katalógus

Tegnap felmerült bennem egy katalógus szükségszerûségének gondolata, melyben emberekrõl készült fotók foglalkozás
és/vagy életszínvonal szerint megmutatják, milyennek is kell lenni, miként kell kinézni.
E két dolgot ugyanis szívesen felcseréljük egymással és a külsõ szerint tájékozódunk a világban.
Magyarán: külseje szerint ítéljük meg a másik embert. Legyen tehát egy útbaigazító mû, mely megmutatja:
hogyan legyünk ápoltak illetve ápolatlanok, tájékozódhassunk, kedvünk szerint választhassunk a különféle karakterek között.
Csak kiválasztjuk a katalógusból a nekünk tetszõ karaktert és máris hozzákezdhetünk annak létrehozásához!
Szakszerûen, nem tévelyegve, mint tesszük azt most. Legyen a rocker rocker, a melós melós, az üzletember üzletember,
de elõbb jelölje ki magának a katalógusból, aztán az ottani rövid leírásból kiindulva kezdje el kiépíteni azt.
Megfordítjuk tehát a nyársat. Senki ne legyen önmagáért olyan, amilyen, ez ma már nem divat.
Majmoló észlényekként tovább kell lépnünk, hogy végre a fejlõdés újabb, izgalmasabb fokára hághassunk.
Katalógusunk segítségével már gyerekkorban könnyíthetnénk a választás kényszerén,
hisz kötelezõ tantárgyként, de már az óvodába bevezetve is könnyed,
játszi módon gyakoroltathatjuk csemetéinkkel a külsejük megjelentetésének mûvészetét,
ami valljuk be, az emberiség legnagyobb vívmánya és                        
az Élet célja.
Ne lehessen csak úgy kinézni tehát.  
Legyen neve, száma, legyen katalogizálva, hogy mindenki azonnal, tévedhetetlen elõítéletének köszönhetõen tisztában legyen vele, kivel is áll szemben.
Bevallom óriási munka áll elõttem de nem csüggedek, a kitûzött cél mindig szem elõtt, szemellenzõket fel, elõre!
Néhány szkeptikus olvasó cinizmust, netán nihilizmust vélhet felfedezni ezen sorok között, de megnyugtatom õket:
a lehetõ legtávolabb áll tõlem akár humoreszk, akár elkeseredésbõl elkövetett gyalázás formájában
büszke emberi mivoltunkat állati ösztönhibás lények börtönének nevezni, nem, mi a teremtés koronái sokra vagyunk hivatottak és nem ismerünk határokat.
Bár itt – ott meglepõen zavarja néhány baki a képet, mintha a véletlennek mégis lenne valami beleszólása a dolgok menetébe.
 Az elõ se fordulna a fejemben, hogy a véletlen az maga a dolgok menete és mi, a teremtés önkoronázottai szólunk néha bele a dolgok menetebe.
 Arról nem is beszélve, hogy a véletlen természetével az is összefér, hogy néha úgy sikerülnek a dolgok, amint mi azt elterveztük.
Kell a sikerélmény az emberfiának, anélkül hülyén nézne ki az intellektus diadala. Megkoronázzuk vele úgymond; helyes megfejtés.
Óva inteném ezért embertársaimat a véletlen tagadásában mérsékletre, ha többre nem futja, legalább mérsékletre.
Ha már nem túl hízelgõ, hogy a véletlennek köszönhetõ, ha sikerült valami vagy nem és nem a személyes érdemünk, amire büszkék lehetünk.
Nem a sült galamb esetére gondolok a szánkkal, hanem ellenkezõleg.

Fudaraku László 2008.03.10.                                                                                                                              _  _