Ahogy hallgatom Kövér László beszédét a nemzeti együttműködés napján a nemzetről,
 úgy szűnök meg magyarnak lenni, ahogy folynak ki magyar szájából a magyar szavak és a nemzet múltját, jövőjét értékeli és jellemzi.
Le vagyok sújtva, tudatára ébredek, hogy én soha így nem fogok érezni, és ennek fényében nem is vagyok magyar.
Nem is oly nagy baj tehát, ha nem leszek az ezután. Nemzeti tragédiák mentén nem vagyok hajlandó
a Nemzetem boldogulásán munkálkodni, hazaárulózni, isteníteni. Ezek a Nemzetcsináló erők nekem nem magyar testvéreim,
csak lenyúzták az álarcot és feltették. Ezzel az álarccal aztán kiálltak az emberek elé és elkezdtek uszítani, gyűlöletet kelteni mondván,
hogy voltak az undokok, kik megosztották az országot, a nemzetet, de most jöttek ők, kik új ideológiát adnak az embereknek,
és most a nemzet nevében mindenki ellenség, a végünket akarják és egyáltalán.
Elgondolkodtatóan satnya szellemi szinten folyik a nemzeti együttműködés szervezése.
Nevetséges a dolog egy napra korlátozása, ajánlanám egész idő alatt munkálkodni rajta és nem csak beszélni róla.
Hogy épüljön a nemzet. Bár a „nemzet” fogalma eredetileg a nemesek gyülekezetét jelentette, nekünk,
jobbágyoknak kell folyton megvédeni azt… Mit nekünk parasztfelkelés, mit nekünk szabadság, a nemzet édes béklyója kell nekünk!

Valamikor 2011-ben



…„nemzeti” értékeinkhez oly kevés köt engem de ez a pókhálószál komoly köteléknek tűnik,
ha megvizsgáljuk nyugatabbra élő rokonaink nulla közeli érdeklődését akár kulturális, akár történelmi,
akár közéleti kérdésekben az „anyaországban” történő dolgok iránt.