.

.

.

A jóltemperált porszívó

Történt egyszer, hogy orgonahangolás közben egy bécsi templomban idő szűke miatt a takarítónő porszívójának hangja nehezítette meg a hangolást. A mester egy darabig ignorálta, feszült figyelemmel haladt hangról-hangra, míg a porszívó hanghulláma össze nem akaszkodott az éppen soron lévő orgonasíp hanghullámával.

A hangolás során valamely, előrehangolt regiszter sípjait használjuk referenciának, rendszerint egy oktávval a hangolandó fölött indulva, majd ha már túl magas, ugrásszerűen aláugorva egy oktávval a hangolandónak, mindig egyszerre lenyomva a billentyűket. A két egyszerre megszólaló hang közötti frekvenciakülönbségek hullámzó - vagy ha nagy a különbség - szaggató hangzással jelzik, hogy nem egyformák. A síp fajtájának megfelelő eszközökkel a hanghullámok hosszabbítására vagy rövidítésére alkalmas berendezéseken alkalmazott megfelelő változtatással a mester eléri, hogy a két hang egyként „álljon”. Illetve majdnem. Lévén az előrelátás, a tervezettség - a várható tényezőknek megfelelően, belekalkulálva a jelenlegi hőmérsékletet, a majdani teltházas templom belehelés általi hőmérsékletváltozását is, de a várható évszak hőmérsékleti sajátosságait leginkább – a mester néhány centtel alá-, vagy fölé lőtte a hangot a tudományosan megalapozott tudás bírtokában, miszerint x c° emelkedés, vagy csökkenés = x cent  emelkedés, vagy csökkenés a hangban - hogy az elkövetkező félévben lehető legtovább stimmeljenek a sípok. Eme tevékenységéhez természetesen kijelzős hangolót használt – de már a fülében volt neki az egész.

Nem feledkezhetett meg továbbá arról sem, hogy a különböző regiszterek sípjai különböző anyagok különböző ötvözeteiből készültek, amik akár méretük szerint is szintén különféleképpen reagálnak a hőmérsékletváltozásokra.

Amikor az inkriminált ponton a porszívó hangmagassága megakadályozta a két síp hanghullámainak egyformára állítását a hangolandó síp hanghullámainak megfelelő méretre állításával - azáltal, hogy egy harmadik, hasonló, de mégis a kívánt frekvenciától jó néhány centtel eltérő hanghullámmal, állandó turbulenciával gazdagította a hangot – a mester enyhén ingerülten, de mégis korrekt udvariassággal megkérve a takarítónőt, hogy kapcsolná kis időre ki a gépet – folytatta munkáját, ahol éppen abbahagyta.

Egy normális munkanapon legfeljebb két orgonát lehetett hangolni, de túlnyomórészt egy volt az egy napra eső orgonák száma és meglehetősen fárasztó munka volt. Szerencsére a tavasszal esedékes két hét és az ősszel esedékes két hét kivételével nem fordult elő a hangoló munka ilyen intenzív, de elengedhetetlen, fárasztó, de érdekes szükségessége. A hangolásokon kívül a karbantartási munkáknak is megvolt az ideje. A hónapokig tartó új orgona építése is más időérzékkel ajándékozza meg az embert, és a hasonlóan hosszú ideig tartó restaurálás is a tapasztalatszerzés mérhetetlen tárháza.

A dolognak mégis van egy hátulütője: a munka minőségének magas szinten tartása a megbízók túlfizetési hajlamának hiányában, az önkizsákmányolás határait súrolva az alkalmazott alacsony bérezésének természetessége ellenére a tartalékolás lehetetlensége miatt az akadozó fizető megbízások kimaradása véget vet ennek a tündérmesének is.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak.