révberévedésre
Amikor
éjféltájt lefekszem, arcbőröm elég zsíros ahhoz, hogy addigra az eléggé
kiszáradt
kézbőrömet megfelelő mennyiségű zsírral lássa el, amikor átdörzsölöm
utóbbival
előbbit. Kezem nem marad száraz, arcom nem marad zsíros. Régen, akkori
barátnőm
tanácsára szappannal „csontszárazra” mostam esténként arcomat, csak úgy
feszült rajta a bőr! Kellemetlen érzés volt mindig, de a követelménynek
meg
kellett felelni. Végül is, huszonnégy év kelet-európai bezártság után a
civilizált „nyugat” szokásait kellett felvenni… Volt benne logika,
engedékenyen
együttműködtem a civilizálódásom, a nevelésem érdekében. Okosan
beláttam, hogy buta
keleti vagyok és szívtam magamba a nyugatinak vélt „kultúrát”, ahogy
csak
bírtam. Nagy reményekkel eltelve, mintegy sodródva szívtam magamba a
„nyugat”
vívmányainak kényelemteremtő, itt-ott értelmetlennek tűnő kavalkádját.
Akkoriban, még fel se merült bennem, hogy sok tekintetben kerülőutakat
kezdtem
el járni. Most már számtalan dologban visszajutottam ugyanoda, ahonnan
elindultam.
Hogy csak néhányat említsek, a zsebkendő - papír zsebkendő - zsebkendő,
szappan
- tusfürdő - szappan, társasági közlekedés - autó - társasági
közlekedés. Sorolhatnám
itt tovább a kritika nélkül elfogadott és felvett szokásokat,
részletezhetném,
hogy miért tettem le róluk mégis. De nem szeretnék ezekbe a részletekbe
belemenni, hogy addigi meggyőződésem ellenére mégis másként döntöttem
és más
szokásokat vettem fel - a fokozott megtapasztalás meggyőző erejének, a
kínálkozó helyzet adottságának, a váltással járó múlt-elengedés
kényszerérzetének tudom be.
Anyagi
vonatkozású káprázatból mintha egyre kevesebb jutna el hozzám. Nem
mintha, de
tényleg. Annál inkább átbillen a hangsúly a megnevezhetetlen szférákba,
hogy a
fellengzős kifejezéseket kerüljem. Elmélkedéseim többnyire a közélet
peremén, a
saját élet vonatkozásában forognak.
Az
ide-oda rohanó gondolatok forgatagából kihúzok egyet-egyet, addig is
kikerülök
a száguldásból.
Az én
élményeim minden bizonnyal nem
mérvadóak az emberiség szempontjából, kezdeti bénult viszonyulásom a
felszabadult léthez a feloldottságra kevés reményt hordoz az időbeni
tarthatóság fenyegetettsége okán, ezért csupán egy fáziskísérlet, egy
lehetséges eredmény. Az emberi lét jogosultságát kevés kivétellel
szigorúan a
kenyérkereső munkához kötötték elődeink, a szemlélet, miszerint: - aki
nem
dolgozik, ne is egyék – elég egyértelműen bizonyítják kegyetlen
önfenntartó
ösztöneink lényegét. A magát a munkában definiáló ember már nem is tud
másként
teljes életet élni – hol egészségromlás árán dolgozik a végsőkig, hol
lelkiismeret-furdalások közepette próbál ellavírozni a „normalitás”
peremén, ha
épp elveszítette azt, ami a megbecsülés és az önbecsülés mellett a
bizonytalanságtól is megvédve kenyérrevalót nyújtott, nem ritkán
emberfeletti
erőfeszítéssel végzett munkája aránytalan ellenszolgáltatása képen. Ha
eme
hamis öntudatból mégis kissé magához tér és erősíteni akarván az
elnyomott és
elnyomatott helyes öntudatát, érveket kezd megfogalmazni az esetleg
önként
vállalt munkanélkülisége mellett és az idejében abbahagyott
önkizsákmányolás
ellen - nos, akkor elmondható, hogy helyes úton van. Különösképpen
szerencsés
esetben erre az amúgy is nyaktörő, de sürgetően szükséges kalandra
anyagi
fedezet is jelen van, ha csekély mértékben is. Megfelelő
önmegtartóztatással és
beosztással, akár fényűző évekre is be lehet rendezkedni, és láss
csodát:
hamarosan kiderül, hogy hazugság volt minden, amit a
dolgozni-mindenképpen-muszáj terjesztői igyekeztek mindenhol sulykolni.
Inkább
kiviláglik, hogy menedzserek dolgoztatják a jóembert profitmaximált
környezetben, az anyagi-függőségi határ közelében – túlhajtott munkája
nincsen
arányban fizetésével, de az éhenhaláshoz sok – vegyen hát búfelejtőnek
agyonreklámozott kacatokat, csupa olyasmit, amire nincs szüksége, ami
eszébe se
jutna, ha nem hagyná magát túlhajszolni… Amiket szintén túlhajtott
bérrabszolgák gyártanak csak neki, hogy legyen neki búfelejtőnek. A
menedzserek
és hajcsárok, (továbbiakban a kizsákmányoló osztály) pedig nem tehet
mást, csak
nyomja ezt az egész maszlagot, hogy ő legyen felül és elkerülje azt,
hogy neki
is munkából keljen megélnie. Egymásnak gyártott szükségtelen és
nélkülözhetetlen tárgyak rabszolgái lettünk mára, amik nélkül észhez
térni nem
lenne nehéz. Szükségletszintűvé vált tárgyakkal szemeteljük
visszavonhatatlanul
lakhatatlanná bolygónkat. Valódi szükségleteinket már nem is akarjuk
felismerni
- annyira „primitívek”, igénytelenek és egyszerűek, hogy legnagyobb
ellenkezésünkkel kerül szembe, aki szembesít azokkal. Pedig amit most
elhomályosított tudatunkkal „alapvető szükségletnek” gondolunk, bizony
nemritkán épp az ellenkezője - szembe megy azzal.
A
fogyasztási cikkek és szolgáltatások résmentesen
kitöltik igényeink helyét. Valódi igényeink ügyesen és a
felismerhetetlenségig átalakítva
lapulnak meg a sok fölösleges, csak a rabszolgamunka okozta
elégedetlenségről
való figyelemelterelésre szolgáló fogyasztási cikkek és szolgáltatások
között.
Magyarázatnak, ha kell, ott van: - Rohamosan átalakuló világunkban
igényein is
követik azt, szükségleteink immár bővebb skálán jelentkeznek… A farkába
harapó
kígyóhoz hasonlatosan a fogyasztási cikkeket gyártó és szolgáltatásokat
nyújtó
emberek bérmunkában,(aránytalan alulfizetett munkával) létrehozott
fogyasztási
cikkeket gyártanak egymásnak, szolgáltatásokat nyújtanak és vesznek
igénybe a
tényleges haszonélvezők, az igazi kizsákmányolók örömére. A folyamatos
és
fenntartható munkáltatás érdekében egyrészt a béreket tartják a lehető
legalacsonyabban, másrészt a lázadókat és ebből a rendszerből
kiesetteket,
kilépetteket démonizálják és keltenek lincshangulatot ellenük. A
rendszer
fenntartásának érdekében egymásnak ugrasztják az embereket és
konkurenciahelyzetet tartanak fenn. A rendszer legnagyobb mumusa a
fejét
manapság egyre gyakrabban felütő feltétel nélküli alapjövedelem
gondolata,
aminek megvalósítása ellen az emberek fejébe elültetett
senki-nem-fog-dolgozni rémisztő gondolata a leghatásosabb fegyver.
Nem kevésbé esne a tömegeknek nehezére a felismerés, hogy hagyták
magukat
hülyíteni és egy számukra épp hogy csak elviselhető rendszer
fenntartásában
voltak cinkosok. Nem kétséges, hogy ez a rendszer a beépített
óvintézkedések és
imént említett berendezkedések ellenére tarthatatlanságában egyre
nagyobb
mértékben nyilvánvalóvá válik. Az sem elképzelhetetlen, hogy a sötét
erők, akik
immár gátlástalan nyilvánossággal igyekeznek fenntartani ezt a számukra
gyümölcsöző rendszert – dolgoznak több, látszólag teljesen más, de
lényegében
ugyanilyen rendszerek tervezetén, hogy ha itt az idő, ha a mostani
rendszer
vége bekövetkezik, mintegy „alternatívaként” felkínálják azt. E célból
embereik
ott ülnek a fontosabb döntéshozó testületekben, törvényhozásban,
jogalkotásban,
kormányban - többé-kevésbé a mindenkori kormányban.
Afelől se
lehet semmilyen kétségünk, hogy a
jobbágyrendszerhez képest ez egy nagyon emberséges rendszer. Mint
sokszor
hasonló horderejű építkezésnél, a véletlennek is jut egy-két kisebb
szerep.
Esetünkben a középkori jobbágyság, a feudalizmus és a kapitalizmus
választási
lehetőségein túl felmerült az igény egy magát és másokat nem a munkából
meghatározó
társadalom iránt. Persze, az átalakítás mámorában fokozottan oda kell
figyelni
a neofeudalista és neokapitalista törekvésekre, nehogy belefolyjanak a
folyamatokba, megfertőzve azokat… különösképpen hangsúlyt kell fektetni
arra,
hogy ne követelhessenek maguknak demokratikus bánásmódot, ne kérhessék
számon,
hogy a lényükből amúgy hiányzó elbírálási szempontok rájuk nem
érvényesek.
Ezzel elejét lehetne venni, hogy ravaszkásan betegyék lábukat a szép új
világ
ajtajába az idejemúlt „ordas eszmék”.
Mert nem
lehet tovább
tűrni, hogy kevesek (kétes élvezettel) dúskálnak minden jóban sokak
számlájára,
a létminimum közelében tartva azokat, vagy generált igényeit
kielégíttetve
napszámos sorsra ítélje, a bizonytalansági tényezővel láncolva a
gályához.
Az
uralkodó
osztály mérhetetlen és határtalan kapzsiságánál csak a perverziója
nagyobb,
amivel elnyomja, megalázza, félelemben tartja, uralja a tömegeket. A
számító
irányítás, amivel, mint tenyészállatokat „tartja” a tömegeket. Az a
mélységes
lenézés, amivel az általa kizsákmányolt tömegek iránt viseltetik. Az a
mindenbe
beleszólás, amivel a tömegből való kiemelkedését okosan
megakadályozzák.
Hogy mégis
kiemelkedik néha egy két egyén, nos,
a tömeg szempontjából többnyire kétes értékű kiemelkedésről lehet
beszélni. A
tömeg kitermeli magának a tehetségeket – akiket az uralkodó osztály
azonnal fel is használ a saját céljaira –
nevezetesen a tömegek kizsákmányolásához, kihasználásához szükséges,
egyre
kifinomultabb módszerek kidolgozására. Nem utolsósorban a reklámpiac
hatalmas
mechanizmusára gondolok itt - de a szórakoztatóipar minden igényt
kielégítő, az
egész gépezetet olajozó szerepének számbavétele sem elhanyagolandó
ebben az
összefüggésben.
Ennek a
maszlagnak van még néhány
húzóágazata, mint például a kultúra nevű mócsing. Napjaink
neo-konzervatív
eszközei is a hagyományok emlegetése, újjáélesztése. Az ősök és
hagyományaink
egyszerre irtózatos fontossággal látszanak bírni, első pillantásra
szimpatikus törekvésnek
tűnhet, csak tüzetesebb vizsgálat után válik nyilvánvalóvá az aljas
szándék. A
hatalom megszerzésére és megtartására nem átallnak bizonyos politikai
erők a nemzet és haza nevében túszul
ejteni az országot, mely ebben a kérdésben oly esendő,
boldog-ájultan veti magát foglyulejtője karjaiba - a szép mesék által
megvezetve, egy szebb jövő reményében.
A kultúra
is nemzeti most már. Vagyis ami
maradt belőle. A magát nemzetinek nevező, hatalommegtartó akarat midőn
rátette „védelmező”
kezét a nagyobb kultúrintézményekre, azt hitte a kulturkampf
két hét alatt le van rendezve. Lesznek ellenkezők, de
vagy meghajolnak, vagy eltörnek - a nagy erő törvényének megfelelően.
Aztán kezdődhet
az államilag irányított, nemzetinek mondott kulturbetrieb.
Természetesen a függetlenség látszatának létrehozása
és fenntartása mellett. A pénzek megfelelő
elosztása mellett a vezetőségi tagok megfelelő ideológiai háttere sem
mellékes.
A jelenlegi, magát nagy előszeretettel a ”polgári”, „nemzeti” jelzőkkel
illető
politikai csoportosulás legnagyobb szegénységi bizonyítványa és valódi
lényét leleplező
tényezője, hogy ahelyett, hogy a sokat átkozott „kommunisták”-nál
látott és
azoknak naponta felemlegetett tetteivel ellentétesen kormányoznának,
ugyanazokkal a bejáratott módszerekkel juttatják elvbarátaikat
mindenhol előnybe,
ugyanolyan nemtelen (és érthető) módon kizárólagosan a hatalom
megőrzése a legfőbb
cél.
És
mindeközben persze a megszorongatott művészet
köszöni szépen, él és virul, mert neki ez a közege – nem szorul állami
támogatásra – az éhenhalás a kenyere. A mostani leosztásban pénzhez
jutott „művészek”
legfőbb erénye nem meglepő módon a kúrzushoz való lojális viszony. Nem
kevés
esetben ennyiben merül ki a „művész” érdeme. Fizetett pártzsoldosok ők,
ebben
sem más a mostani vezetőség, mint a régiek. Elégedettséggel vegyes
felháborodással olvasom szinte napi rendszerességgel, amint nem csekély
pénzekről
mondanak le lelkiismeretükkel konfliktusba kerülő művészek. Nem adják
el
magukat, inkább a létbizonytalanság, tiszteletem az övék! Tisztelet a
kivételnek. Meglátásom szerint, akit most nem zavar a
pártirányítottság, de az ezelőtti
párt esetében zavarta – az nem pártatlan. Nem is kell annak lenni, csak
az
érveknek kell a helyzetnek és a valóságnak megfelelni. Aki - a nemzeti jelszóval fémjelzett - átfogó
hatalommegszerzés érdekében tett kultúrgyalulás elleni tiltakozásból lemondott a biztos megélhetésről, az nem kis
döntést hozott. A híradásokból tudjuk, hogy meglepően sokan
bizonyították
gerincességüket ezekben a nehéz időkben. Tettük ámulatra méltó, és
csodálatra
készteti az embert - követnivaló példájuk majdnem feledteti a
többséget, akik gyávaságból,
önös érdekből vagy ideológiai egyezés miatt a „nemzeti” kúrzus
vazallusaiként
kívánnak tovább működni, azt kiszolgálni, vagy nevüket adni hozzá.
Éljenek a nemzeti alkotók!