Az ember, aki hasonlított valaki néhai önmagára
A kutya lelkivilágával lehettem elfoglalva a villamos egyes ülésén ülve
- mert nem szereti a szájkosarat - amikor arra lettem figyelmes, hogy a
másik oldalon, tehát alig kétméternyire tőlem ott áll az ablaknak
támaszkodva mobiltelefonjába mélyedve. Egyértelműen meghízott, haját
olyan nagyferósra vágatta, szakálla kétnapos, farmerrövidgatya rajta.
Ismerős hezitáló mozdulatokkal nyomkodta telóját, közben mintha
körbesandított volna egy pillanatra, ügyelve rá, hogy ne akadjon meg
sehol a pillantása. Mégis, mintha rajtam megakadt volna egy
szemrebbenésnyire. Fél év is eltelt, amióta töltötte belém kedvenc
italát, a vodkát, míg abroszára nem hánytam. Még rémlik, hogy másnap
felhívott megkérdezni, jól vagyok-e – vagy csak álmodtam – azóta nem
hallottam róluk.
Ha nem egyik hasonmásával találkoztam, aki elsunnyogott köszönés
nélkül, akkor meg vagyok kicsit lepve, hogy ennyire mi van most.
Így élünk, amíg élünk.
Fudaraku
László 2017.08.22.
