révberévedésre

 

     Amikor éjféltájt lefekszem, arcbőröm elég zsíros ahhoz, hogy addigra az eléggé kiszáradt kézbőrömet megfelelő mennyiségű zsírral lássa el, amikor átdörzsölöm utóbbival előbbit. Kezem nem marad száraz, arcom nem marad zsíros. Régen, akkori barátnőm tanácsára szappannal „csontszárazra” mostam esténként arcomat, csak úgy feszült rajta a bőr! Kellemetlen érzés volt mindig, de a követelménynek meg kellett felelni. Végül is, huszonnégy év kelet-európai bezártság után a civilizált „nyugat” szokásait kellett felvenni… Volt benne logika, engedékenyen együttműködtem a civilizálódásom, a nevelésem érdekében. Okosan beláttam, hogy buta keleti vagyok és szívtam magamba a nyugatinak vélt „kultúrát”, ahogy csak bírtam. Nagy reményekkel eltelve, mintegy sodródva szívtam magamba a „nyugat” vívmányainak kényelemteremtő, itt-ott értelmetlennek tűnő kavalkádját. Akkoriban, még fel se merült bennem, hogy sok tekintetben kerülőutakat kezdtem el járni. Most már számtalan dologban visszajutottam ugyanoda, ahonnan elindultam. Hogy csak néhányat említsek, a zsebkendő - papír zsebkendő - zsebkendő, szappan - tusfürdő - szappan, társasági közlekedés - autó - társasági közlekedés. Sorolhatnám itt tovább a kritika nélkül elfogadott és felvett szokásokat, részletezhetném, hogy miért tettem le róluk mégis. De nem szeretnék ezekbe a részletekbe belemenni, hogy addigi meggyőződésem ellenére mégis másként döntöttem és más szokásokat vettem fel - a fokozott megtapasztalás meggyőző erejének, a kínálkozó helyzet adottságának, a váltással járó múlt-elengedés kényszerérzetének tudom be.

Anyagi vonatkozású káprázatból mintha egyre kevesebb jutna el hozzám. Nem mintha, de tényleg. Annál inkább átbillen a hangsúly a megnevezhetetlen szférákba, hogy a fellengzős kifejezéseket kerüljem. Elmélkedéseim többnyire a közélet peremén, a saját élet vonatkozásában forognak.

Az ide-oda rohanó gondolatok forgatagából kihúzok egyet-egyet, addig is kikerülök a száguldásból.

Az én élményeim minden bizonnyal nem mérvadóak az emberiség szempontjából, kezdeti bénult viszonyulásom a felszabadult léthez a feloldottságra kevés reményt hordoz az időbeni tarthatóság fenyegetettsége okán, ezért csupán egy fáziskísérlet, egy lehetséges eredmény. Az emberi lét jogosultságát kevés kivétellel szigorúan a kenyérkereső munkához kötötték elődeink, a szemlélet, miszerint: - aki nem dolgozik, ne is egyék – elég egyértelműen bizonyítják kegyetlen önfenntartó ösztöneink lényegét. A magát a munkában definiáló ember már nem is tud másként teljes életet élni – hol egészségromlás árán dolgozik a végsőkig, hol lelkiismeret-furdalások közepette próbál ellavírozni a „normalitás” peremén, ha épp elveszítette azt, ami a megbecsülés és az önbecsülés mellett a bizonytalanságtól is megvédve kenyérrevalót nyújtott, nem ritkán emberfeletti erőfeszítéssel végzett munkája aránytalan ellenszolgáltatása képen. Ha eme hamis öntudatból mégis kissé magához tér és erősíteni akarván az elnyomott és elnyomatott helyes öntudatát, érveket kezd megfogalmazni az esetleg önként vállalt munkanélkülisége mellett és az idejében abbahagyott önkizsákmányolás ellen - nos, akkor elmondható, hogy helyes úton van. Különösképpen szerencsés esetben erre az amúgy is nyaktörő, de sürgetően szükséges kalandra anyagi fedezet is jelen van, ha csekély mértékben is. Megfelelő önmegtartóztatással és beosztással, akár fényűző évekre is be lehet rendezkedni, és láss csodát: hamarosan kiderül, hogy hazugság volt minden, amit a dolgozni-mindenképpen-muszáj terjesztői igyekeztek mindenhol sulykolni. Inkább kiviláglik, hogy menedzserek dolgoztatják a jóembert profitmaximált környezetben, az anyagi-függőségi határ közelében – túlhajtott munkája nincsen arányban fizetésével, de az éhenhaláshoz sok – vegyen hát búfelejtőnek agyonreklámozott kacatokat, csupa olyasmit, amire nincs szüksége, ami eszébe se jutna, ha nem hagyná magát túlhajszolni… Amiket szintén túlhajtott bérrabszolgák gyártanak csak neki, hogy legyen neki búfelejtőnek. A menedzserek és hajcsárok, (továbbiakban a kizsákmányoló osztály) pedig nem tehet mást, csak nyomja ezt az egész maszlagot, hogy ő legyen felül és elkerülje azt, hogy neki is munkából keljen megélnie. Egymásnak gyártott szükségtelen és nélkülözhetetlen tárgyak rabszolgái lettünk mára, amik nélkül észhez térni nem lenne nehéz. Szükségletszintűvé vált tárgyakkal szemeteljük visszavonhatatlanul lakhatatlanná bolygónkat. Valódi szükségleteinket már nem is akarjuk felismerni - annyira „primitívek”, igénytelenek és egyszerűek, hogy legnagyobb ellenkezésünkkel kerül szembe, aki szembesít azokkal. Pedig amit most elhomályosított tudatunkkal „alapvető szükségletnek” gondolunk, bizony nemritkán épp az ellenkezője - szembe megy azzal.

A fogyasztási cikkek és szolgáltatások résmentesen kitöltik igényeink helyét. Valódi igényeink ügyesen és a felismerhetetlenségig átalakítva lapulnak meg a sok fölösleges, csak a rabszolgamunka okozta elégedetlenségről való figyelemelterelésre szolgáló fogyasztási cikkek és szolgáltatások között. Magyarázatnak, ha kell, ott van: - Rohamosan átalakuló világunkban igényein is követik azt, szükségleteink immár bővebb skálán jelentkeznek… A farkába harapó kígyóhoz hasonlatosan a fogyasztási cikkeket gyártó és szolgáltatásokat nyújtó emberek bérmunkában,(aránytalan alulfizetett munkával) létrehozott fogyasztási cikkeket gyártanak egymásnak, szolgáltatásokat nyújtanak és vesznek igénybe a tényleges haszonélvezők, az igazi kizsákmányolók örömére. A folyamatos és fenntartható munkáltatás érdekében egyrészt a béreket tartják a lehető legalacsonyabban, másrészt a lázadókat és ebből a rendszerből kiesetteket, kilépetteket démonizálják és keltenek lincshangulatot ellenük. A rendszer fenntartásának érdekében egymásnak ugrasztják az embereket és konkurenciahelyzetet tartanak fenn. A rendszer legnagyobb mumusa a fejét manapság egyre gyakrabban felütő feltétel nélküli alapjövedelem gondolata, aminek megvalósítása ellen az emberek fejébe elültetett senki-nem-fog-dolgozni rémisztő gondolata a leghatásosabb fegyver. Nem kevésbé esne a tömegeknek nehezére a felismerés, hogy hagyták magukat hülyíteni és egy számukra épp hogy csak elviselhető rendszer fenntartásában voltak cinkosok. Nem kétséges, hogy ez a rendszer a beépített óvintézkedések és imént említett berendezkedések ellenére tarthatatlanságában egyre nagyobb mértékben nyilvánvalóvá válik. Az sem elképzelhetetlen, hogy a sötét erők, akik immár gátlástalan nyilvánossággal igyekeznek fenntartani ezt a számukra gyümölcsöző rendszert – dolgoznak több, látszólag teljesen más, de lényegében ugyanilyen rendszerek tervezetén, hogy ha itt az idő, ha a mostani rendszer vége bekövetkezik, mintegy „alternatívaként” felkínálják azt. E célból embereik ott ülnek a fontosabb döntéshozó testületekben, törvényhozásban, jogalkotásban, kormányban - többé-kevésbé a mindenkori kormányban.

Afelől se lehet semmilyen kétségünk, hogy a jobbágyrendszerhez képest ez egy nagyon emberséges rendszer. Mint sokszor hasonló horderejű építkezésnél, a véletlennek is jut egy-két kisebb szerep. Esetünkben a középkori jobbágyság, a feudalizmus és a kapitalizmus választási lehetőségein túl felmerült az igény egy magát és másokat nem a munkából meghatározó társadalom iránt. Persze, az átalakítás mámorában fokozottan oda kell figyelni a neofeudalista és neokapitalista törekvésekre, nehogy belefolyjanak a folyamatokba, megfertőzve azokat… különösképpen hangsúlyt kell fektetni arra, hogy ne követelhessenek maguknak demokratikus bánásmódot, ne kérhessék számon, hogy a lényükből amúgy hiányzó elbírálási szempontok rájuk nem érvényesek. Ezzel elejét lehetne venni, hogy ravaszkásan betegyék lábukat a szép új világ ajtajába az idejemúlt „ordas eszmék”.

Mert nem lehet tovább tűrni, hogy kevesek (kétes élvezettel) dúskálnak minden jóban sokak számlájára, a létminimum közelében tartva azokat, vagy generált igényeit kielégíttetve napszámos sorsra ítélje, a bizonytalansági tényezővel láncolva a gályához.

Az uralkodó osztály mérhetetlen és határtalan kapzsiságánál csak a perverziója nagyobb, amivel elnyomja, megalázza, félelemben tartja, uralja a tömegeket. A számító irányítás, amivel, mint tenyészállatokat „tartja” a tömegeket. Az a mélységes lenézés, amivel az általa kizsákmányolt tömegek iránt viseltetik. Az a mindenbe beleszólás, amivel a tömegből való kiemelkedését okosan megakadályozzák.

Hogy mégis kiemelkedik néha egy két egyén, nos, a tömeg szempontjából többnyire kétes értékű kiemelkedésről lehet beszélni. A tömeg kitermeli magának a tehetségeket – akiket az uralkodó osztály azonnal fel is használ a saját céljaira – nevezetesen a tömegek kizsákmányolásához, kihasználásához szükséges, egyre kifinomultabb módszerek kidolgozására. Nem utolsósorban a reklámpiac hatalmas mechanizmusára gondolok itt - de a szórakoztatóipar minden igényt kielégítő, az egész gépezetet olajozó szerepének számbavétele sem elhanyagolandó ebben az összefüggésben.

Ennek a maszlagnak van még néhány húzóágazata, mint például a kultúra nevű mócsing. Napjaink neo-konzervatív eszközei is a hagyományok emlegetése, újjáélesztése. Az ősök és hagyományaink egyszerre irtózatos fontossággal látszanak bírni, első pillantásra szimpatikus törekvésnek tűnhet, csak tüzetesebb vizsgálat után válik nyilvánvalóvá az aljas szándék. A hatalom megszerzésére és megtartására nem átallnak bizonyos politikai erők a nemzet és haza nevében túszul ejteni az országot, mely ebben a kérdésben oly esendő, boldog-ájultan veti magát foglyulejtője karjaiba - a szép mesék által megvezetve, egy szebb jövő reményében.

A kultúra is nemzeti most már. Vagyis ami maradt belőle. A magát nemzetinek nevező, hatalommegtartó akarat midőn rátette „védelmező” kezét a nagyobb kultúrintézményekre, azt hitte a kulturkampf két hét alatt le van rendezve. Lesznek ellenkezők, de vagy meghajolnak, vagy eltörnek - a nagy erő törvényének megfelelően. Aztán kezdődhet az államilag irányított, nemzetinek mondott kulturbetrieb. Természetesen a függetlenség látszatának létrehozása és fenntartása mellett.  A pénzek megfelelő elosztása mellett a vezetőségi tagok megfelelő ideológiai háttere sem mellékes. A jelenlegi, magát nagy előszeretettel a ”polgári”, „nemzeti” jelzőkkel illető politikai csoportosulás legnagyobb szegénységi bizonyítványa és valódi lényét leleplező tényezője, hogy ahelyett, hogy a sokat átkozott „kommunisták”-nál látott és azoknak naponta felemlegetett tetteivel ellentétesen kormányoznának, ugyanazokkal a bejáratott módszerekkel juttatják elvbarátaikat mindenhol előnybe, ugyanolyan nemtelen (és érthető) módon kizárólagosan a hatalom megőrzése a legfőbb cél.

És mindeközben persze a megszorongatott művészet köszöni szépen, él és virul, mert neki ez a közege – nem szorul állami támogatásra – az éhenhalás a kenyere. A mostani leosztásban pénzhez jutott „művészek” legfőbb erénye nem meglepő módon a kúrzushoz való lojális viszony. Nem kevés esetben ennyiben merül ki a „művész” érdeme. Fizetett pártzsoldosok ők, ebben sem más a mostani vezetőség, mint a régiek. Elégedettséggel vegyes felháborodással olvasom szinte napi rendszerességgel, amint nem csekély pénzekről mondanak le lelkiismeretükkel konfliktusba kerülő művészek. Nem adják el magukat, inkább a létbizonytalanság, tiszteletem az övék! Tisztelet a kivételnek. Meglátásom szerint, akit most nem zavar a pártirányítottság, de az ezelőtti párt esetében zavarta – az nem pártatlan. Nem is kell annak lenni, csak az érveknek kell a helyzetnek és a valóságnak megfelelni. Aki  - a nemzeti jelszóval fémjelzett - átfogó hatalommegszerzés érdekében tett kultúrgyalulás elleni tiltakozásból  lemondott a biztos megélhetésről, az nem kis döntést hozott. A híradásokból tudjuk, hogy meglepően sokan bizonyították gerincességüket ezekben a nehéz időkben. Tettük ámulatra méltó, és csodálatra készteti az embert - követnivaló példájuk majdnem feledteti a többséget, akik gyávaságból, önös érdekből vagy ideológiai egyezés miatt a „nemzeti” kúrzus vazallusaiként kívánnak tovább működni, azt kiszolgálni, vagy nevüket adni hozzá.

Éljenek a nemzeti alkotók!



.................................................oooooooooooo0000000000000000000000000000oooooooooooo.................................................



Fudaraku László 2013.09.26.