Apám halott. Rég meghalt már. Egy ideje minden nap ott áll a szemközti kis bolt előtt, jellegzetes mozdulattal cigarettát vesz elő, rágyújt és néz maga elé, ki tudja, mire gondol közben. Talán a régmúlt időkre gondol, amikor még élt. Amikor még nem pakolták ki a gégéjét, akkor is sokat cigizett.
Ahogyan mindig feltalálta magát, pedig voltak veszélyes helyzetek is, hogy mást ne mondjak, a körzeti rendőr hatalmaskodása annak idején, Ceaușescu ideje alatt. Egyáltalán, az ilyen kiskirályok zsarnokoskodása nem ismert határokat - ha valaki nyíltan ellenállt nekik, felkészülhetett a legrosszabbra. De apám mindig megoldotta valahogy. „Sport”vadász”mester” tevékenysége folytán vélhetően az általunk ismertnél is befolyásosabb emberekkel is kapcsolatba került, az se kizárt, hogy nem egy zűrös ügyben kimentették ezen ismerősei. A bolt előtt cigizve fiatalságára gondol talán, a vadászatokra apjával, majd később apja nélkül. A tivornyákra, a füstös kártyapartikra, a nőkre. A közbeni lányszöktetős családalapításra, az állandó munkára, családtól távollétekre, de azért időnként mégis kis idő-szakításra.
A nagy erdei sétákra sport-babakocsival, két gyerekkel. Marosszentgyörgyi gyógyfürdőbe járásra a gyerekekkel és anyjukkal. A vadászatokra, amiket szervezett, vagy azt hittük, hogy ő szervezett, ahová minket is elvitt hajtónak. A hajnali marosparti pecázásokra, szalonnasütéssel, néha sátorozással összekötve. A szabédi kirándulásokra, a húsz kilométeres szakaszt nemegyszer gyalogosan megtéve.

A rendszer bukásával és a nem sokkal azelőtti egyedül maradással - fiai külföldre távoztak – együtt, zavaros idők köszöntöttek be életébe. Börtönbe került, máig nem tudom, milyen okból. Szóba került erdei nyaralóba, vagy vadászházba való behatolás – állítólag egy betörés után nyitott ajtón, de volt szó vadorzás vádjáról is. Soha nem kérdeztem meg. Leülte, amit kimértek rá, nem beszélt a miértről.
Mondta, hogy egyik volt osztálytársam, Jóska - aki a suliban nehézfejű és rossz tanuló, de iszonyatos erőben lévő betyár volt – védelme alá vette a dutyiban. Semmi részlet, én pedig nem vagyok olyan faggatós. Amikor Bián torokfájásának nem akart vége szakadni, akkor derült ki, hogy vége a cigizésnek. Hirtelen rohanás, kapkodás, műtét után némi új remény, beszélőgép, miegyéb – öt év hosszabbítás… megérte? A vége a gyógyulás esélyének teljes hiánya, a morfium és a ritka, tiszta pillanatok váltakozása.
A spontán gerincroppanás és a felfekvés.

Óvatlan pillanatot kilesve, a madársúlyra fogyott, mozgásképtelen testet az ágyból kivetve távozott ebből a cudar világból. Megoldotta ezt is. Szokásos bravúrral, megszökött a kilátástalannak tűnő szituációból, nem volt soha passzív elszenvedője a történéseknek.

Most, hogy meghalt, csak áll reggelente a szemközti bolt előtt, néz maga elé simléderes sapkája alatt, néha beleszív cigijébe, majd valamikor észrevétlenül - ahogy jött - eltűnik.

Majd a legkülönfélébb szituációkban bukkan fel, felismerésként megannyi hivatkozási pontnak, egy jobb, szebb világ ígéretében sejlenek fel az akkor még félreértett szokásai, cselekedetei.

Halott. Nem kétséges. Itt él köztünk csendben és mindenbe beleszól. Már nem tiltakozunk ez ellen olyan vehemensen.

Úgy érzem ő, a vadász, megértéssel nézi, ahogy ma önfeljelentésemet elküldöm az állatgyár-ellenzőket ért gyalázatos, és újabb támadás nyomán született akció keretein belül, a prémkereskedés beszüntetésére irányuló kampány és bejelentett tüntetések kilátásba helyezését különösen veszélyes és törvényellenes fenyegetésnek minősítő bírósági törekvés ellen. Annak érdekében, hogy belássák: nem tíz állatvédő ellen kell eljárni, hanem ezrek ellen, ha ragaszkodnak a formához.

Eszembe jut Szőke András bejelentése a Tilos rádióban minap: Apám anélkül, hogy tudott volna róla, buddhista szerzetes volt...