És
akkor bekövetkezett az elképzelhetetlen:
fegyveresek egy kis csapata berontott a parlamenti ülésre és
lemészárolta az
ott ásítva unatkozó politikusokat párttól függetlenül, válogatás
nélkül, majd a
csend beálltával távozott, mint aki jól végezte dolgát. Ezt követően a
rendőrség
értetlenkedett csendben magában, a sajtó a legszínesebb spekulációkkal
igyekezett növelni az eladott lapok számát, gyanúba kevertek minden
elképzelhető
ismert és ismeretlen szervezetet. A megszokott módon,
lélegzetvisszafojtva
várta a világ a beismerő levelet, mint nyugdíjas a postást, de csak
teltek a
napok, hetek, hónapok és nem jött semmilyen beismerő nyilatkozat.
Az
élet lassan visszatért a régi kerékvágásba,
senkinek nem tűnt fel, hogy a politikusok hiányában nem állt le semmi,
minden működött,
mindenki dolgozott vagy henyélt. Szép lassan, az évek múlásával
homályba
merült, hogy egykor micsoda cirkusz volt a parlamentben, minden
ülésezéskor gorombáskodásokkal
tartották ébren egymást a „politikusok”, a nép szolgálatának ürügye
alatt
uralkodtak a nép fölött, 1-2 ciklusonként átadva a hatalmat az
„ellenzéknek”
1-2 ciklusra.
Az
uralom
nélküli rend beálltához szükségszerű véletlen volt az a „terrorakció”
és az azt
követő sokk, aminek köszönhetően senkinek nem jutott eszébe átvenni a
„vezetést”
az ország felett. Ebben a jótékony légkörben mindenki magától tudta,
hogy mi a
dolga, mit szeretne csinálni és mit kell tennie az uralom nélküli rend
létrejötte
és fennmaradása érdekében. Különös módon eltűntek a kapzsi és
kizsákmányoló
menedzserek, spekulánsok és nyerészkedők. A gyerekek - ha betévedtek az
iskolába - fejcsóválva és nevetve hallgatták a történelmi előadásokat
fáraókról, császárokról, cárokról, királyokról, elnökökről,
igazgatókról, vezetőkről
– minderről a maradi társadalmi berendezkedésről, aminek köszönhetően
az ipari
forradalommal és villámgyors technikai fejlődéssel együtt sikerült
őseiknek a kőkorszakban
tartani az emberiséget. A felszabadulás napját senki nem tartotta
számon, mint
ahogy általában a múltat sem.
Annyira
egyértelművé vált minden, hogy a „közvagyon” szó is értelmét veszítette
–
annyira egyértelmű, mint a levegő, amit belélegzünk. Megszűntek a
kerítések, mégsem
élt vissza senki vele. Az emberek csak azt vették el, amire szükségük
volt és
meg sem fordult a fejükben tartalékolni. Ennek köszönhetően mindenkinek
jutott elegendő
élelmiszer és alapvető fogyasztási cikkek, ugyanakkor senki nem
tartalékolt
fölöslegesen, ezért, ha lett volna is, aki el akarna venni valamit
tőle, nem
lenne mit elvenni… A jelek szerint a
kapzsiság eltűnésével egyidejűleg a nélkülözés is megszűnt. Az ipari
forradalom
egy újabb fázisában a termelés az ésszerűség határain belülre került,
az
élelmiszer előállítás úgyszintén - spekulánsok és profitőrök hiányában
értelmét
vesztette a túltermelés, az eleve-selejtgyártás. Úgyszintén megszűnt a
bűnözés –
a megélhetési bűnözés először, majd vagyon és kapzsiság hiányában a
vagyon
ellenes bűnözés is, majd az eddigi berendezkedés hozományaként addig
előforduló
különféle kapitális bűnök is megszűntek. Nem halt meg soha többé
emberek tömege
a demokrácia vagy a rend nevében, vagyonszerzés miatt, vagy hirtelen
felindulásból elkövetett gyilkosság következtében. A legnagyobb
természetességgel élték meg a rendet, ami uralom nélkül - rendőri
karhatalom, hadsereg,
börtönök, politikusok, menedzserek, főnökök, hatalmaskodók, parancsolók
és úgy
általában vezetők nélkül való rendként - a levegőhöz hasonló
természetességgel
vette körül őket, aminek részesei és alkotói voltak.
Bizonyos
értelemben
mint az ég madarai, úgy éltek.
Amíg
meg nem haltak.