Tartalom

Névjegyzék

VII.

Szóval, mondom, ön 1945 februárjában meghalt. Mondanom sem kell, mennyire fájlalom. Kérem, fogadja részvétemet –

Köszönöm –

Ezek után most már csak megdicsőülésének története következhet –

Ténylegesen, szól Bormester, az is következik –

Azt hiszem, realizmusból egy kicsit sok lesz –

Sose lehet belőle elég sok. Először megdupláztam magam, és megdöntöttem azt a hiedelmet, hogy az ember egy időben csak egy helyen lehet –

A fizikusok önnek szobrot fognak emelni –

A második lépés az volt, hogy átmentem a múltba és a túlvilágra –

Az érdem kisebb, hiszen többen is megtették –

A harmadik lépés, hogy saját halálomról és temetésemről részletesen beszámoltam. E három lépéssel a valóság körét oly mértékben kiterjesztettem, hogy –

Azt hiszi, sikerült a valóságot a maga egészében az imagináció körébe emelnie –

Vagyis az alaptételt kimondani, amely nem egyéb, mint a létezés alaptétele: a valóságot az imagináció teremti. Nem úgy persze, ahogy a hinduk gondolták, hogy az imagináció a kezdetek kezdetén a valóságot megteremtette, s azóta itt van, mint hátunkon a zsák. Hanem úgy, hogy folytonosan teremtjük, éspedig létezésünk őrületével teremtjük –

Értem. Ön a létezés primordiális tevékenységének a valóságalkotást tartja. A definíciót elfogadom. Ezt a valóságot mi imaginációnkkal teremtjük szakadatlanul. Helyesen mondom? Ezért mondjuk, hogy a valóság és a misztérium egybeesik –

Eddig jó –

Ha imaginációnk ép lenne, a valóságot, vagyis a misztériumot szabadon teremthetnénk, úgy, hogy –

Helyes. Azonban –

Imagindciónk megromlott, és ezt a romlott imaginációt hívjuk őrületnek –

Jeles –

Ez a megőrült imagináció aztán teremti azt, amit mi eléggé el nem ítélhető módon világnak nevezünk. Jól mondom?

Jól –

És az ön hangja mit szól hozzá?

Bormester tűnődik. A metafizika ellen, szól végre, nincs kifogása –

Persze. A történet azonban –

Igen mérsékelten viselkedett. Csaknem csalódott volt. Először is meg volt botránkozva halálom körülményein. A megoldásra azt a megjegyzést tette, hogy bárgyú –

Csak nem?

Az egész részben van valami ostoba. Bormester Mihály akár ott van, akár nincs. Egyszerre csak eltűnik, amikor meghalljuk, hogy meghalt. A fenét. Hiszen tegnap még semmi baja se volt. Lelőtték? Megsebesült? Mi történt? Nem mintha fontos lenne. És főként, nem mintha nagyon sajnálnám. De mégis, annyit mégiscsak mondhatna, hogy –

Az ön hangja a halál diagnózisára kíváncsi?

Arra is. Azt mondta, olyan ez, mintha valami nagy regényben, tegyük fel Stendhalnál, Julien Sorel egyszerre csak eltűnne, egy köteten keresztül összevissza mindenféle történne más, oda nem tartozó emberekkel és eseményekkel, és közben véletlenül kiderülne, hogy Julien Sorel már évek óta meghalt, mert éjjel, amikor hazament, gödörbe lépett, és nyakát kitörte. Vagy mondjuk, ha az Iliász kellős közepén Achilleus influenzát kapna, és gondos ápolás ellenére is elhalálozna –

Ez a breugheli megoldás. Meghal, de az egész a kép sarkában történik, és csak nagyítóval fedezhető fel –

Mi lenne, mondja a hang, ha a regényírók erre a módszerre rákapnának? Az ember sohasem lehetne biztos abban, hogy a következő lapon, pont a legizgalmasabb események kellős közepén, hőseiket és hősnőiket egyszerűen eltüntetnék, a szerelmi vallomás előtt a hőst elütné a villamos, a hősnő pedig trombózist kapna. Az ember egyetlen regényt se vehetne kezébe a nélkül az aggodalom nélkül, hogy –

Az ön hangja a realizmusnak ezt a módját ellenzi –

A leghatározottabban. Aztán pedig azt mondta: Önnek abban a kivételes kitüntetésben volt része, hogy az egyik mélypontot a többihez képest aránylag ép elmével láthatta –

A második világháború végét értette –

Úgy van. Ehhez képest, folytatta a hang, eredményeit keveslem. Többet vártam. Önnek nemigen fog alkalma nyílni többé arra, hogy –

Mire ön?

Mire én azt kérdeztem tőle: És ezerkilencszázötven?

Pokoli. Mit mondott?

Fejét vakarta. Gyanakodva nézett rám, aztán azt kérdezte: Önnek feltett szándéka, hogy most ezerkilencszázötvenről fog beszélni? Semmi sem akadályozhat meg benne. Lebeszélném, mondja erre ő. Miért? Ön, feleli a hang, túl higgadt. Túl tárgyilagos. Öreg is, és már egy kicsit bölcs. Ön erre nem alkalmas. Ön erre a feladatra nem elég elfogult. Nem elég egyoldalú. Önben a képességek a helyzet valóságának felismerésére nincsenek meg. Ön ehhez túl intelligens. Sokat is tanult. Gondolkozott és tapasztalt és szenvedett és. Szóval nem. Egyáltalán nem ajánlom. Nem fog sikerülni –

A hangot egyre jobban kezdem tisztelni –

Ön attól tart, kérdezem, hogy e feladat teljesítéséhez nem vagyok elég barom? Nem éppen a baromságra gondoltam, szól ő, ebből a szempontból ön talán megfelelne. De az őrület. Úgy tehát, mondom, ön engem nem tart elég őrültnek? Ez hiba, szól. Belátom, felelem én. De mit tegyünk? Mondjon le róla. Lehetetlent kíván, mondom erre én. Ha rossz lesz, hát rossz lesz, mindenki azt fogja hinni, hogy tehetségem csődöt mondott. Ezzel a feladattal nem bírt. Mi ketten tudjuk, hogy nem sikerült, mert éppen túl tehetséges vagyok –

A hang erre a következőket válaszolja: Ön meg nem engedett módon kijózanodott. Remélem, tudja, hogy ez távolról sem érdem. Sőt. Az ön Márkusának igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez szakrilégium. Az a szakrális delírium, ami a történet, elborult értelem nélkül nem érthető. De főként nem csinálható. Tisztelje a történeti embert. És féljen attól, aki fejét ebből az őrültségből kidugta. Ahogy mindenki fél tőle, és messze el is kerülik. Őrültnek mondják, mint az elmegyógyintézetben a betegek az orvost. Ne bízzon abban, aki lát. Az a szent vakság, ami már negyvenötben elég nagy volt, most egyetemessé lett. Rövid idő? Igen, de odáig értünk, hogy az időnek más mértéke van. Ha ön abba az őrületbe, ami ötvenben van, beleszól – Agyon fognak csapni, mondom én. Ez a kisebbik baj lenne, folytatja a hang. És a nagyobbik? A hang azt feleli: Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Egyébként is, mit akar? Úgy, mint az emberi múltról, nem beszélhet róla. Úgy sem beszélhet róla, mint a túlvilágról. A jelen, tudja, a jelen egészen más. Még mindig marad lehetőség, mondom erre én. Micsoda? Úgy beszélek róla, mint a valóságról. Hogyan, feleli ő, erről az őrületről ön úgy akar beszélni, mint a valóságról? A jelen, válaszolom én, a tömény káprázat. Más szóval a tömény valóság. Vagyis a misztérium. A hang erre ismét fülét vakarja. Nem lesz jó, mondja, mert akkor történelem lesz, és akkor hol marad a regény? A regény, mondom erre én, az a hely, ahol az ember a valóságot megteremti. A történelem ezt csak utólag állapítja meg. Hősöm Vidal könyvtáros. Vidal? kérdi ő, csak nem az a színtiszta őrült? Nézetem szerint sznob, képzelgő, mindenesetre fantaszta. Miért választotta őt? Azért, mondom, mert Vidalnak nincs lelkiismerete. Csupa érzékenység, csupa mélység, csupa misztika és önkívület és rajongás és távlat, feltétlenül tisztakezű enthuziaszta, tökéletesen amorális és csontig vallásos, nagy hitű bolond. Értem, mit akar ezzel a Vidallal? Vidal elég gyanútlan ahhoz, hogy akihez csak hozzáér, annak maszkját levegye. Ez benne a vicc. A maszkokat sorra mind leveszi, még az enyémet is, aki pedig már öt éve a sírban fekszem, sőt főként az enyémet. Ön tehát, mondta erre a hang, eddig az irodalmat arra használta fel, hogy komédiázzon, most meg akarja csinálni az irodalom komédiáját? Úgy van, válaszolom. Az eszmét egyébként ön sugallta. Én? kérdi a hang. Igenis ön, amikor azt mondta, a játékból az írást sem szabad kihagyni. Írni éppen olyan hieratikus delírium, mint bármi más.

A hang erre sokáig hallgat, többször rám néz, és valamin tűnődik. Majd meglátjuk, szól végre, sok bizalmam hozzá nincs. És az írás komédiájához miképpen kapcsolja azt, hogy ezerkilencszázötven?

Úgy, mondom én, hogy az írás komédiája teljessé akkor válik, amikor a jelenhez nyúl. Abban a pillanatban válik kézzelfogható őrületté. Más szóval, az író abban a pillanatban szentté válik. Veszélyes tétel, mondja ő, amellyel az újságírók vissza fognak élni. Attól félek, mondom, máris megtették. És ki lesz Vidal partnere? Csodálkozni fog, válaszolom. Ugyan. A partner Bormester Mihály lesz. A hang felkiált: Ön? Hiszen ön már öt éve halott! Vagy fel fog támadni? Ördögöt, felelem én. Ön tudja, hogy én tulajdonképpen Herstal Raimund vagyok, vagy nem emlékszik? Persze. A partner most az igazi Bormester Mihály lesz, az, aki egész életét úgy élte le, mintha ő Herstal Raimund lett volna.

A helyzet a következő, mondom én. Vidal, bárkihez nyúl, maszkját leveszi. Permanens szentségtörésben él. Nem is tud mást csinálni, csak mindenkihez odamegy, és a maszkot leveszi. A tapintatlan ember. A pszichológus vagy a karakterológus vagy az esztéta vagy a vallásos rajongó vagy. Szóval a kijózanodás fantasztája. Az őrült, akinek valóságőrülete van. Végül is a művész, vagyis a költő, vagy nevezze, ahogy akarja. Ez a Vidal ahhoz az emberhez kerül, akit mindenki úgy ismer, hogy ez Herstal Raimund, idősb Herstal Raimund kancellár fia. Ez az ember időközben altábornagy lett, nyugdíjazták, hatvanéves, vagyonának túlnyomó részét elvesztette. Vidal odalép, a maszkot leveszi, és így szól: a fenét, hiszen ez az ember nem is Herstal Raimund. De, ha nem ez az ember Herstal Raimund, akkor hol van az igazi?

És aztán? kérdi a hang. És aztán ez a Vidal ott az emberek maszkjait sorra leszedegeti, mintha a farsangnak vége lenne, a főrendező az álarcokat összeszedné és azt mondaná : hölgyeim és uraim, a böjt megkezdődött, a táncnak vége, tessék hazamenni. Ezerkilencszázötven? kérdi a hang. Úgy van, felelem én.

Ez az egész história, mint emlékszik, 1884-ben kezdődött, amikor Bormester Virgil vöröshajú levéltári fogalmazó a levéltár új igazgatója révén az angyali üdvözletet megkapta. Én most az ön kedvéért nem fogom újra az egészet elbeszélni. Eddig is elég bajom volt vele. A fontosabb mozzanatok a következők voltak: Bormester Virgil pere és elítéltetése, kiszabadulása és házassága, a Tépelődések írása, a gyermekek elcserélése, Zorge Salamon meggyilkolása, a kis Mihály (Raimund) első szerelme Abihail iránt. Aztán az Angela-epizód, a találkozás Herstal Raimunddal, a háború kitörése előtt egy nappal. Most a hős megduplázva folytatja életét, tanulmányutat csinál a föld körül. Hazatér, Angelát megfojtja, megjelenik neki Antennis, Márkus a túlvilágra küldi, mondván, a tanulmányutat ott kell befejeznie. Ezután már csak az agónia és a halál következik a pincében. Értem, szól a hang. És mit óhajt most? Nézetem szerint a leghelyesebb, ha Vidal könyvtáros beleszeret Herstal Raimund (Bormester Mihály) feleségébe, Adelhaide grófnőbe. Elcsábítja, de Herstal őket rajtakapja, és párbajt vívnak. Megőrült? kiált a hang. Miért ne? kérdem, ha realizmus, legyen realizmus. Túlzás, szól a hang. És aztán? A párbajban a felek éppen felállnak. A környezet korszerű. A háttérben kényszermunkatábor van, és az emberekből éppen szappant készülnek főzni. Géppisztolyropogás. A politikai rendőrség csapatai gyakorlatoznak, tankok vonulnak fel, ezzel a felírással: Éljen a béke! Előre New Yorkba! A hangszóró a legújabb híreket mondja a koreai hadszíntérről. Amikor a felek felállnak, megjelenik Tü'Bakán, aki az ellenfelekhez beszédet mond. Ki ez a Tü'Bakán? Nem ismeri? Tulajdonkeppen kisázsiai fiú. Mi köze ennek az egészhez? Megmagyarázom. Herstal Raimund fiatalkorában Konstantinápolyban volt követségi attasé, és itt beleszeretett. A dolog, mondta a hang, nekem mindig kevésbé tetszik. Várjon, mondom, tudja, kibe szeretett bele? Sejtelmem sincs róla. Farinnesi hercegnőbe, remélem, emlékszik rá. Bormester Mihály Kínában találkozott vele. Homályosan emlékszem rá, felel a hang. Nos, Herstal Raimund és Farinnesi hercegnő fia ez a Tü'Bakán, akit, képzelje, ki nevelt? Kicsoda? Csajtorján Holofernes, Csajtorján Dániel unokája, aki Rhodosba származott el, és ott jól menő bordélya volt. Itt állott alkalmazásban, el se tudja képzelni. Ugyan. Megmondom. Kesző Domonkos első házasságából származó Kesző Elvira leánya, aki nem egyéb, mint annak az Ábsalom doktornak az anyja, aki most mindjárt szerepelni fog.

Én, szól a hang, az ön realizmusát elviselhetetlennek tartom. Várjon, szólok, még nincs vége. Most már, szól a hang, bánom, hogy önnel egyáltalán szóba álltam. Rosszul teszi, válaszolom. E részben szerepelni fog a politikai rendőrség több tagja, politikusok, párttitkárok, denunciánsok, munkatáborok szökevényei, disszidensek, ipari kémek, agitátorok, összeesküvők, porkolábok, tábornokok, az egész korszerű személyzet, atomfizikusok, kolhozparasztok, sztahanovisták, nyugalmazott ezredesek mint sofőrök, grófnők mint masamódok, fasiszták mint kommunista ideológusok. Talán elég lesz. Legyen elég. Végül is az ön realista követelésének eleget óhajtok tenni. De hadd folytassam. Tü'Bakán az ellenfelek közé áll. Nagy békebeszédet mond, mivel a békekongresszusról most érkezett friss patronokkal. Herstalt és Vidalt felszólítja, hogy párbaj helyett –

A hang erre még jobban eltűnődik, és azt mondja: Van még tovább is? Van, mondom én. Tü'Bakán zsebébe nyúl, és előveszi Edward Howligree végrendeletét, amelyben. A hang erre az asztalra csap, és kiabálni kezd. Ne haragudjon, szólok. A hang magánkívül van. Amit ön csinál, az egészen rossz. És most még módszert is változtat. Az előbbi részeknél mindig a végén jött ezekkel a curtain-lecture-ökkel, és ha az olvasóban még maradt volna valami értelem, azt is kiforgatta. Épelméjű embernek e módszerről meglesz a véleménye. De ön most már, még mielőtt a történet elkezdődött, máris mindent összezavar. Okom van rá, mondom én. Intelligens embernek mainapság már csak úgy szabad kezébe könyvet adni, ha a szerző előre megmondja, mit akar. Erre a propaganda korában szükség van. Én az olvasómat nem akarom becsapni.

A hang erre bólint. Tudom, szól. De tudom azt is, hogy ön e kötelező lojalitást arra használja fel, hogy az olvasót beugrassa. Propaganda? Én azt mondom, amit ön csinál, az a propagandánál sokkalta rosszabb. Várjon, mondom erre én, hiszen ezzel talán az olvasónak megtakarítom a fáradságot. Ezek után a részt esetleg el se kell olvasnia. Mire a hang felkiált: amit ön csinál, az hülyeség. Én erre azt válaszolom: Elismerem, de nézze meg jól ezerkilencszázötvenét, aztán mondja meg –

GONG

Vidal csenget. (Lovag Herstal Raimund nyugalmazott altábornagy. Idősb Herstal Raimund volt kancellár fia. Több nyelven értő, könyvtári munkában gyakorlott férfit vagy nőt keresek állandó alkalmazásra. Levél. Válasz. Útiköltség, harmadik osztály, este fél tíz, február kettő.)

Herstal (csengetnek. Házmester. Fél tíz.)

Vidal csenget. (Ház. Rossz barokk. Ebben a házban nő lakik. Felesége? Leánya? Nő. Vidal és a nő. Az ablakban világosság.)

Herstal (csengetnek. Házmester.) A könyvet leteszi, vár.

Vidal csenget. (Világosság. Késő? Vonat.)

Herstal feláll, kimegy, kaput nyit. (Férfi, utazótáska.)

Vidal (köszön). Herstal altábornagy úr –

Herstal (intellektuális bariton, idegen akcentus). Én –

Vidal (kalapjához nyúl). Vidal könyvtáros –

Herstal (hátralép). Már vártam. Tessék –

Vidal (bejön). A vonat késett. (Folyosó. Kőkockák. Százéves bútor. Ócskapiac. Macskaszag. Koffert leteszi.)

Herstal (kezet nyújt). A vonat. Diffikultások. Nem baj. (Utat mutat.) Tessék –

Vidal (Nem tartós. Kár. Másképpen gondolta?)

Herstal (bizalmatlan). Óvatosság. Hónapok óta a környéken itt egy lengyel hadnagy bujkál. Megszökött, és a hegyekben él. Gyakran bejön, nőket, embereket leüt és rabol. Kilenc embert megölt. A háború következménye. Válságtermék. Egész életünk a válságtermékek jegyében folyik le. Broniszláv lengyel hadnagy. Nem tudják elfogni –

Vidal (int). Ma könnyű dúvaddá lenni –

Herstal. Nem tudják elfogni –

Vidal (kabátját leveti. Herstal. Magas. Puha. Ritka, vöröses, őszülő haj. Szeplők. Hajlott hát. Kis pocak. Vékony, kósza lábak. Ötvennyolc? Hatvan? Szeme körül fáradt ráncok. Kínos mozgás. Miért kínlódik? Terhére van. Mi van terhére? Az egész, önmagát kivéve. Megyek? Macskaszag. Nem megyek? Indul.)

Herstal. A könyvtára (Mutatja.) Evett valamit?

Vidal. A vonaton hideget. Köszönöm. (Könyvtár. Tíz-tizenhatezer kötet. Pedáns. Hajlott hát. Lábát vonszolja.)

Herstal. Szobája várja. (Helyet mutat.) Csésze teát? Korán lefeküdtek. Kurrens szokás –

Vidal. A könyveket nézi. Herstal cigarettát kínál. Rágyújt. Deskriptíve említettem –

Vidal (Az atmoszféra kifejezetten rossz. Megbüdösödött sorsok. Megyek?) Igen –

Herstal (Idegen akcentus) Az ön neve francia –

Vidal. Származásom is. Tizenhat évig Párizsban éltem –

Herstal helyet mutat, leül. (Kell. Nem kell. Bizalom. Majd. Szegényes. Miért? Francia. Teát kellene. Korán lefeküdtek.) A könyvek –

Vidal (Elmegyek. Nem jó. Gyakorlott könyvtáros. Elmegy? Állandó alkalmazás. Az atmoszféra kifejezetten rossz. Herstal pedáns. Nem lehet. Maradok? Nő lakik. Vidal és a nő.) Saját gyűjtés?

Herstal. Részben. (Kopott ruha. Gyűrött. Utazás? Zsúfolt vonat. Harmadik. Züllés ellen küzdő intellektualista. Fantaszta.) Őseimnek volt néhány száz kötete. Az egyik Herstal passzionátus voltaire-iánus –

Vidal. Obligát arisztokrata szeszély –

Herstal. Szenvedélyem a kézirat –

Vidal (bólint). Igen. (Macskaszag. Elmegyek. A vonat vissza éjfélkor indul. Felállok, és azt mondom.)

Herstal feláll. Két ablak között nagy munkaasztal. Mellette üvegszekrény.

Vidal a cigarettát eloltja.

Herstal a szekrényt kinyitja. Ez. Kétszáznegyvenkét kézirat. Levelezés. Napló. Emlékirat, önéletrajz –

Vidal feláll, odamegy. (Merő udvariasság. Nem érdekel. Még az éjféli vonattal elmegyek. Rossz, hajlott hát. Vibráló szemek. Reszkető ujjak. Pedáns despota.)

Herstal a szekrényre mutat. Ez az ön munkája. (Alulról Vidalra sandít.) Nyelveket nem tudok. Görög, latin, angol, spanyol, francia, szláv. (Egy kötetet kivesz, odaadja.)

Vidal kinyitja. Újgörög. Írták 1809-ben. Skopas. Thera.

Herstal bólint. Több mint harminc éve gyűjtöm. (Sóvár hangon.) Manuscriptum. Szenvedély. Érti?

Vidal a szekrénybe néz.

Herstal. Ez az, ami érdekel. A földalatti irodalom. Litterature souterraine. Az üdvtörténet nem a kézikönyvekben van, nem az egyetemen előadott történetben. Ó, a valódi értelem. Amivel én foglalkozom, az nem a plakatírozott és nem a publik. Ez a valódi –

Vidal vár.

Herstal. Ezt akarom megírni. Ami soha nyomtatásba nem került. Szekretáriák. A titkos irodalom, a naplók, a levelek, megtört emberi sorsok, az elhullott egzisztenciák utolsó kísérlete, hogy valami legyen, valami. És erre azt, ami van, leírják. Ez lesz a valamiből. A semmi. Ez érdekel –

Vidal (elmegyek. Mit akar? Irodalmi szennyesláda. Görbe hát. Szeme most villog. Eltaposott sorsokban gyönyörködni. Macskaszag. Az éjféli vonat. Erre kellek. A titkokat kipiszkálni. Skopas. Thera. 1809. Megrohadt sorsokban kéjelegni. Állandó alkalmazás. Kopott ruha. Nő?)

Herstal könyvet vesz ki. Ez a legrégibb. Spanyol, tizenhatodik század vége. Nem tudok spanyolul –

Vidal megnézi. Női írás. Különös keveréke a szentnek és a kurtizánnak. Egzaltált, pathológ módon szenzibilis, melankóliás, önkínzó –

Herstal. Grafológiához ért? (Felnéz. Vigyorog. Hirtelen elsötétül.) Nagyon jó. Örülök. Nagy haszna –

Vidal (az atmoszféra rossz. Hullaszag. Ez a szekrény. Megbüdösödött sorsok. Herstal szenvedélye. Más megrothadt életének szagában gyönyörködni. Kripta.) Megtanultam, és űzöm vagy tizenöt éve. Grafológia, karakterológia, kirológia, asztrológia, fiziognómia –

Herstal felnéz. Nem írta meg. Annál jobb. Az én emberem. (Kétszer bólint, a szekrényre mutat.) Ezt az anyagot feldolgozni. Ilyen esetek (könyvet vesz ki).

Vidal kinyitja, nézi. Írás a század elejéről, inkább a múlt század végéről. Hosszú szálú, vékony; erősen jobbra dőlt. Feminin férfi, azt hiszem, üldözési mánia, egyéb súlyos terheltségek, kényszerképzetek. –

Herstal lapoz. Címlapja és az első tizennégy oldal hiányzik. Kár. Szerzője? Hm. Nézze, itt valaki széljegyzeteket készített. Egyre több széljegyzet. Nem különös?

Vidal nézi. Látom –

Herstal hirtelen előrehajlik, és Vidal arcába néz. A földalatti irodalom története a ma legaktuálisabb témája. Teljes egészében a föld alatt élünk –

Vidal. (Mágikus őrült? Irtózat és tanulság. Milyen ember lehet az ilyen ember leánya? A gyermek a szülővel ellentétes irányban jut csődbe. Az unoka visszatér, és a nagyszülők csődjét követi. Páros és páratlan számú nemzedékek bukásképlete azonos. Egy yang, egy yin.)

Herstal karját kitárja. Ön? Ön biztosan. Persze nehéz. Nem mondom. (Sokat olvasott? Könyvszem? Olyan szem, amely csak nőre nyílik ki teljesen.) Nehéz. A kor. Tudja, a kor. Ez a nagy probléma –

Vidal bólint. A válság? Igen. A dolog félig meg van oldva, ha az ember tudja, hogy a történet permanens válság –

Herstal int és feláll. Járkálni kezd. Így magyarázza?

Vidal. Szegényes teória –

Herstal élénken hadonászik. Nem írom alá. A teória jó. Ha ön 2000-ben a tízéves gyereknek 1950-ről beszélne, mit mondana?

Vidal. (Ennek az embernek a leánya olyan, mint a bazaltba fúrt kút.) Valamelyik napilapból riportot olvasnék fel neki –

Herstal megáll. Úgy. Például –

Vidal. A következő: [................................................................................................................... .........................................................................................................................................]

Herstal vigyorog. És reméli, hogy az a kölyök meg fogja érteni?

Vidal rágyújt. Már a mai kölykök is értik. Mi van ebben érthetetlen?

Herstal dünnyög. (Járkál. Gyanús. Mit akar? Támad? Engem?)

Vidal (Megnyugvás nincs? Ha itt kell maradni, kompromisszum. Csak a nő? Érdemes?)

Herstal (visszatér, a könyvet a kezébe veszi, szórakozottan lapoz). Az ön munkája katalogizálni, rendezni, kivonatolni, a legfontosabb részeket lefordítani –

Vidal (Az éjféli vonat. Az egyetlen, amiért itt maradok, hogy a nőt megnézem. Holnap délután utazom. Alvilág. Herstal. Inkvizítor. Megriadt, kegyetlen szem. Minél jobban fél, annál kegyetlenebb. Vámpírkéz. Hány embert tett már tönkre, amiért ő maga tönkrement? Követel. Mindig követel. Azok követelnek, akik fizetésképtelenek. A megszólíthatatlan ember. Állást kell vállalni. Nála? Ellátás, lakás, fizetés. Legjobb mindjárt most. Személyvonat harmadik. Megyek.)

Herstal (Valami nem tetszik neki. Nekem nem tetszik, hogy neki valami nem tetszik. Züllött intellektualista. Sokat tud. Aki ennyit tud, az többet tud. Kopott ruha. Hiányos táplálkozás. Harmincöt?) Hány éves ön, Vidal úr?

Vidal a könyvet nézi. Harmincöt –

Herstal a székhez megy, helyet mutat, leül. A munka nem sürgős. Két év, három év, öt év. Nehéz volt az alkalmas embert megtalálni. Azt hittem, legalább négy segítséget kell kérnem. Örülök, hogy ön egymagában. Gyújtson rá. Lefeküdtek. Sajnálom, hogy legalább teát –

Vidal rágyújt. (Édeskés? Nem maradok. Megnézem a nőt, és utazom. Délután kettő negyven. Lakás, ellátás, fizetés, a munka nem sürgős, két év, öt év. Nincs nőszag. Macskaszag. Kripta.)

Nem tudom önt, szól a grófnő, a könyvtárban elképzelni –

Vidal reggeli teáját issza. Szemben az asztalnál Flóra a baracklekvárt éppen kenyerére teszi. Az öreg grófnő már evett, az ablakhoz ült, a kártyát elővette és kirakta.

Most önnek vetek, Vidal úr, szólt.

Az altábornagy családját nem szokta megvárni, s ma is már egy órája a könyvtárban van.

Vidal azt mondja: Grófnő, nem tudja elképzelni, hogy jó könyvtáros vagyok?

Lehetetlennek tartom, szól, és Flórára néz. Gondolkozom rajta, hogyan lehet. Töltsek még egy csészét? Ön a teát szereti –

Köszönöm –

Flórának is mondtam. Nem oda való. De férjem önnel igen meg van elégedve. Ugye, Flóra, mondtam önnek is?

Igen –

Engem, szól a grófnő, az, hogy ön a könyvek között él, valósággal nyugtalanít. Olyan stílszerűtlen. Ön mindig könyvtáros volt?

Nem mindig, de –

Ugye?

Az öregasszony felkiált: Vidal úr, ön súlyos családi bonyodalmakba keveredik. A treff lovas iratokat jelent. A kőr dáma a szőke nő, a pikk király a feljebbvaló, tud ön erről?

Nem tudok, grófnő, felel Vidal, és meghajlik.

Én borzongás nélkül a könyvtárba nem tudok belépni, szól a grófnő. Flóra is így van (Flórára néz, Flóra int), de nem olyan mértékben. Nekem a könyvek életemben igen sok fájdalmat szereztek. A könyvek engem boldogtalanná tettek. –

(Kőr tízes, ez jó. Pikk hetes, nagy baj.)

Ha én a könyvtárba belépek, ez mindig újra szenvedővé tesz, és én ott valami különös (Flórára néz) –

(Már megint a szőke nő. Vidal úr, van önnek közel álló szőke nőismerőse?)

Van, grófnő, több is –

De úgy értem, egészen közel álló –

Egészen közel álló nincs –

Nagymama indiszkrét –

Egyetlen öröme, szól a grófnő. Az én uram mindig ilyen volt. Már fiatal hadnagy korában is. Szép karcsú alakját elrontotta, egyenruhájának zsebe állandóan tele volt könyvvel. Apja, Herstal kancellár sokszor kacagott, néha bánkódott. Raimund, szólt, ön igazán nem Herstal-vér, az ördög bújt önbe? A Herstalok mind nemes kalandorok voltak, jó katonák, vakmerő politikusok és merész üzletemberek, de mindig lovagok és elegánsak és fölényesek, és a mi hagyományunk a remek éietstilus. Húszéves koromban én már megjártam Cambridge-et, Párizst és Rómát és Konstantinápolyt, és hat nyelven folyékonyan udvaroltam egyszerre nyolc nőnek. Én már akkor tudtam, hogy kancellár leszek, és amikor a királynak bemutattak, meg is mondtam. Milyen pályára készül ön, lovag Herstal? kérdezte. Őfelsége legmagasabb szolgálatában kancellárja leszek, válaszoltam a kihallgatás megrökönyödésére. A király mosolygott, és kezet szorított. Az ön becsvágya tetszik nekem, szólt. Ah, Raimund, ha ön az uralkodó elé kerülne, zsebében ugyan milyen könyvek lennének? Spinoza? Vagy pláne Boethius? Szégyent hoz az egyenruhára. Ha megharagít, Jézus uccse, papnak adom –

(Ne tagadja, Vidal úr, kiált a grófnő. A szőke nő megint itt van. Jöjjön ide, bal kézzel emeljen hármat. Úgy. Amit most mondok, az biztos.)

A könyv tiszteletét, szól Vidal, ilyen mértékben nem sikerült megvalósítanom –

Ott a könyvtárban van valami rejtély, ami engem félelemmel tölt el. Különösen –

Rejtély? kérdi Vidal.

A kéziratok, válaszol a grófnő. Az engem megborzaszt. Olyanok, mint a múmiák. Flórával a szekrényt úgy hívtuk, hogy a kripta. Azok ott mind holttestek. –

A halhatatlan szó olajával bebalzsamozva –

A grófnő felnéz. Amit mond, az szép, de –

(Feljebbvaló révén ön családi bonyodalmakba keveredik, mondja az öreg grófnő, és Vidalra mered. A szőke nő a bonyodalmak oka. Hivatalos írás. A háttérben a pikk lovas, nem jóindulatú. A pikk lovas az intrikus. Vigyázzon.)

Ugye? kérdi a grófnő, és Flórára néz. A könyvtárban kísértetek járnak, szól suttogva. Még nem tapasztalta?

Majd egyszer éjszaka ügyeletet tartok, és meg fogok velük ismerkedni –

Nem jó velük tréfálni –

Vidal azt mondja: Nem félek a kísértetektől és a halottaktól és a kéziratoktól és a múlttól. Nem hiszek abban, hogy ami megtörtént, az eltűnik. A múlt teljes egészében állandóan jelen van. De kiirthatatlanul jelen van a jövő is –

Borzasztó, hogy így van, szól a grófnő. Ugye, Flóra? Bár Flóra még nem tudja, mi a múlt –

Flóra komolyan Vidalra néz.

Mindenki valamilyen múltba születik –

(A pikk lovasra nagyon vigyázzon. Terveit meg fogja hiúsítani. Kár. Itt van az alárendelt ember, a treff bub, híreket hoz. Nem jó hírek. Vidal úr, ön nem szerencsés ember.)

Az előszobában valaki igen hangosan beszél. Flóra felnéz, és azt mondja: Ábsalom doktor –

Ábsalom doktor háziorvosunk. Inkább barát. Kitűnő ember, főként, ha az ember hangját megszokja. Meg fogja kedvelni –

A grófnő az ajtóra néz. Ábsalom bejön és harsog. Ó, Vidal úr, már hallottam, mindenki el van ragadtatva öntől. Grófnő, hogy van? Persze a fejfájás, neuralgia –

Már több mint húsz éve –

Miért hívatott? szól tele torokkal. Végül az altábornagynak igaza lesz. Azt mondja, lehetetlen együtt élni olyan emberekkel, akiknek egyetlen élettartalmuk a szenvedés. Ön se betegebb, mint más. Gyógyuljon meg, csak önön múlik. Vidal úr majd kifejti önnek, ő, mint hallom, tüneményes karakterológus –

A grófnő Vidalra néz.

Ábsalom üvölt. Ne higgyen el neki mindent. Széplélek és irodalmár. Tudja ezt ön magáról, Vidal úr? Nemsokára jó idő lesz, kimegy a kertbe, és ott jobban fogja magát érezni. Itt a kísértetektől fél –

Vidal úr azt mondja, hogy meg óhajt velük ismerkedni –

Azt hiszem, Vidal úr máris nagyon jól ismeri őket, bömböli Ábsalom. A grófnő feltevése, hogy az altábornagy a kéziratok kísérteteivel szövetkezett, és a házat démonikus terror alatt tartja. Az altábornagy feltevése szerint viszont a ház népe egytől egyig őt magas pneumatikus feladatok teljesítésében meg akarja gátolni. Íme, a ház urának és úrnőjének konfliktusa, a grófnő krónikus migrénjének és az altábornagy neuropatha hipochondriájának oka –

Ábsalom Flóra karját megragadja és ráüvölt. Ön, remélem, hurutján már túl van –

Csaknem –

Reszelt almát. Érti? A tavasz önt is meg fogja gyógyítani. Flóra nem tud a szülők hatása alól felszabadulni, és sürgősen valami betegséget kellett keresnie. Most még csak tapogatózik (bőgve nevet) – colitis. Azt hiszem, Vidal úr e környezetben sokat tanul. Ő ezeket a dolgokat mind érti –

(Az öreg grófnő azt kérdi: Van önnek külföldön jóakarója? Nem tudok róla, válaszol Vidal. Biztosan van, a káró király. Ön külföldi út előtt áll.)

Ah, az öreg grófnő! Mit mond? Káró király? Nagy szerencse. Vidal úr, vigyázzon, az öreg hölgy Macbeth boszorkánya. Legyen óvatos –

Szünet. Ábsalom újra bömbölni kezd.

A ház közhangulatát kellene megváltoztatni. De kicsoda? Az ifjú Raimund nem bírta ki. Amint hallom, jól van. Még mindig nem látogatta meg önöket? Cudar kölyök. Nem csodálom, hogy a kísértetek közé nem óhajt hazajönni. És a fejfájás? Ó, Vidal úr, önre nagy feladat vár. Itt (bömböl) ön igen sokat tehet (Flórára néz), érti? (Hahotázik.) Ön irodalmár és karakterológus –

Egy csésze teát, szól a grófnő Ábsalomhoz.

Erős feketét, kiált Ábsalom, ha van. Semmi mást –

Most Herstal hirtelen belép. A grófnő megremeg. Flóra hirtelen felugrik. Az öreg grófnő kártyáját összeszedi.

Semmi, mondja a grófnő, és Herstalra néz.

Az altábornagy fojtott indulattal int.

A szakácsnő már elment bevásárolni, szól Flóra halkan.

Olyan ebéd lesz, amilyet őn kíván, kiált Ábsalom. Nyugodjék meg, altábornagy úr, pénzét sem tékozolják, és a családban mindenki tehetségéhez mérten boldog és bölcs (hahotázik). De menynyire! (Az asztalra csap.) Jó reggelt!

Vidal feláll, és visszavonulásra kész.

Herstal eltorzult arccal körülnéz. A konyhaajtót nyitva hagyták –

Szünet.

A konyha nem arra való. Ruhát szárítanak. Szag az egész házban. Tudják, hogy a nyirkos ruha szagát nem bírom. Flóra, szellőztessen ki. Kérem, grófnő, intézkedjék, hogy ez a jövőben. Kíméletlenek. Elmélyedésemben ilyen brutális inzultusok –

Nyugodjék meg, üvölti Ábsalom.

Vidal a hölgyek felé meghajlást tesz és indul.

Ebben a házban nemsokára lehetetlen lesz élni, kiált Herstal. Ki használta vécémet?

Az asztal mellett áll.

A vécé, kiált tele torokkal Ábsalom.

Felugrik, és Herstalhoz lép.

Az altábornagy úr szentélye! Vidal úr, ne menjen! (járkál, hahotázik.) Ön csak egy hete van itt. A házirendet nem volt alkalma megismerni. A könyvtár mellett az a fehér márványvécé. Ön volt, Vidal úr?

A grófnő feláll. A társalgás, látom, olyan irányt vesz, hogy a hölgyek –

Flórára néz.

Vidal megvárja, míg a három nő eltávozik.

Senki sem informált arról, hogy a helyiséget ne használjam –

Ábsalom doktor a székbe veti magát, és üvöltve nevet.

Herstal öklét összeszorítja. Önt nem figyelmeztette senki –

Mi lesz most, kiált Ábsalom.

Az ön túlzott ovációjáról lemondok, szól Herstal az orvosnak.

Mi lesz most, kiált Ábsalom még hangosabban. Tömjént és mirhát! Helyiség? Így mondta, Vidal úr? Helyiséget mondott? Tudja ön, hogy a hely, amelyre lépett, szent hely?

Önt elmulasztották figyelmeztetni, szól Herstal. Ilyesmit nem fogok tűrni –

Vidal valamit mondani akar.

Absalom doktor tapsol. Az altábornagy grálja!

Fertőtleníteni kell, szól Herstal.

Újra beszentelni, üvölti Ábsalom. Vidal úr, ön az altábornagy papirosát is használni merészelte? Minden lap ultraszeptiloldatban áztatva! A déli napon szárítva. Inszolációs papír, az altábornagy találmánya. Az öblítővízben kétszázalékos sósav. Tisztában van ön, Vidal úr, az altábornagy mesteri higiénikus prevenciójával? Ah –

Ábsalom hangja egyre erősödik. Herstal egy percig vár, aztán hirtelen kisiet.

Vidal azt kérdezi: Ilyesmi gyakran?

Ábsalom ordít. Gyakran? Mindig!

Vidal indulni készül.

Várjon, kiált Ábsalom. Karakterológiai információ. Az ön emésztése jó. Így naponta az árnyékszéken legfeljebb másfél percet tölt. Igaz? Leül és prtty, kész. De uram, gondolja meg, hogy van ember, aki naponta a budiban harmincöt-negyven percet tölt. Az ilyen emberben okvetlenül kifejlődik valami, amit én szeretek klozett-áhítatnak elnevezni. Az első lépés a higiénia. Az illatok. A fehérre mosott kövek. Később esetleg képek és zene. Tudja ön, hogy a klozettáhítat micsoda? Ne becsülje le Herstalt, ő religiózus ember, csak klozetten alkalmazza –

Vidal néhány kéziratot vesz elő, és itt-ott beleolvas. Nagyobbára közömbös anyag. Dilettánsok. Zefirina, spanyol apáca. Skopas. Szobrász. A kéziratkolosszus összesen hétezer-háromszáz és negyven lap. Három fóliókötet. Az írás? Az a bizonyos erősen jobbra dőlt betűkkel, a keskeny és hosszú "l". Fantaszta. Több helyet fellapoz. Érdektelen monológ a nemlétezőről. Még a széljegyzetek többet érnek. Néhol egészen elmés. Történeteket beszél el Szibériáról, Kínáról, Dél-Amerikáról, Afrikáról. Utazott? Úgy látszik, még a túlvilágon is. Az írás is jelentékenyebb. Kicsit rugós, leszorított ösztönökkel. Véletlenül a 2433. lapot nézi. Különös. Herstal Raimund neve. Vonatkozásban Bormester Virgillel és Bormester Mihállyal. A lapszámot mindenesetre följegyzi és továbblapoz. Keresni kezd. Neveket. Egész sereg nevet ír fel. Három kötet, hétezer-háromszáznegyven lap.

Ismerkedik? kérdi Herstal.

Vidal felnéz.

Érdekes?

Úgy látszik –

Herstal hangját letompítja. Az itteni antikváriustól szereztem. Az ostrom után mindjárt. Lehet, hogy eredete lokális. Akkor az utcák tele voltak papírral, sok levél, feljegyzés, számla, cédulák, elhagyott lakásokban, romok között, sokat összeszedtem. (Igen hevesen.) Ott van a szekrényben (mutatja) négy faszcikulus, már szisztematizáltam (suttog), fragmentáris, de élő matéria. Az egész város élete, itt (mutatja) halál és születés és betegség és nyomor és éhség és hazudozás és félelem és szenvedés, sok szenvedés, sok szenvedés, kis darab papírokon. Ez a manuscriptum is valahol az utcán heverhetett, néhány pagina a hóban elázott, de olvasható. Az igazi könyv nem az, amit kinyomattak, az már hideg, eldologiasított. Tárgy. Ez itt. A manuscriptum. Az élettől még langyos (ujjával tapogatja)

Vidal figyel.

Szünet.

Vidal most feláll, járkál, és azt kérdezi: Altábornagy úr ismer vagy ismert egy bizonyos Bormester Mihályt?

Herstal nem is gondolkozik. Bormester Mihályt? Nem –

Bormester Virgilt?

Herstal tűnődik. Ismerős. Nem tudom. Úgy látszik. Nem emlékszem –

Szünet. Fejét rázza. Valami rémlik. Most nem jut eszembe. Miért? Valami utalás?

Vidal inkább hallgat. Aztán: Altábornagy úr ezt a kéziratot nem olvasta?

Nem –

Nem is lapozta?

Nem. Az én munkám nem kívánja, hogy a részletekkel foglalkozzam. Érti?

Értem –

Az engem csak irritál. Én az auktorokkal való perszonális kontaktust fölöslegesnek tartom. Az én célom egészen más. Vagy nem? Azért gondoltam ki ezt a metódust, hogy az objektumokat meg se nézem, csak a referátumokból –

Úgy gondolja, hogy közvetlen tapasztalat nélkül –

A közvetlen tapasztalatot túlbecsülik. Tudja? Az immanens struktúra. Egzaktabb. Distanciált. Nekem nem kritikai távlatra van szükségem. Kritikailag e művek közül egyik sem állja meg helyét. Nekem a fatalitás kell –

Altábornagy úr ehhez a kézirathoz nem is nyúlt?

Soha –

Vidal ismét leül. Azt a bizonyos helyet ismét megkeresi. Valaki itt Bormester Mihályt és Herstal Raimundot igen különös kapcsolatba hozta. Herstal azt, hogy Bormester Mihály ki volt, nem tudja. A szerzővel való személyes kapcsolat irritálja. A közvetlen tapasztalatot túlbecsülik.

Vidal a kéziratot még egyszer végiglapozza, nevet talál eleget, de sem Herstal, sem Bormester még egyszer nem jelentkezik. Több helyütt feljegyzést tesz. Úgy látszik, az egészet el kell olvasni. Hétezer-háromszáz és negyven lap.

Bormester Máté a kaput kinyitja. Tristan úr, ön az? Jöjjön csak be. Jusztinék nincsenek itthon, de nemsokára –

A szobában leülnek. Ön rossz színben van, Tristan úr, szól Máté. Persze, ön is Ábsalom doktor páciense. Ábsalom doktor betegeit mind arról lehet felismerni, hogy a gyógyulás biztos útján járnak, és fölöttébb rossz színben vannak. A kettő között talán nincs is összefüggés. Én Ábsalom doktor tisztelői közé tartozom. Nem mint orvost tisztelem, mert nekem az orvosi hivatásról egzakt, csaknem hippokratesi ideáim vannak. Szórakoztatja önt az, amit mondok?

Tristan száját fáradtan elhúzza. Tudja, hogy mosolyognia kellene. Szívesen hallgatom, szól, ön elmés ember, ha –

Ha?

Véleményét nem is helyeslem mindenben. –

Kitűnő. Egyébként tudom. Ön Jusztin híve, azt hiszem, az utóbbi időben vegetáriánus lett, sőt az előtt az elhatározás előtt áll, hogy véglegesen a nyers kosztra tér át. Mindezt pedig a lelki üdvösség biztosítása érdekében. Az örök boldogságra szóló biztosítást itt a földön kell megkötni, éspedig feddhetetlen életmóddal. Bűn, ha az ember sertéskarajt, sőt sonkás pogácsát eszik. Uram, ha ön üdvözül, és módja lesz rá, kérem, járjon közben érdekemben. Megteszi? Én a sonkás pogácsát nagyon kedvelem, különösen ha még langyos –

Tristan most tényleg mosolyog.

Máté feláll. Egy csésze teát azért iszik. Én sokat teázom. Főként így télen. Az idei február hideg –

Az edénybe vizet tölt, és a villanyra teszi, aztán bekapcsolja. Két csészét szed elő, cukrot és kanalat. Közben: Ábsalom doktort a napokban ismertem meg. Az öreg Bernát bácsihoz hívták. Semmit sem csinált, de egyfolytában fél tízig élvezetesen bömbölt. Bernát bácsi, amint tudja, megvakult és nyolcvanegy éves. Reménytelen. De Ábsalom a reménytelen esetek doktora. Akiről már minden orvos lemondott, az forduljon Ábsalomhoz. Meggyógyítani ő sem tudja, de amit ordít, az remek. Teóriája szerint neki egész sereg süketet és vakot és bénát meg kellett volna gyógyítania. Sántákat és születésüktől fogva nyomorékokat is. Nem is értem, miért nem gyógyultak meg. Kopasz ember. Ön, mondom neki, szép nevét méltatlanul viseli. Miért? kérdi. Nincs elég haja ahhoz, hogy valamelyik fán fennakadjon. Jusztin meg van botránkozva, és rám szól, nem annyira a bibliai allúzió miatt. A szardonikus attitűdöt nem tudja elviselni.

Szünet.

Egyébként ne higgye, Tristan úr, hogy én a magam nevében beszélek. Ne becsüljön túl. Vegye tudomásul, hogy ez színtiszta hermineutika. Hermina néni szakácsnőnk és házvezetőnőnk. A konyhában, főzési szünetben, de azalatt is, míg a húslevei fő, nyilvánosan elmélkedik. Én, miután a Véda-vitákat, Buddhát, a magasztost, a talmudistákat, a platóni akadémiát, a skolasztikus Párizst, sőt Königsberget és Sills-Mariát kijártam, beiratkoztam hozzá, s jelenleg a hermineutikát tanulmányozom. Óriási nyereséggel. Unom azt, hogy eredeti legyek. Nincs olcsóbb dolog, mint az eredetiség. Tanítványnak lenni érdekesebb. Hermina néni régebben a vulgáris gondolkozás híve volt. Az még az ostrom előtti időbe esett. A pletykát kedvelte, és annak szabad kézből való exegézisével foglalkozott. Azóta több idegen nyelvet megtanult, könyvtáram nagy részét elolvasta, és azt hiszem, iskolát készül alapítani. Mikor azt kérdezték tőle, a vastag és nehéz könyveket miképpen értette meg, a főzőkanalat fölemelte, és így válaszolt: a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét. A helyzet a modern tudományban is ez. Csak hét könyv van, amit alaposan el kell olvasni. A többi csak abban különbözik, hogy az egyik tekercs, a másik kifli, a harmadik táska, túróval vagy dióval vagy mákkal töltve. Tulajdonképpen fél év alatt kitanultam. A többi szemfényvesztés –

Máté felnéz. Láthatja, hogy a hermineutika bázisa szilárd. Feltétlen híve vagyok. Délelőttönkint a konyhában a zsámolyon ülök, Hermina néni a borsót passzírozza, s közben filozófiájának alapelveit fejti ki.

A víz forr. Máté a teát beleszórja, és a villanyt kikapcsolja.

A hermineutika meghatározása szerint Ábsalom doktor un sage mal initié. Azt hiszem, érti –

Tristan válaszol. Rosszul beavatott bölcs?

A francia mal hamisat is jelent. Mondjuk így, hibásan beavatott bölcs. Találónak tartja?

Tristan megijed. Nem tudom, szól.

Máté a teát kitölti, és a csészét átnyújtja. Még jó tea, mondja. Egyre ritkább lesz. Indiai –

Ábsalom a múltkor sokat beszélt Herstalékról. Háziorvosuk. Már több mint harminc éve. A grófnő krónikus, sőt permanens fejfájásainak oka, szól harsogva doktorunk, hogy házassága nem sikerült. Orvostól ilyen megállapítást példátlannak tartok. Ez Ábsalom előnye minden más orvos fölött. Tudja, hogy az embernek van valamije, amit a régiek léleknek neveztek, sőt ő ezt a valamit tanulmány tárgyává tette. Az okkultizmusban otthonos. Misztikusokat olvasott. Az asztrológiát elvben ismeri. A grófnő fejfájásainak diagnózisa meglepő. Én, mondta a doktor bömbölő hangján, ezt már harminc évvel ezelőtt megjósoltam. Ha ön, mondom, hangjával gyógyítani tudna, a grófnőnek húszéves kora egészségét vissza tudná adni. Ábsalom tovább ordít. A grófnő a fejfájásba menekült, mert azokat a normális szenzációkat, amelyeket az emberi élet nyújt, de amelyekben neki része nem lehetett, most a szenvedésben kezdte keresni. Az ilyen természetű betegségek szenzációszurrogátumok. Mert a betegség fő tulajdonsága, hogy izgalom. A léleknek élményekre van szüksége. A lélek élményekkel táplálkozik. Ha élmény nincs, a lélek elpusztul. Nincs kellemes élmény? Akkor legyen fájdalmas. Nincs boldogság? Akkor légalább legyen szenvedés. Nem lehet tőle elvenni. A beteg ezt a szenvedést élvezi. Eszelősen ragaszkodik hozzá. Mert ebből él. S itt a grófnő párja, Herstal altábornagy. A neuralgiás hipochonder klinikai esete. (Ábsalom úgy bőg, hogy székemet öt lépéssel továbbviszem.) Ha ön az altábornagyot orvosilag megvizsgálná, azt mondaná, makkegészséges, mindennemű szolgálatra alkalmas, még házassági szolgálatra is, pedig hatvanéves. A legbetegebb ember, akit valaha láttam. Hipochonder? Mi a hipochondria? Reszketni attól a betegségtől, amelyet szeretne megkapni, azonban úgy, hogy az csak szenzáció legyen, de veszélytelen. Mivel ez nem megy, vagyis mivel a betegség természete, hogy életveszélyes, elkezd félni. Most rájön arra, hogy ez a félelem pont olyan izgalom, mint a betegség. Még nem az, de bármely pillanatban bármely betegségre teljes névértékben beváltható. Közben nem veszi észre, hogy a mohó lélek torkig zabálja magát félelemmel. Vagyis meg van mérgezve. Ezt hívják neurotikus hipochondriának –

Máté a teát megissza, és új csészét tölt. Tudja ön követni? kérdezi.

Értem, felel Tristan.

Egész sereg szebbnél szebb esetet mondott el. A többi között a rákról olyasféle megjegyzést tett, hogy az az életben elkövetett mulasztások fölött való önmardosás betegsége. A tuberkulózis általában pathológ antiintellektualizmus. A bélbajok kapcsolatban állnak a kígyóval, ezek szerint eredetük asztrális. Bélbajban szenved az, aki alvilágát nem tudja legalább részben felszámolni. Bronchitisben és asztmában szenved az, akinek a logosszal való kapcsolata nincs tisztázva. Az asztmás ember általában hazugságra, túlzásra, füllentésre inklinál. Nagy költőink között igen sok légzőszervi bántalmakban szenvedett –

Máté szünetet tart, és a csészét leteszi.

Az egyetlen zavaró mozzanat, szól aztán, a dinamikában volt. A fortissimót senki se bírta. Nyilván, mondom neki, ha valaki szüntelenül üvölt, abban a rettegésben szenved, hogy eszméit nem fogják méltányolni. De Ábsalom nem az az ember, akit egyszer, ha száját kitátotta, el lehet hallgattatni. Jusztin, Eszter és én ott ültünk fél héttől fél tízig, szomorúan, végül összetörve. Bernát bácsi szerencsére a fotőjben elaludt.

Máté feláll, a kályhához megy, és hátát melegíti. Amint látja, szól, ebben eddig nincs több szélhámosság, mint amennyi az ilyen dolgokban általában lenni szokott. A hermineutika álláspontja a következő: Ábsalom doktor jó diagnózisokat csinál. Ha ön, mondom neki, legalább egy kicsit a terápiát is komolyan tudná venni, egészen tűrhető orvos lenne. Ábsalom persze nem is hallja, bömböl tovább. Mert, kérem szépen, a doktornak esze ágában sincs gyógyítani. A beteghez férkőzik, titkát kilesi, és a beteggel együtt a betegség szenzációit ő is élvezni kezdi. Ábsalom a legérdekesebb parazita, akit valaha láttam. A kolosszális ebben az, hogy ő a betegnél aránytalanul kisebb kockázattal élvez. Miért? Mert nem ő a beteg. Ő csak ott van, és a betegségbe belenyal. A legízesebb falatokat a betegtől elkapja, és gyorsan lenyeli. Ha a beteg ezt tőle zokon veszi, tüstént azt válaszolja: örüljön, hogy elvettem, ebbe belehalt volna. Ordító hangján még le is szidja.

Máté még jobban a kályhának dől.

Ábsalom arra rájött, hogy az orvosnak a betegtől a betegséget át kell vennie. Ez a hippokratesi módszer. Paracelsus is tudta. Ez a hermineutika álláspontja is. Ábsalom a betegséget nagyon szeretné átvenni, és a dolgot úgy is tünteti fel, de részben nem tudja, részben nem is meri átvenni. Ezért mondtam, hogy bölcs és beavatott, de beavatása hibás. Mindennap újra rájövök arra, hogy ez az újtestamentum ragyogó egy könyv. Ott az apostolok cselekedeteiben Péter férgekkel telt üstről álmodik, és az égi hang azt mondja neki: thysou kai phage, öld és egyél. Biztosan emlékszik rá. Ábsalom van annyira beavatott, hogy tudja, a gyógyítás ördögűzés. A beteg ember a férgekkel telt üst. Neki pedig a démonokat meg kell ennie. Ez a gyógyítás. De a doktor beavatása valahol nem sikerült. Javasolni fogom, hogy vegyen részt a hermineutikai előadásokon. Ő a férgeket nem eszi meg, csak megnyalogatja. Ölésről pedig szó sem lehet. Ő csak torkoskodik. Sőt. Hagyja, hogy a beteg a legízletesebb falatokat elkészítse, még inspirálja is őt, aztán ő szopogatja, és vigyáz, nehogy a féregnek valami baja essék. Ez a titkos megegyezés Ábsalom és betege között. Ő már harminc éve jár a grófnőhöz és Herstalhoz. Nem mondom, hogy a betegségeket páciensei számára ő találja ki. Nem becsülöm őt túl. De a grófnővel is, Herstallal is, többi betegével is ő mágikus szövetségben áll, hogy a beteg a betegség szenzációit vele megossza –

Nem tudom, szól Máté, hogy amit elmondtam, érthető volt-e –

Értettem, válaszolt Tristari:

Azért mondtam el önnek, hogy ajánljam, betegségével forduljon egyszerű mesteremberhez. Az biztosan mindent megtesz, amit ilyen esetekben meg kell tenni. Ábsalomnak néhány bravúrja volt. A hermineutika a szolidat részesíti előnyben, még a művészetben is –

Én, szól Tristan, betegségem eredetét –

Látja?

Azt hiszem, világosan –

Csak azt mondhatom, hogy az ön korában még nincs reménytelen helyzet –

Vidal a könyvtárban ül.

Legjobb a legrégibbel kezdeni. Spanyol kézirat. Tizenhatodik század vége? Évszám. Zefirina hercegnő. Szóval.

Zefirina (vezetéknév hiányzik) hercegnő naplótöredéke (levél?), Madrid, 1590. Huszonhat kisoktáv lap. Fűzve, alig rongált. Rongypapír, bordás, vízjele két egymás alatt egymással szemben úszó hal. Olvasható. Korabeli spanyol (kasztiliai) udvari nyelv. (Íráskarakterológia: kifejezetten Hold. Vízjel. Rák? Halak? Labilis. Szétfolyó. Önmarcangoló és erőtlen.)

A hercegnő a Zefirina nevet beszenteléskor a kolostorban vette fel. Családi nevét nem említi. A királyhoz közel álló család sarja, leány, kora bizonytalan (20-21 éves). Környezetével meghasonlott, a világi élettől elfordult, és kolostorba vonult. A kézirat eredetileg nem lehetett sokkal nagyobb, esetleg kétszerese.

(Idézet.) Az a legelső hazugság, amit gyermekkoromban mondtam szüntelenül, mint a belém hullott és kihűlni nem akaró olajcsepp, égetett. Most, hogy szent gyónásra készültem, mindig arra kellett gondolnom, hogy az első gyónásomat ezzel fogom kezdeni. A gyóntató atya a penitenciát kiszabja. Biztosan igen nehéz lesz. A bűn, amit elkövettem, olyan súlyos, hogy annak így is kell lennie. A gyónást türelmetlenül vártam. Ó, ha feloldoznak, akkor végre meg fogok nyugodni. Más bűnre nem is tudtam gondolni. A gyóntatószékben azonnal elmondtam. Az atya azt kérdezi: ez az egész? Nagy bűn, mondtam, amióta elkövettem, állandóan reá gondolok és szenvedek. Vezekelni akarok. Az atya nem válaszol. Én az egészet még egyszer, még nagyobb szenvedéllyel ismétlem. Erre ő azt mondja, hogy ez igen parányi bűnöcske, olyan kicsiny, mint amilyen én vagyok. Én tudom, hogy nagy bűn, mondom. Bízd rám, gyermekem, az Úr nekünk a bűnök felismerésére és bocsánatára teljhatalmat adott. Mi tudjuk, hogy mi a nagy bűn. Amiről beszélsz, az kis botlás. Mondj el egy Miatyánkot. Atyám, szólok, ez nekem kevés. Amióta én azt a kicsit hazudtam, azóta mindig hazudok, és először egészen kicsiny volt, aztán nagyobb lett és mindig nagyobb, de az ok az, hogy én akkor azt az egész kicsit hazudtam. Az volt az én nagy bűnöm. Ami ezután következett, az mind ezért vált lehetővé. Szabj ki rám súlyos vezekelést. Búcsújárást, térden állva, ezer Miatyánkot és Üdvözlégyet és még büntetést, azt neked jobban kell tudni. (Idézet vége.)

A kis hercegnőt a gyónás nem elégítette ki. Nem érezte magát feloldva. Úgy érezte, hogy első hazugságával beszennyezte magát, és szenvedélyesen keresett valamit, amivel magát újra megtisztíthassa. De közben újra beszennyezte magát azzal, hogy előbbi hazugságát helyre akarta hozni hazugsággal. Most már szövevény lett. "Bábel lett belőle", és egész életén uralkodni kezdett, és ő a Bábel alatt nyögött, és meg akart szabadulni, és nem tudott, csak vergődött, és a gyóntatókhoz járt, végül már nem mert áldozni, mert a szent ostyát nem merte bűnös szájába venni. Különös vezekléseket eszelt ki, és ezeket gyakorolta. Egész éjszaka imádkozott a kövön térdelve, míg eszméletét vesztette. Végül elhatározta, hogy kolostorba vonul. Családja ellenezte. Akkor tizenhét éves volt, igen szép lány lehetett, és előkelő kérői voltak. Zefirina két apácanővér segítségével hazulról megszökött, hazugság árán. Zefirina két nap és két éjjel egyfolytában az oltár előtt térdelt és imádkozott. A kolostori élet rendjét nehezen szokta meg, ha szabad perce volt, a kápolnába szökött, az imákat zokogva és önkívületben hadarta. Végül beszentelték, de Zefirina számára ez sem volt megnyugvás. (A kézirat itt megszákad.)

Olvasta? kérdi az antikvárius.

Mit? szól Máté úr a polcok közül.

Pázmán cikkét a mai lapban.

Tudja, hogy a hermineutika sajtóellenes –

Kár. Nekem ez az ember probléma –

Máté úr előrejön, és azt kérdezi: És legalább –

Az antikvárius az újság felé int. Olvassa el. Munkaversenytéma. Unja? Ne tegye. Majd olvasok belőle részleteket. Azzal kezdi, hogy a pónyiktomoróci ágytálgyár évi 413 ezer ágytálat, a nadragi gyár viszont csak 391 ezret gyártott –

Máté úr leül és bólint. Bravó. Az öreg Rabelais métier-je. Folytassa csak –

A két gyár között munkaverseny indult meg. Győz az, aki hat hónap alatt a 400 ezret (évi 800 ezer) először eléri –

Mindig jobban érdekel –

Helyes. Akkor olvasom:

Pónyiktomoróc a 400 ezer ágytál gyártása mellett azonban magát még 150 ezer éjjeliedény és 150 ezer klozettkagyló gyártására kötelezte. Nadrag nem hagyta magát. Az előbbieket elfogadva, még 120 ezer irrigátort akart gyártani. Pónyiktomoróc ezt is elfogadta, de a számot 200 ezerre emelte, és még 340 ezer piszoárkagylót akart gyártani. Nadrag ráduplázott, mert ezenfelül még 862 ezer köpőcsészét kívánt gyártani. Erre Pónyiktomoróc az ágytálak számát 420 ezerre, az irrigátorok számát 310 ezerre, a köpőcsészék számát 1 millió 400 ezerre emelte.

A verseny január 15-én kezdődött. Az első héten a két gyár fej fej mellett haladt. A második héten Pónyiktomoróc az éjjeliedények gyártásával kiugrott, de a köpőcsészékben lemaradt. A harmadik hét végén minden pontban Nadrag vezetett, kivéve az irrigátorokat. Ezt az előnyét a negyedik héten megtartotta, és az irrigátorok vonalán is előrelépett.

Hogy a verseny felől a helyszínen értesülést szerezzünk, a nadragi gyárat meglátogattuk. Kiderült, hogy még mielőtt a verseny megindult, a munkások egyhavi fizetésükről lemondtak, s az összeget beruházásokra fordították. Mikor a verseny megindult, még kéthavi fizetésükről mondtak le, hogy kilencven új gépet vásárolhassanak. Pónyiktomoróc ezt hallva szintén háromhavi fizetéséről mondott le, és gépeket szerzett be. Nadrag erre félévi fizetését ajánlotta fel. Pónyiktomoróc szintén, ezenfelül heti 300 forintos költséghozzájárulással még 200 gépet szereztek be. Nadragon erre sokan házukat eladták, kölcsönt vettek fel, és permanens 48 órás szolgálatot ajánlottak fel, hatórai pihenővel és újra 48 órás munkaidővel.

Ez a helyzet ma. A munkatermekben izzó versenyhangulat. Fiatal nő jön szembe. Anya, három gyermeke van, kilenc hete nem látta őket.

Nem kíván velük találkozni?

A munkásnő mosolyogva felel: Majd, ha a versenyt megnyertük –

A mérnök felvilágosít: Ez a fiatal nő harmadik hete nem alszik és nem eszik, és úgy dolgozik.

Csodálatos. Harmadik hete. Pirospozsgás, mozgása élénk, szeme csillog.

És férje? kérdezzük a fiatal nőtől.

Férjem, szólt az asszony, ott dolgozik.

Megmutatja.

Hetyertye Antal munkavezető. Hat hete áll gépe mellett, nem eszik és nem alszik.

Hat hete! Hihetetlen!

Ő a műhely lelke. Ha látja, hogy a többi lankad, énekelni kezd. A többi vele együtt. A többség itt már két hete helyéről nem mozdult el, az ételt és italt visszautasítja, egész erejével munkájára figyel. Tegnapelőtt gyártottuk az ötszázezredik ágytálat. Ezt nyilvánosan kihirdettük. Harsány hurrá volt a válasz, aztán pillanatnyi megállás nélkül tovább.

Példátlan. A két gyár akkor fél év alatt közel kétmillió ágytálat gyárt. Hová teszik?

A mérnök elkomolyodik: Jól van ez így. Legalább nem kell szégyenkeznünk többé. Országunkban mindenkinek lesz ágytála.

Aláírás: Pázmán Antal.

Máté úr tapsol. Éljen!

Az antikvárius felnéz. Ismeri ön Pázmán Antalt?

Futólag. Fasiszta újságíró volt. Csiba diktátor vezércikkírója. Úgy emlékszem, az ostrom alatt a pincében együtt voltunk. Az éhséget nehezen bírta, és oly szánalmasan viselkedett, mint a többi intellektualista –

Ön azt hiszi, hogy ez az ember a kormányzatot propagálja –

A cikk eléggé igyekszik. Nézetem szerint túloz –

Többször járt itt. Sajnos üzleti összeköttetésben állok vele. Könyveket hoz. Tudom, hogy lopja valahonnan. Az ostrom óta állandóan. Akkor igen sok könyvet hozott, kéziratokat is. Az egyiket Herstalnak adtam el, háromkötetes emlékirat. Minden héten hoz tíz-húsz kötetet. Azt mondják, mást is lop. Régiségkereskedőkhöz is jár, ékszereket, drága üvegeket ad el. De nem ez a fontos. Nem értem. Általában olyan dolgokat szokott mondani, hogy kénytelen vagyok őt –

Mit mond?

Ismételhetetlen. Attól félnék, hogy azonnal letartóztatnának és internálnának, sőt –

Kormánykritika?

Mint ahogy ez az utóbbi időben szokásos –

Úgy, szól Máté úr, és feláll. Az írott szó és a tényleges élet között levő ellentét. A probléma oly régi, mint maga az írás –

Az antikvárius fejét rázza. Nem. Mert ahogy ő a rendszert és a kormányzatot és a hatóságokat mocskolja és gyalázza, az sem igazi. Akkor is hazudik. Gyakran azt kell hinnem, ügynök, be akar húzni –

Elzüllött –

Nem –

Nyegle svihák –

Nem –

Áruló –

Nem –

Vagy csak életét félti –

Nem –

Máté úr felkiált. Kifogytam –

Az antikvárius bólint. Egyik szavajárása: már régen kidobtak volna, de szükségük van rám, mert így senki sem tud hazudni –

Mire ön?

Azt válaszolom: Engem, uram, hiába provokál, én a kormány feltétlen híve vagyok –

Tüneményes –

Ha arcát ilyenkor látná, félne. Én láttam nyilas és SS-arcokat. Ijesztők voltak, de lárvák. Mindegyikben volt valami monoton, szomorú bárgyúság –

Nem menne el ön politikai karakterológusnak?

Már többen ajánlották. Tudja (nyakára mutat), veszélyes. Én sokat féltem, amíg megtanultam, hogy nem érdemes. De ha ez a. Pázmán belép, reszketek –

Van oka?

Nincs. De ez semmit se jelent. Sőt. Rosszabb. Ő csak olyan embert hajlandó megtűrni, aki fél –

Terrorista –

Nem. Gyáva és hunyász és stréber és áruló. De nem ez a lényeg. Ha ön ezt a cikket elolvassa, és aztán beszél vele –

Azt mondam neki, hogy hazudik, de az igazság érdekében –

Ezen ő már régen túl van. Ez az arc nem lárva. Mindig riadókészültségben van. Nem a szavakat mérlegeli, hanem az intenciót. Úgy viselkedik, mint a vizsgálóbíró. Mindig támad és vallat. A cikk, amit az imént olvastam, bűzölgő hazudozás, de nem is akar más lenni, mint ahogy a kurva dicsekszik azzal, hogy ő kurva. Ez van benne. Csak nem tudom, milyen, ő se tudja, senki se –

Máté úr odalép a pult mellé. Ön Pázmántól nem ok nélkül fél –

Az antikvárius bólint.

Ha ő tudná azt, amit ön tud róla –

Tudja. Nem lehet az igazat megmondani, de hazudni se lehet. A nyelvnek különös falsot kell adni, érti, nehogy meg lehessen állapítani, mi az igaz és mi a hazug. Össze kell keverni, mint a szart és a málnalekvárt, hogy a másik bármit mond, úgy értelmezhessem, ahogy akarom –

Máté úr vállat von. Hagyja abba. Még azt fogom hinni, hogy ön is provokál –

Szünet. Egyébként Pázmán cikkeit figyelemmel fogom kísérni –

Az antikvárius int. Valamelyiket olvassa el Hermina néninek. Véleményére igazán kíváncsi vagyok –

Mikor Vidal reggel a könyvtárba lép, Herstal a polcok között bőszülten csapkod. Ínyét felhúzza.

Vidal azt kérdi: Valami bajt csináltam?

A pedáns rend, kiált Herstal, a könyvtáros első erénye –

Nem emlékszem rá, hogy e törvény ellen vétettem –

A szótárak köteteit felcserélte. Balról fekszik a második. Asztalomhoz, kérem, ne nyúljon –

Ebben tévedés lehet. Meg se közelítettem. Nem tapasztaltam, hogy indiszkrét vagyok –

Nem titkaim miatt, amelyek nincsenek. Nem szívelem azt, akinek titka van. Aki magában e titkokat féltve őrzi. Titkok. Mint a grófnő. Már Flóra is kezdi. Titkai vannak. (Öklét rázza.) Hol van a másik iránti köteles nyíltság? Az egoisztikus erők kivetítése. A szeretetprincípium –

Kezét hátracsapja. Járkál.

Titokban szenvelegnek, és grimaszokat vágnak, és ha az ember titkaikra nem kíváncsi, apprehendálnak. Az örökös apprehenzió –

Megáll, és Vidalra mered. Remélem, ennek nincsenek titkai. Nálunk mindenki tele van titkokkal. Igen miszteriózus ház. (Szeme szikrázik.) Minden sarokban garmadával titkok. A grófnő csupa titok, Flóra is titokzatos, Raimund is, még az öreg grófnő is, a házmester is, még Pataj is, ön is. Lehetetlen rejtőzködőkkel együtt élni. Titkok. Szavainak mindenki rejtett értelmet tulajdonít. A nyelv episztemológiai csődje. A normális família, ez a mikroszocietás, autogén logosból kell hogy éljen. Az intramundális sorsvezetés lehetetlenné válik –

A polcok közé megy, visszajön, asztalára néz, megint járkál. Kiabál.

A szeretetprincípium disszolúciója. Az én álláspontom konzekvensen krisztológiai. Ezt én önnel már közöltem. Aki titkokat rejteget, az magában heterodoxiát táplál. Csupa neuropatha. Rögeszmék. Állandóan csendes őrületben élnek. Monomániájuk ájulatában, lefokozott tudatállapotban, a holdkórosak. Mind. (Felkiált.) Mind. (Megáll, magyaráz.) Nézze meg azt, ami kívül történik. (Az ablakra mutat.) És belül. (járkál.) A szocietás felbomlott, csupa egymástól hermetikusan szeparált, monomániás őrjöngő.

Megáll. Asztalához megy és leül. Kidühöngte magát? Néhány lapot fölvesz, nézi. Megnyugszik.

Ez a Zefirina-ügy. Kész. Köszönöm. Nagyon jó, a maga fregmentáris voltában hatásos. Használható. Ön gyorsan dolgozik –

Nem siettem el, válaszol Vidal. Leül és rágyújt. Inkább az egzaktságra törekedtem –

A földalatti irodalom oikumenikus téma, szól Herstal. Tökéletesen amítikus, ezért fekszik nekem. Bele tudja magát élni?

Azt hiszem, feleli Vidal.

Most min dolgozik?

Skopast fordítom –

Nehéz?

Csupán nyelvileg –

Ha Skopast lefordította, kérem, vegye sorra azt az ostrom után beszerzett anonim háromkötetes emlékiratot –

Igen –

Herstal asztalára mered. Ah, igen, szól, ha az atmoszféra ismét kitisztulna. Ön nem is képes elképzelni, milyen béke volt itt (a könyvekre mutat), korán reggel bejöttem, télen még szürkületkor. Jól befűtve. Tízig dolgoztam. Akkor a posta érkezett. Levelek, pamfletek, katalógusok, jegyzékek antikváriusoktól, a föld minden tájáról, folyóiratok, a Times irodalmi melléklete, a Livres du mois, a Wöchentliches Verzeichnis, a Publishers weekly. Micsoda pneumatikus enthuziazmussal bontottam fel a Hinrichs félévi kötetét. Ilyenkor napokig nem ettem és nem aludtam volna. Nagy szemle a fél év alatt megjelent új művek fölött. Legtöbbjének címét már ismertem, de még egyszer átnéztem, hogy magamat kontrolláljam. Csak a család irritált. Fiamat nem ismeri. Raimund –

Herstal feláll, lassan és nagy lépésekkel járkál. Raimund is monopata. Őrületben él, a handabanda őrületében. Abimális züllöttségével, amelynek nyomait én már tizennégy éves korában láttam. A korszak mérgei inficiálták. Nem sikerült megmentenem. (Megáll.) A grófnő elkényeztette. Csaknem ellenségemmé nevelte. Raimund gyűlölt engem. Flórát is megkísérelte ellenem fordítani. Ábsalom doktor segítségére volt. Tudom. (Járkál.) Bosszút állni azért, mert boldogtalan. Soha benne a szeretetprincípium nem is derengett. Itt vagyok közöttük világosságommal, és nem tudják befogadni. Flóra bizalmatlan. Különös defenzívában él, csupa fóbia. Egyszer megijesztették. Mivel? Csupa titok. Titok. Egymás felé zárt egzisztenciák. Raimund már hat éve nincs itthon. Másfél éve nem is látogat meg. Flóra valami nárcisztikus mítoszt őriz, saját tükrébe mered, hipnotizálja magát, önmaga látványától transzban –

A levegőbe mered. Apám, mondja, csaknem monologikusan, igen, apám az extrovertált mondén ember példája. Nem volt ellenszenves, bár én sohasem jöttem ki vele. A világi siker. Öltözködés, nők, szereplés, nagy beszédek a parlamentben, kihallgatások a királynál, diplomáciai utazások. Tökéletes megjelenés, szókészség. Mindannak, ami én vagyok, egzakt kvadrátja. Ő belőlem soha egy hangot se értett. Szégyellt. A legsúlyosabb tartalmú könyv, amit életében olvasott, a Monte Christo volt. A Három testőr-ig már nem jutott el. Operettfigura, de jóhiszemű. Komédiás. Velem nem tudott mit kezdeni. Én a szeretetprincípiumot gyermekkoromban nem éltem át. Magamnak kellett alkalmaznom, mikor megnősültem, később pedig családomban. Ami pozitívumot ön itt ebben a házban lát, az az én művem. Az egész rajtam nyugszik. Még a takarítás és a főzés is. Az én sugárzásom nélkül szétesne. A szeretet a hatalom. Az eredmény igen szerény, láthatja. Mégis. Okkult erők hatalmában élnek, és nem vagyok képes őket a világosságra hívni –

Szünet.

Nem, a másik embert nem szabad ellazsálni. A legértelmetlenebbnek látszó hangulatait is komolyan kell venni (egyre hangosabban), nincs olyan momentán és tűnő szeszély, amiben az ős kondicionális emberi szakralitás ne nyilatkozna meg. (Tompán.) Ebben a megértésben nekem sohasem volt részem. Sem odahaza szüleimnél. Sem itt. A grófnő mindig mohón saját élveit kereste, s mikor teljesíthetetlen fantazmáival csődbe jutott, beteg lett. De még akkor is csak önmagával foglalkozott. Hiszen éppen ez a betegség. Sohasem ért rá velem törődni. Soha egyetlen szavamra komolyan nem figyelt. Hogy érthette volna ontológiai architektúrámat, sőt annak fundamentumát, az önfeladás áldozatát –

Herstal a polcok közé megy, körsétáját elvégzi és visszatér.

Különös, hogy szüleimtől annyira elütöttem. A távolság, minél idősebb lettem, annál nagyobb volt. Ellentétek apámmal. Sajátos idegenség anyámmal, akit tulajdonképpen nem is szerettem. De így van feleségemmel is. Ő is idegen, mintha nem is feleségem lenne, mintha. Igen. Valami. Nem furcsa? Fátyol alatt élnek. Mind. Odakint is, a vérengzők és a zsiványok. Mind. Okkult világ. Nehéz innen, e sziderális félhomályból a pneumatika felé kitörni. Nekem okkult élményem egész életemben csak egyszer volt, egészen fiatalon. (Szünet. Megáll.) Amelfiben voltunk nászúton, a legelső este a grófnővel kisebb nézeteltérésünk volt. A szokásos női szubkonszciens roham. Boldogságát féltette. Tőlem féltette? Fiatal férjétől. Néhány könyvet szedtem elő, és oly részleteket olvastam fel, amelyekből kitűnt, hogy obligát komplexusokról van szó. Én az ő spirituális kondícióját mindig kedvezően óhajtottam temperálni. Ő viszont az én igyekezetemet egyáltalán nem méltányolta. Mikor aztán azt kérdeztem, hogy milyen problémára óhajt választ, nem tudott felelni. Maga se tudta, mit akar –

Ön, szól Vidal elképedt hangon, fiatal feleségének nászútján tudományos felolvasást tartott?

Herstal élénken intett. Kérem, ne értsen félre. Merőben populáris dolgok voltak. Pszichológiai kézikönyvek. Adelhaide grófkisasszony képzettsége, sajnos, nem állott olyan színvonalon, hogy vele igényesebb szcientifikus műveltet meg lehetett volna ismertetni. Sőt, és ez még sajnálatosabb, a grófnő azóta is elmulasztotta azokat az előismereteket megszerezni, amelyek őt igen vulgáris vonalon tartott tudományos mű megértéséhez segítették volna –

Talán, mondta Vidal egyre kedvetlenebbül, a grófnő nem is érezte szükségét annak, hogy –

Herstal felkiált. Úgy van. Ő ennek sohasem érezte szükségét –

És talán feladatának sem érezte –

Úgy van, kiált Herstal még hevesebben, és karját kitárja, a helyzetet igen helyesen látja. Ő nem tartotta feladatának, hogy a spirituális lét elemi tényeit önmagában tisztázza –

Uram, szól erre Vidal csaknem indulattal, a szép fiatal nőnek, aki szeret, és férjhez megy, a spirituális létről más érzülete van, és ki tudja, ez az érzület a szcientifizmusnál mélyebb és –

Ha nem ismerném önt közelről, mondja Herstal, e kitételét zokon venném –

Szemét Vidalra mereszti. Aztán int.

Szofiatikailag az én eljárásom korrekt volt. Minden alkalmat felhasználni arra, hogy az emberben a lét alapvető kérdései tisztázódjanak –

Szünet.

A kommunikációt nem szakítottam meg, és a szofiatika néhány pontjának fejtegetésébe fogok. Főként a szeretetprincípiumról beszélek, amely már akkor vezérlő tézisem volt. Egészen jól emlékszem rá. Minden szóra. A dolog improvizált volt, de igen helyénvaló. Gondolja csak el. Fiatal, tizenkilenc éves nő. Én húszéves voltam. Ő erre sírva fakadt. Én az ablakhoz megyek, és a tengerre nézek. Várok. Csend. A zokogás egyre halkul. A szomszéd szobából egyszerre csak szűrt hangokat hallok. Férfi és nő dialógusa. Semmi sem volt érthető. De akkor az az okkult érzetem támadt, hogy a dologban valami tévedés van. Különös. Nem? Panszofisztikus szempontból ezen sokat meditáltam. Mondom, az az okkult érzetem támadt, hogy igazi feleségem az a nő, aki a szomszéd szobában levő férfihoz tartozik. Csere történt. Hogyan? Nem tudom. Nyilván sziderális erők rendkívül erős attakjáról volt szó, amely az én még akkor nem erős pneumatikus tudatomon áttört, és néhány pillanatra hatalmába kerített. Önmagamat felráztam, és az offenzívát visszavertem. Tudatom egy perc múlva ismét világos volt. Ez az okkult élmény. Akkor egyszer. Azóta nincs. Nem is álmodom –

Járkál. Megáll.

Azt hiszem, szól, álnév alatt a földalatti irodalomról szóló művemben erről az élményemről beszélni fogok. Érti? Mint idézetet közlöm. Érdekes –

Érdekes, válaszol Vidal halkan –

Tristan látogatásai Jusztinnál tulajdonképpen igen egyszerűek. Bejön, csaknem minden alkalommal ugyanolyan félszegen leül, valamit mondani akar, de a második szónál belezavarodik, tanácstalanul Jusztinra néz és vár, aztán elszomorodik, mert nem azt hallja, amiért jött. Bernát bácsi a karosszékben, a kályhától kicsit távolabb, vak arcával, magában valamit morog, keze néha megmozdul és hajlong.

Mindig a zsoltárokat mondja, szól Jusztin. Ő a zsoltárokat könyv nélkül tudja és énekli –

Jusztin az öreg Bernáttól héberül megtanult, hogy a Bibliát felolvashassa. Jusztin olvassa, Bernát fél ütemmel mindig előbbre és félhangon mondja, mosolyog, hogy Jusztin sohasem éri utol.

Vak arcát fölemeli, és karját kitárja. Nyisd meg az én szemeimet, hogy a te könyvednek csodálatos bölcsességét láthassam –

Az asztal a szoba közepén áll, Máté harsány mulatságára, ó, az asztal a szoba közepén, mint a fűszereseknél. Jusztin azt válaszolja, hogy az ágyat a fal mellé kell tenni, az asztalt a szoba közepére, olyan ez, mint az ima törvénye. A lámpa fölötte lóg. Eszter mellette ül és varr. Tristán inkább az asztal sarka felé húzódik, féloldalt, többnyire tenyerére ül, talán, mert keze fázik.

Broniszláv ismét megjelenik. Fent a hegyen az erdészház ajtaját betörte. Az asszony segítségért kiáltozott, mire lelőtte. A zsákba élelmet dobált és elmenekült. Rendőrség és katonaság napokig kereste, de hiába. Az erdész feleségét tegnap temették, árva kisfia maradt.

(Csaknem megemésztettek engem e földön, de nem hagyom el a te parancsolataidat.)

Azt mondják, szól Eszter, hogy a németek Broniszláv családját kiirtották. Háború után nem akart hazamenni. Katona maradt. De rablásért elfogták, és tízévi kényszermunkára ítélték. Megszökött, és az erdőbe menekült. Többen ismerték, szép, magas, szőke ember, olyan szelíd gyermekarca van –

Az erdész felesége a kilencedik volt, akit megölt.

Ilyen szörnyeteggé csak az lehet, aki eredetileg tiszta szívű, mondja Jusztin.

Tristan fészkelődni kezd, és csodálkozva Eszterre néz.

Én értem Jusztint, mondja Eszter.

Önnek, válaszol Tristan, és Eszterre néz, sokszor olyan hangja van, mint mikor a pehely a levegőben száll, csaknem olyan anyagtalan –

Eszter nevet.

Tiszta szívű? kérdi Tristán, és Jusztinra mered.

Csak a tiszták tudnak így megromlani. Kétségbeesni és őrjöngeni. Akiknek életükről igen magas képzeletük volt és van. Akik a többieknél sokkalta többet követeltek –

Nietzsche is mondja, szól Tristan.

Igen. Hogyan mondja?

A mai társadalomban az egyetlen rokonszenves ember a gonosztevő, mert a bűn a tiltakozás a vigasztalan romlottság ellen –

Talán –

(Ó, szeretem én a te törvényeidet, és napestig csak arról gondolkozom.)

Tudom, hogy ez a boldogtalan Broniszláv élete iránt nagy igényt támasztott. Lehet, túl nagyot. Mértéktelenül nagyot. Az ő igazsága a mienkhez képest túl nagy volt –

Nem szabad túl sokat követelni? szól Tristan ingerülten.

Ön azt hiszi, válaszol Jusztin, hogy én minden kérdésére kielégítő választ tudok adni –

Tristan szenvedélyesen azt mondja: Ön pedig a szavaktól úgy fél, mint a hivatalos nyilatkozat. Csak óvatosan. És ne sokat –

Én azt hiszem, szól Eszter, hogy nem lehet elég sokat követelni –

Még az egész is kevés, kiáltja Tristan.

És hogy fog vele elszámolni? kérdi Jusztin. Hogy fog Broniszláv a kilenc meggyilkolttal elszámolni? Arról, hogy önmagát farkassá tette, és végül vagy éhen vész, vagy öngyilkossá kell lennie, vagy elfogják és –

Ő tette magát farkassá? kérdi Eszter.

Biztos, válaszol Jusztin. Valahol, valamikor egészen kicsinykét hibázott. Érti? Egészen picinykét. Olyat, mintha alig számított volna. Olyan parányi bűnöcskét, amit az ember többnyire éppen csak hogy észrevesz. Aztán az ember ezt a kicsiny bűnöcskét jóvá akarja tenni, de nagyobbal. Most megijed. Még nagyobbat tesz, és ebből még nagyobb a bűn. Már egész szövevény. Egész Bábel. Mert az, akinek nincs elég hite, fejét veszti. Mindig nagyobb bűn. Fellázad. Kétségbeesik, és őrjöngeni kezd. Mi történik itt velem? Teremtő Isten, én ezt nem akarom. Egyszerre csak kint van az erdőben, és olyan, mint a farkas –

Azt hiszi, mindezt azért, mert túl sokat követelt? Mert az ő igazsága túl nagy volt?

(Teljes szívemből téged kereslek, és ne engedd, hogy a te törvényedet elhagyjam.)

Én azt szeretném, szól Eszter, hogy észhez térjen –

Megmenteni?

Megmenteni –

Hogyan?

Aki egyetlen ilyen embert meg tudna menteni, az az egész világot megmentené –

A Ladik házaspár Herstalék városi házában lakott, az asszony a konyhában főzött vagy segített, a férfi fűtött, és estefelé mindennap a temetőbe ment. Ladikné azt mondta, igen, a temetőbe ment, anyját mindennap meglátogatja, nagyon szerette. A temető mellett korcsma volt, az öreg Ladik ide járt, erről mindenki tudott, kivéve az asszonyt. Ez a házasság, szólt Pataj.

Az öreg Pataj a kertben házmester. Villa és kis park. A Herstallatifundiumból ezt hagyták meg. A házmesterlakás külön állt, konyha-szoba, már csaknem a patak mellett, előtte fák, mögötte kis szabad térség. Pataj itt már ilyenkor, március elején salátát ültet, és borsót vet, ahol nem volt árnyék, sárgarépát és petrezselymet. Nem a filléres haszonért. A terményekre a ház se számított. De Pataj májusban a borsót megszedte, és ünnepélyesen bevitte. Saját termés, mondta a grófnő az ebéden a levesre. Herstal alig válaszolt. Ahhoz képest, hogy saját, egész tűrhető –

A nap két-három percre kisüt, aztán elborul. Viharos északnyugati szél. Meghozza a tavaszt? Tegnap András volt itt. Amikor András eszébe jut, az ablakon kibámul. Hol szedte fel azt a nőt? Szép? Az még csak. Sok szép nő van. Az ilyen nőt ritkán ússza meg az ember eszeveszettség nélkül. András hitvány féreg? Mindig is az volt. Azért kár, hogy ilyen nővel akadt össze. Kár? Mindenkiért kár, csak az ilyen nőért nem.

Krisztián benéz.

Jöjjön csak, szól Pataj, már befűtöttem. A külső ajtót csukja be. A szél –

Krisztián bejön és leül. Hallotta? kérdi.

Mit?

Broniszlávot tegnap látták az erdőben –

És?

A favágókhoz ment, kenyeret kért, de amikor nem néztek oda, ebédjüket elemelte és eltűnt –

Senkit se ütött le?

Ezúttal nem –

Pataj dohányt vesz elő, cigarettát kínál. Rágyújtanak.

Sok ember dúvaddá lett ebben az őrjöngésben –

Krisztiánnak valami nem tetszik. Már ön is? kérdi bosszúsan.

Pataj int. Igazán nem, nem vagyok lázadó. Nem vagyok az ellenállás híve. Még az sem –

Szünet.

Tudja, én most hetvennyolc vagyok. Annyi évet leéltem, és sohase tudtam, hová tartozom. Úr? Nem vagyok. Paraszt? Iparos? Munkás? Mi vagyok én? Irigylem, aki valahová tartozik. Van osztálya. Nekem nincs. Igaz, nem valami nagy dicsőség, de mégis. Én mindig kívül álltam. Régebbi életemben talán kalóz voltam, sehol sem otthon lenni –

Ön munkás, szól Krisztián. Az ön munkáját kizsákmányolták és most is –

Pataj erősen Krisztiánra néz. Hagyja el. Én tudom –

Krisztián mereven szembenéz. Mit akar?

Rendben van, szól Pataj. Ön tizenöt éves kora óta dolgozik, inas volt, segédmunkás, most munkavezető, én önt komolyan veszem, és ezt nagyon jól tudja –

És?

Mit és? Komolyan veszem. De azt hiszi, nem látom –

Mit?

Pataj feláll, a kályhát megrakja, és lassan visszajön, közben az ablakon kinéz. Szombaton, szól, ismét bérleszállítás volt –

Krisztián azonnal felel. A kapitalista országokban a munkás álláspontja a béremelés, a szocialista országokban a munkás álláspontja a bérleszállítás –

Értem. De most itt van ön öt gyerekkel és asszonnyal. Én önt komolyan veszem. Ön párttag is. A garast letette. Nem lesz áruló, bent velük összesúg, kint pedig mocskolja őket. Piha. Az ilyet nem bírom –

Szünet.

Igaz?

Szünet.

Pataj az ablakon kinéz. Nehezen élnek –

Krisztián vár. Aztán: Tudna nekem egy százast kölcsönadni?

Pataj az asztalfiókot kihúzza, füzetét előkotorja, a pénzt kiveszi és odaadja.

Marad még pénze? kérdi Krisztián.

Pataj bólint. Elég. Van krumplim, zsírom, szalonnám –

Hetenkint tízet fizetek vissza –

Ne siessen vele –

Szünet.

Gyújtson rá, szól Pataj. Szűzdohány. Én azt hiszem, hogy ön bolond, tisztességes bolond, de bolond. Nem jártatja a száját, olcsó dolog a kormányzatot szidni, ha baj van –

Krisztián hallgat. Nehéz, mondja.

Nehéz. Ne féljen. Nem vagyok beszélős. Magunk között mondom. Én önt komolyan veszem –

Miért mondja, hogy bolond vagyok?

Tisztességes bolond. Érti? Akinek bolondsága becsületes. Nem suttog. Piha. Ezek a suttogók! Nem lázad. Lázadás? Az ember észre sem veszi, egyszerre benn van az erdőben, mint ez a szegény Broniszláv –

Nekem ez kötelességem. Én munkás vagyok –

Pataj bólint. Feláll, az ablakhoz megy és kinéz. Abba az ágyba mégiscsak uborkát fog tenni. Tavaly is jól hozott, közel van a kúthoz, öntözni lehet. Vetőmagja van bőven. A szél még ma is eltart, a földet kiszárítja, holnap nekilát a kertnek –

Hermina néni porhanyótésztát készít. A lisztet a margarinnal összedörzsöli és hátraszól.

Zákányék disszidáltak. A határon három hete, hogy átszöktek, állítólag fejenkint húszezer forint. Ez most a taksa. Tegnap már levél érkezett Bariból, s azóta útban vannak Tel Aviv felé –

Máté a zsámolyon ül és bólint. Helyesli ön Izrael államot? kérdezi.

Hogyne, válaszol Hermina néni. Zákány, mielőtt megszökött, hencegett, hogy Izrael mindazt, ami a kapitalizmusban és a kommunizmusban jó, azt egyesíti –

Mire ön?

Azt kérdeztem tőle, mit gondol, az az állam, amelyiknek két betegsége van, az egészségesebb, mint az, amelyiknek csak egy?

Máté úr jegyez. Mondja csak még egyszer. Írom. Két betegsége. Úgy van. Mint amelyiknek csak egy –

Mit firkál, szól Hermina néni. Olyan jót mondtam?

Lao-ce megirigyelné, válaszol Máté.

Zsidóknak remek hely, folytatja Hermina néni. Azok is két betegségben szenvednek. Azért hiszik, hogy egészségesek. Izrael állam alapja szilárd. A szegények éljenek kommunizmusban, és dolgozzanak. A gazdagok éljenek kapitalizmusban, és élvezzék a szegények munkájának eredményét. Nem?

Máté úr jegyez. Aztán felnéz. Valamit kérdeznék –

Hermina néni előveszi a tejet, a tojást és az élesztőt. Csak kérdezzen –

Én most, szól Máté, a mai lapból cikket olvasok fel. Arra kérném, hogy azt majd nekem magyarázza meg. Én ugyanis nem értem –

Csak olvassa. Nem olvasok újságot. Legalább megtudom, mainapság miket írnak –

Máté úr az újságot előveszi és olvassa.

A művészi felépítésű és nagy sikerű színdarab cselekménye a következő: Munkáscsalád előszobája. Szerény, de ízléses bútorokkal. Idő este fél tíz. A családanya a vacsorát az asztalra teszi. Csengetnek, a fiú jön haza frakkban. Az apa nincs otthon, a gyárban az újítók értekezletén vesz részt. A leány szabadságra ment a Vörös Traktor kolhozba, ahol marokszedésre jelentkezett, és a gépállomáson is dolgozik. A fiú rosszkedvű, nem akar enni. Miért jött haza ilyen korán az üzemi bizottság báljáról? Eleinte csak mogorván felel, aztán, mintegy révületben, így szól: Cipőm sarkában szög van. Az anya csodálkozik. Eredj a konyhába, és verd be. A fiú fejét felkapja. Nem. Miért nem? A fiú felugrik. Ezt nem hagyhatja annyiban. A cipő sarkában szög van. Hanyag munka. A munkást, aki csinálta, felelősségre kell vonni. Hát hiába dolgozunk? Így semmire se jutunk. Az anya megdöbben. Igaz. Most a fiú menyasszonya érkezik. A bálból jön. Mikor meghallja, mi történt, zokogni kezd. Azonnal indulniuk kell. Legalább egyenek valamit. Kacsasült, sonka, vaj, tejszínes rizs, sütemény, igaz, elég szerény vacsora. Éppen most számolta meg, mibe került, nincs egy forint, pedig zsemlyekenyér van, egy üveg bor és feketekávé. Nem. Most nem esznek. Azonnal indulnak a cipészek szakszervezetébe. Ma ott is bál van. Legalább cserélj cipőt, szól az anya. Soha, kiált a fiú, ezt a cipőt a hanyag munkás arcába vágom.

A második felvonás a nyomozást írja le. A cipőgyári munkás tagad, de a fiú és menyasszonya a bűnt reá bizonyítják. Az eset a fegyelmi és a szabotázsbizottság elé kerül. A munkást azonnali hatállyal elbocsátják és letartóztatják.

A harmadik felvonás ismét otthon. Szerény ebéd, rizsleves, borjúsült pirított krumplival és diós torta. Az anya éppen kiszámítja, mibe került. Egy forint és hat fillér, ebben a bor, a sajt, a fekete kávé és a gyümölcs is benne van. A fiú leül és eszik, egyszerre csak csengetnek. Ki az, aki bejön? A cipőgyári munkás. Hogyan? Ilyen bűncselekményt követett el és elbocsátották? A munkás mosolyogva leül, zsebéből a nagy ezüst érdemérmet veszi ki, és a fiúnak nyújtja. Megdöbbenés. Kiderül, hogy szabotázsról szó sem volt. A munkást, aki előkelő párttitkár, a párt bízta meg azzal, hogy a cipők sarkában a szöget ne verje le. A munkások éberségét így akarta ellenőrizni. Eddig senki sem jelentkezett. A fiú volt az első. Éppen ezért a párt ezt a kitüntetést küldi. A fiú felugrik, és a titkárt megöleli. A menyasszony is megérkezik. Az üzemi bizottság elnöke jön. Már mindenről értesült. A fiúnak ezer forint jutalmat hoz, és ötnapi szabadságot engedélyez. A fiú és menyasszonya elhatározzák, hogy azonnal egybekelnek, és nászútra elutaznak az Ezer Partizán kolhozba, ahol idejüket répaszedéssel fogják tölteni.

Aláírás: Pázmán Antal.

Pázmán? kérdi Hermina néni.

Úgy van –

Az a fasiszta újságíró, aki az ostrom alatt a pincében –

Ugyanaz –

Mit nem ért ezen a cikken?

Máté úr így szól: Kérem, magyarázza meg –

Hermina néni a tésztagyúrást abbahagyja és szembefordul: Máté úr, szól, csaknem szomorúan.

Tessék –

Hát hiába tanítom önt?

Máté felsóhajt. Úgy látszik –

Szünet.

Ismét Máté kérdez: Mondja meg nekem, hogy mi ez a cikk? Egy őrült delíriuma –

Nem egészen értem –

Mit nem ért?

A tészta felé fordul, és lapítani kezdi. Mit nem ért? Hol van ilyen munkáscsalád? Ebédlő! Az apa az értekezleten! A lány a kolhozban! Az üzemi bizottság bálja! Frakk! Hol van ilyesmi? Szerény vacsora. Nincs is egy forint. Várjon csak, hogy is mondta? Írja fel: Kacsa harmincöt, sonka, de nincs, tizenkettő, vaj, de nincs, három, tejszín, de nincs, öt, rizs, de nincs, négy, sütemény, de nincs se liszt, se cukor, mondjuk tíz, zsemlyekenyér kettő hatvan, bor, de nincs, tíz, fekete, de nincs, négy, mennyi ez összesen?

Nyolcvanöt forint hatvan fillér –

Tényleg szerény. Egy munkás heti fizetése –

Szünet.

A tésztát kisodorja. Bál, mondja. A cipészeknél is bál. Csupa bál. Egész éjjel táncolnak, és reggel tervüket túlteljesítik. Hol van ilyen?

Máté úr halkan azt mondja: Ennyit én is tudok –

Ez a Pázmán futóbolond. Érti? Tíz év előtt is a csillagokat az égről lehazudta. Ma is azt teszi. Ez a Pázmán azt hiszi, hogy az igazságot le lehet tagadni, bolond –

Ön azt hiszi, hogy az egész. ilyen egyszerű?

Még sokkal egyszerűbb. Ön biztosan feltételezte, hogy zsivány vagy csaló vagy áruló –

No és?

Őrült –

Mi ez az őrület?

Kierkegaard már száz évvel ezelőtt megírta, hogy nincs irtózatosabb, mint amikor az ellenzék uralomra kerül. Ugyanazt csinálja, amit a kormány, csak rosszul. Száz év. A fene egye meg ezt a történettudományt, amely megtanított bennünket száz évekkel csak úgy dobálózni. Sürgősen szükség van olyan tudományra, amely megtanít bennünket az öt percekkel takarékoskodni –

Máté úr jegyez. Várjon. Hogyan mondta? Csak úgy dobálózni. Öt perc. Takarékoskodni –

Hermina néni a lekvárt előveszi. Ne írja, Máté úr, ezt minden rendes nő tudja –

Ön szerint Pázmán őrült –

Közveszélyes. Az a monomániája, hogyha az igazat letagadja, akkor az nincs többé. A barom. Ez a modern őrület. Minden erejével tagadja. Kolosszális erőfeszítéseket tesz, hogy eltüntesse. Hazudozik. Terrorizál. Háborút üzen. Hülye paprikajancsi –

A lekvárt a tésztára keni, és a rácsokat ráfekteti.

Ezért nem lehet velük megegyezni. Zsiványokkal ki lehet jönni, azok tudnak számolni, tudják, mi az érdekük, van logikájuk. Az őrültnek logikája nincs. Maga se tudja., hogy a következő pillanatban mit fog gondolni és csinálni, Ön azt mondja, hogy hazudik?

Talán –

Ördögöt. Félrebeszél –

Folytassa csak –

Mit akar? Régebben azt mondták, milliók egyért. Aztán az egy a milliókért. Vagy milliók a milliókért. Tudja, mi ez? Megmondom: milliók a semmiért –

Máté úr sebesen jegyez.

Ezért az őrületes semmiért –

Hermina néni a tésztát tojással megkeni, és a sütőbe teszi.

Érti? Ezért van az egész. Mindenki tudja. Menjen ki az utcára, és a legelső embert állítsa meg, és bizalmasan kérdezze meg, na, öregem, mi van? Ő majd megmondja. Tíz perc alatt? Öt perc? Egy perc! Nem. Ő majd vérmérsékletéhez képest átkozódik, kínjában röhög, kezét ökölbe szorítja és köp. Vagyis, kérem, ő a közvéleménynek egzakt módon kifejezést ad –

A Skopas-féle kézirat tartalma egyszerű. Skopas (keresztnév hiányzik) szobrász feljegyzései, Thera (Santorin), 1809. Ötvenhét lap, kis kvart. Szöveg csak a lap bal felén. Zöld papírfedélben. Rongypapír, bordás, víznyomás, benne fekvő oroszlán és fölötte a Nap. Mindvégig világosan olvasható. Nem sérült. Újgörög attikai nyelvjárás.

(Íráskarakterológiája: a szerző vagy Kos, vagy Oroszlán aszcendens, hatalmas Nappal. Az életerők uralma mindenekfölött. A vonások szenvedélyesek, sokszor elhamarkodja, nagyvonalú, könnyelmű, generózus, egyenetlen, ki is hagy. Szangvinikus. Vakmerő. Erotika. Szépségösztön. Misztériumrajongás.)

Skopas Parikiában (Paros szigetén) született (1780?). A therai apát meghívására 1809 elején Therába érkezik, hogy ott rendelésre néhány szobrot készítsen. A munka körülbelül másfél évig fog tartani. A márványt a művész a parosi bányákban maga választja ki. Szenvedéllyel dolgozik, néha sétára indul, a tájat rajzolja, és a városban modellt keres, fiatal nőket, jellegzetes férfiarcokat, öregasszonyokat, grafikusan hálás témát. Kevés emberrel érintkezik. Közeli barátságot csak a kikötőben az öreg kalózzal és a kolostor félkegyelmű kántorénekesével köt. Az utóbbiról számos portrét készít, és különösen fejét (a notre-dame-i genre figurák mintájára) egyik domborművén meg is faragja. A relief Krisztust ábrázolja, amint a kövön ül és tanít. Lábánál öregasszony, fiatal leány, gyermek, több pásztor, halász ül, és a Mestert hallgatja. Kicsit oldalt, félősen, mintha őt nem illetné, közeledik a félkegyelmű, arcán kínos és eszelős mosollyal. Az úr közelebb inti, és azt mondja: Boldogok a szellemben koldúsok, mert az övék a mennyeknek országa –

Az apát elöregedett, rigolyás ember. Skopasnak ügyelnie kell, hogy vele fölöslegesen ne súrlódjék. Az apát azonban a szobrokkal fölöttébb meg van elégedve, és az összeütközést maga is kerüli. Tavasszal a kikötőben valami kalandorral ismerkedik meg. Régebben olyan kalózféle lehetett. Ugyanakkor Anaphéból az apát rokonai néhány hétre üzleti ügyben és látogatóba átjöttek. A férfi nagy testű és még nagyobb hangú borkereskedő. Vitorlásai a Kykladok szigetvilágából a bort főképpen Alexandriába szállították. Az asszony annál hallgatagabb. Arca megnyúlt és szenvedő. A leány, Edessza szépsége Skopast azonnal mámorossá tette. Aphrodité szobrát akarta megmintázni róla, de az apa nem engedte, hogy leányából pogány bálványt csináljanak. Az apát is ellene volt, s így a dolog abbamaradt.

A Skopas-féle kézirat terjedelmének háromnegyed része a szobrásznak Edessza iránt való szerelmével foglalkozik. A kéziratot eredetileg album egészítette ki, az albumban szereplő személyekről szóló arcképek és Edesszáról több száz rajz lehetett. Skopas elhatározta, hogy Edesszát feleségül veszi. A kézirat ezen a helyen a következőket mondja:

(Idézet.) Este a kikötőben vagyok, és öreg kalandorommal beszélgetek. Hosszú elbeszélésbe fog, kalóztörténeteket mond el. Végre bevallja, hogy kalóz volt, mondom neki. Mindenki tudja, válaszol, még tisztelnek is érte. Még jobban tisztelnének, ha többet raboltam volna, mert házam lenne, és szolgákat tartanék. A parton ülünk, és szemben a therasiai vulkán ritka gomolyfüstalakzatait nézem. A tavasz vége. A nap minden reggel forróbb. Edessza nemsokára elmegy.

Kalózom arcomat figyeli és nevet. Milyen különös ember ön, mondja. Miért? kérdem. Szerelmes Edesszáva és Edessza önbe, mire vár? Az egész város tudja. Csak nem? kérdem.

Az úton lassan kapaszkodok fölfelé. Meredek és nehéz, de sokszor a partra csak azért megyek le, hogy visszajöhessek. A kövek vad ereje sehol sem közvetlenebb. A durván tákolt falak, jobbra-balra. Fölöttem, majdnem fejem fölött is kő. Kő, kő. A korlát fölött kinézek az észbontóan lapos, kék vízre. Szóval az egész város tudja. Miért is nem mondtam meg neki?

A felső város első házához érkezem. Sokszögletű ház, lapos terasza van. Mindig megnézem. Kietlenül fehér, amint itt a sziklapárkányon a mélység fölött lóg. E helyre húszöles obeliszket emelnék, a tetejére másznék, és a tengert innen nézném. Miért is nem mondtam meg neki?

Edesszával szerelemről mi sohasem beszéltünk. Ön olyan, mint a mesében a Csipkerózsa királykisasszony, mondom neki. Ő reám néz, igen barátságos és mosolyog. Tudom, hogy bármit mondok, visszhang nélkül marad. Nem megy be a mélybe. Nem ereszti be? Olyan, mint a Csipkerózsa királykisasszony. Lehet, hogy egyszer megbántották. Lehet, hogy állandóan bántották. Az is lehet, hogy nem történt semmi, csak úgy egyszer bement a magányos toronyba, és felment a legmagasabb szobába, és ott volt. Aztán az ágyba feküdt, és eleinte még reggelenkint szemét kinyitotta, és fel is kelt. Később már csak aludt. Fenn, a torony legfelsőbb szobájában. A bejáratot a csipkerózsa befutotta, és a toronyra kúszott és benőtte és eltakarta, és bent a toronyban a királykisasszony aludt. A régi torony felé senki se járt. Hangot nem hallott. Ide bújt el és elaludt, és a tornyot a rózsa befutotta. Itt aludt száz évig és háromszáz évig és tízezer évig. Itt aludt, és hiába jött háború és táncmulatság és temetés és koronázás és forradalom és gyilkolás és bál, a hang a királykisasszony tornyába nem jutott, és ő csak aludt. Egyszer jött a királyfi, és a toronyba felmászott, és az ablakon bekúszott, és látta, hogy a bűbájos királykisasszony alszik. Odament, és gitárján játszani kezdett és énekelt, de a királykisasszony másik oldalára fordult, szemét se nyitotta ki, csak azt mondta, menj el, nem akarok tudni semmiről, hagyj el, hagyj tovább aludni. A királyfi azt mondta, hogy ő megszerette és elviszi, és feleségül veszi. Nem akarok tudni szerelemről, szólt a királykisasszony, és aludt tovább.

Nem lehetett felébreszteni? Barátságos. Kedves. Néha szeszélyes. Egyszer haragudott. Általában mosolyog. De. Szent? Nem. Süket. A toronyba van zárva. Ki zárta be? Ő maga ment be oda, ott elaludt, és nem lehet felébreszteni. Ha azt mondanám, Edessza, szeretem, jöjjön hozzám feleségül, mosolyogna és eljönne, és mindent úgy tenne, mintha valóban el is jött volna. A toronyban maradt és aludt tovább, és amit mondtam, nem is hallotta. Mi ébreszti fel, ha még a szerelem se tudja? Az utolsó ítélet?

Másnap az apátság udvarán találkozunk, a kőpadra ülünk, és a mélyben a tündöklő aranykék tengert nézzük. Beszélek. Edessza kedves és mosolyog. Nem lehet felébreszteni? Azt mondom, hogy szeretem. Barátságosan felel. Tudom, hogy meg se érintettem. Edessza, nem kedvel engem? Egy kicsikét? Igen, mondja mosolyogva. Nem is hallja. Megrettenek. Mi ez? kérdem tőle. Alszik? Szemét illedelmesen lesüti és hallgat. Semmi. (Idézet vége.)

Edessza szüleivel néhány nap múlva visszahajózott Anaphéba. Skopast nyár végére szüretre meghívták. Az anaphéi bornál jobb nincs. Skopas megígéri, hogy elmegy. Munkáját folytatja. A befejezésben a következőket írja:

(Idézet.) A vitorlás a sziklák mögött eltűnt. Indulás előtt a parton fél percig magunkra maradtunk, akkor azt kérdezem: Edessza, én bevallottam, hogy szeretem, nem azt várta volna, hogy feleségül kérem? Illedelmesen int, és azt mondja: Nem. Akkor nem szeret engem, mondom. Kicsit gondolkozik. Szórakozott. Nem válaszol.

Most többen odajöttek, a beszélgetésnek vége.

Mindezt azért írtam le, hogy az egészet át tudjam tekinteni. Csak azt vagyok képes látni, amit érzékeimmel tapasztalok. Talán ezért lettem szobrász. Tiszta helyzetet kívánok. Életemben zavart nem tűrök. A dolgok értelmét látni akarom.

Amikor a hajót a tengeren a sziget déli sziklafala eltakarta, azt éreztem, hogy vétkes önzésből csak magamra gondoltam. Csak arra gondoltam, hogy az én életem sikerüljön. A művészet bűne. Feláldoztam Edesszát annak, hogy a magam érintetlenségét megtarthassam. Nem vettem őt magamhoz, mert nem nyújtott elég biztosítékot ahhoz, hogy életem sikeréhez hozzájáruljon.

Kora reggel. A nap a sziget túlsó oldaláról süt, és itt lenn a kikötőben árnyékban vagyunk. De a fény a sziklák felett átcsap, ki a vízre, és eszeveszetten ragyog. Indulok fölfelé. Alattam kő, jobbra-balra kő, fölöttem kő, nincs izgatóbb dráma, mint ez az út itt fel.

Nem. Fent elővettem Edesszáról készült rajzaimat, és sírtam. És akkor tudtam, hogy nem magamat siratom. És nem azt siratom, hogy életemet nem voltam hajlandó az ő felébresztésére szentelni. Megtartottam. A művészetnek? Vagyis magamnak. Nem. Együtt élni valakivel, aki alszik. És aki ezer éve alszik és aki felébreszthetetlen. Itt nem arról van szó, hogy életemet fel kellett volna áldoznom. Ó. Azt hiszed, bolond, hogy mert megtartottad, nyertél? Most vesztettél igazán. És akkor nyertél volna, ha Edesszát elveszed, és a toronyból kihozod. Őrültség.

Az egészet csakis azért írtam le, hogy szemtől szembe lássam. Látom? Igen. Mi történt? A misztériumot megérintettem. Edessza a toronyban alszik, és a tornyot a csipkerózsa befutotta, és nem tudtam őt felébreszteni, és még senki se tudta, és soha nem is fogják felébreszteni. És ez nem azt jelenti, hogy én őt feladtam és magára hagytam. Gyáva. Tehetetlen. Vétket követtem el, hogy szégyent vallottam, és otthagytam őt tornyában, aludni tovább? Ott kellett volna maradni. Először a gitárral ébreszteni. Aztán bottal. Aztán a tornyot felrobbantani. Addig üvölteni és tépni és ütni és őrjöngeni, amíg felébred. Így szokták? Igen. És felébredt a királykisasszony valaha? Az egyetlen megnyugvás a misztérium. A dolgokat megoldatlanul kell hagyni. Hogy az én életem vagy az ő élete sikerül vagy sem, itt már nem számít. Jó lett volna boldognak lenni neki és nekem. De az itt már nem számít. A misztériumban nincs boldogság, nincs önzés, nincs bűn, az élet itt nem sikerül és nem jut csődbe. Itt egyszerre van az egész, egyszerre az alvásban és a felébredésben.

Herstal időnkint néhány ismerősét meghívta, késő délután olyan teafélére, különös tekintettel arra, hogy a társaság heterogén legyen, ugyanabból a fajtából csak egy, lehetőleg kirívó példány. Rendesen Ábsalom is ott volt, aztán Pergelin Alfonz biológus, Pergelin Tódor dédunokája, már egyetemi magántanár. Arra, hogy bizonyos tekintetben feltaláló családból származik, büszke volt, főként a tehetségek átörökölhetősége miatt. Bár, szokta mondani, dédapám úgynevezett találmányai. És intett. A maga korában, szólt Herstal. Még a maga korában is dilettáns. Gyermekkorában, emlékszik, a hátsó lomtárban a chimendex maradványait még látta. Pergelin Alfonz az insectophont találta ki. Igen elmés mechanizmus, amely a baktériumok mozgását hanghullámokká transzformálja, a hullámokat grafikonokban ábrázolja, de bizonyos zenét is nyújt. Ennek talán később orvosi és művészi szempontból is jelentősége lesz. A klinikákon máris kísérleteznek vele. Az akadály főként, hogy az orvosok zenei műveltsége sajnálatosan hézagos. Ő maga, beszéli Pergelin Alfonz, ha a mechanizmust bekapcsolja, és fisz-moll triolákat hall, tüstént tudja, hogy tuberkulózisról van szó. A hibakalkulus igen csekély. A hanghullámok ritkán szólnak egy fél (maximum egy egész) hanggal feljebb vagy lejjebb. Az insectophonnal csaknem azonos insectograph baktériumrajzai tanulságosak, körülbelül középütt állanak az őrültek firkái és a Rorschach-tesztek között. Nem szépek. Nem is érdekesek. Orvosi jelentőségük csekély. De többen azt mondják, hogy Pergelin most a temperamentumméréssel kísérletileg foglalkozik, és máris sikerült oly műszert szerkesztenie, amely (szkeptometer) a kiábrándultságot egytől huszonhárom fokig mérni tudja. Gyakorlati jelentősége ennek sincs, de –

Néha ott van Pázmán Antal, minden alkalommal eljön Hubert doktor, a papi kollégium volt tanára, most főként ügynökölésből él. Hubert, annak ellenére, hogy külseje szerint SS-tábornoknak látszik, a teozófus irányt képviseli. Tárkony úr, a pozitivista kémikus hiába unszolta, hogy Guénon könyveit olvassa el. Másként fog látni, szól Tárkony kárörömmel, aztán Kelemen úrhoz fordul.

Kelemen úr a klasszika-filológia magántanára volt, de elbocsátották, és most fodrász.

Tárkony azt kérdezi: Kelemen doktor, van önnek karmája?

Kelemen csodálkozik.

Kérem, sürgősen gondoskódjék róla. Ma már komoly ember karma nélkül nem is számít –

Aztán hangosan nevet, és Hubert doktorra néz.

Amit az evolucionista mond, szólt Hubert, máris komolytalan –

A teadélutánon a zenét Amadeus úr szolgáltatta, vagy tizenhetedik századot játszott, vagy modern muzsikát, főként Bartókot. Törékeny és jelentéktelen külső, mint egy péksegéd, ijedt mozdulataival, rosszul borotválva, gyűrött ingben és lyukas nyári cipőben.

Herstal fél ötkor a könyvtárból kijön, hogy az előkészületek fölött szemlét tartson. Mikor a szendvicsestálat meglátja, ínyét felhúzza. Megint, szól. Grófnő, az ön fantáziája nem túl nagy. Mindig ez a felvágott, petrezselyem és tojás és mustáros paradicsom. A grófnő Flórára néz, aztán szemét behunyja. Herstal a szendvicseket közelről nézi és szaglássza. Nem friss, mondja. Magam választottam, szól Flóra. Rosszul választotta, kiált Herstal. Felnéz, és szeme elborul.

Most Ladikné csoszog be a tepertős pogácsával. Herstal felkiált. Csak tegye le, Ladikné, tegye le és menjen. Miért eresztik be ezt a mosdatlan némbert? Szellőztessenek ki. Nem bírom a szagát. Flóra az ablakhoz lép és kinyitja.

Herstal járkál. A számlák megvannak? (Nézi.) Túlköltekezés. (Élesen.) Vegyék tudomásul, hogy szerényebben kell élnünk. (Kiabál.) Nem tudok huszonnégy forintot szendvicsekre kiadni. (Asztalra csap.) Magam menjek bevásárolni? (Fuldoklik.) Vegyék tudomásul, hogy elszegényedtünk. A tékozlás megszűnt (karját kitárja). Megint. Megint sikerült felbosszantaniok. Én túl érzékeny ember vagyok, nekem ezek a konfliktusok idegeimet széttépik. (Járkál.) Mindig. (Kimegy, és az ajtót bevágja.) Ó, ön az, Hubert doktor?

Hubert kabátját leteszi. Hogy van? kérdi az altábornagytól.

Csaknem pathológ szenzibilitás –

Huber bejön és leül. Igen, szól, ön Kentaur születés, Jupiterje most a Vízöntőben, kedvezőtlen. Biztosan depressziók –

Belső szárazság –

Pergelin és Tárkony érkeznek. Aztán Ábsalom és Pázmán. Vidal is belép és bemutatkozik. Aztán Kelemen.

Hallom, hogy Pergelin úr újabb találmányát fogja ismertetni –

Megkértük rá –

Végül megérkezik Amadeus.

Zenét ír? kérdi Vidal.

Amadeus jelzi, hogy igen. Nagyobbára igen szerény igények számára –

Nem értem –

Kicsit távolabb, a sarokban levő két székre ülnek.

Én, mondja Amadeus, muzsikus nem becsvágyból lettem. Én tudom és mindig is tudtam, hogy tehetségem nincs. De –

Azt mondják, igen muzikális –

Igaz, de az én muzikalitásom nem produktív. Önről én már sokat hallottam. Ön éppen olyan, amilyennek gondoltam. Hirtelen megáll, erősen Vidalra néz, és azt kérdezi: Mondja, Vidal úr, hisz ön a szeplőtelen fogantatásban?

Az egyszerű kérdésre Vidal egyszerűen felel. Hiszek, mondja.

Amadeus felugrik, de rögtön újra leül, többször int, nevet, és Vidal kezét szorongatja. Én is hiszek, szól.

Kis szünet.

Tudja, mondja Amadeus, mainapság ilyesmi, hogy szeplőtelen fogantatás, nem történik. Miért nem történik? Az idők kietlensége miatt. De én ezt a kietlenséget nem tetőzöm még azzal, hogy azt, ami akkor történt, nem hiszem el –

Úgy, szól Vidal. Ön Istenhez ilyen közel van?

Amadeus megrezzen és tiltakozik. Nem, mondja halkan. Kérem, az ő nevét az én jelenlétemben ne mondja ki. Én erre méltatlan vagyok. Tudja, én nem vagyok épeszű. Én az ő nevét kompromittálom –

Vidal szigorúan felnéz. Isten nevét nem lehet kompromittálni –

Gondolja?

A szobában hahotáznak. Hubert doktort felszólították, hogy beszéljen a tenyérjóslásról. De Ábsalom rögtön belevág. Uram, szól bömbölve, ha ön fiatalabb lenne, más technikát ajánlanék. Főként hölgyeknek egészen más testrészéből kellene jósolnia –

Herstal szendvicseket kínál. Flóra a teát behozza.

Tárkony úr Hubertet ismét Guénon műveire figyelmezteti. Kelemen Herstalnak megmagyarázza, hogy klasszika-filológiai tanulmányait és fodrászsegédi foglalkozását nem tudja összeegyeztetni.

Nehéz, mondja az altábornagy.

Egzisztencialistánk ma hiányzik? kérdi Ábsalom.

A teát megitták, aztán a könyvtárba vonultak, hogy Pergelin előadását legújabb kísérleteiről meghallgassák. A bőrszékek készen állottak. A középen kis asztal a dohányneművel.

Öt percig a könyvek között ténferegnek. Pázmán az asztalhoz lép, és a háromkötetes emlékiratra néz.

Ismerem, szól.

Vidal azt kérdezi: Olvasta?

Nem, felel Pázmán, és vigyorog. Az ostrom után az utcán szedtem fel, és az antikváriusnak eladtam –

Úgy –

Akkoriban sokat adtam el neki –

Az utcán szedte fel?

Igen, a hó alól, a romok közül, szemétből, hullák mellől –

Persze. A helyre nem emlékszik? Nem véletlenül a Bormester ház közelében volt?

Lehet –

Most helyét mindenki elfoglalja. Néhányan még rágyújtanak. Pergelin papírjait előszedi, és olvasni kezd:

A felületes szemlélő –

Bocsánat, hogy beleszólok, mondja Hubert doktor, de nem találom helyesnek, ha a kali yuga e mélypontján még mindig szcientifikus játékszerek iránt érdeklődünk –

Először talán hallgassuk meg, szól Tárkony. Aztán majd kifejti, mit ért e furcsa szón, hogy kaliyuga –

Hubert ingerülten válaszolt. Tudvalevőleg négy világkorszak –

Védikus hagyomány? kérdi Tárkony nevetve. Manu is ír róla –

Ó, bocsánat, akkor más –

Talán, szól Herstal.

Igen –

Pergelin a papírlapot fölveszi, és ismét olvasni kezd: A felületes szemlélő –

Mi nem vagyunk felületesek, bömböli Ábsalom, hiszen ez az, ami bennünket –

A felolvasó ezzel a szólammal, felel Herstal. Térjünk a tárgyra, nekünk ne –

De valahogy csak kell kezdeni –

Irodalom. Nem kell irodalom. Elegünk van az irodalomból. Elég képviselője van itt, az altábornagy úr, könyvtárosa, az irodalmárok többségben vannak –

Herstal kezét fölemeli. Tudomásul vesszük, szól.

Pergelin a felolvasást újra megkezdi, és így szól:

A felületes szemlélő –

Ábsalom doktornak, szól Kelemen, abban igaza van, hogy ez részint súlytalan közhely, de ebben a körben nem is helytálló –

Az előadó csupán intonál, mondja Amadeus.

Rosszul intonál, kiált Ábsalom.

Kérem, mondja Herstal, az előadás célja nem az, hogy bennünket stílusával elkápráztasson –

Szcientifizmus, szól Hubert doktor, és kimondhatatlan fölénnyel legyint.

Hubert doktor, válaszol Tárkony, legközelebb a modern tudomány iránt való személyes ellenszenvét fogja kifejteni –

Hubert doktornak, szólt Herstal, sok tekintetben méltánylandó –

Megint irodalom, kiált Ábsalom.

A füstfelleg a szobában egyre sűrűbb. Flóra barackpálinkát hoz be, az asztalra teszi és kimegy.

A kritikát és a vitát az előadás végén tartjuk. Felkérem az előadót –

Pergelin a papírlapot fölemeli és olvas:

A felületes szemlélő –

Abban azért, szól Tárkony, az uraknak igazuk van, hogy ez a kezdet –

Közhellyel intonál, mondja Amadeus.

Megengedhető, mondja Vidal.

Én is úgy tartom, válaszol Herstal.

Obstruálok, üvölti Ábsalom.

De hát hagyják szóhoz jutni –

Pergelin a kéziratot letette, most ismét fölveszi, és olvasni kezd:

A felületes szemlélő –

Hagyja már azt a felületes szemlélőt, kiált Ábsalom teljes erővel.

De ha így kezdődik, szól Amadeus.

Mégsem tudom elhinni, mondja a grófnő.

Vidal a csészét leteszi, és a baracklekváros kenyeret lenyeli. Pedig, mondja.

A grófnő Flórára néz. Én, mondja Flóra, csak a kertben tudom magam jól érezni. Alig várom. Még egy hónap –

Az idén lassan tavaszodik –

Kertünket a kis házzal meghagyták, folytatja a grófnő. Kétholdas kis parkkal. Télen nem lakjuk, nem tudjuk fűteni –

Az öreg grófnő hirtelen felkiált. Adél, levelet kapsz és ajándékot, igen messziről, a pikk király közeli hozzátartozó –

Merően a grófnőre néz. Talán Amerikából –

Senkink sincs Amerikában –

Áprilistól októberig kint is lakik? kérdi Vidal Flórától.

Ameddig nem veszik el ezt is. Minden évben újból ki kell küzdeni. Kint nagyon szép. A nyugalom –

Még nem jártam arra –

A grófnő azt mondja: Sétáljon ki egyszer, félóra –

(A pikk király. Mit akar ez mindig itt a kőr dáma mellett?)

A kerttel foglalkozik?

Nem, válaszol Flóra. Az öreg Pataj gondozza. De a patak felé az erdő egészen vad, szándékosan úgy hagyom –

Mégis –

Tulajdonképpen semmit sem csinálok, csak ülök és sétálok, olyan félálomban vagyok, és ez jó –

Jó, mondja a grófnő, és homlokát elsimítja –

Flóra aggódva kérdi: Fáj?

Mindig reggeli után kezdődik –

(A treff lovas. Posta. Káró kilenc, nem jó hír.)

Mégsem tudom elhinni, szól a grófnő. Férjem? Ő, azt hiszem, egymagában áll. Ilyen nincs több. A könyv és a kézirat és az ő légköre ott a könyvtárban, az állott papír szaga, még az ablakot sem nyitja ki. Én ott nem tudok nem félni. Ön azt mondja, nem fél –

Nem –

Még jól is érzi magát, szól elképedve, és Flórára néz.

Vidal a reggelit befejezte. Szabad rágyújtanom?

Tessék –

Ilyen esetben a szabad elhatározás és a kényszer annyira összekeveredik –

(Puff. A káró ász. Ezt nem vártam.)

Az én életem és lényem, szól Vidal, ahogy most látom, a közepén kettéválik. A háború vége és az ostrom és minden földi tulajdonom pusztulása éppen a dantei korban –

A grófnő felkiált. Ön mindenét elvesztette –

Lakás, bútor, könyvek, ruha, közepesen polgári életmenet –

Sokan, mondja Flóra.

Igen, felel Vidal, s a dolog így különösebben nem is érdekes. Életemet én vágtam ketté. Azelőtt, úgy gondolom, előbbi inkarnációmat éltem –

Érdekes, szól a grófnő, és Flórára néz.

Flóra bólint.

(Pikk hetes. Még ez is. Sok baj.)

Azelőtt polgári egzisztencia, mondjuk fokozott szellemi becsvággyal –

Írt?

Tanultam, olvastam, utaztam, hangverseny, színház, tudomány, nagy érzékenységet neveltem és tápláltam, különösen a szépség –

Ez az ön lényén látszik –

(A kőr lovas kellő pillanatban érkezett.)

Vidal Flórára néz, és azt kérdi: Attól tartok, érdektelen dolgokról beszélek –

Flóra int, sőt mosolyog. Nagyon érdekel, szól messziről.

A grófnő tiltakozik. Nem, nem. Csak beszéljen. Én kértem önt –

(Szőke nő? Ki lehet ez a szőke nő? Mellette a káró nyolcas.)

Azt az inkarnációt én a magam részéről lezártam. Amelyikben ma élek –

Igen, amelyikben ma él –

Az cseppet sem polgári és nem esztéta és nem intellektuális –

Hanem?

Vidal Flórára néz, és halkan beszél.

Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az óvóhely pincéjéből hatheti koplalás után az éhségtől és a rémülettől és az utálattól csaknem egészen holtan kibújtam, falat nélkül, magas, lucskos hóban, házam romokban, lényem és múltam rólam letépve és levakarva és lemarva, egyetlen életszikrával még, csak egyetlen kis szikrával – akkor azt hittem, íme, mindazt, ami volt, a föld színéről letörölték. Most pedig megnyílt a lehetőség. Igen. Ki merjem mondani?

Őrült vagyok én is, mint a többi. Van normális őrült, ez még tud beszélni arról, amiről szó van. A valóságból lát, nem sokat, de mégis valamit. Még megszólítható. A másik az őrült a hatványon, a megszólíthatatlan, arról már, amiről szó van, nem tud beszélni. Már nem hall mást, csak saját monomániájának bűvölő sugallatát. Már csak saját őrületét darálja. A feltett kérdést nem is hallja, bármiről van szó, előre gyártott válaszainak patronjait hadarja. A rögeszmét. Én is őrült vagyok, de ebben az egyetlen dologban józan. Ebben az egyetlenegyben, ehhez ragaszkodom. Ezért megmondom.

Ezerkilencszáznegyvenöt februárjában, amikor az emberek a végsőkig való koplalás és halálrémület és iszonyat után a pincéből kibújtak, lényükről egész múltjuk lemarva, egyetlen megmaradt életszikrával, akkor a föld színéről mindazt, ami volt, letörölték, akkor tabula rasa volt, és akkor megnyilt a lehetőség, hogy Isten országa megvalósulhasson.

Az különös volt, hogy erről mindenki tudott. Jól mondom? Azt hiszem, jól. Mindenki, még a szatócs is és az öreg nénike és az altiszt és a kerítőnő és a kapzsi gondnok és a vezérkari ezredes és a sofőr. Ez a mindenki. Meg is voltak hatva. Az atmoszféra ünnepi volt. Akkor én nagyon figyeltem, mert az éhségtől nagyon érzékeny voltam, és a dolog nekem igen fontos volt, én ugyanis azok közé az őrültek közé tartozom, akik egész életükben Isten országának megvalósulását várják, mondom, az én monomániám apokaliptikus természetű, s ezért én ezt olyan szélsőséges és magas őrületnek tartom, amely a józansággal csaknem egyenértékű.

Én nem hiszek abban, hogy az emberi élettel okvetlenül együtt járó és a bűnbeesett életből fakadó őrületet le lehet vetni. Sőt én azt a kijózanodást és kijózanodási törekvést, amit olyan sokan megkísérelnek, nem is tartom helyénvalónak. Nem az úgynevezett felvilágosodásra gondolok. Ez, kérem, éppen nem kijózanodás, hanem a földön szereplő őrületek egyik legsúlyosabbika. Azt hiszem, nem is gyógyítható. A beteg állapota jelenleg már reménytelen. Csak nézzék meg. Egyetlen őrület sem volt képes aránylag oly rövid idő alatt oly sok ember életét összetörni és olyan pusztítást végezni és olyan feneketlen szenvedést idézni és annyi embert kiirtani, mint éppen ez. És még nem vagyunk a végén. Mondom, én a kijózanodásban nem hiszek, a józanságra való törekvést be is tiltanám. Az őrület nekünk természetes állapotunk, mint a betegség vagy a bűn. A megrontott létezés következménye. A legnagyobb szabású őrület abban hinni, hogy értelmem ép lehet, mikor bűnös vagyok és beteg. Minden gondolkozó legelső illendő kötelessége lenne saját őrületének tudatáról számot adni. Aki ezt elmulasztja, ezenfelül azt mondja, hogy józan, annak én erkölcsi tisztességében és fizikai egészségében is azonnal kételkedni kezdek. Őrültek vagyunk? Ezt az őrületet levetni már csak alázatból is tilos.

Én láttam, hogy ezerkilencszáznegyvenöt februárjában az emberek ettől a szakrális őrülettől mind meg voltak szállva. Ezért volt a légkör ünnepi. Még ennél is több, templomi. A még életben levő kicsiny szikrát ez tartotta fenn, és táplálta. Tabula rasa van. A múltat a tábláról letörölték. Semmi sem köt. Szabadon azt tehetjük, amit akarunk. Nem vagyunk következménye már ki sem nyomozható ballépések sűrű bonyodalmának. Egyetlen ponton az egészet, s ez a pont a február, levágták. Mindent újból kell kezdeni. És az egészet. Nagyszerű. Tényleg templomi. Íme, a sanyargatott emberek tömege nem lesz oly eszeveszett, hogy magának botorul újra rombolást építsen. A leghelyesebb és az egyetlen értelmes, ha most életünket a létezés végleges alakjában fogalmazzuk meg. Így is rendezkedünk be. Az emberek arcán a fájdalom még ott volt, de rajta átizzott a megkönnyebbülés. Helyes volt ezt a megromlott életet így tőből lemetszeni? Példátlanul kínos, de helyes. A műtét sikerült, íme, szabadon hozzáfoghatunk. Tiszta helyzet van. Éhezünk és fázunk, és a borzalom emlékei álmunkból felriasztanak, de tiszta helyzet van. Halleluja!

Önök talán azt mondják, hogy nálam nagyobb őrülttel még nem találkoztak. Mert, mondják önök, nézzük csak meg, hogy mi lett belőle. Tudom. De valami mást is tudok. Tudom, hogy aki negyvennégyben meghalt, annak van mentsége. Életét elrontották és oly régtől fogva és annyian, hogy már-már érte alig felelhetett. De, kérem, aki negyvenöt februárja óta halt meg, attól az ítéletben mindenekelőtt azt fogják kérdezni: életedben volt idő, amikor mindent újrakezdhettél volna – ami azelőtt történt, érdektelen, nem is kérdezlek –, de mit csináltál negyvenöt februárja óta? – hová tetted Isten országát? – mit csináltál a tiszta helyzettel?

Emlékszem rá jól. Minden órára és félórára és öt percre. Tiszta helyzet volt. Kezdjük el építeni azt, ami örök és végleges, a történetben még sohasem volt idő oly kedvező, hogy ezt az ember megtehette volna. És akkor az egyik ellopta a másik ezüsttárcáját és harisnyáját, és belenyúlt a zsírosbödönbe, és lekvárjából leharapott, és elment pincéket fosztogatni, és hazudott, és a hajléktalanokat az utcára szórta, és elkezdett gyűjteni és kuporgatni és félteni és falni, és fejét azon törte, a másik zsebét hogyan forgathatja ki és én is, én is, én is. Nem voltam kivétel. Ugyanazt tettem, amit a többiek. Nincs mentségem. Az iszonyatnak nincs vége, sőt. Ennél rettenetesebb fog elkövetkezni, mit magunk idéztünk. Hiába volt tiszta helyzet, bemocskoltuk, és most megint itt vagyunk, és jobban reszketünk, mint valaha.

Csak részben félek attól, ami következni fog, bár előérzetem, hogy van rá okom. De értelmem a fájdalomtól elsötétül, hogy Isten országának megvalósulását megakadályoztam. Mit tegyek? Az ítéletet várom. Tudom, hogy negyvenöt február a történet vége. Az utolsó dátum. Ami azóta történt és történik és történni fog, már időn kívül áll. Az előbbi eseményekhez már nem mérhető. Büntetésünk, hogy ki vagyunk adva a sötétségnek. Semmi sem ér bennünket igazságtalanul, mert mi már nem történetben élünk, aminek jegye a szabad és felelős cselekvés, hanem az ítéletben, és az ítélet jegye az igazság. A történet megszűnt, és ahelyett hogy elkezdtük volna Isten országát építeni, megidéztük az Antikrisztust. Kivétel nincs. Mindenki. Mi most már mindnyájan ítélet alatt állunk és bűnösök vagyunk Isten országa megvalósításának elmulasztásában. Az időtlenség egy nemében vagyunk, amikor a dolgok már törvényen kívüli állapotban vannak, mi pedig a börtönben vagyunk, a Tartarusban, de ide magunk jöttünk, és magunk zártuk be magunkat. Isten országát nem építettük fel, hanem felidéztük Isten haragját, írjuk meg és énekeljük meg a legutolsó zsoltárt, a százötvenegyediket: Uram, Uram, az én bűnömre nincsen mentség –

Vidal a kéziratot az irattáskába teszi, és az antikváriushoz megy. Sok nehézsége igazán nincs. A boltos az esetre jól emlékszik. Persze, a könyvmemória.

Én, uram, még arra a könyvre is emlékszem, amit négyéves koromban egyetlenegyszer láttam, pedig most hatvankettő vagyok. Piros fedelű, oktáv mű, Don Quijote, Doré illusztrációival –

Van valami újabb manuscriptuma?

Ócskaság. Múltkor a pincében találtam, láda, tele szeméttel, pamfletek, főként folytatásos ponyva, de csak füzetek, lapok, a tizenhat kötetes Brockhausból kettő, sereg számla –

Vidal a ládához ül, és böngészni kezd.

Legalább valami jó rémregénye lenne, szól valaki hátul a homályból.

Az antikvárius a magas pult mellett ül és ír, aztán hátraszól.

Nothing. Mint tudja, a thriller angolszász iparcikk, s onnan most nincs import. Sartre-t ismeri? Camus-t?

Egzisztencialisták –

Az ön métier-je úgyis a magas metafizika és az idegborzongató. Itt a kettő együtt van –

Egymástól egzaktul elválasztva kedvelem, szól a hang. A promiszkuitásnak nem vagyok híve. Sartre moslék –

Nagy író, mondja az antikvárius, kezében a tollal, kétségtelen hódolattal.

Izgalmának titka, szól a hang, hogy úgy ír, mintha az egész világ koncentrációs tábor lenne. Mindenki állandóan utolsó pillanatait éli, mielőtt belőle szappant főznek –

És? kérdi az antikvárius. És? Talán nem? Nietzsche álma beteljesült. Veszélyesen élünk. Veszélyesebben már alig lehet –

Csak darálja, szól a hang. A lecke szerint tematikus sorrendben a Geworfenheit következik. Eltaláltam? Elvetélt egzisztenciák vagyunk. Paraszthajszálon lógunk a Nichtsben. Életünk tartalma a megsemmisüléstől végzetesen fenyegetve lenni –

Ön nem volt Auschwitzban, válaszol az antikvárius.

Nyert, szól a hang.

Az antikvárius tollát fölemeli, és a homályban láthatatlanra mered.

Ha átélte volna azokat a hajnalokat. Amikor a barakkból hatvan embert kivezényeltek. Mindig hatvan embert. Mindenki tudta, hogy mit jelent. Új szállítmány érkezik, helyet kell csinálni, s ez úgy történik, hogy a gázkamrát befűtik. Sechzig Mann. A mínusz kétfokos hidegben egész éjszaka dideregtünk, még a tetveket sem űztük el. Takartak. Drága meleg tetvek. Különösen a foghúsom fázott. Fogam már csak három volt. Sechzig Mann. Mondja az SS-szakaszvezető. Fölkelek, és csak arra gondolok, hogy a gőzkazán alá tüzet rakhatok, és foghúsomat megmelegíthetem. Sietni kell, mert a jelentkező sok. A lengyelek. Az ajtó mellett feküsznek, ha a szakaszvezető jön, azonnal felugorjanak. A tűzgyújtáshoz aprófa nincs. Nekünk kell csinálni az udvaron. A szakaszvezető ott áll. A kazán mellett tartózkodni tilos. Nem szabad melegedni. Mikor a hasábokat becipelem, egy pillanatra nekidőlök. Hátamon égéssebek, nem baj, meleg, meleg. Számat kitátom, és a forró gőzt szívom. Arra gondolok, bárcsak nagy transzport érkezne, sok gázra lenne szükség. Miért? Hogy egész nap fűthessek. Kint a cementszínű ég és a téli hajnal. Az emberek szorgalmatosan csoszognak, a szakaszvezetők figyelik. Mindegyik ki akar tűnni. Érdemeket szerezni, hogy máskor is eljöhessen fűteni. A fát a szakaszvezetőhöz egészen közel hordják, és arcukat odafordítják. Én. Én. Én vagyok a kimagaslóan kitűnő fűtő. A világnevezetességű fűtő és szorgalmas fahordó. Én. Én. Engem mindenki arról ismer, hogy nálam jobban senki sem fűt. Én vagyok a fűtőisten. Méltatlanság történne, ha engem a fűtésből csak egyetlenegyszer is kihagynának. Az SS ásít, és szemét behunyja. A kazánterem már meleg, elálmosodik. Rosszkedvű. Időnkint felüvölt, és valakibe belerúg. Dreckhund, mondja. Ő a Dreckhund-szakaszvezető. Jóindulatú ember, soha rúgásnál tovább nem megy. Mindnyájan rajongunk érte. A Dreckhund az egész táborban a legderekabb ember. Igazán humánus. Ha mindenki olyan lenne, mint ő, boldogan élnénk –

Ah, kiált a hang hátulról, ön jobban ír, mint Sartre, jobban, mint Heidegger –

Gondolja? kérdi az antikvárius.

Meg kell írnia. Cím: Heidegger Auschwitzban. Az egzisztencializmus és a haláltábor. A megsemmisüléstől való rettegés, mint élettartam. Az agónia életformája. Mit jelent a halálvonalon tántorogni. Őrült sikere lesz. Kérem, szenteljen külön fejezetet annak az egzisztenciának, aki, mialatt a többit lepedőben hozzák haza, ő pirospozsgásan a legjobb egészségben két kiló arannyal érkezett meg –

Ismerem, szól az antikváríus. Besúgó volt, és ezért megengedték neki, hogy a hullák szájából az aranyfogakat kiszedje. Persze az arany nagy részét elvették tőle, de neki példátlan diligenciával sikerült mégis két kilogrammnál többet összegyűjtenie –

Bravó! Éljen az egzisztencializmus. Tudja mit? Akkor én már inkább a piffpuffregénynél maradok. Tisztább –

Vidal felnéz.

A szemétládában zsineggel összekötött számlát és jegyzetcsomagot talált. Vékony és hosszú szálú írás, azokkal a bizonyos jellegzetes keskeny és magas "l" betűkkel. Ez az. A kézirat írásával egybeveti. Csakugyan.

Ez a csomag, kérdi, hogyan került ide?

Az antikvárius odapillant. Elődöm firkája. Ez a bolt az övé volt, huszonnyolc évvel ezelőtt meghalt, Bormester Virgilnek hívták –

Úgy –

Igen –

Az idegen a hátsó homályból kibújik és odalép.

Bormester Virgil?

A köteget megnézi. Bólint. Egyezik, mondja, és újra bólint. Nagyapám írása –

Vidal könyvtáros vagyok –

Bormester Máté –

Különös –

Idejárok metafizikáért és thrillerekért –

Legjobb vevőm, szól az antikvárius.

Tíz szóból az egész kiderül. Herstal az antikváriustól három-négy évvel ezelőtt nagyobb terjedelmű kéziratos művet vett. Sajnos, címlap nélkül, a szerző ismeretlen. Most kitűnt, hogy a memoárt Bormester Virgil volt antikvárius írta. Véletlenül ott volt a szerző unokája, aki az írást agnoszkálta, Bormester Máté úr –

Véletlenről szó sincs, szól Máté úr, csaknem mindennap benézek –

Mostanában, mondja az antikvárius, elég sok kisebb-nagyobb magánkönyvtár oszlik fel. Ezek között sok az értékes anyag –

Az egész vonalon végeladás-hangulat –

A harmadik világháború küszöbén –

Vidal fejét rázza. Ön még világháborúkban gondolkozik? Elavultnak tartom. Én már teljesen az apokaliptikus időszámításra tértem át –

Máté úr int. Lehet, hogy önnek igaza van –

Ez itt, szól Vidal, nagyapjának önéletrajza. Ismeri?

Máté úr tiltakozik. Nem, és nem is óhajtom megismerni. Látom, széljegyzetekkel. A széljegyzet apám írása. Tulajdonképpen nekem most el kellene olvasnom és apám széljegyzeteihez széljegyzeteket készítenem. Aztán örökül hagyni fiamra, aki tovább folytatná. Az egzisztencialisták számára példátlan csemege –

Máté úr, szól az antikvárius, nekünk, egzisztencialistáknak elvi ellenfelünk, mondanom sem kell, hogy –

Máté úr elfordul. Látni se akarom. Tegye táskájába a számlaköteggel együtt. Az ilyesmi inkább azért készült, hogy eltitkolják, nem pedig, hogy nyilvánosságra hozzák. Az indiszkréciót nem bírom. Intimitások. Piha. A szenvedélyes műfajok barátja vagyok. Az értekezés. A szentencia. A kristály. Vagyis az, ami forrponton van –

Amit más hidegnek tart, szól az antikvárius, Máté úrnak az forró –

A forró az, ami forma, és engem a teremtés forrása érdekel, orfikus vagyok –

Vidal feláll.

A boltból ketten együtt lépnek ki. Máté úr beszél.

Nem szeretem a szemtanúkat. Már az első háború után is az igazán izgalmas frontáttöréseket nem azok beszélték el, akik ténylegesen ott voltak. Az idegekre menő eseményeket csak olyan emberektől hallottam, akik a háborúban vagy nem is vettek részt, vagy valahol segédszolgálatot teljesítettek. Azt hiszem, hogy valami más kell ide. Közvetlen élmény? Egyáltalán nem, ezért az önéletrajz sem tud vonzani, csak ha kitűnő szerzője van, és nem is saját életét írja le. Útleírás? Meg vagyok győződve arról, hogy nem is erről van szó. A helyzet ma pontosan ugyanaz. Számomra a koncentrációs táborokról és az üldözésekről és a kínzásokról és a légitámadásokról és az ostromokról szóló elbeszélések a szemtanúk részéről élvezhetetlenek. Ismerek valakit, aki elképzelhetetlenül sokat szenvedett, és egyenesen abszurdum, hogy még él. Ásítás nélkül két percig se lehet hallgatni. Viszont ismerek mást, éppen most volt alkalma hallani, az egzisztencialista antikváriust, az internálótáborokról faszcináló előadásokat tart, mondanom se kell, hogy biztos helyen rejtőzött, és SS-katonát nem is látott. Az antikvárius itthon bujkált padlásokon és pincékben, rendesen kosztolt, és alig volt nagyobb veszélyben mint ön vagy én. De ha ő az Auschwitzról szóló személyes megemlékezésekből valamit közöl, mint hallhatta, az emberben megfagy a vér, és utána szevenál nélkül éjszaka nem lehet aludni. Az antikvárius tudja, hogy személyes élményre nincs szükség. A történeti események önmagukban szánalmasok. Nem erről van szó. Egyszer valakitől hallottam Varsó ostromát. A hátborzongató élethűség csúcsteljesítménye volt, persze az illető sohasem járt Lengyelországban sem, sőt valószínűleg ütközetben sem vett részt. Élethűség ennél több. Aki tényleg ott volt, semmit sem tud, henceg. Ó. Pláne ha valamelyik elméletével henceg. Nézze, ezek a dolgok, mint Varsó és Auschwitz és Sztálingrád és a többi, ezek nekünk ma már, öt évvel később nem is elég erősek. Túl vagyunk rajtuk, sokkal erősebb légkörben készülünk újabb, hallatlanabb irtózatokra. Ezért, ha valaki csak magát a történetet mondja el, az kevés. Már nem is igaz. Jelentőségét azzal, hogy megtörtént, elvesztette. Az útleírásokkal és dilettáns önéletrajzokkal is ez a baj. Megtörtént. Pont. Ma ezekhez az elmúlt borzalmakhoz valamit a jövő előlegezett borzalmaiból is hozzá kell tenni, különben érdektelen. Ez a fűszer, amely a dolgot izgalmassá teszi, amellett elveszi a valóban megtörtént dolgokban levő buta következetlenséget, szóval az egészet mondjuk homéroszi síkra helyezi át. Másképpen lesz igaz, mélyebben és arcátlanabbul és kizárólagosabban és kihívóbban és kacérabban és igazabban lesz igaz, ez a bosszantóan nem igaz, szóval problematikusan és paradoxul és mágikusan –

A kézirat szerzője, szól Vidal, néhai Bormester Virgil, volt antikvárius –

Herstal szemüvegét felteszi és felnéz.

Bormester Virgil. Nem ismertem, bár ismerhettem volna –

A jelenlegi antikvárius –

Beszélt vele?

Igen –

Néha ő is eljön ide. Egzisztencialista. Egzisztencializmus, az a paradigmatikus spirituális pszeudomorfózis, amely, mint tudja, primer alakjában Kierkegaard-nál is merő belletrisztika, de az epigonoknál a temporális deformált psziché pneumaphobiája –

Herstal megfordul és hadonászik.

Az egzisztencializmus kritériuma: minden hamis egzisztencia jó egzisztencialista. Ahogy a pszichoanalitika: még mielőtt komplexusaitól elméje elborul, csapjon fel freudistának. A kor parapathikus tévelygései. Nézze meg ezeket az urakat, akik a minap itt voltak. Pergelin az ő bornírt szélhámosságaival. A pozitivista? Ohó! És a tradicionalista, aki tulajdonképpen fasiszta. Hallhatta őt. És aztán? Megyek a városba, beülök az eszpresszóba, a pincér volt alezredes. Ah. A gépkocsiba szállok, a sofőr földbirtokos volt. Fényképet csináltatok, a fotográfus segédje volt kúriai bíró. Bemegyek a fodrászhoz, ki szolgál ki? Kelemen úr, a klasszika-filológus magántanár. Ezek szerint a törzstisztek lettek pincérek és a pincérek törzstisztek és a fényképészek kúriai bírók. Nem. A helyzet ennél is rosszabb. Mindenki álarc mögött van. Ez már nem sors, hanem a sziderális erők tökéletes disszolúciója. Gondolkozott ön ezen?

Sokat, felel Vidal.

Herstal feláll. A szobán kezével és lábával kalimpálva végigmegy a polcig, ott megfordul. És? És? kérdezi, aztán mereven Vidalra néz.

Én az összes érvényben levő szilárd határoknak ezt a félelmetes felolvadását igen régen tapasztalom, és ez a rohamos nihilizálódás –

Úgy van, kiált Herstal, nihilizálódás –

Ez az, szól Vidal, amitől jobban reszketek, mint a politikai rendőrségtől –

Lehet is, mondja Herstal, és kínosan vigyorog.

Azt hiszem, a szükségszerűség, amelyről megszoktuk, hogy stabil, folyós állapotba került –

Herstal egyet lép előre, lábát szétveti, és két kezét hátul összefogja. Ön azt hiszi, szól és int.

Folyós állapotba, igen. A szilárd testek fokozatosan cseppfolyósakká válnak, arról, amiről azt hittük, forma, most kitűnik, hogy örvény –

Herstal türelmetlenül felkiált: És?

Privát megoldásom van, szól Vidal. Magánhasználatra –

Mi ez a megoldás?

Minden attól függ, hogy az egyetlen lépés megvan-e –

Herstal járkál, megáll és szembefordul. Nem értem –

Az egyetlen lépés? Zsebteória a szükségszerűség és a szabadság mértékéről –

Érdekel, szól Herstal, és leül.

Negyvennégy késő őszén történik. A németek és a nyilasok terrorjától nyögtem. Hunyászan elrejtőzve, tulajdonképpen oktalanul, kifogástalan és nyilvánosan tisztázott helyzetben éltem, állásom volt, elég jó jövedelmem, elég tele kamrám, katonai szolgálat alól felmentve, de reggelenként az utcán a holttesteket nem bírtam, a rémhíreket sem, az igazoltatásokat sem. És főként nem bírtam azt, hogy ennek így semmi értelme sincs. Feltettem a kérdést: mit akarnak? Azt hiszik ezek, hogy valamit még meg lehet menteni? Az atmoszférában a katasztrófa intenzív delíriuma. Senki sem hisz benne. Miért csinálják mégis? Unja?

Herstal rágyújt és int. E históriai terepviszonyokat ismerem, szól, és a füstöt fújja.

Úgy van, válaszol Vidal. Akkor rájöttem, hogy e boldogtalan csőcseléknek az, hogy ezt meg is lehetne állítani, eszébe sem jut. A háború és a forradalom legveszélyesebb stádiuma, mikor értelmetlenné válik, de a megindított üzem tovább dolgozik. Már nem irányítják. Nem is fűtik. Csak mindössze senkinek sem jut eszébe leállítani. Fut tovább. Inkább gurul. Zuhog. Önmagától. Akkor én azt gondoltam, íme, lejtőn az egész. Hempereg lefelé. Minden intézkedés elkésett. Az egyetlen lépés már nincs meg –

Értem, szól Herstal, és bólint. Szóval ön –

A szükségszerűségben, amelyben élünk, számunkra a fontos, hogy az az egyetlen lépés, amely a szükségszerűségen túl vezet, meglegyen. Oidipos esetében például a hallatlanul lebilincselő, hogy az egyetlen lépés lehetősége minden tettében jelen van. Minden esetben tehetett volna valami mást is, mint amit tett. Más szóval, Oidipos minden pillanatban szabad volt. Csak. Igen. Ez éppen a tragédia. A szükségszerűségből, mondjuk, a predesztinációból, bármely pillanatban kiléphetett volna. Igaz? Macbeth esete pontosan ilyen. Otellóé is. Minden jó tragédiáé. De a történeti sorsé is. Alexandros. Kiléphetett volna? Caesar. Napóleon. Az egyetlen lépés mindig megvolt. A sorsból való kilépés. Hová? Természetesen a szabadságba, mert az egyetlen lépés a szabad lépés. Az, ami nincs kényszer alatt. A történetben is, bármely nép, ha az egyetlen lépése még megvan, bármely pillanatban kiléphet. A leírhatatlan baj az, amikor az egyetlen lépés elvész. Akkoriban Júdás problémáján sokat tűnődtem. Egyetlen lépése meddig volt meg? Az utolsó vacsorán még biztosan megvolt. Még megvolt az a lépése, hogy ó, én átkozott barom, micsoda árulásra készülök! Mikor a vacsoráról elment, akkor is megvolt. Mikor a kertbe ért, akkor is. Még mindig kitalálhatott volna valamit, vagy nem? De amikor odalépett, és az Urat megcsókolta, akkor a lépés elveszett. Lejtőre került. A szükség hatalmából többé nem léphetett ki. Elkezdett gurulni. A szabadság elveszett. Nem tudott többé kilépni. Akkoriban ezt egész sereg történeti tényre alkalmaztam, különösen forradalmakra. És a –

Írja meg, szól Herstal.

Altábornagy úr tudja, hogy az írástól mindig és tudatosan tartózkodtam –

Kis szünet. Herstal kezét az asztalon a könyvekre teszi, és a polcra néz. Vidal beszél tovább, csaknem maga elé.

Tudom. Az írásnak van primordiális állapota. Közvetlen szellemi ihlet. A kinyilatkoztatáson kívül ezzel az ihlettel nem találkoztam. Tudja, hogy milyen? Tiszta. Tisztán szól. Cseng. Énekel. Vagy hogy is mondjam. Hiszen érti. Félreértés kizárva. Amiről szó lehet, csak az, hogy milyen mélységben vagyok képes átvenni. De értem, és értenem kell, és mindenki érti, és minden nyelven egyformán érthető. Nincsen stiláris trükk. Átadni magam, hogy lényem vele énekeljen. Ó, én tudom, hogy az angyalok kara milyen, bár sohasem hallottam. S amilyen írást ezenkívül ismerek, az lehet magasztos, lehet mély, előkelő, okos, intelligens, lenyűgöző, világos, megrázó és egyszerre mind, és mindegyikben van valamilyen különös beteg mámor. Ha csak egy fokkal, de forróbb, éppen ezért hidegebb. Felfokozott, és éppen ezért alulmarad. Túlmegy, és ezért lemarad. Így mondom: beválthatatlan. Minden ilyen írás zsúfoltabb, vagyis minél zsúfoltabb, annál üresebb. Minél színesebb és változatosabb és elragadóbb és átszövöttebb, annál színtelenebb és egyhangúbb és érdektelenebb és unalmasabb. Én az írásnak azt a fajtáját, amely írás közben engem felfokozott enthuziazmusban tart, de mihelyt a tollat letettem, elejt, nem fogadom el. Az írás magas hőfokán én magam és más iránt magasabb tudásban részesülök. Amikor a tollat leteszem, ahhoz képest egyszerre idióta leszek. Az írás magasabb tudásában én olyan egész sereg követelményt támasztok önmagam és más iránt, sőt én önmagamtól és mástól olyan életvezetést követelek, amely teljesíthetetlen. Az írás mértéke nálam rossz. De nemcsak nálam. Nem tudok elég egyszerű lenni. Önnek igaza lehet. El tudom képzelni, hogy írásommal hatást tudnék kelteni. Tudja mit? Én köpök a hatásra –

Vidal kis szünetet tart. Herstal még mindig a polc sarkára néz.

Téves lenne, mondja Vidal, ha azt hinném, hogy szenvedélyes ember vagyok. A dolgot nem vagyok hajlandó irodalmizálni. Annak az őrjöngő hatalomnak neve, amely rajtam korlátlanul uralkodik, nem a szenvedély, hanem a monománia. Vagyis éppen olyan vagyok, mint a többi. Az őrültek nehézkesek és egyoldalúak. Én is az vagyok. Ha egyszer valamire magamat elszántam, az menthetetlenül magával ragad, és többé nincs vissza. Ha író lennék, a műőrületbe zuhannék, és ebben a legnagyobb baj nem az lenne, hogy a mű minden életerőmet felszívná. Hadd szívja. Arra való. Ami ezt illeti, igazán nem vagyok spórolós. A monománia azt jelentené, hogy a műért és a mű érdekében én kénytelen lennék minden egyebet a hajóból kidobálni, sőt én képes lennék elaljasodni, bűnözővé lenni, másokat feláldozni, azt hiszem, talán még parazitává is lenni, megalázkodni és koldulni és hazudni és ölni és mit tudom én. Az írás és a többi művészet szenvedélye is szakrális hatalom, szép élet és nagy mű együtt jár. De ha a mű monománia, az élet infernális őrjöngés, amely az emberek seregét képes eltaposni, hogy teljesüljön. Ilyesmihez nekem nincs kedvem. Ez így, ahogy most van, a legjobb megoldás, egy szót sem írni, legfeljebb kenyérkeresetből, más számára, másnak, más neve alatt –

Nem akceptálom, szól Herstal, és feláll. Ön autogén ideákban igen termékeny, s hogy ön ezeket az ideákat nem közli, azt én szubordinatív ethoszból tekintve mulasztásnak tartom. Az általános pneumatikus ökonómia –

Járkálni kezd, és karját lóbálja.

Ha ön, mondja Vidal.

Herstal a nagy kézikönyvtár-állvány mellett megáll, és hirtelen szembefordul.

Der Einzelne, szól hangosan és váddal. Karjával egyenesen Vidal mellére mutat. Defenzív lírai konfessziók. Áh! (Int.) Nagyon szimpatikus, azt hiszem, e korban optimális megoldás. Kirkegaard és Kassner propagálta. (Járkál.) Mítikus formáció, sőt heroikus, még egyszer mondom, roppantul szimpatikus. (Megáll.) De. Irodalmi? Belletrisztikusnak mondanám. Regényszerű. Valódi történeti aktivitás nélkül. Immanens egoizmusával éppen ezért pszeudospiritoid volt és maradt. Szofiatikailag improduktív, amit saját szemével is láthat. Hol tudott az ideák e magányos lovagja a históriai járványokkal eredményesen szembeszállni, és hogyan tudta hatékonyan az autentikus egzisztenciát érvényesíteni? De még csak meg is védeni? (Legyint.) Sehol és sehogy –

Herstal megint fel-alá járkál, aztán a polcok közé megy, keres, könyvet húz ki, és jön.

Ön a kinyilatkoztatás közvetlen ihletéről beszél. Micsoda hybris! Nem ír, mert nem tud mindjárt evangéliumot írni. Én ezt ripőkségnek tartom. Olyan ember, mint ön, százezrével bujkál mostanában mindenfelé, s tenyészetének a terrorállamok atmoszférája igen kedvez. Az ön pozícióját úgy határoztam meg, hogy mivel a szocietás árulásban van, az idea jogfolytonosságát, ha mással nem, merő opponálással önnek kell fenntartania. Teátrális feladat, sokan még önnek felülnek. Az etikus szubordináció szempontjából ön ezt a kérdést már megvizsgálta?

Hálás lennék, szól Vidal.

Herstal megint járkál, kezében levő könyvvel int, aztán a könyvállványnak támaszkodik. Pneumatikus ökonómiának neveztem az imént, és a szellemi erők olyan elosztására gondolok, amelynek tervszerű voltát, ha egy kort tanulmányoz, könnyen ön is felismeri. Minden spirituális erőnek meg kell nyilatkoznia. Aki ilyennek birtokában van, és nem adja ki, akármilyen ürüggyel, a kommunikációt megszakítja. Ön író. Ön akkor is író, ha egyetlen szót sem ír le. Antropológiai konstellációja –

Tudom, válaszol Vidal. De nem írok, mert –

Herstal felkiált.

Ki állapítja meg?

Vidal hallgat.

Herstal indulatosan lép, és a könyvet az asztalra vágja. Ön! Mondom. Csupa heterodox zűrzavar. Eretnekség. Azt hiszi ön, hogy a kommunikációból való kiválás, a másiknak ez az autogén megtagadása az idea mélyen tisztelt magányos lovagjának magánügye? Nonsens! (Hirtelen leül.) Ön abban a hiszemben él, hogy kötelezettsége csak önmaga iránt van. Egyszer már fel kell vetni a magányos Én-lovag mellett a szerencsétlen Másik kérdését. Der Einzelne und der Andere. Ön nem tudja, hogy a másik önre van szorulva? És főként azt, hogy mivel neutrális nincs, ha nem használ, okvetlenül árt. Ön árt. (Pátosszal.) Önnek nincs joga terméketlennek lenni. (Kiabál.) Érti? (Feláll, két lépést tesz, hirtelen visszafordul.) Saját üdvén kívül mást nem is tud észrevenni. Semmi egyebet nem tesz, mint illuzórikus autohagiografiáját őrzi. Realitásmentes térben egzaltált mértékeket eszel ki, ha a szocietás azokat nem veszi komolyan, sértődötten visszavonul és dohog, és vádakat kohol. Az igazságot mitizálja. Ön, azt hiszem, sokat hazudik. Persze saját felfokozott igazsága érdekében. Sőt önnek, ha így él, csaknem állandóan hazudnia kell, másként nem bírja ki –

Elfordul, megint járkál. Hajlott háta még jobban meghajlik, hosszú lábával nagyokat lép, és fejét rázza.

Diagnózisa pontos, szól Vidal halkan és tagoltan. Ha nem is ilyen világosan, de a helyzetet én is így látom. Kritikáját elfogadom és köszönöm –

Herstal megáll.

De? kérdi.

Nem de, hanem ennek ellenére. Ön nem veszi észre, hogy állandó kínálkozásban vagyok. Tudom, hogy életképző hatalom fölött rendelkezem. Ez az aktív történetképző erő bennem nyílt. Kirakatban van, még csak nincs is üveg alatt, és bárki elvihet belőle annyit, amennyit csak –

Herstal száját széthúzza, de abban a pillanatban homlokát ráncolja és morog.

Még meg is van sértve, mert senkinek sem kell –

Nem egészen, de –

Azt hiszi, az improvizált és excentrikus zsebteóriák más számára komoly pneumatológiai megoldást jelentenek? E nem is szolid, sokszor szélhámos noétikus ötletek. Nem abból kell kiindulni, mi az én ad hoc bravúrom, hanem abból, hogy mi az, amire annak a boldogtalan másiknak szüksége van –

Vidal felnéz.

Éppen ő.

Ő mondja. Herstal Raimund. Éppen ő.

Éppen ő mondja ezt, nyugalmazott altábornagy úr, Herstal Raimund, az histoire souterraine szerzője, könyvtárában, a kriptában, múmiái között, éppen ő –

Vidal az asztalon levő kéziratra mered.

Ő mondja, hogy etikus szubordináció. Ő követeli, hogy az ember magát morálisan alárendelje. Éppen ő. Ilyenek vagyunk? Mind? Őrjöngés. Saját hibámat másban kijavítani, s a hiba minél kínzóbb, annál bőszültebben. Elgennyesedett hazugságokkal élni. Igaza van?

Rágyújt. A kézilámpa ég. Hány óra? Tizenegy múlt? Lefeküdtek. A grófnő, mint mindig, szenved, arca már olyan, mint a tizenharmadik századbeli szenteké. Az öreg hölgy kezéből a kőr dámát kiejtette és elszunnyadt. Flóra alszik a toronyban. Herstal a vacsorán ingerült, alig eszik és csapkod. Az ő álláspontja krisztológiai, ezt ő már többször kifejtette, etikus szubordináció és a szeretetprincípium. Éppen ő. A boldogtalan másik. Tekintettel lenni. Herstal egész életét családjának áldozta fel. Éppen ő. Önnek állandóan hazudnia kell, másképpen nem bírja ki. Éppen ő.

A kézirat fölé hajlik. Kopognak. Vidal hátraszól, tessék.

Pataj.

Zavarom?

Amivel foglalkozom, igen izgalmas, szól Vidal, de cseppet sem sürgős. Azt hiszem, már torkon ragadtam, és nem eresztem el. Úgy látom –

Igen, szól Pataj csendesen.

Üljön le, és gyújtson rá –

Szünet.

Vidal a lámpát elfordítja, és a kéziratot bezárja. Aztán a nyugodt árnyékban szembefordul.

Ön, szól.

Pataj bólint, és a földre néz. Már mondtam –

Elkezdi. Nekem, szól, van egy fiam –

Csend. Nem. Ez rossz. Vár. Hol kezdjem?

A közepén, válaszol Vidal.

Ön sokat tud, válaszol Pataj, nekem önhöz bizalmam van. Ön segíteni tud rajtam. (Elakad, hirtelen.) Hajlandó ön rajtam –

Nem biztos, hogy tudok. Meg fogom kísérelni –

Pataj bólint. Zsebéből lassan két papírlapot vesz ki, a kettőt egymás mellé teszi, és hosszasan nézi. Aztán a jobb kezében levőt ugyanolyan lassan Vidalnak nyújtja, és azt mondja: Nézze meg jól. Ön ért hozzá –

Vidal a lapot átveszi. Fénykép. Elég régi. Fiatal nő, sötét haj, eszelősen villogó szemek, mámoros, túlzottan duzzadt száj.

A dolog, mondja Vidal biztos hangon és tárgyi hűséggel, nem különösebben nehéz. Ez a nő nem akart mást, csak gyönyört, még az is mindegy neki, honnan szerzi. Az is mindegy, hogyan szerzi. Azt hiszem, őrült. Ezek a beszámíthatatlan és elvetemült szemek. Aki ezzel három napnál tovább kibírja –

Én, szól Pataj, csaknem két évig bírtam. Feleségem volt, Abihailnak hívták, több mint ötven évvel ezelőtt meghalt –

A fényképet lassan visszaveszi, kis szünet, aztán a másikat nyújtja.

Vidal a képre néz, fejét természetellenes gyorsasággal felkapja. Mutassa gyorsan az előbbit, szól hadarva.

Pataj a képet nem adja oda. Kérem, szól, beszéljen erről –

Lehetetlen, kiáltja Vidal.

A képet a lámpa fényébe teszi, aztán Patajra mered. Lehetetlen, szól még egyszer.

Varázslat –

Pataj bólint. Tudom –

Ki ez a nő?

Ez a nő fiam szeretője vagy menyasszonya vagy kije. Amint látja, most körülbelül huszonhat-huszonhét éves, szőke. Az előbbihez semmiben sem hasonlít –

Adja ide, kiált Vidal.

Pataj odaadja. Vidal most mindkettőt az asztalra teszi, és hosszasan nézi.

Semmi, mondja. Semmi hasonlóság. Egyetlen közös vonás sincs. Még csak nem is rokon. Ez itt szemita. A másik szlávos. Semmi –

Pataj előrehajlik. Mit szól a szőke nőhöz?

Vidal szembefordul. Bestiális szörnyeteg. Annál bestiálisabb, mert olyan káprázatosan szép –

Szünet.

Valakihez hasonlít, akit mostanában ismertem meg. Várjon egy kicsit. (Tűnődik.) Nem. (Hallgat.) Nem. (Feláll, járkál.) Bormester Mátét ismeri?

Pataj fejét rázza.

Úgy rémlik, mintha nagyon hasonlítana hozzá. Nagyon szép. Mindegy. (Leül.)

Szünet.

Ugyanaz a kéjsóvár szem, az a jéghideg csillogás, az az ájultságot fakasztó érintés, még így fényképen át is. Démoni –

Szünet.

Ugyanaz, aki felesége volt. Abihailnak hívták?

Ezt is Abihailnak hívják. –

Vidal a szoba sötétjébe mered. Úgy, mondja végül halkan.

Szünet.

Mit kíván? kérdi Vidal. Ezt?

Pataj biccent. Ön is azt hiszi, hogy ez a két Abihail azonos?

Vidal hallgat.

Nem tudom, hogyan. Nem értem. Valami. Ez a két nő –

Szünet.

Nagy szerelem volt, mondja Pataj. Olyan nagy szerelem volt, hogy azért én még meg is öltem valakit, és pénzét elraboltam, és az országúton hagytam, összetört koponyájával és véres szakállával. Nem voltam eszemnél. El tudja képzelni? Nézze meg jól, szemét és száját. Ez így? Nem. Úgy kellett volna látnia, ahogy beszélt, az őrület gyönyöre a torkomba szállt. Saját apját öltem meg érte, és elraboltam, és vittem őt diadallal, és azt énekeltem, Abihail, ó Abihail, az én szerelmem még a bűnnél is hatalmasabb –

Szünet.

Ön egészen jól látja. Mindjárt a legelső napokban, mikor a szerelemben kimerültem, piszkált és bántalmazott és kínzott. Ezt tudod? Ez az egész? Olyasmit követelt, amiről nem is hallottam. Hol tanultad? kérdem. Ezt nem tanulni, ezt tudni kell, mondja. A pénzt elszórta. Sok pénzt. Követelőzött. Munkába kényszerített, de mialatt dolgoztam, behívta a hentest és a levélhordót és a rendőrt –

Hallgat.

Egyszerre csak teherben volt. Nem is tudom, kitől. Lehet, hogy egyszerre húsztól. Mint a kutya, minden kan meghágta. Mikor fiát megszülte, meghalt. Több mint ötven éve. És most visszajön, visszajön, és saját fiát rontja meg. Én tudom –

Pataj még jobban előrehajlik, és öklét összeszorítja. Ő nagyon jól tudja, hogy fiával állt össze. Nem tudom, miképpen tudja. De tudja. Ahogy ránéz, látom. Ez kell neki. Már mindent ismer, csak még azt nem, hogyan ronthatja meg saját fiát. A fiú már nem fiatal, mondom, ötven múlt. Világéletében hitvány féreg volt, most összeakadt vele. Mondja, ép elménél vagyok én, hogy ilyesmiket gondolok? Nem zavarodtam meg? Van ebben valami józan? És –

Vidal hallgat. Ön, szól, ezt a kérdést joggal teszi fel. Ilyesmit gondolni nem józan. De –

De?

Nézzen körül. Mi az, ami itt körülöttünk józan?

Pataj figyel.

Vidal éppen visszatér.

A könyvtárban várják, szól a kulcsár.

Amadeus az asztal mellett. Eljöttem, szól vidáman, tudja –

Üljön le, mondja Vidal. Kellő időben jött –

Könyvért, válaszolja Amadeus halkan. Lehet?

Vidal int. Herstalnak ne szóljon –

Egy hét. Tudja. Itt megvan. Az a könyv a vokális és instrumentális zenéről, nagyon –

Pannwitz, szól Vidal. A polcok közé megy és hozza. Dugja el –

Amadeus mellényébe rejti. Köszönöm. Nevet. Jó, hogy. Tudja, a zsoltárhoz –

Hogy halad?

Nehezen. Én kicsit gyengeelméjű vagyok, hiszen ismer. Azt hiszem, tehetségem is gyenge. (Nevet.) Amit eddig írtam, az mind rossz, kivéve néhány gyermekdalt. Az is közepes –

Ha meghívna, elmennék és meghallgatnám –

Amadeus elkapja Vidal kezét és megrázza. Eljön (hirtelen). A zsoltár főtémája is gyermekdal, flamand gyűjteményben találtam. Variációs, a finale fugato, egészen jól gondoltam el, most már írni kezdem. (Mellén a könyvet megtapogatja.) Mit gondol, meg fogom érteni?

Biztos. Ön –

Ne higgye. Én tudom. A gyengeelméjűség nagy akadály. De ha valamit nem értek, meg fogja magyarázni?

Szívesen –

Amadeus nevet.

Mondom, szól Vidal, a legjobbkor jött. Valamire megkérném, szokatlan kérés –

Amadeus hallgat, és szertartásosan bólint.

Végül is egyszerű. Arra kérném, hogy néhány mondatot ismételjen meg itt, most –

Amadeus mereven Vidalra néz. Hogyan? kérdi. Nem értem (halkan). Kérem, velem egészen egyszerűen kell beszélni, mint az ötéves fiúval (még halkabban), én –

Én voltam zavaros, válaszol Vidal. Kérésem a következő: néhány egyszerű tőmondatot itt most önnek elmondok –

Értem –

Hálás lennék, ha ön ezt a néhány mondatot szóról szóra nekem megismételné –

Valóságellenőrzés, szól Amadeus komolyan.

Vidal meghökken. A módszert ismeri?

Nem –

Pontosan az. Ön nem gyengeelméjű, ellenkezőleg –

Amadeus nevet. De igen. Tudom –

Akinek ilyen érzéke van –

Mégis -–

Vidal feláll, irattáskájából papírlapokat vesz elő, és nézi. Leül. Szünet.

Lassan felnéz. Kezdhetjük?

Amadeus int.

Kérem, mondja a következőt: Az ügyet titokban kell tartani.

Amadeus: Az ügyet titokban kell tartani.

Milyen ez? kérdi Vidal.

Rossz, felel Amadeus.

Vidal bólint és tűnődik. Én is hallom, hogy rossz –

Szünet.

Vidal: A helyzetet az altábornaggyal közölni fogom.

Amadeus: A helyzetet az altábornaggyal közölni fogom.

Rossz, mondja Vidal.

Rossz –

Vidal: A helyzetet a grófnővel közölni fogom.

Amadeus: A helyzetet a grófnővel közölni fogom.

Egészen rossz, kiált Vidal.

Tökéletesen rossz, felel Amadeus.

Vidal: Most kérem, mondja ezt: A helyzetet legifjabb Herstal Raimunddal közölni fogom.

Amadeus: A helyzetet legifjabb Herstal Rairrtunddal közölni fogom.

Pfuj, kiált Vidal.

Hamis, szól Amadeus.

Szünet.

Vidal: A helyzetet Flórával közölni fogom.

Amadeus: A helyzetet Flórával közölni fogom.

Mit szól hozzá? kérdi Vidal.

Tiszta, felel Amadeus.

Szünet.

Vidal papírjait nézi. Valamit hirtelen felír.

Nincs több? kérdi Amadeus.

Egyelőre nincs, válaszol Vidal.

Az első meleg nap. A rügyek még kicsinyek és kemények. A cseresznyetörzs, amikor a langyos sugár éri, mintha belülről vörösen kezdene csillogni. De most még szürke. Csak a cinke szól. Időnként hirtelen szél támad, a száraz leveleket kavarja. Az alig kék égen néhány nagy fehér felhő. Az éjszaka már nem fagyott. Vidal az országútról a nagy vaskapun belép, a szilfák alatt a házig megy. Komoly és tiszta és egyszerű. Inkább kis kúria. A házig megy, bezárt ablakok. A ház mögött szabad kavicsos tér. Sok levegő. Azon túl gyep, aztán fák. Két pad. Flóra ül kabát nélkül a napon, és valamit varr.

Nem egészen ok nélkül jöttem, szól Vidal.

Flóra nem felel, színes hímzését öltögeti.

Még nem voltam itt. Az út. Azt hiszem, ez már a tavasz –

Kabátját lassan leveszi és leül.

Flóra hímez.

Vidal vár. Nem tudom, szól halkan, helyesen teszem-e, hogy erről beszélek –

Flóra gyorsan felnéz.

Az altábornagy úrnak hiába mondanám. Ő talán, ki tudja, egészen helyesen? Szofiatikailag ítélné meg, az események mögött sziderális erőket sejtene, szubkonszcinens kisugárzást, és mondjuk az egészet immanens hieratikájában fogná fel, sőt –

Flóra gyorsan eltűnő mosollyal int. Ön, mondja, apám szavait elég hamar –

Nem volt különösebben nehéz. A grófnő idegállapota –

Flóra bólint, és újra hímezni kezd.

Tehát maradna legifjabb Herstal Raimund úr, akit sajnos nem ismerek, s aki családjával ritkán érintkezik –

Már két éve nem láttuk –

Végül pedig –

Flóra int, és hímez tovább.

Inkább tanácsát kérném. A Herstal család közállapotát ismerem. Boldogság itt sincs több, mint másutt, harmincnál több évi házasság után. De a boldogság nem is helyes szó. Azt hiszem, az élet itt sem sikerült. E csődnek sajátságos titka van, amelyet akaratlanul, ha nem is véletlenül, meg kellett ismernem. Ha megengedi, erről beszélnék –

Flóra a hímzést leteszi, és Vidalra néz.

Vidal (most néz rám először). Megengedi?

Flóra (még sohasem láttam). Kényes? (Hullámos szőke haja van, kék szeme és erős álla. Korához képest sok ránc.)

Vidal (zsebében keres). Szabad rágyújtanom? (Rágyújt.) A kényes kifejezés nem alkalmazható. Mondjuk, misztikus. Vagy inkább vígjátékszerű és misztikus együtt, olyan –

Flóra megnyugszik, a hímzést fölemeli és továbbölt.

Édesapjának kéziratgyűjteményében, szól Vidal, van egy anonim manuscriptum (Flóra felpillant és nevet) a század elejéről. A gyűjteménybe a helybeli antikvárius útján az ostrom után került, elég rossz állapotban, hiányosan és címlap nélkül. Az altábornagy úr feltevése az volt, hogy az autor loco lakik vagy lakott. Mivel ezúttal csaknem komplett autobiográfiáról volt szó, terjedelme igen nagy, fólió, több mint hétezer pagina, tele különös, több helyütt excelláns monológgal. Megkíséreltem, hogy az autort megtaláljam. (Flóra többször felnéz és mosolyog.) Vállalkozásom eredményes volt. Kiderült, hogy az író néhai Bormester Virgil antikvárius, a jelenlegi antikvárius elődje. A boltban néhai Bormester Virgil úr unokájával, Máté úrral találkoztam. A rendkívül olvasott és kitűnően gondolkozó úr meghívott. Elmentem. Amikor szobájába lépek, a falon levő olajfestményre mutat, és így szól: Voici az ön Bormester Virgilje, a rejtélyes kézirat szerzője. Képzeljen el ritka vörösesszőke, szürkülő hajú, ötvenöt éves férfit, kicsit kiugró, vizeskék szemekkel, erősen ráncos szemkörnyékkel, szeplős arccal, mosoly-, sőt humortalan arccal –

Flóra a hímzést régen letette és figyel.

Hogyan?

El tudja képzelni?

Flóra int. Igen –

Van valami megjegyzése?

Nincs –

Önmagában, szól Vidal, ennek bizonyítóereje számomra sem volt. De –

De?

Szünet.

Vidal folytatja. Igen. Az előbb leírt kép mellett másik férfiportréját láttam. Ki ez? kérdem.

Apám, Bormester Mihály –

Úgy, mondom erre én. Nem tartja ön különösnek, hogy apa és fia egymásra ilyen páratlan módon ne hasonlítson? Máté úr hahotára fakad. Meg se néztem, szól. Tudja, hogyan van, az ember családi képeit nem szokta megnézni. Most, hogy mondja, tényleg látom. Alig van két ember, aki egymásra kevésbé hasonlítana. Az ember a házában levő lépcsőket nem szokta megszámolni. A téma körül igen élénk beszélgetés fejlődik ki. Máté úr példátlanul szellemes ember, és a vele való érintkezés rendkívül szórakoztató. Nekem most már csak egyetlen adatra lenne szükségem. Itt a kúriában van a Herstal család ősi arcképsorozata. Megengedné, hogy idősebb Herstal Raimund kancellár arcképét megtekintsem?

Flóra (mit akar? Itt van két hónapja, most egyszerre mit akar?) Én nem tudom –

Ha bármilyen aggodalma lenne, szól Vidal.

Flóra gyorsan feláll, és Vidal arcába mered. Vidal fölkel és indul.

A kavicsos téren át, fel a teraszra három lépcső. Üveges előtér, szárnyas ajtó. Most belépnek a nagy szobába. A spaletták zárva. Vidal az ablakhoz lép, és az egyik spalettát kinyitja, körülnéz, és az egyik képre mutat.

Ez itt Herstal Raimund kancellár képe?

Igen –

Szünet.

Vidal valamit mondani akar. Flóra hallgat.

Lehetetlen, mondja végül.

Bántja? kérdi Vidal. (Csend.) Okkult bohózat. Amilyen millió van. Erről, mondjuk, sejtjük. A többiről még ennyi se derül ki. Hogyan történt? Nem tudom. Mindenkinek életében van ilyen tragédia vagy vicc, sírhat vagy hahotázhat rajta, amilyen kedve éppen van –

A spalettát bezárja. A teraszra mennek. Flóra a földet nézi. Nem hiszem el, mondja.

Meginog. Vidal hirtelen elkapja.

Megszédültem, szól halkan.

Vidal a napra néz. Bocsásson meg. Világosság. Tudja? Világosság. Édesapja tudatosan elbújik. Minél mélyebben, könyvei, sőt kéziratai mögé. A sors angyalát mindenkihez életében legalább egyszer elküldi, hogy megszabadítsa. Az angyal néha pojáca, néha gyilkos, néha próféta, néha csodaszép nő, néha. Mindig annak az embernek sorsába és természetébe öltözik, akinél megjelenik. Abból indultam ki, hogy az altábornagy úr angyala ebben a kéziratban van. A kézirat és az altábornagy úr írása között a rokonság feltűnő. Az emlékirat hangja, sőt stílusa is néha megtévesztő –

Szünet.

Az angyalt hiába küldték el hozzá. Nem szerzett róla tudomást. Őneki a világosság nemhogy nem kell. Védekezik ellene. Nincs vele mit kezdeni. A grófnő boldogtalan, mélyen boldogtalan. Az altábornagy úr megkísérli úgy feltüntetni, hogy e szenvedés értelmetlen. Én tudom, hogy. Van. Van ok. Van értelem. Beszélhetek velük? Csak önnek mondhattam el –

Flóra lassan lemegy a lépcsőn. A padhoz. Leül. Szünet.

Semmit sem old meg, mondja aztán. Csak még nehezebbé teszi –

Flóra Vidal szemébe néz, aztán hirtelen cipőjére mered.

Vidal feláll, és kabátjához nyúl.

Flóra alig hallhatóan. Biztos?

Mit tehetett volna az altábornagy úr? Mit tehetett volna a grófnő? Mit tehet ön? Mit teheték én? Tegyük fel, az altábornagy úr olyan ember, hogy vele ezt közölni lehet. Hogy a grófnővel közölni lehet. Mit tehetnek? Mit tegyenek? A dolognak gyakorlati jelentősége nincs. Még a bejelentő lapot sem lehet megváltoztatni, egyéb okmányokról nem is szólva. De ha gyakorlati következménye nincs is, nem értelmetlen. Azzal, hogy én valamit megtudtam, higgye el, ez a legtöbb. Az ilyesfajta tudás az ember életét hihetetlenül megszilárdíthatja. Mint ahogy a felőle való tudatlanság az egész életet eljátszhatja. Ahogy el is játszotta. A példát látja. Az ember mégis vegye magát komolyan. Én önt ilyen embernek tartom, azért mondhattam el önnek –

Irtózatos, mondja Flóra.

És nevetséges, felel Vidal. Most talán már sok mindent ért. Édesapjának sajátságos szenvedélyét. Szokásait. Nyugtalanságát. Rögeszméit. Nem találta helyét. Nem is találhatta, mert nem volt a helyén. Édesanyja boldogtalanságát. Megérti hát, különösen a könyvtár atmoszféráját –

Én ott sohasem éreztem magam jól. Ha lehetett, mindig kijöttem ide. A kert és a ház. Itt jó. A könyvtárt nem tudtam elviselni –

Valamire kérem, szól Vidal, és hirtelen újra leül. Kérem, ne kezdje most édesapját gyűlölni. Szegény, boldogtalan ember. Egész életét úgy leélni, hogy nincs a helyén. Gondolja csak el. Egész életében hazudott, anélkül hogy tudta volna, miért és hogyan –

Sohasem gyanakodott –

Miért gyanakodott volna? Vagy ha önmaga kilétének valóságában kételkedett volna, nem kellett volna bolondnak lennie?

A kaput Eszter nyitja ki. Hórihorgas, vékony, csaknem nevetségesen kis fejű, idősebb férfi. Mellette kreol fiatalember. A hosszú valamilyen érthetetlen nyelven hadarni kezd. Eszter tanácstalan. Winemaster, mondja a hórihorgas többször. Eszter semmit sem tud. Megint hadar.

Nincs mit tenni, az idegeneket betessékeli, leülteti, és Mátéhoz bekopog. Nem tudom, szól, mit akarnak –

Máté kijön.

Do you speak English? All right! Josiah Pen –

A helyzet öt perc alatt tiszta. Mister Pen több mint harminc évvel ezelőtt Mandarruban találkozott Máté apjával, Bormester Mihállyal –

He was my father. He is dead –

I know –

Szóval ön már volt a rendőrségen, a címet is onnan tudta meg. Értem –

Ez az úr itt Miguel Tananuas –

Szerencsémnek tartom –

Valóban. Eltalálja ön, hogy –

A rejtvények ellensége vagyok –

Csak tisztelni tudom érte. Señor Miguel Tananuas mandarrui születésű, édesanyja csodaszép indián hölgy, apja pedig Michael Winemaster –

Máté bólint. Szóval testvéröcsém –

Yes. Előre figyelmeztetem, hogy igen jelentékeny rögeszméi vannak –

Nem lep meg. Kizártnak tartom, hogy valaki ép elmével rögeszmék nélkül kibírja –

Mr. Pen fölnevet. Devilish man. Ön olyan elmés, mint apja volt –

Mr. Pen, szól Máté, az emberiség fejlődik, legalábbis a tudomány szerint, és mi már csak azért is legalább kétszer olyan szellemesek vagyunk, mint apáink voltak –

Señor Tananuas rögeszméje, hogy édesapja sorsát nyomozza. Mint Télemachos Odysseus sorsát. Télemachománia. E téren ő tüneményes eredményeket ért el, de néhány pontra vonatkozólag szerette volna apját megkérdezni –

Csak öt évvel késett el –

Látni is szerette volna –

Méltányolom. Mindenkinek joga van apjával megismerkedni, még akkor is, ha a világ túlsó felén született –

Úgy van. Én is ezen az állásponton vagyok. Én señor Tananuast elkísértem –

Azt hiszem, apám, ha élne, vigasztalhatatlan lenne, hogy már meghalt –

Meg vagyok róla győződve. Én vele igen meleg barátságban voltam, és ismertem őt –

Vagyis señor Tananuas néhány fényképet kér, és bizonyos dolgokra vonatkozóan választ, vár. Különösen az a bizonyos rejtélyes –

Megint rejtély –

Valóban az –

Gondolja csak el. Mr. Winemasterrel együtt csatangoltunk. Később Van Hooppal dolgozott Dél-Amerikában, a Csendes-óceánon, Indokínában és Afrikában. Határozott és jó forrásból vett értesülés szerint azonban ugyanabban az időben (tud ön követni? – hogyne, semmi nehézségem nincs) ő Tibetben és Kínában és Mongolországban is járt, és ott neki barátai voltak, még a Himalájába is eljutott, és itt Latsa kolostorban hosszabb időt töltött. Tudja ön, hol van Latsa?

Nem tudom –

Kár. Ha nem lenne oly hideg, a föld egyik legszebb helye lenne. A problémát, azt hiszem, érti. Ugyanabban az időben két helyen –

Ez a fizika törvényeivel ellenkezik –

A fizika még csak hagyján. De a tény –

Belátom –

Tudna ön señor Tananuason segíteni?

Apám, szól Máté, hét évig volt távol. Erről az időről úgyszólván egyáltalán nem beszélt –

Feljegyzéseket sem készített?

Nem tudok róla –

Most a Bormester Mihályról készült festményt nézték meg, aztán több kisebb fényképet. Tananuas kérdez. Máté, ha tud, felel. Jusztin hazajön, és udvariasan hallgat.

Nem beszél angolul, mondja Máté Mr. Pennek.

Mikor Jusztin megtudja, hogy Tananuas féltestvére, szobájába hívja, leülteti, valamit mond, mire Tananuas felel, egyik sem ért egy szót sem, csak egymásra néznek és integetnek. Mr. Pen és Tananuas a családdal ebédel, aztán –

Herstal régebben utazni készült vidékre, néhány napra. Minden az én vállamon van, szól ingerülten étkezés közben. Most nincs időm. A grófnő szenvedő arccal a levest kanalazza. Flóra fel se néz, az öregasszony száját összeszorítja, Vidal úgy tesz, mintha nem lenne ott.

Ha a városban jár, szól Vidalnak, kérem, érdeklődje meg a vonatokat –

Szünet.

Nem. Vásároljon menetrendet. Autóbusz-menetrendet is.

Utazik? kérdi a grófnő.

Senki se utazik helyettem, válaszol Herstal.

Csak ön tudja elintézni, mondja erre Flóra.

Tudom, tudom, tudom, tudom, tudom –

Délelőtt a menetrendet nézi. Ah, szól, lehetetlen. Hogy lehet vonatokat így indítani? Nyolc tíz, tizenhat harmincöt és huszonkettő húsz. Az egyik délután érkezik, a másik éjszaka, a harmadik hajnalban –

Autóbusz? kérdi Vidal.

Nem tudom megfizetni, válaszol Herstal.

Kérem, csomagoljanak be, szól Flórának. De ne a borjúbőr táskába. Ez a mai időknek túl sok lenne –

Reggel a táskát kinyitja. Flóra, szól elfulladva.

Flóra rögtön ott van.

Ön tudja, hogy a színes fehérneműtől irtózom –

Szünet.

Herstal felordít, táskájába nyúl, és a zsebkendőket a földhöz vágja.

Ön tudatosan ingerel –

Bocsásson meg –

A könyvtárba megy és járkál. Tudják, mondja Vidalnak, tudják, hogy érzékeny vagyok, hogy lágy szívem van, a családért már annyi áldozatot hoztam –

Fel-alá járkál, karjával integet. Megáll.

Flóra bejön, és valamit halkan mond.

Nem kell, kiált Herstal magánkívül.

Kirohan.

Flóra, hogy Herstal autóbuszon mehessen, karkötőjét a kilenc zafírral elzálogosította.

Herstal fuldoklik. Ez a grófnő műve. Csak hogy engem ingereljen, tudom, aztán majd, kellő pillanatban, szemembe vágja, és ledöf vele. Milyen jó asszony, még családi ékszereit is –

Anyám nem is tud róla, felel Flóra.

Hazudik –

Flóra zokogni kezd.

Vonattal megyek, szól Herstal. Az éjszakai vonattal indulok, ma este, csomagoljon be –

Visz valami élelmet? kérdi Flóra.

Herstal fel-alá járkál. Vegyen sonkát –

Nem kapható. Talán felvágott –

Nem kell –

Szünet. Vegyen almát –

Alma nem kapható –

Szardíniát –

Nem kapható –

Sajtot –

Nem kapható –

Herstal megáll. Fuldoklik. Nem kell semmi –

Visszamegy a könyvtárba, és járkál. A szeretetprincípium hiánya, szól, az embereket őrültekké teszi. Egyszerűen nem képesek az ember érzületének hullámhosszába belekapcsolódni. A legjobb indulatokat félreértik. Az előzékenységet nem látják. Nálam tapintatosabb ember nincs. De a hisztériát nem vagyok képes elviselni –

Ismét járkál, a polcok közé megy és visszajön. Átok. Átok olyan emberek között élni, akik krisztológiailag tájékozatlanok. Pogányok, szívükben pogányok. Gyűlölködnek és ingerültek és –

Asztalához megy és leül. Nem utazom, szól.

Délutánra Flórának valahol sikerült méregdrága szardíniát vásárolnia. Sajtot és almát.

Nem utazom, szól Herstal, most nincs időm –

Holnap?

Nem tudom. Lehet. Miért kérdi? Tudja, hogy az én érdeklődési köröm olyan természetű –

Bocsásson meg –

Az én spirituális inspirációim ilyen durva beavatkozásokat nem viselnek el. Értsék már meg, hogy –

Reggel a menetrendet kéri. Az autóbusz négy óra alatt ott van –

Járkál.

Kérem, szól Vidalnak, szóljon Flórának, hogy a tizenhárom harmincas autóbuszra váltson jegyet, a kocsi közepén, nem a kerekek fölött, érti?

Igen. Ma délben utazik?

Holnap. Várjon. Holnapután –

Másnap reggel Flórát hívatja. A jegyet vigye vissza. Nincs időm utazni. Miért néz így rám? Érti? Nekem is lehetnek kívánságaim. Lehet igényem néhány nyugodt órára. Kétségbe vonja?

Flóra elmegy.

Este a vacsoránál azt mondja: A jegyet visszavitte? Kár.

Talán reggel –

Fölösleges, vonattal utazom –

Az antikvárius értesítőt küldött, hogy sommás könyvtárvétel alkalmával néhány régebbi kézirathoz jutott. Az egyik érdekesnek látszik. Vidal elmegy és megnézi.

Olasz, mondja az antikvárius, talán a tizenhetedik századból –

Vidal nézi. Az írás tizenhatodik századra vall. Nehezen olvasható száznegyven kis fóliólap. Valami. A név? Igen. Pietro Salein –

Vidal leül, és a közepe felé olvasni kezdi. Egyszerre ott van Máté úr, és nevet.

Újabb lelet Herstal Rongyariona részére –

Az antikvárius hahotázik. Ragyogó! Óriási! Rongyarion –

Intellektuális szemét –

Máté körülnéz. Tristan úr, ön is itt van? Mit keres? Lehetőleg olyan művet, amely a reszeltsárgarépa-leves és a lelki üdvösség összefüggését behatóan tárgyalja –

Téved, szól az antikvárius, a fiatalember Szent Terézre alkuszik –

Bravó! Thrillere van?

Néhány régibb darab. Talán még nem ismeri –

Máté úr a polchoz megy. Morog. Ez az ízléstelen üdvmohóság. Nem tudják szemérmetesebben csinálni?

Tristan indulatosan azt kérdezi: Ön azt hiszi, hogy hipokrita vagyok?

Máté úr meg se fordul. A hipokriták klasszikus ideje a tizenhetedik és a tizennyolcadik század. A pietizált kapzsi és a szoknyavadász vegyülete. Ezt követte a múlt században a dandy és a sznob. Ma a jampecek és a Krisztusok korát éljük –

Vidal felnéz.

Tristan köhög. Nem, mondja azután.

Az ön alkata álkrisztusi. Mint rokonaié, a táncmestereké –

Szünet.

Tristan kérdezni akar.

Máté úr, szól az antikvárius, a diktátorokat az egyszerűség kedvéért táncmestereknek nevezi –

Azt is mondja meg, hogy miért, válaszol Máté úr. A polcról könyvet vesz le, és beleolvas.

A diktátor a publik név, inkább a történeti kézikönyvek és az ünnepélyek számára. Mi itt őket a családban nyugodtan táncmestereknek nevezhetjük. Mások idomítóknak hívják őket. Mindenesetre a táncmester az, aki bennünket oly káprázatos mutatványokra tanít be, mondanom sem kell, hogy saját érdekünkben. Így tanítja ön, Máté úr?

Többször kifejtettem, szól Máté, hogy nem vagyok eredeti gondolkozó. Ez a hermineutika felfogása –

Éljen a hermineutika, kiált az antikvárius. Szóval a táncmester az, aki bennünket a haláltáncra tanít. Makabristák. Nem? Új iskolát alapítok, a makabrizmust –

Az ötlet jó –

A táncmester azt az álláspontot képviseli, hogy az igazság többségi kérdés. Azt, hogy ez micsoda (kellő karhatalmi ellenőrzéssel), minden adott esetben népszavazás dönti el. A hatósági beavatkozás feltétlenül szükséges, mert kérem, a csőcselék honnan a keserves nyavalyából tudja. Vagy nem? Így keletkezik aztán az a valami, amit a hermineutika statáriális igazságnak nevez. A kérdés ezek után az, hogy vajon igazság lesz-e abból, amit százmillió ember hazudik –

Elég tömör, mondja Vidal.

Önből, szól Máté úr, igen közepes hermineutikus lenne. Természetesen a harmadrendű hermineutikus is sokkal több, mint bármilyen egzisztencialista –

Hízeleg, válaszol az antikvárius. Most pedig folytatom. Az igazság a táncmester birtokában van. Mondjuk, azt ő kinyilatkoztatásszerűen egyenesen magasabb (többnyire mélyebb) világból kapta. A táncmester az igazságról nem gondolkozott. De ő azt annál biztosabban tudja. A táncmester azért jött, hogy az emberiséget ezzel az igazsággal megváltsa. Ellentmondásnak helye nincs. Az ellenállás halállal büntetendő. Ez nem vicc. Mindenki köteles üdvözülni még itt a földön, éspedig haladék nélkül.

Azt hiszem, hogy ez blaszfémia, kiált Tristan.

Máté megfordul. Micsoda? Az, amit a táncmester csinál?

Nem, az, ahogy ön ezt megváltásnak nevezi –

Máté úr a könyvet becsapja és int. Ha ön ezt komolyan mondja, kénytelen leszek ezt a politikai rendőrségnek jelenteni. Ügynök vagyok –

Most pedig, szól az antikvárius.

Csak folytassa, szól Vidal, és a kéziratot leteszi.

A táncmester magatartása krisztológiai. Ő a megváltás receptjének birtokában van. De ugyanilyen recept birtokában van a vegetáriánus, a christian science-és a gnózis és a puritán és. A hermineutika minden ilyen receptet a leghatározottabban elvet. Jól mondom?

Langyosan fogalmaz, szól Máté úr.

Minden üdvreceptet szemérmetlen üdvmohóságáról ismerek fel. Akár az udvari szoba homályában reszelt répával táplálkozik, akár az államtanácsban elnököl. Ez az ízléstelen megváltáséhség. Ez a megvakult rajongás. Ez a krisztológiai merevgörcs, holtbiztosan tudni, hogy az üdvhöz melyik út vezet. Máté úr ezt nemcsak szeméremből utasítja el. Nemcsak azért, mert ezt pofozni való stréberségnek tartja. Mit hízeleg Istennek? Mi? Mit akar? Máté úr ezt intellektuális becsületből is elveti. Aki így gondolkozik, az rosszul gondolkozik. Helyesen interpretálom önt?

A hermineutikát, válaszol Máté úr. Tűrhetően.

Tristan zavartan felnéz. Akkor? kérdi.

Persze, szól Máté úr. Mind ezt kérdezik. Hát akkor? Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Program. Recept. Holtbiztos üdv. Nincs. Akkor? De ha nincs?

Az ön álláspontja, Vidal úr? kérdi az antikvárius.

A hermineutikához elég közel fekszik.

Máté int. Ismertetni tudná?

Vidal rágyújt. Néhány szóval, válaszol, és a füstöt fújja.

A mottó a következő: Uram, Istenem, óvj meg engem a jó emberektől. Tulajdonképpen kierkegaard-i szentbeszéd, megíratlan összes műveim ötödik kötetében. Az én műveimben az a legszebb, hogy megíratlanok, és azokat még Herstal Raimund sem fogja olvasni. Őrült elégtétel. Ez az óvóhely, esetleg a kényszermunkatábor vagy a fogolytábor vagy a társbérlet, vagyis olyan hely filozófiája, széles méretekben és megfelelő mélységben, ahol az emberek kényszerből vannak ínségben, és így egyik a másiknak minden erejével segítségére van. A kölcsönös segítség, amely tárgyról Kropotkin herceg oly szép könyvet írt. Mi, kérem, erről a tárgyról a lehető legközvetlenebb tapasztalatot szereztük. Amikor egy barátom a háború után Svájcból hazajött, élénken és pirospozsgásan, ah, mondom neki, ön itt közöttünk olyan, mint a divatból kiment pojáca. Miért? kérdi megütközve és méltán megsértve. Olyan ezerkilencszáznegyvennégy előtti arca van, mondom. Úgy, szól ő, és mit jelent ez? Önnek rancune-je van irántam, mert egy sereg fölösleges és hülye szenvedést önnel nem csináltam végig? Lehet, mondom én, de ezalatt nekünk itt különös mértékeink alakultak ki. Olyanok például, hogy íme, itt ez a homo sapiens, vajon hajlandó lennék-e vele az óvóhelyen hat hetet eltölteni? Érdekes mérték, ugye? Ha nem néznék oda, párnámat fejem alól kihúzná-e? Éjszaka, ha alszom, zsebemből kiszedné-e utolsó cigarettámat? Megkérne-e arra, hogy ön helyett éjszaka menjek ki az ágyúkat tolni, és ígérne érte tíz diót, de mikor hajnalban a tíz diót kérném, azt mondaná, sajnos már nincs, és egyébként is nem helyette mentem. Mondom svájci barátomnak, én önnel az óvóhelyen semmi pénzért sem lennék hajlandó még huszonnégy órát sem eltölteni. Ön az én mértékemet nem üti meg. Azt hiszi, hogy meglopnám? kérdi ő. Talán nem, válaszolom, ön jó ember, és én az óvóhelyen fogadalmat tettem, hogy ezentúl a jó embereket messze el fogom kerülni. Istenem, Atyám, óvj meg engem a jó emberektől! Művemben abból fogok kiindulni, hogy Jézus a jó emberekkel szóba sem állt. Ez aztán az emberismeret. Pedig nem is volt óvóhelyen, sem társbérletben. Minek állt volna velük szóba? Ők nélküle is egészen kitűnően megvoltak, nem is volt szükségük reá, mert kérem szépen, a jó emberek nem szorulnak a Megváltóra, ők nyílegyenes ösvényen, botlás nélkül haladnak jól megérdemelt üdvösségük felé. Ők saját jóságukkal mindig segítenek magukon, sohasem estek el, a legtöbben mértékletesen meg is gazdagodtak. Egy ilyen jó embertől egyszer vallásos vitán azt kérdezték: hát önnek mi a véleménye? Mire ő lágyan: nézze, én az ilyen Isten-dolgokról nem sokat gondolkoztam, nekem mindig elég tűrhetően ment. Na úgye, mondom. Nincs neki megváltóra szüksége. Neki mindig elég tűrhetően ment. Jézus vámszedőkkel és kurvákkal barátkozott. Istenem, Atyám, óvj meg attól, hogy jó férjem legyen, és jó feleségem legyen, jó apám és jó anyám legyen, és jó barátom és jó gyermekem, és jó emberekkel legyek körülvéve, akik hozzám nagyon jók. Minden tiszta dolog ebben a nagy jóságban végül valamilyen eszeveszett bűn. Jézus tudta, mondom, bár nem volt óvóhelyen, sem koncentrációs táborban, ahol a kölcsönös segítség az ínségben megnyilatkozott. Milyen jó még gyilkolni is ehhez a komisz és aljas jósághoz képest, amely annyit imádkozik, sőt vegetáriánus és aszkéta és mindennapi áldozó és főként jó, mennyit szenvedtem, saját jóságomon kívül az emberek jóságától, és a tudás fája átkozott egy fa, a jó és a rossz, de a jó rosszabb, mint a rossz, ezt ma már tudom, az óvóhely az a világhely, ahol ezt meg lehet tanulni, de a társbérletet és a kényszermunkatábort is beleszámítom. Mit szenvednek szegény asszonyok jó férjeiktől és szegény férfiak jó feleségeiktől és a gyermekek a jó anyáktól, Jézusom, te tudtad, hogy egy szemernyi bűn mennyivel több egy hegynyi jóságnál. A jó ember, aki az úr színe előtt jó merészel lenni, és szemét tágra nyitja, kezét ünnepélyesen fölemeli, és így szól: bocsánat, engem ilyesmi nem illet, mert én jó vagyok, és igaza van, és mindig igaza van, és nincs szörnyűbb, mintha valakinek mindig igaza van, különösen, ha olyan jó. Keresztény testvéreim, óvakodjatok attól, hogy jók legyetek, és hogy jóságtokat számon tartsátok, és a jóságra hivatkozzatok. Nincs mire hivatkozni. Az úr színe előtt semmire se tudsz hivatkozni, üres kézzel jöttél, és meztelenül és erőtlenül, és amit azóta tettél, csak erőtlenebbé tett és bemocskolt és összetört, és ez vagy te. Az egyetlen, ami fenntart, hogy Jézus megkönyörül rajtad, és hozzád lép, és beszél veled, mert elég érdemes vagy rá, elég koszos és züllött vagy és hitvány vagy és nem vagy jó. A jóknak reám nincs szükségük, mondja Krisztus, ők az utat az Atyához maguk is megtalálják. Én nem kívánok együtt élni azokkal, akik egyedül is az Úrhoz találnak. A hunyorgató jóság, amely úgy számon tudja tartani önmagát és a világraszóló jóság, amely az emberiséget halomra mészárolná és mészárolja. Jézus ember, és sohasem volt jó és nem jó, és Krisztus Isten és nem jó, és beszél és tanít és gyógyít és vigasztal és hitet ad és megvált és szenved és meghalt és feltámad, de sohasem jó, ellenben mindig itt van és békít és szeret és megért, és óvakodik attól, hogy jó legyen, és óvakodik a jó emberektől, mert azok neki túl jók, és reá nincs is szükségük. A tudás fájának megkísértésében nem az a szörnyű, hogy az ember rossz lett, hanem, hogy jó, ez az a borzalom, amit az ember az óvóhelyen tanulhat meg. Szeretném, nagyon szeretném látni, hogy ez a nagy jóság egyszer végül leboruljon jajveszékelve, Uram, Uram, bocsásd meg az én jóságomat! Add meg nekem mindennapi bűnömet, hogy alázatomat meg tudjam tartani, és erőtlenségemet és a hitet, hogy egyedül a te kegyelmed menthet meg, semmi más, a kegyelmed, amely közötted és közöttem az egyetlen érintkezési lehetőség, és nekem nincs érdemem és nem vagyok jó, és Krisztus hozzám lép és megérint, hogy mankómat eldobjam és fölkeljek és járjak. Óvj meg a jó emberektől és a jótettektől és azoktól, akiknek nincsen szükségük Krisztusra, és akik nem tudják, mi a bűn és az alázat, és az elveszettség és a sírás és az éhség és a félelem és a lét megtörése, és nem tudják, mi az, koldusnak lenni, és csak a koldus látja meg az Isten országát, ámen.

Ez is van. A belső zajtól nem hallani a külsőt.

Vidal megáll, és a kaput bezárja.

Kifelé nyílik. Most jö. Egyedül az úton, este tíz múlt, felöltője karján, a fák elmaradtak, zsombékos rét, pocsolyákkal, száz béka egyszerre harsog. Május? A tücskök és a fülemüle. Szemben az égen az Oroszlán, közepén a vörös Mars. Keletre az Arcturus, fölötte Ariadné koszorúja. Megállt, és a belső zajt lezárta. Békák és a tücskök és a fülemüle. Haján apró szelek ugrálnak. A levegő fenékig tiszta. Vizet lélegzeni? Flóra. Az út szélére lép, az árok partján sűrű a májusi mézfű, lehajlik, és szomjasan szívja.

A kertben az ájultan zöld fák között, a patak partján mászkált. (A manzárd üres, szól a grófnő, jöjjön ki, munkáját itt is elvégezheti.) Patajt is meglátogatta. Ott volt éppen Krisztián, komolyan és makacsul valami nehezet hallgatott, szemében tanácstalan ijedelem. (Vidal Flórára néz, de nem felel. Ha Flóra hívná.)

(Nem akarja, hogy felébresszék?)

A keleti teraszon uzsonnáztak.

A mézfű illata. Megint az égre néz. Az Oroszlán, közepén a Mars. A békák. Mély szél, olyan, mint. Milyen? A vonósok piano unisonója Bartók Divertimentó-jában. A felöltő zavarja, vállára veti és elindul. Tíz múlt. Az úton senki. Elöl a város, a lámpák vörös foltja az égen. Fél óra. (A manzárd üres, nem hiszem, hogy az altábornagynak kifogása lenne. Önről mindig nagy elismeréssel beszél. Nem? Nem. Az altábornagy nem tud szeretni.)

A grófnő teájába port hint és issza. Azt kérdezi:

Most mivel foglalkozik?

(Flórának vetek, szól az idős hölgy, és a kártyát kirakja.)

Számomra, felel Vidal, igen izgalmas. Nem tudom, hogy –

Csak beszéljen –

Grófnőnek igaza van. Az ilyen kézirat végül is szarkofág. Holttest van benne. Az én munkám olyan, mint az exhumálás –

Irtóznék tőle –

(A vőlegény a kapuk előtt, szól az öreg hölgy. Flóra nevetve felnéz: Végre én is kellek valakinek –)

Ez a kézirat, amit most olvasok, családi sírbolt, apa és fia nyugszik benne, de a különös az, hogy az apa nem tudja, hogy a fiú nem az ő fia, és a fiú nem tudja, hogy az apa nem az ő apja –

Mulatságos. Nem?

Félelmetes. És persze nevetséges. Rémdráma és vicc –

(A treff ász ősöket jelent. Micsoda ősök? A Herstalok vagy a grófok? Az ősök miatt bonyodalmak. Ráadásul a pikk hetes –)

Vidal a fák közé néz. A napsugár arany villogással a vad zöldeket lövi. A rigó.

Az apa sorsa par excellence tragikomédia. Életét rögeszméivel elpackázta. Sohasem jött rá, hogy –

Sokan –

A legtöbben, válaszol Vidal. A teát megissza és rágyújt.

Az önéletrajzhoz a fiú széljegyzeteket írt, ezekből az ő sorsa is nagyobbára kiolvasható –

Régi kézirat?

Egészet új. Csaknem kortárs –

A grófnő mozdulatot tesz. Flóra hirtelen odanéz.

A fejgörcs, szól a grófnő igen halkan. Néha oly brutális –

A téma nyugtalanítja?

Ó –

(Flóra, emeljen hármat maga felé bal kézzel. Úgy. Nézzük csak.)

A fiatalabb szereplő még élhetne, most hatvanéves lenne. Az altábornagy úrral egyidős. Igen komoly életkísérlet, sokat gondolkoztam rajta –

A grófnő hangja igen halk és bomlott. Valamit önmagában legyőz. (Migrén?) Kimagasló ember volt?

Szerettem volna találkozni vele. A legnehezebb kérdést kereste, a legmélyebb sebet. Az emberi szívben azt a helyet, ahol a betegség, a bűn és az őrület találkozik –

A grófnő hirtelen felindulással felkiált.

Vidal meghökken.

(Káró király, pikk bub, pikk kilences, kőr ász. Szóval szerelem, zűrzavar, félreértések, valaki a távolban segítséget akar nyújtani. Nagy bonyodalom.)

A lényeges azonban nem ez. A szerző azt mondja, hogy a kórkép megállapításánál a gyógymód fontosabb. Most következik az, amiért én szerettem volna találkozni vele. Ilyen emberrel való személyes érintkezés pótolhatatlan. Az altábornagy úr úgy tartja, hogy a személyes kapcsolat csak megzavar. A közvetlen kapcsolatot túlbecsülik. Én pontosan az ellenkező véleményen vagyok. Az élet forrása a másik ember. Az élőlény. A szerző is ezt vallja. De –

De?

Vidal figyel. A grófnőre néz. Milyen különös, felajzott arc. Az atmoszféra? Miről is van tulajdonképpen szó? Egyszerű kézirat. Kicsit vár.

De?

Vidal folytatja. Átok alatt vagyunk. Ezt az átkot úgy hívják, hogy maszk. A másik embert nem tudom elérni. Betegsége és bűne és őrülete megsűrűsödik, és forma lesz belőle. Álforma. Ez a sűrű álforma a maszk. A legtöbb esetben az élőlényt helyéből kinyomja, és maga próbál élni. Ez a maszk. Ez a lárva. Ez az őrület. A maszk az ördög. Az ördög nem arc, hanem álarc. Lárva. Ezért az ördög mindig hazudik. Nem is tud valódi lenni. Nem tud élni. Az ördög saját maga nem is él, csak annyiban, amennyiben másokból életerőt szív el. Nincs valósága. Csak annyi, amennyi valóságot más elől el tud venni. Érti?

Borzasztóan értem –

A maszkot levenni. Lenyúzni. Bármi áron a meztelen, élő, valódi lényhez tapadni és megérinteni őt, közvetlenül együtt élni vele –

A grófnő szemét behunyja, arca elváltozik.

De, szól Vidal.

De? Megint de?

Megint. Mindig de. A maszk igen furcsa valami. A szerző különös dolgokat mond róla. Azt mondja, hogy a maszk nő –

Nő?

Igen. Úgy érti, hogy az emberben a nő, vagyis a test, az alak, a forma, a káprázat, a nagy misztérium. A maszk szent. Nem szabad levenni. Tilos. A játékot maszkban kell végigjátszani. Az őrületből nem szabad kijózanodni. Az őrület a mi természetes állapotunk. A maszk annak jele, hogy mi szakrális tébolyban élünk. Valóság? Valóságban akkor élnénk, ha arcunk lenne. De álarcban vagyunk, és ez az álarc a nagy misztérium. Ez a nagy misztérium a forma. Vagyis a test. Vagyis a nő. A szent káprázat –

Szünet.

Bocsássanak meg, szól Vidal, hogy az érthetőségre nem voltam tekintettel –

Ebben, szól a grófnő, nem az a fontos, hogy érthető, hanem hogy igaz –

Flóra mereven Vidalra néz.

(Mondtam. A kör király itt van. De a küszöb előtt áll. Mondja, Flóra, miért nem engedi be azt a fiatalembert, hiszen az szereti önt, és már ideje, hogy férjhez menjen –)

Flóra komolyan válaszol: Csak jöjjön be az a vőlegény –

Különösnek tartja? kérdi Vidal.

A grófnő bágyadtan és távoli hangon valamit mond, amit nem érteni.

Így aztán a szerző szerint, folytatja Vidal, dupla álláspontot kell felvenni. Nevet és borzong. Ő ezt úgy hívja, hogy humorisztika. Mondom, nevet és borzong egyszerre a maszk őrületén és szentségén, a létezés hallatlan komikumán és hajmeresztő szépségén –

(Ezt még kivetem. A hetes és hármas formula nem téved –)

Ilyen kéziratot én meg se tudnék érinteni –

Vidal a napsugarakat nézi. Állandó rossz közérzetem volt. Féltem hozzányúlni. Úgy éreztem, amit csinálok, az tilos. Maszkját leveszem. Ismeretlenségben volt tetteivel és életével, és ezt a maszkot én most leveszem. Ilyen előjoga csak a túlvilági bírónak van. Mi csak így rejtve élhetünk. Nekünk erre szükségünk van. Nem, hogy egymást megtévesszük, hanem, hogy szeméremből magunkat egymás elől eltakarjuk. Egyetlen védelmünk –

Másként, szól a grófnő végső erejével, egyáltalán nem is lehetne kibírni –

Azt hiszem, csak a szerelem legnagyobb pillanataiban vagyunk fedetlenek –

A grófnő felkiált: Flóra, miért nem szól egy szót sem? Miért hallgat? Nem hallja? Ez szörnyű. Ön alszik –

Vidal elképedve néz. Mi történt?

(A vőlegény és a menyasszony között fal. Pedig szerelmesek. Itt a kör ász –)

A kapu felől valaki felordít: Jó estét – hogy vannak – kijöttem egy kicsit ebben a szép májusban –

Ábsalom doktor –

Vidal úr, ön is itt van? Jó estét, hölgyeim. Jó színben vannak. Mondják, hogy Ábsalom doktor páciensei mind jó színben vannak. Az idős grófnő is? Vigyázzon, Vidal úr, Macbeth boszorkánya.

Mindent tud, és meg is mondja, csak meg kell érteni –

Teát iszik? kérdi Flóra. Csak kávét, ha van –

Flóra a házba megy.

Ábsalom doktor leül és elterpeszkedik. Szép itt, mondja, és az erdő felé int.

Vidal úr, szól a grófnő, éppen izgalmas olvasmányairól beszélt –

Manuscriptumok?

A kriptából –

Ábsalom nevet. Az altábornagynak mindig mondom, hogy mágus. Szerencsére fekete. Amit csínál, az nekromantia, halottidézés, elégettetném –

A kéziratokat?

És lángjukon természetesen az altábornagyot, Vidal úrral együtt –

Vidal úr azt mondja, hogy mindnyájan maszkok vagyunk –

Ismerem. A biológia pofának nevezi. Az irodalom mélyebb (hahotázik). Számára maszk. Vidal úr művész. Író, aki nem ír. Irodalmár a hatványon, az írás ellensége, aki betű nélkül tüstént meghalna. Nem is lenne érte kár. Neuralgiája hogy viselkedik?

A napokban javult. Az izgalmakat nem bírom –

Az ilyen nekromantiás témáktól szigorúan tartózkodjék. Tudom, Vidal úr szívesen beszél róluk. A hatás. Persze a hatás. Az ilyen ember a hatásért sok mindenre képes –

Flóra a kávéval éppen jön.

(A káró kilenc és a treff nyolc. Nem értem.)

A grófnő, úgy látszik, rosszul érzi magát –

Flóra a tálcát leteszi, és anyját fölsegíti.

Talán egy port –

A pohárba port hint, vizet rá. A grófnő gyorsan megissza. Leül, és kimerülten hátradől. Most jobb, suttogja.

Valami felizgatta, szól Ábsalom ordítva, biztos ez a kísértetidézés. Vidal úrnak ilyen meséket, ha mégoly hatáskeltőek is, el kellene tiltani. Maszkelméletek. Milyen titokzatos, piha –

A kávét egy hajtásra megissza.

Végre hangjára talál, szól Vidal.

Flóra leül. Itt a kertben kiabálhat, szól, csak a szobában erős –

Ábsalom bömböl. Nem tartom megengedhetőnek. Ön, Vidal úr, arra, akivel beszél, saját álomképzeletét szuggerálja. Ez büntetendő merénylet az ép elme ellen. Vegye tudomásul, hogy éber tudatunk a fontos. Mi nappal élünk. Ön álmokat vetít ki. Igen lebilincselő. Nincsen csábítóbb és szédítőbb, különösen hölgytársaságban –

Tovább ordít.

Most meg fogom kérni az idős grófnőt, hogy vessen nekem. Már vetett ugyan, de én most jövőmre különösképpen kíváncsi vagyok, nősülni akarok (hahotázik) –

Flóra férjhez megy, kiált az idős hölgy.

Ábsalom harsogva nevet. Hármat kell emelni magam felé, igaz? Egy, kettő, három –

Jusztin ma későbben ér haza, már csaknem fél hat. A rendesnél fáradtabb. Most nem is kívánok enni, majd vacsorára. Eszter a pamlagon helyet készít. Talán egy kicsit, szól. Éppen akkor siet be Tristan. Az ajtóban megáll, nehezen lélegzik, aztán csaknem előrebukik.

Jusztin felnéz, és azt kérdi: Mi történt?

Eszter csaknem nevet. Tristan úr mozgása néha túl heves –

Egzaltált, szól Tristan. Jusztin előtt kihívóan megáll és hallgat. Aztán gyorsan: Beszélni szeretnék önnel –

Most mindjárt, felel Jusztin. Értem. Eszternek a konyhában úgyis dolga van –

Eszter komolyan Tristanra néz, aztán kimegy.

Üljön le –

Látom, a munkából jön és kimerült. Ha lenne időm, nem háborgatnám. De igénybe kell vennem. Bocsásson meg. Senkim sincs, akivel ezt közölhetem. Éppen önnel. Nincs időm. Tudja, hogy néhány hetem van még, talán napom –

Jusztin elutasítóan int. Ebben, szól, nem hiszek –

Kérem, ne vigasztaljon. Ezen már túl vagyunk. Szeretném, ha az a nap holnap lenne. Szerettem volna, ha már egy évvel ezelőtt lett volna. Ne érzelegjen. Túl vagyok rajta. Ez az utolsó baráti szolgálat, amit öntől kérek –

Jusztin most megszólal. Ön, mondja, úgy beszél, mint valami regényhős, a nagyjelenet bevezetésében. Az ilyesmit nem kedvelem. Kérem, legyen őszinte –

Tristan feláll, de rögtön újra leül, és a széket közelebb húzza.

Pátosz? Igen. Biztosan patetikus vagyok. Ízléstelen. De én most már erre sem lehetek tekintettel –

Nem tenné meg az én kedvemért, hogy önkívületét csillapítja?

Sajnos nem tehetem meg. Túl sok időbe kerülne, s amint mondom, nekem már nincs sok –

Ilyen módon én önt nem tudom egészen komolyan venni –

Akkor azt, amit mondok, vegye talán viccnek. Úgyis. Majd –

Csak arra kérem, szól Jusztin, hogy hangját mérsékelje, a szomszéd szobában az öreg Bernát bácsi fekszik, és hangja őt nyugtalanítaná –

Trisztan kínosan nevet. Milyen hűvös tud ön lenni az én rovásomra. Egy kicsit várjon. Csak egy kicsit. (Köhög.) Mindjárt elkezdem. (A széket még közelebb húzza.) Halkan beszélek, nehogy az öreget zavarjam (köhög), és majd igyekszem kevésbé patetikus lenni (előrehajlik és suttog). Önnek családomról elég sokat beszéltem, azt hiszem, emlékszik, apámról, aki olyan, mint a kihűlt nyálka, anyámról, aki mindig finom és művelt és intellektuális és Jávorkáról, erről a kapzsi disznóról, aki őket becsapja és kifosztja, és Abihailról, akit utoljára hagytam, a bűbájos és világszép Abihailról, nővéremről –

Emlékszem –

Ön bizonyosan sejti, hogy ebben a romba dőlt családban, mint a romba dőlt várkastélyokban szokott, kísértetek járnak. Erről nem beszéltem, de abból, ahogy kínosan elhallgattam, sokat megtudhatott (köhög) –

Azt hiszem, erotikus természetű –

Jól hiszi. Nem tudok semmit. A kísértettel nem találkoztam. Nem láttam. Hiába figyeltem és hallgatóztam és kombináltam és gyanakodtam, semmit sem tudtam meg. Csak a kísértet állandó jelenlétét érzem (kezével int), állandó, érti? (Levegő után kapkod.) Azt hittem, Jávorka és az anyám. Nem. Valami egészen más. Érti? Nálunk otthon a penetráns nemiség légköre van, és mindig az is volt, és én ebben a helyzetben nevelkedtem (megrázza magát), és mikor észrevettem, már késő volt, nem tudtam kimászni. Forrását nem tudtam megállapítani (köhög). Sokszor. Nem. Azóta mindig. Lehet, hogy csak mentségül találtam ki. Amióta Abihaillal viszonyom van. Én tudom. Abihail nekem nem testvérem vagy féltestvérem? Nem tudom. Azt hiszem, Abihail nem apám leánya. Ki az apja? Lehet, azért találtam ki, hogy magamat mentegessem (köhög) –

Ne higgye, hogy félek meghalni (hátraveti magát). Bár ön az én tüdővészemben nem hisz. Én hiszek benne. Csak annyi erőm legyen, hogy. Mindegy. Bár önnek a pátosz nincs ínyére. Nem baj. Melodramatikus. (Nevet.) Most figyeljen jól. Tavaly, amikor az érettségit letettem, sokat tanultam, elgyengültem és az orvos megvizsgált. Tébécégyanús. Ábsalom doktor, ismeri. Szanatóriumra nincs pénz. Injekciók. Hízókúra. Mondják, hogy a tüdővész végső stádiumában a beteg nemisége észbontóan felfokozódik. Ezt én magamon kénytelen voltam tapasztalatilag megállapítani. Egész éjszaka izzadtam, és őrületes erotikus fantáziákban égtem. Már akkor tudtam, hogy meg fogok halni. De akkor még élni akartam –

Hosszasan köhög. Jusztin fölkel, és vizet hoz. Tristan elutasítja. Hideg víz, nem kell (köhög). A levegőt itt is megfertőzöm –

Jusztin a kerevetre visszaül.

Fáradt? kérdi Tristan.

Már nem –

Szünet.

Akkor ismertem meg önt, kezdtem idejárni, és beleszerettem Eszterbe, az ön feleségébe –

Tudom, mondja Jusztin. Eszter is tudja. Azért bánik önnel olyan melegen, mintha fia lenne. Én is egy kicsit apjának érzem magam. Szerelem, igen, de igen friss és tiszta szerelem. Eszter igen megtisztelve érzi magát, és büszke. Én is komolyan vettem. Ön sokszor meghatóan viselkedett. Tudom, hogy később mást fog szeretni, de ennek nyoma megmarad –

Ugyanazon a napon, mondja Tristan, mikor egyszer öntől hazamentem, és amikor a szerelem bennem tudatossá lett, a tudatnak a gőzölgő mámorában, íme, gondoltam, mielőtt meghalok, a szerelmet is megismerem. A vacsoránál félig önkívületben ülök, valószínűleg a szenvedélytől elváltozott arccal, látom, hogy Abihail többször erősen reám néz. Későbben fekszem le. Verset írok, aztán levelet Eszternek. Abihail kétszer is bejön, és megkérdezi, mit csinálok. Látom hogy pongyolában van, de azt elöl végig nyitva hagyja. Lába térden felül csupaszon. Futólag rám tekint, hogy félmeztelensége milyen hatást tesz. Mikor vetkőzöm, újra bejön, és rám néz. Már egész férfi lettél, mondja különös hangon. Ágyamra ül. A lámpát oltsd el, szól. Megrémültem. Mit akar? Ellenkezni nem mertem, és valami sötétség bennem hirtelen a mélységből felszállt, egy perc alatt elárasztott, és birtokba vett. A lámpát eloltottam. Abihail ágyamba feküdt. Másnap azt kérdezem: Mit akarsz tőlem, beteg vagyok és nyomorék vagyok és öcséd vagyok. Ő erre szemét behunyja. Azért kellesz nekem, mert testvérem vagy és púpos vagy, és halálos beteg vagy, és ezt senki se tudja nekem adni, csak te. Már régen lesben állt. Utólag jöttem rá. Este gyakran bejött, meztelenségét mutogatta. Egyszer behívott, hogy combjából valami pattanást nyomjak ki. Akkor ott feküdt felhúzott inggel, még azt kívánta, hogy a pattanás helyét alkohollal megmossam és bekenjem. Legalább negyedóráig tartott. Most a felébresztett szenvedélyt rajtam azonnal észrevette. Nem tudta, hogy szerelmes vagyok, csak a felindulást látta. Talán tudta, hogy nem az övé. De nem habozott azonnal lefölözni. Ilyenkor az ember védtelen. Reám csapott. Mondom, ez egy évvel ezelőtt volt. Azóta állandóan tart. Csaknem minden éjszaka átjön hozzám, vagy én megyek át hozzá. És ami a legkülönösebb. Várjon. Ez a melorémdrámában a legizgalmasabb. Éjszaka ez a testvérszerelem. Szerelem? Pfihaj (köp). Láncaimat ráztam. Nem megyek át hozzá. Az ajtót bezártam. Abihail reggel nevet. Majd átjössz ma. Vagy holnap. Úgyse tudsz megszökni. Egyszer azt mondja: Tudod, mi lenne jó? Ha az én ágyamban halnál meg, éppen akkor. Sokáig nem értettem. De akkor jött a legkülönösebb. Elkezdtem imádkozni. Órákig folyton imádkoztam, egyfolytában a Bibliát olvastam és hadartam, és csaknem mindennap eljöttem önhöz, hogy a vallásról kérdezzek. Hogyan? Akkor már tudtam, amit éjszakánkint elkövetek, annál nagyobb mocsok nincs. És akkor a vallásba vetem magam. Mi ez? Hogyan fér ez össze? Abihail nem vallásos. Ha asztalomon ilyen könyvet lát, még csak nem is gúnyol. Ilyesmi számára nincs. Csak a vérfertőzés. Hogyan lehet? Egyszer burkoltan, karácsony táján, öntől ezt meg is kérdeztem. Milyen viszonyban van egymással a bűn és a vallás? Ön nem értette. Nem is érthette, mert ön ilyesmihez túl tiszta. Egyetlenegyszer hallottam valakitől erről beszélni, de csak néhány szót. Az antikváriusnál voltam, ott valaki a jó emberről beszélt. Olyan imádságféle volt, vagy igehirdetés, arról beszélt, hogy Uramisten, óvj meg engem a jó emberektől, és Krisztus nem a jókhoz jött, hanem a bűnösökhöz és a nyomorultakhoz. Igaz ez? Mondja meg. Ne kíméljen. Ne legyen tekintettel arra, hogy egy hét múlva meghalok, ne legyen részvevő, szóval ne legyen jó ember és ne érzelegjen, és ne csináljon melodrámát. Elég, ha én csinálok. Vagy nem? Mondja meg nekem világosan, hogy (köhög) –

Szünet. Tristan folyton köhög. Jusztin feláll, tanácstalanul körülnéz, aztán egy darab cukrot hoz. Ezt szopogassa –

Tristan csuklik. Fáj, mondja halkan. Zsebkendőjét szájához veszi. Vérzik, mondja –

Jusztin leül.

Biztos, hogy annak, aki ezt mondta, igaza volt –

Tristan figyel.

Igaza volt. A bűnösökért jött. Azt hiszem. De azt hiszem, jaj annak, akit bűnben talál –

Hogy érti?

Jusztin hallgat.

Úgy értem, hogy önnek az alól a szolgaság alól, amelybe testvére kényszerítette, fel kell szabadulnia, különben bűnt követ el –

Ön azt hiszi, kérdi Tristan csaknem kiáltva, hogy nem bűn –

Nem tudom. Talán még nem az. Ön becsületesen küzdött és küzd –

Még nem bűn?

Jusztin a szomszéd szoba felé int. Halkabban –

Tristan feláll. Jusztinhoz akar lépni, de aztán hátrál. Sokáig és egyenesen néz.

Még nem, szól.

Jusztin nem érti, de nem kérdez.

Ön, mondja Tristan, ezt Eszternek el fogja mondani?

Hogyne, válaszol Jusztin. Az ön részéről hiba volt, hogy velem a konyhába küldette. Az egészet előtte kellett volna elmondania. Sőt neki kellett volna. Ő többet segíthet, mint én –

Mivel?

Vidal vacsora után a könyvtárba megy. Munkámat még ma este szeretném befejezni. Az emlékirathoz szószedetet készített, külön a szöveg és külön a széljegyzetek mellé névmutatót állított fel. Ez fontos. E nélkül meg se lehet mozdulni. Több száz szereplő személy. Minden név mellé lapszám. A szereplő személy rövid jellemzése. Most ezt a névmutatót letisztázza. Nem különös? Íme Pataj szerepe. Pataj és Abihail szerelme, a kis Mihály első valóságélménye. Hatéves korában szerelmes volt a csodaszép Abihailba. Pataj pedig egész sorsára mélyen hatott. Pataj tényleg mágikus lény. Sok izgalom. Az emlékirat kommentárját meg kellene írni. Bormester Virgil és Mihály története haláluk után. Azt, ami most itt van. Itt kavarog és roppan és kúszik és nyög és lázad és átkozódik és gennyezik, most. A kéziratot folytatni? Kiegészíteni azzal, ami ma történik. Befejezhetetlen mű? A végtelen regény. Leírnám, és valaki az antikváriusnál a szemétládában harminc év múlva megtalálja. De akkor a regénybe sorsomat én is beleszőttem. Magamat, Bormesteréket, Herstalékat, Amadeust, Flórát. Flórába szerelmes vagyok. Harminc év múlva megtalálja. Mi lett akkorra a mi életünkből? Akkor az illető kielemezné, ahogy most én teszem. De akkor beleszőné önmagát, és továbbadná. Flórát feleségül veszem. Fiam születik, muzsikus lesz, Amadeusnál taníttatom zongorázni és zeneszerzésre. Huszonkét éves, 1975, remélem, a világkatasztrófán már túl leszünk. Londonba utazik hangversenykörútra, ott csodaszép fiatal énekesnővel ismerkedik meg. Kiderül, hogy a leány a Bormester családból származik. Bormester Jusztin és Eszter leánya. Tüneményes szerelem. A fiú hazajön és ragyog. Művészet és szerelem és dicsőség. Flóra és én már kicsit öregek vagyunk, de boldogok. Mert ez az élet még sikerülhet. Flóráé is, az enyém is. Nehéz. A fiú este valami olvasnivalót keres. Régi kézirat. Belenéz. Önéletrajz, széljegyzetekkel és hatalmas kommentárral. Olvassa. Bormester. Herstal. Végül Vidal. Reggelig olvassa, egyre forróbb izgalommal. Hogy is van? Ő Vidal. Zongoraművész, aki most Londonban volt, szédületes siker. A leány Bormester. Ez a két család. Nem érti. Most kezd valamit sejteni. A kommentár az egészet megmagyarázza. Ez aztán a regény. A zongoraművész úr a valóság őrületétől részegen olvassa. Már érti. Kopognak.

Pataj bejön, és illendő távolságban megáll. Ismét zavarom, szól.

Vidal feláll, és kezet nyújt. Nem is hiszi, válaszol, hogy milyen elégedetté tesz. Ezt a bizalmat őszintén köszönöm. –

Leülnek. Vidal cigarettával kínálja. A lámpát elfordítjá. A kis árnyék igazán kellemes. Úgy látom, gondterhelt –

Minden mozzanatra emlékszem. A dolog természete olyan, hogy nem is lehet elfelejteni –

Pataj most egyenes és merev ülésbe helyezkedik. Én, mondja hosszú tépelődés végeredményeként, én Andrást és a nőt ki fogom irtani –

Vidal vár.

Pataj igen meggondoltan beszél. Nyugalmában nem az öregségen volt a súly. A hang nem is öreg. Sima. Még cseng is. A szenvedély és az erély. Öreg? Hetvennyolc.

Fiamat már régen akartam. Még negyven évvel ezelőtt. Igen. Az egyetlen ok, amiért nem tettem, hogy irtóztam tőle. Hogyan csináljam? A legjobb lenne csizmával eltaposni, hozzá se érjek, a csizmát a nedves fűben megtörölni. Az ember néha szarba lép. Pont. Vagy téglával leütni, mint a barmot? Vagy hogyan? Hogyan lehetne helyesen megölni úgy, hogy meg se érintsem? Hogyan lehet ilyen piszkos férget nyomtalanul eltávolítani, hogy be ne mocskoljon? Ezen én már fejemet legalább negyven éve töröm. Ismeri? Látta?

Vidal nemet int.

Nem az én fiam. Lehet, hogy a szomszéd altiszté. Cigány volt, csámpás, nem ért a vállamig, pattanásos, korcs, vagy hét tetves kölyökkel, egész éjszaka verekedtek, és az edényt egymáshoz hajigálták. Azt hiszem, az ő fia. A nő többször mondta, hogy a cigánynak milyen erős férfiszaga van. Nem mosdott. A nőnek pedig bakszag kellett. Azt hiszem, ő az apja. A féreg szapora. Minél férgebb, annál szaporább. András az ő fia. Ő is sötét bőrű, sunyi, vézna. Szembenézni? Lúdtalpa van. Gyűrött dróthaja és olyan orra, mint a keselyűnek. Mindig liheg, kapkod, szemében rettenet, hogy lekésik. Mitől? Csak ő tudja. Dehogy tudja. Mitől késhet le az ilyen szarházi?

Vidal rögtön felel. Kérem, beszéljen el mindent, amit gondol. Ön fontos lépés előtt áll –

Ki fogom irtani, szól Pataj. A nőt is. Voltam szüleinél. Meg akartam nézni őket. Villájuk van. Olyan, mint a családi lapokban, az egész olyan kínosan barátságos. Nem is ház, inkább torta. Az öreg valami nyugalmazott bankigazgató, ő építtette, hatvan múlhatott, bukott sors, Vattának hívják –

Vidal fülelni kezd. Vatta, szól.

Igen. Ismeri?

A nevet. Felesége?

Elhízott, étvágyrontó, zsíros arcú –

Hogy hívják?

Nem tudom. A keresztneve? Igen, a férje így szólította. Marianne –

Vidal gyorsan megfordul. Az asztalról a névmutatót fölveszi és keres. Vatta. Vatta. Megvan. 1910 és 1914 között Bormester Mihály barátja, irodalmár, forradalmár, börtönbe kerül. Emlékszem. Szószátyár intellektualista. Marianne. Persze. 1910 és 1914 között Bormester Mihály női bizalmasa. A Női Hamlet. Pokoli.

Szóval az ön Abihailja –

Úgy van –

Pataj bambán néz. Ön ismeri őket?

Vidal válaszol. Különös véletlen folytán, de csupán a nevüket –

Szünet.

Vattáéknál tett látogatásánál hagyta el –

Pataj gyorsan beszél. Két gyermekük van. A leány Abihail, huszonhét éves. Anyjára keveset hasonlít. Apjára egyáltalán nem. Ez az a bizonyos. A másik tizenkilenc éves fiú, púpos és tüdővésze van, Tristannak hívják. Kis nyugdíjacskából élnek, gyümölcsösük és zöldségesük van; ezt felesbe adják, hogy több jövedelmük legyen –

Vidal ismét az asztal felé fordul, a névmutatóban lapoz és felnéz.

Egy bizonyos Jávorka nevezetű földművesnek –

Pataj bámul. Ismeri?

Csak úgy, mint a többit –

Én ismerem. Egyszer földjét meg akartam venni, még az első világháború előtt. Derék ember volt –

Bocsásson meg, hogy beleszóltam –

Ön, mondja Pataj, úgy látszik, valahonnan ezeket az embereket –

Igen, felel Vidal. Az ismeretség merőben irodalmi. Valaki, aki élettörténetét elbeszélte, említi őket –

Engem is, szól Pataj.

Önt is –

Pataj előrehajlik, és halkan azt kérdezi: Rólam mit írt?

Elmondja, hogy ön miképpen ölte meg és rabolta ki Zorge Salamon ószerest, hogyan szöktette meg Abihailt, azt is, hogy a rendőrségen jelentkezett, de mint futóbolondot, kidobták. Még egyszer szerepel, amikor Jávorkával megbarátkozik, és Kanavász Antal tisztiszolgája lesz, aztán a vezérőrnaggyal a harctérre megy –

Pataj többször int. Szünet.

Folytatja? Azt hiszem, Tristannál hagyta el –

Igen. A kis Tristan nyomorék, ahogy mondtam, de az egész családban a legtöbbet ér. Azt hiszem, tüdővésze igen komoly. Mély és tüzes szeme van. Talán fél év. Arca igen nemes, bár elkínzott, nemcsak betegségben szenved. Azt hiszem, valami. Nem lehetetlen, hogy Abihail. Nem is hasonlít rá –

Ön alapos helyszíni szemlét végzett –

Az egészet látni akartam. Most körülbelül minden tudok. Azt hiszem, ha én ezt a nőt kiirtom, családja számára is megkönnyebbülés lesz –

Vidal hirtelen felkiált: Várjon!

A névmutatót előkotorja és keres. Közben valamit mond. Ugyanazt a szót. Nem érteni. Aztán az emlékiratot nézi. Sietve lapoz.

Mi történt? kérdi Pataj.

Vidal nem felel. Abihail, mondja aztán, huszonhét éves. Született huszonháromban, igen? Huszonhárom. Megvan –

A könyvben valamit néz. Olvas. Még egyszer. Aztán mereven Patajra bámul.

Megvan –

Vidal lassan azt kérdezi: Ismert ön egy bizonyos Bormester Mihályt?

Pataj először fejét rázza, de aztán megáll. Bormester Mihály, várjon – homályosan – az óvóhelyen –

Előbb nem látta?

Nem –

Emlékezzék csak –

Nem –

Amikor Kanavász legénye volt. Tizennégyben. A háború kitörésekor a vezérőrnagyot meglátogatta a kancellár –

Emlékszem –

Akkor egy fiatalember volt ott, arcát idézze fel jól –

Pataj tűnődik. Látom. Ez volt Bormester Mihály. Úgy van. Emlékszem –

Mit nem tud?

Miért kérdezi?

Vidal int. Diabolikus rémbohózat, szól halkan. Aztán Patajra mered. Még mindig nem tudja?

Nem –

Persze, honnan tudná? Tudja ön, ki volt ez a Bormester Mihály?

Nem –

Persze, honnan tudná?

Vidal a könyvet becsapja, felugrik és járkál. Pataj nézi. Mi történt?

Semmi különös. Csak az idő bele kifordult, és beléje láttam. Egyenesen a hasába. Egyetlen pillanatra –

Nem értem –

Azt hiszi, én értem? Ha érteném, agyam megbomlana és –

Pataj tanácstalanul néz, és vállát húzogatja.

Nem érti, szól Vidal, de azért megmondom.

Pataj előtt megáll. Vár. Aztán hirtelen: Tudja, hogy Bormester Mihály kicsoda? Megmondom. Bormester Mihály az ön Abihailjának az apja. Múltkor, emlékszik rá? Hogyne. Azt mondtam, hogy Abihail roppantul hasonlít Bormester Mátéhoz. Emlékszik?

Jól –

Most már tudom, miért. Mert a testvére –

Pataj előrehajlik. Honnan tudja?

Abból a könyvből, amely önről is beszél. Nem mondja ki, de a helyet megtaláltam. Bormester Mihálynak rövid ideig, de viszonya volt Marianne-nal. Abihail ebből a viszonyból született –

Pataj elképedve néz. Különös könyv lehet –

Különös könyv –

Szünet. Gyújtson rá –

Rágyújtanak.

Bocsásson meg, elragadtattam magam, de –

Folytatja?

Igen –

Pataj azt mondja: Ki fogom irtani őket. A nőt is. Tekintet nélkül arra, hogy kinek a leánya –

Vidal egy kicsit vár. Elhatározása, szól aztán.

Hiába is akar lebeszélni, mondja Pataj szenvedélytelenül.

Én, válaszol Vidal, az emberölésnek nem vagyok híve –

Pataj öklét mutogatja. Nem az öreg Zorge Salamont kellett volna, mondja szigorúan. Leányát kellett volna –

Azt, hogy mit kellett volna, ötven évvel később megállapítani nem nehéz –

Pataj hallgat.

Helyezze magát, folytatja Vidal, még ötven évvel előbbre, be fogja látni, hogy most se cselekszik helyesen. Meg fogja bánni. Minek? Még ha ezt az Abihail nevű boszorkányt végleg el tudná tüntetni. Ön tudja, hogy ötven évvel ezelőtt meghalt, de már megint itt van. Megöli? Húsz év múlva megint itt lesz. Kár az izgalmakért. Elfogják és felakasztják. Nincs értelme –

Én a lélekvándorlásban nem hiszek, mondja Pataj.

Én sem, válaszol Vidal. De azért valami lehet a dologban, ha nem is olyan bárgyú módon, ahogy mainapság tartják. Ön is tudja. Az Abihail-ügy a legnagyobb óvatosságra int. A magam részéről azt hiszem, hogy a lelkek bizonyos magasabb lények bélyegével, sőt tudásával és emlékezetével születnek. Érti?

Mondja csak –

A két Abihail nem ugyanaz a lélek. De mindkettőnek bélyege, még tapasztalata is azonos. Ezért hasonló, sőt összetéveszthető. Mind a kettő ugyanannak a magasabb hatalomnak szolgálatában áll. Ez bennük a rokon, a bélyeg –

Mi az a magasabb hatalom?

Olvasta János jelenéseit?

Többször. De nem értem. Ön érti?

Nem. Csak részleteket. A Skarlát Bestiára emlékszik? A babiloni parázna?

Ő az. Ő a magasabb hatalom. Az ő bélyege –

Pataj megmered. A két Abihail a parázna leánya?

Valószínű. A magam részéről céltalannak és értelemellenesnek találom, hogy kezemet embervérrel szennyezzem be. Nem is emberrel állok szemben, hanem a paráznával. Az ember nem ellenfél. Megöli? Holnap megszületik valaki ugyanazzal a bélyeggel és megbízatással. Értse meg –

Értem, szól Pataj halkan.

Szünet.

Pataj hirtelen felnéz.

De ha neki bélyege van, mondja gyorsan, akkor nekem is van. Én is szolgálok valakit. És ebben a szolgálatban nekem hátha meg kell valakit ölnöm –

Soha, szól Vidal. Az ön bélyege tiszta hatalomé. Látom. Ön is tudja. Tudja?

Tudom, válaszol Pataj.

Ez a hatalom önnek gyilkosságra soha megbízatást nem ad. Ilyesmi nincs. Ön már ölt. Emlékezzék. Helyes volt?

Pataj fejét lehajtja.

Szünet.

Vidal nézi. Cigarettát vesz elő. Gyújtson rá –

Rágyújtanak.

Egyébként, szól Vidal, ítélje meg saját maga. Nem óhajtom befolyásolni –

Pataj sóhajt. Nehéz, mondja. Aztán hirtelen: Mit tenne ön az én helyemben? Vagy ostobaságot kérdeztem?

Nem. Azt hiszem, ez a legemberibb kérdés. Csak helytelenül van címezve. Igaz?

Pataj homlokához nyúl, haját elsimítja, és szótlanul a lámpába bámul.

(Az igazságnak szavát az én számból soha ki ne vegyed, mert a te ítéletedet várom.)

Tristan a küszöbig fut, és hirtelen megáll. Bocsásson meg –

Levegő után kapkod, úgy látszik, feldúlt. Jusztin hozzámegy, karját csendesen megsimítja, és az asztalhoz vezeti.

Tristan zsebéből váratlanul több teleírt ív papírt vesz elő, azt az asztalra csapja és körülnéz.

Jó estét, mondja Eszter.

Jusztin éppen a Bibliát olvasta. Bernát bácsi a karosszékben ült. A szoba közepén, az asztal fölött a lámpa ég. Mint tegnap és azelőtt és egy hét és egy hónap előtt. Jusztinnál az egyik nap olyan, mint a másik. Megbízható nyugalom. Mintha az őrületek számára itt nem lenne hely.

(Az én lelkem a porba ragadt. Eleveníts meg engem a te beszédeddel.)

Üljön le, szól Eszter.

Tristan zajosan leül. Én most, válaszol igen sebesen és hadarva, ezt fel fogom olvasni –

Ön írta? kérdi Jusztin, és szintén leül.

Én. Én nem tudok beszélni –

Én sem, szól Jusztin komolyan, de én írni se tudok –

El akartam önnek küldeni, hadarja Tristan, mert én –

Jobb, ha felolvassa –

A felolvasást nagyon szeretem, szól Eszter, ha Jusztin héberül olvas, nem értem, de mégis szeretem, jobban, mint a beszédet –

Aztán itt hagyom, mondja Trisztan. Ez az én búcsúlevelem, Eszterhez és önhöz –

Már megint pátosz –

Tristan ingerülten válaszol. A halál pátosza, igen, a tragikus pátosz, mielőtt a hős a sírba lép, még beszédet mond –

Ne akarjon meghalni –

Már régen akartam, és most késő. Ön tudja –

Eszter is tudja, felel Jusztin. Mindent elmondtam neki –

Önnek, szól Eszter, azt amit tett, jóvá kell tennie. Nem szabad ilyen mosdatlanul eltávoznia –

Megjavulni, kiált Tristan hirtelen magánkívül. Ez az, éppen ez az. Ó, jónak lenni. Várjanak. Majd mindjárt megtudják, hogy –

Jusztin hátradől és vár.

Tristan köhög és nekiül. Felkönyököl, fejét két tenyerébe fogja és olvas.

Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén. Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer valakitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van. Ezt a tételt elfogadom, és e mellett óhajtok kitartani. Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen, valamely szakrális érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetlenebbül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király lányát, Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám, saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem szabadna megengedni. Hiszen ez bűn! Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Orestés megöli anyját. Börtönbe vele! A bíróság a rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen, itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát, a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti, és a kés után nyúl. De kérem, aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király, mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás, a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dávid zsoltárokat írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsoltárok mélyen vallásosak. Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel, mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó, igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja olyan közel hozni Istenhez, mint valamilyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még ennél is több. Ismerem, sajnos csak távoli látásból, mint az ígéret földjét, a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat és tett Istenből sugárzik, és az emberen keresztül hozzá visszatér. Ismerem az erkölcs fölötti birodalmat, ahol Agamemnón és Orestés és Ábrahám és Dávid a kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más valamilyen olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó ember barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze, váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen érthető jellemvonásának a szakrilégiumot vagy mondjuk a káromlást tartom. Mindjárt meg is mondom, hogy miért. A mi szociális hétköznapunkat a magasabb világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja el, és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni, még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán nem ásít és nem dohányzik, és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan úgy viselkedik, mint ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni. Nos, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes elemi erejével nekimegy, és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium. Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát. Orestés megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetekben elmerül. A vallásos aktus paradigmája nézetem szerint, amikor Jákob felmegy a létrán az égbe, és az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt ezek az ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? Az anyádat? A leányodat? Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, mindenáron és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez nem morál, ez nem jóság. Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez. Tudjuk. A szenvedélyes szerelem félig a tisztult amoralitás birodalmában van. A vallás őrületének minden szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál apostol. Nekem minden szabad. A vallás a szociális hétköznap számára olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt létezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen létezve bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el, és rossz lelkiismerete van, mert jön az őr, felírja, kidobja, és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom, az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkban suttyomban somfordál, és ígyekszik onnan, lehetőleg mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn a létezés. Azzal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan sérti. Létezésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg hülye és természetellenes magatartást vesz fel, és úgy tesz, mintha nem is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan beszélni, és elfogódottan sündörög, és folyton a felvigyázót keresi és óvatos, pedig az új ruha van rajta, és gondosan megmosdott. A vallás ezzel szemben az, amikor kezembe veszem a kardot, és felmegyek a létrára, és ha utamba százszor is angyalok állnak, azokat is ledobálom, és Istenhez akarok jutni. Tilos? A táblát elrúgom. Mi az, hogy tilos? Tilos volt a szeretőmhöz menni, mégis mentem. Tilos Istenhez menni. Ha tízezerszer is tilos, akkor is megyek, mert hozzá akarok jutni. Őrület? Hát jó, legyen őrület, most ilyesmi nem tud érdekelni. Szentségtörés? Bűn? Legyen. A létrán fel akarok jutni, és ebben engem még az angyalok serege sem fog megakadályozni. Meg kell ölni az anyámat? A fiamat? Nem nagyon szívesen, de az árnyalatnak most jelentősége nincs. Ezek igazán fontos pillanatok. Ez a vallás. Úgy látszik, erőszak nélkül nem lehet. Jónak lenni? Kérem, erről a poshadt jóságról ne is beszéljenek. Semmiféle langyos jóság még senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni. Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves. A vallás az, hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban, és lent forrjak a vulkán izzó hasában, odáig viszem, hogy még a bűn is ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfümös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes, és nem is köpködök és nem káromkodom, nem iszom és nem dohányzom, húst sem eszem, templomba járok, és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el, és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom, hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes, és főként távolról sem olyan jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett, és ha kezét nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsákot megöli. Ördöngös gazember. Mi? De azért én mégis őt választom, és a prófétákat, akik dühöngtek és káromkodtak, és Dávidot választom, aki szoknyavadász volt, és Pétert, az öreg svihák galileai halászt, és végül is én a bűnösöket választom. Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen szeretni. És ha Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak vissza. Ez tetszik nekem, s az én szívem is kigyúl; és azt mondom, gyere ide, fiam, hadd öleljelek meg. Ezek persze nem veszélytelen dolgok, azt önök is nagyon jól tudják, és ha a bűnökre a vallás nevében én ilyen természetű felmentést adok, annak igen súlyos következményei lehetnek. Vannak is. A vallás módfölött veszedelmes valami. Mert jöhetne valaki, és azt mondhatná, hogy a mennyországba vezető út bűncselekményekkel van kikövezve. Igazán könnyű lenne, és az összes hóhérok és útonálló orgyilkosok és csirkefogók és uzsorások és kurvák és diktátorok egyenesen az égbe szállnának, mi pedig, ha ezeknek a lényeknek társaságát el óhajtanók kerülni, kénytelenek lennénk tisztultabb légkörben letelepedni, mondjuk a pokolban. De én távolról sem vagyok azon az állásponton, hogy minden gyilkos Agamemnón vagy Ábrahám és minden szoknyavadász Dávid király. Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele, a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek. Az erkölcsös ember, ha igazán az, és nem hipokrita, legfeljebb igaz ember. A héberek cadiknak hívták, a görögök dikaiosnak, a hinduk sadhunak. Fölemelő ilyen ember hangját hallani és szavait olvasni. Jézsaiást vagy Ezékielt, a nagy dühöngőket vagy Sókratést, az ironikus szentet vagy az Upanishadokban az áhítatos Yajñavalkyat. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni, sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a morál körében él. Sókratés soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban. E morális igazság fölött azonban van még valami: a Hit óceánja. Ez a vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami vezet. A hit. Orestés és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen. Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De aki a hit óceánjában él, az tudja, hogy Ábrahám, amikor Izsákra kezét fölemeli, felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye anarchia. Nekem mindent szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne, az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák. És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és minden szabad. Ez a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is, és kardommal a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni. A Hit óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bora. A morál ehhez képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy és szép és követésre méltó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi, ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez a Pneuma, amely mennydörög, és amely a fák levelei között suttog. Ez az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a Hit Óceánjában élek, mindent szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Orestés megöli anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol van már az igazság! Ők már a Hit óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó magasságba értek, itt csak Isten van, és Dávid itt énekli zsoltárait, és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja, ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta, ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel és bűneiddel, és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, minden szabad, halleluja, ezt nevezem én vallásnak –

Ezúttal elsőnek az antikvárius érkezett, de rögtön utána Tárkony, aztán Kelemen, Hubert doktor és Pázmán. Pergelin kicsit késett, és mint rendesen, Amadeus volt az utolsó. Az antikvárius és Hubert rögtön bedobták, hogy az a társadalmi őrület, amelyet jelenleg tapasztalunk, a pozitivista tudomány nyílegyenes következménye.

Esetleg fordítva, szól Kelemen, a tudomány is társadalmi bomlástermék –

Herstal a szokásos felvágottas szendvicset kínálja, mustáros paradicsommal. Flóra a teát behozza és távozik.

(Érdekli önt ez az intellektuális rövidáru? kérdi Vidal Amadeustól.

Amadeus a sarokban ül. Nem értem, szól. Nincs hozzá se műveltségem, sem eszem. De, tudja, nincs is bennem kívánság, hogy megértsem.)

Az antikvárius a szcientifizmust elveti.

Hivatalból, kiált Tárkony, mint egzisztencialista, erre kötelezve van –

(Mi az az egzisztencializmus? kérdi Amadeus.

Atonális gondolkozás, felel Vidal.

Nem kedvelem az atonális zenét –

Én sem –)

Hubert doktor hosszabb előadásba fog, és követeli, hogy a vallást, a tudományt és a filozófiát sürgősen egyesítsék úgy, mint –

A szofiatikában már megtörtént, mondja Herstal.

Pergelin azt indítványozza, hogy az altábornagy egyszer a szofiatika alapjait fejtse ki. (Helyeslés.) Mire a könyvtárba vonulnak. Flóra behozza a barackpálinkát, és elmegy.

A mai előadó Pázmán úr, szól Herstal.

Taps. Halljuk –

Különös várakozást, szól Pázmán, és a karosszékbe ül, ehhez az előadáshoz ne fűzzenek. Azt hiszem, száraz lesz –

Halljuk –

Rendeletet fogok felolvasni –

Milyen?

Nem tudom, életbe lépett-e már, vagy csak fog, de meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak időszerű, hanem a levegőben van –

Halljuk –

Pázmán papírjait előveszi és olvas:

Rendelet a nemi egészségügy hatályosabb védelméről és a forgalmi adó kiterjesztéséről.

A nemi egészségügy hatályosabb védelmére a minisztertanács elrendeli, hogy:

minden állampolgárnak, férfinak és nőnek 12 évtől 75 évig (házastársaknak is) a községi elöljáróságokon hatósági közösülésnaplót kell váltania. A naplóba a közösülők a közösülés napját és óráját bejegyzik, és kézjegyükkel igazolják. A közösülés kísérleteit is be kell vezetni, és a megjegyzés rovatba a "sikertelen" szót kell írni. A megtörtént közösülésekről félévenként (minden év szeptember 30. és március 31-ig) dátum szerint, kimutatást kell készíteni, és azt a községi elöljáróság nemi nyilvántartó osztályán be kell nyújtani. A kimutatásra 12 forintos okmánybélyeg ragasztandó. A kimutatás késedelmes beküldése 500-10 000 Ft bírság alá esik.

A közösülésnaplót f. évi március 21. és 31. között a községi elöljáróságok állítják ki. A naplót minden egyén állandóan köteles magánál hordani és azt hatósági felszólításra felmutatni. A napló kiállításának díja 24 Ft. Az orvosi vizsgálat díja 6 Ft 40 fillér. Akit a hatóság április 1-től napló nélkül talál, az, ha súlyosabb elbírálás alá nem esik, 1000-20 000 Ft-ig terjedő pénzbüntetéssel sújtandó.

A naplóba minden közösülés után külön e célra kiadott 60 filléres (piros) forgalmi bélyeg ragasztandó, mind a két fél naplójába. Házastársak részére "Törvényes" felírással lila bélyeg kerül forgalomba, 30 filléres áron. Bélyegcsalást a hatóság 2000-30 000 Ft.-ig terjedő pénzbüntetéssel büntet. Akit a hatóság közösülés után úgy kap rajta, hogy naplójába a bélyeg beragasztva, a bejegyzés megtéve és aláírva nincs, az 2-8 évig terjedhető börtönbüntetéssel büntetendő. Éppen ezért a bélyegeket ajánlatos jó előre megvásárolni, hogy szükség esetén azok haladéktalanul beragaszthatók legyenek.

A közösülésnapló bevezetése a nemi egészségügy ellenőrzésére vált szükségessé. Ily módon a hatóságnak módja van minden állampolgár közösüléseiről nyilvántartást vezetni és a fertőző személyt a lakosság köréből eltávolítani.

A napló másra át nem ruházható.

A napló hivatalos okmánynak tekintendő, amellyel való mindennemű visszaélés 3-10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.

A napló elvesztését az elöljáróságon azonnal írásban jelenteni kell. A jelentésre 6 Ft-os okmánybélyeget kell ragasztani. Az elvesztő egyén naplót három hónapig nem kap, s ez alatt az idő alatt közüsülési tilalom alatt áll. A tilalmi idő alatt az illető személy szóban forgó testrészét hatóságilag lezárják, illetve közösülésre alkalmatlan állapotba hozzák és lepecsételik. Aki e zárt önhatalmúlag megnyitja vagy letöri és a pecsétet megsérti, vagy a zárlatot más úton-módon megkerülve kijátssza, ha súlyosabb elbírálás alá nem esik, 8-20 évig terjedhető kényszermunkával büntetendő.

Három hónap után új naplót lehet váltani, amelynek költsége a rendes napló háromszorosa, és valamennyi előbbi bélyeget be kell ragasztani.

A rendelet kihirdetése napján lép életbe.

Amadeus Vidalra néz. Vidal az antikváriusra, aztán Amadeusra, Herstalra és ismét Amadeusra néz. Kelemen Hubertre néz, Hubert Tárkonyra, Tárkony Pergelinre, Pergelin Herstalra, Herstal az antikváriusra és Kelemenre, Kelemen az antikváriusra és Vidalra, aztán Tárkonyra, Tárkony Hubertre és Herstalra és Vidalra és Amadeusra néz, Vidal Kelemenre és Tárkonyra és Hubertre és Amadeusra néz, és Amadeus Tárkonyra és Herstalra és Vidalra néz. Most Vidal Herstalra néz, Hubert pedig Kelemenre néz. Az antikvárius viszont Pergelinre néz, Pergelin Vidalra, aztán Herstalra, ismét Vidalra, majd Amadeusra néz.

Szerencse, mondja Amadeus, hogy a társaságban nincsenek hölgyek –

A dolog, szól Herstal, még így is erős –

Pergelin Pázmán felé hajlik, és azt kérdezi: A rendelet már megjelent?

Azt hiszem, szól Pázmán, még nem –

Amadeus Vidalra néz, Vidal Herstalra és aztán Amadeusra.

(Mi volt ez? kérdi Amadeus.

Vidal vállat von. Lehet, szól halkan, hogy provokáció –

Amadeus az antikváriusra néz.)

Ön nagyon bátor ember, szól az antikvárius.

Farce, szól Herstal.

Talán, mondja Tárkony.

Pergelin Hubertre néz. Hubert Amadeusra néz.

(Mit provokál? kérdi Amadeus.

Vidal vállat von. Talán Herstalt?)

Ön, szól Herstal, igen erős szatirikus tehetség –

Szatíra? kérdi Pergelin. Nem értem. Hiszen ez rendelet –

Még nem jelent meg, mondja az antikvárius.

Pergelin csodálkozik. De meg fog jelenni, szól.

Lehet, mondja Pázmán.

Pergelin hirtelen Huberthez fordul. Mondja, uram, papoknak is kell naplót váltani?

Herstal feláll, és Vidalra néz. Vidal az antikváriusra néz.

A rendelet szerint minden állampolgárnak –

Herstal járkálni kezd, és Hubertre néz. Hubert Tárkonyra néz. Tárkony Vidalra néz.

Pergelin tűnődik, aztán azt mondja: A piros bélyeg hatvan fillér. Tudják, hogy ez nem is olyan sok?

Megéri, szól az antikvárius.

Házastársaknak harminc –

Bagatell –

De, szól Pergelin, bélyegcsalók itt is lesznek –

Gondolja? kérdi Herstal.

Pergelin nevet. Biztos, mondja.

Herstal az antikváriusra néz, az antikvárius Tárkonyra néz.

Azért, szól Pergelin, ez nagyon indiszkrét rendelet –

LOVAG HERSTAL RAIMUND

NYUGALMAZOTT ALTÁBORNAGYNAK

Helyben

Még három napom van, és azt az időt erre az eszkatológiai elhatározásra kívánom felhasználni. Ami bekövetkezett, már a múlt év elején láttam, de vibráló tudatom nem védte ki. Következménye a tompult önkény körének, amelyben gyermekkoromtól fogva tartózkodom. Tegnap óta bezárkóztam. Enni? Időnkint török kávét iszom, és az intenzív józanság keltette légmentes pillanatban életem szuverén, de ügyefogyott genezisét akarom elmondani. A rendőrség számításom szerint három nap múlva itt lesz. Mit követtem el? E tájékozatlan kérdésre nem válaszolok. A meztelen beavatkozások során most én következem. Végül úgyis mindenkire sor kerül.

Ön engem, ha abban a hiszemben lenne, hogy önmagam fölött sajnálkozom, maradéktalanul félreértene. Tudja, hogy én ezt a foglalkozást, mondjuk, hivatást választottam, hogy mások szenvedésében gyönyörködni fogok. Ez az elhatározás bennem ma is monumentálisan stabil. Akkoriban azért is vásároltam géppisztolyt, üzleteket és lakásokat fosztogattam, kínoztam és lőttem agyon nemcsak zsidókat, hanem különös szenvedéllyel olyanokat, akiknek a vízbefúlás ellen küzdő szemében észrevettem a félelemnek azt a hidegkék fényét, amely –

Retrográd pánikról tehát szó sem lehet. Totális elaljasodásban élek, vagyis én sem vagyok kivétel. Az emberben engem egyedül az érdekel, hogy miképpen tudom megkínozni. A sor most reám került, és saját kínjaimra éppen olyan hűvösen kíváncsi vagyok. Most aztán erről a témáról mindent tudni fogok.

Ne kövesse el azt a zsurnalisztikus hibát, hogy azt higgye, bármivel is vádolom. Én nem élek abban a meggyőződésben, hogy ön engem bármiben is megcsalt. Tudja, hogy mint SS-tizedes német internálótáborban voltam. Amikor az amerikaiak bennünket elfogtak, csupa suhancot, nevettek, és azt mondták: the children of the twenties. Nemzedékemre akkor eszméltem fel.

Az érettségit letettem, s akkor néhányan e generáció alkalmazhatatlan karakterei közül kis bandát szerveztünk. Elvünk az alaptalan erőhatalom. Nagyobbára kis boltokban, terrormódszerekkel rémületet keltettünk és zsaroltunk. A pénzt autókirándulásokra költöttük nemzedékünk leányaival, akik ruháért, harisnyáért, pálinkáért vagy egyszerűen csak a tilalom izgalmáért e csökkent valóságtartalmú szerelmekben az álnok gyönyörök kész társai. Fatális optimizmussal kockázatosabb vállalkozást eszeltünk ki, de ehhez fegyver kellett. Ketten revolvert szereztek. Az én becsvágyam shakespeare-ibb volt. A zsibárupiacon az első zsákmányolt orosz géppisztolyok éppen akkor jelentek meg. Hetvenhárom golyó. A pénzt a következőképpen szereztem.

Tudtam, hogy ön pénzét íróasztalának bal felső fiókjában tartja, de én önt pipogya embernek tartottam, akit még arra sem méltattam, hogy kiraboljam. Én önnel mindig erkölcsi osztályharcban álltam. Anyám ékszerkazettáját nyitottam ki, nehéz zárjához a kulcsot két napig reszeltem rézlemezből. Egy ideig haboztam. Aztán színes selyemdarab és levélpapír között olyan gyémántgyűrűt találtam, amit anyámon sohasem láttam. Közben a papiroson levő írást elolvastam. Ez volt: Délután négy. M. 924. márc. 3. Semmi több. A selyemdarab elszakított selyem zsebkendő fele. Abszurd sugallatból a gyűrűt a selyembe és azt még a papírba hajtottam, és zsebre vágtam.

Az ontológ módon konkrét esetet a következőkkel tudom kiegészíteni. Aznap, mikor a rablást monológ képzeletemben elhatároztam, Flóra karkötőjét a fürdőszobában láttam heverni. Az, hogy elvegyem, távoli értelmetlenségnek tűnt. Egyszerű. Azt hiszem, én hétéves koromtól fogva Flórába eszeveszetten szerelmes vagyok. Hogy ez szerelem, arra csak tizennégy éves koromban jöttem rá. Akkor Flóra huszonkét éves volt. Nekem akkor már diáklányokkal duhaj viszonyom volt, de fantáziám színültig Flórával. A karkötő anyám családjából származott, igen régi, ma már ismeretlen tisztaságú aranyból, kilenc zafírral, ezek szerint igen sok pénzt ért. De nem vittem el. A szerelem konszolidál, mondtam barátaimnak a bárban éjszaka megriasztott lélekjelenléttel, mire a többiek kondoleáltak.

Én is abban a moslékmorálban növekedtem fel, amelyet aztán a második világháborúnak sikerült lokalizálnia. Azt hiszem, az ön dolga az enyémhez képest könnyű volt. Nézetem szerint ön hiszékeny utópista, aki szeretett volna világforradalmat csinálni, de aztán megelégedett a galuskával. Verejtékesen összehazudott kompromisszumait aztán persze realitásnak hívta, ez rendben is van, de négyszeresen árnyalva erre még büszke is volt. Én nem vagyok idealista. Mindig okos voltam. Vagyis mindig elárultam valamit. A föld alatt nőttem, a földalatti családban, a földalatti iskolában. Mindaz vagyok, amit ön el akart hallgatni és le akart tagadni. Én vagyok a fordított utópia, az ön lyukas bölcsességének valódi arca, én vagyok az, akiről a tisztátalan fátyolt a háború letépte. Én vagyok a stréber, a szolga, az aljas, az árulkodás, a besúgás, az árulás, a hitványság, a kéjsóvárság, a parazita. Kérem, nézzen meg engem. Bennem az ön ízléstelen teológiája testet öltött. Én vagyok az ön összeomló rejtőzködése. A világ lángoló tükrében megjelentem, csak nézzen meg jól. Azt hiszem, fiú apját még soha így nem diszkvalifikálta.

Egy éjszaka a bárban éppen a nemzedékről volt szó. Mi az, amiről bennünket fel lehet ismerni? Az egyik hahotázik. Mindig offside-ban állunk. Láthatja, hogy léhák vagyunk, de nem tehetségtelenek. Mi, kérem, mindig lesállásban vagyunk. Erre kell nekünk a géppisztoly. Mi lehetőleg hátba támadunk. Régebben az emberek, akivel szemben módfölött ellenszenvet éreztek, fejbe durrantották. Mi azzal, akit lepuffantunk, nem állunk szemben. A mi nemzedékünk találta ki a tarkólövést. Ön szeretett kis dolgokhoz nagy szavakat használni. Azért nevezte el a galuskát világforradalomnak. Én viszont a forradalmat cirkusznak hívom. Nálam általában sok minden egyszerűbb. Ön a lánynak hónapokig udvarol, aztán kezét megkéri. Én ránézek a nőre, és közlöm vele, mint a demarsot, szombaton kétnapos autótúrára megyünk, jössz? A nő int. Trippered nincs? Már goromba vagyok, és ha igennel felel, fenékbe rúgom. De nem. Csak annyit mond: Az a cipő kell nekem. Az ön iskoláit morállal nem bírtam. Tudja mit? Akkor már inkább a géppisztoly. Nem bántam meg, és máig is azt hiszem, hogy ez az ön kenetteljes hazudozásainál átkozottul tisztességesebb. Én a földalatti iskolába jártam, a mozi, a nők, az utca, a zsibáru, az orgazdaság, az olcsó bordély, lopás, nemi betegség, zsarolás, utcai lányok, detektívregény. Az ön hőse gyerekkorában Buffalo Bill volt, legfeljebb Sherlock Holmes. Én az ipari kémkedésen és a névtelen följelentésen és a pornográfián kezdtem. Én az ön iskoláiban idő előtt megvénültem. Tizenöt éves koromban olyan dezilluzionált voltam, mint a hetvenéves uzsorás. Az összes nagy szavak megbuktak, haza, történet, becsület, emberiség, kultúra, szabadság, vallás, de főként Isten. Mindaz, amit ön kompromittált. És én csak egy embertől félek. Attól, aki nem a húszas, hanem a harmincas években született, s akinek első valóságélménye a nyilas idő, az ostrom és a háború és az infláció volt. Azt hiszem, minden okom megvan rá. Tehetséges vagyok. Igen. De tehetségem terméketlen és üres és hitvány és megvásárolható. Elég olcsón. Jelentősége nincs. Én azt, hogy mi az apák bűne a fiakban, nagyon jól értem. Álmainkat csak gyermekeink tudják megfejteni, és legrejtettebb gondolataink megoldása a következő nemzedékben van.

Azt hiszem, nagy problémám a hazugság volt. Egészen kivételes esetben hazudtam, mondjuk, bűnből. A legtöbbször annak a permanens dupla magatartásnak következménye volt, amelybe ön kényszerített. Ön persze azt mondja, hogy a történet. Megint nagy szó. Amit ön hagyományosan szentesített rosszhiszeműséggel történetnek hív, s ami nem egyéb, mint a létezés aláaknázása, az nekem látványos elmezavar. Teljes értékű hazugságban vétkes nem voltam, és mindig úgy hazudtam, ahogy az állat vicsorog és morog és fúj és harap és mar, és végül elrejtőzik. A hazugságot én már igen korán átértékeltem. Nekem ez létfenntartásom legfontosabb mozzanata. A létért való hazudozás. Ha nem tettem volna, először is már otthon agyonvertek volna, az iskolában biztosan, javítóintézet, fegyház, börtön, végül elmegyógyintézet. Az én kérdésem nem az volt, hogy hazudjak vagy sem, mert ha nem akartam, hogy likvidáljanak, kellett. Az én kérdésem az volt, hol van az a határ, ameddig az elaljasodásban el szabad menni, hogy hagyjanak békében. Mondjuk próbaértelmezés volt. Csak hogy a mérgesebb komplikációkat elkerüljem. A hazugság szókorridor, mondta egyik társam, persze ismét éjszaka a bárban. A paradox tragikum ebben az, hogy ugyanakkor felszakadt erőtlenség. Mégis, akinek hazudtam, az iránt gyengéd voltam. Kíméltem. Egyáltalán nem tiszteltem meg mindenkit azzal, hogy neki hazudjak. Ezért mondok most önnek igazat. A nőnek csak addig hazudtam, amíg vonzott. Az egész a kompromisszum kedvéért történt. Ez itt, mondtam, hazugságra van építve. Az igazságot támadhatod, barátom, senki oda se fülel. De mihelyt hazugságaikhoz nyúlsz, észbontó lármát csapnak. Végül is, azt hiszem, sokan azért hazudnak, mert igazságuknak nincs mértéke. És mert nincs mértéke, igazságuk kínozza őket.

Ezt a szatirikus teológiai tudást persze én már abban a gyakorlatban szereztem, amellyel bennünket, húszéveseket az az öngyilkos tűz, ami a világ, meglepett. Rendszeresen jártunk üzleteket és lakást fosztogatni. A hatóság tevékenységünket ismerte, és bennünket inkább támogatott, mint akadályozott. A rendőrséggel való összekötőnk, aki a kapitányságon gyakornok lett, címanyagunkat a rendőrség rendelkezésére bocsátotta. Mivel akkor már élelmiszerhiány volt, feketekereskedelemmel is foglalkoztunk, igen sok zsidót rejtegettünk, ezek között sok olyat, akinek megfelelő összegért hamis papírokat szereztünk, s erről még a hatóságot sem értesítettük. Főként találkahely céljára négyszobás villát béreltünk, azt klubnak rendeztük be, s amikor a bombázás megkezdődött, a bútorokat, a szőnyegeket, tükröket és főként a pamlagokat nagy pincébe szállítottuk, hogy kipróbáljuk, mit jelent képletes integritásban, tizenkét méter mélyen a föld alatt, frakkos pincérek szolgálatában vacsorázni meztelen nőkkel, mialatt fenn az elveszett nevek jelében a város égett, és a falak a robbanásoktól reszkettek. Ilyesmiben nincsen laboratóriumi igazság.

A kínvallatásók is megkezdődtek, és ugyanakkor félhivatalos személyekből mindnyájan legitim hatósági funkcionáriusok lettünk. Technikailag változás nem történt. Az elv, minél több pénzt szerezni, minél több szardíniát és szalámit és sonkát és sajtot és tortát és bort és konyakot és pezsgőt és kávét és selyemharisnyát és aranyat a földalatti bordélyban elemészteni. A bombatámadás minél erősebb volt, a mi ájultságunk annál örvényesebb. A nők e görcsöket különösen élvezték, különösen, amikor bevezettük a jéghideg kéjeket. Jéghideg kéjnek neveztük azt, amikor egy vagy több fokozatos elhagyatottságban élő zsidót vagy katonaszökevényt vagy csak boldogtalan idiótát a helyszínen kihallgattunk, e végszemléleti pillanatokban hurrázva delikát kínzásokat alkalmaztunk. A részletekkel nem óhajtom szórakoztatni. Mindössze csak ilyesmi: a delikvensnek forró olajjal telt edényből pénzdarabot kellett kivennie, ha kiveszi, szabad. Persze a pénzdarabot az üst fenekére ólmozták, s ezt az esztelen kedvességet csak mi tudtuk. Gyakorlatommal nemsokára internálótáborba kerültem, csaknem tiszti ranggal.

Az ámulatosan különös, amin e megszakítás nélküli praxisban mindig megálltam, hogy Flórába egyre szerelmesebb lettem. Íme, fel nem ismert önállóságom. Ez a nehéz semmi. Nem a hülye bűnözésben elmerült lator tisztaságösztöne volt. Álomcsökevényeimben nem győztem őt, különösen az internálótáborban, képzeletemben kéjes és cudar boldogságban részesíteni. Különösen annak emléke őrjített, hogy amikor Flóra huszonkét éves volt (én tizenöt), éjszakánkint gyertyával szobájába surrantam, paplanját fölemeltem, óvatosan, nehogy fölébredjen, ingét felhúztam. Sok nő Flóránál szebb volt, női megfejthetetlenségében vonzóbb és izgalmasabb. Mégis, este leittam magam, hogy őrületemet elhomályosítsam.

Amit én öt- vagy hatéves koromban észrevettem, hogy ön, szerencsétlenségére, nem találta meg, lehet, nem is kereste azt az angyalt, ideált, akinek életét diadallal fel tudta volna áldozni. Ezért lett az egész először hazugság, aztán moslék. Élete szentségtelenül s így értelmetlenül folydogált, nem termékenyített, s ezért a csatornába futott. Szenvedélytelenül és tűz nélkül és világosság nélkül. Még hazugságai is büdösek voltak. Így én ideát nem kaptam, és nekem ideám (angyalom) nem maradt. Egyetlenegy valami, amit úgy hívtak, hogy élet. Ez volt, amit ön a leghatározottabban és a legkövetkezetesebben tiltott és rejtegetett, és ezért fenyegetőzött és büntetett és sopánkodott. Én tehát erre vetettem magam. Nos, kérdem, mi az az élet? A detektívregény, a pornográfia, a mozi, az olimpiai győzelem, a motorkerékpár, gólt rúgni, a nő az ágyban, a géppisztolyból egy sorozatot leadni. Mit jelent élni? Élni? Az öszszes gátlásokat kiröhögni, és mialatt fenn a városban bombatámadás van, a pincében meztelen nőkkel koktélt nyakalni és a reszkető fogoly lógó nyelvén röhögni. Ön azt kérdezi, hogy mi ez. Mire én ingerült tárgyilagossággal kénytelen vagyok azt válaszolni: ez volt az egyetlen valami, amit nekem meghagyott. A pucér élet.

Beugrottam. Ez az élet? Igen, kérem szépen, ez az élet. Az, amiről az ön életköltői olyan szépen énekeltek, élet, élet. Az időszerű. Az időszerű az, aminek nincs jelene. S ezek szerint jelenléte sincs. Káprázat. Nézze meg jól, hogy mit csinálok. Én élek. Semmi egyebet nem teszek, csak élek. Az ön nagy Goethéje és még nagyobb Nietzschéje és az egész életcsőcselék a napba mind azt vonította, élet, élet. Azt hittem, amiért ön oly ünnepélyesen megtiltotta, ez a tilos mézesbödön. Nézze meg társaimat, nagy részük már a föld alatt, a leányokat, kurvák és elmebajosak és összeroncsolt idegekkel és nemi bajokkal, élet, élet. Élet annyi, mint a legújabb divat, a selyemharisnya, a zafír karkötő, a szardínia, az arany, a konyak, a perzsaszőnyeg, az internálótábor, a börtön, a bombatámadás, a meztelen nő, a géppisztoly, mit akar még? Én tudom, hogy ez az élet. Elég régen rájöttem, de tisztátalan morállal titkoltam magam előtt? Mikor jöttem rá? Mielőtt Németországban az amerikaiak a munkatábort elérték, az utolsó éjszaka polgári ruhába öltöztem, az őrségen már csak egyetlen ember volt, a tökrészeg SS-őrmester, aki mint szökevényt, le akart lőni. Az asztalhoz ültem, és bort töltöttem. Jó francia burgundi volt. Na, mondom, ezt a poharat igya meg, aztán jöjjön. Az őrmester géppisztollyal hadonászik. Schweinehund, ich erschiesse Sie. Sie sind ein närrischer Bursche, mondom, die Amerikaner sind schon da. Én kitartok, kiáltja. Barom, mondom, ön azt hiszi, hogy hős. A pisztolyt rám fogja. Én a poharat a pisztoly csövéhez koccintom és iszom. Ön, mondom, desperát. Most az őrmester fejét felkapja. Was haben Sie gesagt? Sie sind ein desperater Mann, mondom és rágyújtok. De nemcsak ön. E gondterhelt botrányból nincs kiút. Önt becsapták. Azt mondták, ön nagy nép fia, ön hős, ön kivétel, ön a világ ura. Mi a vége? Ez a közvetlen nulla. Ön már régen nem okosságból és nem értelemből és nem elszántan és ép elmével van itt, hanem mert desperát. Ne búsuljon, én is desperát vagyok. Most jöttem rá. Kezdjünk valami mást. Talán még megy. Húszéves múltam, ön talán huszonegy. Érdemes? E sértő jóslatot bocsássa meg. Jöjjön, az amerikaiak mindjárt itt lesznek.

Hazakerültem, és mivel tudtam, mit hogyan kell csinálni, letegeztem a tábornokokat, részt vettem a feketekereskedelemben, a bandával a lakásfosztogatásokat folytattuk, aki ezen csodálkozott, arra kimondtuk a nyafogó imatestvért, renovált őrületben éltem és éltünk tovább, élet, élet. De most már tudtam. Vagyis igenis ez az élet. Ez a pucér desperát ember, ez az élet. Tudja, mi az? Én tudom. Ez a meztelen élet, ez a bankrott. Elég mohón vetettem magam rá, hogy tudjam. Elég sóváran ittam. Mit? Ezt a szomjúságot. A német internálótáborban valami filozófus docenssel ismerkedtem meg. Egyszer azt mondja, Leben ist kein Wesen, sondern die Begierde des Wesens. Én így értelmeztem: az élet önmagában semmi, sőt nem egyéb, mint a valamire való emésztő sóvárgás. Stimmt, mondom a docensnek. Aki az életet választja, az a szomjúságot választja. Az üreset, ami meg akar telni. Mi a vége? Az ürességbe belefulladni.

Most már értettem. Társaimat is, a fiatal nőket is. Miért olvadt el arany és pénz és gyönyör és kéj és ivás és kínzás és halál és zabálás? Semmivé, tátongó űrré, nagy lyuk, üres, ez a semmi, az élet önmagában ez a semmi, ez a lényeg nélkül való. Az élet azért van, hogy irtózatos szomjúság legyen bennünk a lényeges létezésre. Aki ezt a szomjúságot öncélnak értelmezi, az önmagából mindig nagyobb lyukat csinál, és végül önmagát elemészti, és a lyukon keresztül átbukik, és a megsemmisülésben elmerül.

Tudásom bevált, és képességeimre szükség volt. A métier maradt a régi. Nyomozás, kihallgatás, vallatás, terrorkeltés. Sok pénz, ivás, nők, ruhák, arany. Szóval élet. Még e legelső időben egy nyári napon idegeneket jelentenek be. Amerikai és spanyol hegedűművész. Bejönnek, az amerikai azt mondja, Josiah Pen. How do you do? A spanyol Miguél Tananuas. Pen rám néz, aztán a spanyolra. Ah, are you brothers? Are you not? Önök testvérek? A spanyolra nézek. Idősebb, bőre sötétebb, de arcának szabása, magassága, növése, mozdulata, haja, szeme vágása –

Please, mondom, és leülnek. Elbeszéli, hogy több mint huszonöt éve egy bizonyos Bormester Mihállyal ismerkedett meg Mandarruban. Ez az ember a világon a legelmésebb fickó volt, pompás kalandokat éltek át, őrületesen jól érezték magukat, hiszen a magas élettechnikát fejlesztették, to be as a joy for ever, a létezés mint örökkévaló gyönyörűség. Az egyik nemes és szenvedélyes kaland pozitív eredménye itt van, Bormester Mihály és egy mesébe illően szépséges indián nő gyermeke, akit az anya az apa nevére keresztelt, Miguel névre, Miguel Tananuas. A hölgyet Ainyunak hívják, a gyermeket nagyszerűen nevelte, a madridi konzervatóriumba küldte, és most világviszonylatban is komoly hegedűművész. Señor Tananuas azonban művészetét mellékfoglalkozásnak tekinti. Gyermekkorában az anyának az apa iránt való rajongásától befolyásoltan elhatározta, hogy apja egész életét felderíti. Részben sikerült. A nápolyi, az algíri, a mandarrui kalandok, aztán a műháború Van Hooppal, a látogatás Munders Ecqutre királyságában. De valami zavar támadt, Señor Tananuas tudomására jutott, éspedig valami öreg francia barát, ha jól emlékszem Pere Manouel –

Pen a spanyolra néz, Tananuas bólint. Úgy van. Pere Manouel, Latsa, Himalája –

Szóval. Nos kérem, ez a barát azt mesélte, hogy ő Bormestert jól ismerte, Szibériában, Kínában, Tibetben járt csaknem hét évig. Különös, nemde? Señor Tananuas a dolgot nem értette. Hogyan járhatott Kínában, amikor ugyanakkor Mandarruban volt? Önnek, szól Pen, jól meg kell értenie, señor Tananuas egészen józan ember. Mert a józan emberek igen ritkák. Mr. Winemaster filozófiája szerint normális az ember csak az őrület bizonyos fokán lehet. Señnor Tananuas bolondsága igen jelentékeny, vagyis apja életét nyomozza, ezek szerint, amint látja, télemachomániája van, apját, Odysseust keresi, bár, kérem, ragyogóan hegedül, talán éppen ezért, én hallottam őt, és önt nem óhajtom megtéveszteni. Azt hiszem, Paganinit túl fogja szárnyalni. Mr. Winemaster biztosan el lesz ragadtatva, ha meghallja, hogy fia életét milyen izgalmas monomániának szentelte. Mr. Winemaster a monomániás embereket úgy gyűjtötte, mint a bogarakat. Ha valamilyen pompás futóbolondról hallott, azonnal közelébe férkőzött és kihallgatta. Azt hiszem, fia Télemachos-őrületén ragyogóan fog szórakozni. A dolog tényleg ritka. Képzelje csak el, valaki éveket tölt el ismeretlen helyeken, igen rossz szállókban, kikötőkben, vasútállomásokon, gyanús népség között, emléket és nyomot keres, Celebesbe utazik Van Hoophoz, aztán Sidneybe Meliushoz, Kisázsiába, Kínába, ahol Ha-Kienben egy öreg kínai asszonytól váratlanul sokat tudott meg, Tankarba is elment számottevő veszélyek közepette, hogy valamilyen Yubainkannal beszéljen, igen nagy láma volt, de sajnos nem sokkal azelőtt nirvikalpasamadhiba merült és meghalt, csak egy törökkel találkozott. Én señor Tananuas őrületét igen tisztelem. Most eljött ide, hogy apját életének rejtélye felől meginterjuvolja, és egyébként is örömmel töltene vele néhány meghitt napot. Önhöz fordultunk, mivel információnk szerint ön ért itt angolul, mondja meg nekünk Mr. Bormester címét, hogy nála tiszteletünket tehessük. Persze én a dologba nem egészen ártatlanul cseppentem. Több mint huszonöt év múltán én Mandarrut, hiszen már csaknem hatvan vagyok, meglátogattam, kolosszális kalandunk nevezetes helyeit fölkerestem, és kis palotájában az indián ladyre is kíváncsi voltam. Ő persze engem azonnal felismert, señor Tananuas pedig arra kért, hogy e nagyszabású télemacheiában segítségére legyek –

Csengettem, és utasítást adtam, hogy Bormester Mihály címét azonnal kérem –

Az önök hasonlatossága frappáns, szólt Mr. Pen.

Magam is úgy találom, mondom én, és folyton Tananuast nézem. Ő meg engem –

Télemachos barátom remek historikus, csaknem detektív. Az utolsó nyom 1922. szeptember, Zanzibar. Apjának, az én drága Odysseus barátomnak akkor nyoma veszett. Nyilván hazajött, nemde –

Az értesítést behozták. Bormester Mihály 1945. február 15-én meghalt.

Pen bólint. Tananuasra néz, és azt mondja: Sorry, your father is dead –

Szünet.

Ön, szólt Pen, Mr. Bormesterrel nincsen rokonságban?

Ezt a nevet, mondom, életemben először hallom –

A spanyol és az amerikai feláll, búcsúzik és megy. Pen még visszaszól: Velünk ebédelne? Este hét harminckor az Astoriában –

Pillanatig habozom, aztán elfoglaltságomra hivatkozom.

Az élet és az álom anyaga azonos. Ahogy Shakespeare mondja, we are such stuff, as dreams are made of. Már régen tudtam, és feladtam a reményt, hogy másképpen éljek, mint ahogy álmodom. A Tananuas-incidenst is álomnak fogtam fel. Azt hiszem, az is. Alapvető tapasztalataim kimélyültek. Mi, children of the twenties, a legöregebb emberek, akik már kihűlten születtek, és üresen. Nem moral insanity. Akkoriban egészen jól megfogalmaztam. Desperát. Otcsajanyie, ahogy az oroszok mondják. Ez az egyetlen állapot, amely minden elképzelhetőt igazol. Desperát az az ember, akinek már nincs motívuma, illetve akinek a motívuma a nihil. Minden magatartás valahol megáll, kénytelen vele, akár félelemből, akár tisztességből, akár ízlésből, akár tapintatból, akár tehetetlenségből, akár. A kétségbeesés, amely nem áll meg sehol, és nem is tud megállni. Ezt én az oroszoknál tapasztaltam. Csaknem mind desperát, mindig is az volt. Ezért mindenre képes. A kétségbeesés az ő közérzetük. Nem tudnak megállni, s ezért náluk nincs lehetetlen. Ezért élünk most ilyen társadalomban. Kétségbeesésünk építette. A halálvonalon állunk, és faszcinálva bámulunk a túlnanra, ahol nem látunk semmit, de életünkben legnagyobb éppen ez a semmi.

Németországban, a koncentrációs táborban a docens beszélt valamilyen drámáról, ha nem csalódom, Byron írta, a nagy életköltő. Címe és tárgya Faliero. Faliero, a velencei doge. Velencében a palotában a dogék arcképei sorban ott függenek, szép rendben, ahogy a történetben, a filmen egymás után következtek, de van egy hely. Igen, ez a hely. Arckép nincs benne. A keret üres. Áruló volt, és kivégezték? Mindegy. Az üres keret felirata: Hic est locus. Ez az a hely, ahol Fafiero doge arcképének lennie kellene, de nincs. Ez az a hely, ahol az embernek lennie kellene, de üres, mert csak élete van, semmi egyebe, csak élete. Ha az ember súlypontja az életre esik, fizetésképtelen lesz. A merő élet önmagában üres. Üres lyuk. Azóta az életet magamban úgy hívom, hogy a falierói mosoly. Az üres keret mosolya. Senki földje. Nem önmagáért van. Mi az a más, amiért van? Nem tudom. Faliero mosolyától megbűvölten cselekszem, sóváran az izgalomra, fölheccelve, de kiégve, csalódva és becsapottan, folyós és puha anyag vagyok, mint az álom, mert az élet és álom anyaga ugyanaz. Minden életben és szünet nélkül kell lenni valami gyönyörnek, amely nem az élet, amely nem a boldogság, hanem a kegyelem birtokának egy neme, s e nélkül sem az élet, sem a boldogság egyszerűen nem érvényes. E nélkül a kegyelmi mozzanat nélkül az életben semmi, maga az élet sem, a boldogság sem értékes és nem érvényes, és nem jelent semmit. E nélkül az egész dandolói mosoly. Én ezt a kegyelmi mozzanatot kerestem, szégyentelenül, mondom, és őrjöngve, és nem találtam mást, mint az üres keretet. Ez az én arcképem: Hic est locus. Szentségtelen szenvedéllyel ezt a kegyelmet akartam kizsákmányolni és felfalni. Mire természetesen a kegyelem eltűnt, és itt maradtam a semmiben. Ez a tied. Ez a lyuk.

Helyzetem politikailag sima volt. Mikor a bizalmi állásra kineveztek, fölötteseimnek azt mondtam: én a németeket két évig szolgáltam koncentrációs táborban is, és igen sok embert megöltem és kínoztam, és ezt, nehogy később félreértés legyen, szükségesnek tartom bejelenteni. Az ezredes, nálam öt évvel idősebb child of the twenties, unottan az ablakon kinéz, és egészen másra gondol, aztán azt mondja: Ön ezen a területen képzett szakember, nekünk ilyen szakképzett emberekre szükségünk van, mindaddig beosztásban marad és előlép, amíg. Hirtelen abbahagyja és int. Aztán hozzáteszi: Hiszen tudja, most elmehet.

Beosztásom, hogy úgy mondjam, merőben technikai volt. Pontosan megfogalmazva írásban megkaptam, hogy a fensőbb hatóság a fogoly részéről milyen vallomást tart kívánatosnak. Az én feladatom az volt, a foglyot olyan helyzetbe hozni, hogy ezt a vallomást valóban meg is tehesse. Módszerek tekintetében szabad kezem volt.

A fogoly halálos ítéletét megfogalmaztam, és olyan írnokkal, aki színtelenül, hadarva, elmosódottan, léhán, sőt nyeglén beszélt, illetve raccsolt, köpködött, szóval akinek hangja a halálos ítélet paródiája volt, az ítéletet felolvastattam. Mialatt az írnok olvasott, a foglyot néztem, ujjainak rándulását, alig észrevehető szédületét, szemében a kis kék lángok irtózatát és szájának vonaglását. A bőr karosszékben ültem és cigarettáztam, amikor az ítélet befejeződött, pálinkát töltöttem és ittam. Ez hozzátartozik. A fogoly ott áll. Íme, mondom, a desperát. A merő élet reszketése. Udvariasan megkérdeztem, hogy az ítélet ellen van-e valami kifogása. Igen könnyed voltam, és úgy tüntettem fel, mintha urbánus aktusról lenne szó. A fogoly dermedten áll, és szemét lehunyja. Könnyen el méltóztatna kerülni, mondom, és a hamut leverem, ha. Mit valljak? kérdi a fogoly, asztronómiai mélységből. A színtiszta igazságot, mondom csevegve. Önnek, folytatom, nem szabadna úgy feltüntetni, mintha én öntől határozott vallomást akarnék. Ez az ön részéről nem lenne egészen helyes, az én részemről pedig nem lenne korrekt. Én azt várom, hogy a valóságról beszéljen. Ha ezt nem tenné meg, kénytelen lennék önt az ítélet foganatosítása végett kiadni. Nem éppen holnap, de mondjuk már a legközelebbi napokban.

A módszert általában a fogoly egyéniségére szabtam. Ebben, mondjuk, utolérhetetlen voltam. Harmincöt éves papot hoztak. Én egyik, erre a célra felvett nőalkalmazottunkat rendeltem be, tündöklően szőke, angyali feje van, és csak Madonnának hívom, tökéletes válla, melle, mindenképpen a legkivánatosabb nő, akit valaha láttam, a húszas évek gyermeke, igen tekintélyes szerelmi praxissal. A nőn csak áttetsző fehér selyemfátyol pongyola van, hogy még szőrzete is észrevehető legyen. A pap nem mer odanézni, de csak a nőt látja. Főtisztelendő úr, mondom én, normalizált cukorábrázattal, parancsoljon ezt a hölgyet tetszése szerint igénybe venni, ha jelenlétem zavarja, addig a másik szobába megyek. A pap reszket. Persze, folytatom e rögtönzött fantazmát, ön itt nálunk az izgalmaktól legyengült. Mondanom sem kell, hogy erre semmi oka nem volt. Nézze, itt e pohárban olyan ital van, amely a férfierőket percek alatt helyreállítja, és a határtalanságig tudja fokozni. A pap nem mozdul. Erre halkan azt a parancsot közlöm: Azonnal igya meg. A pap rám néz. Már nem tud védekezni. Őnagysága, folytatom vitriolmosollyal, az ön lovagi szolgálatait igen szívesen fogadja. Abihailnak hívják, bibliai név, valóban ótestamentumi szerelmi kultúrával. Lehet, hogy őt Azazel, a bukott arkangyal tanította meg arra az ölelésre, amelyben az üdvösség és a kárhozat összeolvad. És mintha ötezer éve semmi egyebet nem tett volna, mint hogy észbontó gyönyört fakaszt minden lényből, aki őt megérinti. Én őt úgy hívom, hogy charm of the dark, vagyis az éjszaka varázsa. Ő a tündöklő sötétség e páratlanul sötét korszakban, amelyben élünk, ő a ragyogó fekete örvény, a bűn, az álom és a felejtés. Ön meg fogja ízlelni benne a halál kívánatosságát. Másik nevén fleur du mal, a romlás virága, csupa kábító iszonyat és édesen ájult megsemmisülés. Ó, nem, Abihail velem például szóba sem állna. A halálraítéltekre specializálta magát, csak azt a szerelmet kívánja élvezni, de azt annál szomjasabban, amelyben a halálfélelem reszketésének jeges borzalmát érzi. A pap nem mozdul. Igya meg, mondom. A pap zokogni kezd. Karórámra nézek. Három percet adok önnek, hogy ezt a poharat megigya. Szünet. A pap a nőt nézi, aztán hirtelen a pohárhoz nyúl.

A Tananuas-incidens után elég huzamos ideig mély álomvilágban éltem. Nem értettem. Amikor hazamentem, nagytakarítást rendeztem, fiókjaimat és szekrényeimet kiforgattam, az elavult holmit kidobáltam, és a tárgyakat más rendben visszaraktam. Ilyesmit akkor szoktam csinálni, ha valami nem volt egészen rendben. Nagytakarítás-ösztön, mondom. Mi az ördög lehet? Mi baj van? Fiókom tele régi lommal. Azt a levélpapírt és felébe tépett selyem zsebkendőt is megtaláltam. Persze, a gyémántgyűrű. Nézem. Kidobjam? Nézem a levelet. Összegyűrőm és kidobom. Az év elején történt. Vulkanikus izzással ismét Flóra. Meg kell szereznem. Hivatalomban vaksötét szoba van, bizonyos vallatási módszerek egyik mozzanata. A Herstal család úgyis. Előbb vagy utóbb sorra kerülnek. Egy-két napra letartóztatni. Flóra. Ő most harminckettő, még leány. Remek kor.

A szükséges iratokat elkészítem, de parancsnokommal még nem láttamoztatom. Ellenőrző kihallgatás, Herstal Raimund nyugalmazott altábornagy, felesége, grófi család, leánya, három személy. A várakozás izgalmát élvezem. Dandolo mosolyog. Egész éjszaka iszom. Reggel parancsot kapok, hogy házkutatást foganatosítsak. Információ. Letartóztatás csak ellenállás vagy agresszió esetén. A név: Bormester Jusztin. Ó, mondom, hiszen ez Mr. Pen Bormestere. Embereimmel éjjel a házba megyek. A szokásos ijedelem. Bormester Jusztin rokonszenves, harmincon felül, szép felesége van, megnézem, ahogy nőt nézni szoktam, az asszony irtózatos szégyenében arcát eltakarja. Na, mondom, ennek van érzéke a pokolra. Módszerem, hogy az asztalt, székeket kivitetem, az íróasztalt és iratszekrényeket a szoba közepére döntőm, aztán piszkálni kezdem, találomra ezt és azt, és közben kérdezek. Persze társasági hangon. Huzamosan komolyan csinálni ezt nem lehet. Ez itt mi? Apám íróasztalának tartalma, szól ő. Apja? Igen, apám, Bormester Mihály. Tudom, mondom, 1945. február 15-én meghalt. Igen, válaszol.

Az egyik csomóból színes selyemrongyot veszek ki. Eltépett selyem zsebkendő fele. Tüstént felismerem. Hirtelen melléje nyúlok. Levélpapír, írás. Még mielőtt olvastam volna, már tudtam, hogy anyám írása. A dátum egyezik. 1924. március 4. Hirtelen kapcsolok, és mindent tudok. Bormester Mihály azon a napon anyámat találkozóra hívja, anyám elmegy, és a találkozás után pontosan kilenc hónappal megszületik legifjabb Herstal Raimund, mert én tényleg huszonnégy december tizedikén születtem. Micsoda megkönnyebbülés, nem Herstal Raimund fia vagyok.

Azt kérdem: Mondana valamit édesapjáról?

Ezerkilencszáztizenötben háborúba ment, szól Jusztin. Csak hét év múlva tért vissza. Anyámmal nem élt együtt. Csak akkor költözött hozzánk, amikor anyánk meghalt –

Ezerkilencszázhuszonnégyben?

Igen –

Felállok, és embereimnek intek, hogy megyünk. Most már tudom, hogy mi az élet.

Néhány napra szükségem volt, hogy múltamat magamban átszervezzem, és helyzetemet anyám és ön, Herstal Raimund altábornagy úr iránt világosan lássam. Ismét nagytakarítást rendeztem, de nem sikerült. Valahogyan másképpen kellett volna? Mit? Nem tudom. Az egész szanaszét maradt. Valami új mértéket kellett volna alkalmaznom. Mit? Nem tudom. Nincs más mértékem, csak az élet. Valahol hallottam, ha a lelkek a halállal ezt a mohóságot nem tudják levetni, a túlvilágon is szüntelenül az ürességben vannak, a dandolói keretben. A földi élet köréből nem is tudnak kilépni. Beleragadtak. A szédületes varázslatra megbűvölten merednek, és a részegségtől szomjasak maradnak. Az ember életéhez nem ép elméjével ragaszkodik, hanem őrületével. Az őrület önmagában kielégülést nem nyerhet. Nem is nyert soha, és nem is képzelhető, hogy valaki valaha is az élettől kielégüljön. Üres örvény. Hic est locus. Nem elégülhetek ki, nem a sors mostohasága vagy az évek rövidsége miatt. Ha minden kívánságom teljesülne, és ha tizenötezer évig élnék, szomjúságom akkor sem csillapodna, és még legalább egy napot kérnék, még egy napot. Mohósággal nem lehet jóllakni. Sóvárgással nem lehet kielégülni. Közben többször komoly helyzetekben kihagytam. Tudtam, hogy lebukás előtt állok. Ilyesmit az ember biztosabban tud, mint azt, hogy nappal van, vagy éjszaka. Még három napom van, vagy kettő vagy csak egy? Az élet vége? Élet? Diabolikus delírium. Ezt én az ön tudomására kívántam hozni, semmi mást.

Legifjabb Herstal Raimund

Vidal a levelet hevenyében dupla csomagolópapírba hajtja és átköti. Indul. Egy percet sem. Még megkérdik, mi ez. Nem lehet. Mit? Átkozott. Persze. Pokoli. A Bormester-ügyet megpiszkálta, és a nyakába zuhant. Micsoda keze van. Ujját beledugja, és mindjárt a 2433-ik lapra talál. Jó kezem van. Bormester Mihály és Herstal Raimund. Most kiderül, hogy a kéziratot Pázmán újságíró 1945 februárjaban az utcán szedi fel. Nem lehetetlen, pont a Bormester-ház előtt. Éppen 1945. február. Telitalálat. Az antikváriushoz viszi, aki mellékesen egzisztencialista, de a kéziratot azért eladja Herstalnak. Herstal bele se néz. Ez a gyanútlan ember. A közvetlen tapasztalatot túlbecsülik. A személyes kapcsolatnak nem híve. Arról, hogy a kéziratban mi van, sejtelme sincs. De annál inkább tudja a grófnő és Flóra. De még tovább. Herstal is nagyon jól tudja, hogy nem tudja. Ez az, amit neki sohasem szabad megtudni. Akkor az antikvárius felismeri a kézírást. Bormester Virgil. A dolog mindig egyszerűbb lesz. Az apa kézirata az elcserélt fiú könyvtárszekrényebe kerül, de a fiú nem olvassa el, mert a személyes kapcsolatot túlbecsülik. Ő a közvetlen tapasztalatnak nem híve. Hogy is mondta? Bormester Virgilt ismerhette volna ugyan, de nem ismerte. Az ő álláspontja szigorúan krisztológiai. Szeretetprincípium.. Ő az, aki családjáért önmagát föláldozta. Önnek állandóan hazudnia kell, másképpen nem bírja ki. Éppen ő. Most a színpadon megjelenik Vidal könyvtáros, apokaliptikus egzisztencia, és az egész egyszerre kibomlik. Most jön Pataj az ő Abihailjával. Ejha! Abihail persze Bormester Mihály leánya, aki Marianne-tól született. Miért ne lenne? Remek. Bormester? Mindenütt Bormester. De kérem, megjelenik Dél-Amerikából Mr. Pen és Miguel Tananuas, aki szintén Bormester Mihály fia. Hát itt már mindenkinek Borsmester Mihaly az apja? De az atombomba csak most következik. Adelhaide grófnő 1924-ben megismerkedik Bormester Mihállyal. Miképpen? Senki se tudja, de aki tudja, nem beszél róla. Háromnegyed év múlva fia születik, s ezt a fiút legifjabb Herstal Raimundnak hívják. Raimundnak természetesen viszonya van a bűbájos Abihaillal, aki féltestvére, de Abihailnak viszonya van Tristannal, másik féltestvérével is, Tristan viszont szerelmes Bormester Jusztin feleségébe, Eszterbe, aki nem más, mint Zorge Salamon unokája, annak a Zorge Salamonnak, akit Pataj meggyilkolt és kirabolt, Abihail, ó, Abihail. Ez aztán a farsang. Igazabb, mint a valóság. Hogy is mondta Bormester Mihály? Sorskomédia? Mindegy.

Vidal megvárja, amíg a folyosó üres, aztán kimegy, de Pataj éppen szembejön. Elmegyek, lehet, hogy csak este jövök haza –

Amadeus a zongoránál ül, a padló tele kottalappal. Énekel.

Előbb a szoprán andante sostenuto, most hirtelen a kontrabasszus belevág és felüvölt:

Üsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek –

Vidal odamegy. Mi ez? kérdi.

Amadeus vihog. Sikerült, mondja. Ez a zsoltár, nagyzenekar és kórus. A középső részben egymással szemben az aggok és a gyermekek –

(A széket kirúgja, fel-alá járkál és nevet.) Sikerült – (Megáll.) Ó. (Néz.) Nincs semmim, amivel megkínálhatnám. Négy napja nem mozdultam ki. (Nevet.) De megvan. Üljön le –

Szünet.

Eljátszom –

Máskor, szól Vidal. Baj van?

Amadeus hirtelen elborul. Üljön le. Baj van? Szegény. Bocsásson meg, hogy örültem –

Vidalt leülteti, és haját megsimítja. Bocsásson meg. Mindjárt hozok cigarettát, reggel óta nem szívok, elfogyott –

Van nálam –

Teát? Kávét?

Köszönöm –

Amadeus leül. Baj van, mondja halkan, és Vidalra néz. Azt akartam mondani, hogy éppen most. De a bajjal úgy van, hogy mindig éppen most. Én, tudja, félkegyelmű vagyok, gyermekkorom óta (homlokára mutat), itt. Tehetségem sincs sok. Nehezen megy. De a zsoltár szép –

Majd elénekli –

Máskor, szól Amadeus. Mert most baj van. A bajoké az elsőség, ugye? (Bátortalanul nevet, elgondolkozik, kezével néhány ütemet vezényel. Dúdol. Aztán hirtelen ijedten Vidalra néz.) Bocsánat, megfeledkeztem, legalább egy kis teát, bár cukrom nincs –

Vidal előveszi a cigarettát, és rágyújtanak.

Ó, kiált Amadeus, és a füstöt mélyen szívja. Ez ma az első –

Ezt a csomagot, mondja Vidal, egyelőre itt hagyom önnél. Rajtam kívül senkinek se adja oda –

Amadeus int. A kéziratot elveszi, a kották közé dugja és visszajön. Couperin és Fauré között van, szól.

A csomagban eléggé kompromittáló irat van, szól Vidal.

Amadeus füstöl és nevet. Nem érdekel, válaszol. Egyelőre legalábbis. Nem érek rá. A partitúra. Legalább két hét. Mondja, mit gondol, hülye is írhat jó zenét?

Ön nem hülye –

De igen. Én azt hiszem, hogy hülye vagyok –

Ön gyermeki –

Amadeus int. Tudom, szól. Ez a társasági kifejezés. Mit gondol, írhatok én azért jó zenét? Azért, mert gyermeki vagyok? Ez a zsoltár nekem nagyon tetszik, első művem, amelyik tényleg (meghökken). Látja. (Fejét lehajtja.) Ön nagy bajban van, hozzám jön, és én ezzel a zsoltárral –

Vidal komolyan és hosszasan Amadeusra néz. Egyszer, kezdi, én önt arra kértem, hogy bizonyos mondatokat, amelyeket én ellenőrizni kívántam, ön szóról szóra ismételje –

Tudom, felel Amadeus, és bólint. Hangpróba. A módszer helyes –

Az ön hangja tiszta és ártatlan –

(Gyermeki, mondja Amadeus.)

Hangjával azt, ami jó és rossz, azonnal lekottázza és ábrázolja –

Van számomra még egy cigarettája?

Tessék. Hajlandó lenne most néhány mondatot megismételni és segítségemre lenni?

Amadeus fölnevet. Örömmel –

Vidal a zongora billentyűire néz, és a nagy Eszre gondol. Kérem, szól, ismételje meg azt, hogy: Herstal Raimunddal beszélek, és neki az igazat elmondom –

Amadeus azonnal válaszol: Herstal Raimunddal beszélek, és neki az igazat elmondom –

Vidal fejét rázza. Ez rossz, szól.

Amadeus bólint. Egészen rossz –

Most mondja ezt: A grófnővel beszélek, és neki az igazat elmondom –

A grófnővel beszélek, és neki az igazat elmondom –

Egészen rossz, szól Vidal, és gondolkozik.

Úgy van, válaszol Amadeus, végképp rossz –

Most, kérem, ismételje meg: Flórával beszélek, és neki az igazat elmondom –

Flórával beszélek, és neki az igazat elmondom –

Vidal felkiált: Ez aztán igazán rossz –

Amadeus bólint. Sohasem hallottam rosszabbat –

Szünet.

Vidal újra nekifog. Most ezt mondja: Senkinek se szólok egy szót sem –

Senkinek se szólok egy szót sem –

Tökéletesen rossz –

Valóban, válaszol Amadeus, tökéletesen rossz. Mint egy Liszt szimfónia –

Szünet. Most lassan: Az esetet Raimunddal fokozatosan közlöm –

Vidal int. Negatív. Nem megy. Mit gondol, ha a mérget adagolva adják be, kellemesebb, mintha egyszerre –

Az esetet a grófnővel fokozatosan közlöm –

Rossz –

Az esetet Flórával fokozatosan közlöm –

Rossz –

Néhány napig várok, addig gondolkozom –

Az ördög. Rossz. Negatív –

Szünet.

Vidal szemét behunyja. Nem megy, szól végre.

Amadeus a cigaretta csutkáját szívja.

Vidal hirtelen észbe kap. Most mondja, kérem, a következőt: Herstal Raimundot a játékból kihagyom –

Herstal Raimundot a játékból kihagyom –

Bravó –

Remekül szól, kiált Amadeus.

A grófnőt a játékból kihagyom –

Fals, mondja Vidal.

Fals, szól Amadeus.

A grófnővel a legszükségesebbet közlöm –

A grófnővel a legszükségesebbet közlöm –

Ez jó –

Kifogástalan –

Most már menni fog, kiált Vidal. Kérem, mondja ezt: Flórával a legszükségesebbet közlöm –

Flórával a legszükségesebbet közlöm –

Vidal elhallgat. Megint fals –

Amadeus bólint.

Most mondja ezt: Flórát burkoltan figyelmeztetem –

Vidal fülét befogja. Hamis, hamis –

Hamis, szól Amadeus.

Flórát a játékból kihagyom –

Flórát a játékból kihagyom –

Nem jó, nem jó. Mit tegyek?

Amadeus ül és vár.

Most Vidal megrezzen. Kérem, mondja a következőt: Flóra kezét megkérem –

Flóra kezét megkérem –

Mit szól hozzá? kérdi Vidal ragyogva.

Szíven találta, kiált Amadeus, és tapsol.

Jól hangzik?

Kristály! Mint az Esz-dúr alaphármas. Tündöklik. Az árnyéknak nyoma sincs, kék, mint az égbolt áprilisban, aranykék, éljen – újra tapsol.

A kertben hátul, már csaknem a patak mellett az orgonalugast az iszalag és a komló befutotta, most éppen eső után, a lombsűrűség teljessége idején a levegő nehéz és édesen tikkasztó. A kis gyalogösvény mellett a kőrislevelű ezerjófű virágzik, Vidal lehajlik, az egyik lila virágot letépi, ujjával elmorzsolja, és fűszeres illatát szívja. Még nincs dél? A harang éppen megszólal. A patak túlsó oldalán, az égerfán fülemile énekel. Ami az ínynek a méz, az a fülnek a fülemüle hangja. Méz. Méz ez a lét minden lény számára. Vidal még mindig áll. Most megszólal a rigó. A lugas fölött a pára a szélcsendben reszket. A fülemile beethovenit sóhajt, aztán trilla. A rigó hősi eposzát szavalja káprázatos dúrban. Vidal felnéz. Platánlevelű juhar templomi lombja. És az illat, az izzadó iszalag és komló és bent a sűrű zöldben, a gömbölyű köveken a halkan csorgó patak.

Oly halkan jött, szól Herstalné.

Bocsásson meg –

Raimundot elfogták –

Tudom –

Herstalné a heverőben, mellette kosár, kézimunka, könyv, pár szem cseresznye. Vidal a kerti széket közelebb húzza és leül.

Állítólag az éjszaka vitték el. Nem lehetne –

Azt hiszem, szól Vidal, hogy nem –

Herstalné szemét lehunyja. Pillája alól folyik a könny. Tudom, hogy nem lehet, mondja.

Vidal rágyújt. Az altábornagy úrral ilyesmiről beszélni rendkívül nehéz –

Csaknem lehetetlen –

Ezért én, ha megengedi, grófnőhöz fordulok –

Mi történt? Kivégezték?

Vidal int. Hozzám, szól aztán, magánúton, de tökéletesen megbízható forrásból legifjabb Herstal Raimund úr felől néhány jelentékeny közlés érkezett. Ő már évek óta nem lakik otthon –

Húszéves kora óta független és –

Tudom –

Van remény?

Nincs –

Meg fogják ölni?

Vidal hallgat. Grófnő tudja, hogy én –

Becsülöm önt, szól Herstalné hirtelen.

Köszönöm. Ebben a pillanatban keveslem –

Mit kíván? kérdi Herstalné, és ijedten felnéz. Meg óhajtom kérni arra –

Szünet.

Vidal újra kezdi. Legifjabb Herstal Raimund igen komoly bűncselekményt követett el ön ellen és. Ez kevés –

Lehetetlent kér –

Herstalné visszaroskad, és felszabadultan zokog.

Tudom. A vérségi kötelék. Anya sohasem szakadhat el a fiától. Csak egy esetben, ha a fiú –

Mit akar?

Legifjabb Herstal Raimund úr a legelvetemültebb ember volt, akivel valaha is érintkezésbe jutottam, ha nem is közvetlenül. Olyan titkokhoz merészelt tisztátalan és ördögi kézzel és szándékkal nyúlni –

Herstalné eszelősen néz. Titkok? kérdi.

Szünet.

Milyen titkok?

Gonosztevői pályájának bukásáért úgy óhajtott bosszút állni, éspedig egész családján, hogy e mély titkot az altábornagy úrral közölni kívánta, és azt a házat, amelyben nevelkedett, bemocskolja és feldúlja és –

Miről beszél?

Vidal székét közelebb húzza. Grófnő, higgyen nekem, higgye el, hogy –

Szünet.

Vidal és Herstalné egymás arcába mered. Herstalné a heverőbe roskad, és szemét eltakarja.

Ő tudta?

Ő ezt az altábornagy úr tudomására akarta hozni –

És?

Az értesítés az én kezembe került –

Levél?

Igen, hosszú és részletes közlés –

Herstalné nyöszörög. Vidal odahajlik, kezét megfogja és megcsókolja.

Bocsásson meg e kézcsókért –

A grófnő hirtelen felkiált. Emlékszik, amikor a teraszon ön arról a kéziratról beszélt?

Minden szóra –

El tudja képzelni, hogy számomra mit jelentett?

Grófnő tudta, hogy kinek a kéziratáról beszéltem?

Tudtam –

Hogyan? Nem tudom –

Ha sejtettem volna –

Szünet.

Milyen kegyetlenül beszéltem. Milyen megbocsáthatatlan tárgyilagossággal –

Ön nem tudhatta –

Igaz. Mégis. Valaki egyszer azt mondta, ilyesmi nem azért készült, hogy nyilvánosságra hozzák, hanem hogy elhallgassák. Igaza van –

Rosszul hallgatták el –

Nekem jutott a szerep, hogy –

Herstalné lélegzet nélkül int.

Kérem, bocsásson meg, suttogja Vidal.

Raimund hogyan tudta meg?

Még évekkel ezelőtt történt. Raimund diák volt, géppisztolyt akart vásárolni. Nem volt pénze. Apjától nem akart lopni, gyűlölte, sőt irtózott tőle. Ezt a vallomást is most azért küldte el, hogy az altábornagy urat halálra sebezze. Rosszul ismerte. Lovag Herstal a kéziratot nem is olvasta volna el, mert szerinte a személyes tapasztalatot túlbecsülik. De nem lett volna hozzá tűrelme, mert neki saját énjének belügyein kívül semmihez sincs türelme. Lehet, ha mégis elolvasta volna és diadalmasan kijelenti, hogy ő Raimundot mindig kriminalisztikus és obszcén egzisztenciának tartotta, akiben az uralkodó vonás a satanikus orgiazmus és –

Ön azt hiszi, hogy benne semmi emberi nincs?

Azt hiszem, hogy múmia. A kriptában van, ténylegesen nem is él, nem tud szeretni, nem tud szenvedni –

A grófnő reszket. Mondja tovább –

Az ön ékszerkazettájából gyémántgyűrűt vett ki selyem zsebkendővel és egyetlen dátum feljegyzésével –

Éppen –

Igen, éppen. Eltette. Több évvel később egyszer házkutatásra ment valahová, ahol a zsebkendő másik felét megtalálta, és egy dátumot az ön keze írásával. A dátumot –

Herstalné kezét fölemeli. Elég, mondja alig hallhatóan.

Most a grófnő hosszan Vidalra néz, és csaknem szigorúan azt kérdezi: Csak egyet akarok még tudni. Feleljen. Mi az ön véleménye –

Vidal lassan válaszol. Erről a dologról én sokat tudok. Talán túl sokat –

Herstalné hátraveti magát, és nyög. A földalatti irodalomba kerültem. Beszéljen, beszéljen, kérem, ne hagyjon el, ne hagyjon így, mondja el –

Vidal hallgat. Aztán: Kérem, grófnő –

Értse meg, hogy kívánom –

Beszélek. Ön még most is abban a hiszemben van, hogy bűnt követett el, amikor nagy szenvedélyének engedett. Én egész értelmemmel azon az állásponton vagyok, hogy a sors hülye balfogásait nemcsak ki lehet, hanem ki is kell javítani. Ha a sors olyan emberhez sodor, akit nem szeretek, jogom van bármely percben otthagyni –

Szünet.

– Annál inkább, mert. Az altábornagy úr egyszer elmondta nekem életének egyetlen okkult élményét. Amalfiban történt, 1910-ben, nászútján –

Emlékszem, szól Herstalné ijedten.

Azt hiszem, akkor ön is tudta, hogy férje nem Herstal, hanem –

Igen –

Tudja, ki volt a másik szobában levő férfi?

Tudom –

És tudja, hogy miért volt ott? Tudja, hogy miért kellett ott lennie?

Herstalné hallgat. Aztán: Ő megmondta nekem, de nem hittem el –

Most már elhiszi?

Biztosan tudom –

Azt hitte, vígjáték –

Ostoba és lehetetlen –

És megtörtént –

Önnek az altábornagyot abban a pillanatban, amikor a másik szobában lévő emberrel találkozott, azonnal el kellett volna hagynia, így a sors gikszerét korrigálta volna –

Herstalné mereven néz. Azt hiszi –

Biztosan –

Szünet. Vidal fejét lehajtja és morog. Szamárság.

Szemét behunyja és hátradől. Nincs volna. Csak a van van. De az aztán van –

Vidal már harmadik napja a kertbe költözött. Az egyik manzárdban alszik. Pietro Salein emlékiratait olvassa. Délelőtt a patakban fürdik, és ebéd után az almafák alatt szundikál. Most éppen a városból jön vissza. Herstalnál volt, hogy munkájáról beszámoljon.

Raimundról semmi hír? kérdezte Herstal.

Semmit sem tudunk –

Én, mondta az altábornagy, az ő kriminalisztikus életvezetését sohasem helyeseltem. (Az asztalnál ül, félig Vidal felé fordul, és kezében szemüvegével gesztikulál.) Bűnöző és kicsapongásokra való hajlamát még diákkorában észrevettem. Fátumának energiáit gyakran mérlegeltem, és megkíséreltem kontemplatíven kiértékelni. Azért nem gondoltam, hogy ilyen sziderális attak áldozata lesz, és ilyen hamar –

(Hogy megkönnyebbült –)

Vidal megáll, és türtőzteti magát. Herstal a székből félkel, a polcok közé megy, járkál és visszatér.

Nemde? kérdi, és a levegőbe hadarint. Ön persze nem ismerte. Ikrek aszcendens. Merkuriális, erősen hermafroditikus alkat. A fokozott szexualitás. Én őt szubjektív elfogultságok nélkül szofiatikailag tudom megítélni –

(Ilyen vidámnak még nem is láttam –)

Úgy gondolom, szól Vidal, hogy ez nem mindig előny –

Mindig, kiált Herstal, és a polc mellett megáll. (Megszokta, hogy hátában könyvek legyenek.)

(Ez az ember a gyönyörtől ittas.)

Az apai érzület, folytatja Vidal egyre ingerültebben, közvetlenebb és tévedhetetlenebb, mint bármely teoretika –

Kivéve a szofiatikát, mondja Herstal, amely nem egyéb, mint a zavartalan és szabad tekintet a távolságokba és a mélybe –

A részvét problémája önnél fel se merül?

Nem, válaszol Herstal. Az autogén emocionalitást sikerült expiálnom. Raimundot én többször megkíséreltem egoisztikus libidinózus megszállottságából kiemelni és vele egy világosabb, mondjuk previzionálisabb magatartást megkedveltetni. Ő ezeket a részemről történt tisztán morális és humanitárius kísérleteket visszautasította. Mit tehettem?

Szünet.

A kriminalisztikus démonia rohamos elharapózása Raimundnál már mint experimentum is kolosszálisan érdekes volt. Tanulságos –

(Egyre ujjongóbb hang –)

Még a családon belül is, mondja Herstal, és újra járkálni kezd. Az én illuminatív noétikám rendkívül szenzitív. Egy időben láttam, hogy Raimund szexualitása Flóra felé orientálódik. Azt hiszem, csak árnyalatokon múlt, hogy a dolog nem jutott a praktikus inzultus stádiumába. Raimundban sok volt a satanikus orgiazmus –

Ön talán, szól Vidal, és csaknem reszket.

Igen, felel Herstal. Szofiatikus nyugalommal néztem volna. Raimundnak csak szubkonszciens és improvizatív életterve volt –

(Mámoros gyönyör –)

Vidal hirtelen meghajlik és indul.

Herstal int. A viszontlátásra. Beszámolóját Pietro Saleinről köszönöm. A matéria igen használható. A grófnőt üdvözlöm, Flórát is. Én nem óhajtok kimenni. Munkám ideköt, de egyébként is. Amit a költészet természetnek hív, számomra érdektelen. Sőt ingerültté tesz. Ami pedig Raimundot illeti. Én sohasem éreztem, hogy ő az én fiam. Ami történt, azt ő maga provokálta. Persze, a nők. Felhasználják az alkalmat, hogy szenvedhessenek –

(Ebből elég –)

Vidal az út feléig azzal foglalkozik, hogy e dialógus nyálkás méregfoszlányait magából kiköpködje. Megáll. Szemét behunyja és nyög. Aztán hirtelen: Igen, megőrült. A boldogtalan. A részvét önnél fel se merül? Nem. Raimund esetleg már nem is él. Az emocionalitást expiálta. Végignézte volna, hogy Flórát praktice inzultálja. Experimentum. Tanulságos. Orgiazmus. Szofiatika. Igen, ha a dolog maga észbontó bonyolultságában ilyen egyszerű lenne. Ilyen pszichologikusan, sőt egzisztenciálisan egyszerű. Minden hamis egzisztencia jó egzisztencialista. De Herstal tudja. Nem tudja, de tudja. Ezért van a diadaltól önkívületben. Triumfál. Mi az, amit tud, illetve nem tud, vagyis úgy tud, hogy nem tud? Herstal tudja, hogy Raimund. Mindig is tudta. Sőt azt is tudja, hogy Raimund. Ezért nem tudja elfelejteni Amalfit. Akinek helyét ő a Herstal családban elfoglalta. Minden hamis egzisztencia jó egzisztencialista. Hogyan született Raimund? Úgy született, hogy a grófnő boldogtalan volt. Ez az élet igazán nem sikerült. Az ilyen lények élete különös. Keresnek. Mindig keresnek. A villamoson és ha a színházba mennek és ha belépnek, felajzottan és izgatottan és kiszáradt torokkal, mindenhol és mindenütt keresnek és keresnek. Ez az? Ő az? Hátha? Egy biztos. Herstal Raimund nem az. Nem is volt soha. Most kiderült. Mindig eszeveszettebben keresnek. Nem volt nehéz megtalálni. Tényleg ő volt az. És Herstal is tudja. Igaza van, az ő noétikája tényleg szenzitív. Elképzelhetetlen, hogy mi mindent tud. Tudja, hogy Raimund. Most ez a Raimund lebukott. Diadalittasan járkál polcai között. Ami történt, azt Raimund provokálta. Herstal nézi és tapsol. A nők az alkalmat felhasználják arra, hogy szenvedhessenek.

Ismét megindul. Már sötét van, és az úton senkivel sem találkozik. A kertben már megvacsoráztak, és le is pihentek. Az asztalon számára készített szelet hús, vajas kenyér és öt szem barack. Egyszerre csak ott áll Pataj.

Vidal megenyhül. Észre se vettem, amikor bejött, üljön le, már a végén vagyok, örülök, hogy látom –

Pataj arca nem sötét. Nem. Inkább szürke, kicsit halálszínű. Hirtelen összefonnyadt.

Valami történt?

Pataj szembeül és vár. Megöltem, szól.

Vidal a barack felét szájából kilöki.

Kit?

Mind a kettőt –

Vidal a kiköpött barack felére néz. A tányért eltolja. Feláll –

Jöjjön, mondja, menjünk ki. Itt –

Igen –

A kavicsos téren át a két padhoz mennek.

Beszéljen –

Nincs sok mondanivalóm. Nem is szóltam volna. De ön megpróbált rajtam segíteni –

Barátja vagyok –

Köszönöm –

Szünet. Vidal megfordul, és a sötét fák közé néz. Jár itt valaki?

Nem hiszem, felel Pataj.

Szünet.

Az utóbbi időben többször volt kint. Kétszer a nő is vele jött. Meg akartak házasodni, és ezt a házat ki akarták igényelni. A nő ragaszkodott hozzá. Én azt mondtam, hogy a házban öt szoba van, és hat bejelentett lakó. Nem igényelhető. Azok, válaszolt András, mind hamis bejelentések. Az illetők, mondom, tényleg itt laknak. Egyébként is ezeket a Herstalokat likvidálni kell. Az egyiket most kapták el, a fiatal Raimundot, magas rangja volt, kiderült róla, hogy kém. Talán már fel is kötötték. A többi is –

Szünet.

Vidal cigarettát vesz elő, és rágyújtanak.

Egyre követelőbb lett. A nő figyelte, és ha valamit nem mondott elég komiszan, kijavította. Itt fogunk lakni. Ez a villa nekem megfelel. Az ócska szemetet kidobáljuk, új bútor, kombinált szekrény, rekamié, bárkocsi. Pataj bácsi itt maradhat házmesternek. Én türelmesen hallgatom. Mindig arra gondoltam, amit ön mondott, emlékszik?

Mire?

Arra, hogy rajtam tiszta hatalom bélyege van, és az nekem semmiféle rosszat nem engedélyez –

Igen –

Ha ezt ön akkor nem mondja, már egy hónappal ezelőtt leütöttem volna őket –

A baj, hogy most –

Pataj hallgat.

Mit csinált velük?

A hullákkal?

Igen –

Ládába raktam őket, a targoncán kifuvaroztam az erdőbe, ott elástam. Sose találják meg –

Nem vagyok benne biztos –

Senki se látott. És ha látott volna is. Minden héten járok a targoncával az erdőre fáért –

Éjszaka?

Annál okosabb vagyok. Fényes nappal –

Szünet.

Tegnapelőtt András egyedül volt itt. Köpedelem, ha ilyen gyáva és sunyi kuvasz henceg. Esküszöm, hogy kezemben a bot reszketett. Határozatot mutatott, hogy a hatóság neki ezt a házat kiutalta, közöljem a lakókkal, hogy azonnal költözzenek ki. Mindjárt tudtam, hogy a határozat hamis. Egyébként is a fiatal Herstal a börtönben azt vallotta, hogy apjánál összeesküvők találkoznak, különösen Vidal nevezetű angol és francia kém. A napokban már el is kapják. Úgy, mondom én. Ki találta ki ezt a baromságot? A nyomozást én vezetem, szól András. Ezt az egész Herstal-bandát robbantom. A székben hátraveti magát, csámpás lábával kalimpál. Igen jó ruha van rajta, ki van mosakodva. Chesterfieldet szív. Keselyűorra kampósabb, mint valaha. Szüntelenül vigyorog. Feláll, térdét rázza, és karjával olyan mozdulatokat tesz, mint az operaénekes a színpadon. Az utóbbi időben, mondom neki, modor tekintetében sokat haladtál. Ő erre büszkén végigmegy a szobán, hogy ruhája szabását bemutassa. Ez ott történt, ahol lakom, a park végében, a kis házmesterszobában. Hirtelen megfordul, és elém áll. A műsor szenzációja, szól, Flóra grófkisasszony lesz –

Vidal felnéz. Flóra –

Igen, válaszol Pataj. Erkölcstelen életmód miatt ő is a tetvesbe kerül. Kicsapongó viszonya volt azzal a Vidallal –

Pataj nyög. El kell ezt mind mondani?

Talán nem, mondja Vidal, alig hallhatóan.

Piszkos, megátalkodott féreg vagy, mondom neki. Persze ő vigyorogva röhög. Mindjárt lesz itt üres kastély, kiáltja. Erre azt mondom: Ez nem kastély, a kastély az erdő mellett van, azt már régen elvették. Ezt is el fogják venni, szól hahotázva, kémek, öszszeesküvők, kurvák –

Szünet.

Ez volt tegnapelőtt, mondja Vidal.

Tegnapelőtt, vagyis kedden. Tudja, uram, én a házat nem féltem. Igaz, hogy a grófnő és Flóra kisasszony idejönnek, mert otthon nem érzik magukat jól. Azt is tudom, hogy miért, és azt is, hogy igazuk van. De ha nincs kerti ház, hát nincs. Ez engem nem bántott. De kikezdte önt és Flóra kisasszonyt –

Fecsegés, mondja Vidal.

Egy ideig. A vége mégiscsak az, hogy. Ismerem őket –

Szünet. Pataj sóhajt.

Mit tud? kérdi Vidal.

Látom, hogy ön igen tisztelettudóan és komolyan szereti Flóra kisasszonyt –

Kedves Pataj –

Nem titok. A házbeliek mind tudják, kivéve az altábornagy urat, de ő nem ér rá a világ szépségeivel foglalkozni –

A dolog engem mélyen érint, mondja lassan Vidal, és éppen ezért –

Pataj tüstént folytatja. De kérem, én azt is látom, hogy Flóra kisasszony is szereti önt –

Ezt az eszeveszett dolgot honnan veszi?

Pataj közelebb húzódik. Ha itt nem lenne vaksötét, látná, hogy mosolygok, délután fél öt óta először. Az élet visszatér belém. Flóra, kisasszony önbe szerelmes és –

Talán hagyjuk, szól Vidal.

Beszélnem kellett róla. Bocsásson meg. Mikor András elment, azt gondoltam, a házat elviheti, idejöhet. Elvégre. Hát nem? De ha Flóra kisasszonyhoz és önhöz nyúlni merészel, akkor –

Vidal új cigarettát, vesz elő, és rágyújtanak.

Nem kellett volna –

Várjon, szól Pataj. Részemről egészen helyes volt, hogy a csákánykapát kezem ügyébe készítettem. Ma délután négykor mind a ketten beállítanak. Még nyeglébben. Na, szól András pökhendi hangján, mi van a lakással? Legjobb lesz, mondom, a határozatot a tulajdonossal hivatalosan közölni. Még mindig nincs kiürítve? Nekem ebben a dologban nincs szavam, az írást se kaptam meg. De itt van, kiáltja és előveszi. Sereg írás. Látom, elfogatási parancs, Herstal Flóra, Vidal. Házkutatás. Mi ez? kérdem. Semmi közöd hozzá, de ha kíváncsi vagy rá, ezt itt holnap aláíratom, és fütty. Aztán hordhatod nekik a kosztot. Ugyan, mondom, ártalmatlan emberek. De hangom reszket. A nő azonnal észreveszi. Én már mérem a távolságot a csákánykapa nyeléhez. A nő odajön, és rám szól: Holnap kilakoltatás, érti? Ha a parancsot nem teljesíti, a többivel maga is bekerül. Hetvennyolc vagyok, mondom, értem igazán nem kár, szép Abihail kisasszony. Vigyáztam, nevét úgy ejtsem ki, ahogy feleségemnek mondtam. Ő erre fejét gyorsan felkapja, és tágra nyilt szemmel reám mered. Ez volt a kihívás. Igen. Én voltam a kihívó. András azonnal észreveszi és odalép. Mi az? kérdi, mi történt? Abihail folyton rám néz, rémülten és eltorzult arccal. András meghökken. Mi történt? A nő most feleszmél és liheg. Nem kell a ház. Először nem a ház kell. Először az a két ember kell, az a Flóra grófkisasszony és az a Vidal. Láttam, hogy őket védi. Szeme kék szikrákat szór. András int. Holnap már bent lesznek. Abihail felsikolt. Nem holnap, ma. Mi történt? kérdi András. Abihail kimeredt szemmel néz rám. Ez, ez az ember. Helyes, szól András, még ma bevisszük őket. Azonnal! András hülyén néz. Menjünk, kocsival egy óra alatt itt leszünk, csak az aláírás kell –

Szünet.

Nincs tovább? kérdi Vidal.

Nincs, felel Pataj. A csákánykapával kettőt ütöttem, először a férfi, aztán a nő –

Szünet.

Vidal feláll. Jöjjön, szól, sétáljunk egyet az erdőben. Ez nem alvásra való éjszaka –

Amikor Flóra hirtelen benyit, Vidal a reggeli utolsó korty teáját issza meg. Beszélni akarok önnel, mondja indulatosan.

Vidal feláll (annál nyugodtabban). Természetesen rendelkezésére állok –

Nem itt –

A hátsó teraszon át a kertbe mennek. Egy hete már izzó napok. Még nincs fél kilenc, és a kavicsos tér lángol. A gyep hirtelen megsárgult, és a föld repedezni, kezd. A virágok a hőben fonnyadtan színtelenek. Az erdő csendes, csak a sárgarigó veszekszik hajnalban, aztán elhallgat.

Flóra elöl megy, a kelleténél gyorsabban. A két padot elhagyja.

Ön, szól, nemrégen fölfedte nekem apám származásának titkát –

Igen –

Arra való hivatkozással, hogy a Herstal család élete annyira nem sikerült. Így mondta?

Így –

És azért, hogy a sötétségben világosságot teremtsen. Saját szavait használom. A legutóbb ön a világosságot tovább terjesztette azzal, hogy anyámnak Raimundról előadást tartott, és igyekezett őt Raimund elvetemültségéről meggyőzni és a bánatról lebeszélni –

Az erdő közepén voltak. Az árnyékban a légkör tűrhetőbb. A platán és a kőris lombján a nap nem tűzött át. A patak felé a cserje egyre zöldebb. Madarak rebbennek fel. Az út szélén árnika nyílik, aztán szarvasfű. A parton mohos égerfatönk. Flóra egy pillanatra megáll, aztán leül. Vidal a fűbe telepszik, és hátát a fűzfának támasztja. Rágyújt.

Amióta ön, mondja Flóra, anyámmal beszélt, amúgy se jó egészsége teljesen leromlott. Fejfájása éjjel-nappal tart. Félrebeszél. Az orvos tegnap itt volt, és azt mondta, hogy anyám a legnagyobb kíméletre szorul. Felkérem tehát arra, hogy a Herstal család életének csődjével való szíves és gondos foglalkozását egyszer s mindenkorra adja fel. Ön leleplezi apámat, aztán öcsémet. Nem gondolja, hogy a világosság, amit áraszt, egy kicsit sok?

Utasításának, mondja Vidal halkan, engedelmeskedni fogok –

Elvárom, válaszolt Flóra. De arra is meg kell kérnem, hogy érdeklődését a személyzet életének sikerült vagy nem sikerült volta iránt is mérsékelje, sőt –

Pataj?

Igen –

Ön, mondja Vidal, tegnap a padon éjszakai beszélgetésünket hallotta?

Hallottam –

Tudtam, szól Vidal. Lépéséről felismertem, inkább –

Kitűnő okkult ösztöne van –

Kellő kritikával, válaszol Vidal, eddig nagy hasznát vettem –

Pataj ügyét a hatósággal rendeznie kell. Nekünk igen veszélyes lenne, ha –

A gyilkosság nem fog kiderülni –

Honnan tudja? Okkult ösztön?

Pataj a gyilkosságot önért és értem követte el. Az éjszaka hallhatta. Bármilyen szörnyű, amit tett, őt angyala meg fogja védeni. Nem fog börtönbe kerülni –

Kényszerít arra, hogy a hatósághoz én forduljak –

Ön? Miért nem az altábornagy úr?

Ő erre nem alkalmas –

Miért?

Tudja –

Hogyne tudnám. Hiszen én mondtam meg önnek –

Ön jól vív, szól Flóra.

Ön nem jól vív, válaszol Vidal. Mozdulatai nagyon indulatosak. Hamar kimerül –

Flóra elhallgat.

Megengedi, kérdi Vidal, hogy válaszoljak?

Minél rövidebben –

Természetesen. Az első ponthoz: az altábornagy úr származásának rejtélyét én ön előtt és csakis ön előtt fedtem fel –

Hogy ön az én életem sikere érdekében tevékenyen közreműködjék –

Úgy van. Ha előbb nem tudta, tegnap éjszaka óta tudja, hogy én önt szeretem, attól a perctől fogva, hogy házukba léptem, sőt. Én az altábornagy úr meghívását azért fogadtam el, és azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt önnel találkozni fogok –

Okkult ösztön. Az angyal mindenkinek az életében egyszer megjelenik –

Igen. Számomra annak, hogy ön családjának arcát a maga valóságában lássa, igen nagy jelentősége volt –

Helyes. Ön ezt misztikus bohózatnak nevezte. Kérem, ismerje meg e bohózatban az én szerepemet is. Én nem az altábornagy, hanem Ábsalom doktor leánya vagyok –

Vidal egész erejét arra összpontosítja, hogy nevetését elfojtsa – Egy-kettő-három. Négy-öt-hat. Hét-nyolc. Most jó. Komolyan Flóra arcába néz, és azt mondja: Ön nem mond igazat –

Hogy mer kételkedni abban, amit mondok?

Ön engem, válaszol Vidal, ha ezt elhinném, kinevetne és meg is vetne. Minden oka meglenne rá. Ha ön saját arcát látná, kacagna. Ön ebbe a hazugságba egészen belekönnyezett –

Akár elhiszi, akár nem –

Ábsalom doktort egyelőre kapcsoljuk ki. Később sor kerül rá –

Flóra mélyeket lélegzik. Ön, kérdi suttogva, házunkat nemsokára el fogja hagyni?

Igen, szól Vidal. Ezek után úgy gondolom, hogy néhány hét múlva. Azokról az idegen nyelvű kéziratokról szóló referátumot, amelyeknek fordítását más is elvégezheti –

Biztosan –

Nem lesz rám közvetlen és égető szükség –

Arra kérem, munkáját siettesse –

Ígérem. Addig is természetesen a városba fogok költözni –

Köszönöm –

Most engedje meg, hogy a második ponthoz szóljak. Mielőtt Raimundot elfogták, az altábornagy úr tőle igen terjedelmes vallomást kapott. A vallomás az én kezembe került, elolvastam, aztán az iratot igen veszélyes voltára való tekintettel barátomnál helyeztem el, és ma is ott van. A levélre gondolni nekem egészen különös irtózat nélkül nehéz. A boldogtalan fiatalember –

Tudom. Kalandor volt, elzüllött és rabolt, még gyilkolt is –

Arról, hogy mi és hogyan történt, csak az szerezhet benyomást, aki az iratot elolvasta –

Ön ezt az altábornagy elől elrejtette –

Ma se tennék mást. El fogom hozni, hogy önnek átadjam, olvassa el, és majd ha jónak látja, adja az altábornagy úr kezébe –

Élettörténet?

Vidal egy pillanatra megáll. Aztán: Raimund nem az altábornagy, hanem Bormester Mihály fia –

Flóra száját eszelősen félrehúzza és megdermed. Hogyan mondta? kérdi réveteg hangon.

Ön tudja, hogy Bormester Mihály kicsoda. Bormester Mihály nem más, mint lovag Herstal Raimund volt kancellár igazi fia. Nos, ez a Bormester Mihály az antikvárius családjában nevelkedett, mialatt az antikvárius fia a kancellár családjába került. Eleinte nem volt különösebb baj. Legalábbis úgy látszott. Csak amikor nősülésre került a sor. Igen. Lehet-e, hogy az egyik ember a másik feleségét elvegye? Úgy látszik, nem lehet. Bormester Mihály a fáradságot nem sajnálta, és igazi feleségével való érintkezést keresett. Ezt meg is találta. Egyetlenegyszer találkoztak, 1924. március harmadikán. A találkozó után háromnegyed évvel született Raimund. Ezt a tényt Raimund megtudta. Ez volt az az esemény, amit én a minap a grófnővel közöltem. Ez volt az, ami őt annyira megviselte, hogy azóta görcsökben szenved. És ez volt az, amit Raimund az altábornaggyal közölt, természetesen egyebekkel együtt –

Egyebek –

Önről például azt írja, hogy önbe kisfiú kora óta szerelmes. Persze a maga módján. E módról fogalmat szerezhet, ha megtudja, hogy tizenöt éves korában éjszakánkint önhöz besurrant gyertyával és –

Flóra arcát eltakarja.

Vidal hallgat.

Szünet.

Ha erről és ezenkívül még másról saját maga meg akar győződni, a levél rendelkezésére áll –

Flóra csuklik.

Vidal feláll, zsebkendőjét a patakba mártja és odaviszi. Csillapodjék, szól.

Flóra zokog.

Vidal kezét arcáról lefejti, és a nedves zsebkendővel arcát és nyakát megmossa.

Feküdjön a fűbe, szól halkan, és lesegíti.

Flóra végigdől és nyög.

Ön, szól Vidal, és Flóra mellé ül, engem nem helyesen lát. Ábsalom doktor befolyása. Tudom. S itt van a hely, hogy róla beszéljünk. Ábsalom nem az ön apja. Az altábornagynak azonban családja terhére volt, mint ahogy neki saját rögeszméin kívül minden az égvilágon terhére volt és terhére van. A gyermeknek apára van szüksége, és ha a nemző erre nem alkalmas, a gyerek keres magának mást. Különösen a kisleányka. Ábsalom önöknél gyakori vendég volt, és ön őt kinevezte apának. A doktor ezen kapva kapott, persze aligha tudott róla. Csak azért lett apja, mert neki ez kapóra jött. S önt mágikus birtokába vette. Hatását nem is helyesen használta. Sőt. Ábsalom igen sötét hatalmakkal érintkezik, és önt ebbe a körbe vonta. Ahogy ebbe a körbe vonta édesanyját, sőt az altábornagyot is és amint látom, a legtöbb embert, akihez gyógyítás ürügye alatt állandóan jár. Fel tudja ön ezt a helyzetet ismerni?

Flóra nem válaszol.

Vidal folytatja. Ábsalom doktor engem kifejezetten nem kedvel. Tudom, hogy miért, de ennek magyarázata most nem tartozik ide. Én vagyok az egyetlen ember, aki tudom, hogy ő fekete mágiát űz. Ő fél tőlem. Az ő rólam táplált kedvezőtlen véleményeinek hatását az altábornagyon és a grófnőn is állandóan látom. Szükségesnek tartja, hogy az idős hölgyet és urat ellenem felbujtsa. Semmit sem tehettem és tehetek ellene. Ön is a doktor véleményének befolyása alatt állott és áll. Ezért ön el se tudja képzelni, hogy az a tevékenység, amit én itt e családban folytatok, kedvező. Ön azt hiszi, hogy jobb lett volna a valóságról nem tudva, tovább hazudozva, de látszólag nyugodtan élni. Az utóbbi időben az ön étvágya romlik, fáradékony, kedvetlen, és túlzottan érzékeny. Maga körül falat épít és elzárkózik. Rám többször olyan benyomást tett, hogy a világot kizárja. Minden embert óvatos távolságban megállít. Én sokszor megkíséreltem, hogy önt szavammal megérintsem, de ön mindig elkerülte. Én önt szeretem. De ön számomra megszólíthatatlan és megérinthetetlen. Én önt életképzeletem középpontjába helyeztem, s ön bennem él. Mint az angyal. De ha ön valóságos lényével nem lép belém, az angyal bennem terméketlenné válik és marad és üres, és ebből nem lehet semmi, és végül is rövidebb vagy hosszabb idő múlva életképzeletem az ön képét egyszerre csak kilöki. Miért? Mert ott csak élőlénynek van helye, éspedig olyan élőlénynek, aki akaratával van ott. Én önt álmaimba befogadtam, de ön lényével nem akar álmaimban élni. Nem azért, mert nem szeret. Lehet, hogy Patajnak igaza van, és szeret. Hanem azért, mert ön maga és a világ közé tornyot épített. Nem kíván kijönni. Sokszor tűnődik rajta; hogy talán ki kellene jönni. Talán kint jobb. De kint nagyon sok a kockázat. Kint élni félelmetes. Bent nem jó. De veszélytelen. Nincs boldogság. De baj sincs. Az ott benn üres. De biztos. Szememre vetette, hogy számomra a sikerült élet milyen fontos. Az. Én nagyon szeretném, ha az én életem sikerülne. Éppúgy szeretném, hogy az öné is sikerüljön. De képtelennek tartom magamat arra, hogy olyan lénnyel éljek, aki magát a toronyba falazta, és a siker érdekében egyetlen lépést sem hajlandó tenni, sőt elutasítja azt, aki a toronyból ki akarja szabadítani, és lényét segítségül nyújtja. Ezt én most már tudom. Munkámat siettetni fogom és elmegyek. A kertet pedig még ma délelőtt elhagyom –

Flóra mozdulatlanul fekszik.

Vidal feláll és vár. Keljen fel, szól kis idő múlva, hogy a házba kísérjem. Úgy látom, ereje még nem tért vissza –

Flóra felül, arcát megtörli, és haját rendbe hozza. Fölkel, és a nedves zsebkendőt Vidalnak visszaadja. Lassan megindul, át az erdőn, a padok mellett, a kavicson, három lépcső, a teraszon.

Vidal húsz perc alatt becsomagol.

A padló tele van összetépett kottapapírral.

Mi ez? kérdi Vidal.

Amadeus vállat von. A zsoltár, szól halkan.

Nem hiszem el, hogy rossz, mondja Vidal, és leül. Játsszon belőle. A gyermekkórust –

Amadeus azt feleli: Rossz. Az egyetlen, ami bennem ép, az ízlés. Meg tudom ítélni. Sehogy se szól. Tudom, hogy rossz –

Játsszon –

Nem –

Azért jöttem. Zene nélkül nem bírom –

Amadeus leül. Mi történt? Megint baj?

Vidal kezét megfogja és megszorítja. Baj, szól. Azért nem csüggedek. Nem sikerült. Majd sikerül máskor, valami más. A feladat túl nagy volt. Nem ment. Csináltam, aztán egyszerre csak nem ment. Biztosan valami egyszerű. A hibát nem is tudom megkeresni.

Nem jó, ha az ember hülye. Ön az ész ellensége. Többször mondta, nincs igaza. Az észre nagy szükség van, én tudom, mert nekem nincs –

Kérem, játsszon –

Amadeus fejét rázza. Nem. Legfeljebb valami mást. Bartókot –

Amadeus a zongorához ül és játszik. Vidal cigarettázik és hallgat. Most Amadeus hirtelen hátranéz.

Vidal úr –

Vidal feláll, az ablakhoz megy és kinéz.

Vidal úr, mi történt? Miért könnyezik?

Szünet.

Flóra?

Szünet.

Amadeus sóhajt. Fölkel. A szoba közepén áll. Tudtam, szól aztán halkan. Tudtam, hogy nem fog menni. Akartam is mondani –

Vidal hallgat.

Azt akartam mondani. Nem neheztel rám, ugye? Én idióta vagyok, és még önt bírálni merem. Lehet, amit mondok, hülyeség –

Mit akar mondani?

Szünet.

Ön egyszer beszélt nekem arról a görög szobrászról. Skopasnak hívták. Nekem akkor olyan különös előérzetem volt. Ön Skopashoz nagyon sok tekintetben hasonlít. Ön ezt nem vette észre?

Nem –

Várjon csak. A helyes kifejezést keresem. Ez a Skopas. Tudja. Várjon. Tudja? Tudja, ki ez? Aki nem tud közvetlenül élni. Aki mindig. Mindig a regényben van –

Értem –

Ahogy ez a Skopas Edesszát megkéri –

Mondja csak –

Amadeus erőlködik. Az, tudja, nem szerelem. Vagy ha igen, akkor. Nehezen tudom megmondani. Nem szerelem, vagy ha mégis, akkor érezni, hogy ebben az emberben van valami, amit a szerelemnél fontosabbnak tart. A nők ezt tudják. És félnek. Nem mert ők a legelső helyen akarnak lenni, és meg vannak sértve. Nem. Nekik ez az első hely jár. Ez a hely az ő helyük. Nem szerelem. Valami jéghideg. Az nem ölelés. Ez a Skopas azt a szegény kis leánykát megrémítette. A dolog nagyon bonyolult. A szavak ellenem szólnak. Mert a szavak mind szépek voltak, és olyan jól szóltak, mint. Igen, ez az én bajom. Az én hangjaim sehogy se szólnak, legfeljebb, mint a csecsemők. Rossz. Rossz. Én nem tudok úgy írni, hogy azok jól szóljanak, olyan koncertszerűen, olyan irodalmian, olyan fessek legyenek és –

Szünet.

Amikor ön itt volt, és azt mondta, Flórát megkéri, én tudtam, ön úgy fog beszélni, mint Skopas. Nagyon hatásos lesz. Nagyon jól fog szólni. Flóra pedig meg fog dermedni és el fog menekülni. Ön azt hiszi, hogy Flóra alszik. Alszik, ahogy Skopas Edesszáról hitte. Száz évig alvó királykisasszony a toronyban. Milyen irodalmi ön, Vidal úr, egy ilyen jól vágó jelenetnek ön Flóra szívét fel tudja áldozni. Feláldozni akkor, amikor ön is szereti Flórát. De, persze, saját hangját jobban szereti. Ön nem tud szótlanul odamenni és melegen nekidőlni és egy szót se szólni, csak dadogni, Flóra, Flóra –

Vidal hirtelen megfordul.

Honnan tudja ön ezt?

Ilyesmit tudni a szellemben koldusok előjoga –

Ön –

Igen. Ön abban a hiszemben van, azért a kicsinyke igazért, ami ebben a szerelemben van, az ön életének sikerét nem szabad feláldozni. Én pedig azt mondom, önnek azt a kicsiny igazat, ami az ön látványos nagy életében van, Flóráért a pokolba kell dobni. De ön szédeleg, mint a boldogtalan Skopas. Ön eredetileg is tévedésben volt, de Skopas még jobbal megtévesztette. Ez az úgynevezett sikerült élet filléres dolog. Flóra önt szereti. Menjen hozzá vissza. Az irodalmat dobja el, legyen egy kicsit csecsemő, legyen egy kicsit hülye, az nem mutatós, jó művek abból nem jönnek ki, talán az élet sem sikerül, nem lesz monumentális, de tudja, valami más –

Önt merészelik hülyének nevezni, kiált Vidal.

Hülye vagyok, felel Amadeus, és kétszer int. Ha én mondom, elhiheti. Tudom. Látja (az összetépett papírokra mutat), a művel nem bírok. Szerencse, hogy van ízlésem, meg sem írom. Ha megírnám, még szégyent vallanék. Kinevetnének –

Vidal tágra nyilt szemmel nézi.

Nem baj, szól Amadeus. Az élet nem sikerül. De sikerül valami más. Annál fontosabb –

Vidalhoz megy.

Nem baj. Mindenki. Hiszen ezt ön nagyon jól tudja. Mindenki őrült egy kícsit. De azért ebbe nem kell okvetlenül belebukni. Akkor komikus lesz. Ön az irodalmiság őrültje. Helyes. Nem mondom, igen finom őrültség. De ne bukjék bele, nevetségessé lesz. Minek? Vagy nem? Menjen vissza –

Ön Flórával beszélt –

Flóra az ő szerelméről ilyen félkegyelművel, mint amilyen én vagyok, nem beszél –

Szünet.

Utazom, szól Vidal. Búcsúzni jöttem –

Amadeus hirtelen felkiált. Majd én elmegyek hozzá, és beszélek vele. Visszacsináljuk. Itt marad –

Vidal mozdulatlanul áll. Amadeus eléje áll és kiabál. Hős. Azt hiszi, hős. Piha. Nevetséges. Hallja? Piha (köp). Mit akar? (Járkál.) Győzni? Kit akar legyőzni? Flóra jöjjön ide? Ismerem. Tudom, mi történt. Pfuj. Vallomás helyett ledöfte. Kierkegaard. Csak hogy az ön érintetlen nagysága megmaradjon. Szégyen –

Önnek, szól Vidal, mindenben igaza van –

És?

Szünet.

Amadeus megáll. Vidallal pontosan szemben, és egy ideig nézi. Menjen, szól halkan és lassan. Menjen. És maradjon tornyában, befalazva, a csipkerózsa befutja, esetleg jön valaki, talán, aki majd megszabadítja. Szegény Vidal, szegény, alszik, regényálmát alussza, jobb így. Nem teszi Flórát boldogtalanná –

Vidal megnémultan áll. Honnan tudja ön mindezt, Amadeus?

Kezét nyújtja.

Amadeus kezet fog, aztán egyszerre csuklani kezd. Arcát eltakarja.

Mi történt?

Arcát eltakarja és sír. Nem tudom. Szegény Flóra. Szegény Vidal. Szegény Amadeus. Szegény Herstal és Herstalné és Ábsalom és szegény Raimund és szegény Pataj és szegény Abihail és szegény Tristan és szegény antikvárius és szegény Máté és szegény Jusztin és szegény Eszter –

Hermina néni a káposztát vagdalja, mikor Máté úr bejön, és a zsámolyra ül.

Nem késtem el? kérdi.

Káposztás kocka lesz, válaszol Hermina néni, sajnos bors nélkül –

Máté úr így szól: Azt mondják, hogy Pataj András disszidált –

Hermina néni föl se néz. Tudom. Hetek óta eredménytelenül keresik. Sikkasztott, és emiatt már figyelték. De a szökési technika rohamosan fejlődik. Lakását úgy hagyta, mintha csak öt percre ment volna el valahová. A rendőrség felült neki, a házat huszonnégy óráig megfigyelés alatt tartotta. Ezalatt persze a határon átjutott. Egy sereg kompromittáló iratot vitt el. E nélkül ma szökni már nem ésszerű. Miért? Mert az iratokat kint azonnal pénzzé teheti, és az összeggel az első nehézségeket legyőzheti. Esetleg mindjárt állást kap. Ki tudja, talán ugyanabban a beosztásban működik tovább. Néhány év múlva, ha ott már túl szemtelenül sikkaszt, hasonló kompromittáló iratokkal vissza fog szökni, s itthon tárt karokkal fogadják, még elő is léptetik –

Máté úr szorgalmasan jegyez.

Állítólag a világszép Vatta Abihail is vele szökött. A nő ugyanott volt alkalmazásban. Nem mondom meg, hol. Többször látták őket együtt. Senki az égvilágon nem értette, hogy ez a csodaszép nő a csámpás és műveletlen és koszos Pataj Andrástól mit akart. Én tudom. Az ember azért tanul karakterológiát. Többször láttam őt, és a modern fiziognómia alapján képletét megfejtettem. Mert az arcisme, kérem, nem a megismerések, hanem a megfejtések területe. Itt egyszerre többféle értelmezés egyidejű lehetősége az embert bonyolult feladat elé állítja. Meg kell tanulni látni. Abihail azok közé a mainapság a húszéves fiatal hölgyek között oly gyakori szépségek közé tartozik, akik. Nos? Vegye tudomásul, hogy én komolyan nem engedem magam. Viccből? Az más. Úgy lehet. Akár mindjárt és ahányszor csak akarja. De ha komolyan, akkor vegyen el, vagy legalább fizessen. Kikérem magamnak, én nem vagyok kurva. (Megsértődik.) Abihail viselt dolgairól rémtörténeteket mesélnek, és én mindent elhiszek, még azt is, hogy öccsével, a tüdővészes és púpos Tristannal vérfertőző viszonya volt. Abihail vonzódott mindahhoz, ami ronda. Patajhoz is talán csak azért, mert rossz szaga volt. A démonok a rossz szagokhoz ellenállhatatlanul vonzódnak. Ezt sehol se olvastam, a magam megfigyelése. A démoni embert arról lehet felismerni, hogy szeret büdösségben tartózkodni, vagy persze arról, hogy mindig a tisztaságról beszél. Mert a kettő ugyanaz. Az utóbbi ugyanis abban a kényszerképzetben él, hogy a bűz (a démon) őt üldözi, s ő menekül. Dehogy menekül, kérem, alig várja, hogy a démonnak kisebb-nagyobb szolgálatokat tehessen.

Tristan öngyilkos lett. Hallotta már? Vallásos rajongó volt. Jusztinnal sokat érintkezett, öngyilkossága előtt hosszú és igen fantazmagorikus felolvasást tartott a vallásról és a bűnök megdicsőüléséről. Azt mondják, hogy utolsó napjait élte. Vért hányt. A halált nem volt képes türelmesen megvárni, és eléje rohant. Nem hiszek benne. Tristan Abihail nélkül nem tudott élni. Az öngyilkosságról csak egyetlen ember tudott, Ábsalom doktor, aki Tristant este meglátogatta, és vele körülbelül éjfélig ordítozott. Még a szomszéd utcában is minden szavát hallották. Ábsalom doktor Tristant az öngyilkosságról lebeszélte és fenyegetőzött és káromkodott és átkozódott, és öklével az asztalt csapkodta. Aki hallgatózott, és ugyan az egész környéken ki ne hallgatózott volna, hiszen az üvöltéstől senki se tudott aludni, mondom, az mind könnyekre fakadt. Ábsalom doktor jó ember, szóltak suttogva.

Én kénytelen vagyok ezúttal ismét a karakterológiára hivatkozni. A modern karakterológia mesterei ezt az esetet álalakzatnak nevezték el. Minden jelenségnek van pozitív értelme. Az úgynevezett görög orr azt jelenti, hogy a gondolat a megvalósulásba simán lejt át. Az ember könnyen realizál. De van álalakzat is. És ez azt jelenti, hogy az illető hátborzongató gazságokat is szemrebbenés nélkül tud elkövetni. Legifjabb Herstal Raimundnak igen szabályos görög orra volt.

Ábsalom doktor tevékenységét álalakzatnak tartom. Gyógyítás ürügyével betegeit válogatott mágikus kínzásokban részesíti. Én tudom, hogy a doktor három óra hosszat harsányan tombolva Tristant az öngyilkosságtól miért akarta eltántorítani. Aki nem akarja, inkább akarja, mint aki akarja. Ezt már Kierkegaard megírta, s azóta úgyszólván a köztudatba ment. A kis Tristan Ábsalom távozása után egy negyedórával magát csakugyan felakasztotta.

Múlt héten az erdőben egy öreg rőzsegyűjtő lövést hallott, rosszat sejtett, és futni kezdett, de pontosan Broniszláv felé menekült. A dúvad kenyerét és szalonnáját elvette, puskatussal fejbe vágta és elment. Ez reggel történt. Az öreg csak délután tért eszméletre, nagy kínok között levánszorgott a hegyről. A rendőrség azonnal hajszát indított, de hiába. Milyen különös, nem? Broniszláv most már második éve él itt, kilenc embert gyilkolt meg, több mint húszat megsebesített.

Krisztiánt állásából elbocsátották. Igazán furcsa. Két héttel ezelőtt valami bizalmas pártgyűlésen többen felszólaltak, és mint beszélik, aggodalmaskodtak, hogy. Mire Krisztián felállt, igen józan és tisztességes beszédet mondott, amelyben a félénkeket szigorúan leintette, és kifejtette, hogy az ő kötelességük kitartani. Másnap a gyárból már el is küldték.

Vidal úr elutazott. Azt mondják, francia állampolgár, kiutazási engedélyét megkapta, és Párizsba visszatért. Herstal Raimund altábornagy kéziratait rendezte és fordította. Vidal úr nem volt ostoba ember. Nem volt barátkozó természet, többször csak Amadeust, a hülye muzsikust látogatta meg, és esténkint az öreg Patajjal beszélgetett. Egyébként csaknem színpadiasan távozott, még az antikváriustól is elbúcsúzott, és a boltban többekhez egész beszédet tartott. Magától értetődik, mert miről másról is lehetett volna szó, a harmadik világháborúról beszéltek. Az antikvárius a végleges megoldás kifejezését használta. Vidal úr a pultnak támaszkodott, cigarettáját csendesen szívta, aztán felnézett.

A pokolnak nincsen feneke, szólt. Aki belebukik, abban a zuhanás örök. Az őrületnek nincsen alkonya, mert éjszaka. Csodákat várni? Jó. És az egymásra kívánt átkok teljesülését. Minden perc kárba vész, amit nem jajveszékeléssel töltünk. Aztán kezüket tördelik, és azt üvöltik, nem én voltam, nem én. Hát ki? Most már azt az egyet biztosan tudom, hogy készülődhetünk. Elodázni? Még lehet. De nem sokáig. Jön. Jön a pillanat, amikor felébredünk. Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Hogy milyen áron és melyik évben? Úgyis mindegy. Háború? Lehet. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de azt hiszem, inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Mindegy? Készüljetek a nagyszerű ébredésre. Csak ott lehetnék. Legalább a kapuig érjek, az ígéret földjére legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlenegyet –

Tartalom

Névjegyzék