőtt elérnénk, elhazud­juk.   Tekervényes tévelygés a semmiben a semmiért.   a tükörben seggét nézi         ugye mondom   a segg maszkban.         Bravó! Én sem.   Én sem.     Az alaphazugságra hazugsággal válaszol, és aggódik, hogy ab­ból hazugság lesz.         Ön, uram, Bormester Virgil. De ki vagyok én? Én Bormester Mihály vagyok, vagyis ifj. Herstal Raimund vagyok. Ha azt mondom, hogy B. M. vagyok, ha azt mondom, hogy H. R. vagyok, akkor is ha­zudok.   A bolondnak legyen az ő bolondsága szerint.   A pszichológia azt hazudja, hogy hazudni megtanulni fölösleges, mert azt mindnyájan a priori tudunk. Éljen!                             Szavazzunk!   Honnan tudja, ha ő is hazudik? És ha nem tudja, honnan tudja, hogy nem hazudik? Hátha az igazságot is hazudjuk. Tőlünk kitelik. Ideálhazugság. Mindig ott hazudik, ahol az ember a legkevésbé várja.           À la recherche du moi perdu. Az elveszett én nyomában. Első rész: Bormester Mihály és Herstal Raimund elcserélése. Második rész: Bormester Mi­hály elveszi Herstal Raimund és Herstal Raimund elveszi Bormester Mihály feleségét. Harmadik rész: Az apák és a fiúk találkozása (általános és szűnni nem akaró röhögés). Negyedik rész: Egymás keresé­sére indulnak. Szentivánéji álom. Puck beadja a varázsitalt, s ők megnyugodva élnek to­vább, hogy mindegyik saját maga. Vivát Shakespeare!                 A károsultat rehabilitálni kell.             Megint segg a tükörben.             Tőlem kérdi?   Ha a hazugság nem igaz, akkor olyan igazság, amely hazudik.

 

Éppen alkonyodik, és felállok. Amott a túloldalon két ember, az egyik ás, a másik ül és nézi. Gázsi, a sírásó és Csupor a hullamosó.

Igen? Úgy –

Rágyújtunk. Gázsi azt mondja: Szóval ön az egész világot bejárta. Sokat tanulhatott –

Csupor bólint. Akkor ön meg tudja mondani –

Mit?

Gázsi most az ásót a földbe szúrja és odalép. Ez az ember itt (Csuporra mutat) hullamosó. Mindig azt mondja, hogy az ő foglalkozása fontosabb. Én meg azt mondom, hiába mossák meg, ha nem temetik el –

Csupor fejét rázza. Amíg nincs megmosva, nem lehet eltemetni –

Gázsi felkiált. Jó, megmossák! És aztán? El kell temetni –

Csak állatokat temetnek el megmosatlanul –

Gázsi elfordul. Sintér lennék, de hullamosó nem. Piha. Egész nap a hideg büdös testeket. Csak lépjen hozzá, és szagolja meg. Tizennyolc éve csinálja, már neki is hullaszaga van –

Igaz, szól Csupor. Huszonkilencszer volt hullamérgezésem. Az orvos azt mondja, többször nem lesz, már közömbös –

Mondja, szól Gázsi, és reám néz.

Mi? mondja Csupor.

Gázsi felé fordulok, és azt kérdem: Mikor fog meghalni?

Nem tudom, felel Gázsi.

Dehogynem. Emlékezzen csak –

Hallgat.

És ön? kérdem Csuportól.

Nem tudom –

Nem emlékszik rá?

Nem –

Akkor majd kiderül. Ha Gázsi hal meg előbb, Csupor szépen megmossa, de nem fogja tudni eltemetni. Ha Csupor hal meg előbb, Gázsinak addig várni kell, amíg valaki megmossa, és csak akkor temetheti el –

Gázsi a frissen ásott gödörbe bámul (Angela sírja?). Csupor rám néz. Kitől tanulta ezt?

A világ túlsó felén hatalmas tenger van, hetvenhét napig kell utazni, amíg az ember közepére, és hetvenhét napig, amíg túlsó felére ér. A tenger hetvenhét mérföld mély, és ebből a tengerből, pontosan a közepén, hetvenhét mérföld magas hegy emelkedik ki. A hegy füstöt és ként és lávát okádik, oldalában élőlény nem lakhat, csak egyetlen sárkány. A sárkány már akkor megvolt, amikor a világot teremtették, de azelőtt a sötétségben lakott. A teremtés minden tudását ismeri. Tőle hallottam –

Gázsi hosszasan Csuporra néz. Ő fog előbb meghalni –

Csupor fejét rázza. Ő fog előbb meghalni. Tisztességesen megmosom, azt mondom majd, ugye mégis jó valamire a hullamosó –

El fogom temetni, szól Gázsi.

Az erdő felé indulok. Fel a hegyoldalon, a másikon le, át a völgyön. Jávorka nem itt lakott, inkább túl, megyek, hónom alatt a Tépelődések. Már régen sötét van, ritka tölgyes, aztán erősebb törzsek. Gyertyán és bükk. Most irtáson megyek át, és valaki a felső dombról rám szól, hogy állj, ki vagy. Megállok.

Előre, szól a hang.

A kapaszkodón fölmegyek, egyszerre lövészárokban vagyok. Szépen kiépített árok, mellvéddel és futóárkokkal. Az egyik mellvéd mellett katona áll, rám szegezett fegyverrel.

Befelé, szól nyersen.

Odamegyek. Az árok hátsó falán deszkaajtót nyit, és a fedezékbe taszít. Négy lépcső lefelé. A föld alatt elég csinos tiszti fedezék, vaságy, kályha, asztal, szék, polcok. A kályhán valami fő. Petróleumlámpa.

Polgári ruhás egyén, szól a katona.

Megnézem. Köpenyét ledobja. Látom, hogy zászlós.

Mi történt? kérdem.

Ön erről az állásról nem tudott?

Nem –

Leül és megfigyel. Mit akar itt éjszaka?

Nem tudtam, hogy –

Hirtelen felkiált. Itt én parancsolok –

Nem tudtam –

A zászlós vállat von, feláll, aztán megint az ágyra ül. Leülhet, szól, és a székre mutat. Már nincs háború. Sokkal rosszabb –

Úgy tudom, mondom, hogy a békét megkötötték, és egyelőre háborúra nincs is kilátás –

Álbéke. Én tartom a frontot. Nem kötöttem békét. Nem is fogok. Majd meglátja. Már a háború alatt egyszer hazajöttem szabadságra, de ki se töltöttem, mentem vissza. Nem bírtam ki. Nem béke. Hallja? Ez nem béke. El vagyunk árulva. Én tartom a frontot. Én nem kötök békét –

Szünet.

Ön volt a fronton? kérdi.

Voltam. Fogságban –

Úgy. Akkor tudja. Én –

A lámpa lángjába néz.

Itt, kérdem, katonai állások vannak?

Fejét rázza. Ezek itt, szól, az én állásaim. Három éve itt lakom –

Bólintok. Értem. Ön a társadalmat kizárta. Hadiállapotban van –

Nem kötöttem békét, és nem is fogok. Éjjel az állásokat ellenőrzöm. Ha valami gyanús, világítórakétát lövök ki, az őrséget –

Őrséget?

Igen. A front az utóbbi időben nyugodt. Poshadás. De sose lehet tudni. Járőr le a völgybe –

Télen is?

Bólint. A fedezék jó meleg. Fogságban volt? Mikor jött haza?

Ma reggel.

Rám néz. Úgy. Akkor semmit sem tud –

Még nem sokat. Csak azt, hogy az egésznek a szaga nekem itt nem tetszik –

Majd meglátja. Nemcsak a szaga. Négy éve, hogy hazajöttem. Egy évig bírtam közöttük, ott (int). Tudja. Tanár voltam, vagyok, voltam. Mindegy. Elég. Akkor nyugdíjba mentem, ezt a hegyoldalt megvettem, kijöttem, árkot ástam, azóta itt vagyok –

Jobb?

Felnéz. Jobb, mondja. Ön még nem tudja, hogy itt mi történik. Restauráció, mint mondják. Minden olyan langyos, hogy az embernek az állandó undortól a nyála folyik. Az egész meggörbült, és monoton piszokba merült. Az életszentség kenetteljes meggyalázása. Majd meglátja –

Szünet.

És? kérdem.

És? Új embertípus, tudja? Engedelmével. Tanár vagyok, voltam, és ezekről a szavakról nem tudok leszokni. Az istennyila üssön bele minden típusba. Ez az új típus a lehetetlen ember. Majd fog vele találkozni. Például az emigráns. Bécsben voltam, ott láttam meg először. Voltak ott oroszok, ortodox és cárhű emberek, a németek internacionalisták és bolsevikok, spanyolok, szerbek, magyarok, olaszok. Mindegyik más vallás, más párt, más világnézet, más vérmérséklet. De nemcsak megfértek, hanem össze is tartoztak. Miért? kérdeztem. Azért, mert mindegyik egyezik abban, hogy lehetetlen ember. Sehol sincs otthon. Mind üldözött. Mind lehetetlen ember, mint én. Meg vagyunk zavarodva, és a nyeregből ki vagyunk vetve. Azt mondják, hogy ez az embertípus csinálja az egzisztencializmust. Új iskola. A lehetetlen ember filozófiája. Piha. Haza? Itt vagyok az árokban. Itt mégis egyedül, vagy nem? Nem csinálok életemből hülyeséget –

Hirtelen feláll, fegyverét fölveszi és kimegy. Hallom, hogy valamit kiált. Csend. Visszajön.

Lukács volt –

Lukács? kérdem.

Disznó. Régebben mozdonyvezető volt. Egyszer a miniszterelnök vonatát vezette, és a díszszőnyegtől négy méterre állt meg. Azonnal elcsapták. Idejött az erdőbe, este bemegy a majorokba, és a disznók moslékából kiszedi a kenyérhéjat és a tököt. Abból él –

A zászlós csajkát vesz elő, a kályháról a konzervkávét kitölti.

Tessék, mondja. Rumot?

Kicsit, szólok.

Rumot tölt, és kenyeret vág. Eszik.

Majd meglátja –

Inkább visszamegyek a temetőbe.

Ágoston a dogmatika tanára és csapos. A rektornak rosszkedve van. Perpetneky Druzsma, Tatamot, Tatamotné. Csajtorján Dániel, síremléke piros-fehér-zöld zászlóval. Boromeus és Episztemon és Gambrinus és Kankalin Mátyás és Kesző Benjamin és Marcella grófnő. Most megjelenik Bormester Virgil, végül Herstal Raimund. Ott ülök, körülöttem imbolyognak. Eleinte messziről néznek, aztán odajönnek. Pergelin Tódor megérint, ujját lassan elhúzza. Csodálkozva néz a többire. Majoránna nővér is odajön. Aztán Lala. Meredt szemmel bámul, és vállamat megérinti, aztán körülnéz. Angela még nincs itt? A többi várakozva ácsorog. Kérdőleg egymásra merednek és suttognak. Mihály, szól Bormester Virgil. Ez itt Mihály. Bormester Mihály. Herstal fejét rázza. Ez az én fiam, ifjabb Herstal Raimund. Majoránna kíváncsian az arcomba néz. Ez az, akit elcseréltem? Ismét megérint, és kezét elkapja. Meghalt, szól Virgil. Herstal bólint. Látom, válaszol, hogy meghalt. A többiek suttognak. Meghalt. Angela még nincs itt. Toporján Antal odalép, jól megnéz, aztán komolyan azt mondja: ez az ember itt meghalt. Megilletődve állnak és bólogatnak. Tibold esperes megáld, és keresztet vet rám. Meghalt, szól Herstal, most már nem találkozhatok vele többé –

Nem fog bennem csalódni, szól Csupor. Tisztességesen megmosom, megborotválom, haját is rendbe hozom, és felöltöztetem. Afelől nyugodt lehet –

Gázsi hitetlenül nézi. El fogom temetni, mondja. A sír oldalát szépen kisimítom, ha a koporsót beeresztik, meg ne sértődjék. Előbb a földet, aztán a kavicsot és a köveket. Így –

Csupor fejét rázza. Majd megmosom –

Gázsi rám néz. Azt nem tudja megmondani, hogy kettőnk közül ki fog előbb meghalni? Azt még a sárkány se tudja –

Ott ülök a sírhalom mellett. Kinek ássa azt? (Angela?)

Gázsi vállat von. Kisebb ember lehet, ötödik sor, olcsó temetés –

Hallgatok. Aztán azt kérdem: Mindennap itt vannak?

Csupor bólint.

Gázsi az ásást abbahagyja és megtámaszkodik. Tudja, szól, nem eresztenek –

Kik?

Ezek itt –

Ívelt mozdulatot tesz, és a sírokra néz.

Úgy –

A Népszállóban lakunk. Nincs messze, mások is jönnek ide. A Mester –

Mester?

Márkus –

Márkus? Ki az?

Gázsi újra ásni kezd. Márkus a mester, szól Csupor. Mindent tud, mint a sárkány a hegyen, a nagy tenger közepén –

Sírásó? Hullamosó?

Nem, az Operába jár, színész, de nem igazi, csak statiszta –

Márkusnak hívják?

Úgy. Sokszor kijön. Talán őt sem eresztik, ezek itt –

A sírokra néz.

Szünet. Gázsi a gödröt ássa. Csupor rágyújt. Ott jön –

Márkus odajön. Kabátja vállára vetve, ledobja, leül. Csomag. Kétkilós kenyér, mindjárt a közepén kettétöri és beleharap, aztán ökölnyi darabokat tép, és szájába tömi. Kolbász, lehet egy kiló. Harapja. Eszik. Ló, mondja, de jó. Nagyot harap. A kenyér fele eltűnik. Másfél literes üveget vesz elő, a csatot kinyitja és megszagolja. Bor. Iszik. Az üveg fele belefolyik, ütemesen kortyol. Vége. Újra eszik, a kolbász másik fele is eltűnik, másik üveget vesz elő, megint iszik. A kenyérből kis darab marad, nézi, felét letöri és megeszi. Iszik. Száját az ing ujjával megtörli és felnéz.

Most pipát vesz elő, megtömi és rágyújt. A füstöt fújja, és a levegőbe néz.

Beleegyezem, mondja. Ebbe az egészbe itt. Beleegyezem. Érti? Nem kiegyezésből. Még csak nem is iróniából. Vagy kényszerből, mivel másképp úgyse lehet. És ha az ember nem megy magától, a hajánál fogva húzzák. Az egészbe itt, úgy, ahogy van, beleegyezem, még akkor is, ha kifogásom van és nem tetszik, és úgy teszek, mintha jobban tudnám csinálni. Együtt van itt Kanavász és Herstal és Kesző Domonkos és Kankalin, mint a könyvtárban együtt van Juvenalis és Chrysostomos és Faublas és Sherlock Holmes és Mózes, és az ócskásnál együtt van a tükör és a kagyló és a zsebkés, az illatszeres üveg és az aranykehely és a bili. Nincs baj. Mindegyik máshonnan jött, és máshová tartozik, és más irányba fut, és ez a sok együvé nem tartozó sorsvonal e pillanatban úgy bonyolódik, hogy itt van, a földön futkos, vagy a polcon áll, vagy a raktárban, vagy a sírban fekszik. Nagy mű. Elismerem. Csak legyen ilyen. Látszólag széttört. Valójában elképzelhetetlenül jól van megcsinálva. Beleegyezem. Nagy mű, mondom, hiába kifogásolom, nem tudnám ilyen jól megcsinálni –

Márkus egy percre elhallgat.

Az öreg Mester ért hozzá. Itt a temetőben úgy látszik, mintha az egész megdermedt volna. De csak innen az életből, mondjuk hátulról nézve. Az egész megy tovább. Nagy mű. Beleegyezem, és kifogásaim nem számítanak. Magam sem veszem azokat komolyan. A dolog lényegét nem is érintik.

Az én műfajom, szól, a blaszfémia. Úgy értem, az a forma, amelyben önmagamat a legkönnyebben kifejezem. A káromlás az én liturgiám. Ebbe is beleegyezem. Gondoltam, egyszer elmegyek a templomba, és a szenteltvíztartóba fogok vizelni. Ez az én imám. Az ő dicsősége oly nagy, hogy még a leköpdösött oltár is őt dicséri. Az öreg Mester és én ezen a ponton egymást kitűnően megértjük. Disznó vagyok, mondom neki, de az én disznóságom szebb az angyalok énekénél. Nem veszem komolyan, őrajta kívül semmit sem veszek komolyan –

Elhallgat, az égre néz, aztán dúdolni kezd, végül énekel.

Ó, tengeró, ó, tengeró –

Én úgy találom, hogy erre mondanivalóm nincs.

Egyszerre csak egészen közel hajol hozzám, és azt mondja: Én most ajánlatot teszek önnek. Szüksége van rám. Segítségemet ezennel fölajánlom. Tetszik?

Először magam elé nézek. Parttalan vizet látok. Tompán szürke, de nem félelmetes. Csaknem hullámtalan. Aztán lassan arcába bámulok. Mongol zsidó. Norvég indián. Várok.

Márkus még jobban előredől és hunyorgat. Persze, hogyan merészelek más életébe avatkozni? (Vigyorog.) De ezen én már gondolkoztam. Avagy őrzője vagyok én az atyámfiának? Nos, kérem, válaszolok. (Bólint.) Őrzője vagyok mindenkinek, aki nálam gyengébb, ahogy engem köteles mindenki őrizni, aki nálam erősebb. Én ezt komolyan veszem –

Hallgat. Pipáját szívja és füstöl. Aztán a hamut kiveri, és zsebre dugja.

Csávában van, szól. Gyilkosságot követett el –

Honnan tudja?

Márkus fűszálat szakít, két hüvelykujja közé teszi, óvatosan megfeszíti, és elkezd ciripelni.

Jobban csinálom, mint a született tücsök. Az egész szeptembert átciripelném. Serdülő tücskök számára ciripelő-tanfolyamot nyitok itt a temetőben. A sírok közt lehet a legjobban ciripelni. Megtanítom őket a hetedik szimfónia második tételére. Ami a gyilkosságot illeti (hirtelen fölnevet). Honnan tudom? Én is öltem. A közérzetet ismerem. Egyébként is én mindent tudok, érti? (Felkiált, dühösen.) Mindent. (Köp.) A hülye, hogy henceg (vigyorog). De igaz. Feleségét megfojtotta. Nem baj –

Már kiderült? kérdem. Nyomoznak? Tudják, hogy én voltam?

Miért reszket? Ha valaki ilyen arányú gazságot követ el, bűnhődést igényel (szívéhez kap). Ah. Féreg úr, a lelkiismeret (köp). Szeretné, ha bezárnák?

Nem –

Csodálom. A becsületes lelkek ilyenkor a rendőrségre sietnek. Én voltam (vigyorog). A világért nem engedné át másnak. A piszkot levakarni. Bűn. Milyen idióta az ilyen, majdnem azt mondtam, ember –

Szótlanul nézek.

Nem lehet elkerülni (sóhajt). Ön a gyilkosság szándékát gyermekkora óta táplálja. Valószínűleg, amikor hatéves volt, a pukkancsbokor óta –

Pataj?

Bólint.

Honnan tudja?

Majd később. Ön is mindent meg fog tudni. Nem is olyan nagy dolog. Egyelőre önnek reám szüksége van (ciripel). Nélkülem elmerül. Igaz? (Gúnyosan néz.)

Szememet behunyom és hallgatok.

Üdvösségét félti, szól, és száját félrehúzza. Na (köp). Ez az én véleményem –

Szünet.

Jó anyag. A bűntől megpuhult ember. A bűnözést bizonyos embereknél és bizonyos esetekben kötelezővé tenném. Az idióták fejüket elvesztik. Főképp a hitetlenek –

Angela életét ennyibe veszi?

Angela saját életével számoljon be. Illetékes helyen meg is fogja tenni. Szegény bolond. Ő, kérem, attól a pillanattól fogva, hogy ön hódolattal feléje közeledett, és megpróbálta megmenteni, öntől szüntelenül azt követelte, hogy ölje meg. Azt hitte, az embert úgy mentik meg, ha meggyilkolják. A szerelmet és a gyilkosságot összetévesztette. Nőknél gyakori. A kis halált és a nagy halált nem tudják megkülönböztetni. Pazar. Mi? (Nevet.) Ön egyszer megverte. Akkor végképp meggyűlölte, és azt hitte, csak gyávaságból nem meri agyoncsapni. Most kielégült –

Fejemet hirtelen felkapom. Várjon, mondom. Ön ezekről a dolgokról olyan otthonosan beszél, mintha nem is végignézte, hanem végigélte volna. Hogyan van az, hogy –

Márkus hátradől a sírdombon, és kezével hadarint. A kérdés nem rossz. Ön igen értelmes. Persze, életgyakorlat, keleten is volt, és egy keveset látott –

Most azonnal mondja meg, hogyan lát ön belém –

Két térdét felhúzza, állát megtámasztja, és rám néz. Majd később, szól. Most csak annyit, hogy ön azt hiszi, ez a látás természetellenes, természetfölötti, szabálytalan és törvénytelen. Nem mondom, nem gyakori. Majd, ha ön is megszerzi, többet fog tudni róla. Most ön abban a hiszemben van, hogy varázsló vagyok. Esetleg maga az ördög. Megint üdvösségét félti (hátraveti magát, és a síremléknek dől). Mindig félt valamit. Mindig fél. Az egyetlen félelem, hogy az ember üdvösségét elveszti. Elveszti azt, amit elvesztett (vigyorog) –

Most akarom tudni –

Később. Először valamit el kell intézni. Ezt a zűrzavart a származással –

Nem értem –

Ugorluk és Ulexer –

Ki az?

Szünet.

Ön, szól, elég bambán tud nézni. Ez persze az intelligenciához tartozik (komolyan). Nem tűnt fel önnek –

Micsoda?

Ön tudja, hogy nem Bormester Virgil, hanem Herstal Raimund fia –

Nem régen, de tudom –

Mit gondol, mi e vicc háttere?

Nem tudom –

Itt, nem messze nyugszik mind a kettő. Bizonyára feltűnt önnek, hogy ugyanazon a napon születtek és haltak meg –

Honnan tudja?

Mondtam, hogy én mindent tudok. Herstal tulajdonképpen Ugorluk, és Bormester Ulexer. Érti?

Nem –

Mindjárt. Bormester fiát és önt a bölcsőben azért cserélték ki, mert. Ön persze Bormester fiának életvonalán futott. Bormester fia pedig az ön életvonalán. Ezért kellett hogy ön elvegye Angelát, Bormester feleségét. Bormester pedig elvette az ön feleségét, Adelhaide grófnőt. Még mindig nem érti?

Nem –

Csak a díszletek kedvéért képzelje el, hogy Velencében van, a tizenötödik század legvégén, mondjuk 1498-ban. Akkoriban élt ott az az idősödő, ha jól emlékszem, Vanotti (Vandotti? Vonatti?) volt, Nicolo Vonatti (Vanotti? Venedetto). Ez az ember orvosokat hozatott, és kuruzslókat és boszorkányokat és varázslókat, hogy kopasz fejére ismét hajat növesszenek, potrohát lemasszírozzák, izmait megkeményítsék, remek új fogsort csináltatott gyöngyből, beleit kimosatta, heréit árnikafürdőben áztatta, aranyerét felvágatta, végül is, kérem, ez a vén idióta elhatározta, hogy Tímeát, a tündöklő és kéjes kurtizánt feleségül veszi. Venedetto (Vanodetti? Vinodetto? Venedatti?) szenátor volt, tőméntelen pénzzel, és Tímea elhatározta, feleségül megy, csak még azt kívánta, haját fessék feketére, nyakán a ráncokat tüntessék el, lábán a két bütyköt, farán a hájhurkákat, tanuljon meg vívni, minden reggel fürödjön forró tejben, mert ez a hímerőt rendkívül megnöveli. Tímea ebből a szempontból igényes volt, mint beszélték, ezer aranyat tűzött ki annak az ifjú legénynek, aki őt egyetlen éjszaka tizenkétszer ki tudja elégíteni. Nem mondom, elegen megkísérelték, voltak, akik hatig-hétig fölvitték, a félvér Nepallino hajóskapitány kilencet ért el. Tímea tizenkettőt akart. Ekkor érkezett Velencébe Ugorluk és Ulexer, kelta származású ikertestvér, valahonnan a dalmát hegyekből, magas, csontos, szőke, kék szemű, barna bőrű két suhanc. Ugorluk és Ulexer életét arra alapította, hogy teremtett ember őket egymástól megkülönböztetni nem tudta. Több igen sikerült csínyt követtek el, néhány aranyat szereztek, kiöltöztek, szolgát fogadtak, és amikor meghallották, hogy Tímeánál milyen kellemesen lehet ezer aranyat keresni, tüstént összenéztek.

Te hatot és én hatot, mondta Ugorluk. Remélem, bírod –

Remélem, szólt Ulexer.

Ugorluk a reggeli misén Tímeát mély hódolattal üdvözölte, és szolgájával nagy kosár osztrigát, rákot és bort küldött kis levélkével. Másnap reggel a templomba Ulexer ment el.

Messziről jöhetsz, lovag, szólt Tímea, hogy ilyen bátortalan vagy. Nálunk, Velencében –

Hány órára vársz, királynőm? kérdezte Ulexer.

Mihelyt bealkonyodik –

Az ikrek sorsot húztak. Ugorluk ment be elsőnek, és egy félóra múlva kis is jött. Itt a korcsmában jó isztriai vöröset mérnek –

Ulexer harmincöt perc múlva jött.

December volt éppen, alkonyattól hajnalig tizenhat óra, Ugorluk és Ulexer a tizenkettőt könnyen elvégezték, sőt szürkületkor Ulexer Tímeát még egy tizenharmadikkal is meglepte.

Ilyen férj kellene nekem, sóhajtotta a szép Tímea. Ma egész nap alszom, fáradt vagyok –

A függönyt behúzta, és Vanotti (Vonatti? Venodatti?) délben hiába látogatta meg.

Alszik, szólt a komorna, talán a decemberi felhős idő nyomja a kedélyét, mert úrnőm érzékeny kedély –

Vanodetti (Vinodetti? Vonadetto?) a kuruzslóhoz ment, hogy ágyékát masszíroztassa, és főzetet kért szorulás ellen –

Márkus reám néz, és szünetet tart.

Az elbeszélés jó, mondom. De nem tudom –

Igen. Először is nem tudja, a két kelta fiúnak mi köze az ön apjához és Bormesterhez. Már mondtam, Herstal Ugorluk, és Bormester Ulexer. Ugorluk az idősebb, még napkelte előtt született félórával. Napja a Kentaurban áll, az aszcendens alatt két fokkal, remek Holddal és Merkurral. Ulexer Napja már a tizenkettedik házba esik, a Holddal és a Merkurral való viszony is meglazul. Ért asztrológiához?

Tibetben egy keveset –

A félóra különbség bizonyos esetekben igen erős. Herstal vállas és magas, joviális, a világi siker felé nyitva, könnyed, jó kedély, hallatlan idegrendszerrel. A Jupiter benne teljes erővel megjátssza a protektort, s ezért az emberek mind szárnya alá bújnak. Ez sikerének titka. Bormester olyan, mint a felbomló szövet. Senki se bízná magát rá, labilis, kényszerképzetei vannak, hóbortos, neuraszténiás, gyanakvó és félénk –

Ön azt hiszi, hogy Ugorluk és Ulexer testet öltése –

Márkus lassan és többször nemet int. Én, szól, nem hiszek semmit. Én látok. Ez az előnyöm. Az egyetlen. Ön járt keleten, és a maya gondolatáról sokat hallott. Tudja, hogy ez a tér, a kozmosz, vagyis az érzékelhető világ ebben az alakban itt káprázat, mondom, az imagináció teremtette, és teremti szüntelenül. Ez a maya –

Ismerem –

Azt azonban nem tudja, mivel a régiek nem említik, hogy nemcsak a tér világa káprázat. Az idő se más. Érti?

Nehezen –

Rájöttem arra, hogy a világ a mi imaginációnkban van, de a történet is ott van. Az idő is káprázat. Az egész létezés egyidejű. Az egész egyszerre jelen van. Ez az örök jelen, az elmúlhatatlan pillanat. Így most már világosabb?

Kicsit –

Ebbe a gondolatba én magamat teljesen belevetettem, és magamat ebbe a látásba begyakoroltam.

Szünet.

Azt hiszi, hogy Herstal és Bormester, vagyis Ugorluk és Ulexer ikrek, és lényegük abban van, hogy ikrek. Mondjuk olyan ember, aki két példányban van meg, csak azért, hogy ilyen is legyen. Látja, az ilyen eset az, amiért én a teremtésbe minden feltétel nélkül beleegyezem. Ó, nem. Nem ikrek. Nem is duál. Szabály, hogy minden emberből egy legyen? Ilyet nem tudtam volna kieszelni, vagy ha mégis, nem tudtam volna ilyen jól megcsinálni. Egész shakespeare-i. Sőt. Ugorluk és Ulexer nem ikrek, nem, az ikerség csak összetartozásuknak megnyilatkozása. S ahol ők ketten, akár egymásról tudva, akár nem tudva, megjelennek, ott tüstént valami vígjáték keletkezik, az öreg Mester hahotázik –

Márkus, most a földre csúszik, és a sírdombnak dől. Az eget nézi. Kellemes este, szól. Azt hiszem, eső lesz –

Nem mozdulok.

A másikat is elmondom. Önre jól emlékszem. Langollenben jártam. Észak-walesi kikötő, a párizsi egyetemről tértem vissza. Körülbelül a tizenharmadik században. Ott beszélték akkor Manfred Evan Curzon-Mittain esetét. Kastélya volt a hegyoldalon, a tengertől nem messze, csendesen tudományának élt. Akkoriban a keresztes háborúk alatt a mórok révén ide sok alchimia és hermetika és kabala került át, mondom, ez a Manfred, lehetett akkor körülbelül az ön korában, harminckét éves, ebbe a tudásba merült. Az özvegy kulcsárnő leánya, Aurelia –

Megrezzenek és felnézek.

Emlékszik? kérdezi Márkus.

Minden női névre, amely A-val kezdődik, érzékeny vagyok –

Tudom, azt hiszem, Aurelia miatt, akit felfalt, Adelhaide miatt, akit sohase látott, és Antennis miatt, aki –

Aki?

Majd, szól Márkus. Róla is szó lesz. Emlékezzék nyugodtan és szabadon. Látja Aureliát?

Igen és nem –

A nemet hagyja el. Emlékezzék, de az emlékezetet nevezze látásnak. Ön Manfred Evan Curzon-Mittain, olyan báróféle, később majd más alakjáról is lesz szó. Aurelia körülbelül a legszebb nő, akit valaha is láttam. Aranykék aurája van. Búzaszőke, sűrű hullámos üstöke, olyan szeme, mint a ragyogó ég a romok fölött, bőrének olyan illata, mint a banánnak. Manfred és Aurelia szerelme sűrű, örök és hullámtalan. A kastélyban Aurelia anyján kívül csak az öreg béres élt, mikor én ott jártam, már az is meghalt –

Márkus a síron hever, és a csillagokat nézi.

Az öregasszony úgy mesélte, hogy egy este a vacsoratálat bevitte. Úgy tűnt, a szobában csak egy ember van. Egy dupla ember. El tudja képzelni? Mint a hibás fényképen, mikor az alak elmozdul, és kettőnek látszik. Az egyik ember a másik világos árnyéka, de mind a kettő egyszerre mag is, kerület is. Az asszony megrémült. Azt hitte, kísértet. A következő pillanatban szétváltak. Manfred és Aurelia külön-külön az asztalnál ültek –

Manfred és Aurelia, Mihály és Antennis –

Igen. Antennis és Ainyu és Abihail és Angela és Améline. Az eset később megismétlődött. Mindig gyakrabban. Az öregasszony azt hitte, Manfred varázsló. Így is volt. Alchimiájával oly módszert talált, amellyel Aureliát elemésztette, és magába szívta. Az öregasszony reszketett, és nem mert szólni, csak imádkozott. De Manfred és Aurelia mézes és forró szerelme olyan tény volt, mint a darab kő. Tudta, hogy ez fekete mágia, de a szerelem heve minden rosszat kizár. Itt csak boldogság lehet. A szerelem ész fölötti hatalma, gondolta. Néhány hónappal később Manfred és Aurelia már napokig egy alakban élt, úgy értem, hogy már teljesen összenőtt és összefolyt, ugyanakkor áttetsző lett. Csak gyümölcsöt és mézet evett, és tejet ivott, azt is keveset. A két emberből egy lett, de kétszer olyan szép. A fej inkább Manfredé, de Aurelia hosszú, hullámos hajával, gömbölyű női mell, de széles, férfias váll, erős, de puha karok, Aurelia sajátságos, éneklő tiszta hangja, a kéz egészen Manfred keze, de a mozdulat Aureliáé. Amilyen mértékben eggyé váltak, lettek mindig áttetszőbbé. Olyan volt, mint az angyal, szólt az öregasszony súgva, és szemét kimeresztette. Nem tudtam, hogy szólítsam. Csak hívj Manfrednek vagy Aureliának, mindegy. Íme, látod, a szerelemben összeolvadtunk, most már egy vagyunk. Odáig finomodott, hogy egy napon eltűnt. Kereste és hívta, de nem jött. Később megjelent, és azt mondta, ne aggódjon, boldog, és egymásban élnek. Közös testük van, és ez a világ számára már nem látható. Még kétszer jelent meg. Aztán elbúcsúzott, és azt mondta, nem tér vissza többé. Azt kérdezte, mi legyen a kastéllyal és a vagyonnal. Legyen a tiéd, szólt az öregasszonynak. Fejét megsimogatta. Haja napokig illatos volt. Mikor elment, a szobában helyén sokáig aranyos fényfolt égett, a folt olyan különös langyos meleg volt, mint amilyen a napsugaraké, mikor tavasszal először kiderül. Azóta néhányszor érezte, hogy ott van, de nem szólt hozzá, vagy csak nem hallotta –

Márkus egy ideig hallgat, és a síron mozdulatlanul fekszik.

Ugorluk és Ulexer esetét jól gondolja össze Manfred és Aureliával. Mindez kezdettől fogva van és tart, azzal együtt, ami a most. Milyen elképzelhetetlen szövevény. Hajam a gyönyörűségtől az égnek áll. Hall még különbeket is. Ha majd Havrincourtról és Pietro Saleinról és Ferdinándról és Boldizsárról beszélek. Gondolja csak el, az ön apja Ugorluk, ikertestvérével, a segédfogalmazóval, a középen ön Aureliával és Angelával és Antennissel –

Angela?

Angelának sok köze Aureliához igazán nincs. Aureliát ön –

Elhallgat.

Én –

Nem mondom, szól. Mindent elmondok, de ezt az egyet nem. Önnek kell megtalálnia. Egyetlen bűnt ismerek, a vakságot. Meg kell tanulni látni. Nincs szükség hosszú jógára. Egyetlen villámerejű pillanat. Ezt kell kibírni. Nem könnyű. Mit cipelt magával ez a Herstal. Megnézte? És Bormester. Képzelje el, hogy Bormester Virgil valódi fia jelenleg vezérkari őrnagy valahol a minisztériumban, gépkocsireferens, hülye barom, azt hiszi, hogy minden rendben van, otthon Adelhaide grófnőt kínozza, aki nem is az ő felesége, hanem az öné. Ön pedig Bormester Mihály feleségét meggyilkolta, mert már nem bírta ki a hazugságot. Ön legalább már rájött arra, hogy ez így nem megy. Már tudja, hogy elvarázsolt nőt visel magában, akit elnyelt, vesztére, mert most már nem is tud szerelmes lenni. Úgy szerette, hogy megette. Micsoda szövevény. Látni. Látni. Nem ezt a káprázatot itt, csupa lárva és ugráló bolond. Azt látni, igen, azt. Ehhez képest olyan, mint –

Most feláll, és kabátját begombolja.

Menjünk, mindjárt nyolc. Indítványozom, hogy egyelőre lakjon a Népszállóban velem. Piaszterrel, a ripaccsal vagyok, de kiteszem. Azt hiszem, hamar felébred, s akkor saját útjára mehet.

A Népszálló lakóitól nem kell félni. Kettőt már ismer, Gázsit, a hullamosót és Csuport, a sírásót. Meg fog ismerkedni Bonifáccal is. Bonifác, a tetű. Nem átvitt értelemben. Tetű, úgy értem, hogy az élősdi, amely az ember ruhájának ráncaiban él. Fülöp Áron hozta, de úgy tekintik, mint a Népszálló köztulajdonát. Fülöp Áront, mikor felvételre jelentkezett, szintén fertőtlenítették. A többi elpusztult, de ezt az egyet sikerült megmentenie. Azóta ott él közöttünk, és meghízott. Mi vacsorán többnyire a tetvek hierarchiáján vitatkozunk. Fülöp Áron azt az álláspontot képviseli, hogy valamennyi tetű között kétségtelenül a legmagasabb rendű a ruhatetű. Gázsi a fejtetű elsőbbségét vallja. Riquol szerint a legintelligensebb a lapostetű. A viták igen tanulságosak. Majd szóljon hozzá, ez az illemhez tartozik. Fülöp Áron egyébként komisszárius és álapostol, a meriolánok filléres füzeteit árulja. Az a bizonyos Meriolánum az eszményi vallásos állam, ahol mindenki kenyérhéjon, nyers krumplin, répán és tökmagon él. Aztán Riquol az író, de azért nem nagyon kellemetlen. Lipót pedig a patkány. Ismét nem átvitt értelemben. Régebben igen sok volt, de valamennyit kiirtották, csak Lipót maradt meg. Ténylegesen patkány. A hatóság elől rejtegetni kell, akit ismer és kedvel, annak ölébe ül, zsebében alszik, akire dühös, annak lábába harap. Tányérból eszik, ha jóllakott, bókol, barátjának nadrágjába mászik és szundikál. Piaszter? Őt is megismeri. Mondom, egyiktől se kell félni, csak a Kettőskereszt Vérszövetségtől. A szövetség jelenleg három tagból áll, e tagok Konc, Lába és Tekenő urak. A szövetség célja, hogy a hatalmat a világ fölött átvegye, a zsidókat kiirtsa, új és roppant börtönöket építsen, a neki nem tetsző véleményeket elhallgattassa, a katonai szolgálatot a nőkre is kiterjessze, a cukorka- és csokoládégyártást azonnali hatállyal megszüntesse. Konc, Lába és Tekenő urak már reggel ülést tartanak, határozatot hoznak, azt szavazásra bocsátják, egyhangúlag elfogadják, jegyzőkönyvbe veszik, azt hitelesítik, az ülést bezárják, de rögtön bizalmas megbeszélésre ülnek össze, ahol új tervek felmerülését vitatják meg, ezt javaslat formájában nyilvános összeülésre felterjesztik, ott megvitatják, a javaslat részletkérdéseinek kidolgozására albizottságot neveznek és küldenek ki, szakértők bevonását elrendelik, majd ismét a nyilvános összeülésen vitára, később szavazásra bocsátják, cikkelyenként iktatják, és rendelkezés alakjában megfogalmazzák. Konc, Lába és Tekenő urak igen elfoglalt emberek. Súlyos irattáskákkal járnak, az ablakba vonulnak rövid eszmecserére, megfigyeléseiket egymással közlik, a sajtó megnyilatkozásait figyelemmel kísérik, többször hevenyészett konferenciát tartanak, inditványoznak, tagfelvételt javasolnak, elvetnek, napirendre tűznek, napirend előtt felszólalnak és interpellálnak. Meg vagyok győződve arról, ha önt meglátják, azonnal javasolni fogják, hogy a Kettőskereszt Vérszövetségbe lépjen be, természetesen egyelőre mint ideiglenes kültag, próbaidőre. Akkor aztán ülésekre fogják rendelni, de időnkint felszólítják, hogy a helyiséget a tárgyalás bizalmas voltára való tekintettel tíz percre hagyja el. Tagdíjat fognak kivetni, jelvényt kell vásárolnia, s azt viselnie kell, sajtószemlét kell készítenie, önéletrajzot négy példányban, véleményét az antiszemitizmus és a cukorkagyártás ügyében ki kell fejtenie, az irattárba betekintenie nem szabad, ha hibát követ el, nyilvánosan megdorgálják, külön fegyelmi ülésen esetét tárgyalás alá veszik, egyenként vagy ketten, esetleg mind a hárman, baráti megbeszélésen a teendőkről jóindulatúan kioktatják, a szövetségből próbaidőre kizárják, de felszólítják, hogy visszavételét három napon belül kérvényezze, csatolt okmányokkal, ezt ugyan elutasítják, de rábeszélik, hogy fellebbezzen a tanácshoz, és kérjen nyílt tárgyalást. Bevallom, én a Vérszövetségnek beugrottam. Csodálkozik. Ne tegye. A bolondokat felismerni egyre nehezebb. Különös? Még néhány évvel ezelőtt egészen könnyű volt. Nemsokára lehetetlen lesz. A történet átlagszínvonala az őrületnek oly fokára ér, hogy az ép elmét az őrülttől megkülönböztetni nem lesz lehetséges. És akkor tudja, mi fog elkövetkezni? Én tudom. Konc, Lába és Tekenő urak a hatalmat a világ fölött tényleg átveszik. A zsidókat üldözik, roppant börtönöket építenek, összülés, albizottság, szakértők és konferencia, gyűlés, elnapolás, rendelet, szigorú végrehajtás, kérvény, fellebbezés, nyílt tárgyalás, javaslat, iktatás, cikkek, felajánlás, felterjesztés, hitelesítés, a jegyzőkönyv, kizárás, jelvény, tagdíj és irattár. Azt hiszem, az, amit most Kettőskereszt Vérszövetségnek hívnak, az az üdvtörténet következő korszaka –

Vacsora után az asztalnál egymagam ülök. A rántott levest kenyérrel megettem. Rágyújtok és –

A jó hír ügynöke vagyok –

Ránézek. Persze, Fülöp Áron, komisszárius és álapostol. A rendesnél nagyobb irattáska, tele. Most kinyitja, füzetet vesz elő, és nyújtja.

Az egészséges lélek, szól, az üdvözülés útja. Elmondta Boldog Ulrik anachoreta, Babiána médiumon keresztül, tizenkét fillér, mit kell tenni, hogy a lélek a túlvilágon az angyalok közé jusson.

Ne fáradjon, mondom –

Anachoreta, szól, tizenkét fillér –

Lelki bajom nincs, válaszolok, szorulásban szenvedek –

Fülöp Áron táskájába nyúl, és füzetet vesz elő. Hogyan biztosítja az ember mindennapi székletét? Húsz fillér. Első kiadása egy hónap alatt elfogyott. A másik, homeopatikus gyógyszer a székelési zavarok ellen, huszonnégy fillér, receptekkel, holtbiztos –

Félig elfordulok. Köszönöm –

Podagra ellen. Ezeréves módszerek, hogyan kerülhet el minden betegséget, és élhet száznegyven évig –

Én százötvenig akarok –

Lábizzadás ellen. Kutyaharapás ellen. Hogyan változtatható át a szikla bükkfává. Százéves recept, hogy a vizeletnek ibolyaillata legyen. Varázsmondatok az ördög elűzésére. Ariel arkangyal igéi, amelyekkel bárki szárnyat növeszthet. A fekete holló arkánuma, amellyel a libát tizennégy nap alatt úgy meghizlalja, hogy két kanna zsírja lesz. Fogfájás ellen. Hogyan növeszthet dús hajat kopasz fején. Fájdalommentes. Csodakenőcs, veszett kutyákat gyógyítja –

Újabb füzeteket vesz elő.

Dagadt mandulák ellen. Egyszerű eljárás, hogy a nyúl a vadász elől ne fusson el. Vakarózás ellen. Hogyan lehet a vendéget gyorsan hazaküldeni. A meghűlés tízparancsolata. Maxwell tanítása a természetes mágiáról. Hogyan hódíthat meg egy nőt három óra alatt. Az ürülék konzerválása. Amulettek. Gyógymasszázs. A vér titka. A boszorkányokról. Hogyan szoktatható le a kakas a kukorékolásról. A magzatelhajtás egyszerű módja. Csipa ellen. Albert püspök varázsigéje, amellyel a nők szüzessége holtbiztosan megállapítható –

Felállok –

Konc úr azonnal hozzám lép, és azt mondja: A Kettőskereszt Vérszövetség felvételi bizottságának határozata értelmében felszólítom önt, hagy a szövetségbe lépjen be –

Megtisztel, válaszolom, de én erre nem érzem magam sem méltónak, se –

Tudjuk. Ezért kell, hogy a szövetségbe lépjen –

Pillanatnyilag –

Konc úr hátralép. Tisztában van ön azzal, hogy –

Igen hosszú külföldi tartózkodás után tértem vissza, nekem dolgaimat rendezni –

Helyes. Ön utazásáról jelentést fog tenni, szóban és írásban, ezt tárgyalni fogjuk, és –

Félek, hogy erre nem lesz alkalmam –

Uram, nagy dolgokról van szó. A szövetség –

Nem fogok tudni rendelkezésükre állni –

Ellenvetését a bizottsággal közölni fogom. Foglalja írásba, és nyújtsa be –

Nem, uram. Én nem írok, és nem nyújtok be semmit, én nem szeretek írni –

Megengedi, hogy ezt a bizottság tudomására hozzam?

Belátása szerint –

Ha a tanács elé terjesztik, ennek súlyos következménye lehet. Önt kitilthatják –

Véglegesen is?

Ez a tanácstól függ –

Örömet szereznének, ha a kitiltás örök időkre szólna –

Meggondolta, hogy mit mond? Ön soha a szövetség tagja nem lehet –

Ha önök engem erről bittosítani tudnának –

Meg fog történni. Beadványában –

Az a benyomásom, hogy semmiféle beadványt –

Akkor az ön ügye a fegyelmi tanács elé kerül, és esetleg súlyos bírságra ítélik. Ezenfelül –

Nem hiszem, hogy a bírságot megfizetem –

Akkor elmakacsolják –

Meg lennék elégedve, ha már itt tartanánk –

Amint látom, az ön dolga súlyos bonyodalmakat fog idézni. Most személyi adatait fölveszem. Neve, születési helye, ideje, apja, anyja neve –

Uram, ha én apám nevét biztosan tudnám –

Törvénytelen?

Most felállok. Örülök, hogy megismerhettem önt, remélem, találkozni fogunk –

Márkus, az oroszlán!

Az ajtóban magas sovány férfi sárga nadrágban, őszülő haj, rézvörös arcbőr, kigombolt gallér. Kitárt karokkal áll, aztán keze viszszahanyatlik, fejét lehajtja, és suttogni kezd.

Ezt is (tompán) – nekem, nekem – nincs még összetörve (kezét szívére teszi), nincs? (felsóhajt) – e szív (fejét hátraveti, mellére mutat), e szív (elhaló hangon) nekem –

Márkus azt mondja: Ez itt Piaszter, a ripacs, közöltem vele, hogy keressen más ágyat –

Piaszter felüvölt. Ha van még a földön annyi becsület, amennyi egy kanál vízben elfér – ha van annyi hűség, amennyi egy odvas fog lyukába bújik – ha van az adott szónak annyi súlya, amennyi a fagyalbokorra szállott ökörnyál szálának van – ha a lélek –

Jól van, szól Márkus. Tapsol. Most csomagoljon és menjen –

Piaszter letérdel. Csuklik. Királyom, te vagy az úr a burját dombokon –

Márkus bólint. Még mit tudsz?

Te vagy Első Malintonétosz, a nagy Csobogány –

Áldásom rád, szól Márkus.

Feláll, a térdeplő Piaszter homlokára keresztet rajzol és mormog. Temeretur sic hamartia tés samajim. Hoc levana sekkinah exesusto –

Piaszter zokog. Márkus kezét elkapja és megcsókolja. Hangosan sír, aztán suttog. Nemcsak megöl, meg is áld, az inkvizítor –

Márkus bólint. Úgy van, szól, minden pimasz így csinálja. Eredj, disznó –

Piaszter a földre veti magát. Soha, kiáltja teljes hangon.

Márkus bólint. Tudom, szól, e küszöböt Piaszter önként soha át nem lépi – csak összetört kadáver nyúzott birkafej dülledt szemével. Ezt is tőlem tanultad. Tudsz még valamit?ú

Piaszter sír.

(Meddig tart? kérdem Márkust. Ő vállat von. Ha tőle függne, hajnalig. Van ötven fillérje? A pénzt kiveszem, és Piaszternek adom.)

Erre feláll, igen lassan, arcát rendbe hozza, elkomolyodik. Vérdíj, mondja alig hallhatóan. Árulás. (A pénzt zsebre dugja.) Piaszter nem –

Kevés? kérdi Márkus. Itt van még húsz –

Piaszter dermedten áll. Nem. (A pénzt zsebre dugja.) Piszok. (Kitörve.) Piszok. (Bömböl.) Piszok. (A földre veti magát.) Császár! Tbirrin hercege! nekem – (fejét a padlóba veri) nekem – (hosszan felüvölt) a halál –

Nem kapsz többet, mondja Márkus.

(Félig felkönyököl, jobb karját magasra emeli, teljes erejével.) Átkom ez: légy jó! Az angyalok ringassanak, és üdvözülj! Áldásom rád: csigolyádat baltával verjék szét, és legyek lepjenek el, és dögölj meg az árokban, megátkozlak a legszebb farú nőkkel, és megáldalak gyomorgörccsel és lelkiismeret-furdalással. Arcod legyen olyan, mint a páviánsegg –

A műsornak vége, szól Márkus.

Kitaszított, nyög Piaszter.

Márkus most Piasztert galléron fogja, fölemeli, és az ajtóhoz húzza.

Oroszlán, kiált Piaszter.

Márkus az ajtót kinyitja. Piasztert kihurcolja és megrúgja.

Magasztos –

Többet nem hallani. Márkus az ajtót bezárja.

Mit fog most csinálni? kérdem.

Piaszter? Elbújik és onanizál. A legjobb esetben –

És ha –

Legrosszabb esetben pedig elmegy moziba. Ahhoz, hogy a kettőt egyszerre csinálja, nincs fantáziája –

Hogyan történt, mondom, hogy így el tudtam veszni? A minap még az óceánjárón utaztam, a magabiztos Mike Winemaster és a mély, szívós Michail. Zanzibar? A találkozás. A kettő egy, és a nehézség duplájára nőtt. Aztán a világ helyett itt ez a szűk és lápszagú kuckó. Otthon? Az emberiség, amelyet hét év előtt elhagytam, a temetőben. És Angela, Angela. Az őrület gondolatával túl sokat játszottam –

Márkus orrát piszkálja, szórakozottan cipőjét nézi, aztán az ablakon kibámul.

Lapos, szól végül, és feláll. Rossz. Éretlen. Deprimált szobalány. Ajánlom, hogy azt a valamit, hogy gondolkozás, hagyja abba. A filozófusoknak megfelel. Úgy kell nekik. Az ember minél magasabb rendű, problémái annál nehezebbek, és annál több szabad neki. Önnek még ölni is szabad volt. Az öngyilkosság azonban tilos. Nem gondolkozni kell, hanem látni. Még nem tud követni. Amit mondok, rakja el jó helyre, hogy kéznél legyen. Egy idő múlva előszedi, és használni fogja. Módszeremre még nem jött rá. Pedig, amit én tudok, az egyszerű –

Ne tanítson, mondom.

El akarok fordulni.

Márkus odalép, rám néz, és szeme lobogni kezd. Aztán felüvölt: De tanítom, hülye vak állat –

Öklével mellbe vág. Barom, tanítom –

Hátralép és vigyorog. Márkus, az oroszlán (hahotázik). Én. Én vagyok Márkus, az oroszlán (köp), ilyen féreg, mint ön. Kuss. Szemét –

Az ablakhoz megy, hirtelen visszajön és leül.

Az ön feladata, hogyha én beszélek, hallgasson, amit mondok, tanulja és tartsa meg. Érti?

Szünet.

Ez a kötelező hódolat a nyelvben erősebb előtt –

Szünet.

Most én vagyok az erősebb. Ön nekem mindaddig hódolattal tartozik, amíg erősebb vagyok. Abban az órában, amikor nyelvben ön lesz az erősebb, én fogok hódolni ön előtt. Meg fogom tenni. Legyen nyugodt. Lehet, nemsokára –

Márkus feláll, aztán szembefordul.

Ön teljesen a külső Isten körében van, és a valóságot nem létezőnek tartja –

Nem felelek.

Beszéltem önnek Ugorlukról és Ulexerről –

Reinkarnációk, mondom.

Nevezheti őket azoknak is, de fölösleges. A reinkarnációt a keletiek azért találták ki, mert az időt nem értették. Már elmondtam. Az egész világot együtt és egyszerre tudták látni térben. Ez a nagy világlátvány. De az idővel nem tudtak mit kezdeni. Ezért voltak kénytelenek az újratestetöltés gondolatát kieszelni. A reinkarnáció rossz, mert egymás után nézi azt, ami tulajdonképpen egyszerre van. A tér teljes egészében mindig jelen van. De az idő is. Minden és mindig itt van egyszerre. Az összes világok és minden élet minden korszakával és alakjában és mozzanatával –

Szünet.

A modern fizika egyébként már csaknem nyomon van. Az időt térképletekben ki tudja fejezni, de nemsokára a teret is ki fogják tudni fejezni időképletben. Akkor pedig észre fogják venni, hogy a kettő egymással felcserélhető. Ha az idő nem egyéb, mint a tér negyedik mérete, akkor a tér sem egyéb, mint az idő felszínének és mélységének az a viszonya, amit jelennek nevezünk. Ez az elmúlhatatlan pillanat. A kettő egy. És ha ezt megtalálják, akkor már csak az imagináció tevékenységét kell képletbe foglalni. Tudja, mi ez? Amit az Upanishadok tanítottak. A maya. A káprázatot meg fogjuk tudni különböztetni a valóságtól. Fogunk tudni látni –

Szünet.

Ez a belátás szerezte meg nekem azt a tudást, ami fölött rendelkezem. Én az egészet a jelenben látom. Nekem a reinkarnáció segédfogalmára szükségem nincs. Érti?

Eszemmel –

Később látni fog, és az észre nem lesz szüksége. A talog azt mondja, hogy tenéhon aszpaki –

Várok. Aztán azt kérdem: Talog? Mi az?

Márkus merev arccal néz. Ajkát elbiggyeszti, végül köp.

Talog. Nem tudja. Persze. Indokínában a hegyek között, ön arra nem járt, de ha járt volna is, a hülye kolostorok érdekelték, meg a kínai ladyk és a brandy. Indokínában, a legkevésbé hozzáférhető hegyek között él egy nép, már alig van belőle néhány ezer. A föld alatt laknak, barlangokban, alagutakat ásnak, a dombok hasában házakat fúrnak, csak éjszaka jönnek ki, az erdőben vadásznak, és szürkületkor visszamásznak, a városok bejáratát elfedik és elbújnak. Véletlenül fedezték fel őket. Alacsony, alig másfél méteres emberkék, mint a pigmeusok. A nép maga már csak etnográfiai csemege a bárgyú tudomány számára. Fontosak a papjaik. A talog nyelv néhány könyvben ott a föld alatti városok templomjaiban, a könyveket néhány pap őrzi. Ez az ősnyelv, amelyből a kínai, a szanszkrit és a héber keletkezett. A héber jobbról balra ír, a szanszkrit balról jobbra, a kínai felülről lefelé. A talog a sokat keresett írás, amely alulról fölfele ír. Az írásnak egyetlen célja van. Fölfelé. Ez a nyelv, amelyen Ádám és Éva a paradicsomból való kiűzetés után beszélni kezdett. A talog nép az özönvizet nem a bárkában, hanem a föld alatt töltötte. Ott van Seth könyve –

Honnan tudja? Látja?

Mikor az amerikai képeslapokban a talogról olvastam, pénzt szereztem, és Indokínába mentem. Megtaláltam őket, tizennégy hónapig náluk laktam, nyelvüket megtanultam, könyveiket elolvastam. Nyelvüknek három értelme van. Az első a halom-talog, amelyen szociális köznapi dolgaikat beszélik meg. Ez az úgynevezett álomnyelv, amelyen a dolgoknak semmiféle valóságtartalmuk nincs. Még csak nem is fátyol, ahogy papjuk mondta nekem, mert semmit sem takar. A második a jüör-talog. Ez, mondjuk, megfelel a mi graeco-latinizált tudományos nyelvünknek. Állami és társadalmi és gazdasági fogalmakat ezen a nyelven írják. Ez a törvénykezés és a közigazgatás nyelve. A harmadik az avenraa-talog, a metafizikai nyelv. Seth könyve ezen a nyelven íródott. Az imént azt mondtam, hogy tenéhon aszpaki. Ez annyit jelent, mint kapukon kívül, de annyit is, mint éretlen, exoterikus, nyers, beszámíthatatlan, de metafizikai nyelven annyit jelent, mint saját maga által képzelt, valótlan világban él, teljesen önkényes és minden kapcsolat nélkül való életet, a közösségből kiszakadt, nem számít, gyengeelméjű és megvetett. Ez a külső isten köre, a bálvány –

Márkus újra feláll, és elém lép.

Hubiklaa, szól halkan.

Mit jelent ez a szó?

Nem felel. Megfordul, és járkálni kezd.

Kell, hogy legyen nyelv, amelyen az ember Isten szavát megértse. A mai nyelvek közül erre egyik nyelv sem alkalmas. Képzelje el, hogy Isten azt mondja, Vous avez raison, vagy I am glad. A szekularizált héber és szanszkrit sem alkalmas. A mai nyelvek mind természetnyelvek, csak a halom-talognak felelnek meg. A latin-héber-görög-szanszkrit a mi jüör-talogunk. Az egyetemes dolgok itt még érthetők. Isten szava már nem. Engem Istenen kívül semmi sem érdekel. Én megtanultam őt becsülni. Sőt. Én már őt csaknem szeretem. Tudja, az az elképzelhetetlen nagyság. Az a láthatatlan, mindenütt jelenlevő tudás. Az a gyengédség, humor és tapintat. Az az alázat. Az a derű. Ha avenraa szót mondok, imádkozom. Mi itt spanyolul és angolul és norvégül legfeljebb siránkozunk és panaszkodunk és viccelünk és káromkodunk és veszekszünk. Nem is beszéd, csak duma. Tudja, mit jelent avenraa? Az aven a lélek belső szikráját jelenti, de csecsemőt és madarat is. Az aven szó igésítve annyi, mint énekelni, de a csecsemőre vonatkoztatva tejet szopni. Ra pedig annyi, mint égni, de az égés közös égést, vagyis szerelmi egyesülést is jelent. A raa megnyúlása folyamatos történést fejez ki. Szóval a lélek belső szikrája (a madár, a csecsemő) tejet szopik (énekel), és közben a többivel együtt szerelemben ég. Érti, hogy mi az avenraa? Mikor megértettem, letérdeltem, és hangosan sírtam. Ha valaki ilyen nyelven él, legjobb is, ha a föld alá bújik, és a bejáratot elfedi. De az Antikrisztus már fölfedezte, és el fogja pusztítani. Az ön zászlósának igaza van. Ami itt folyik, az az életszentség kenetteljes meggyalázása. Eggyel több ok arra, hogy az ember Istenen kívül mással ne törődjék –

Bocsásson meg, szólok.

Miért? kérdi. Mert hetyke volt és hencegett? Nézze, ezt is lehet. Kell is. Ha majd látni fog, megérti, hogy az ember bármit is elnyomjon, nem lehet cél. Ellenkezőleg. Csak hadd legyen hetyke. Szép. Nekem tetszik. Nézzen meg egy hetyke leányt. Csak hencegjen. Hazudjon, raboljon. A világ kibírja. Jól van az megcsinálva. Nem dűl össze, ha valaki egyszer hazudik. Gyilkoljon. Semmit sem szabad elnyomni. De. Tudja mit? Egy a fontos. Mindig legyen erősebb, mint az, amit tesz vagy gondol vagy mond. Mindig lásson. Mindig legyen több. Legalább egy ujjnyival több. Ez az ujjnyi biztosítja önnek azt, hogy lát. Mindig a világosságban, mindig. Ezt most már kezdi érteni –

Értem –

Jó. Én önt megtanítom látni. Nem nagy dolog. Akkor aztán, ha lát, mindent fog tudni, és elkezdhet élni. Remélem, tudja, hogy amit eddig csinált –

Tévelygés –

Félek, hogy túl kedvezően látja. Majd később –

Sokat halaszt későbbre –

Olyat, amit esetleg meg se kell mondanom, mert közben megismeri. Azt is meg fogja tudni, hogy én önnel most mit csinálok. Vagyis azt, hogy mit csinálok magammal –

Szünet.

Sokáig nézem, az ablaknál ül nekem félig háttal. Az utcára bámul, a villanylámpára. Azt kérdezem:

Megenged valamit?

Hirtelen megfordul. Ne legyen ilyen udvarias. Ilyen. Piha. Úr. Az előbb –

Mellbe vágott –

Testi kritikában részesítettem. Valamit kérdezni akar –

Igen. Kicsoda ön?

Márkus odajön, a széket elhúzza, és velem szemben leül. Én, szól, a Szentháromság elnöke vagyok –

Most vár. Komolyan néz. Hirtelen bőgve hahotázik.

Hallja? Most tudja –

Felugrik és harsog. Öklével a levegőbe sújt, aztán mellét veri. Ismét leül.

Tudja, becsvágy. Igen? Érti? Persze egészséges ember, csupa becsvágy, hogyne, nagyon helyes, éljen a becsvágy. Én is. Én is mindent akarok. Kellő alázattal, de az alázatot is akarom. Kevélyen, de a kevélységet is akarom, áhítattal, és az áhítatot is akarom, és az aljasságot. Ez az én blaszfémiám. Blaszfémia nélkül nem tudunk kijönni. Már mondtam és mondani fogom, hogy én Istent akarom, a többi nem érdekel. Nekem csak ő kell. Becsvágy? Tudja, azt mondom, ha becsvágy, akkor legyen becsvágy. Szánalomra méltó idióták, mind. Ha nekem királyságot adnának, köpnék. Nem kell. Miért nem adnak mindjárt lócitromot? Világhatalom. Altiszti igény. Becsvágy, ha becsvágy, legyen becsvágy. A legnagyobb kell nekem, és nem hagyom magam megvesztegetni. A kis dolgoknak rettentő erejük van. Észre sem veszem, már megnősültem, és hivatalfőnök vagyok az adószámvitelben. Nem különbözik lényegesen a diktátortól. Kineveztem magam a Szentháromság elnökének. Mit szól hozzá? Ez aztán a rang. Angol király? Orosz cár? Söpredék. Az összes pápát kirúgom. Ha becsvágy, legyen becsvágy –

Feláll és járkál. Érti? Ha ezt a módszert nem alkalmaznám, az elérzékenyüléstől egész életemet végigbőgném, százezer éveket, a megrendüléstől, ami a teremtés, ez a szépség, ez a hatalom –

Kicsit hallgat. Aztán: A cél nem bármit is eltiltani. Hadd jöjjön az egész. De sohasem hagyni, hogy rajtam bármi erőt vegyen. Se szerelem, se vallás, se mű, se gyönyör. Nem aszkézis. Semmit sem a tudat alá nyomni. Mindent látni. Ha a küszöb alá nyomja, azonnal erjedni kezd. A pokol tele van penésszel és pincegombával és mocsárgázzal. Felszabadulni. Nem kompenzálni, hanem szublimálni, ha így jobban érti. Piha. Még filozófus leszek. Nincs bűn és erény, jó és rossz. Túl. Messze túl. A tisztult amoralitás –

Köp. Mondom, hogy még filozófussá tesz –

Szünet.

Végül minden megtörténik, még az is, amitől a legjobban félünk. A világ száma betelik (vállat von). Nem mondom, szeretném átélni, páholyból végignézni, de tudom, valamiképpen részt veszek benne. Türelem –

Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a talogot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet, ahogy a szólamok egymást szüntelenül ellenpontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság. Érti? Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik. Ne féljen, hogy valamit kihagy. Majd visszatér, és akkor megérti. Ne akarja azonnal az egészet és egyszerre. Ha a fonalat elveszti, gondoljon arra, hogy ez a lélek csodálatos változásai –

Azt mondtad, hogy délre a városban leszünk, szólt Adar-Hammon. Minuszin bólint. Úgy lesz. Az ott elöl már az Eufrátesz, a kanyarulaton túl már kertek vannak. Sehol sincsenek oly szép kertek, mint Urban. Onnan a falak már láthatók. Délután már dolgodhoz foghatsz, találsz elég vállalkozót. Sok pénzes ember. Maga a király is, csak menj el hozzá, tanácsosai közt van barátom, az majd utadat egyengeti. Nem kérek semmit, én –

Adar-Hammon elfordul, és szemével Virázst keresi. Megint Bidachhal beszél. Bidach, nagy sárga szemfogával és orrán a szemölccsel.

Minuszin vigyorog. Félted? kérdi.

Adar-Hammon morog. Sok közöd hozzá nincs –

Ismerek valakit, hasznodra lehet –

Még csak nem is kérsz érté semmit?

Minuszin megint vigyorog. Elvezetlek hozzá, szól. Öregasszony, sokat tud. Kecskéből medvét csinál, fingból seprűt. Bájital –

Te Urt jól ismered –

Sokszor jártam itt, barátaim vannak, hivatalnokok –

Boszorkányok –

Akadnak, fiatalok és szépek, öregek és tudósok. Ur gazdag. Sok kereskedő itt telepedett le, bazárjába tíz ország jár vásárolni, még a tengeren túlról is, Indiából. Ahol sok az arany, ott sok az élősdi –

Adar-Hammon lovát megfordítja, és Virázshoz lép. Ezt a vigyorgó Minuszint mindig kevésbé bírja. Édeleg, piszkos körmével az orrát turkálja és hunyorgat –

A kertek itt vannak, többnyire alacsony fák és ültetvény. Illata tényleg kellemes. Virázs nevet. Mindig úgy nevet, hogy minden foga kilátszik, még nyelve hegyét is kidugja.

Építs nekem kastélyt ezer emelettel –

Meglesz, szól Adar-Hammon.

Ezer emeleten egyedül fogok lakni –

Egyedül –

És a szolgák? kérdi Virázs. Sok szolga kell.

Felkiált.

Sok szolga kell. Százat fehérbe öltöztetek, százat pirosba, és a kastély előtt fognak harcolni életre-halálra. Én az ablakból nézem. A győztes cipőm sarkát megérintheti –

Mit szólsz hozzá? kérdi Bidach.

Adar-Hammon oldalt néz. Bidach melyik sereget fogja vezetni, a fehéret vagy a pirosat?

A győzteset, feleli Bidach.

Tiszta vertarany-ágy kell, mondja Virázs. Ablakom egyetlen darab csiszolt smaragd –

Az ezredik emeleten, kiált Bidach, és hahotázik.

Most a kertek között nyargalnak. A város fala is feltűnik. Az ültetvényeken emberek kapálnak, a dűlőutakon állatok és kocsik. Minuszin most odajön, és azt súgja: Elvezesselek Rengahhoz?

Rengah? kérdi Adar-Hammon.

Az az asszony, akiről az előbb beszéltem. Minden italt ismer. Szükséged lehet rá. Bidach igazán nem vonzó, azt hiszem, kalandor. De Virázs –

Adar-Hammon hallgat, és Minuszinra néz. Csak körme ne lenne olyan piszkos. És mindig az orrát turkálja.

Virázst Urban meg fogják csodálni. Biztos. Elküldőm hozzád, két aranyért bájitalt főz neked –

A kapuhoz érkeznek, és Bidach elbúcsúzik.

Nekem nem kellene, mondja Minuszin, és vigyorog. A nőt nem is látni, csupa bűvös száj és tündöklő szem és illatos bőr, csupa lángoló haj és éneklő hang. Az érzékek egészen belehülyülnek. Szemfényvesztés. Ez a nő agyondolgozza magát. Őt magát sohasem látom, csak a mutatványokat –

A főúton lovagolnak befelé.

Azt mondják, az ősidőkben a nők a bűbájolás mesterségét nem ismerték. Itt hallottam, Urban. Itt sokat tudnak. Még az özönvízre is emlékeznek. Akkor szerettem volna élni, amikor a nők még egyszerűek voltak, és nők. Akkor igazán szépek lehettek –

Piszkos körmöddel, szól Adar-Hammon.

Nekem így is jó. Azt beszélik, a nők olyan szépek voltak, hogy a hegyeken lakó angyalok beléjük szerettek, és lejöttek hozzájuk. Ezek voltak a bukott angyalok. Ők tanították meg a nőket a mutatványokra, hogy szemüket forgassák és villogtassák, és csípőjüket ringassák és szepegjenek és pityeregjenek, és szájukat húzogassák, és combjukat mutogassák –

Most elkanyarodnak, és máris a házhoz érnek. Az öreg C. házaspár lakta, a férfi délutánonként a temetőbe ment. Anyja sírjához, mondta az öregasszony ájtatosan, anyját nagyon szerette. Mindenki tudta, hogy a férfi a temető mellett a korcsmába jár, csak az öregasszony nem. Ez a házasság, szól Minuszin vigyorogva, és Virázsra néz.

Minuszin két perc alatt kész. Először Bidachot keresi meg.

Adar-Hammon bolond, szól, és vár, hogy milyen hatást tesz..

Bidach várakozva néz. Virhsba belehabarodott, és most palotát akar neki építeni ezer emelettel –

Nagy szerelem, kiált Bidach hahotázva.

Azért te se kellesz neki, szól Minuszin halkan. Itt lakik nem messze Rengah. Tudós öregasszony. Két aranyért italt vehetsz tőle, hogy Virázst elbűvölhesd –

Hol?

Holnap, mondja Minuszin, és feláll.

Aztán a hivatalba indul, ott sündörög, amíg a bíróhoz besurran. Tiszta bolond, suttogja. A nőbe belehabarodott, és palotát akar építeni neki ezer emelettel –

Minél nagyobb a szerelem, a palota is annál magasabb –

Minuszin hajlong, és kezét dörzsöli. Úgy, úgy. De itt van ez a kalandor Bidach, el akarja rabolni. Vigyázz –

Terve szerint most Rengahhoz megy, és vele beszél. Elmagyarázza, Bidach hol lakik. Nagy szemfogáról és orrán a szemölcsről felismered. Adar-Hammon az öregeknél vett szállást, tudod, ahol a férfi esténkint a temető mellett a korcsmába jár. Adar-Hammon gazdag. Annyi pénze persze nincs, hogy ezer emeletet építsen, de ötöt fel tud építeni –

Minuszin vihog. Ezer emelet. Bolond. Virázs nem is szép, csak mesterkedik. Az ilyen nőket nem szeretem. Bidach mohó és becsvágyó. Csupa lihegés, mint a farkas. Némelyek azt mondják, hogy hős. Itt, Urban mosolyognak rajta, és így szólnak: erős Marsa van –

Rengah bólint. Mást nem tudsz?

Mit akarsz még? Két-két arany –

Hirtelen suttogni kezd. Néhány emberre lenne szükségem, akik Virázst elrabolják. Adar-Hammon azt fogja hinni, hogy Bidach. Én már voltam a hivatalban, és besúgtam, ott is azt fogják hinni –

Rengah int. Összeugratod őket –

Adar-Hammon elég gazdag, persze annyi pénze nincs, hogy ezer emeletet építsen –

Vigyorog és bólogat. Majd lesz pénze. Holnap menj, és keresd meg Bidachot –

(A történetet, szól Márkus, csak azért mondtam el, hogy, amit mi reális hétköznapnak mondunk, azt közelről megismerje. Ötezer éves távlatban, mindegy. Érti? Egyelőre még nem. Nem baj. Majd megérti. A reális hétköznapot az jellemzi, hogy abban semmi sem reális. Az első vonalban a monomániák vannak. Helyesebben az őrületek. Az emberiség nem a valóságban, hanem saját őrületének gőzében él. Nézze meg ezt az Adar-Hammont. Nem mondom, nem ellenszenves ember. Nekem tetszik, mértéktelen enthuziazmusával, ahogy a nőnek palotát akar építeni ezer emelettel. Ebben van stílus. A hivatalnoknak igaza van. Minél nagyobb a szerelem, a palota is annál magasabb. Gondoljon azokra a szerelmesekre, akik csak a kétszobás földszinti családi házig jutnak el. Nekem csak az az aggályom, hogy Adar-Hammon nem is szerelmes. Mindössze monomániás építésőrülete van. Virázs pedig? A piszkos körmű Minuszin jól látja. Virázs még csak nem is szép, csak női tehetségét villogtatja, és a bolondok ettől szemük fényét vesztik. Virázs a legközönségesebb női őrült, aki a nőiség varázsába őrült bele. Bidach? Az úgynevezett hérosz. Csupa lihegés, mondja róla Minuszin, nézetem szerint egészen helyesen. Most mindjárt meglátja őket más változatban, Krétában, néhány száz évvel később. Virázst úgy hívják, hogy Ariadné, Bidachot pedig úgy, hogy Theseus. Sajnálom, hogy Ariadné mítoszát le kell rombolnom. Ariadné éppoly kevéssé szép, mint Virázs. Igazán csodálkozom Dionysoson, hogy még ő is felült neki. Rengah közönséges boszorkány, olyan, mint a többi, beszélni is kár róla. Egyébként, mint Hexapla, mindjárt újra itt lesz. Minuszinnál én a piszkos körmökből és az orrpiszkálásból indulnék ki. Ennek az embernek hiába adna házat, jómódot, tisztességes feleséget, fél év alatt ismét a csőcselékben lenne, az embereket egymásnak ugratná, intrikálna, hivatalok körül sündörögne, sugdolózna, titkolózna, gyanús üzleteket közvetítene, kerítene. Minuszin okkult figura, mindig szaglász, kém és áruló és ügynök és titkosréüdőr, de tulajdonképpen csak egy – Saját élete nincs. Ezért kénytelen mások életének szenzációjából élni. Majd később –)

A dajka Theseust már szürkületkor fölkeltette.

Hogy aludtál?

Theseus felült, és lábát az ágyból kilógatta. Az ablakban az ég alján az éppen rózsaszínné váló csíkra nézett. Bolhákkal álmodtam, szólt.

Sok volt?

Azt hiszem, sok. Egy közöttük igen nagy, megfogtam és megöltem. A vér kifreccsent belőle –

Megcsípett?

Nem tudom. Talán a hátamon mászott –

A dajka odamegy és suttog. A bolha veszteséget jelent. Szerencse, hogy megölted. Győzni fogsz, Theseus –

Miért zavarsz ilyen korán?

Ariadné üzenetét hoztam. Ő maga jött volna, de nagyon vigyáznak rá. A király gyanakvó és –

Theseus az ágy szélén ül, és lábával harangozik. Ismerem, szól.

Dehogy ismered, válaszol a dajka. Nem olyan könnyű ezt ismerni. Még ha negyven éve itt élnél –

Hexapla Theseus mellé ül. Bolond, mondja susogva. Bolond, hidd el. Senki se tudja, hogy Minos király bolond. Szobájába senkit sem ereszt be, még a királynét sem –

És te honnan tudod, hogy ott mi van?

Hexapla hangtalanul nevet és hunyorgat. Vannak, akik meg mondják –

Démonok –

Ki tudja?

Boszorkány vagy –

Milyen borzongva ejted ki ezt a szót. Szamár. Éppen olyan foglalkozás, mint hősnek lenni. Piha. Csak több ész kell hozzá. Ez most nem fontos. Minos szobájában nagy szekrény van. A szekrényt rekeszekre osztotta, minden rekesz börtön. Minos, akire haragszik, annak képmását viaszból megcsinálja, és a rekeszek egyikébe zárja. Nem ad nekik enni. Tűvel szurkálja őket. Felakasztja őket. Forró olajba mártogatja. Ha éjjel ajtaja elé mész, hallhatod őt, amint ordít. Átkozódik. Ellenségeit szidja, késsel orrukat és fülüket levagdossa. Kiheréli őket.

Theseus az ablakban a világosodó eget nézi. Úgy látszik, tényleg bolond –

Hexapla most egészen füléhez hajlik. Mikor te jöttél, a te képedet is megcsinálta, ott vagy te is az ő börtönében –

Engem is kiherélt?

A fiatalokat mindjárt kiheréli. Az öregeket csak később –

Theseus maga elé néz. A dajka int. Semmi, szól halkan. Csak buta játék. Nincs neki hatalma, még a démonok is utálják, nem segítenek neki –

Bolond –

Az. Tudod, miért? Minos nem férfi. Hímvesszeje ilyen picike –

Hexapla kisujjának felét mutatja és nevet. Ilyen pici. Semmit se tud vele csinálni. Ezért. Bosszúból. Ariadné sem az ő lánya –

Kié?

Zeusé –

Theseus felnéz –

Hexapla int, hogy hallgasson. Én tudom, szól, nekem megmondták. Minos is tudja, de Zeust nem meri kiherélni –

Az égbolt egyre pirosabb. Az ablak már világos.

A Labyrinthost is bosszúból építtette, hogy ellenségeit elpusztítsa. Ha ő várost győz le, nem aranyat követel, aranya van neki elég. Szűz leányokat és fiatal fiúkat kell neki fizetni –

Mit csinál velük?

Együvé zárja őket, de nem engedi őket össze. A fiúk és leányok végül is őrjöngenek, és eszük megbomlik. Theseus mereven a dajkára néz.

Mit nézel? Azt hiszed, nem igaz? Kérdezd meg Ariadnét, majd megmondja. Te szerelmes vagy Ariadnéba –

Theseus int.

Ő is tudja. Azt üzeni neked, hogy nem lesz a feleséged, mert Dionysos jegyese –

Theseus fejét rázza.

Nézd, itt van az orsó. Ha a Labyrinthosba mész, az orsón levő szálat kösd a bejárat mellett a karóhoz. Érted? Ha a Minotaurust megölted, a fonal mellett újra kitalálsz –

Hogyne érteném –

Ne légy dühös. Pontosan megmagyarázom, nehogy eltéveszd. Nem vagy te olyan okos, mint ahogy hiszed. Buta athéni vagy. Ha Krétában élnél. Itt mi sokat tudunk. Ha aztán a Labyrinthosból kijössz, egyenesen lemész a tengerpartra, ott egy nő vár, az elvezet a hajóhoz. A hajón lesz Ariadné. Őt elviszed Naxosba. Ott vár rá Dionysos –

Theseus felkiált. Ha Dionysosnak Ariadné kell, akkor vigye el maga. Én nem szerzek neki –

Hexapla hunyorgat. Megint dühöngsz. Ha nem így teszel, nem kapod meg a fonalat, és a Labyrinthosban maradsz, vagy Minos meggyilkoltat. Vagy tényleg kiherél. Vele nem lehet viccelni –

Ariadné az enyém. Senkinek sem adom, legyen az –

Adod még olcsóbban, felel Hexapla.

Theseus arcába vigyorog. Ujját lassan fölemeli, és Theseus orrának jobb felén levő szemölcsöt megérinti. Én téged, mondja, régen ismerlek, mindjárt felismertelek. Erről a szemölcsről meg két nagy szemfogadról. Emlékszel?

Mire? Mire emlékezzek? Semmire sem emlékszem. Átkozott banya, a férgek rágjanak –

Hexapla vigyorog. Én emlékszem. Te is ott voltál, legutóbb Melkisedek városában találkoztunk, de azelőtt is és ezután is fogunk találkozni. Emlékszel Virázsra?

Theseus bambán néz. Virázs? Ki az?

Ariadné –

Theseus feláll. A nap éppen kel. Te is bolond vagy, mint Minos, szól. Boszorkány vagy. Meg akarsz ejteni. Eredj vissza Ariadnéhoz, mondd meg neki, hogy készüljön, hazaviszem Athénbe –

A dajka megint nevet. Micsoda hérosz ez a Theseus! Az egész világ bámulja. Micsoda tökfej. Hogy fogsz üvölteni, ha Minos herédet kivágja! Itt fogod szolgálni Ariadnét, és hímvessződ nem fog többé felállni, hangod vékonyka lesz, mint a kislányoké, elhízol, kár –

Theseus ingét ledobja, a vödörbe áll, és a vizet kezdi magára locsolni. Először haját mossa meg, aztán karját és mellét. Kár ilyen szép hímvesszőért –

Eredj, szól Theseus.

Hexapla indul. Jó – Az orsót nem kapod meg. Ott pusztulsz –

Én is csinálhatok orsót –

De nekem is van szám, hogy Minosnak eláruljalak –

Theseus karját dörzsöli.

Gondolkozz, Theseus. Sok időd nincs, a cirkusz nemsokára kezdődik. Ne felejtsd el, ha engedelmeskedsz, segítünk neked. Ha nem, a Labyrinthosban maradsz. Odabent sok csontvázzal fogsz találkozni. Ne felejtsd el. Ha kijöttél, siess a partra, a nő az öbölben vár, és az indulásra kész hajóhoz vezet. Ariadné vár. Naxosból aztán két nap alatt otthon vagy Athénben, és hőstetteidről annyit mesélhetsz, amennyit akarsz –

a barlangból kijövet egyenesen a partra futott, és a nőt kereste. Senki sehol. Kiáltozni kezdett, aztán a sziklára ült és várt. Becsapták. A tenger felől bárka közeledett. Yurphan szállt ki belőle, és intézkedett, hogy tüzet rakjanak, de addig is a bárka fenekéről egy halom rákot szedett elő, és nyersen falni kezdte.

Mit csinálsz itt? kérdi.

Chidabat a sziklán ül, és fogait csikorgatja. Várok, szól. Látod. Becsaptak –

Mit vársz?

Chidabat feláll, és indulni akar. Most már úgyis hiába.

Ne menj, szól Yurphan, már ég a tűz. Rengeteg halat fogtunk, egyél velünk –

Nem vagyok zabáló kedvemben –

Yurphan elbámul. Először is mi az, hogy zabálni? Másodszor mi az, hogy nincs kedve? Ezt a Chidabatot sohase nézte meg alaposan. Igaz, nincs is rajta sok néznivaló, puha és pöffedt arca olyan szőrtelen, mintha nem is lenne férfi, könnyzacskója dagadt, és szeme folyton ugrál.

Van elég, szól, és a halom rák felé int.

Chidabat oda se néz.

A dolog úgy történt, hogy Pernaimon megígérte neki. Biztosra megígérte. Innen indulnak, most dél van, a kolostort estére akarták elérni. Kemma vezeti őket. Kemma különös asszony, megjárták vele, ígér, ígér, nyugodtan és biztosan beszél, aztán reggel odamennek, szemét mereszti, és fejét rázza. Én? kérdi. Én mondtam? Semmit sem akar tudni. Sőt úgy látszik, hogy tényleg nem is tud semmit. Én nem ígértem. Vagy talán félreértetted. Este mondtam? Lehet, hogy mondtam, de éjszaka álmomban feloszlott. Elfelejtettem –

Még csak azt se mondhatja, hogy megcsalta. Az éjszaka álmában felbomlott. Este még a legjobb akarattal úgy volt, hogy őt, vagyis Pernaimont és Chidabatot a kolostorhoz vezeti, mert ő az utat ismeri. Az út rendkívül fontos lett volna. Ma, éppen az utolsó pillanatban.

Mi történt? Mindenki tudott róla. Az öreg mester, a császári levéltáros a palotát elhagyta, és úgy mondják, nyugat felé ment, egyetlen bivalyon, szolgája kísérte. Az országot el akarja hagyni. Chidabat igazán nem csodálkozik. A többiek is azonnal értették. A helyzet napról napra romlik, és semmi sem érthetőbb, mintha valaki megelégeli, fogja magát, és elmegy. Az öreg mester most megelégelte. Az emberek összesúgtak. Lao-ce az országot elhagyja, elmegy nyugatra, mindennek vége. Ijedten egymásra néznek. Ilyesmi. Az ember lélegzete eláll. Megelégelte. Hát csoda?

Kész a hal, kiált Yurphan.

Chidabat még egy kicsit vár. Ha addig se Kemma, se Pernaimon nem jön, a városba megy, batyuját összeköti, és egyedül indul. Az öreg mestert a határ előtt el akarja érni.

A tűzhöz ül és eszik. Yurphan a kilencedik halat rágja és röhög. Yurphan az az ember, aki az egész Shu királyságban a legtöbbet tud enni. Chidabat maga látta, hogy négy napig egyfolytában evett. Olyan másfél éves bivalyt falt fel. Most már a tizedik egyfontos halat veszi elő. Holnapig fog zabálni.

Yurphan tele szájjal hahotázik. Holnapig? Amíg itt egyetlen hal van, itt ülök és falok. Estére kecskét hoznak, levest főzök belőle. A fehér hús a sok halra igazán jól fog esni –

Chidabat most feláll és megy.

Kemma tényleg semmire sem emlékezett. Pernaimon itt volt reggel, szólt. Említette, hogy a kolostorhoz akar menni. Nem ígértem, igazán nem ígértem. Kolostor? A nyugati határon? Nem –

Mondtad, kiáltotta Chidabat.

Kemma fejét ingatta. Tegnap este? Én? Mondtam? Lehet. Éjszaka álmomban felbomlott –

Pernaimon már várta. Végre itt vagy –

Pernaimon Chidabatot igazán nem kedvelte. Mit akar? Örökké sürög-forog, orrát mindenbe beledugja, dagadt könnyzacskója lóg, és mialatt beszél, nyáladzik.

Leül, és hellyel kínál. Teát hozat. Más vezetőt kerestem, az a kolostorhoz elvisz bennünket, ha egyáltalán érdemes. Holnap hajnalban –

Hogyhogy?

Sokat akar. Három aranyat –

Pernaimon a szobán átmegy. Fontos, hogy két nap múlva ott legyünk. Az öreg mester könyvét magával vitte –

Chidabat a teát issza.

Kelet felé ment, szól Pernaimon.

Kelet? Mindenki úgy tudja, hogy nyugat –

Rosszul tudják. Nem is egyedül szolgájával ment, hanem hetvenkét tanítványával. Keletnek –

Chidabat vár.

A császár nagy tiszteletkísérettel eresztette el. Mélyen meghajolt előtte és azt mondta: Soha olyan mesterünk nem lesz, mint amilyen Lao-ce volt. Ha el akarsz menni, eredj, nekem nincs jogom itt tartani azt, aki nálam annyival több. Itt van kétszáz fegyveres szolgálatodra. A katonák és a tanítványok és egész sereg szerzetes, hivatalnokok. Valami kétezer ember. Lao-ce nem szólt egy szót sem. A dolog nem tetszett neki, de hallgatott, és arca nyugodt volt. Biztosan szörnyen unta –

Chidabat most elbúcsúzik. Mindjárt tudta, hogy abból, amit Pernaimon mondott, egy szó sem igaz. Ha ő azt mondta, hogy keletnek, attól ugyan mehetett tényleg keletnek is, de délnek is, északnak is. Ha azt mondta, hogy kétszáz fegyveres és tanítványok és szerzetesek, attól ugyan lehetett két vén banya is. Pernaimon hazudik. De még csak nem is érdekből. Az biztos, hogy amit mond, azt abban a pillanatban találja ki.

Piha. Ilyen emberek. Chidabat hazamegy, a tekercset előveszi és olvassa. Ha valaki csak egy kicsit ért hozzá, azonnal látja, hogy nincs idegenebb valami, mint ez az irat Lao-cétől. Chidabat azonban tudja, hogy senki sem fog neki ellentmondani. A császárhoz megy, és azt mondja neki, ez az öreg mester könyve. Rám bízta, hogy őrizzem meg. Odaadod? Hogyne. Ingyen. Chidabat átnyújtja, és mélyen meghajlik.

(Nem érti? szól Márkus, és reám néz.

Nem egészen, válaszolom.

Részben új sorsvegyületek. Yurphannal nincs baj. Talán Kemmával sincs. Yurphan a zabáló démon, akiről biztosan hallott. Mindnyájunkban van belőle valami. Bennem elég nagy adag. Kemma pedig az a hölgy, akit az Odysseia Pénelopénak nevez. Ő az, akiben éjszaka álmában az előbbi nap szövete felbomlik. A lélek csodálatos változásaiban benne ez a bomlás, az állandó tényező. Őbenne egyenesen a felejtés tükrébe nézhet. Itt mindent lát. Ez a tükör mélyebb, mint minden múlt –

Chidabat?

Lapos fickó. Legalábbis Kemmához képest. A helyzet világos. Kínában vagyunk, Krisztus előtt 600 körül. Az öreg Lao-ce a császári udvart elhagyja és elmegy. Senki se tudja, hová. Chidabat, a svihák elhatározza, hogy az öregtől könyvét elkéri. Azt hiszem, ha Lao-ce elé került volna, az öreg seggbe rúgta volna. De a dologból nem lett semmi. Most elhatározta, hogy saját iratait fogja a császárhoz vinni. Ez az öreg műve? Chidabat nem csaló. Neki pénz nem kell. Hivatal se kell. Abban tetszeleg, hogy Lao-ce nevéhez dörgölőzhet. Szóval svihák. Képzelje el őt hermafrodita szőrtelen képével és dagadt, lógó könnyzacskóival, milyen hetykén járkál. Az ő műve a császári levéltárban van, tisztelettel érintik, és sületlenségeit olvassák. Pernaimon őrületképlete egyszerűbb. Ő csak hazudik. Chidabatnak igaza van, nem érdekből. Egy biztos, egyetlen szava sem igaz, és amit mond, azt abban a pillanatban találja ki. Még fogja látni őt néhányszor –)

A nap leszállt, és a karaván a fák alá érkezett.

Tulonadebbi a városból csak az imént jött ki végképp elcsigázva, és most várt. Itt akart megpihenni. Öt percet, nem többet. A homokba ülni és öt percet pihenni a csendes pálmák alatt. Ötszáz éve keres öt perc nyugalmat.

A karavánt Duvasz vezeti. Aki kételkedik benne, nézze meg, szája szélén szalmaszál lóg, azt rágja. Ez Duvasz ismertetőjele. Mikor a fák alatt megálltak, Tulonadebbit azonnal észrevette, de nem nevetet, hanem odament és üdvözölte. Közel lépett, és mellén a ruhát bizalmasan megrángatta. Ez itt annak az etiópiainak a karavánja. A sivatagon túlról jön. Hogyne. Nagyon gazdag. Javarihoz megy, nála fog lakni, kár, hogy megkéstek, ma már nem mennek be. Duvasz nem szeret este a kapukon belépni. Az őrség miatt? Igen. Nappal mégis. Duvasz pislog és dünnyög. Hirtelen odahajol és suttog. Ez az etiópiai nem épelméjű. Int. Nem. Azt mondja, hogy eddig nem élt. Mindig azt mondja. Most végre el akar kezdeni élni. Hát nem bolond? Harminchat éves. Gazdag. Várja, hogy Tulonadebbi mit mond.

Nem mond semmit. Megfordul. Ezt a Duvaszt nem kedveli. Egyébként is. A városba indul, egész este lett.

Menj be Javarihoz, és szólj be hozzá, hogy megérkeztünk –

Dehogy megy, lassan a városba vissza, be a kapun, hazafelé. Tegnap a tengerparton volt, de alighogy lejutott, egy sereg ember jött, lármáztak, és arról beszéltek, hogy háború lesz. Tulonadebbi rosszkedvűen hallgatott. Még kevesebb nyugalom. Így se hagyják békében. Öt perce sincs. Ötszáz éve keres öt perc nyugalmat. Most meg háború. A hajókat kezdték megrakni mindenféle zsákkal és büdös bőrökkel és tömlőkkel. A zsákokban datolya lehetett. Véletlenül éppen Javari hajói voltak. Vagy talán éppen háborúba kell mennie, hogy nyugalmat találjon? Az utcán a gyerekek hancúroztak, az egyik nekiugrott. Megrúgta. Mit akar? Nem látja, hogy a nyugalmat keresi? Öt perc nyugalmat.

Javarihoz azért mégis beszólt. Az udvarban ült. Equebé a vacsorát adta fel. Az etiópiai karavánja megérkezett, Duvasz vezette, holnap reggel bejönnek a városba, mert most este már nem akartak.

Javari hellyel kínálja. Ülj le, szól, egyél velem. Szerény vacsora, ürühús.

Tulonadebbi leül, de nem eszik.

Persze, gazdag úr vagy, ilyen egyszerű étel –

Te gazdagabb vagy, mondja Javarinak.

Equebét nézi. Milyen különös asszony ez, úgy imbolyog, amint a szél a vitorlát mozgatja. Szeme olyan, mint a vakoké –

Pedig lát, szól Javari, csak –

Csak?

Nem azt látja, amit más ember –

Mit?

Nem tudom –

Kérdezted tőle?

Nem tud rá felelni, csak bámul. Nem a dolgokra néz, hanem egy kicsit föléjük. Ügyetlen. A tálakat elejti. A kancsót feldönti. Nekimegy az ajtónak. Az utcára nem lehet kiereszteni, mert nem talál haza. Pedig nem hülye –

Szép, mondja Tulonadebbi.

Javari fejét lehajtja és hallgat. Sok aranyat adtam érte –

Tulonadebbi feláll és megy.

Javari Karthágo leggazdagabb kereskedője. Legbelső szobáját senki se látta, mondják, tele van arannyal és drágakővel, selymekkel és bársonnyal. Mások azt mondják, ott nem is pénzét tartja. Javari varázsló, nagy szekrénye van, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács. Ellenségeit viaszból megcsinálja, és a rács mögé zárja, és kínozza őket, éhezteti, és tűvel szurkálja, és kezüket és lábukat levagdossa, és lefejezi őket. Éjszaka hallják, amint ellenségeit gyalázza, kiabál és dühöng. Ilyenkor hajnalban, mikor kijön, egész sápadt és reszket, és szeme kidülled. Mindig hosszú tőrrel jár, és Equebére eszeveszetten féltékeny. Az asszony sem épelméjű. Szép nő, karcsú, lebegő járása van és éneklő hangja. Tulonadebbi hazamegy és leül. Csak öt perc nyugalma lenne, csak öt perc, nem több.

Másnap este azt gondolja, hogy a hegy felé fog menni. Talán ott ilyenkor kevesebb az ember, a földművesek a szőlőkből már lejöttek, ott egy kőre leülhet és megpihenhet. Javari háza előtt megy el, az udvarból a szolgák zsákokat hordanak a kocsira, úgy látszik, a hajóra viszik. Datolya? Lehet. A kapuban ott áll favari, s mikor a szolga kijön, odalép, hosszú tőrével a zsákot átszúrja. Mellette Duvasz áll és vigyorog, és valamit Javari fülébe súg. Mi történt?

Duvasz odasompolyog, és int, hogy hallgasson. Nem, igazán nem ő volt az oka. Ki hitte volna? Vagy Javari? Igen, eszét vesztette. Reggel, alighogy megérkeztek, azonnal azt mondta, hogy az etiópiai az ő házát hagyja el, és keressen más szállást. Pedig én nem szóltam semmit, igazán semmit. Mindössze annyit, hogy Equebét az etiópiaitól nem kell félteni, hiszen gazdag ember, és olyan nőt vesz, amilyet csak akar. Erre Javari tüstént megőrült, és azt mondja, menjen el –

Mit csinál itt?

Azt hiszi, az etiópiai a házban elrejtőzött, és a datolyás zsákban akar megszökni. Ezért áll itt, és minden zsákot átszúr. Ne hidd, hogy én ugrasztottam össze őket. Engem az etiópiai jól megfizetett, és még azonfelül is adott, én nem szorultam Javari aranyaira. Különös ember ez az etiópiai, mindig azt mondta, sohasem élt, és életét eltékozolta, most aztán el akar kezdeni élni –

Ott áll a kapuban, és amikor a szolga jött, egy pillanatra meg kellett állnia, tőrét beledöfte a zsákba.

Kishdshurben vállat vont és továbbment. Colombo átkozottul nyugtalan hely, egész nap zajonganak és loholnak, az utcákon az öszvérek és a tehenek és az ökrök és a kocsik, az ember egy percig sem lehet nyugton. Öt perc nyugalom. Csak öt perc. Kishdshurben a kolostorok felé indult, persze ott is a szerzetesek énekelnek és fuvoláznak és dobolnak, még a vallás is milyen zajos.

Boor, ez a vén uzsorás ott áll a kapuban, és minden kihozott zsákot átszúr. Mit akar? Szelimát félti. A napokban este, valahonnan a tengeren túlról jött az az ember. Bukornyász? Igen, azt beszélik, hogy Bukornyásznak hívják. Sajátságos bolond. Sohasem volt Colombóban, de még Indiában sem, nem is tudják, honnan jött, és mit akar. A bazárba megy, odalép a szőnyeghez, megnézi, megtapogatja, és azt mondja: Ez is az enyém. A kereskedő tiltakozik. Ha megveszed, a tied lesz. Aztán a kancsókhoz lép, bólint, és így szól: Ez is az enyém. Nem furcsa? Az utcán átmegy valakihez, a nyakláncát megfogja, és így szól: Ez is az enyém. Állítólag az egyik katona kardjára is azt mondta, hogy ez az övé.

Este Boorhoz ment. Boor, az öreg uzsorás tavaly csodaszép rabnőt vett, Szelimát. Az egyik faluban látta meg. A leány vizet hordott. Mindjárt a házba ment, és a leányért húsz aranyat ígért. Szelima fejét rázta. Nem, ő nem akar elmenni.

Gazdag leszel, nem kell dolgoznod –

Ő nem megy –

Miért?

Ő a legjobban szeret a kútra járni és vizet hordani. Ő nem kíván ruhát és ékszert, sok és jó ételt és szolgákat. Hallott róla, hogy ilyesmi van, de neki nem kell –

Mit szeretsz azon, hogy vizet hordasz?

Szelima fejét ingatja, és a távolba mutat. Az jó, mondja. Ő senkivel sem cserél. Hagyják őt a kúthoz járni és vizet hordani –

De Boor harminc aranyért mégis megvette és hazavitte. Szelima azóta nagyon csendes, pedig azelőtt sokat énekelt. Boor senkit sem eresztett közelébe. Vén idióta.

Most megérkezik ez a Bukornyász, azonnal Szelimához lép, fülbevalóját megfogja, megnézi, és így szól: Ez is az enyém –

Boor megdühödik. Ezt a fülbevalót én vettem a bazárban, nem a tied –

Bukornyász az asztalon a tányért fölveszi, megforgatja, és azt mondja: Ez is az enyém –

Boor elképedve nézi. Úgy, szól, és még mi a tied itt nálam? Talán Szelima is a tied?

Bukornyász körülnéz, a kereveten a selyempárnát fölemeli, jól megnézi, tűnődik és int. Ez is az enyém –

Boor este hátsó kamrájába vonul. Nem pénzét tartotta itt, hanem nagy szekrényét, amelyet rekeszekre osztott, és ellenségeinek viaszbábjait itt őrizte. Most viaszból Bukornyászt mindjárt megcsinálta. Piszkos féreg, szól suttogva. A viaszbábot leköpi. El akartad venni? Nesze. Tűt vesz elő, a mécses lángján megtüzesíti, és Bukornyász fenekébe szúrja. Röhög. Ez is a tied? Mi? Felelj. Tüzes vas a seggedben. Ez is az enyém. Boor felordít. Most kést vesz elő. Bukornyász fülét levágja és odanyújtja. Nesze, ez is a tied. Itt a füled. Parancsolom, azonnal mondd, hogy ez is a tied. Miért nem mondod? Most orrát vágja le. Itt van, ez is a tied. Az orrod. Csak mondd. Mondd bátran, ez is az enyém. Boor bömbölni kezd. Ez is a tied. Zsineggel a kínpadra köti, és hátáról kezdi lenyúzni a bőrt. Ez is a tied? Mi a tied még? Hangja hirtelen suttogó lesz. Hahotázik. Mi a tied még? Mondd –

Most a kapuban áll, minden gyapotzsákba beledöf, és azt mondja: Ez is a tied –

Kishdshurben a fák között fölfelé ment a hegyoldalon. Nyugalom ott se volt, az úton a falvakból folyton jöttek a parasztok, bivalyokkal és öszvérekkel, és kiabáltak és énekeltek. Az embernek öt perce sincs. Ötszáz éve keres öt perc nyugalmat.

Este, mikor hazajött, az öregasszony mesélte, hogy Boor esze megbomlott. Kishdshurben az öreg C. házaspár házában lakott. A férfi minden alkonyat felé a temetőbe ment, hogy anyja sírját meglátogassa. Nagyon szerette anyját, szólt az öregasszony. A férfi a temető mellett a korcsmába járt, mindenki tudta, kivéve feleségét. Ez a házasság, szólt Kishdshurben.

Az esze megbomlott?

Igen. Őrjöngeni kezdett és a szolgákat összevissza szabdalta, kettő meg is halt. Úgy kellett megkötözni –

Kishdshurben vállat vont. Boor ügye nem nagyon érdekelte. Vén barom. Neki lett volna módjában nyugalomban élni, és mit csinált életéből? Úgy kell neki.

Miquinkül, szól az öregasszony.

Micsoda? Ki? Hogyan kerül ide Miquinkül?

Boszorkány. Ismeretlen fiatalember jött hozzá. Azt mondják, a faluból. Nagy szemfoga volt, és orra jobb oldalán szemölcs. Szelimát szerette –

És?

Miquinkül valami italt adott neki. A fiatalember a szolgák közé vegyült, bement a házba, és a mérget Boor italába keverte, aztán Szelimát elrabolta és elment. Boor kirohant, és a szolgákat összevissza szurkálta és ordítozott, hogy tüzes vasat fog a seggükbe szúrni, és levágja a fülüket, és azt üvöltözte, hogy ez is a tied, ez is a tied –

Kishdshurben kimerülten leült. Hagyd el, szólt az öregasszonynak. Elég volt a rémületből. Fáradt vagyok. Hagyj egyedül, aludni akarok. Nem kell ez a felfordulás, egy kis nyugalom, eredj –

Délben az Úr megpihent azon a helyen, amelyet úgy hívtak, hogy Szavlanuth, vagyis Türelem –

A domboldalon olajfaerdő húzódott alá a szántóföldekig. Az öreg és görbe fákat talán még Jákob ültette. Az évszakhoz képest a fű zöld és puha. Az olajerdő szélén gránátalmabokrok. A skarlátvörös bimbó éppen kifakadt. Az út mellett nagy fehér sziklák. Négy roppant fügefa árnyékával és illatával a domb tövét betakarta. Semmit sem kellett máshová tenni, hogy helyén legyen, sem a sima, mészszínű köveket, sem a fákat, sem az árnyékot, sem a gyepet. Az Úr a helyet nézte mozdulatlan arccal, aztán a gránátbokrok alá ült. Két tanítvány az ebédet osztotta, kenyeret, sajtot, fügét, tizenhárom egyenlő részre. Az Úr kalászt szakított, és a tejes búzát rágcsálta.

Éppen evésbe fogtak, és Jakab azt mondta: Ott a bokrok között valaki bujkál. Mintha bennünket már hajnal óta követne. Mit les? kérdi a másik. A válasz elmarad. Néhányan a sűrű felé néznek. Igen, ott valaki rejtőzik. Mit akar?

Péter egyszerre feláll, gyorsan elsiet és visszatér. Idegent rángat ruhájánál. Ide gyere, szól, mit akarsz? Vallj színt –

Miért bántod ezt az embert? kérdi az Úr.

Mert haragszik. Rosszat forral –

Az Úr csendesen felnéz. Hogy hívják ezt a helyet, amelyen most pihenünk?

Szavlanuth, szól Péter, Türelem –

Fejét lehajtja. Szünet.

Ülj le, szól az Úr az idegenhez. Egyél velünk. Mi a neved?

Ehud –

Úgy, mint Benjámin unokájáé?

Úgy –

Miért nem ülsz le?

Az idegen hátralép. Hirtelen felkiált. Nem –

Még egyet lép hátra. Gyűlöletes! Föld szégyene, csaló, szemfényvesztő, álnok, hamis próféta, hitvány –

Ahogy Ehud beszél, vastag ajka széthúzódik, sárga és erős szemfoga kilátszik.

A tanítványok megrettenve hallgatnak. Jakab és János egymásra bámul.

Az Úr a szájában levő kenyeret lenyeli, és hosszasan Ehudra néz.

Miért haragszol rám?

Híres vagy! Amerre csak jársz, mindenütt ismernek, tudják, ez a názáreti, csodát tesz, tanít, ő a messiás, egész Júdea és Galilea rólad beszél –

Ehud toporzékol. Csalással és szemfényvesztéssel és hazugsággal híres lettél, az egész országban nincsen híresebb ember, mint te, de én tudom, én tudom –

Fuldoklik, és kezével hadonászik.

Jakab és János még mindig egymásra néz.

Péter azt kérdi: Uram, mit tegyünk ezzel az emberrel? Gyűlöl téged, és meg akar ölni –

Az Úr hallgat –

Miért nem felelsz? Nem tudsz? Ugye nem tudsz felelni?

Az Úr hallgat.

Válaszolj, most itt azonnal, tanítványaid előtt –

Az Úr fejét egészen keveset fölemeli, a fügefa teteje fölé, a tiszta kék égre néz, aztán halkan így szól: Csodájukká lettem sokaknak, de te vagy az én erős bizalmam. Tele van az én szám a te dicséreteddel és minden napon a te dicsőségeddel –

Aztán Ehudra néz.

Híremet irigyled, Benjámin unokája? Csak a hírt. Egyebet nem. Ne a hírt irigyeld. Ismerik az én nevemet. Miért ismerik? Gyere velünk, és meg fogod tudni. Ha nem tudod elérni, hódolj meg, és dicsőítsd. Ahogy mindnyájan meghódolunk előtte, és dicsőítjük őt. Hogyan van az, hogy a hírről sohasem beszélek, csak a szolgálatról? Eljön az idő, amikor nevemet nemcsak itt Judeában, hanem az egész világon ismerni fogják, és nem lesz ház, ahol nevemet nem említenék mindennap az én Atyám dicsőségére –

Ehud egy lépést tesz előre, előrehajlik, és szeme ég. Komédiás! Varázslatokat tanultál, hogy a nép eszét elképeszd –

Ha a hírről beszélsz, Ehud, mindig kicsiny maradsz. Te engem meg is ölnél, hogy híressé lehessél. Neked még ez a sötét és véres hír is kellene, csak hír legyen, akármilyen szégyenteljes, csak hír –

Jakab még mindig Jánosra bámul. Most egyszerre csak elmosolyodik. János is mosolyog, és az Úrra néz. Az Úr Péterre néz, és Péter is elmosolyodik. A tanítványok most mind mosolyognak. Ehud ott áll a középen és szótlanul. Nem mozdul. A tanítványok mosolyognak, az Úr körülnéz és mosolyog. Ehud ott áll. Mi lesz? Mit mosolyognak ezek? Rajta? Az Úr is mosolyog. Itt hagyja őket. Gyűlöli őket. Elmegy. Nem mozdul. Péter is mosolyog, egymásra néznek, szemük csillog. Senki sem szól egy szót sem, csak mosolyog.

Ez történt azon a helyen, amelyet úgy hívnak, hogy Szavlanuth, vagyis Türelem.

(Mit ért ebből? kérdi Márkus.

Nincs nehézségem, válaszolom.

Mondja –

Ön, szólok, a becsvágy mögött ilyesmit sejt?

A tisztátalan becsvágy titka, kísérlet Isten meggyilkolására –

Nem erős?

Nem. Ezt az Ehudot már néhány alakjában látta. Bidach és Theseus és a ceyloni parasztfiú, aki az öreg uzsorást megmérgezi, hogy Szelimát megszöktethesse. Ez az ember –

Értem. A lihegő farkas –

Tegyük fel, hogy Ehud, vagyis Theseus megöli ellenfelét. Következő nap észreveszi, hogy útjában valaki más áll. Mert mindenki az útjában áll, beleszámítva Istent. Azt is megöli. Most már ketten és hárman állnak útjában. Azokat is megöli. Mint Macbeth vagy Harmadik Richárd. Mindig több és több ember áll útjában. Tegyük fel, hogy azokat mind megöli. Király lesz. De most már a másik ország is kell neki. Az embereket ott is halomra gyilkolja. Hogyne. Most már az egész földrész kell neki és az egész világ. S akkor eljut oda, ahová Ehud, csak Isten fog útjába állni, s azt is el akarja tenni láb alól –

Tudom, ön azt akarja mondani, hogy –

Erőtlenség. Semmi egyéb. Nézze meg, ahogy ott áll a búzaföld szélén. Nem tudom, van-e nála valamilyen gyilok. Felteszem, hogy van, de elő tudja venni?

Hallgatok.)

Piznemzok ezt a szigonyt nem találja elég alkalmasnak. Ha már itt van, egészen más emléket akar vinni. Érdekes, nem mondom, szép darab, erős és jó fegyver. Nincs más?

Nézzen csak körül, talán talál –

Néhány bronz ékszer között puhára cserzett színes bőrdarab, nyárs és nyilván római eredetű mécses. Piznemzok egy ládát már gyűjtött, az emlékek között volt néhány érdekes darab. Törpefenyőtoboz és a partról kavics, faragott fejű bot, festett öv, bőrcipő, különböző prémek, cseréptányér és korsó.

De a mai nap emlékére valami különös tárgyat szeretne eltenni. Ma van a legvilágosabb éjszaka. Sose hitte volna, hogy ilyesmi van. Izlandban a nap még éjfélkor is a látóhatár fölött, mint odahaza alkonyatkor. Télen, mint mondják, éppen olyan különös lehet, amikor a nap hetekig nem bukkan fel, sötét van, sötét éjszaka.

Nem mintha már nem lett volna emléke. Piznemzok egész életét arra szánta, hogy napjait megőrzi, éspedig úgy, hogy valamely tárgyat kiválaszt, azt a nap eseményének emlékére elteszi. Valahányszor majd később kezébe veszi, a nap mindannyiszor eszébe jut. Így menti meg azt, ami a legmulandóbb, az időt. Ezt akkor tettem el, amikor messze északon voltam, abban a sivár kis faluban, halászok és prémvadászok között. Emlékül tettem el, milyen jó, most emlékszem rá. Sok emléke volt, odahaza, házában, két nagy kamra tele ládákkal s a ládákban mind emlék. Még nem jutott hozzá, hogy rendezze. Majd. Lehet vagy hatvan láda, mind emlék. Mindegyikben több száz tárgy. Sok? Elég sok. Ha az ember harminc évig emléket gyűjt, elég sokat összeszed. Később egyszer majd rendezni fogja. Remek dolog lesz előszedni és emlékezni. Akkor éppen Izland szigetén voltam, a hajón együtt utaztam azzal a szerzetessel, aki tavaly már itt járt, a pogányok között a vallást hirdette. De Piznemzok tudta, hogy ez az etiópiai szerzetes nem azért ment vissza Rejkjavikba. A hajón sűrűn panaszkodott, hogy már harminchat éves, de eddig életében semmit sem csinált. Most már aztán el kellene kezdeni élni.

Mi akadályoz meg abban, hogy élj?

Az etiópiai egészen elszomorodott. Ő eddig egyáltalán nem élt –

Értem, de miért nem éltél?

Hát élet ez?

Nem tudom, válaszolt Piznemzok. És Izland alkalmas hely arra, hogy itt el lehessen kezdeni élni?

Remélem, szólt az etiópiai.

Az elmúlt évben Lüszpö leányába beleszeretett. Lüszpö étvágyrontó vénasszony, abból élt, hogy füveket szedett, azokból mindenféle főzeteket készített, hascsikarás és nátha ellen, de állítólag bájitalt is főzött. Hilla szép leány. Félig leeresztett szemhéjával gyakran látta őt, amikor a kúthoz ment vízért, a kancsót karján vitte. Az etiópiai hívta, hogy menjenek délre, ott melegebb van, sokat mesélt neki a langyos kék tengerről és a pálmákról. Hilla szótlanul hallgatott, és mindig azt válaszolta, ő senkivel sem cserél, ha a kútról vizet hordhat, elégedett, és nagyobb örömet nem kíván. Az etiópiai most visszajött, és mindennap meglátogatta. Hilla nagybátyja vadász, Agragannak hívják, általában rosszkedvű, ha hosszabb vadászatról érkezett, csak ült, és ínyét felhúzta. Öt perc nyugalmat, szólt, csak öt percet. Ötszáz éve keres öt perc nyugalmat. Meredten maga elé néz és hallgat. Lüszpö ágyat vet neki, levest főz, Hilla megterít, Agrágan pedig csak rosszkedvű és szótalan.

Ha Piepar nincs ott, lehet, nem lett volna semmi baj.

Piepar a főnök valami segédje, szájában mindig szalmaszál van, azt rágcsálja. Az egyik percben a főnök házának ajtajában áll, és recsegő hangon parancsokat oszt, de máris a főtéren látható, hetykén átmegy, és nem néz se jobbra, se balra. Rögtön utána az emberekhez megy, sugdolózik, bizalmaskodik, valamit akar, de senki se tudja, mit. Az idegenekkel udvarias, sőt alázatos, mindig azt kérdezi, nem szenved-e valamiben hiányt, csak szóljon, ő, ha teheti, segítségére lesz. Nem sokat tehet, mondja aztán, és hunyorgat. Piznemzok azt különösen nem kedvelte, hogy egészen közelről beszél, mellén a ruhát fogdossa és rángatja, folyton füléhez hajlik és suttog. Azt rögtön megneszelte, hogy emlékeket gyűjt. Reggel csaknem naponta katonát küld hozzám, hol valamilyen törött csészével vagy ócska bocskorral vagy rozsdás hajtűvel. Piepar küldi, szól a katona, emlékül. Csak, hogy gondolj rám, szól Piepar, és mélyen hajlong. Piznemzok hűvösen válaszol, de hiába, másnap a katona megint ott van, és négy kagylót hoz. Piepar küldi emlékül.

Később kiderült, hogy Hillával gyakran találkozott és rábeszélte. Menj vele, délre mész, ott sokkal szebb, meleg van, és a fákról a levél mégsem hull le. Az etiópiainál jó dolgod lesz, még áldani fogsz, hogy rábeszéltelek –

Hilla csak fejét rázza. Ő nem cserél senkivel, ha kútra járhat.

Bolond vagy. Mi jó van abban, ha az ember a kútra jár?

Aztán az etiópiait is meglátogatta és biztatta. Hillával én már többször beszéltem, azt hiszem, lassan, de hajlik. Nem, nem, itt nincs senkije. Szegény leány, nem nagyon kapnak utána –

Az etiópiai gyanakszik. Mit akar? Piepar édeskés, hajlong.

Úgy látszik, semmit sem akar, szól Piznemzok. Émelyítő ember, vannak ilyenek –

Nyár végén az etiópiai utazni készül. Hilla csak fejét rázza. Ő senkivel sem cserél –

Fordulj az öreg Lüszpőhöz, szól Piepar. Neki vannak füvei, bájitalt főz, ha Hilla megissza, beléd szeret –

Az etiópiai reggel a kútra megy. Holnap indul a hajó –

Hilla fejét rázza. Olyan különös ilyenkor, mintha nem lenne eszénél. Az etiópiai nézi. Hillának ez a kút álom, ehhez tapad. Alszik. A vízhordásban alszik, csak azt tudja csinálni, semmi mást –

Ott délen is hordhatsz vizet, ott is van kút, sok kút –

Hilla fejét rázza. Ő senkivel sem cserél –

Mikor ezt mondja, valaki mással beszél. Hol él ez a Hilla? Az etiópiai reszketni kezd. Elviszlek, szól.

Hilla a kancsót megmeríti.

Az etiópiai erre odalép. Velem jössz, érted? Nem eresztelek el –

Hilla nem is hallja, csak a víz csobogását, és a kútba néz. Erre az etiópiai tőrével ledöfi.

Piznemzok még aznap Lüszpőhöz ment, és emlékül Hilla valamilyen ruhadarabját kérte. A nagy és szomorú szerelemre ő mindig emlékezni fog. Majd ha előveszi. Ez a kötény? Jó. Két ezüstöt ad érte, és elcsomagolja. A szép Hilla emlékére. Az etiópiai a szerelemben egészen eszét vesztette. A szép Hilla halott. A hajó holnap indul. Piepar ott futkos, hol a főnökhöz, hol az etiópiaihoz. Piznemzok már becsomagolt, két láda emléket visz, Hilla kötényét is. Másnap a hajóval tényleg elindult –

tizenkét nap alatt Thessalonikében volt.

Másnap mindjárt elindult, azt hallotta, hogy a major öt mérföldnyire van, a parttól kicsit beljebb, de úgy, hogy az ég déli felén a tenger fénye mindig látható. Az út mellett, két roppant kőtölgy között a kút. Pop kicsit távolabb leül, a halat előveszi és eszik. Az etiópiai szolgálatában nincs megelégedve. Szolgának lenni egyébként sem öröm, de ilyen ember. A hal gerincét még egyszer leszopogatja, aztán elhajítja. Sok a légy. Itt a napon még kevesebb, mint a tölgy alatt. Az etiópiai bolond. Gazdag ember, karavánjai voltak, eladta, most idejött valami püspökhöz, Maximusnak hívják. Mintha ezt a nevet hallotta volna. Az egyik püspök azt mondja, hogy a Megváltó és Isten természete ugyanaz. A másik azt mondja, hogy nem ugyanaz. Most gyilkolják egymást. Pop vállat von, nem rá tartozik. A másik halgerincet is leszopja és eldobja. Most az etiópiai eljött ehhez a Maximushoz. A bizánci császár embere. Persze hogy bolond. Végre, szokta mondani, már egyszer el kellene kezdeni élni. Ami eddig volt, csak előkészület. Mindig csak készülődtem. Pedig talán harminchat éves. Hát nem? Pop a tölgyek felé néz. A házak közül fiatal nő jön ki korsókkal, megmeríti, elmegy, visszajön, most újra merít. Szép leány. Pop a rágást is abbahagyja. A nő nem éppen személyében érdekli. Pop nem előkelő ember, körme piszkos. Szolgának így is jó. A szép nő azért szép nő marad. Különösen így. A leány nem tudja, hogy nézik. A nő tulajdonképpen csak ilyenkor szép, mondja Pop. A halat rágja. Most igazán nő. Most nem kihívó. Most nem akar vonzani. Mozgása egészen más. Most nincs benne semmi erőszakolt, semmi csalás és semmi túlzás és semmi izgalom. Összes női trükkjeit lerakta. Nők nem tudják, hogy csak ilyenkor szépek. Pop körme piszkos, de a nőkhöz ért. Ezt a halat még megeszi, a többit elteszi estére. Vagy már a városban lesz? Thessaloniké forgalmas hely. A nőt beviszi. Parasztleány. Az öregeknek ad néhány aranyat.

Mikor megérkeztek, eljött hozzájuk az az ember. Igazán különös dolog volt. Az udvaron áll, mikor belép, keleti ruhában, bő vászonlepelben, és az etiópiait keresi. Pop rögtön meglátja, odamegy. A keleti azt mondja, eredj, és mondd meg az uradnak, hogy Amar-Haddon keresi. Damaszkuszból. Pop ránéz, és azt mondja: Adar-Hammon. A keleti csodálkozva bámul. Aztán türelmetlenül int. Nem, szól, nem Adar-Hammon. Mi az, hogy Adar-Hammon? Nem is név. Semmi értelme sincs. Hallod, tökfej? Az én nevem Amar-Haddon. Pop mélyen meghajol. Bocsánat, uram, én régebben ismertem valakit, akinek neve Adar-Hammon volt –

Ismertél? Hol? Nem ismerhettél. Ilyen név nincs –

A keleti elfordul. Ilyen név, mondja, nincs. Semmi értelme, hallod?

Kiderült, hogy a keletinek nagy tervei vannak. Szíriában valami épületet akar emelni, pénze is van, de kevés. Most eljött az etiópiaihoz, és az épület felét, ha pénzt ad, neki felajánlja. Mind a négy égtáj felé négyezer emelet magas, oszlopokkal, terve kész, már csak munkához kell fogni. A világ legnagyobb épülete, hallod? Ilyen még nem volt.

Az etiópiai kedvetlenül válaszol. Életét elpocsékolta, mindig csak bele akart fogni, de sohase jutott el odáig, hogy elkezdjen élni. Az épület érdekli, de.

Amar-Haddon megígérte, hogy a terveket és a rajzokat délután elhozza. A téglát ott a helyszínen fogják készíteni, de nem olyat, mint a régiek, nagyobbat. Ő már mindent kigondolt.

A legjobb lesz, ha a lányt most még nem viszi magával. Előbb bemegy a városba, az etiópiaival beszél, és még hoz pénzt, hátha kell. Holnap vagy holnapután.

A kúthoz megy. Hogy hívnak, szép leány?

A leány ruháját rendbe hozza, és szemét lesüti. Bűbáját előveszi, és maga elé tartja. A nő csaknem eltűnik. Csak a varázslat káprázik.

Pop vállát rángatja. Ne süsd le a szemedet. Hallod? Női mesterkedés. Ízléstelen vagy. Hagyd abba. Szóval Edesszának hívnak.

A házhoz megy, és az öregekkel beszél. Edesszát már többen kérték feleségül, de nem ment senkihez.

Ugyan?

Így van. Azt mondja, akkor boldog, ha kezében a kancsóval a kútra mehet. Még gazdagságot is ígértek neki. Ő azt felelte, hogy senkivel sem cserél. Kezében a kancsóval a kútra megy, lassan, mintha sétálna, a kút mellett ácsorog, a vízbe néz, jön vissza. Keveset beszél, nem sír, nem nevet, nem komoly, nem vidám, sokan azt mondják, Edessza alszik, nyitott szemmel, dolgát végzi, még szorgalmas is, de alszik.

Pop a városban először Amar-Haddonhoz megy, és Edesszáról beszél neki. Ilyen leány nincs több, szól és hajlong.

A keleti csodálkozik. Mit akarsz ezzel a leánnyal?

Szép leány, válaszol Pop. Soha ilyet nem kapsz, adj negyven aranyat, holnap elhozom, vörösszőke, bőre lágy és fehér, csípője karcsú, lába egyenes, hangja meleg, szája piros, negyven aranyat megér. Taníttatni fogod táncra és zenére –

Amar-Haddon hirtelen felkiált. Mondtam én, hogy nekem leányokat vásárolj? Mit akarsz?

Pop mélyen bókol. Ilyen nő nagyon ritka, gondoltam, hasznát veszed. Ezért a pénzért különbet sohasem kapsz. Pop kezét dörzsöli és hunyorgat. Odalép és suttog. Megbízhatsz bennem, értek hozzá. Holnap eljövök –

Aztán az etiópiaival beszélt. Megtaláltam azt a leányt, aki neked kell. Az etiópiai felnéz.

Leányt? kérdi. Micsoda leányt? Mondtam én neked, hogy leányt vásárolj?

Pop közel lép és vigyorog. Hálás leszel, amiért elhozom neked, éppen olyan, amilyen neked kell, elhozom és megmutatom, meglátod, negyven arany. Mindig készülsz arra, hogy életedet elkezdd. Ezzel aztán érdemes –

Az etiópiai elbámul. Nővel elkezdeni élni?

A kikötőben két embert talált, mindegyiktől néhány aranyat vett fel, és suttogott. Szűz leány, megéri, sohase látott férfit, majd –

Az egyik fiatal hajóst is megszólította, és védelmet kért. Itt a városban, szólt halkan, és minduntalan körültekingetett.

Itt? kérdezte a hajós.

Igen, többen vannak, és szűz leányokra vadásznak. Van ugyan császári hatóság, amely az ilyesmit tiltja, de nem sokat ér. Erős fiatalember, aki a leányt védelmébe veszi, többet ér. Majd holnap eljössz ugyanide, és akkor megmondom, mit kell tenned –

A császári hivatalba is elment és sugdolózott. Holnap eljövök, és megmondom, hogy mit kell tenni. Csak két katonát adj –

A kapuban megállt és tűnődött, hogy mit kellene még. A dolog így rendkívül fontos. Az etiópiai, a keleti, a fiatal hajós, a hivatalnok, két katona. Most még annak a papnak kell szólni. Papok ilyen ügyben sokat tehetnek. A kolostorba megy, többekkel beszél, még az apáttal is, panaszkodik, mellét veri és könnyezik. Védjék meg a leányt. Derék szülei vannak, ő maga jegyben jár a szomszéd fiával, most el akarják rabolni. Még egy fiatal hajós is benne van. Aztán az a bizonyos idegen kalandor, Amar-Haddon. A hivatalnok úgy tesz, mintha üldözné, de a leányt ő akarja megkaparintani. Most jön éppen tőle. A dolog nagyon bonyolult, nem tehet róla, így van. Ha van szívük, segítsenek a boldogtalan leányon –

Pop másnap még Edessza apjával is beszélt, és négy parasztot is beugratott. Csak vegyenek furkót, és jöjjenek vele. Ő nem tehet mást, neki Edesszát el kell vinnie. A császár hatalmas. A papok parancsára történik. Majd meglátják, a papok ott lesznek és a katonák is és a hivatalnok is. Neki nehéz helyzete van. Ő az ilyesmit utálja. De, mondják, mit tegyen? Edessza kis batyuját fölveszi és indul. Igazán nem megy férjhez? Edessza azt mondja, ha ő a kútra járhat, senkivel sem cserél. Akkor minden olyan csendes. A víz. A víz alszik. Pop bólint. Szóval egész életében igazán nem kíván egyebet, mint vízért a kútra járni.

A házba lépnek, és az etiópiainak azt mondja: Uram, elhoztam neked a leányt –

Az etiópiai odanéz. Hirtelen feláll. Mereven a leányt nézi. Odamegy egészen közel, és arcába bámul. Valamin erősen gondolkozik. Mondd, szól halkan, hol láttalak én téged?

Edessza fejét rázza. Nem tudom, nem ismerlek –

De én ismerlek –

Pop hajlong és vigyorog. Félénk leányka, mondja és hunyorgat.

Az etiópiai Edessza kezét elkapja. Felkiált. Hol láttalak? Ismerlek téged. Edessza? Edessza vagy? Nem. Neked más neved van –

Edessza merev szemmel néz.

Mutasd az arcodat. Igen, te nem. Te Hilla vagy –

Az etiópiai még valamit akar mondani, kint a kapun Amar-Haddon éppen belép, de öt paraszt nekiugrik, és bottal verni kezdi. Mit akartok? Segítség! Erre előbukkan négy szerzetes, a másik oldalon két katona és a hivatalnok. Ugyanakkor berohan a fiatal hajós –

a verekedés csak akkor ért véget, amikor Akarren a két katonát is kilöki, és a kaput bezárja.

Chayazill az ablakból nézi, aztán megfordul, és azt mondja: mind kidobálta őket –

Kacsafa csendesen ül, és tovább sző.

Mind kidobálta őket, kiált Chayazill. Erősebb, mint a többi –

Chayazill a tükörhöz megy, szemét megdörzsöli, ajkát megharapdálja, haját elsimítja, száját széthúzza, hogy fogát megnézze, aztán hátulról nyakát.

Mit akarsz? kérdi Kacsafa.

Aztlanba megyünk –

Akarrennel? Ezzel a dúvaddal? Mit akarsz vele? Szemölcs az orrán és két nagy szemfog. Ez az egész –

Chayazill nevet. Persze hogy nem kell nekem. Nekem senki se kell. De én kellek nekik. Csak legyek Aztlanban –

Az ablakhoz megy és kinéz. Az udvar ajtaja nyílik, a Nagy Kaurr jön be Karikillivel, tinót húznak. A Nagy Kaurr a cölöpre húzza, bőrét lefejti, Karikilli ezalatt tüzet rak, és az edényben vizet forral. Mi történik itt?

Megint zabálni fog, szól Kacsafa.

A Nagy Kaurr a tinót megnyúzta, és a nyárs fölé tette. A belső részeket kiszedte, és a katlanba dobálta, de a májat egy perc múlva kikapta és beleharapott. A vér szája szélén csorgott. Van mit enni –

Két napig fog falni –

Karikilli bejött valamiért. A szövőszék mellett megáll, a gyapjúkendőt megfogja, és hosszasan nézi. Ez is az enyém, szól.

Csak eredj ki, mondja Kacsafa, eredj és nyugodj meg, nem a tied –

Karikilli csodálkozva bámul, és valamit mondani akar.

Nem a tied, szól Kacsafa.

Karikilli akkor az ablakhoz megy Chayazillhoz, és karkötőjét nézi. Arany karkötő, kilenc zafírral. Akarren ajándéka? Karikilli a karkötőre mutat, és így szól: Ez is az enyém –

Chayazill hangosan nevet. Mindig ilyen hangosan nevet, különösen, ha mások is hallják, mert hangja ilyenkor éles, és tisztán cseng, mint a madaraké. A nevetés tetszik neki, és magasabb hangon nevet. Karikilli meredten nézi, és a karkötőre mutat: Ez is az enyém –

Nem a tied, szól Chayazill.

Karikilli tétovázik. A polcon színes cserépedény, benne virág. Odalép, és meg akarja fogni.

Nem a tied, kiált Kacsafa. Kotródj innen, bolond –

A tinó csaknem megsült, a Nagy Kaurr félfontos darabokat vág le, és falja.

Gyere, egyél, kiált.

Akarren éppen akkor lép be, útra készen.

Gyere –

Nem érek rá, szól Akarren, megyünk Aztlanba.

A Nagy Kaurr egy darabot szel és odanyújtja. Ezt vidd, útravaló –

Indulhatunk, és int Chayazillnak.

Hová? kérdi Kacsafa.

Aztlanba –

Chayazill? Nem –

Akarren elbámul, és a szövőszék mellé lép. Tegnap azt mondtad, hogy Chayazillt elengeded, és nekem adod –

Kacsafa csodálkozik. Én?

Hát ki?

Tegnap?

Este –

Mondtad, kiált Chayazill. Tegnap este azt mondtad, hogy Akarrennel én elmehetek. Azt mondtad, ha olyan nagyon akarod, hát eredj vele –

Kacsafa a szövést abbahagyja, és Chayazillra néz. Nem mondtam. Nem. Mégis?

Most Akarrenre bámul. Talán mondtam, de elfelejtettem. Az éjszaka álmában feloszlott –

A Nagy Kaurr az egyik lapockát már megette, és inni akart. Karikilli elment, és a kancsóval visszajött.

Ez most két napig így fog zabálni, aztán elmegy, és új tinót hoz, és azt is felfalja –

Akarren tanácstalanul áll. Megyünk?

Tökfilkó, kiált Chayazill, persze hogy megyünk – segíts csomagolni.

(Mit akar mondani? kérdi Márkus.

A dolog számomra zavaros, válaszolom.

Mit tart zavarosnak?

Az egészet. Olyan ez, mint a cirkuszelőadás, a szereplők minden ok nélkül jönnek és mennek és beszélnek és cselekszenek, egymást megölik, de a halott a másik oldalon visszatér, mialatt a gyilkos már más alakban van itt, és most őt gyilkolják meg. Senkit se merek megszólítani, mert attól félek, valaki más felel helyette. De végül is a helyek változnak, a bolondok ugyanazok, Mexikó és India, Izland és Trákia –

Márkus feláll és járkál.

Ön, szól, az egészből, ha ezt ilyen laposan fogja fel, nem sokat érthet és –

Hol itt a mélység? kérdem.

Nem lát semmit?

Észbontó értelmetlenséget –

Úgy. Nem gondolt még arra, hogy az ön mértéke esetleg ehhez a színházhoz kicsiny? Kicsiny vagy alacsony? Vagy talán –

Márkus most elém áll szétvetett lábakkal, kezét zsebre dugja, és erősen az arcomba néz.

Azt hiszi, kérdezi halkan, hogy én értem?

Hallgatok.

De, ha látom, annyira lenyűgöz, hogy elfelejtem érteni. Ez a koncepció, amelyet látok, és amelyben mi is játszunk, olyan kolosszális –

Azt hiszi?

Biztos –

Szünet.

Ön, szól újra, azt a színjátékon kívül levő pontot keresi, ahonnan, mint néző, az alapgondolatban valamennyi szereplőt egybe tudja látni. Mondjuk, megtalálni azt a piszkafát, amelyikre mindegyiket fel lehet tűzni –

Van ilyen?

Van –

Hol?

A szemében. A látványban. Abban van, hogy ez mind van. Érti? Hirtelen felkiált. A látomásban van –

Ismét járkálni kezd. Most már a színtársulat tagjait kezdi felismerni –

Zárt számú társulat, mondom.

Nem egészen. Legalábbis még ebben a pillanatban nem zárt. Csak a végén lesz. Érti?

Azt hiszem –

Egyelőre mással ne törődjék. Ez a legfontosabb. Az alakokat látni és megkülönböztetni. Ez a nagy tudás. Tudni, hogy ki kicsoda és mi micsoda. Ez az egész –

Csak?

Márkus nevet. Csak? Azt kérdi? Önnek ez kicsiny? Kicsoda ön, hogy így mer beszélni?

Csak szidjon, mondom halkan.

Megáll, és újra nevet. Akkor megegyeztünk. Mehetek tovább?)

Életem közepéig úgy éltem, mint Firenzében bármely más közepesen jómódú kereskedő élt, és feltéve, hogy konstellációmat valaki át tudta volna venni, azt hiszem, sorsomat úgy folytathatta volna, mint az egyik asszony a másik által megkezdett harisnya kötését. Akkor azonban, bár többször törtem fejemet, hogy az első eset mikor történt, de nem tudok rá emlékezni, akkor, egész sajátságos sugallatra elhatároztam, erkölcsös életet fogok élni. Mint a legtöbben, én is jártam templomba, és híres latin és görög szerzőket is olvastam, különösen Senecát és Marcus Aureliust, de inkább csak ízlésből. Most a dolgot komolyabban akartam venni. Az első esetre, mondom, nem emlékszem. Később mindenesetre feltűnt, hogy amióta meg akartam javulni, lemérhetetlenül rendetlenebb, léhább és kapzsibb és fösvényebb lettem. A legelső időben elhatároztam, hogy reggel egy órával korábban kelek, szigorúbban fogok tisztálkodni, és a felkelő napfényben kedves gondolkozóimat olvasom. Az eredmény mindjárt az lett, hogy később keltem, alig mosdottam, és hazulról igen hanyagul öltözve mentem el. Este fogadalmamat megismételtem. Mire elaludtam, és dolgaimról lekéstem. Általában közepes étvággyal ettem, és nem voltam sem torkos, sem falánk. Mikor étkezésemet szabályozni akartam, elkezdtem zabálni, válogattam, fejemet jó falatok megszerzésén törtem, ínyencekhez jártam vacsorázni, és híres szakácsot fogadtam. Ez így, mondtam, nem jó lesz. Nem értettem. Mi történik? Elhatároztam, hogy erkölcsös életet fogok élni. Nézzük csak. Nem becsvágyból határoztam el. Senkinek erről nem beszéltem. Nem óhajtottam kitűnni. Még lelki üdvösségemre se gondoltam. Csak úgy megtetszett, fegyelmezetten és tisztán élni, korán kelni, hideg vízzel mosdani, az asztalhoz ülni, és még mielőtt a tejet megiszom, néhány mély gondolatot elolvasni. Aztán dolgaimban mérsékletet tanúsítani, inkább nagylelkűnek lenni, de mindig méltányosnak. Tartózkodóan viselkedni, higgadtan beszélni, szenvedélyeket elkerülni. Egészen szépen elgondoltam, és abban, hogy ezentúl így fogok élni, őszinte örömem telt. Ehelyett igen rövid idő alatt dolgaimat elhanyagoltam, barátaim egy részével összekülönböztem, türelmetlen és szenvedélyes lettem, kapzsi és pénzsóvár és összeférhetetlen. Mindez tulajdonképpen én nem is voltam. A kérdést jól megvizsgáltam. Mi történik velem? Elkezdtem félni, nehogy önmegtartóztató életet fogadjak meg. Az ördögbe, még csak az kellene. Ha elkezdeném, biztosan kurtizánokhoz járnék, aztán sorra csábítanám el barátaim feleségeit és leányait. Holott az egészre, lelkemre mondom, semmiféle kívánságom nincs. Feleségemet szeretem, vele mértékletesen boldog vagyok, családi életünk tiszta, és a házasságtörés igen ritkán jut eszembe. Gyóntatómhoz fordultam. Nem tudott mást, imabűnbánatot rendelt, és osszak alamizsnát. Mindjárt tudtam, hogy ennek igen mérges visszahatása lesz. Csakugyan. Az ima és az alamizsna olyan komiszságokra ösztönzött, hogy barátaim kezdtek elhagyni. Feleségem sírt. Tudósokhoz fordultam. Könyveket adtak. Köszönöm, mondom, amíg nem olvastam, igen tisztességes életet éltem. Meggyóntam feleségemnek, hátha ő egyszerű eszével, de tiszta szívével segíteni tud. Már-már elhatároztam, hogy zarándokruhát öltök, és koplalva gyalog Rómába megyek, és a pápa elé vetem magam. De ettől a gondolattól különösen rettegtem. Hiszen, ha ezt elhatározom, újabb aljasságok egész seregét fogom elkövetni. Aki erre azt mondaná, nevetséges, ha megfogadom, hogy reggel fél hatkor kelek, parancsoljam meg a szolgának, keltsen fel, fölkelek és pont – mi nehézség van ebben? Tudom. Aki így beszél, annak az én dolgom természetéről sejtelme sincs. Annyira én is jutottam, hogy mit kell csinálni. De megcsinálni, az más. Reggel fél hatkor én már ébren voltam, és olyan állapotban, mint az elbűvölt, nem a tehetetlenségtől megmerevedve, hanem, amikor cselekedni akartam, a súlyos árnyék magát reám vetette, és elkezdett sugdosni, és akkor ellankadtam, és tudtam, hogy ez rossz, és minél rosszabb, annál csábítóbb kéj áradt el bennem, és hiába láttam és tudtam, sőt hiába tiltakoztam, a bűvöletből nem voltam képes kilépni. Volt eset, hogy beleizzadtam, akkor sem, akkor sem, sőt még sokkal kevésbé. Valaki bennem ellenállást fejt ki, és pont az ellenkezőjére kényszerít annak, mint amit elhatározok. Pietro Salein megőrült, kezdték susogni Firenzében, és ismerőseim kitértek. Arcomon lehetett valami különösen torzult és elkínzott vigyorgás, hogy még az idegenek is elfordultak. Tisztes üzleti kapcsolataim megszűntek, uzsorából éltem, és egyre gazdagabb lettem. Az aranyat utáltam, és féltem tőle, de zsebemet megtömtem, és a megszorult embereket nyúztam. Soha lélekjelenlétemet egy percre sem vesztettem el. Mialatt adósaimat börtönbe zárattam, nem feledkeztem meg arról, hogy ez rossz, és soha nem szűntem meg saját hazugságaim ellen tiltakozni. Mi ez? Ki tud nekem felelni? Nem mertem imádkozni. Ha az utcán mentem, kopott ruhában, rendetlenül és mosdatlanul, rossz kipárolgásomon utálkoztam, sóvárogtam, a templom sarkában lenne sötét sarok, ahol a kőre vethetném magam, fejemet az oltár lépcsőjébe verném, és üvöltenék, ki ment meg engem, ki ment meg engem, hogyan lehettem ilyen szörnyeteg és büdös dúvad, amikor semmi kívánságom nem volt, csak erkölcsös akartam lenni. A legkülönösebb az egészben, hogy mialatt lefelé csúsztam, valamiképpen erkölcsi fogadalmaim tudatában egészen tiszta voltam, igen, igen, tiszta, mintha elkövetett vétkeim nem érintettek volna. Ez volt az, amit a lehető legkevésbé értettem. Tiszta? Igen. Hogyan lehet magamat oly tisztának, sőt ártatlannak tudni annak ellenére, hogy ilyen gazságokat követek el? Akkor egy napon, erre viszont egészen jól emlékszem, sötét borszínű bársonyba öltözött, előkelő fiatal asszonyt láttam a templomba lépni, mögötte komornája és szolgálóleánya, később megtudtam, hogy Szavannah sziciliai hercegnő. Csak egy pillanatig láttam. Áttetsző kék szeme, mint a mágikus drágakő, nem nézett egy irányba. Tekintete a térben imbolygott, felső ajka előreállt, úgy járt, mintha álmokon lépne, s attól féltem, hogy eloszlik. Szavannah hercegnőt nem láttam többé. De abban a percben magamba fogadtam őt, és megfogtam és beszívtam, és magamba zártam, és képzeletemben vele kezdtem élni, házat, aztán kastélyt, aztán várat építettem, tüneményesen berendeztem, és ott éltünk észbontó kicsapongásainkban, forró nappalokon és éjszakákon sorvasztó gyönyörökben. És most, igen, most, egy nap se telt bele, az egész egyszerre megfordult. Amióta Szavannah bennem élt, és amióta vele én a bujaság őrületét kezdtem élni, azóta belülről elkezdtem romlani és sötétedni, és elijesztő ájulatban elkezdtem süllyedni valahová, azt hiszem, nyílegyenesen a pokolba. És abban a pillanatban, amikor bent a romlás megkezdődött, kívül ismét türelmes tudtam lenni, ésszerűen beszéltem, uzsoráimat megszüntettem, nem voltam falánk, templomba jártam, olvastam, családomban dolgom rendeződött, barátaimat visszaszereztem, ismét emberi módon öltöztem, belül a forró fajtalanság tüzében égtem, hogy, amikor egyedül maradtam, és szememet behunytam, Szavannah bűvöletes érintésében és szájának illatába szédüljek. Mi történik velem? Be vagyok mocskolva. A ronda kéjtől bűzölgök. Képzeletemben beszennyeztem őt, aki talán, ha nem is oly tiszta, mint amilyennek látszik, de mégsem démon és nem boszorkány. A pokolban vagyok? Ez aztán a pokol. Ki ment meg engem? A gyóntatónak már nem is szóltam. Ima és alamizsna. A tudós? Könyv. Feleségem? Elsírja magát, és az egészből egy szót sem ért. Mit tegyek? Ha önmagamban tiszta elhatározásokat táplálok, úgy kell élnem, mint a disznónak. Ha pedig úgy élek, mint a többi, akkor bennem a pokol tüze ég. Ki ment meg engem? Pietro Salein megőrült. Szegény. Micsoda hatalom kényszerít engem, ha kívül világos vagyok, belül a sötétbe? Mi ez? Átok? Őrület? Bűn? Ki ment meg engem? Eleget hallottam arról, hogy papoltak a külső és a belső emberről. Nem hittem volna, hogy ez közelről ilyen. Pietro Salein, a tisztes kereskedő, becsületes, előkelő modora van, magas baráti köre, családja, tiszta és? Nézzétek meg, szívében mi van? Bűvös szemű boszorkány él benne, a buja vámpír kiszívja üdvének nedvét, és ha meghal, mint a kő zuhan be a kárhozatba, kiégett lélekkel, romba dőlt képzelettel, beszennyezett kedéllyel, senki se fogja megmenteni tudni, minden jótettében ez a sötétség forr, ez a tikkasztó fajtalanság. A démon megszállottja, és ő lelkének tejével táplálja, és nem tud szabadulni tőle, és nem is akar. Aztán jött a többi sötétség. Mindig mélyebbre. Bűn és bűn. Pietro Saleint mindenki tiszteli, egész Firenzében nincs jobb név, öröm vele üzletet kötni és beszélgetni, vacsorázni és okosan diskurálni, elbűvölő modora van, elmés humora, nem olyan gazdag, mint lehetne, mert igen sok megszorult embert önzetlenül segít, ó, ha mindenki olyan derék és tiszta lehetne, mint Pietro Salein –

Úgy, szól Timótheus.

Vagy fél percig megmeredten néz, mikor Pietro Salein valamit mondani akar, kezét mindannyiszor fölemeli és int, hogy nem. Aztán feláll, a szobán végigmegy, és a sarokban hirtelen visszafordul.

Tudja ön, Pietro Salein, firenzei kalmár, hogy Szavannah hercegnő az én feleségem?

Nem tudtam. De a dolgon ez semmit sem változtat –

Nem változtat. Most azonban már tudom –

Mit tud?

Timótheus hirtelen visszamegy, leül, székét egészen Pietro Salein mellé húzza, és arcába beszél.

Tudom, szól.

Eszelősen néz, arca elváltozik. A hercegnő, mondja, sohasem volt épelméjű. Ezt én tartozom önnek megmondani. Ön igen kitűnően jellemezte. Azok a mágikus drágakőszemek, amelyeknek tekintete a térben imbolyog, és soha egyetlen tárgyon vagy személyen meg nem áll, és nem is tud megállni, valahogyan mindig feljebb néz, mint ahol a dolgok vannak, én tekintetét sokszor követtem, és azt mondtam, mit adnék azért, ha azt tudnám látni, amit ő lát. Mert ő nem azt látja, amit én vagy ön vagy más. Ezt biztosan tudom. Kezét néha lassan fölemeli, és a levegőbe mutat, és puha, langyos hangján valamit mond, amit senki sem ért. Mindennap megtörténik, hogy valaminek, széknek vagy asztalnak vagy falnak nekimegy. Ilyenkor csodálkozva körülnéz és ellép, igen, pontosan úgy, ahogy ön mondja, mintha álmokon járna. És az előreálló felső ajka. Én ettől a semmiben függő ajaktól félék, minél jobban vonz, annál inkább félek. Én azt hiszem, hogy Szavannah hercegnő számára a dolgok egyáltalában nem olyanok, mint a többi ember számára. Meggyőződtem róla, hogy a dolgok számára elmosódtak, határozott körvonaluk nincs, valamiképpen súlytalanabbak, részben egészen légneműek, csak fénysugarakból állnak és színfoltok. Egyszer a nyitott ablakban állt, és valamit fújt, mintha gyertyát fújna el, többször a semmibe. Azt kérdem, mit csinál? A szemben levő házra mutat. Csúf ház, szól, elfújom, nem kell. Azt hiszi, kérdem, hogy elfújhatja? Miért ne? szól méltatlankodva. Kőből van, mondom. Erre mosolyog és legyint. Anyja azt mesélte, hogy nehezen tanult meg beszélni. Írni nem tud. Négyig számol, tovább nem. Körülbelül két hét, amennyire még emlékezni tud. De a dolgok nagy részét fél nap alatt elfelejti. Csak a dalokat és a költeményeket ismeri, még gyermekkorából is. Mikor Spanyolországban voltunk, spanyolul öt nap alatt megtanult, de akkor olaszul csak akadozva beszélt. Ezt én önnek tartozom megmondani –

Pietro Salein maga elé néz és hallgat. Nem értem egészen, szól, hogy a hercegnő –

Timótheus felkiált. El tudja ön képzelni, milyen ennek a nőnek a szerelme? Azt hiszem, nagyon is jól. Ön egy pillanat alatt látta, és nagyon jól látta. Szavannah a szerelemben is olyan, mint egyébként. Neki a szerelem is csaknem anyagtalan, és ő ott is úgy él, mintha álmokon járna, és neki a csók is fényfolt és lebegés és bűvölet és feledés. Szavannah ebben a valóságban teljesen idegen, csaknem kísértet. De a szerelemben, mint a liliomillat és a varázslat, amiben ő támolyog, ezen az egyetlenegy helyen válik tényleges ténnyé. Azt hiszem, érti. Szavannah sohasem eszmélt fel arra, hogy teste van és karja van és lába és feje és melle és válla és csípője, neki ez mind különös mámor, a megittasult lélek önkívülete, és ha járkál vagy beszél, vagy valamit tesz, félelmetes és visszatetsző, de ha a szerelemnek magát átadja, akkor ön nem is testet ölel, hanem –

Különös dolgokat mond ön, szól Pietro Salein.

És attól a naptól fogva, hogy Firenzébe érkeztünk –

Azt hiszi, mondja Pietro Salein, hogy elbűvöltem –

Tudom, kiált Timótheus. És én azt is tudtam, hogy valaki Szavannah lényét kibűvölte, és magába húzta, és magában fogva tartja Timótheus feláll, a másik szobába megy, de rögtön visszajön. Kezében hosszú spanyol tőr.

Pietro Salein firenzei kalmár, szól, most ön rögtön bocsássa szabadon Szavannah hercegnőt, különben kénytelen vagyok önt megölni –

Pietro Salein mozdulatlanul ül, még csak fel se néz. Feltéve, szól, hogy meg tudom tenni. Nem biztos. De talán meg tudom tenni. Nem biztos. Mit gondol, Timótheus, mi fog történni?

Timótheus szótlanul vár.

Megmondom. Az fog történni, hogy belül magamban világosságot teremtek, és a szennyet magamból kidobom, és ezt csak olyan áron tudom megtenni, hogy elkezdem külső gazságaimat, ismét uzsorás leszek, és komisz és kegyetlen és koszos és megvetett és megvetendő, és barátaim elkerülnek, és feleségem sírdogál, és mondja meg nekem, Timótheus, mi ér többet, a tiszta lelkiismeret, amely kénytelen külső szennyet hordani, vagy az emberek megbecsülése, de ennek ára a lélek sötétsége, mondja meg nekem, én szívből kívánom, hogy ön ezt nekem megmondja, erre vagyok én kíváncsi, az ön spanyol tőre számomra igazán másodrendű –

Timótheus a tőrt az asztalra teszi. Ezt eldönteni önnek kell. Én feleségemet akarom vissza. Oldozza fel őt. Ha nem akarja vagy nem tudja –

Újból a tőrhöz nyúl.

Pietro Salein a székben hátradől, és azt feleli, öljön meg, kérem –

Timótheus a szoba közepén megáll és tűnődik. Mit csináljon ezzel a holttesttel? A karosszékben ül, nyakát hátraveti, szája nyitva, üveges szemével a mennyezetre néz, alatta vértócsa. Majd. Micsoda?

Kimegy, aztán visszajön, a szobát lezárja. A földszinten Hamar-Addon motoszkál, Spanyolországban szedte fel, olyan félig szolga, félig barát, mindenesetre különös rögeszméje van, a sivatag közepén több száz emelettel valamilyen épületet akar emelni, a nyomorult, annyi pénze nincs, hogy kalyibát verjen össze, és abban éljen, de tisztességtudó, szolgálatkész, és elég idős talán ahhoz, hogy Szavannaht ne kelljen tőle félteni.

Timótheus a térdeplőhöz megy, az Újtestamentumot leveszi, kinyitja, és olvasni kezdi, csak úgy állva. Ha az ember nagyon szomjas, nem ül le, és úgy iszik. Gyorsan. Szomjúság.

Gondoltál már arra, kérdi Hamar-Addont, hogy egész vagyonodat elajándékozd, és vezeklőnek menj?

Hamar-Addon fejét fölemeli és int. Ilyesmire, szól, én sohasem gondolhattam, mert sohase volt semmim –

Persze –

Az lenne a helyes, mondja Timótheus. Az embernek le kellene vetnie ezt a. Mit? Mindenféléhez odaragad, és csak beszennyeződik. Utálat. Bűnök. Irtózom a bűnöktől –

Hamar-Addon bólint. Nem is szépek –

Az emberek őrültek, mondja Timótheus. Indulatos, és a kezében levő könyvvel gesztikulál. Piszok, piszok. Érzéki gyönyör, kapzsiság, pénz, zabálás, rablás, féltékenység, gyilkosság –

Hamar-Addon felsóhajt. Úgy van, szól halkan. Te most elhatároztad, hogy –

Timótheus felkiált. Megelégeltem –

Mit fogsz csinálni?

Timótheus a könyvet bezárja, és maga elé teszi. Nézi. Aztán hirtelen Hamar-Addonra mered, és azt mondja: Te gyilkos –

Az arab csendesen ül, és fejét rázza. Sose öltem meg senkit. Nem is volt rá alkalmam. Sem szenvedélyeim nem voltak, sem kényszerhelyzetbe nem kerültem –

Bűntelen vagy?

Nem. De nem öltem. Más –

Más? Micsoda? Loptál?

Régebben, kis dolgok, nem számít –

Timótheus keze ökölbe szorul. Gyilkosok, kiáltja. Gyilkosok. Mind. Irtózom tőlük. És még prédikálnak. Kezük véres, és akkor kenetteljesen előveszik az Evangéliumot, és oktatnak, és másokat felelősségre vonnak. A megöltet még el sem temették, már szónokolnak a megtérésről és a tiszta életről. Piha –

Köp, járkálni kezd. Valld be, hogy te is gyilkoltál –

Hamar-Addon nyugodtan int. Nem, mondja.

Rosszabb? Még rosszabb? Beszélj –

Az arab hallgat.

Tudom, kiáltja Timótheus. Egészen közel megy, és halkan azt mondja: Tudom, hogy Szavannaht megejtetted –

Csak egyszer, válaszolt Hamar-Addon.

Timótheus elfordul. Piszok, mondja maga elé. Mindenütt piszok. Nem sokáig bírom. Te is piszkos vagy, még jó, hogy legalább nem prédikálsz. Még csak az kellene. A házasélet szentsége. Mi? Milyen jól illene a szádba. Az asszonyt megejteni, aztán a hűségről szónokolni. Eredj –

Hamar-Addon kimegy. Timótheus járkál, aztán az Evangéliumot újra kinyitja, az ablakhoz széket húz, leül és olvas. Vagyonát el fogja ajándékozni? Fogát összeszorítja. Piszok. Gyilkosok, aztán leülnek, és az Evangéliumot olvassák, és a tisztaságról szónokolnak –

a könyvet hirtelen levágja, kilép, és a fedélzetre megy.

A vihar kilencedik napja tart. Boldizsár dühöng, nem éppen a vihar miatt. A vihar az van. Tegnap óta havas eső és dara, már az árbockötélre fagy, és úgy látszik, egyre komiszabb. A Horn-foknál ebben az évszakban mindig így van. Legalábbis azt mondják. Ha kikötnek se jobb. Feltéve, ha van hol. Tűzföld? Lakatlan.

Rendben van, ezzel számolt. Boldizsár nem az az ember. De ez a disznó becsapta. Huloderdi. Becsapta. Esténkint odaül melléje, és mondja, mondja. A másik meg szemben ül és vigyorog. Boldizsár dühös.

Mit röhögsz, barom?

Hajaherdekucsin mindig vigyorog és röhög, és mindennek örül, ha jég esik, s ha a vihar a vitorlákat letépi. A kutyaszarnak is örülsz?

Miért ne, szól Hajaherdekucsin vigyorogva. Mi lenne a világ kutyaszar nélkül? Szükség van arra, mint rád, Boldizsár kapitány. Megint vigyorog.

Az imbolygó hajón remekül érzi magát, a dermesztő szélben és a zuhogó esőben.

Tudod, min mulatok? kérdi.

Boldizsár elfordul.

Azon mulatok, szól Hajaherdekucsin, hogy te be akartad őt csapni –

Én? Kit?

Huloderdit –

Szünet.

Én tudom, hogy be akartad őt csapni. Te svihák vagy, Boldizsár, tudom, és sohasem csináltam belőle titkot, hogy tudom. Csak rád kell nézni. Puha, sárga arcodra, szőrtelen álladra, olyan vagy, mint a vén banya, dagadt könnyzacskóddal. Piha. Összevissza beszélsz, hitetsz és ígérgetsz, nagy szavakat használsz, és az embereket be akarod ugratni. Biztosan sokat be is ugrattál. Mikor a sor a beváltásra kerül, mindig meglépsz. Te a kecsegtetés mestere vagy. Boldizsár kapitány –

Boldizsár feláll. A hajó imbolyog és bukdácsol. A parttól messze kell haladni, a szél sodra itt átkozott –

Most bejön Hoklos-Timburrain. Egyenesen az asztalhoz lép, a kést kezébe veszi és megnézi. Ez is az enyém.

Tedd csak le, mondja Boldizsár, nem a tied –

Hoklos-Timburrain a szekrényhez megy, a kanalakat nézi, és a kendőt nézi. Ez is az enyém.

Nem a tied, szól Boldizsár kiáltva. Egyébként is, ha a hajóról elmész, zsákodat meg fogom vizsgálni. Semmit se viszel el innen –

Hoklos-Timburrain ezt mindennap legalább egyszer hallja. De mindig csodálkozik. Az a benyomása, hogy neki pontosan ilyen kése és kanala van. Sőt a lámpa is mintha az övé lenne. Az ablakfüggönyről nem is szólva. Kabinjában a takaró, a pohár. Ez csak az övé, vagy nem?

Semmi sem a tied, kiált Boldizsár.

Hoklos-Timburrain csodálkozik. A raktárban a zsákok. A ládák és a kosarak. Mikor belépett, azonnal felismerte őket.

Hajaherdekucsin hahotázik. Ez is az enyém? kérdi.

Boldizsár egy óra múlva visszajön. Sohase volt reménytelenebb. A havas eső tovább esik, a szél erősödik. Töksötét van. Alkonyatkor közvetlenül előttük sziklákat láttak. Csak nyugatnak, mindig nyugatnak. Hajaherdekucsin is kint volt és örült.

Minek örülsz, barom? Hogy még az éjjel megesznek a halak?

Annak örülök, hogy az, akinek ezt a cirkuszt köszönhetjük –

Mi történt vele?

Huloderdi? Nézd meg. Szobáját telerókázta, hasán fekszik és nyöszörög. Ott voltam nála. Azt kiabálja, Boldizsár, Boldizsár

Boldizsár leül és néz.

Tévedsz, mondja Hajaherdekucsin. Huloderdi nem svihák. Finoman kell disztingválni. Te vagy a svihák, te vagy az, aki az embereket beugratod, és faképnél hagyod. Huloderdi hazudik. Nem haszonért. Érdek nélkül hazudik. Csak úgy eszébe jut, és megint mást hazudik. Nem csibész. Még csak nem is gonosztevő, csak hazudik –

Boldizsár hallgat.

Azt mondta neked, hogy itt, a Horn-foknál nagybátyjának Chiléből aranyat és ezüstöt szállító hajója elsüllyedt, még a hosszúsági és szélességi fokot is pontosan behazudta. Leírta a hajót, hány ember volt rajta, hány mázsa fémet vitt, milyen felszerelése volt, az elsüllyedés körülményeit. Mindig azt gondolom, hogy milyen könnyű az ilyen hazugnak. A valóságból semmi sem zavarja –

Mit akarsz? kérdi Boldizsár.

Hajaherdekucsin nevet. Legalább tudod, hogy –

A hajó imbolyog, a deszkák csikorognak. Szélroham.

Te be akartad csapni őt, sejtetted, hogy pénze van –

Az ajtó nyílik, és belép Hoklos-Timburrain, körülnéz, az íróasztalhoz megy, a tollat kezébe veszi és nézi.

Tedd csak le, szól Boldizsár, nem a tied –

Hoklos-Timburrain csodálkozik.

Másnap 1652. október 4. A szél a felhőket széttépte, derült ég, hajnalban erős fagy. A vitorlákat nem lehet kibontani. Hajaherdekucsin előbújik és körülnéz. A konyhából éppen Hilla lép ki, kezében vödörrel, hátramegy, hogy vizet hozzon. Lassan lép.

Hilla, szól Hajaherdekucsin.

A leány megáll és visszanéz.

Te mindig azt mondod, ha vizet hordhatsz, senkivel sem cserélsz, igaz?

Hilla kétszer bólint.

Mondd el nekem egyszer, mi jó van abban, ha vizet hordhatsz?

A leány tűnődve néz, valamin gondolkozik. De nem szól. Hajaherdekucsin vigyorog. Ma az örömre egész sereg ok van. Elállt az eső, süt a nap, igaz, átkozott hideg van, de a szél is szűnik, s ezenfelül még Hillát is látta, mondd, szép Hilla, miért nem beszélsz?

Tobin lehajolt, és a vaspántot a kövezet széléről fölvette. Valószínűleg láda sarokvasa, de a szögek belőle már kihullottak. Régi? Nem nagyon rozsdás, és Tobin zsebre dugta.

Jó reggelt, Tobin úr, mondja valaki túl hangosan, és nevet.

Tobin kedvetlenül válaszol. Ez az ember ízléstelen bolond, mindig vigyorog, milyen pompás, hogy ma ilyen ködös és nyirkos nap van, és fúj a szél. Milyen jó sétálni ebben a késő novemberi pocsolyában.

Rasz Hagy Noun Loboka. Így hívják. Sokan meg se tudják tanulni. Talán török eredetű. Uram, ön a kutyaszarnak is örül?

Miért ne? kiált Rasz Hagy Noun Loboka. Diadalmasan int, és fejét ingatja. A teremtés elrendezése bölcs, mindennek van értelme –

A kutyaszarnak is. Minek örül most?

Egyszerre több dolognak. Kora reggel Charman úr volt nálam. Ismeri őt? Persze. Egész Strasbourg ismeri. Charman úr a kitűnő ember, sajnos egyetlen szavát sem lehet elhinni. Mondja, ne örüljek, hogy nem vagyok Charman úr? Charman úr mindig hazudik. Nem rossz ember, inkább jelentéktelen és unalmas. Hazugságai nem érdekesek, rosszul vannak megcsinálva, kevés ízléssel, képzeletszegényen, azt hiszem, Charman úr nem tehetséges. Én igen tudok örülni annak, hogy nem vagyok ilyen ember. Ön rossz véleménnyel van felőlem, azt hiszi, hogy én mindig örülök, s ezért lapos vagyok és üres, mert könnyű örülni annak, akinek szíve sekély. Talán önnek igaza van. Mit csinál ön, Tobin úr? Látom, hogy rozsdás sarokvasakat szedett fel, persze valaminek emlékezetére, otthon félreteszi, cédulával látja el. 1764. november 6-án reggeli sétám emlékére eltettem. Ugye, Tobin úr? Hát ne örüljek? Micsoda öröm, hogy nem gyűjtök emlékeket?

Rasz Hagy Noun Loboka hahotázik. Egy okkal több az örömre. Hallotta? Havrincourt urat meggyilkolták –

Ennek is örül, válaszol Tobin.

Kicsit. Nem nagyon. Mint a kutyaszarnak. Ismerte?

Tobin úr zsebében megtapogatja a sarokvasat, aztán köszön és elmegy. Hátul a kamrában és a fészerben már tizenhat ládája volt, mind emlékekkel tele. Sok mindenfelé utazott, még Kisázsiába is elment, mert azt hallotta, hogy ott sok mindenféle érdekes tárgyat árulnak. Csakugyan két tele ládával érkezett vissza. Most már nekifog, hogy emlékeit rendezze. Múltkor a legrégibb ládát fel is bontotta. Mikor ezeket a tárgyakat gyűjtötte, még csak húszéves volt. Elsőnek mindjárt a kulcs akadt kezébe. Ez a kulcs volt az, amit annak emlékére tett el, hogy nagybátyja meghalt. Mellette, papírban, réti virágok szirma. Tobin úr, mikor nagybátyja meghalt, nem érzett különösebb részvétet. Ő ezt akkoriban igen fájlalta. Bánatában, hogy a temetésen még csak nem is könnyezett, kiment, és a városon kívül sétált. Emlékezett rá, annyira bánkódott, hogy a fa alá ült, és ott elkezdett sírni. Ennek emlékére néhány búzavirágot és margarétát szedett, papírba csomagolta és eltette. Dátum? Igen. Tobin úr már akkor igen lelkiismeretes volt, és mindazt, ami személyével összefüggött, rendkívül komolyan vette. 1731. június 12. Igazán szép derűs nyári nap volt, emléke most itt van, a virágot alig lehet felismerni, azóta több mint harminc év telt el.

Tobin úr azt gondolja, hogy nagy könyvet vásárol, és abba emlékeit sorra bevezeti. Megszámozza? Leghelyesebb, ha meg is számozza. Egész életét arra szentelte, hogy idejét ne vesztegesse hiába, minden fontosabb eseményt megrögzítsen és emlékezetül valamely tárgyat tegyen el. Sikerült? Tobin úrnak be kellett vallania, hogy sikerült. Az emlékek most még rendezetlenek, a ládákban vannak, de az idő nemsokára elkövetkezik, amikor a főkönyvbe valamennyit bevezeti. Akkor csak a dátumot lapozza fel, és így szól: E nap epeléke az ostornyél, a kocsistól vásároltam, aki Linzből Bécsbe vitt.

Az ajtó kinyílik, és Kicsko lép be. Az ebéd kész, mondja. Tobin úr feláll és indul.

A konyhában valaki éles, csengő hangon nevet. Kicsko leánya, Henriette, igazán csinos leány, bár szemét túl sokat forgatja, túl hangosan nevet, fogait mutogatja, fejét dobálja, és mindenáron feltűnést akar kelteni. Henriette-nek állítólag közeli kapcsolata volt Havrincourt úrral. Meggyilkolták? Reggel az a vigyorgó idióta mondta.

Az éjjel megölték, szól Henriette kihívóan, és Tobin úrra néz.

Tudják már, hogy ki volt a gyilkos?

Az is lehet, hogy öngyilkosság, felel Kicsko. Talán megmérgezték –

Úgy –

Ágya mellett feküdt, görcsösen összehúzódva, két karjával még akkor is hasát szorongatta. Lehet, hogy megmérgezték. Vagy öngyilkos lett. Nem volt eszénél. Mindig félt, hogy kirabolják. Kapzsi volt. Annyira félt, hogy –

Kicsko hunyorgat. Bolond. Ahelyett hogy töméntelen pénzét élvezte volna. Még nem is volt idős, negyvennyolc éves, meg is nősülhetett volna –

A hatóság a belső szobát is feltörte, szól Henriette. Oda pedig Havrincourt úr senkit sem eresztett be –

Pénzét ott tartotta –

Dehogy. A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta, és a rács mögé zárta. Ez volt az ő börtöne. A szekrény előtt nagy asztal állt, az asztalon akasztófa és bárd és pallos és máglya és mindenféle kínzószerszám. Szöges deszkák és tüzesíteni való vasfogók. Havrincourt úr ellenségeit ezekkel az eszközökkel kínozta, és őket lefejezte és felakasztotta, és máglyán elégette –

A szobában más nem volt?

Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt. Ellenségeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta, aztán a foglyot a börtönből kivezette és lenyakazta, de másnap ugyanazt felakasztotta. Mindennap más ítéletet írt –

Honnan tudja? kérdi Tobin úr.

A hatóság emberei mondták –

Őrült volt?

Azt mondják –

Ön sokat járt hozzá, Henriette –

Mindig jól megfizetett –

Tobin úr bólint.

Biztosan sajnálja, hogy most ilyen jó jövedelemtől elesett –

Henriette nevet. Már untam, szólt. Mindig mogorva volt, és nem szerette, ha jókedvem van. Gyűjtöttem egy kis pénzt, Párizsba megyek, ha gazdag leszek, anyámat is elviszem. Ott is megél, füveit ott is eladhatja –

Ilyesmihez is ért?

Igen, sok ital titkát ismeri –

Tobin úr int. Sok szerencsét –

Köszönöm, válaszol Gedua.

Előérzete igazán jó volt. Mindjárt, amikor Tyborin meghívóját megkapta. Ők? Nem, kézzelfogható oka nem volt, csak hogy is. Konferencia Bergenben, 1860. május 15-tő1 20-ig. Több mint húsz nemzet részvételével. Ki ez a Tyborin? Amikor Gedua megérkezett, a kikötőben senki sem várta. A parton az idős házaspárnál lakást bérelt. Az öreg délután mindig elment a temetőbe, mint mondta, édesanyja sírjához. Az asszony behunyta szemét, és bólintott. Édesanyját nagyon szerette, mindennap meglátogatja. Ez volt az egész. Mindegy. Kérdezősködni kezdett, a konferenciáról senki sem tudott semmit. Tyborint nem ismerték. Végül a negyedik napon Harragusse kereste, Tyborin üzenetével, hogy azonnal jöjjön.

Harragusse gyorsan és hadarva beszélt, szájában szalmaszál, és azt rágcsálja.

A konferencia megkezdődött?

Harragusse int, hogy hallgasson. Egyelőre maradjon titokban. Francia?

Marseille-i –

Púpos volt, és lábujjhegyen járt, fölöslegesen sokat mozgott és titkolózott. Geduának mindig kevésbé tetszett.

Az utcán egy szót se szólt, a külváros felé sietett, végül emeletes kis ház hátsó részén besurrant, és ajtót nyitott. Ez itt Tyborin –

Néhány lépést előrejött. Ön Gedua?

Az vagyok. A konferencia –

Tyborin Harragusse-re néz és int. A lenére el kellett halasztanom.

Az alkalmat azért felhasználjuk, szólt a francia, hogy az ittlévők között a kapcsolatot megteremtsük –

Miféle kapcsolatok? Hányan vagyunk?

Egyelőre mi hárman. Az etiópiai kiküldöttel együtt négy. Ez az etiópiai különös ember, talán bolond. Mindig arról beszél, hogy amit eddig élt, az semmi sem volt, végre el kell kezdeni. Hát nem bolond? Egyébként –

Timótheus és Salein jövetelét ma estére jelezte. Hat –

Gedua hirtelen fölnéz. Salein? Timótheus? Így mondta?

Ismeri?

Gedua tűnődik. A név –

Aznap semmi sem történt. Gedua hazafelé menet egyre kedvetlenebb lett. Felültették? Ravennából Bergenbe utazni. Sem Tyborin, sem Harragusse nem tetszik. A mozgalomhoz úgyis csak azért csatlakozott, hogy. Szüksége, volt rá? Tanácsnok, persze. Hol is kezdődött? Egész addig élete olyan bonyodalommentes volt, hogy feltéve, ha valaki konstellációját át tudta volna venni, úgy folytathatta volna, mint az egyik asszony a másik által megkezdett harisnya kötését. S akkor egy nap elhatározta, hogy erkölcsösebben fog élni. Minek? Gonosztevő volt? Fenét. Tűrhető jómód, rang, aránylag kellemes házasság. Negyvenéves. Mi akar lenni? Szerzetes? Rousseau-t olvasott és a divatos könyveket. Helvetiust kedvelte. Talán még Leopardi. Pont. S akkor, amilyen arányban önmagában erkölcsi rendet teremtett, külső dolgai kezdtek felborulni, a tanácsban is, otthon is, rokonai és barátai között. Mi történik? Gedua tanácsnokot kerülni kezdték. Ő meg otthon ült és olvasott, és korán kelt, és hideg vízben fürdött. Van ennek értelme?

Gedua alkonyatkor a kikötőbe ment, és a hajókat nézte. A mozgalomhoz azért csatlakozott, mert azt gondolta, hogy az igazságnak szolgál. Házassága bomladozik. Tekintélye úgyszólván eltűnt. Ha ez az ára, legyen.

Most valaki mellette elmegy, és nagyon megnézi. Ön olasz?

Igen, Gedua tanácsnok Ravennából –

Pietro Salein földbirtokos, Calabria –

Salein?

Hol találkoztunk?

Pietro Salein hosszasan Gedua arcát nézi. Biztosan, szól, biztosan láttam. Tudom, Róma?

Lehet –

Nem –

Gedua nyakcsigolyáján szorongást tapasztal. Valamitől megijedt? Mitől?

Pietro Salein mozdulatlanul áll. Tudja, kivel utaztam?

Gedua hirtelen válaszol. Timótheussal –

Honnan tudja?

Délután hallottam Tyborintól, hogy együtt érkeznek –

Emlékszik?

Gedua megrezzen. Nem tudom, szól, hogy mire kellene emlékeznem. Volna olyan szíves megmondani –

Salein hallgat. Ha tudnám, mondja halkan.

Gedua erre azt mondja: Nyilván van ideje. Jöjjön, sétáljunk és beszélgessünk. Kutassuk ki, hogy hol találkoztunk. Több. Mi beszéltünk is, és nem éppen érdektelen dolgokról –

Salein bólint. Egyezik. Amikor önt megláttam, elkezdtem reszketni, pedig soha semmiféle bűncselekményt nem követtem el –

Gedua hirtelen válaszol. Nem bűncselekmény –

Salein felel. Biztosan nem. Várjon. Én most nagy körvonalakban életem történetét elmondom. Ne féljen, nem érdekes. Talán –

Mondja –

Calabriai, jómódú, de nem túl gazdag földbirtokoscsaládban születtem. Néhány iskolát Messinában végeztem, de untam. Jobban szerettem lovagolni és a szőlők között járkálni. Mindabban, amit csináltam, és ami velem történt, volt valami egyszerű. Azt hiszem, feltéve, ha konstellációmat valaki át tudta volna venni, úgy folytathatta volna, mint az egyik asszony a másik által megkezdett harisnya kötését. Huszonkét éves koromban megnősültem. Aránylag tűrhető házasság. Elég sok barát; ismerős, üzleti összeköttetések, tekintély. S akkor, pedig higgye el, igen keveset olvastam, nagyobbára csak ízlésből, arra kezdtem gondolni, mi lenne, ha morálisabb életet élnék –

Mikor történt?

Négy éve. Akkor éppen negyven voltam –

Egyezik. Folytassa –

Az utcasarkon hirtelen Timótheus lép ki.

Salein? szól hangosan.

Igen, felel Salein, én vagyok –

Ez a Harragusse volt nálam, szól Timótheus. Ismeri? Gyanús ember. Nem tetszik nekem. Mintha beugrattak volna, csak tudnám, mibe –

Nekem se tetszik, szól Gedua. Bolondját járatják velünk, vagy –

Nem tudom –

Most hárman mennek tovább a móló felé. Beszélgetésükben zavartam meg önöket, szól Timótheus.

A téma izgalmas, szól Gedua, mert mi ketten valahol találkoztunk, de nem tudunk rájönni, hogy hol –

Olaszország kicsiny –

Úgy látom, folytatja Gedua, sorsunkban is igen sok rokonság van, sőt –

Egykorúak –

Pontosan egyidősek vagyunk –

Most a mólóra érnek. Salein elbeszéli, hogy igazságérzetből a mozgalomhoz csatlakozott. Ha már az erkölcsös életrend mellett döntött, következetes akart lenni. Vagy nem?

Értem, felel Gedua.

Timótheus a móló végén megáll, és a vízbe néz. Sötét, mondja.

Salein Geduára néz, Gedua int, aztán ketten egyszerre odalépnek, és Timótheust a vízbe taszítják. Még egyszer felbukkant, valamit kiáltott, idegen szót, se Salein, se Gedua nem értette.

Másnap Harragusse korán reggel Geduánál volt, és valamire igen hosszasan rá akarta beszélni. Szerinte Tyborin nem megbízható ember, ő régebben is hallotta, s most meggyőződött róla.

Hazudik, szól.

Mi hazudnivalója van?

Nézze, ebben a dologban semmi sem igaz. Érti?

Gedua feláll. Mi az, ami nem igaz?

Itt nincs nemzetközi szervezetről szó. Tyborin találta ki.

Miért? Ügynök?

Harragusse int. Ha az lenne. Még az sem –

Blöff?

Hazugság. Egy hete vagyok vele együtt. Tudom. Tízpercenként mást hazudik, de mindig hazudik. Érti –

Bolond?

Nem. Hazudik. Monománia. Csak így tud élni. Tegnap azt mondja, hogy mára termet bérel, ahol nyugodtan tanácskozhatunk. Persze erről szó sem volt. Táviratokat kapott, hogy még kilencen érkeznek. Hol vannak a táviratok? kérdem. Erre arról kezd beszélni, hogy helyi kiküldöttekre is szükség van. Vacsorát rendel tizennyolc személyre. Hiszen, mondom, még a kilenccel együtt is tizenöten vagyunk. Mire azt válaszolja, hogy a határozati javaslatot már megfogalmazta, s ezt valamennyi állam kormányának megküldi

Gedua kedvetlenül szól, hogy fantaszta –

Nem, felel Harragusse. Hazudik. Olyan szenvedélyesen, amit nem értek, de óvatosságból magamat távol tartom –

Ez a Tyborin orosz?

Finn. Helsingforsban suszter –

És? kérdi Gedua.

Azt ajánlom, szól Harragusse, hogy még ma utazzunk Rügenbe. Esetleg Rostockba. Testületileg, de Tyborin kivételével. Ott megalapítjuk a nemzetközi szervezet kereteit, és a legközelebbi teendőket megbeszéljük. Ősszel Svájcban folytatjuk, nem exponált helyen, mondjuk Flüelenben. Fontosnak tartanám, ha a kapcsolatokat a rokon irányzatokkal felvennénk –

Salein erre azt mondja: Vallomást teszek önnek, monsieur Harragusse –

Tessék –

Ön nekem éppoly kevéssé tetszik, mint Tyborin. Kérem, hogy működésében reám ne számítson –

Harragusse feláll, Geduához megy, és mellényének gombját megfogja. Suttog. Flüelen ellen van kifogása? Jó. Legyen Luzern. A mozgalomnak szüksége van önre –

Járkálni kezd és hadonászik. A várakozást, amit munkánkhoz fűznek, be kell váltani. Gondolja meg és –

Gedua még aznap este elutazik. A vendéglőben futólag Pietro Saleint látja és odaköszön.

Utazom, szól.

Salein azt válaszolja, hogy holnap ő is indul.

(Világos? kérdi Márkus.

Nem egészen, válaszolom. A legutóbbi –

Mit nem ért?

Saleint –

Persze. Mondja meg, hogy miképpen gondolja –

Gedua tulajdonképpen Salein, a firenzei kalmár, aki mágikus szerelmi viszonyban állt Szavannah hercegnővel, vagyis Timótheus feleségével, és akit akkor, ha jól gondolom, a tizenhatodik század második felében Timótheus megölt –

Egyezik. Hogyan ismerte fel?

Azt mondja, ha konstellációját valaki át tudta volna venni –

Kitűnő. Önt megzavarta, hogy ez a Gedua Bergenben egy Pietro Salein nevű emberrel találkozott –

Igen –

Miért veszti el a fejét? Mert ezt az embert is Pietro Saleinnek hívják, mint a firenzei kereskedőt? Azért, mert ugyanúgy hívják, még lehet ugyanaz az ember, vagy nem?

Lehet –

Vagy azért nem érti, mert ketten vannak? Miért ne lehetnének akár százhúszan?

Kezd világosodni –

Ilyesminek ne ugorjon be. Gedua saját reinkarnációjával találkozik. Ezt a reinkarnációt pontosan úgy hívják, mint őt régebben, háromszáz évvel ezelőtt, mikor Firenzében élt, és Szavannahba szerelmes volt. Megtörténik –

Meg. Mikor Gedua és Salein találkozik, a másikat mindegyik azonnal felismeri, csak –

Csak?

Persze a firenzei kaland, bármilyen intenzív volt, az éjszaka álmában feloszlott –

Bravó! Ön már kezd látni. És Timótheus?

Mindent elfelejtett. Csak, mikor a móló végére ér, és a sötét tengerbe néz, akkor kezd benne valami derengeni, de már későn –

Pontos –

Sem Gedua, sem Salein egyedül nem lökte volna a vízbe –

Úgy van. És mi volt az idegen szó, amit Timótheus elmerülése pillanatában kiáltott?

Azt hiszem, Szavannah –

Remek. Még egy kérdést. A következő reinkarnációban mi fog történni?

Szavannah Pietro Salein felesége lesz. Timótheus a szolgájuk. Gedua pedig Salein fia, anyjába szerelmes, és apját megöli, mire Timótheus megöli Geduát –

Igen. És minek hívják ezt?

Sorsnak –)

A vonatot az utolsó pillanatban éri el, csak felkapaszkodik, és azt kérdi: A berlini gyors?

Hermafrodita arcú ember áll ott, sárga és petyhüdt arccal, dagadt könnyzacskókkal, vigyorog és bólint. Berlin –

Aztán tovább, Svájc –

Óriási. Együtt utazunk. Olaszországba megyek. Nevem Ratipotti Ferdinand bemutatkozik, és hosszasan az olasz arcába néz.

Ratipotti? Nem. Sohase hallotta. Mégis.

Ugye? kérdi az olasz. Nekem is úgy tűnik, mintha –

Ügynök vagyok, szól Ferdinand. Rengeteget utazom. Sok embert ismerek. Igazán nem lenne különös, ha –

Persze –

Ferdinand kis táskáját félretolja. Nem is érdemes. Később az étkezőkocsiba megy, fél négyre Berlinben lesznek.

Ratipotti vigyorog. Hazautazom, szól. Az üzlet nem megy. A nemzetközi feszültség –

Igen –

Most is ez a kémkedés. Ki hitte volna, hogy még a német vezérkar is. A háború minden percben kitörhet. Ilyenkor legjobb, ha az ember hazamegy –

Ferdinand rágyújt. Az én szakmám nem érzi. Acél. Gépalkatrészek –

Az olasz hirtelen odalép, és halkan azt mondja: Ferdinand felügyelő úr, egyezzünk meg. Piszkos körméről azonnal felismertem. Ön nem ügynök. Utazótáskája is elárulta. Kérem, főnökségének azt üzenem, ideje, hogy a politikai rendőrség tagjai számára valamilyen más utazótáskát rendszeresítsenek. Ezt a táskát már egész Európa ismeri –

Ferdinand nyugodtan cigarettázik. Szóval ön az, aki itt Wold őrnagyra vigyáz –

Ratipotti int. Francia megbízásból. Kémek ha találkoznak –

Az olasz suttogni kezd. Wold őrnagy itt utazik a második szakaszban, Aja-Nai táncosnővel. Az okmányok nála vannak –

A folyosó túlsó felén most közepes termetű, kicsit sárgás bőrű, beteges ember jelenik meg. A szakaszba néz, megáll, valamin tűnődik, továbblép, ismét benéz és tűnődik.

Ki ez? kérdezi Ratipotti.

Ferdinand vállat von.

Az idegen most Wold vezérkari őrnagy szakasza elé ér, benéz, benyit, a plédet kezébe veszi, megnézi. A táncosnő sálját. Ez is az enyém. Ez is az enyém. A poggyásztartót nézi, az egyik táskát leveszi. Ez is az enyém –

Wold őrnagy feláll, és fenyegető mozdulatot tesz. Távozzon –

Amint száját kinyitja, nagy sárga szemfoga kilátszik. A táncosnő halkan sikolt.

Az idegen fejét komolyan meghajtja, Ganymed Lanfranconi vagyok. Ez a pléd, ez a sál és ez a táska az enyém –

Lanfranconi úr, kiált Wold, ön azonnal távozik. Ha nem, kénytelen leszek önt a robogó vonatból kihajítani –

Agent provocateur – szól Ferdinand.

Nem, felel Ratipotti, csak bolond –

Bolond? válaszol Ferdinand. Pongyola definíció. Olyan kategória ez, amely mindnyájunkra illik –

Ratipotti hahotázik.

Ismerem őt, kiált a táncosnő.

Kérem, szól Ferdinand susogva, ne avatkozzon bele –

Ratipotti figyel.

Honnan ismeri? kérdi Wold.

Nem tudom –

Lanfranconi azt mondja: Ezt a hölgyet én ismerem. Valódi neve nem Aja-Nai, hanem Chayazill –

Wold őrnagy tanácstalanul áll. Chayazill?

Mexikóban találkoztunk –

Aja-Nai kényszeredetten nevet. Sose voltam Mexikóban –

Érdekes, mondja Ferdinand.

Ratipotti bólint.

Ganymed Lanfranconi meghajlik, és azt mondja: Most elmegyek, de később jogos tulajdonomért vissza fogok jönni –

Hirtelen Aja-Naihoz lép, és a karperecet nézi. Arany karperec kilenc zafírral. Ez is az enyém, szól.

Wold a szakasz ajtajára mutat. Hordja el magát. Ezt az ékszert én magam vásároltam –

Lanfranconi fejét rázza, aztán kimegy, és a másik kocsiba indul. Ez most, szól Ratipotti, az egész vonatot végigkutatja, s ami megtetszik neki, arra azt mondja, hogy az is az övé –

Ferdinand ismét rágyújt.

Miért nem helyezték önök Wolf őrnagyot nagyobb biztonságba?

Ratipotti az ablakon kikönyököl.

A vonat megáll, de egy perc múlva ismét elindul. Síkságon gurulnak a félig felhős ég alatt, a mezők éppen hogy zöldülnek.

Téved, szól Ratipotti, ha azt hiszi, hogy a francia kormány Wold őrnagyot már megvásárolta. A tárgyalások természetesen folynak –

Aja-Nai közvetítésével?

Wold fülig szerelmes –

Csodaszép nő –

Mondják. Nekem nem ízlésem. Én az egészen egyszerű nőket kedvelem. Azok igazán szépek és igazán nők. Ez az Aja-Nai csupa mutatvány. Folyton villog és sziporkázik és bájol és varázsol szájával és szemével és karjával és hajával. Olyan, mint. Mondjuk. Ha sikerül, mint a tűzijáték, többnyire azonban, mint az olcsó bűvészkedés. Az ilyen nőket két óra alatt szörnyen meg lehet unni. A nőt nem is látni, csak a látványosságot. Csupa trükk. Az ilyen vak és üres katonatiszt –

Wold őrnagy már fogadott el pénzt?

Pénz neki nem is kell. Becsvágyó. Csak nézze meg jól, arcának olyan kifejezése van, mint a farkasnak. Tudja, mit akar?

Ferdinand hallgat.

Mivel látja, hogy a németeknél sohasem lesz a vezérkar főnöke, elhatározta, hogy a nyugati felvonulás terveit a franciáknak eladja, ha őt ezredessé nevezik ki. Mit szól hozzá? Nem őrült?

Ön, szól Ferdinand, mindig ilyen általánosságokban definiál. Bolond, őrült. Nézze ezt a Lanfranconit –

Futóbolond. Valahonnan ismerem. Sőt én őt, mindjárt, amikor a folyosón közeledett, megismertem. Igen régről –

Hogyan?

Nem tudom. A tapasztalat bennem van. Az emlékezés. De a feledés fátylával takarva. Ezt a fátyolt fölemelni nagyon nehéz –

Ferdinand nevet. Előbbi életéből?

Lehet, felel Ratipotti.

Szünet.

Most képzelje el, hogy a francia kormány milyen kínos helyzetben van. A tervekre szükség van. Ha megvannak, a háború kitörésének időpontja eltolódik. Legalább fél év, talán több. Úgy tudom, a franciák a háborút 1915-re várták. Most még korai lenne –

Nincsenek készen –

A kormány szívesebben fizetne. Pénz nem számít. Már négymilliónál tartott –

Tudom. Négymillió és diplomáciai útlevél Ausztráliába –

Útközben persze egy éjszaka a viharban Wold eltűnt volna –

Ismerjük –

Tegnap este Lübeckben az orfeumban –

Tudom. A pincér francia vezérkari százados. A szálló inasa a politikai rendőrség tisztje. A pénz és az útlevél is már náluk volt, de Wold elutasította őket. Aja-Nai még így nem tündökölt. Valódi könnyeket sírt –

Ratipotti vigyorog. Nem hiszem –

Láttam, felel Ferdinand.

Az ön értesülései jók. Önök most Berlinben Woldot le fogják tartóztatni?

Nem fog menni. Aja-Nainak viszonya van a tábornokkal. Különös viszony, a tábornok impotens, igazán nem tudom, mit csinálnak, mikor bezárkóznak –

Minosz? kérdi Ratipotti.

Minosz? szól Ferdinand. Ki az?

A krétai király. Mondják, az is szerette a nőket, de impotens volt. Szóval Wold egyelőre szabadlábon marad –

Úgy gondolom. Szigorú őrizetben. Nem tudom, hogyan fog tudni mégis megszökni –

Most Lanfranconi ismét megjelenik. Egyenesen Wold szakaszába nyit, és a pléd felé nyúl. Ez az enyém, szól.

(Értem, mondom.

Márkus felnéz. Nem mintha különösebben nehéz lenne. Fejtse ki –

Wold természetesen Bidach, Theseus. Aja-Nai pedig Virázs, Ariadné vagy Chayazill vagy Henriette vagy ahogy akarja. Ezek ketten mindig összesodródnak, a férfi a káprázattól minden alkalommal elvakul, szerelemről szó sincs, a nő erre nem is képes, a férfi még kevésbé. Ratipottinak igaza van, szörnyen unalmas nő. Aja-Nai női varázslataival van elfoglalva. Wold pedig a farkas.

Tűrhető, szól Márkus.

A helyzet kulcsa ezúttal Ratipottinál van. Ő az, aki a legtöbbre emlékszik, vagyis aki a legtöbbet tudja. Ratipotti persze nem más, mint Chidebat, vagyis Boldizsár, a hermafrodita képű svihák –

Úgy van. Boldizsár azonnal felismeri Lanfranconit, akiről tudja, hogy kétszázötven évvel ezelőtt a Horn-foknál a hajón együtt voltak. Ganymed Lanfranconit akkor természetesen Hoklos-Timburrainnak hívták. Igaz?

Hogyan van az, hogy Ratipotti, vagyis Boldizsár Woldot és Aja-Nait felismeri, holott velük sohasem találkozott?

Egyszerű. Ratipotti felismeri Lanfranconit. Lanfranconi viszont felismeri Aja-Nait és Woldot. Ezekről tudja, hogy Mexikóban velük volt, de akkor őket Chayazillnak és Akarrennek hívták. Chayazill neve eszébe jut. Akarrené nem. Érthető. Emlékszik a karkötőre? Hogyne. Lanfranconi emlékezetén, jobban mondva, feledésén keresztül most Ratipotti belelát, de nem Mexikót látja, hanem egy fokkal mélyebbre néz, egyenesen Krétába. Ezért jut eszébe mindjárt az impotens Minosz neve. A dolog egyáltalában nem rendkívüli. Wold és Aja-Nai olyan intenzív mexikói és krétai és eufráteszi levegőt teremt, hogy, akinek csak egy kis érzéke van, ebből folyékonyan olvas –

Márkus bólint. Látom, szól, hogy már érti. Csak Ferdinand –

Ferdinand helyzete tényleg különös. Ő tulajdonképpen a piszkos körmű Minuszin, illetve Pop. Urban Woldot és Aja-Nait már látta, most az egészet elfelejtette. Annyira, hogy a női szépségről és az egyszerűségről és a mutatványokról szóló mondókáját, amit ő akkor Virázsra alkalmazott, bár az ember igazán elvárná tőle, nem tudta elmondani. Helyette ugyanezt a teóriát ezúttal Ratipottinak kellett kifejteni. Lehet, hogy Ferdinand nem volt diszponálva –

A politikai rendőri foglalkozás nem elégítette ki –

Ellenkezőleg. Minuszin okkult figura, és semmi sem fekszik neki jobban, mint az ilyesfajta foglalkozás. Emlékszik arra, mit csinált Urban és Thessalonikében? Az embereket összeugratta. Ferdinand mindig ilyen sötét figura volt. Erre a foglalkozásra igazán csak azok alkalmasak, akiknek saját élettartalmuk nincs, és kénytelenek más sorsából élni. Az ilyen kém és titkosrendőr és megfigyelő és ügynök annál jobban beválik, minél sóvárabb és mohóbb és kíváncsibb a másik ember életére. Ezért van piszkos körme, vagy nem?

Márkus hallgat. Van még valami? kérdi aztán.

Különös, mondom. Ez a Wold, vagyis Ehud, vagyis Theseus ötezer éve semmit sem változott. Aja-Nai sem. Sőt Minuszin sem és Chidabat, vagyis Ratipotti sem, Lanfranconiról nem is szólva. Ugyanaz a verkli. Hogy nem unják. Sőt hogy olyan izgalommal csinálják ugyanazt, amit már kétszázhatvanszor végigcsináltak, mindig azt hiszik, hogy lesz belőle valami, és megint csak semmi, megint csőd –

Márkus feláll. Azt hiszi, olyan könnyű kilépni?

Könnyű? Nem hiszem. De mindent megér –

Mindent! Így mondja? Inkorrekt kifejezés. Mit ér meg? Mit hajlandó feláldozni?

A monomániát –

Márkus egész közel lép, és arcomba néz. Tudja ön, hogy mi a monománia?

A szakrális maszk, mondom. Az álarc. Az egyetlen bázis, vagyis a káprázat, más szóval a valóság, vagyis a nem létező –

Egy pillanatig hallgatok, aztán hozzáteszem: az iránytű –

Márkus sóhajt és bólint. Jól van, mondja.

Járkálni kezd. Gondoltam, szól, hogy ön ide elég hamar elér. Kicsit túl hamar. Miért siet?

Túl akarok lenni rajta –

Nem élvezi?

Hallgatok.

Mikor én megindultam, azt álmodtam, hogy fasorban megyek, az út síkságon, alacsony dombokon nyílegyenesen vezetett a határtalan távolságba, és én mentem az úton, türelmesen, és nem siettem. Nekem ez az utazás élettartalom lett, még mindig megyek és nem unom. Ön robog. Hová?

Még nem tudom –

Mi ennek a világcirkusznak az értelme?

Nem tudom –

Tökfej, szól Márkus.

Majd: Dehogynem tudja. Csak nem mer rá emlékezni –

Fejemet rázom. Nem –

Nem tőlem tudja. Közvetlenebbül. Már tudta, mikor találkoztunk –

Nem tudom –

Hülye. Antennis –

Felkiáltok. Antennis! A lunyacska –

A lunyacska –

Lehetetlen –

Szünet.

Nem, mondom. Lehetetlen. Ilyen egyszerű? Ilyen –

Ilyen, szól Márkus. Meg tudná mondani egyetlen szóban?

Nem –

Ezeregyéjszaka –

Szótlanul Márkusra nézek. Ilyen egyszerű –)

Fölényem akkor már erőszakolt. Az elbeszélésről tudtam, hogy az mágikus bűvölet. Hatása? Mint a morfium. Egyre gyorsabb ütemben kezdek elveszni. Elveszni? Nem tudom másként mondani. Feloszlani. Szétesni. Megbomlani. Úgy látszik, ez az őrület. Az utolsó, amire emlékszem, a kétségbeesés, de aztán az is eltűnik. Nem marad más, mint a vak reflex, ameddig lehet, küzdeni. Miért? Csak a merő fennmaradásért.

A tompa novemberben az ablakban állok. Márkus nincs otthon. Bízom benne. Holtbiztosan látja, hogy bennem és velem mi történik. Ha rémülten nézek rá, és szótlanul segítségét kérem, vigyorog, és még el is taszít. Másnap értem csak meg, miért teszi. De már nincs más, mint ez a bizalom. Én? Úgy látszik, nem számítok. Az a valami, amin álltam, lassan elolvadt, folyós anyagban úszom, és az is egyre ritkább, még tegnap víz volt, ma már csak gőz. Holnap? Különös, hogy nem zuhanok. Lebegek. Az űr. A szürke utcára és a még szürkébb égre nézek. Agyam bomlik. Az űr. Merülök. Lehet, hogy Márkus rajtam tiltott műveletet próbál ki. Fekete mágia. De nem tudom rajtakapni. Félek. Mi lesz?

Most alkonyodni kezd. Kint a ritka köd leszáll. A tócsákon kis fagy. A szoba nem nagyon meleg. Kopognak. Az ajtóban Piaszter áll, szertartásosan meghajlik, és levelet nyújt át.

Első Márkus király és császár, szól.

Várok.

A Nagy Márkus, mondja halkan.

Szünet.

Uram, kezdi suttogó hangon, ön tőlem Márkust el. Ön elcsábította. Tudom (karjával szemét eltakarja), s azóta én. Ó. Önnek nem volt szívtelen joga, Márkus az én szerelmem, az oroszlán –

Önöknek szerelmi viszonyuk volt?

Neki velem nem volt, de nekem volt vele. Én szerettem őt (kezét szívére teszi, mélyen meghajlik). Én (fejét lehorgasztja), én –

Szünet.

Adja vissza őt nekem (könnyezik) –

Tudom, hogy ilyenkor mit kell tenni, zsebemből ötven fillért veszek ki, és odaadom.

Piaszter megnézi.

Kevés?

Szívtelen joga őt elvenni, szól rebegve, és letérdel. Adja vissza őt nekem –

Még húsz fillért adok neki, és az ajtót bezárom.

Márkus a levelet nézegeti. Piaszter, szól. Öngyilkosságát jelenti be –

Nem tudom, válaszolom.

Ő erre a levelet fölveszi és kibontja. Vers. Már csak bánatom emlékszik reád – aszott csábkép – sápkóros dakány – az enyém a halál –

Márkus a levelet nézi. Csakugyan. Holnap reggel kilenc harminckor a negyedik emeletről leugrik. Elég későn. Előbb még kialussza magát. Az emeleten elénekli a. Aztán leugrik –

Rám néz. Adott neki valamit?

Intek.

Piaszter, szól, tiszta szívű bolond. Ha életében egyszer Lear király-ban Edgar szerepét eljátszhatná, boldog lenne. Sohase fogja. Rossz színész. De sokat tud –

Szünet. Majd: Piaszter tudja, hogy hieratikus mámorban él, és abból büntetlenül felébredni nem lehet. Az őrület gyönyöre a legmélyebb gyönyör –

Gondolja, hogy –

Igen, válaszol. Amit én csináltam, s amit most ön csinál, az szakrilégium. Persze nem tehettem mást, és ön se, tehet. S aki valaha is megtette, szentségtörést követett el. Borzalom a szakrális zárakat feszegetni és a titkos kamrákat nyitogatni –

Másnap még mélyebben vagyok. Talán betegség. Egész testem ég, öklendezek és szédülök. Még pálinka se kell. Tiszta levegő? Kimegyek. A külváros utcái, sár és trágya, korom és szemétdombok. Fázom és félek. Haza. Haza? Fűtetlen kis szoba, népszálló, káposztaszagú folyosók és. Mindegy.

A kapuban Lába úr kimérten köszön.

Az ön felvételének ügye jól áll, szól egyszerűen és jóakarattal.

Köszönöm, mondom, de én nem kértem –

Kezét fölemeli. Elég, szól. Információkat szereztünk be. Ön az iratokat a napokban már meg is fogja kapni betekintés végett, a szabályzatot és az ideiglenes kültag szolgálati rendjét –

Indulni akarok, de visszatart. Önt Konc úr hozta javaslatba –

Nem hatalmaztam fel őt –

Ön tartozik Konc úrnak azzal, hogy –

Semmivel sem óhajtok neki –

A tagfelvételi gyűlés tegnapelőtt volt. Minden hónap huszonötödikén. Mi azt, hogy a szövetségbe kit veszünk fel, szigorú vizsgálat alá vesszük. A szövetségnek helyt kell állnia, súlyos időkben, mint a mai, ön tudja, szervezetünket nem szabad, hogy meglepje. Az ön felvételi jegyzőkönyvét tegnap postázták, azt hiszem, ha semmi közbe nem jön –

Kalapot emelek és távozom. De itt jön Riquol. Nem lehet kitérni. Zsebében kotorász, mindjárt tudom, hogy Lipót.

Igen, Lipót, nézze, milyen ragyogó színben van –

A patkányt zsebéből kiveszi, és tenyerére teszi. A patkány felül és bókol.

Önt különösen kedveli –

Mit szokás neki ilyenkor adni?

Szalonnahéj –

Sajnos –

Adjon tíz fillért, s megmondom neki, hogy az ön ajándéka –

Ön író? kérdem.

Riquol a patkányt zsebre dugja és felsóhajt. Uram, szól, nyomorult –

Rosszul fizetik –

Riquol fejét rázza. Abban kiegyeznék. Én, szól. Ó. Másról, egészen másról van itt szó (Lipót, maradj).

Nem értem –

Tudja, mit jelent írónak lenni? Sose legyen író. Ha az ember leül, és írni kezd, pláne ha közben három decit megiszik, tudja, akkor olyan, mintha mindent tudna. Az emberekbe belelát. Akkor olyan tisztaság érinti meg. Akkor tud még szeretni is, akkor –

Hallgatok.

És ha feláll, vége. Semmi. Értse meg, semmi. Nem tud semmit, meghülyül, semmit nem lát, olyan piszkos, mint a többi. Ne legyen író. Lipót különben él, mint én –

Szünet.

És miért nem fog más valamibe?

Azokért az órákért, amikor írok. Azért a részegségért. Részegség? Jól mondom? Azért, hogy mindennap négy-öt óráig azt higygyem, látok és tudok, és tiszta vagyok, semmi másért. Azért, hogy napi négy órát hazudjak (Lipót, ne mocorogj).

Zsebébe nyúl, de kezét hirtelen kirántja. Bestia, szól, és ujját rázza.

Indulok.

Harmadnap ágyban maradok. Nem alszom, éjszaka is félálomban, egyre lassabb és lassabb, mélyebb és sötétebb, és várom a percet, hogy az egész leáll.

Márkus bejön, kezében nagyobb papírzacskó és egy kanna tej, lehet öt liter. A zacskóból húsz zsemlyét vesz elő és egy fél kiló vajat. Mialatt kirakja, két zsemlyét szájába töm, a vajból harap, és a kannából iszik. Hirtelen megfordul, és rám néz. Hol van most? kérdi.

Sötétedő szürke köd, mondom halkan. Inkább felhő, de nem gomolyog –

Se hideg, se meleg, se világos, se sötét, se fent, se lent –

Igen –

Halálérzete van? Megsemmisülésérzet –

Igen. Feloszlás. Alakokat lát? Nem látok –

Az éjszaka álmodott?

Homályosan emlékszem. Kőfal volt, törékeny öregasszony, ült, bütykös kezével rongyait magára húzta. Nagyon öreg-öreg asszony, alig volt teste, csak ez a bütykös kéz és arcán az orr és sok ránc. Úgy éreztem, hogy ismerem, és szívem fáj, amiért ilyen öreg lett, ilyen nagyon öreg. Azt hittem, az öregségtől szenved. De ő nem szenvedett, és ez még irtózatosabb volt. Ott ült a kőfal tövén, egyszerre csak kisfiú van ott, egész kis fiú, talán négyéves, kis nadrágban és szandálban. Nekem soha ilyen nadrágom és szandálom nem volt. Mit csinálsz itt? kérdi az öregasszonyt. Imádkozom, felelt az öreg. Istenhez? kérdi a fiú. Istenhez, mondja az öreg.

A fiú nézi, és azt kérdezi: Te Istent ismered?

Még nem láttam, de sokszor úgy van, mintha látnám –

A kisfiú egyet előrelép, kezét fölemeli, és valamit mondani akar. Később így szól: Én is –

Az asszony mosolytalanul nézi. Te is láttad? kérdi.

A fiú gondolkozik. Én szeretném látni. Aztán hozzáteszi: Ahhoz meg kell halni?

Az asszony bólint. A kisfiú még közelebb lép. A kendőt fölemeli, és az asszony arcába néz. Sokáig nézi és nem szól. Az öregasszony maga elé mered –

Márkus a zsemlyét megette, csak kettő maradt. De feléje nyúl, kettétöri és lenyeli. A másikat is. A kannában van még egy liter tej. Megissza, feláll és járkál. Pipáját megtömi, rágyújt. Tudja ön, hogy ki az az öregasszony?

Antennis –

Miért ilyen öreg?

Mert az én sorsomat magára vette –

És a kisfiú?

Én vagyok –

Rossz meghatározás –

Gondolkozom.

A kisfiú az ön reális életkora. Az ön érettsége ilyen fokon áll. Mert életének egész szemetjét Antennis átvette, ön ismét kisfiú lehetett. Tudja, mit kell tennie?

Antennist széppé és fiatallá –

Meg tudna érte halni?

Szeretnék –

Esetleg sor kerül rá –

Márkus a széket odahúzza és leül. Füstöl. Sokáig néz. Azt hiszem, ön most már alkalmas lesz –

Mire?

A túlvilágra –

Gondolkozik, és folyton néz. Ön fél, szól. Csak féljen. Az jó. A félelem az egészet megfeszíti. Annak, hogy félünk, sokat köszönhetünk. A félelem az utolsó előtti. Az utolsó szó az üdv. Majd meglátja. Figyeljen. Ön most olyan, mint a puha viasz. Amit befogad, egész következő életét irányítani fogja. Nem lesz különb ember. Mindig ilyen rongy marad. Összes mocskaival. Összes úgynevezett tehetségeivel. De akkor már tudni fogja, hogy mindez nem számít. Eszénél van még annyira, hogy követni tud?

Igen –

Mielőtt eszméletét elveszíti, intsen –

Meg fogok halni? kérdem.

Nem hosszú időre. Néhány órára. Talán holnap reggelig. Legfeljebb két nap –

Félek, mondom.

Persze. Ez nem vicc. Én most önt útnak eresztem. Önnek a túlvilágon őskori vezetőre van szüksége. Érti? Mint Danténak Vergiliusra. Válasszon valakit –

Henoch, mondom.

Márkus vigyorog. A fenét. Elég igényes. Tudja, ki az a Henoch?

Nem. Csak azt tudom, hogy az Úr őt tacskójának hívta –

Márkus bólint. Henoch volt az első ember, aki a Megváltót látta. Őt választja. A küszöbön túl hívja őt hangosan. El fog jönni és vezeti. Majd mindent megmond, amire szüksége lesz. De önnek keresztény vezetőre is szüksége lesz. Kit választ?

Keresztelő Jánost –

Márkus vigyorog. Az angyalát, nem adja olcsón. Miért választja őt?

Mindig szerettem –

Remek társaságban lesz. Lélekjelenlétét ne veszítse el. Ne ájuldozzon. Ez utálatos. A lélekjelenlét a szó. A küszöbgyakorlatokat már ismeri. A történetekkel, amiket elmondtam, eléggé begyakorolta. Annyi ereje az embernek mindig marad, hogy Istent hívja. A többi úgyse önre tartozik. Nekem, amikor ezt az utat megtettem, a talog segítségemre volt. A túlvilágon fog hallani talogot. Ha viszszajön, megtanulhatja. Arról, amit mondtam, ne feledkezzék meg. Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz. Amit ön most végigcsinál, az a sorsból való kilépés. A sötétségből való kilépés. Belépés a nappalba. Ehhez meg kell halni. Meglátjuk, hogy reggelig vissza tud-e jönni. Remélem. Azt hiszem, az ördöggel is találkozni fog, legalábbis látni fogja. Egyáltalában nem félelmetes. A talogban az ördög gúnyneve queek. Érti? Olyan, mint amikor a kutya farkára lépnek. Annyit jelent, mint link alak. Mielőtt meghal, önmagát összes bűnei alól oldozza fel. Hogyan kell ezt csinálni? Imádkozzék, hogy vegyék el öntől, akkor megszabadul. Emlékezzék szabadon. Lásson. Hall még?

Halkan, mondom.

Játék, hieratikus játék, tündöklő káprázat, érti? Hallja még?

Mindig halkabban –

Érzem, hogy kezemet megfogja, szédülök és reszketek –

Ezeregyéjszaka –

Szürke és tompa űr.

Se fönt, se lent. Se kint, se bent.

Valami bennem irtózatosan dolgozik. Az egyetlen, hogy nem megsemmisülni. Megmaradni. Ha valamit meg lehetne fogni. Semmi. Űr. Rémülten tájékozódom. Mi történik? Semmi. Egyedül vagyok. Hol állok? Nem állok. Lebegek? Még az sem. Vagyok? Ha ezt annak lehet nevezni. Nevek jutnak eszembe. Az első Szűz Mária neve. Név. Semmit se lehet megfogni. Az első név Szűz Mária. Minden eltűnt, de a nevek még megvannak. Még van mibe kapaszkodni. Szűz Mária nevébe kapaszkodom, és erősen fogom. Olyan, mintha a kútba zuhanáskor egyetlen követ még sikerül elkapni. Rajta lógok. Rimánkodás. Semmi. Nem segít? Ha minden elvész, a nevek megmaradnak. Az űrbe kereszteket írok. Senki, senki. Mikor lesz reggel? Nem fogom kibírni? Megsemmisülés. Bomlok. Egyre ritkább leszek. A szürke űr felszív. Csak a név tart. Senki sem segít? Nem merülök? Még tartom magam. Így kell feloszlani? Eszeveszetten kapkodok. Nem akarok megsemmisülni. Attól félek, hogy agyam elhomályosul. Nem látok semmit. Erőlködöm, hogy valami képet lássak. Nem látok semmit. Szűz Mária képét. Ha őt látom, meg vagyok mentve. Szürke és mozdulatlan űr. Márkus nem tanított meg a varázslatra, hogy innen kijussak. Itt maradni. Ez a halál? Ez a lassú megsemmisülés. Nem akarom. Kapaszkodom. Kiáltozni kezdek. Neveket. Csupa neveket. Semmi.

Mellettem valami megmozdul. Félek. Hirtelen süllyedni kezdek. Nem, kiáltom. Nem le. Fel, fel –

Nincs se fönt, se lent –

Süllyedek, de olyan ez, mint az emelkedés –

Félek.

Valaki van mellettem, de nem látom.

Az egész olyan, mint a nem létező. Talán csak bennem van, nem valóság.

Se kint, se bent.

Hol vagyok?

Sem itt, sem ott –

Valaki van mellettem, de nem látom. A köd változik, de mindig ugyanaz marad. Egy pillanatra azt gondolom, hogy mégiscsak bennem van.

Se kint, se bent –

Ahogy az űr változik, én is változom. De nem történik semmi. Megyek és nem megyek. Mozog és nem mozog. Áll és nem áll. Változatlanul félek és kapaszkodom. Mit kellene tenni, hogy innen kijussak?

Valaki van mellettem, és olyan, mintha megérintene.

Henoch –

Itt vagyok, szól.

Odanézek, de nem tudom, merre nézzek. Nem látom. Az űr lent egyre sötétebb, oldalt mintha világosodna. Kelet? kérdem.

Bik-tool, mondja ő.

Tudom, hogy talog. Nem értem. Bik-tool?

Sötét gödör.

Valami rémlik. Úgy látszik, meghaltam, és ez a sötét gödör. Mégis valami bizonyosság. Ha kell, hát kell. A fontos, hogy ne semmisüljek meg.

A világosság felé, mondom.

Lent mély sötétség. Semmi sem változik. Szürke űr, és lebegek. Henoch vagy? kérdem.

Kelet, szól.

Meghaltam?

Nincs, válaszol.

Odanézek, de nem látok senkit. Magamra nézek. Nincs lábam és kezem. Meghaltam.

A világosságra vezess, mondom.

Semmi sem változik.

Mit kell tenni, hogy világosságra jussak?

Az elveszett zsoltár, mondja.

Nem értlek. Imádkozzam?

Csend.

Meghaltam?

Az éjszaka sötét madara elszállt –

A hang forrását keresem. Azt mondod, hogy elszállt. Akkor nyilván meghaltam. Segíts rajtam. Nem tudom, mit kell tenni –

Most kelet felé dereng. Mintha nem mozdulnék, de a világosabb szürkület közelebb jönne. Várok. Közelebb? Mintha én is közelebb mennék. Irtózatos ez a roppant űr.

Nem tudom, mit kell tenni. Henoch vagy? Válaszolj –

Most csakugyan azt tapasztalom, hogy mozgok. De nem tudom mihez mérni.

Senki se felel.

Ott, mondja halkan.

Hol? kérdem.

Senkit se látok.

Kelet felé, de lejjebb, félig alattam, homály. Embert látok, olyan, mintha színpadon lenne, de lent a barlangban. Ágy szélén ül, őszülő haj, erős vonások, nagy orr. Nagy és csontos kéz. Az ágy mellett éjjeliszekrény. Csak ezt látom. Az ágy, az éjjeliszekrény és az őszülő férfi. Olyan, mintha Rembrandt festette volna árnyékból és fényből. Az éjjeliszekrényen kis lámpa, a lámpa mellett gyufa és öngyújtó, dobozban dohány, cigaretta, hamutartó. Zsebtárca, benne pénz. Pohár. Két nagyobb üveg, bor és pálinka. Egy korsó víz. Csésze, cukor, kanál. Tányéron keksz, töltőtoll, ceruza, papírlapok, több könyv. Gyógyszeres üveg, hashajtó. Kis dobozok gyógyszerekkel. Toalettpapír, gyorsforraló, kis edény, dobozban tea. Radírgumi, egy üveg kölnivíz. Kis vázában virág, zsebkés, kulcsok, zsebkendő. Szappan, egy pár harisnya. Olló, egy üveg tinta, konzervnyitó, szemüveg és tokja. A férfi az ágy szélén ül, és a tárgyak között kotorász. Fölveszi, megnézi és visszateszi. Az ollót veszi, körme alól valamit kipiszkál, megnézi, és az ollót visszateszi. Az öngyújtót félretolja, cigarettát vesz fel, lassan megnézi és visszateszi. Most hátranyúl, könyvet lapoz fel, kicsit olvas, bezárja és leteszi. A gyógyszerdobozt félretolja. Aggodalmasan és nagy figyelemmel néz. A ceruzát fölveszi, hegyét megnézi, és újra leteszi. A gyufaskatulyát kinyitja, megnézi, mi van benne, visszateszi. Megint néz. Csontos kezével a kanalat más helyre teszi. Még megigazítja. A poharat eltolja. A két üveget szorosabbra állítja, aztán megint tágabbra.

Mi ez? kérdem.

Nincs válasz.

Körülnézek.

Kérdezz, szól.

Kit kérdezzek?

Nevét –

Az ágy szélén ülő férfira nézek. Azt kérdezem tőle: Ki vagy?

A férfi az éjjeliszekrényre néz, és itt motoszkál.

Havrincourt, mondja, de nem néz fel.

Mit jelent ez? kérdem.

Havrincourt, Minosz, Boor, Javari –

Emlékszem –

A túlvilág az, hogy amit gondolnak, láthatóvá lesz –

A kép lassan elmosódik. Most jobbra, kicsit feljebb világos fényfolt, előbb kék, aztán rózsaszín, lila, zöld, narancs. A folt tágul és szűkül, olyan, mint a felhő, kibomlik, aztán sűrűbb fényből van, világos, aztán sötétkék, villog, elsápad, újra felragyog, szikrázik, sárga, aranyszín, megint égőzöld, narancs, aztán mélylila és lobog.

Virázs, szól.

Ez Virázs?

Ariadné, Chayazill, Henriette, Aja-Nai –

Ez az örökké változó fényjáték?

A fényfolt eltűnik. Kelet felé dereng és közeledik. Most már biztosan tudom, hogy megyek. Közvetlen előttem két sötét alak ugrál. Nem látom pontosan, mit csinál. Egyszerre ott vagyok. Két fiatal férfi, ha az egyik guggol, a másik gyorsan feláll, aztán leguggol, mire a másik áll fel, most megint leguggol, akkor a másik áll fel. Le, fel, le, fel.

Ismered, szól.

Nem ismerem, mondom.

Nézd meg –

Nézem, nem ismerem. Két fiatal férfi, ha az egyik guggol, a másik hirtelen feláll. Mit csinálnak?

Ugorluk és Ulexer –

Közelebb megyek. Herstal és Bormester?

Eltűnnek.

Egyre világosodik. A hang forrását keresem. Tudom, hogy Henoch. Szeretném, ha mondana valamit. Senkit se látok.

Láthatnálak? kérdem.

Nincs válasz.

Terriga, mondja egyszerre.

Nem értem. Mit jelent?

Nincs válasz.

Közvetlen előttem alakot látok. Öregedő, elhízott és elpuhult férfi, tokája lóg, kopasz. Sóvár és csipás szemével rám mered és elfordul. Ugyan ki lehet? Keresem, de már eltűnt. Vanotti (Venedetti? Vonidetto? Vanodetti?)

Mit kell tennem? Henoch nem mondja meg. Miért? Most jut eszembe, hogy miért nem mondja meg. Mert hiába mondja. Ha nem tudom, hiába mondja, nem tudom megtenni. Ha tudom, nem kell mondania, úgyis megteszem. Márkus biztosan megmondta, de –

A lélek csodálatos változásai –

Hamol ahomal, szól.

Mit mondasz?

Egyszerre érzem, hogy lábam van, és szilárd talajra ér. Lenézek. Út. Fehér, nagy kövek. Ebben a szürke űrben. Út, messze parabolikus ívben hajlik lassan fölfelé. Út.

Henoch ott áll mellettem, és látom. Hosszú gyöngyszínű palástban, derekán bőröv. Arcán minden egyenes. Egyenes vízszintes száj, egyenes függőleges orr. Egyenes vízszintes szem és szemöldök. Négyszögletes homlok. Szakálla négyzetre vágva.

Hamol ahomal, mondja újra.

Mit jelent ez?

A lélek varázslatai.

Ez a mágikus formula?

Erősen rám néz. Mintha nevetne.

Az úton megyünk. Hosszú idő, talán egy nap, két nap. Előttünk csillagok. Próbálom felismerni őket.

Ybra, szól Henoch.

Most látom, hogy a Kentaur. Jobbra tőle a Skorpió, balra a Bak.

Ez a legmélyebb jel, a Tél. Lefelé megyünk? kérdem.

Se fönt, se lent –

A fehér út lassan világosodik. Balra lent valami mozog. Ember, valamit cipel, úgy látszik, téglát, egymásra rakja. Ház? Nézem. Igen, ház, sok emelet, az ember eszelősen a téglát tovább hordja és rakja.

Adar-Hammon? kérdem.

Henoch bólint.

Megyünk tovább, sok nap múlik el, de az út előtt még mindig a Kentaur. Most bal felől a Vízöntőt látom, alatta a Fomalhaut fehér fénye.

Uurish, szól Henoch.

Angyal? kérdem.

Bólint.

Most jobbra lent, egész a mélyben hangot hallok. Panaszos és keserves üvöltés. Az ember térdel, kezét tördeli és vonít. Mikor közelebb érek, látom, előtte roppant halomban kenyér, sonka, kolbász, sült ökrök, halak, szalonna, tele hordók, vödrök, az ember folyton eszik, és közben ordít.

Mit csinál? kérdem.

Éhes –

Yurphan –

Bólint. A Nagy Kaurr –

Most bal felől valaki a térben imbolyog. Szép női arc, karcsú és magas testével mozog és lebeg, meg akar állni, de nem tud. Le akar ülni. Nem tud. Pihenni. Nem tud. Szeme kimered, hogy leüljön és megpihenjen. Nem tud. Folyton imbolyog és lebeg.

Ki ez?

Kérdezz –

Ki vagy? kérdem.

A nő szomorúan rám néz. Ajka reszket. Azt mondja: Nem tudok aludni –

Hogy hívnak?

Edessza –

Kezemet nyújtom feléje. Miért nem tudsz aludni?

Edessza odajön, és kezét nyújtja, de nem érem el. A túlsó parton van. Álmos vagyok, szól.

Miért nem tudsz aludni?

A ködben elmerül.

Henochra nézek. Irtózatosan szenved, nem tud aludni –

Henoch mintha nevetne. Hiszen alszik –

Hamol ahomal –

Az út most erősebben hajlik fölfelé. Előttünk a Kentaur. Különös az út, olyan, mint a félhomályba rajzolt fehér, ívelt vonal, a feneketlen térben, amint hosszú s alakban a távolba vész. Sok-sok mérföld. Jobbra és balra az űr. Nincs se jobb, se bal. Sem elöl, sem hátul. Se kint, se bent. Sem előbb, sem utóbb.

Arsta havira, szól.

Arcát nézem és kérdezek, de nem felel. Hogyan lehetne szóra bírni? Ha mondana valamit, amit értek –

Elmúlhatatlan pillanat? kérdem.

Bólint.

Közvetlen az út mellett valaki ül, Mikor közelebb érek, látom, hogy ketten vannak, egymásnak háttal. A szemben ülőt valahonnan ismerem. Igen mélyről ismerem. Hozzálépek, akkor látom, hogy a másik háttal hozzá van nőve, és ez a másik nő. Fel akarnak állni, de nem tudnak. Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de fejük is össze van nőve. A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek. Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, és fejét forgatja, hogy a másikat lássa.

Megállok és kérdezek: Ki vagy?

Manfred –

Aurelia –

Henoch arcába nézek. Segíts rajtuk, mondom. Nézd, szenvednek, nem láthatják egymást. Szeretik egymást –

Henoch megáll. Nem szerelem, szól halkan.

Nem értem –

Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted. Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted, akit eleresztesz. Ha szeretsz, szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek. Ezek ájultak –

Segíts rajtuk –

Szeressék egymást –

Lehajolok, és Manfred arcába nézek. Hallod? mondom. Hallod, Henoch mit mond? Érted, ugye? Én értem. Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod. Ereszd el, hogy szerethesd –

Letérdelek, és Aurelia fejét megérintem. Ereszd el őt –

Aurelia nyög. Haját simogatom. Sűrű hullámos sörény, bűvös száj, kínjában elgörbül. Könnyezve nézem. Aurelia, hallod, mit mondok? Ereszd el és szeresd –

Ott vonaglik az út mellett. Henochra nézek. Segíts, mondom.

Vele össze van nőve? És tőle mégis több fényévnyi távolságra van. Azt hiszi, ha összeragad vele, egyesül. Nincs szíve, hogy felszabadítsa. Nem szereti. Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát se szereti. Csak mohó, és úgy bánik önmagával, mint elkényeztetett kölykével.

Henoch hallgat. Haláluk óta több mint kétszáz év telt el, szól. Minden reggel, amikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak, és mindegyik szabad. De egy perc se múlik el, ismét összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Kétszázszor háromszázhatvanöt nap telt el, és mindennap újra szabadok, és mindennap megajándékozhatnák egymást szabadságukkal, hogy egymást szerethessék. De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság. Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet. Hazug mámor ez, kétszázszor háromszázhatvanötször hazug –

Nem segíthetek rajtuk?

Holnap reggel, ha a nap fölkel, újra elválnak. Ha már elégg szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást látni fogják –

Ott térdelek Aureliánál. Hallod? kérdem.

Aurelia könnyezik.

Most hallod, hogy Henoch mit mondott. Szeresd. Holnap reggel, ha a nap fölkel –

Áldott légy, hogy szóltát, szól suttogva.

Henochnak köszönd.

Odahajlok, és számmal homlokát megérintem.

Felállok, és megyünk tovább, ingó lábakkal, hogy láttam Manfredet és Aureliát.

Istent sem lehet ájultan szeretni?

Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat. Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést. Mit kezdjen az őrülttel, aki benne részegséget keres?

Már legalább száz napja megyünk, azút lassú ívben kanyarog, és mintha emelkedne. Kentaur előttünk. Az űr egyforma tompa, mély köd. Most lent, igen messze mélyen lent valakit látok, ide-oda ugrál, egy helyben topog, kezével hadonaszik, arcát fintorogtatja és vihog.

Ki ez? kérdem.

Kérdezz –

Megállok és kiáltok: Ki vagy?

Az ember csodálkozva felnéz, de rögtön újra vihogni kezd és ugrál –

Hajaherdekucsin –

Aki mindennek örül –

Nem tud e bárgyú nevetéstől megszabadulni?

Henoch int. Minden szombaton a földre mehet. Láthatja ott a betegeket és az öregeket, az árvákat és a rabokat, az éheseket és a didergőket, és láthatja az ínséget és a háborút és a nyomorékokat és a nagyvárosokban a pincékben a tetves gyermekeket és az ótvarosokat és a kórházakban a haldoklókat és azokat, akik reszketnek és félnek, és a jajveszékelőket és akiket kivégeznek és üldöznek és megölnek, és látja a sápadt koldusokat és a rongyosokat –

Minden szombaton?

És folyton csak vihog –

Mikor fog felébredni?

Henoch int, hogy menjünk tovább.

A előbb, mondom, Manfred és Aurelia számára a szabadulás mindennap megnyilik. E boldogtalan számára csak egy héten egyszer?

Fosz látniolyat is, aki számára az út állandóan nyitva áll és olyat is, akinek százévenként csak egyszer nyílik meg. A szabaduláshoz az utóbbi mégis közelebb van –

Milyen mérték az, amivel itt mérnek?

Lis maros, mondja Henoch.

Nem értem –

Nincs válasz. Megyünk tovább, most ezen gondolkozom. Márkus biztosan megmondta, de nem jut eszembe. Lis marol? Ugyan mit jelenthet?

Az úttól jobbra ember áll. Rokonszenves, de zavaros arc. Igyekszik minél megnyerőbb lenni, vonásokat próbálgat magán, száját, orrát igazítja, időnkint a tükörbe néz. Mikor odaérek, látom, hogy a tükröt fordítva tartja. Mindig a vak oldalába bámul.

Ki vagy? kérdem.

Nem ér rá, hogy rám nézzen. Új arcokat próbál. Pietro Salein –

A tükröt fordítsd meg, szólok.

Nem is hallja.

Henochra nézek. Ő int. Mehetünk tovább.

Pietro Salein, aki mindig az ellenkezőt vallja, mint amilyen életet él, kicsapongó, ha erkölcsös akar lenni, és léha lesz, ha aszkétának tartja magát.

Hogy van ez? kérdem. Nem látok semmi rendet. Hogyan helyezkednek el itt a lelkek? A bűnök és őrületek mélysége szerint? A kárhozatnak és az üdvnek nincsenek fokozatai? Hogyan vannak ezek itt így? Szabadulásukhoz való közelségük szerint?

Se fönt, se lent –

Csak úgy találomra összedobálva?

Sem elöl, sem hátul –

Henochra nézek. Nem értem, mondom. Úgy tudtam, hogy a túlvilágon a lelkek sötétségük szerint egy körben vannak. Amit látok, az e roppant űrben szétszórva –

Ezek itt mind magányosak. Senkivel soha kapcsolatot nem találtak. Zárkában éltek. Őrületükben. S élnek itt is. Nem tartoznak sehová, magukhoz sem, csak a varázslathoz, amely megszállta őket. Nézd –

Henoch a mélybe mutat. Csodaszép nő meztelenül fekszik, szétvetett lábakkal, és csődör közösül vele.

Ismered?

Tímea –

Mikor jött, még férfival volt, de kevés volt neki, aztán gorillát szerzett, azzal elég sokáig bírta. Később bikával közösült. Most csődöre van. Ha így tart tovább, elefántot fog kívánni –

És aztán?

Jeu agarré –

Megindulunk. Előttünk nem messze férfi mozog, lefelé néz, valamit keres, fölveszi, megnézi, és zsebre dugja. Tovább keres, valamit megint talál, hosszasan nézi, megint eldugja.

Ki ez?

Bukornyász –

Amit lát, az minden az övé. –

Zsebe mégis üres –

Megyünk tovább. Az út nem változik, a köd sem oszlik. Azt hiszem, amióta elindultunk, harminc év telt el. A Kentaur előttünk van. Azt gondolom, amíg a csillagkép előttünk áll, folyton lefelé megyünk.

Se fönt, se lent.

Most jobb kéz felől a homályban valami csillog. Olyan, mintha víz lenne. Tó? Partján nádas? Zsombék. Süppedék. Az egyik tócsás részen valakinek fejét látom. Szájáig a tóban van. Női fej. Ott áll mozdulatlanul, fejét mereven fölfelé tartja, hogy lélegzethez jusson.

Mi ez? kérdem.

A mézmocsár, szól Henoch. Az a nedvesség ott méz. A növények ott mind édesek és illatosak –

A méz illatát érzem. Látom, hogy a nő ki akar mászni, de nem tud. A sűrű anyagban alig mozog.

Ki vagy? kérdem.

Equebé, szól halkan és szomorúan.

Szavannah?

Ő az, szól Henoch. Nincs szükség büntetésre. Elég büntetés, ha mindenkit ott hagynak, ahol van. De ha nem is akar mást –

Ki akar jönni, mondom én, és Equebére mutatok.

A méz, szól Henoch, minden órában kiszárad egy percre, s akkor kijöhet. Ki is jön, de egy perc múlva újra visszamászik –

Miért?

Mert a méz édes –

Továbbmegyünk. Most egyszerre lent, egészen mélyen és lent a sötétségben alakot látok. A felhő homályától csak nehezen tudom megkülönböztetni. Amikor lenézek, szédülök. E távolságra nincs mértékem. Látom, hogy nő. Széken ül és sző. Fején virágból koszorú. Halvány, igen derengő ezüstöslila fény.

Ki vagy? kérdem.

Nem tud felelni, szól Henoch. Mindent elfelejtett. Az éjszaka álmában még neve is felbomlott –

Henochra nézek, aztán önkéntelenül kezét megfogom.

A felejtés a legmélyebb, szól.

Ez itt a legnagyobb mélység?

Rik-tool –

Semmit sem lát?

Már őrületét sem. Felbomlott. Néz, úgy tesz, mintha szőne, de másik kezével fölfejti. Ez a névtelen. Nincs fátyla, nincs tükre –

Önmagát is fel fogja fejteni?

Örök mű, szól Henoch, reménytelen –

A gödörbe nézek. Ez a mélység. Aztán reszketni kezdek, és a boldogtalannak segítséget kérek.

Ne hagyjátok el, egyedül van, segítsetek neki –

Fejemet fölemelem, hátha látok kis darab szabad eget, hogy fohászomat felküldjem. S amint felnézek, fent a magasban hirtelen fény villan, olyan, mintha a szürke boltozat kilyukadt volna, s a lyukon át valaki észvesztő sebességgel zuhanna alá –

Henoch mellé húzódom. Mi ez? kérdem.

Nem válaszol.

A zuhanó alak nyílegyenesen hull a mélybe, olyan, mint az üstökös, füstös és vörös csóvája van. Fekete lény, szárnya van. Most látom az arcát. Vigyorgó bestiális száj és dülledt, dühöngő szem.

Queek –

Henoch rám néz és nevet.

Csodálkozva nézek. Miért nevetsz?

Queek, mondja és hahotázik.

Nem értem –

Ez a zuhanás örök. Azt kérded? Ugye?

Kezével ívben a térbe mutat.

Mint ezeknek a kárhozata. Láttad Manfredet és Aureliát, mindennap reggel elválnak, és minden reggel egyesülhetnének szabadon és örök szerelemben. Láttad a vigyorgó Hajaherdekucsint, minden szombaton elmehet a földre, és ha egyetlen könnyet ejt, szabad. Láttad Equebét, a mézmocsárból minden órában kimászhat, de ő mindig visszatér. Ez a lény –

Henoch a zuhanó ördögre mutat –

Ez a lény itt, ha akar, bármely pillanatban megállhat. Semmit sem kell tennie, csak azt mondani, elég, nem zuhanok többé, emelkedni fogok. De nem mondja. Ezért zuhan, oda –

Most lefelé mutat, a mélység sötét magvába –

A sötét gödör –

Megállhat?

Ő is szabad, szól Henoch.

És egyszer meg fog állni?

Erro kéta, válaszol Henoch.

A zuhanót remegve nézem, de mikor arcát látom, megborzadok. Végül is Henochra nevetek.

Queek, mondom.

Bólint és int, hogy menjünk tovább.

Most az út emelkedni kezd.

Az út mellett kis földhalom, benne ember, derékig beásva, meztelenül. Fenekével fölfelé csupaszon a levegőben kalimpál. Henochra nézek.

Ki ez?

Duvasz, a stréber –

Piepar? Harragusse?

Ő az –

Nem értem –

A stréber az ember gyengeségére épít, arra, hogy hiú és becsvágyó és pénzéhes –

És?

Mindig lefelé néz. Most is lefelé kell néznie. Fejét minden száz évben egyszer emelheti fel egyetlen pillanatra –

Az út egyre jobban emelkedik, a köd ezüstösebb. A fölöttünk levő boltozat olyan, mint a felhős ég, amely mögött a hold világít. Amint előrenézek, messze, látom, az út merészen balra, aztán ismét jobbra ível. Ott a világosság még nagyobb.

Sötét arcú ember az út mellett guggolva ül, es mereven egy pontra néz. Észre se veszi, hogy közeledünk.

Ki vagy? kérdem.

Nem hallja.

Vállát megérintem. Nem néz fel.

Ki ez? kérdem Henochot.

Mindig öt perc nyugalmat keresett, most itt ül ötvenezer éve –

Tulonadebbi –

Különös, hogy amint az út emelkedik, a Kentaur pontosan mindig szemben áll. Amióta jövünk, talán száz éve vagy hatszáz, mindig előttünk van. Henochot meg akarom kérdezni, hogy miért és hogyan van, de nem kérdezek. Talog szavakat mond, amelyeket úgyse értek. És később? Igen. Mindent megtudok.

Jobb felől ember siet az út felé, de az utat nem látja, keresztülbukik, és siet tovább, tág ruhája lobog utána, csaknem fut.

Hová mész? kérdem.

Mereven reám néz, arcán feszült nyugtalanság. Valamit mondani akar, de inkább sietne.

Ki vagy?

Az ember most összerezzen, és elkezd futni.

Ki ez? kérdem.

Még nem élt, és most siet, nehogy elkéssen –

Az etiópiai?

Megyünk tovább. Lent két öregember ül, úgy látszik, asztal mellett. Az asszony kezét ölében tartja és bóbiskol. A férfi megvárja, míg elalszik, aztán fölkel és elsurran.

Megismered?

A temetőbe megy, anyja sírját meglátogatni –

Henoch int.

Az út egyre világosabb, és a boltozat fölöttünk egyre áttetszőbb ezüstfehér. Előttünk messze az utat keresztező világos sáv. Még nagyon messze van, de néhány nap múlva elérjük.

Az út mellett jobbra erős férfi áll színpadias helyzetben, karját mellén összefonja. Időnkint valamit kiált, körülnéz, öklével fenyegetőzik, arca eltorzul, és tombolni kezd.

Ki ez? kérdem.

Theseus, Ehud, Wold –

Mit csinál?

Parancsol. De senki sem engedelmeskedik. Dühöng –

Senki se mondja meg neki, hogy mit kell tenni?

Ő tudja –

Honnan?

Ehudnak megmondták –

Odalépek, és azt mondom: Ehud, Benjámin unokája, komédiás, mikor eszmélsz fel?

Rám néz, arca eltorzul. Kinevetett, szól sötéten.

Mosolygok. Én is nevetek, mondom.

Henoch is nevet.

Henoch is nevet, látod? Térj észre –

Ehud elfordul.

Az éjszaka megint bolhákat fog. A becsvágyók álma, bolhavadászat –

Az út mellett, balra lent ember mozog, hátán roppant zsák. Körülnéz, tárgyakat szed elő, a zsákba tömi, megy tovább, ismét megáll.

Ki vagy? kérdem.

Amikor meglát, felém siet. Adj valami emléket, szól.

Nincs nálam semmi –

Legalább az egyik fogadat –

Henoch int.

Ne törődj vele, szól.

Piznemzok –

Az úttól balra valamilyen földhalom. Amikor közelebb érek, látom, hogy sírdomb. Frissen ásott sírgödör. Üres. Belenézek, és sajátságos szorongást érzek. Mi ez? A gödör fejénél karó, papiros rászögelve, ezen szó, annyi: Cy. C és ipszilon. Egyre szorongóbb fulladozás. Mi ez? Mit jelent ez a szó? Talog?

Henochra nézek.

Cy, szól, annyit jelent, mint ruca –

Kacsa? Ruca? Madár? A mocsár madara?

Vándormadár, szól Henoch.

Várakozva nézek. Mintha nevetne, de nem szól.

Megyünk tovább.

Az utat keresztező sáv ott van előttünk. A sávon túlról világosság árad, és tompa zúgás hallatszik, mintha sok ezer és ezer ember morajlana.

Krétafehér fényben állok. Előttem mély folyó medre. Nem víz folyik benne, hanem emberi test. Felülről hömpölyögnek alá, a testek egymáson keresztülgurulnak, és csúsznak lefelé. Ordítanak és kapaszkodnak. A part szélén a kövekbe. De a felülről egyre áradó élő testek újból lesodorják őket, és a nyüzsgő embermasszában elmerülnek. Mint a férgek. A folyó minden cseppje ember, hömpölyög lefelé. Zsivajban hörögnek és vonítanak és sikoltoznak és üvöltenek és bőgnek. A sok millió test egy helyen, a gáton feltorlódik, aztán, mint a zuhatag, az egész az észbontó fehér mélységbe omlik. A folyó az embert ontja, s az élő vízesésen hull és hull a vakító szakadékba.

Mi ez? kérdem irtózva.

Henoch karját fölemeli, és a magasba mutat. A zuhatag fölött, a kápráztató jégszínű sziklán angyal áll mozdulatlanul, kezében széles pallos. Támaszkodik. Fejét egyenesen tartja. Szeme lehunyva. Arca félelmetesen tiszta és nyugodt. Alszik? Halott? Él? Szobor?

A halál angyala, szól Henoch.

Hogyan jutunk a túlsó partra?

Henoch az élő folyó mellé lép, és a hömpölygő emberárra mutat.

Ugorj bele, szól. A másik partot másképpen nem éred el. Ez a második, a misztikus halál. Ez az ujjászületés folyója. Az ár le fog sodorni, és a zuhatagon a mélységbe fogsz hullani. Senki másképpen a túlsó partot nem éri el. Az angyal ott áll és vigyáz. Aki meg akar szökni, arra kardjával lesújt –

Amit mond, csak nehezen hallom. A bömbölő sírás és üvöltés és jajgatás és nyögés alatt a kő, amelyen állok, reszket.

A túlsó parton, szól Henoch, Keresztelő János fog várni rád. Ő majd beszél neked a folyó értelméről. Eredj –

Letérdelek előtte. Henoch kezét a fejemre teszi.

Aztán a a partról a vonagló tömegbe vetem magam.

A hasamra, kiált valaki. Átkozott, nyög a másik, sarkával a szemembe. Tízen belém kapaszkodnak, és körmükkel tépnek. Az egyik öklével fejbe sújt. Hajamat húzzák. Érzem, hogy a folyó gyorsan hömpölyög. Nem mozdulok. Reám másznak és lenyomnak, alul öregek és nők és csecsemők vinnyognak. Az egyik hangosan imádkozik, Uram, Uram. A folyó egyre gyorsabban folyik. Mozdulatlanul fekszem, fölém egyre többen kapaszkodnak, egy nő arcomba térdel és sikolt, nem akarok meghalni. És máris zuhanunk. A zuhatag. A száraz és fehér kemény tündöklésbe. Mellettem egy öreg dermedt szemekkel nézi a feneketlen fény szakadékát, és reszkető szájjal mondja, halál. Zuhanok. Magam alá nézek. Egyforma sűrű fehérség. Most megállok, mondom. E zuhanásnak nincs értelme. Nem zuhanok tovább. Nem kell. János, segíts megállni. Különös kis fény gyullad meg bennem. A fényre nézek, vezess ki a halálból, mondom.

Lassan imbolyogni kezdek. Fejjel lefelé zuhantam. Most megfordulok, és karommal a térben evezek. A fehér fény felbomlik, sápadt szivárvány, de mindig fényesebb. Ahol a szivárvány íve leér, valaki áll. A térben arra úszom, ott áll, valahol, bizonytalan helyen. Közelebb érek, látom, hogy az űrben oszlop. Azon áll valaki. Cserzett bőrű, sovány, szakállas férfi. Tág és lángoló szemek. Int nekem. Én lassan odavánszorgok, és az oszlopra ülök.

Pihenj, szól csendesen.

Lihegek és szédülök. Aztán fölfelé nézek, és a zuhatagot keresem.

Se fönt, se lent –

Mi ez? kérdem.

János int, álljak fel, és lássam meg magam.

A szivárvány boltozatán megyünk fölfelé, a piros fény csíkjában. Először apró neszt hallok, aztán kellemes, halk zene, mintha gyermekek énekelnének. Tavaszi rétet látok. Hóvirág nyílik. A friss füvön apró fiúk és lánykák ülnek, és virágot szednek, és beszédjük olyan, mint a muzsika. Kis, szögletes arcú fiú ugrál.

Ismered? kérdi János.

Nem, mondom csodálkozva.

Havrincourt –

Patak mellett kis leányka arcát a víz tükrében nézi és nevet.

Ki ez? kérdi.

Virázs?

Int.

Továbbmegyünk a szivárvány sárga fényében. Két kamasz kölyök fut szembe.

Ugorluk és Ulexer?

Ők azok –

Most a narancs fénybe érünk. Csodaszép leány áll a kútnál, vizet merít, arca félig önkívületben.

Edessza –

A virágzó fa alatt leány és fiatal férfi. Megismerem, Aurelia és Manfred.

Most a világoskék sávba érünk. Karcsú, magas nő jön szembe, félig zárt szemhéjjal, ajka különösen elváltozott, mintha aludna. Megismered?

Szavannah –

A táj sötétkékbe változik. Egyre több ember, valahová sietnek. Hátukon kosár, láda, zsák, batyu, kezük tele van szerszámmal, fegyverrel, nyüzsögnek mind egy irányba. Az egyik téglákat cipel. Adar-Hammon. A másik teljes fegyverzetben rohan. Orrán a szemölcsről felismerem, Ehud és Theseus.

Hová sietnek?

János válaszol: Majd meglátod –

A kék zölddé változik, a tömeg egyre sűrűbb és nagyobb. Kiabálnak és civódnak. Az asszonyok sikoltoznak. Városok, hajók, vonatok, gépkocsik, repülőgépek. Gyárak és műhelyek és hivatalok. Az egyik részen ütközet folyik, ágyúznak, és tankok dübörögnek. Ott a bánya. Itt óceánjárót építenek. Ott százezren a templomba tódulnak. Az egyiket felismerem, folyton vigyorog. Hajaherdekucsin. De ott áll a másik tűnődve, hogy végre el kellene kezdeni élni. A sűrű tömegben az egyik óvatosan járkál, mikor a másik zsebkendőjét megpillantja, odalép és megtapogatja. Ez is az enyém.

A zöld az ibolyába hajlik, a néptömeg egyre sűrűbb, egyre nagyobb iramban rohan. Messze, mélyen lent, barlang szája nyílik. Mind oda rohan. A barlang sötét ibolyaszínben ég. Az irtózatos tömeg itt szorong, a barlangba bukik, a széles és mély folyóban hömpölyög alá.

A nagy halálfolyó itt ered, szól János. A barlangon át folyik lefelé, egyre fehéredik, amíg a zuhatagon keresztül lehull. A szivárványon visszatér, minden színt magába vesz, és újra a folyóba lép, visszaszíntelenedik. Láttad –

Nem értem, mondom.

Ez az örök ismétlés –

A szivárványból kilépünk. Egyszerre csend. Homályosan derengő fényben megyünk. Kevés embert látok. A legtöbbje ül, különösen feszült arccal, és néz. Erőlködik? Mit akar? Néhány járkál és vitázik. Az egyik szónokol, körülötte többen állnak és hallgatják.

Ez itt, szól János, a lázadók köre. Az örök ismétlés ellen lázadtak fel. Nem akarnak részt venni benne.

Mi történik ezekkel?

Beszélnek, folyton beszélnek –

És?

Itt vannak és beszélnek –

És semmi egyéb?

Ameddig akarnak, itt maradhatnak és beszélhetnek, amit akarnak –

A homály most ezüstőssé válik, és a tér olyan, mint a gyöngykagyló belseje. Lágy és mély nyugalom. A távolban roppant gyöngyhegy fénylik, amint közelebb érek, látom, hogy a hegy tetején ember ül. Nem alszik. Meditál. Arca szép és tiszta. Mozdulatlan.

Ki ez? kérdem.

Ez itt, szól János, a mindentudó semmittevés –

A hegy lábához lép és lehajlik. Akkor látom, hogy a gyöngyhegyet fátyol takarja. Keresztelő János a fátylat fölemeli, és így szól:

Gyere ide, és nézz bele –

A résen át a hegy mélyébe látok. Országok és tengerek és hegyek és síkságok, falvak és városok és gyárak és majorok, és eszeveszetten nyüzsgő emberek loholnak ki a házakból és a sátrakból, és lovagolnak és utaznak és vitáznak és marakodnak és lihegnek –

Ez itt, szól János, a másik oldal. Ez a tevékeny tudatlanság –

Az út most hirtelen emelkedik. Előttünk hegység, áttetsző színes kövek. Amint magasabbra hágunk, a kövek egyre tisztábbak és színesebbek. Néhol barlang, előtte ember ül.

Kik ezek? kérdem.

Akik a küszöb előtt megálltak, szól János, itt laknak a drágakő-hegyekben, a magas és tiszta levegőben.

Küszöb előtt?

Meglátod –

Egyre feljebb megyünk. A távolban egyszerre csak meglátom a hegység legmagasabb csúcsát. Aranysárgán átlátszó ragyogó kő. Amint közelebb érek, látom, hogy a hegy teteje lapos, és rajta város. Háztetők és tornyok és falak. Az ég egyre égőbb kék. Olyan fény, hogy alig viselem. A város előtt folyó, s azon híd vezet át. A kapuban öregasszony ül, kopott és foltos ruhában.

Csodálkozva Jánosra nézek. Mit keres itt ez a koldus? Szegény öregasszony. Kellene, hogy adjak neki valamit. Nincs semmim –

János kezembe pénzt nyom. A koldusnak adom. Az asszony rám néz.

Hol láttalak? kérdem.

Az asszony nem felel.

Szívem ismeri őt, szólok Jánosnak, de nem tudom, honnan –

Hozzáhajolok, és arcát nézem. Antennis, mondom halkan.

A küszöböt őrzöm, szól ő.

Áteresztesz?

Bólint. Egy nap múlva vissza kell jönnöd.

A kapun belépünk. Szemben sok emeletes ház, kis rácsos ablakokkal. Előtte fegyveres őrök.

Mi ez? kérdem Jánost megrendülve.

Börtön, szól.

Ebben a városban? Börtön? Mást vártam. Kik vannak itt?

Akiket az igazságért üldöztek, azok mind itt vannak –

Nem üdvözültek?

Az ítélet előtt senki sem üdvözülhet. Ezek itt várják az ítéletet. Helyükön vannak. Az ítélet a börtönt megnyitja, és szabadok lesznek –

Mi ez?

Ez a mennyország. De még nem valósult meg. Az igazak építik az ő igazságukkal –

És?

Az úr napján kel csak életre. Addig csak látomás –

Továbbmegyünk. Az utcán a házak előtt toprongyos emberek ülnek. Szemük ég.

Mi történik itt? Ebben a tündöklő városban, a Teremtés legfelső csúcsán, a fényben –

Éhesek és betegek és nyomorultak –

Kik ezek?

A békeszeretők –

Rémülten Jánosra nézek. Szenvednek? kérdem.

Szenvednek. De tudják, hogy nincsenek elhagyatva. Itt vannak és várnak –

Az ítélet előtt nincs üdv és nincs kárhozat? kérdem.

Nincs. Ha a világ száma betelt, a sírok megnyílnak, és a test feltámad. És akkor eljön az Úr, és ítél. Addig minden lélek a tartályban van. Az utolsó pillanatig szabad. Azt teheti, amit akar –

És ezek itt?

Ezek itt mind visszatérnek. Bár nem kell nekik, mert aki ideérkezett, az magasabbra nem juthat. Itt az örök fényben élnek, és az úr szavából táplálkoznak –

Visszatérnek?

Igen, hogy még legalább egy lelket megmentsenek. A remeték, akiket a drágakőhegységben láttál, megszabadultak, de nem akarnak soha többé visszatérni. Ők a küszöb előtt állnak, örök dicsőségben, de egyedül. Ezek itt, mihelyt ideértek, megpihentek, viszszafordulnak, belevetik magukat a nagy életfolyóba, és lezuhannak a földre, hogy üldözzék őket, és kínozzák, megöljék őket, és éhezzenek és reszkessenek, de legalább egy lelket megmentsenek –

Továbbmegyünk. Olyan épület, mint a kórház, a kertben és a padokon lábadozók és fekélyesek és betegek és rokkantak és vakok –

Kik ezek?

A tiszta szívűek –

Poklosok –

Igen –

Nagy és széles út. Csupa sovány, hajlott ember, kínlódó arcok. A város tiszta arany, tündöklő fényben.

Kik ezek?

Az irgalmasok –

János karját megragadom. Arcomon folyik a könny.

Az út térre nyílik. A tér közepén, a tűző fényben körben ülnek.

Mi ez?

A kiapadt forrás, szól. Itt vannak azok, akik az igazságot szomjazzák. De a forrás még nem nyílt meg. Én is itt lakom. Amíg a forrás száraz, itt szomjazunk –

A tér túlsó oldalán az út továbbvezet, egyenesen a palotának. A ház felső részét már nem látom, mert a magas ragyogásba vész. De üres.

Az ítélet után, szól János, ebben a palotában fognak lakni azok, akik a földet örökségül kapják. Ez a szelídek háza. A szelídek, akik tudnak szolgálni, s ezért az övék az uralom –

Hol vannak most?

A pincékben –

A palota mögött domb emelkedik, a dombon kertek és kis házak. Olyan fák, amilyeneket sohasem láttam, gyümölcs és virág, lomb és árnyék és fény és friss illat –

Ez a városrész itt a szomorúaké, szól János.

Aztán a dombra mutat. Ott fenn, szól, laknak az úr szívének kedves gyermekei –

A ligetek között megyünk fölfelé. Aranyból épült ház tündöklő fényben, roppant ligetben áll. Az egész várost belátom.

Ez a teremtett világ csúcsa, szól János.

Kik laknak itt?

A szellemben koldusok –

Térdre roskadok, és szememből folyik a könny. János hozzám lép, és kezével fejemet megérinti.

Gyere, szól, Antennis csak egy napot adott –

A földre hullok, és a sírás ráz. Csak tudnám, miért. Valamit mondani akarok. Valamit kiáltani. De csak folyton folyik szememből a könny, és elnyúlok a földön –

Szememet kinyitom.

Márkus mellettem ül, és kezemet még mindig fogja. Fölém hajol, és arcomba néz. Lassan és komolyan nevet.

Visszajött, szól halkan.

Hosszú idő telik el, amíg föleszmélek. A népszálló szobája. Márkus. Az ágyon fekszem. Derengő szürkeség.

Reggel van? kérdem.

Márkus int, hogy nem. Alkonyat, szól.

Milyen alkonyat?

Egy perce sincs, hogy elaludt, szól.

Egy perc –

Hamar visszajött –

Messze voltam, szólok.

Tudom.

Százmillió év távolságban –

Nincs millió év, csak a pillanat –

Tudom –

Szememet lehunyom. Érzem, hogy Márkus kezemet megszorítja, aztán feláll. Elmegy, valamit motoszkál, hallom, hogy folyadék csurog. Visszajön.

Igyék, szól. Egy pohár bor.

Lassan felülök és megiszom.

Antennis, mondom.

Látta?

Az arany város küszöbén ült, öreg koldusasszony –

Megismerte?

Meg. Nem mindjárt. Ő hidegen nézett rám. Mi lett vele? Miért ült a küszöbön?

Márkus hallgat. Aztán azt mondja: Lehet, hogy ön még tíz évig fog élni, lehet, hogy ötven évig. De akármeddig, ha csak holnapig, ne felejtse el, hogy Antennis az ön lététől vagy megszépül, vagy öreg koldusasszony marad. Ne felejtse el. Az ő szépsége az ön életének tisztasága. Az ő vénsége az ön életének szennye –

Fent a hegyen János –

Jánossal fent volt a hegyen?

Fent –

Látta a börtönöket? A kórházat? A palotát? A kerteket?

Láttam –

Akkor tudja, hogy hol van az ember otthona –

A fény –

Ott a városban, ott kell élnie Antennisszel –

Ismét elfog a szorongás. Arcomon folyik a könny. A szomjazók, mondom halkan.

Márkus fölém hajlik. A forrás nemsokára megnyílik –

Most mélyen elalszom, és csak másnap reggel ébredek fel. A szobában Márkus járkál. Mikor szememet kinyitom, odajön.

Ma és holnap ne egyen és ne igyon mást, csak kenyeret és bort –

Hallgatok.

Tudja, mi a kenyér és a bor?

Az Úr vacsorája –

De miért az? Miért nem például a tej? Miért nem gyümölcs?

Hallgatok.

Az Úr szava a lélek legfőbb tápláléka. Ha a Szót a természet nyelvére fordítja le, okvetlenül a két nemre bomlik. A hímnemű szó a bor, a nőnemű a kenyér. A kenyér, ez a sűrű, lisztes, puha, tömény testi anyag, ez a nőnemű logos. A bor az illatos, tüzes, szenvedélyes. Az Úr szava itt számunkra a kenyér és a bor. A lélek a legerősebb és a leggyengébb. Hatalma, hogy mindent áthat. Ha jóllakott kenyérrel és borral, semmi sem tud neki ellenállni. És a legerőtlenebb, mert ha a szó táplálékát nem fogadja be, elpusztul. A lélek hatalma a mámor. A lélek erőtlensége az ájultság –

Kicsit vár, aztán azt mondja: Most keljen fel, és végezze napi dolgát. Két napig mérsékelten, aztán úgy, mintha semmi sem történt volna. A lélek hatalmát erősítse. A mámort. Rendezze be új életét.. Mert ha a lélek hatalma nem erős, gyönyörét leli az ájultságban. Visszaszédül. Ezt nem szabad. Örökké ott keringene a szivárványon, és az élő folyóban hemperegne, és a fehérségben zuhanna. A lélek ájulata e látomásoktól nehezen szabadul –

Még egy kicsit vár, aztán kabátját fölveszi és elmegy. Én lassan felöltözöm, és az utcára megyek. Lábadozás. Egyszer félelmetes szorongás fog el, a kívánság, hogy a szürke űrben lebegjek. Az utcasarkon megállok, és a szemétdombra nézek. Vakolatlan ház, az ablakon papiros, és azon kályhacső nyúlik ki, szennyesen füstöl. Köd. Sár. Az ájultság nő. Szédülök. Irtózom a gondolattól, hogy visszahulljak, de az irtózat rám ragad és édes. Virázsra gondolok, aki ott káprázik színes felhőkben határtalan idők óta. Szeretném ezt az imbolygó káprázatot magamba szívni. A mézmocsár. Milyen jó lehet a langyos mézben ázni. Szememet behunyom és küzdök. Hogyan mondta Henoch? Hamol ahomal? A lélek varázslatai. Az ájultság lassan eloszlik. Világos diadal ragyog fel. Az örök zuhanás az ördög. Az ájultság. Az erőtlenség. Erro kéta, mondta Henoch. Biztosan ilyesmit jelent. A vakolatlan ház és a füstölgő kályhacső egyszerre komoly és vidám. Mi az, hogy komoly és vidám? Valóság. Kenyér és bor. Antennis, mondom hangosan. Az úton előttem öregasszony botorkál át a tócsákon, karján kosár, takaróval fedve. A kosarat ismerem. Nem kell a lunyacska, szólok. Ő egy pillanatra rám néz. Te kellesz, kiáltom. Az öregasszony megáll és csodálkozik. Mi kell? kérdi. Eltűnik.

Mintha nyakamtól hasam aljáig felvágtak volna. Műtét. A seb sajog. De belülről mindent kiszedtek, májat, lépet, vesét és beleket és gyomrot és szívet és tüdőt, és kimosták, és tisztán tették vissza. Most ez a tisztaság ég. Ég és jó. Mámor. A kijózanodás bűne. Az ördög kijózanodott, azért zuhan. Nincs mámora. Az ájultság az ájultságba zuhan. Nem iszik. Nem iszik bort. Komolytalan. Queek. Link alak.

Megyek tovább. Meddig fog tartani, amíg azt, ami egy perc alatt történt, megértem?

Miért kérdez ilyet? Ön volt a misztérium hegyén. Fent a dombon az aranypalotánál, a tündöklő titkok csúcsán állt az elmúlhatatlan pillanatban. Mit akar megfejteni? Mit akar érteni? Lásson. A szem több, mint az ész. Nincs érzékenyebb és gyengédebb, mint a valóság.

Kopognak, és Tekenő úr lép be, úgy köszön, mint a hivatalszolga, táskáját előveszi, iratköteget nyújt, aztán papírdarabot.

Ez itt, szól, az átvételi elismervény. Név, dátum, lakcím –

Mi ez? kérdem.

Az ön felvételi ügye –

Nem tudok róla, szólok, hogy bárhová is felvételemet kértem. De lekötelez, hogy velem így foglalkozik –

A szövetség, mondja komolyan és egy kicsiny száraz pátosszal.

Milyen szövetség?

A Kettőskereszt Vérszövetség. Önnek tudomása van arról, hogy mi előbb a kormány, aztán a világhatalom átvételére törekszünk. Alkalmas emberekre van szükségünk, akik szervezetünkben –

Foglaljon helyet –

Köszönöm, egy percre. Sietnem kell, fél tízkor tanácsülés, ezt megelőzőleg választmányi értekezlet a tárgysorozatról és az indítványokról –

Felelősségteljes –

Tekenő úr egyenesen a szemembe néz. Bennünk megbízhat, szól. Fő szempontunk a körültekintés. Minden lépést megtárgyalni és az összes körülményeket számításba venni. A haladás eleinte lassabb, de –

Egyelőre, mondom, a szövetség működését idegenként óhajtom szemlélni –

Ideiglenes póttag jellege megmarad –

Az elismervényt nyújtja és feláll.

Ne vegye zokon, mondom, ha nem írom alá, és az iratot sem veszem át –

Postán küldjük?

Az a benyomásom, hogy vissza fogom irányítani –

Akkor, szól ő mereven, ügyét kénytelenek leszünk mégis a fegyelmi bizottsághoz áttenni –

Fájlalom, de megnyugszom benne –

A napokban ön második felszólítást fog kapni. Negyvennyolc órán belül nyilatkoznia kell –

Már abban a helyzetben vagyok, hogy nyilatkozhatok. Nem óhajtok a szövetségbe lépni –

Tekenő úr csomagol.

Kénytelen leszek ezt a tanácsülésen napirend előtt soronkívül jelenteni –

Mélyen elszomorít, de –

Mire ő táskáját fölveszi, és mélyen meghajlik.

Ismét, ezúttal három erős és kimért kopogás. Valami kemény tárggyal. Az ajtó előtt Piaszter áll, kezében bot.

Ünnepélyesen bejön és leül.

Márkus nincs itthon, mondom. Megvárja?

Piaszter fenyegető, aztán hirtelen szenvedő arcot ölt. Felugrik, de aztán ismét leül.

Most, kérdem, milyen szerepet próbál? Modern darab? Vagy Moliére?

Rám néz. Márkus hatása, szól tompán.

Ő megtanított arra, hogyan kell bánni önnel, illetve illendően viselkedni, illetve –

Hogyan kell belemet kitépni, mondja, és szeme kimered.

Ön Márkust tényleg annyira nélkülözi?

Szünet.

Ön itt szerepét próbálta, és Márkus tanította –

Szünet.

Játsszon nekem is valamit –

Hirtelen feláll, és kalapját levágja. Felüvölt. Nem tűröm –

Ez jó volt, mondom. De inkább realista drámába való. Shakespeare-be rossz –

Piaszter rám mered. Aztán fejét lehajtja, és mély hangon szól: A céda gyűlölet tetve marjon álmodban, pimasz –

Melyik tetűről beszél: Bonifácról? Önnél van véletlenül? Már olyan régen nem láttam. Egészséges? Ön melyik nézetet vallja? Szintén azon az állásponton van, hogy a ruhatetű a magasabb rendű?

Pisálj vitriolt –

Ön hozzám nagyon szigorú –

Most hirtelen a földre veti magát, és bőgni kezd.

Mit játszik? kérdem. Vigyázzon, a széket feldönti –

Tovább üvölt.

A hang jó, mondom, csak erőtlen.

Márkus jön be.

Mi ez? szól.

A Wallenstein.

Nem tudom, felelem, lehet, hogy improvizál –

Márkus leül, és azt mondja: üvölts –

Piaszter nyög.

Üvölts, kiált Márkus.

Piaszter vonítani kezd.

Jobban –

Sír.

Érzelmi hanglétrája még mindig szűk –

Odamegy és belerúg. Üvölts, szól, hallod?

Leköpi. Eredj, mondja.

Zsebembe nyúlok, és ötven fillért veszek ki. Odaadom.

Piaszter feláll és elveszi.

Moziba menj, szól Márkus. A Cirkusz King-et játsszák. A hősnő csinos artistanő, izmos combokkal. De ne onanizálj, mert kidobnak –

Márkus leül.

Most, szól, beszélje el, hogy mit látott –

Elkezdem. A szürke űr és a küzdelem a megsemmisüléssel. A semmi. Nincs semmi. Csak a név. A név az egyetlen bizonyosság.

Márkus felnéz. Úgy, szól.

Hallgat.

Erre ön ott jött rá. Nagy dolog. Remélem, tudja. A legnagyobb dolgok egyike –

Szünet.

Milyen névbe kapaszkodott?

Szűz Mária –

Egészen közel hajol, és arcomba néz. Szűz Mária nyújtotta önnek nevét? Úgy. Látta?

Nem. Erőlködtem, hogy lássam, de nem láttam. Eleinte Henochot se láttam, csak hallottam –

Nem is érezte? Nem –

Mégis. Milyen volt? Meleg? Megnyugtató?

Küzdöttem. Csak magamra gondoltam –

Kár. Önt Szűz Mária megérintette. Tudja, kinek köszönheti? Antennisnek –

Igen –

Szünet.

Folytassa.

Most Henochhal való találkozásomat mondom el. Amikor kimondom a varázsszót, a lélek csodálatos változásai. Hirtelen szilárd talajon állok, és Henochot is megpillantom. Henoch azt mondja, hamol ahomal. Ez azt jelenti, hogy a lélek varázslata?

Azt, feleli Márkus. Valódi értelme az, hogy a káprázat valósága. De azt is, hogy a csoda valósága. Azt is, hogy a tündöklő semmi. A hamol és ahomal tulajdonképpen szójáték. Mindkettő az álom tőből való. Az álomra és az életre a talog ugyanazt a szót használja. A nő is álom, mert az élet is, az álom is lélekmadár és virág. Az ahomalban az "a" fosztóképző. Szó szerint annyit jelent, hogy káprázattalan. Ahol nincs varázslat, ott nincs élet. Érti?

Igen. Nem tudtam, de akkor is értettem –

Folytassa –

Most elmondom Havrincourt-ral, Virázzsal, Ugorlukkal, Ulexerrel való találkozásomat. Mindig a Kentaurral szemben haladunk.

Kentaur? Tudja, miért?

Nem –

Először azért, mert most, november végén a Kentaurban vagyunk. Másodszor azért, mert az én jelem a Kentaur. Ön az én tanítványom, és a tanítvány a mester jegyébe lép át –

Értem –

Ön tudhatta volna, hogy útja egy percig se fog tartani. Miért? Mert a csillagkép egész útja alatt egy helyben állott. Dante az állatkört háromszor látta megfordulni, ő három napig volt a túlvilágon –

Értem –

A Kentaur az a jel, amelyben a nap a legalsó pontra ér. A legmélyebb jel, innen lehet a legmagasabbra ugrani. A Megváltó is a Kentaur mélypontján született –

Igen –

Az én bolygóm a Jupiter, a Kentaur ura. A tanítás és a vezetés csillaga. A csillagok között a mester. Úgy látom, az ön progreszsziója most az én körömbe ért. Azért találkozhattunk ilyen könnyen. Ön mesterét már régen kereste. Azért járt Tibetben. De Yubainkan, úgy tudom, legalábbis arcából ítélve, Skorpió. A Mars nem jó vezető. Érti, amit mondok?

Egészen jól –

Folytassa –

Most a nyitott sírról kezdek beszélni. Henoch azt mondta, hogy a felirat annyit jelent, mint ruca –

Márkus nevet. Cy. Ez az ön gúnyneve. A túlvilágon mindenkinek van gúnyneve, de ez csak akkor nyilatkozik meg, ha valaki lényének körét fennhéjázóan átlépi. A gúnynév abban a percben megjelenik, és az ember le van leplezve. Ott nem lehet hazudni. Ezért általában az ördögöt csak gúnynevén ismerik –

Értelmetlen lény –

A teremtés misztériumában a legmélyebb csoda –

Ismét folytatom az élő folyóval és a fehér zuhataggal. Elbeszélem Jánossal való találkozásomat és a vándorlást a szivárvány színein keresztül, a lila barlangig. Aztán a lázadókat és a gyöngyhegyet és a drágakőhegyet.

Nem csábította?

Nem. Antennisre gondoltam. Nem ismerek üdvöt nélküle –

János nem beszélt róla?

Nem –

Milyennek találta Jánost?

Olyan, amilyennek mindig szerettem. Szelíd és egyszerű. Hangja –

Milyen hangja van?

Mint a távoli mennydörgés –

Minden embert nyelvszínvonala szerint ítéljen meg. Úgy, hogy a szavakat milyen értelemben használja. A nyelv a karakter. Óvakodjék azoktól, akik zászlójelekben beszélnek. Akik hatni akarnak. Az igazi nyelv olyan, mint a forrásvíz. Láthatatlan, és az ember szomját csak az csillapítja –

János –

Ő a forrásvíz a sivatagban. A túlvilág nem kenetteljes –

Aztán elbeszélem az arany várost, találkozást Antennisszel, a börtönt, a kórházat, a palotát, a dombot –

Tudja, hogy a város milyen terv szerint épült?

Azt hiszem, tudom. Amikor fent a dombon álltam, és a városra néztem, megértettem. Amott azok, akiket üldöznek, aztán a békeszeretők, a tiszta szívűek, az irgalmasok, akik az igazságot szomjazzák, a szelídek és a szomorúak és végül a szellemben koldusok. Akkor megértettem. Ez a hegy itt a Hegyi beszéd. A Hegyi beszéd emelte. A várost az ő szava építette –

Márkus hallgat.

Abban a fényben az ember mindent lát.

Szünet.

Márkusra nézek, aztán kezét megfogom és megszorítom. Rám néz, kicsit nevet, aztán feláll.

Ne szóljon, mondja. Egy szót sem. Ön azt hiszi, hogy ebben valami részem van? A hála nem az enyém. Úgy akar bosszút állni rajtam, hogy köszönetet mond (vigyorog). Utálnám, ha valaki imádna. De nem bírom, ha nem szeretnek. Látja, még ez a Gázsi és Csupor is. Még Piaszter is. Ez a trágyagödör. Semmi. Most látott. A teljes látás, ahogy Dante mondja. Annak legyen hálás, akitől kapta –

Kabátot vesz.

Irtózom a pietizmustól és a rációtól. Azt hiszik, az egész olyan lapos, mint ők. Ésszerű és kenetteljes (köp). Ah. Képzelje el, milyen a többi, ha két ilyen bolond, mint őn meg én, a javához tartozunk –

Délután a temetőbe megyek, és a frissen hantolt sírokat keresem. Idegenek. Amott Gázsi az ázott földet ássa. Mellette Csupor ül és cigarettázik. Itt vannak. Nem eresztik el őket. Kik? Ezek itt. Körülnézek. A köd lassan leszáll. A lombtalan fák és a mindszentek napjáról maradt, félig megfagyott krizanténumok.

Az egyik sírnál megállok. Nem régi hantolás, fakereszt, rajta tábla, a táblán rajz, pálmafa, csüngő leveleivel és vers.

Itt nyugszik a pál

ma alatt elkapál

va a híres Róka Pál

ki ha élne rúgkapál

na de felfalt szonhat tál

gombócot s kakál

és közben érte a halál.

Mi ez? kérdem Csuportól.

A Mester, válaszol.

Márkus? kérdezem.

Bólint. Ő írta. Nagy költő. Mindent tud. Verset ír –

Ő írta?

Ő –

Nem tudja még? kérdezi Gázsi.

Mit?

Ki több, a hullamosó vagy a sírásó?

Aki előbb meghal, meg fogja tudni –

Gázsi az ásóra támaszkodik, és reám néz. Akkor meg kell halni –

Hát megtudhatja előbb?

Csupor Gázsira bámul. Meg fog halni, majd tisztességesen megtisztítgatom, meg is borotválom, haját rendbe hozom –

Gázsi fejét rázza. Hiába. Eltemetni nem tudja –

Mind a ketten reám néznek.

Vannak, mondom, akiket mosás nélkül temetnek el –

Állatokat –

Nem. Akik a háborúban elestek. Csak úgy véresen ruhástul a gödörbe hajigálják őket –

Gázsi felnéz. Ugye a temetés fontosabb?

De, mondom, vannak, akiket megmosnak, de nem temetnek el –

Nem igaz –

És akiket elhamvasztanak?

Csupor és Gázsi egymásra néz.

Ezt is a sárkány mondta?

Most Márkus jön az úton. Csomagjából oldalszalonnát vesz elő, vagy tizenhat hagymát és kétkilós kenyeret. Leül és eszik.

Látta a sírverset? kérdi.

Láttam –

Nagy mű, szól. A szalonnából harap, hagymát rág, és kenyeret tör.

A legnagyobb művek a kis művek. A sorok. A szavak. Tudja. A szavakat költőiesíteni –

Eszik –

Észrevette, hogy itt saját értelmét minden szó megtalálja? A pálma! Ugye? Pálma és rúgkapálva és ka – pál és kakál és halál. Mélység. Verbális kolosszus –

Eszik. Üveget vesz elő, a csatot kinyitja, megszagolja, aztán iszik. A másfél liter eltűnik.

Szibillai költészet. A szavakat valódi értelmükben használom. Csaknem talog. Nem értik? Annál rosszabb nekik. Egyszerűség. A közhely. A talog csupa közhely. Átlátszó. Azt hiszi, semmiség, odamegy, és nem tudja fölemelni. A nyelv tenger –

Eszik.

Nagy mű. Életem főműve. Halhatatlan vagyok. A klasszikus forma a sírvers. Shakespeare nem tudott sírverseket írni, pedig akart –

Iszik.

Harmadnapra végleg visszatértem. A seb sajog, és arcom ég. De teszem, amit Márkus mond. A mindennapot nem szabad elhagyni. A szent hétköznap.

Este az asztalnál ülök, és a rántott levest éppen megettem. Valaki mögöttem áll.

Angyali üdvözletet hoztam, szól.

Fülöp Áron mellém ül, és táskáját kinyitja.

Székelési nehézségei elmúltak? Ez itt. Ajánlom. Egyiptomi receptek. Egyiptomban mindent tudtak. A piramis titka. Húsz fillér –

Mije van még?

Tyúktrágyából arckenőcsöt készíteni. Az üde arcbőr. Hetvenéves korában is ránctalan –

Inkább nőket érdekli –

Húspác készítése makulatúrapapírból –

És?

Az emlékezés művészete. Naponta ezer szót tanul meg bármely idegen nyelven –

Szép –

Paracelsus receptje a fogak sárgulása ellen. Az aranyér kezelése. Szenteltvízzel tésztát keleszteni. A boldogtalan szerelem gyógyítása. Kártyamutatványok. Az ügyes zsebmetsző. Varázsital, hogy a falakon átláthasson. Vesegörcsök. Hogyan főzhet meg öt perc alatt kétéves babot? Bélgázok illatosítása kökörcsingyökérrel –

Húsz fillért adok neki, és felállok.

Lipót itt van, szól.

A táskából a patkányt előveszi, és tenyerébe teszi. Lipót tüstént felül és bókol.

Sajnos nincs szalonnahéjam –

Tíz fillér –

Pénzt adok és indulok.

Másnap ismét a temetőbe megyek. Kis ideig a tudakozó előtt állok. Mégsem. A frissen hantolt sírokat keresem. Nincs. Távolról Gázsit és Csuport látom. Őket sem akarom megkérdezni. Már alkonyodik. Nincs.

Márkus jön szembe. Angela sírját keresi?

Azt, mondom.

Márkus lassan elkanyarodik, az egyik mellékúton a padra ül. Ön még nem ismer engem, szól.

Nem tudom.

A szimultán pofon művésze vagyok. Tulajdonképpen páratlan világmutatvány. Ha az artistaügynökök tudnák. Horribilis pénzeket szerezhetnék. Két kézzel, jobbal és ballal egyszerre két pofon, az egyik hajszálnyira olyan, mint a másik. Lemértem. Horribilis pénzek. Márkus, a szimultán pofon művésze. Bárki megpróbálhatja. A jobb pofon garantáltan olyan erős, mint a bal. Horribilis –

Pipáját tömi és rágyújt.

Kellemes ez az enyhe november. Langyos köd. Ez a homály –

Füstöl.

Angela nem halt meg, szól, és száját elhúzza.

Hirtelen odalépek és leülök. Nem halt meg?

Az Angelák nem halnak meg olyan könnyen. Ön, amikor ott túl volt (fejével int), kereste?

Állandóan kerestem –

De nem mert kérdezni –

Nem. Sokat akartam kérdezni, különösen Henochtól. De folyton talog szavakat mondott –

Például –

Amikor a szabadulás mértékéről kérdeztem, azt mondta: Lis marol –

Úgy –

Márkus rám néz. Vigyorog. Ezt mondta? Nem sejti, mit jelent?

Nem. Biztosan valami, amit nem akart orromra kötni –

Márkus köp. Lis marol annyi, mint hülye fickó –

Hallgatok.

És aztán?

Láttam Tímeát, amint csődőrrel közősül. Henoch azt mondta, nemsokára elefántja lesz. Aztán így szólt: Jeu agarré –

Márkus hahotázik. Mint jelent? Büdös kurva –

Nevetek.

Csak nevessen. A világ nem valami finom hely –

Aztán, mondom, Jánostól akartam kérdezni, de nem tudtam. Amit láttam –

Persze. Elfelejtette. És miért nem kérdezte meg Antennistől? Amikor én Antennist látom, bármilyen öregen, Angelára nem gondolok –

Persze –

Éreztem, hogy meghalt. Láttam. Mellette térdeltem –

Igen, a markában a gégeporcok összetörtek –

És?

Márkus hallgat.

És?

Márkus hallgat.

És?

A következő pillanatban, mondja, itt voltam a földön. Ő volt a logosban erősebb. Engedelmeskednem kellett neki –

Nem értem –

Én sem értettem. Később átmentem a valóságba. A talog könyvekben az átlépés mágikus szabályait megtanultam és kipróbáltam. Az én vezetőm Thot volt és Jakab apostol, az Úr testvére. Mikor a drágakőhegységbe értem, a topázbarlangot megtaláltam. Itt akarsz maradni? kérdezte Jakab. Nem, mondom, én is a városban kívánok élni. Akkor valami eszembe jutott. De még nem volt világosságom, hogy lássam. Lehet, hogy az asszony kísérteni jött. Angyal. Azt akarta, hogy ne a küszöb előtt üldögéljek, hanem a városba menjek –

Nem mehetett be egyenesen?

Nem. Minden változás a földi életen keresztül történik. Minden fokozatot itt kell megszerezni. A földi élet szent. Ahhoz, hogy feljebb jussak, le kellett szállnom. Lehet, hogy angyal volt. Szép –

Szünet.

Az asszonyt megtalálta? kérdem.

Nem –

Hallgatok.

Vagy igen? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer láttam, és ez neki elég volt, hogy a gödörből kijöjjön. De nekem is elég volt –

Szünet.

Látja, szól. Mindennap csak annyit keresek, amennyi pontosan kell. Egy héten egyszer jóllakom, mert szeretek sokat enni. Én szenvedélyesen táplálkozom. Ez mind csak szurrogátum. Logoshiány. Őrjöngök az ételekért. Holnap sült libát fogok venni, talán kettőt, öt liter bort hozzá –

Szünet.

Látja. Az operába járok, statiszta vagyok. Sovány kereset. Nem kell több. Tehetség? Minek? Ha valaki annyit tud, mint én, olyan tehetséget csinál magának, amilyet akar. (Köp.) Vigyázzon a tehetségekre. Egyszerűnek maradni –

Feláll.

Menjünk. Sötét van. Ma még ott alszik. Holnap keressen más szállást. Ne kérdezzen semmit. Haza? Tegyen, amit akar. Nem vagyok dajka. Egyre figyelmeztetem. Ön a túlvilágon volt, a valóságot látta és az egészet, ami itt van, egy kicsit unja. Elvileg ez helyes. De ilyen ember van elég. Mindegyik ott bukik el, hogy életét itt is a túlvilág mámorában éli. Óvakodjék a mennyországtól. Vigyázzon. Tilos itt a túlnan gyönyöreit szopogatni. Átok alá kerülhet. Meneküljön a boldogságtól. Mindent látni akartam. Nemcsak a fő útvonalat, amerre ön járt. Ez turistáknak való, mint amilyen Dante vagy Swedenborg vagy ön. Ez nem az egész. Majd ön is lát többet még. Nem akartam visszatérni. A küszöb előtt voltam. De boldog és szabad. Az üdvöt elértem. És mi kell több? Idő nincs. Én vagyok –

Szünet.

Akkor egyszer meditációban megjelent valaki. Valaki a sötét gödör mélyéről, és hívott, hogy mentsem meg. Nem megyek, mondtam neki. Senki se tud megmenteni, csak te. Asszony volt. Szánalomból, szólt kérlelve. Bennem, mondom én, a szánalom igen kevés. És ami még maradt, azt is ledolgozom. Hagysz elveszni? Bolond vagy, válaszolom, nekem nincs nagyobb erőm, mint neked van. Nem tudok többet, mint te. Ha engem megtaláltál, és tudod, hogy csak én menthetlek meg, azt is tudod, miképpen menekülsz meg saját magad. Tedd meg, és engem hagyj el. A te betegséged és bűnöd, hogy magadat nem szereted. Érted? Buta állat. Szeresd magadat, mint embertársaidat. Szeresd magadat, mint ahogy Istent szereted. Nagylelkűen és mélyen és önfeláldozással, és ne sajnáld magadtól azt, ami a legnagyobb. Nincs szíved önmagad iránt. Mindig attól félsz, hogy önző leszel. Ez a legnagyobb vétek. Szeresd magad, és nem leszel önző, mert az önzés a szűkkeblű és szívtelen önszeretet. A szeretetlenség. Rágott csirkecsontokkal elégszel meg? Kutya vagy? Miért félsz magadat szeretni? Saját apád és anyád és gyermeked és menyasszonyod vagy. Ne félj. Amit csinálsz, az baromi önzés. Szenvedélyesen kell magadat szeretned és –

Szünet.

Az asszony elém térdel. Amit te mondasz, szól, azt én mind tudom. De nem tudom megcsinálni. Minél tisztább akarok lenni, annál mocskosabb leszek. Nézd, a gödörben vagyok. Egyedül hagytál, és elmerültem. Eredj, mondom neki, eredj és ne kísérts. Nem vagyok megváltó. Nem vagyok tiszta. Senki sem válthat meg senkit, amíg önmaga teljesen nem tisztult meg. Hazug és kőkemény tisztaság a tied, kiált ő. Ne hagyj el. Részvétlen és szívtelen tisztaság. Arról beszélsz nekem, hogy magamat szeressem, és ne elégedjek meg lerágott csontokkal. Csak a legtöbbet. A legnagyobbat? És te? Te megelégszel ezzel az álnok tisztasággal? Addig, amíg te megtisztulsz, mindenki illedelmesen várjon. Ő még nem tisztult meg! Még nem jöhet és nem segíthet. Addig mi vesszünk el a gödörben. Ez a te önszereteted? Erre tartod magad méltónak! Asszony vagy, mondom erre én, és a szavakat ki tudod forgatni. Engem nem forgatsz ki. Eredj. Majd imádkozom érted. Szívtelen, kiáltja ő. Nem fogsz megrendíteni, mondom erre én. Ne magadat öleld meg, sikoltja, engem –

Szünet.

Igen –

Mégse halt meg. Komiszabb és őrültebb, mint valaha. Ha meghalt volna, Gázsi már régen elföldelte volna. Gázsi pontos ember, minden halottat eltemet. Ő ezt komolyan veszi, már csak Csupor miatt is –

Hátha –

Menjen haza, és nézze meg. De ne ölje meg –

Azt hiszem, most már –

Ön biztosan hallott arról az újabb keletű elméletről, amelyik azt állítja, hogy belül minden férfiban megvan női mása és minden nőben férfimása. Ez így, mint tudomány, túl durva. Ön, amióta Antennist ismeri, látta őt is, Aureliát is, és Henoch önnek azt, hogy mi a szerelem, alaposan megmagyarázta, erről elég sokat tud. Többet, mint az úgynevezett pszichológia. Most még csak annyit akarok mondani, hogy aki nem lát tisztán, önmagában angyalát azzal a nővel téveszti össze, akit meggyilkolt. Érti? Azért téveszti össze Angelát és Antennist. Önmagában két nő alakját hordja, angyaláét és azét a nőét, akit meggyilkolt. Mint minden férfi. És ahogy minden nő magában angyalt és a meggyilkolt férfi holttestét hordja. Ezért tévesztik össze a szerelmet a gyilkossággal. Angela azonban nem önt gyilkolta meg, hanem –

Szünet.

Nem tudom, mondom.

Erőlködjön –

Kanavász Antalt –

Úgy van. Ezért ölte meg első gyermekét. A csuklyás –

Értem. A csuklyás tulajdonképpen Kanavász holtteste volt –

Saját apja –

Angela sorsköre az önétől elég messze fekszik. Lényegesen alacsonyabb szférában él. Önt és őt közös személy kötötte össze –

Lala?

Igen. Most már világosan lát. Nyugodtan hazamehet. Az én munkám befejeződött. A végtelenségig úgyse maradhat a Népszállóban. Vállaljon munkát, és éljen meg. Három fia van. Egy sereg elintézetlen ügye –

És?

Mi érdekli? Én? Nem fogom szoptatni. Felnőtt ember lett, mehet. Az én életköreimet is zavarná. Nekem itt marad Piaszter. Az nehezebb eset. Nem lehet olyan könnyen az élő folyóból kicsalni. A hullák között átkozottul jól érzi magát. És én? Azt kérdezi?

Szünet.

Én nem alulról jöttem, mint ön, hanem felülről. Persze ez semmit sem jelent. Nincs se kint, se bent, se fönt, se lent. A drágakőhegységben éltem. Topázbarlangom volt, és százezer éveket meditáltam a varázslatról. A túlvilág varázslatának ereje irtózatos. Miért? Mert ez a valóság. De itt kell élnie a káprázatban. Érti? Itt. Akit a túlvilág gyönyöre elkap, az képes lehunyt szemmel ülni, mialatt körülötte családja koplal, koldus nyöszörög, háború van, forradalom, ő csak egyedül marad, önmagában, a benne levő határtalan édes bizonyosság bódulatában. Óvakodjék a mennyországtól. Életközpontjából dobja ki. Nem. Érti? Főképpen ne legyen bölcs. A bölcs az, aki minden tehetségét kiégeti, és önmagával teljesen egyedül marad. A legnehezebb helyzet. A bölcsek üdvözülnek a legnehezebben. Ez a bölcsek tehetetlensége. Nincs üdvigénye, vagy csak igen kevés. Ezért ül a drágakőhegységben, a küszöb előtt. A legnehezebb az erényektől megszabadulni. Az arany városban nincsenek bölcsek, sőt a dombtetőn kik laknak? A bölcsek ellentétei. Láttam lelkeket, a gödör legmélyéről nyílegyenesen zuhantak fel a város közepébe. Mialatt a bölcs mosolyog és nem mozdul –

Értem –

Az ambróziától sokan elkárhoztak –

GONG

Eddig azt hittem, hogy csak művész, mondom. De ön nagy ember –

Bormester maga elé néz, és olyasmit morog, hogy ezt a véleményemet régen várta, sőt követelte. Közben egészen másra gondol.

A humornak vége? kérdem.

Bormester fejét fölemeli, és hosszasan arcomba néz. A hang, szól halkan, azt mondja, hogy ez az egész semmi egyéb, mint bosszú a valóságon –

Milyen hang? A belső?

Éppen most magyaráztam meg, hogy nincs se kint, se bent –

Szóval a hang. A megjegyzés nem rossz. Nézetem szerint azonban –

Csaknem egész idő alatt, míg beszéltem, szól Bormester, hallottam. Arra is gondoltam, szerencse, hogy megszólalt. Nem mondott éppen kellemes dolgokat. De éppen. Én a kemény kritikát igénylem. Minél keményebb, annál inkább. Még ha igazságtalan is. Ellenzék nélkül nem tudok élni. Ezt a kritikát tulajdonképpen önnek kellett volna –

Nekem?

Igen –

Az ügynök, mondom, nem arra való, hogy bíráljon, hanem hogy közvetítsen –

A beállítást éppen az ön részéről helytelenítem. Ön többször szememre vetette, hogy olyasmiről beszélek, amit az égvilágon senki ép elmével nem fog elhinni –

Igaz –

Ezzel ön tulajdonképpen jogcímet keresett arra, hogy bizonyos változtatásokat eszközöljön, mondjuk, vagyis –

Honnan gondolja?

Bizonyos vagyok abban, hogy ön egészen más történetet fog leírni, mint amilyet én elmondtam. Ezzel én már régen számoltam és számolok. Tudja mit? Nem bánom. Ezennel felhatalmazom. De ne óhajtsa elhitetni velem, hogy csak közvetít. Ön hamisít is. Ön ferdít. Ön kihagy. Ön foltoz. Ön hazudik –

Azt hiszi tehát, hogy én történetet írok és nem regényt?

Nem baj. Az elbeszélésnek, amit ön leír, az eredetihez semmi köze. Nevezheti tehát történelemnek is. Tudomány. Ha olvasó lennék, dühöngenék. Tudnám, hogy a valóságot elsikkasztotta. Szerencsére nem vagyok az. De kikérem magamnak, hogy ön merő közvetítőnek tüntesse fel magát előttem és –

Ön, mondom erre, túlzottan büszke arra, amit elbeszélt –

Büszkeségemet éppen most metélték körül –

A hang?

Mhm –

Emlékszik ön arra, hogy a kritikust milyen szégyenletesen kidobta? Most rehabilitálja, sőt –

A hang nem kritikus. Nehéz felfogása van. Ha tudtam volna, más ügynököt választottam volna. Talán még nem késő –

Nem fog tudni megsérteni –

Tudom. Az ilyen embert nehéz a pecsenyétől elriasztani –

Éljen. Szóval a hang –

Azt mondta, hogy az egész itt, de főként a legutolsó –

A Szentivánéji álom?

Igen, főként az, nem egyéb, mint bosszú a valóságon –

Csak így –

Bormester kis szünetet tart. Valamin újra gondolkozik, aztán fejét rázza.

Nemcsak így. Mást is mondott. Azzal kezdte, hogy mi ketten itt tisztességtelenül játszunk. Mi itt valamit csinálunk, teljesen mindegy, hogy mit. Érti? Mindegy, hogy repülőgépet vagy dohánypácot vagy mosóport vagy pástétomot vagy oltárterítőt vagy pisztolyt vagy télikabátot vagy csatornát vagy műfogat vagy államot vagy –

Folytassa még egy kicsit –

Rendben van. Csináljuk. Az elbeszélést azonban mi ütemes helyeken, közbevetett részekkel megszakítjuk, s e részekben, amelyeket a hang curtain-lecture-öknek nevezett el –

Előadás közben a függöny előtt tartott megbeszélések –

Úgy van. E részekben mi ketten nemcsak azon igyekszünk, hogy az elbeszélés amúgy se nagyon értelmes menetét még jobban felforgassuk, ami ugyan ostoba, de még megbocsátható. Ezekre az exegézisekre semmi szükség. Az olvasó majd úgyis eldönti –

Kezemet fölemelem és intek. Várjon, mondom. Honnan veszi az ön hangja az olvasó iránt táplált e véleményét? Az olvasó arra, hogy a dolgokat megértse, egyáltalán nem alkalmas. Az olvasó ahhoz, hogy valamely művet megítéljen –

Folytatom, szól Bormester. A függöny előtti olvasmány tulajdonképpeni célja azonban nem az, hogy a mű fölött való ítélkezést kisajátítsa, hanem hogy a figyelmet az elbeszélő és az ügynök szerepéről elvonja. Így most ezek ketten, mialatt elevenek és holtak fölött ítélkeznek, maguk az ítélet alól kibújnak. Mert kérem, mialatt a közös élet minden mozzanata, bűn, házasság, hivatás, utazás, tudás, szerelem, gyilkosság, rablás, éhség, nyomor, diadal, gyógyítás, betegség, kínzás, gyarlóság, szeszély –

Még –

permanens ítélet alatt áll, sőt az az ítélet kiterjed az egész lakott földre, Dél-Amerikára, Tibetre, Kánára, Indiára, Afrikára, mint láttuk, sőt ez az ítélet, mint legutóbb tapasztaltuk, az egész emberiség történetére, Ur városától a világháborúig, sőt kérem szépen, ez az ítélet átcsapott a túlvilágra is, és a lelkek egyeteme fölött önhatalmú bírálatot kockáztat meg, azalatt az elbeszélő és a közvetítő a hátsó ajtón kisurran, mert itt komoly önkritika felé egyetlen lépés sem történik. Ez így nem korrekt. Ez az egész bosszú a valóságon –

Az ön hangja elég intelligens –

Még nincs vége. A helyzetet az az állandó visszatérő szólam súlyosbítja, hogy az elbeszélő is, az agent spirituel is a dolgot úgy tünteti fel, mintha ők a kritikát, vagyis a nevetést önmagukon kezdenék el, egymást látszólag ellenőrzik, és úgy tesznek, mintha feltételük ez lenne: mindenkinek csak saját levesébe szabad, sőt illik beleköpni. Holott ez a főtrükk, amellyel a figyelmet magukról elterelik, és, mint a hang megfogalmazta, fizetés nélkül távoznak. Mit szól ehhez?

Akadékoskodás, válaszolom. Van még tovább is?

Van. Az elbeszélő részekben, vagyis a színpadon sok száz ember jelenik meg, a legkülönösebb helyzetben, többnyire valójából kiforgatva, csak hogy komikussá lehessen tenni, egész városok és korszakok és világrészek, sőt az egész föld és még a túlvilág. A curtain lecture-ökből egyszerre csak kiderül, ez az egész nagy felfordulás azért történik, hogy valaki önmagát teljes egészében megismerje. Ez részint szemtelenség, másrészt azonban vicc, nehogy az elbeszélőnek önmagáról beszélnie kelljen, és a színházból önmagát kihagyhassa. Szükséges tehát, hogy az elbeszélő és az ügynök között megjelenjék a harmadik, aki az egész helyzetet tisztázza –

Miért nem kezdte mindjárt itt? Értem. Új szereplő. A hang, mint szereplő. Kedvet kapott, hogy a dologban ő is részt vegyen. De ha már részt vesz, annyi esze van, hogy előnyös helyzetet választ. Először is nem a színpadon, hanem a függöny előtt és még ott is a trónuson, az elbeszélő és az ügynök között és fölött. Jó. De most azt kérdezem öntől, ha ez a hang most fölöttünk kritikát gyakorol, ki fog kritikát gyakorolni a hang fölött?

Én, válaszol Bormester, elismerem az ön jogát arra, hogy még a hangot is kiviccelje. Számomra mindenesetre megnyugvás, hogy a játékbíró, akit eddig nélkülöztem, megjelent. Elvégre kell lenni valakinek, aki a szabályokra vigyáz. Nevetünk azon, amin eddig mindenki sopánkodott. Önmagában ez nem érdem. Kolosszálisnak tartom, hogy a bírót fölfedeztem. Ő tudja majd, a komédia határa meddig terjed, és ha valakinek joga van saját halálának szemébe nevetni, feljogosítja-e arra, hogy más születésén sírjon?

Észrevette ön, kérdezem Bormestert, hogy a maga számára tilos könnyítéseket engedélyez?

Nem. De ez nem jelenti azt, hogy ilyen könnyítések nem történtek. Igazán nem tudom –

Most már értem, mondom.

Mit?

A hangot elfogadom. Éspedig ugyanolyan indokolással, mint ön. Remek dolog, ha az ember fölött van valaki. Nincs többé személyes felelősség. Eltaláltam?

Bormester vigyorogni kezd. Legközelebbi elbeszélésemet, szól, nem önnek fogom elmondani. Ebben biztos lehet. Nekem az ellenőrre nem azért van szükségem, hogy magamat becsaphassam, hanem –

Hogy őt is kinevesse –

Akárhogy is nézzük, bárki jelenik is meg, az eredmény ugyanaz. Egy okkal több a nevetésre. Amiben a hang is megegyezik, mert ez a hang, mind eddig is látta, cseppet sem hülye –

Amit eddig tőle hallottam, az mind jó –

Ilyeneket mondott: amit az elbeszélő és az ügynök függöny előtti tanításokban beszél, annak célja nem a felvilágosítás, hanem a még nagyobb zavarkeltés –

Remélem, ha most kettőnk között még a hang is szóhoz jut, a zavar teljes lesz –

A hang egyébként mindenkit óva int attól, hogy nekünk felüljön. Azt is mondta, hogy az olvasó a függöny előtti tanításokat egyszerűen hagyja ki. Sok mérget megtakarít vele –

És ön mit válaszolt?

A következőket mondtam: Igen tisztelt Hang, a tanításokat azért alkalmaztam, hogy legyen terület, ahol összes hazugságaimért személyesen és felelősen helytállhassak –

Mire ő?

Kacsintott –

Szóval humora van. Ez fontos –

Aztán azt mondja: az egész irodalom hülyeségből indul ki. E hülyeség, titkot csinálni abból, hogy ír. Az egész irodalom bűnbeesése, hogy amikor ír, úgy tünteti fel, mintha a dologban ártatlan lenne –

Úgy tudom, szólok, ez a valóság kérdése. Ezen már régen túl vagyunk.

A hang nem ezt mondja. Azt állítja, ha az ember ír, akkor ír. Elvégre, egyelőre legalábbis, még nem tilos. Hogy később mi lesz, nem tudom –

Ezt mondta?

Ezt. Az írást sem szabad humoron kívül felfogni. Önnek, szólt a hang, tüneményes előnye van. Mi ez az előny? kérdem. Remélem, tudja, válaszol. A történet egyetlen szón fordul meg, s ez a szó a humorisztika. Ez az egész kolosszális fecsegés irgalmatlan izgalma. A humor az utolsó fátyol. Levethető? Igen, de nem ajánlatos. Az egyetlen helyes, ha az ember előtte leborul és imádja, és azt mondja: Sajnos túl bölcs vagyok ahhoz, hogy szépségedet megérintsem. A humor az utolsó maszk. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs. A Szentivánéji álom mélyebb, mint bármelyik tragédia. Lear bolondja több, mint a király, és Velazquez idiótái nagyobbak, mint infánsai. Too deep for tears, mint Wordsworth mondaná: oly mély, hogy a könnyek nem érik el –

Sose kaptam jobb kritikát –

E szó alkalmazása, folytatta a hang, fájdalom, elég gyatra. Mint oly sok esetben, a szándék nagyobb, mint a mű –

Még mindig jobb, mintha fordítva lenne –

S ezért, ha igénye nagy, valódi helye aránylag szerény –

S az ön válasza?

Bormester szünetet tart, aztán azt mondja: Azt, amit a hang mondott, be akarom fejezni. Rólam szóló véleménye lesújtó. Így hangzik: Ön saját magáról semmi lényegeset nem tud mondani, s ez a semmi oly rengeteg szóban nyilatkozik meg –

Mondom, intelligens –

Ha önnek a mondanitudás e képességéhez valódi mondanivalója is lenne, komoly dolgot tudna csinálni. Ez azonban így végül is impotens, semmire sem kötelez –

Úgy –

Aki ezt meghallgatja, és készpénznek veszi, csak fejfájást kap, bosszankodik, és az az állandó lappangó tudata, hogy valamilyen nehezen leleplezhető blöff áldozata, de a leleplezéshez hozzá sem fog, mert az a gyanúja, hogy ezen a címen újabb blöffbe akarják be ugratni –

Kitűnő –

Proteusi mutatvány, szüntelen alakváltozás, az ember hiába küzd vele, nem tudja elkapni, mert mihelyt megfogta, már más alakban van –

Nagyon jó –

Ami pedig, folytatja Bormester, önt illeti, a dolog még kevésbé vigasztaló –

Halljam –

Ön, vagyis az ügynök és az író, nem ostoba, de nyegle és cinikus, helyenként obszcén és trágár svihák, aki valami nagyot akar csinálni, de ehhez se koncepciója, de főképp szíve nincs. Ezért az, amit leírt, nem mű, főként nem sterne-i mű, ha végül is ilyet kívánna, hanem regénypotpourri, a motívumokat a világirodalom zugaiból szedte össze, csupa másodlagos és összelopkodott formai megoldás, vagyis egyveleg és chiméra –

Komoly kritika –

Bátortalan, de nem elég kiérlelt és főként nem lelkiismeretes kísérlet, hogy ön az angol, vagyis a Sterne-Dickens-Joyce és az orosz Gogol-Dosztojevszkij vonalat egybeolvassza. Inkább szándék. Nem sikerült. Ismét chiméra –

Szünet.

Így aztán, mondja Bormester, az egész történet egyfajta démonológiának tekinthető, anélkül azonban, hogy a démonok, vagyis a monomániák, illetve rögeszmék rendezve lennének, és persze anélkül, hogy a rögeszmék fundamentumát a szerző kifejtené. Egyetlen helyen erőtlen módon a monomániák első okára utal. Ez a hely az, amikor azt mondja, hogy szeretet nélkül őrjöngeni kell. Ez az itt a világban a privát és az intim ügyekben a házasságban és a családban és a szerelemben és a gondolkozásban éppen úgy, mint a társadalmi és az állami és a világviszonylatokban, mondom, ez az egész apokaliptikus komédia itt nem egyéb, mint a szeretetlenség őrjöngése. Az emberiség nem tud mást, mint hogy magát eszeveszetten az életre veti, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni. Jó és rossz, gyönyör és kín, rút és szép, igaz és hamis, való és hazug között különbség nincs, az ember az egyikre éppúgy szomjas, mint a másikra, mert a részegség kell. Ezért van bolondéria, viszály, veszekedés, hazudozás, gyűlölet, bosszú, gyilkosság, háború, harács, erőszak, és persze azért válik az egész azzá, ami, vérfagyasztó komédia –

Kérem, szólok e percben Bormesterhez, juttasson szóhoz –

Tessék –

Nézze, amikor elbeszél, ön is regényt csinál –

És?

Amikor az ön összevissza szavaiból, már amennyire lehet, én rendet teremtek, én is regényt csinálok –

És?

Nézetem szerint ez elég. Nem szeretném, ha a dupla regényhez most a hang még harmadikat komponálna. Azt hiszem, már így is sok. De ha a hang is beleszól –

Bormester fejét rázza.

Csak hadd szóljon bele –

A koncepciót megbontja –

Csak bontsa meg –

A szerkezet felborul –

Csak boruljon fel –

Az egység megszűnik –

Szűnjön meg –

De a forma –

A formát egye meg a fene –

Mit akar? Tényleg chimérát?

Legyen chiméra –

Ez így nem mű –

Annál jobb -

Hallgatok. Aztán azt kérdem: Mit akar?

Bormester nevet. Ha én azt tudnám, szól.

És?

Ebből elég. Mondhatom, hogy a színpadi történetről, csaknem minden emberre és eseményre vonatkozólag, részletes bírálatot mondott. Majd később. Aztán a curtain-lecture-ökről kezdett beszélni, és kifejtette, hogy ennek motívuma az eszelős fontoskodás, amely mindenbe bele akar beszélni. Tulajdonképpen sértődöttség és bosszú a valóságon. Én most azt válaszolom –

Ön –

A következőket válaszolom: Ha bosszú, akkor legyen bosszú –

Óriási. Mire ő?

Elkomolyodott, és azt mondta: Ön valószínűleg nem ért egészen. Hogyhogy? kérdem. Önfeltételezi rólam, szól a hang, hogy elbeszélésében az imagináció szabad tevékenységét kifogásolom. Minden jel arra vall, mondom, hogy. Téved, mondja a hang. Ön engem lebecsül. Én öntől nem úgynevezett realizmust követelek, sőt én, hogy úgy mondjam, ezt az egészet túlzottan reálisnak tartom, és pont ez az, ami nekem nem tetszik. Hogyan, kérdem erre én, ön feltételezi. Nem, szól ő, én ezt nem feltételezem, hanem tudom. Amit az a kritika, amelyről önnek ugyanaz a véleménye, mint nekem, realizmusnak nevez, a valóság másolata és utánzása, ez a modern trágyadomb, ez, kérem, az, amit én a valóságon való bosszúnak nevezek. A realizmus a mellékutcák szemétjétől és a nyilvános klozettek szagától és az udvari tömeglakások atmoszférájától megbűvölten, a boldogtalan, nem tud egyebet, mint átkozódni és köpködni. De nem tud mást, mint szüntelenül e bűzök lidércnyomásának hangulatát ismételni. Bosszúból. Természetesen. A realizmus nem egyéb, mint bosszú a valóságon. Az ön felfogása új, mondom én. Azért lehet helyes, mondja a hang. Realizmus azóta van, amióta az ember a valóságtól oly mértékben szenved, hogy azt művészet nélkül már nem bírja ki. Ez a művészet a realizmus. A realizmus nem egyéb, mint az az életstílus és életrend, amelynek középpontjában a valóságtól való intenzív szenvedés áll. Ez a szenvedés volt az, amely, mint művészeti mellékterméket, a szocializmust is megteremtette. A szocializmus nem egyéb, mint a valóságon való bosszú egy neme. Félek, mondom én, ha ezt a kelleténél hangosabban mondja, önmagát rendkívüli veszélybe fogja sodorni. Legyen nyugodt, feleli, nem mondanám, ha nem rendelkeznék valamivel, amely a szocializmusnál mérhetetlenül radikálisabb, és ez a valami ezenfelül nem a bosszúból indul ki, sőt ellenkezőleg. Remélem, tudja, mire célzok. Tudom, válaszolom. Talán azt is tudja, hogy kinek hívják azt az embert, aki a valóságtól szenved? Vagyis, nehogy félreértsen: ki az, akinek centrumában a valóságtól való irtózat és szenvedés áll? Régen tudom. Nos? Az őrült. Telitalálat. Én, mondja a hang, a tisztátalan eredetű dolgokat nem kedvelem. Ezért nem vagyok képes rokonszenvezni olyan művészettel, amely abban éli ki magát, hogy képzelgő elégtételt vesz azon a valóságon, amelyről azt hiszi, életét az töri össze. Azt szokták mondani, ami az ember életét összetöri, nem is a valóság, hanem a valóságról alkotott téves felfogása. A valóságtól csak egyfajta ember szenved, aki a valóságot nem képes megérteni, és ez az őrült. Mivel szenved tőle, bosszút áld rajta, de persze, mivel nem is a valóságtól szenved, hanem saját téveszméitől, végeredményben önmagán áll bosszút. Ettől még jobban szenved, de az őrület éppen az, hogy őrület, és e körből sohasem tud kilépni, kivéve ha. Tudom, szólok. Az úgynevezett valóságos történetnek, szól a hang, jelentősége nincs. Az, hogy valami egyszer megtörtént, semmit sem jelent. Megtörtént. Hát aztán? Hogyan van az, hogy az imaginádt történet igazabb, mint az, ami valóban megtörtént? A kérdés már igen régen nem az, hogy mi a valóság, hanem az, hogy miképpen lehet megcsinálni azt, ami a valóságnál igazabb. Ez a vita nuova. Az új élet. Az üdv. A történet értéke nem az, hogy valóban megtörtént. Ismétlem, nem az, hogy mi hogyan van. Tessék. Ez az, ami van. Ez itt. Még egyszer mondom: ez itt, ami van. Eleget beszéltem róla. Számomra az érték, hogy valamit meg kell csinálni, ami ennél igazabb. Meg kell csinálni, ha az egészet itt össze is kell törni, és a semmiből tökéletesen újat kell csinálni. Ez az egyetlen fontos –

Ezt mondta –

Ezt –

És mit óhajt most tenni? kérdem én.

El akarom beszélni 1945 februárjában esett halálom történetét –

Fejemet rázom és intek. Nem, mondom. Nem megyek bele –

Bormester rám néz.

Először is 1922-ben vagyunk. Mi történt 1945-ig? Huszonhárom évet nem lehet elsikkasztani. Aztán pedig. Saját halálát akarja elbeszélni? Az olvasó botrányt fog csinálni –

Bormester hosszasan és komolyan maga elé bámul. Ha az olvasónak ez ellen kifogása van, olvasson realista regényt. Vagy történettudományt. Nekem ilyesmi iránt, szóval, sőt éppen elég. Ha az Ótestamentumban Mózes ötödik könyvében elmondhatta, hogyan halt meg, nekem is szabad. Mózes realista volt –

Tiltakozom –

Nézze, szól Bormester, a hang megmagyarázta, hogy mi is az a realizmus. Azelőtt se nagyon vonzott, azóta pedig, elhiszi? És mi lesz a közben eltelt huszonhárom esztendővel ? Esetleg –

Micsoda?

Majd meglátja. Készüljön fel. 1944-ben vagyunk. Házamban élek Hermina néni házvezetőnővel és három fiammal, Gergellyel, Mátéval és Jusztinnal. Gergely, amint tudja, harminchárom éves, nős, Máté bal lábára nyomorék, Jusztin különös ember, mindjárt –

Tartalom

Következő