Ez volt

Részleges vagy teljes emlékezetkiesés esetére lejegyzem ide azt, ami még megmaradt emlékeimből és abban az esetben, ha marad erőm és érdeklődésem, a folyamatosan történő eseményekkel kapcsolatos gondolataimat. Természetesen időközben felmerülő emlékek is folyamatosan bejegyzésre kerülnek – általában kevés mérlegelés után a vélt időrendi szövegkörnyezetbe, ezáltal is összekuszálva az érthetőség és a folyamatosság amúgy is nagyon vékony és alig észlelhető szálát…

 

Előzetesnek talán annyit, hogy fiatal szülők gyermekeként első éveimet egy nyirkos pincében töltöttem, apám szüleinek lakópincéjében. A világot többnyire az ablak előtt elmenő, térdtől lefelé látszó járókelők - mint amolyan korai televíziós készülék – jelentették számomra.

Apám többnyire távol volt és érzésem szerint (bár nem emlékszem semmire) anyám is, valahogy sokat voltam egyedül. Legalább is életem első 13 hónapjában, utána Lajossal bővült kis családunk. Emlékeim azokból az évekből meglehetősen silányak. Amikor a beszart kisöcsémet a mosógépbe raktam, vagy felgyújtottuk a lábtörlőt, vagy kotyvasztottunk valamit főzés címén, vagy megkopasztottunk egy két kitömött vadrécét, fácánt vagy fajdkakast. Rengeteg csínyünket mi sem bizonyítja jobban, mint anyám válogatott büntetéseinek élénk emlékei. Nadrágszíjjal (csattal vagy a nélkül), súlyos nejlonhuzalból készült bevásárló hálóval, vagy egyéb arra alkalmas eszközzel a hátunk hurkásra korbácsolása, sarokba térdeltetés rizsre vagy kukoricára a legkiemelkedőbbek ezekből az intézkedésekből. Furcsa módon ezek a büntetések iskolai teljesítményeinket a legcsekélyebb mértékben sem javították…

  

De maradtak kellemes emlékek is azokból az évekből. Azok a nyarak hihetetlenül kellemesek voltak, nem túl meleg és nem túl hideg - épp csak hogy bágyasztó, altató meleg; árnyékos helyen paradicsomi állapotokat idézett. Akkoriban küldtek el szüleim először sörért a Katangának[1] becézett lakónegyedünk másik végében, a téglagyár mellett lévő Kárpáci vendéglőbe. A hűvös, sörszagú, rozsdamentes pultnál kikértem a zajos kocsmában a hat hálbát (hat korsó sört) és a pult másik sarkába vonulva a háromliteres uborkásüvegbe töltögettem türelmesen, hogy hazavihessem. Úgymond elvárt és megengedett volt a gyorsabb siker céljából a néha gyorsabb betöltéstől keletkező keserű, fehér habot leszippantani, hogy ne menjen kárba. Majd – ha sikerült mind a hatot beönteni, a sörhabbal beszippantott enyhe mámorban felélénkült érzékkel – óvatosan, nem rázogatva, lehető leggyorsabban hazavinni a sört, amit vártak már a felnőttek. Miközben boldogságérzéssel telten, a nyár adta illatokat szívtam magamba, vittem a sört, néha a sarki trafikból a tíz szál kárpácit.

Nemkülönben nagy boldogság volt nyári záporok alatt a gyorsan megnövekedett tócsákban tapicskolni, belegázolni az enyhén sáros, földszagú langyos vízbe, beletartani arcunkat a sűrűn eső vízbe, bőrig ázni, masszíroztatni magunkat a nehéz vízcseppekkel.

A fagyok beálltával esténként vizet hordtunk a blokkok közti aszfaltozott parkolóba, ahol a kis lejtésnek köszönhetően nagyszerű jégpályát készítettünk magunknak – az autótulajdonosok és szemétkivivők nagy bosszúságára, akik hamarosan fel is szórták. Igazából az öntés idejének stratégiailag okos megválasztásával érhettünk el egy-két óra boldog csúszkálást, feltűnést kerülve, szemétlevivést színlelve, leellenőrizve a kiöntött víz bőröződését majd lefagyását követően - nekifutásból végigcsúszva a parkolón, újra meg újra kimerülésig! A boldogság tetőfoka volt, amikor egy télen olyan jégpáncél volt erdőn-mezőn, hogy csak korcsolyával lehetett közlekedni. A Dózsa György utcán lánctalpas bulldózerek kígyózva-forgolódva, a lánctalpak segítségével törték fel, ropogtatták centiről centire a helyenként tíz centis jeget. 

Év elején, amikor a karácsonyfákat tömegesen dobták ki az emberek a szeméttároló mellé, kardot szerettünk készíteni belőlük, az alsó ágak koszorújából úgy tíz centis végeket meghagyva kézvédőnek, legallyaztuk és lehántottuk a fácskákat és bőszen egymásnak rontottunk, igazából azért vigyázva, hogy ne sérüljön meg senki sem…

A megfelelő fa kikeresésekor persze a rajtahagyott csillagszórók, gyertyatartók, különféle díszek és szaloncukrok átvizsgálása is rutinosan megtörtént: nem egyszer hagytak rajta használhatót a boldog hétköznapokra visszakanyarodó embertársaink. Ugyanakkor egy –egy érdekes dísznél tudat alatt kissé irigykedve nyugtázva, hogy ilyen is van - a megmaradt csillagszórók és rajtafelejtett díszek és esetleges szaloncukrok eltávolítása után a kardnak alkalmatlan fákból nem egyszer gyönyörű tábortüzet raktunk, ha a helyzet megengedte.

Persze tiltások mindig voltak, mégis olybá tűnt, hogy vagy mi nőttük ki a tiltásszegény világot, vagy a tiltások világa szorult egyre szűkebben és egyre elviselhetetlenebbül körénk. Talán mindig ugyanannyi volt a tiltás, csak eleinte nem éreztük annyira kényszerítőnek őket…

*

 Magaviseletből csendes mivoltom miatt a tanárok szerint példakép voltam nyolc évig. Összes többi tantárgy átlagos és alatta. Zenéből a Pionírházi fúvószenekarba való felvételem nyomán automatikusan legjobb volt az osztályzatom. Testnevelésből a 9 évesen elszenvedett szembaleset után fel lettem mentve. A blokkok közti háború cseppet sem dicső hőse lettem - úgy támadtam és üldöztem őket a lépcsőházuk bejáratáig, ahol hatan lőttek vissza rám - hogy sikeresen beleállt egy rozsdás U-szeg vagy drót a szemgolyómba. Bőgve siettem haza és útközben indulatosan kihúztam… Később mondták az orvosok, hogy nem kellett volna kihúzni. Egy rutinos harc logikus következményeként immár egy szemmel nézhettem a világot. Hamarosan túl voltam műtéten és az első sokkon, ment az élet tovább. Szégyellős voltam vagy lettem, vagy kezdtem lenni, ha vásárolni küldött anyám, a szatyrot a fejembe húztam, ha idegen lányok mellett haladtam el. Ettől persze még inkább felhívtam magamra a figyelmet. Akkoriban szóltak rám szüleim, hogy ne igazítsam folyton a tökömet, hogy húzzam ki magam és ilyenek. Hogy rászoktam lassan arra is, hogy beszéd közben nem nézek az emberek szemébe csak később Luka Jancsi említette meg oly hatásosan, hogy azóta tudatosan dolgozom rajta.

Sokat jártunk az erdőbe, ott kezdődött rögtön a házunk mögött. A gyorsabb odaérés céljából a lépcsőházunk félemeletén derékmagasságig érő betört ablak nyílását használtuk hátsó kijáratként, mert az erdőre nézett. Eleinte egész közel jöttek a fák, de egyszer csak megijedtek az illetékesek, hogy ránk csúszik a hegy és eltolja a négyemeletes házat. Iszony mély lyukakat fúrtak a ház mögé, kútgyűrűket és betont eresztettek le majd följebb a dombon, az erdő fölött erdei fenyőkkel ültették tele az addig csak rétként leledző domboldalt, fel egészen a palabányáig. A bánya pereméig, mert onnan meredeken lejtett a talaj a másik irányba, ugyanis külszíni fejtéssel termelték ki a palát, agyagot, hatalmas krátert létrehozva. A mi oldalunkat sikeresen elkezdte visszahódítani a természet, és néhány vállalkozó kedvű kiskertész. Ezen a meredeken lefele haladva mindig valami csend-oázisban képzeltem magam. Ha épp nem volt senki fürdeni a kráter mélyén lévő kis tóban. Szép időben elég sokan jártunk oda, bár mindig szemfülesnek kellett lenni, a környéket terrorizáló Kozákék miatt. A fizikai túlerőnek számító cigánybandával senki nem találkozott szívesen, megalázták az embert jobb esetben, de nemritkán verés lett a vége. Télen sem voltak szebbek a kilátások, ha korcsolyázni mentünk a bányatóra és útközben elkaptak, befogtak az erdőben szedett tűzifával telerakott szánkó elé, és majdnem hazáig húzatták, majd a kézben lévő bőrszíj korbácsként való suhogtatásával elzavarták az embert, elejét véve a panaszkodásnak… Nem csoda tehát, hogy a cigányok megjelenésének első jelére menekült, ki amerre látott. A lehetőségek a katlanból más úton való kijutásra elég gyérek voltak, tekintettel arra, hogy jobbra a bányaüzem, a csillék útja, más szóval a bányászokkal való találkozás lehetősége kecsegtetett, szembe a merőlegesen talán húsz méter magas fal és végül balra már szintén régi, de már a természetnek átengedett részen egy kis mászással, de ki lehetett jutni. Ez utóbbi bizonyult nyerőnek néhányszor, ha idejében pattantunk. Továbbá a szemben lévő meredek fölött teraszosan elrendezett második szint is volt ahová a salakot hordták napközben a baszkulántok és billentették be a pereméről, ideális ugrópályát létrehozva számunkra. estefelé hazamentek és akkor jöttünk mi. Nekifutásból ugorhattunk, akár hat-hét méter mélyre is, nem gondolva a landolással, mert a zuhanási pálya oly kis mértékben lett módosítva a meredeken fekvő salak által, hogy szinte átmenet nélkül mentünk át az egyik elemből a másikba és csúsztunk még néhány métert a barátságos vörös porban, majd másztunk vissza a következő ugráshoz a merőleges feketeföld falba kapart lyuk-létra segítségével. Fejedelmi szórakozás volt, pótolhatatlan élményekkel gazdagított.

A mögötte lévő réten és tisztásokon szoktak a szászok nyáron zenés népi rendezvényeket tartani. Piknikezésre is kiválóan alkalmas hely, árnyas és napos foltokkal, kitűnően lehetett ott élvezni a bódító nyarakat. Nekem mégis másfajta élményem maradt meg erősebben. Történt egyszer, talán hóvirágot szedni indultam, vagy kakasmandikót, hogy kivételesen arra mentem a mezőn át és közelítettem az erdőhöz. Mikor már csak néhány méterre voltam mintha csak vezényszóra tennék, megjelentek a kutyák. Egyenes vonalban, egyforma távolságra egymástól, kiléptek az erdőből, elém jöttek néhány lépést és fenyegetően mustráltak. Földbegyökerezett a lábam és éreztem, hogy ha most hátat fordítok és szaladni kezdek, akkor kezdődik a vadászat és én vagyok az áldozat. Voltak talán tízen is, mind megtermett nagy állat és félelmetesen fegyelmezettek voltak. Ha emlékezetem nem csal (halálfélelem közben ki tudja), remegő kezekkel kiszórtam a nálam lévő kekszet magam elé és vártam néhány múlni nem akaró percet, amíg, ahogy jöttek el nem tűntek. De lehet, hogy utóbbi kekszes dolog egy másik, juhászkutyákkal való találkozás alkalmával esett meg. Mindezek ellenére mindig szívesen jártam az erdőbe, több volt a szép élmény, mint a rossz tapasztalat. Megesett például, hogy egy őzcsapat kellős közepében találtam magam, annyira beleolvadtam a természetbe. Hatalmas csokor hóvirág, kakasmandikó, gyöngyvirág, ibolya, margaréta vagy májusfa ág volt a gyümölcse ezeknek a kirándulásoknak. De gomba, dió, mogyoró, som, vadcseresznye, versengő saláta, csalán, kukorica is. Szabédra ha kimentünk, ott rengeteg szarkatojást gyűjtöttünk.

A Maros partjára is sokat jártunk pecázni, de inkább fürödni, kukoricát lopni-sütni, „ereszkedni”. Ez utóbbi céljából kikeresett műhelyekbe, raktárokba hatoltunk be, lehetőleg este, de nemritkán nappal, ha nem voltak ott emberek, hatalmas traktorbelső gumik után kutakodva. Nem volt sok kellemesebb szórakozás, mint a helyszínen szájjal felfújt gumikon fekve - néha ketten, ha elfértünk – a város magasabb pontjáról lecsurogni a folyó változatos szakaszain, súgók hatalmas hullámain lejtőzni a reptér körüli csendesen a pecázókat figyelni, elhúzni a palarétegesnél majd kiszállni ímmel-ámmal a Kombinátnál. De néha a palánál kiszálltunk, ahol félsziget-szerű gát szűkítette be a Marost és keskeny, de hatalmas sodrású súgó képződött ekképp, kimosva könnyedén a palát, amitől a túlsó part négy-hat méter magas meredek lett. Kitűnő lehetőséget nyújtva az ugrásra, amit rendszeresen igénybe is vettünk. Csak a nagyon bátrak ugrottak fejest, hisz a habzó - tobzódó vízben nem lehetett látni, mikor úszik el éppen egy jókora fatörzs…

Ezekben az időkben történt egyszer, hogy mint oly sokszor nyáron, vihar kerekedett, amikor épp az üvegházak és a kukoricás között haladtunk el a Maros irányába. Az a bizonyos vihar előtti csend fenyegetett éppen, amikor néhány esőcsepp kíséretében 1-2 centis kis békák kezdtek el potyogni az égből…

Máskor majdnem tyúktojás nagyságú rögökkel támadó jégeső kényszerített menedékkeresésre, ugyanott.

Napbarnítva fürödtünk, napoztunk, csajoztunk, szalonnát sütöttünk. Egy alkalommal összetársultunk Rafi Lajossal, aki így egyedül nem az a félelmetes betyár-gyerek volt, hanem egy érdekes figura. Tábortűz mellett üldögéltünk csendesen estefelé, amikor hozzánk jött és játékosan megkérdezte, mit szólnánk egy libához? Mondtuk neki, jó lenne és már ugrott is a vízbe…. a Maros ott volt a legszélesebb és legcsendesebb, a túlsó part közelében úszkáltak a libák, fölöttük a parton zöldséges földek és sehol egy ember. Lajos gyorsan, céltudatosan úszva megközelítette a libákat és az utolsó métereket a víz alatt úszva elkapta egyiküket a lábánál fogva kitekerte a nyakát, majd kihozta a partra a tűzhöz. Megsütögettük és éjjelig beszélgetve eszegettük, majd a tűz körül karajként fekve aludtunk. Néha valamelyikünk felébredt és felélesztette a tüzet a csillagos éjszakában, véget vetve a didergésnek, aludtunk és a csillagok vigyáztak ránk.

Nagyon elterjedt lett egy időben a csapágyas szekér. Nem kíméltünk senkit és semmit egy jó csapágyas szekér összeállításáért, behatoltunk minden gyárba, műhelybe, raktárba használható csapágyak után kutatva. Óvatosnak kellett lennünk, mert a tettenérés később, szekerezés közben is lehetséges volt. Különös tekintettel a csupasz csapágy hangjától az aszfalton, betonon, ahol versenyeket rendezve felváltva toltuk egymást: bemerevített vállal az éppen vezető, hogy jobban lehessen tolni, és teljes testsúlyával nekiveselkedve a „motor”, hogy lehagyjuk a többi résztvevőt. Ez már komolyabb volt a régebbi lovagjátékoknál, ahol egymást háton cipelve próbáltuk kitépni az ellenfelet a nyeregből, hol párosban, hol csapatban, hol lovagi torna-szerűen. A szekérrel száguldva forma 1-es pilótának képzelte magát az ember és szakszerűen karban tartotta azt, zsírozta, olajozta, újra szíjazta. A lakósság nem kis nemtetszése ellenére, a csendóra letelte után róttuk köreinket és elteltünk a száguldás bódulatával. Valamikor, ahogy jött, úgy tűnt el ez a divathullám is, mint a tiki-taki, parittya, csúzli, karbid - robbantás, íjazás, lándzsázás, liánozás. Májusban cserebogár mariska, (a bogarak térdben letört combjába szúrt egyik gombostű, egy pálcába szúrt másik gombostű és a kettőt összekötő kitinszárny segítségével készült ventilátor - szerű bogárröptető) volt a divat pár évente megjelenésük alkalmából. A hozzánk szegődő kóbor kutyákkal történő macskavadászatok, „gecifiolák” gyűjtése a hizlalda-közeli erdőben tűzbedobás céljából, szalonnasütéses-lerészegedéses kirándulások a Kövérfához (egy akkora tölgyfa, hogy hatan-heten kinyújtott karral épp, hogy átértük és három méter magasban akkora odú, hogy hárman is belefértünk) Bodon határában, téli lépes madarászások, mind, mind szép emlékek. A bútorgyár közelében égették a fűrészport és ottani hulladékot a patak partján, egyéb, kerti hulladék társaságában. Ott dobáltuk tűzbe az összegyűjtött fiolákat, amik nagyokat pukkanva robbantak szét. Odajártunk később a bútorgyár mezőre néző ablakához, ragasztó dílerünkhöz, benyújtva az üveg bort kaptuk érte a tejesüveg ragasztót… Mikor már mindenki kinőtte körülöttem a ragasztózást én még mindig űztem. Volt, hogy egy házunkhoz közeli fa tetején, iskolaruhában, a tejesüveget magam fölött egy ágra kötve szívtam, csak szívtam és lejtőztem szebbnél szebb álmok szárnyán és a szél ringatott a fával. Alig akaródzott hazamenni. Kellemesen meleg szél simogatott és zöld lomb ölelt körül, magyarországi zöld szappant képzeltem magam elé, annak az illatát, színét. Évek múlva is kapható voltam egy kis ragasztóra, bár lassan átvette a terepet a kísérleti stádium, trikloretilén, gyógyszerek, pia. Ez utóbbi meg is maradt, mint hétköznapi tudatmódosító nagyon sokáig. Volt, hogy tartottam a szintet hetekig, közben megvolt az első szerelem, majd elmúlt, vége lett az iskolának második nekifutás után sem lett semmi a tízedikből a sok hiányzás miatt, kiszuperáltak a sorkötelességből és bejelentett munkanélküli lettem. De előtte még a szokásos Bátosi almaszedés keretén belül - amit őszönként ingyen munkával együtt járó kirándulásként éltünk meg, elvittek két hétre. Ott néhányunknak nem tetszett a munka és nem teljesítvén büntetésből répaszedésre vittek, ami eleinte még vicces is volt, de hamarosan a szökést kezdtem tervezni és egy cimborámmal együtt meg is léptünk. Már télbe forduló hideg volt, valahol egy rendes román srác beengedett egy hideg lakatlan házba, begyújtott és báránybőr subával betakart és reggelit is hozott, majd valahogy hazakeveredtünk. Emlékezetem szerint semmilyen komolyabb atrocitás nem ért emiatt.

Jártam kirándulni a hegyekbe, ha tehettem, és beiratkoztam a sziklamászókhoz, ahol Taxi már versenyszintre vitte. És közben elváltak már néhány éve szüleim, zátonyra jutott kis családunk és mi gyerekek hol felválta, hol mindketten apánknál laktunk a szabadság végett, amit ott élvezhettünk. Egy időben még a cigit is zsákszámra előre megvette nekem, barátaink kérdés nélkül jártak be hozzá, akkor is, ha épp nem volt senki otthon. Különösképpen Kobra vagy Ferike. Ha volt nő és nem volt hol, akkor tudták hol a kulcs… Sokszor piáltunk éjszakákon át, nappal folytattuk. Áthelyeződött az életközéppontom lassan a városközpontba. Egyszer három évre abbahagytam a cigit. Bajusszal beirányoztuk a Retyezátot és egyhetes vándorlás lett a vége. Én térkép szerint akartam menni, de Bajusz megelégelte és egy ponton rövidítést lehetőségét vélte felismerni. Belementem és egy egynapos kirándulás lett belőle egy sűrű vadonban, ahol csak az azt meredeken átszelő patak tett valamennyire járhatóvá. Időnként cikkcakkosan, állatcsapásokon haladva kerültük el az átjárhatatlanabb szakaszokat. Egyik ilyen alkalommal, mikor a patak felé mentünk újra és megláttuk azt, földbegyökerezett a lábunk: alig három-négy méterre előttünk ott állt teljesen felegyenesedve egy majdnem szürke barnamedve és szürcsölte a szikláról lecsurgó vizet. Ahogy magamhoz tértem valami vakkantás-szerű hang hagyta el a torkomat, de akkor a medve már iszkolt is el a szerencsére velünk ellentétes, szabad irányba. Rossz elgondolni, ha megszorítottuk volna, biztos szétszed félelmében. Később bölényekkel is találkoztunk, a rezervátumban élnek.

Eljött az ideje, hogy el kellett költözni a Petőfi térről. Az állomás közelében volt a következő állomás, nagyszüleim akkor már nem éltek és Árpi bátyám és Peti bátyám laktak még ott.

 

Kisiklani látszott az életem, mégis valami minőség rajzolódott ki a kábulat köde mögött. Értékes emberi tulajdonságokat véltem felfedezni ebben a környezetben, az összetartozás érzése, a betyárbecsület és segítőkészség mindig jelen volt. Kobra akkoriban Adéllal volt együtt és gyakran meglátogattak. Közös érdeklődésünk az irodalomban és zenében hamar megnyilvánult, főleg Adél figyelemreméltó arzenálja fogott meg nagyon. Kobra katonasága idején is feljártam Adélhoz kikölcsönözni könyveket, zenét. Túl voltam akkor Emile Zola és Rejtő Jenő bűvöletén és jól jött egy adekvát utánpótlás. Bár kissé zsíros falatnak bizonyultak némely szerzők, mint Nietzsche, Ancsel Éva. Sznobizmusnak jó falat, hogy az előbbi analógiával éljek, de még nem értem meg ezekre. Hamvas Béla ellenben telitalálat volt és zeneileg is mélyen érintett a 180-as csoport.

És valamikor közben a megélhetési bűnözés is felütötte a fejét, kapcsolatba kerültem az alvilággal. Megrendelésre hordtuk ki a nyugatnak szánt becsomagolt minőségi bútorokat éjszakánként az Augusztus 23 bútorgyár adott raktárának adott polcáról és vittük az éjszaka leple alatt átmenetileg a válogatott focicsapat víkendházába, majd reggel a megrendelő címére taxival. A fizetség nem volt rossz, ha postai nyereményjegyben is kaptuk, értéke ugyanaz volt, mint a pénznek és beváltása egyszerű. És közben munkanélküliség hivatalosan nem volt, munkakeresőnek jelentettem magam tehát és retteghettem, hogy valami nagyberuházásra küldenek az ország másik felében lévő valamelyik bányába vagy nagyobb csatornaépítkezésre. Közben akadt ilyen-olyan tetsző-nemtetsző munka. Hol Árpi bátyámmal törtem fel kézzel, kalapáccsal, csákánnyal mozaikot Gyulafehérváron a templomban, majd csiszoltam mozaikot kézzel az oltárlépcsőn, míg ki nem lyukadtak az ujjaim, hol apám cégének a reptér közelében lévő építőanyag raktárában, szedtük le a beérkező kocsikról a pár tonna cementet, oltatlan meszet, míg a huzatban kavargó mészpor lapátolástól orrom felsebzett, kimart, fájdalmas ügy lett, hol 12-24 órában zsákoltam anyámmal műtrágyát a Kombinátban. Ez utóbbi tartott legtovább, a vagonrakást is megpróbáltam, de nem bírtam fizikummal, maradtam a csomagolásnál. Beleadtam minden bosszúmat a munkába, ha a bunkernél ültem, (első ember a vonalnál, aki adja az iramot) egymást érték a zsákok, amíg nem szóltak, hogy lassabban, vagy nem állították le a vonalat valami hiba miatt. Ha mi, csomagolók bírtuk az iramot, a rakodók állították le a csúszda végén a futószalagot egy kis időre, hadd teljen meg a csúszda… Senki nem tudta rájuk bizonyítani, hogy nem egy zsák állt keresztbe… olyankor két ember a csúszda felszabadításával foglalatoskodott komótosan, a többiek elmentek kicsit aludni, vagy valamelyik zugba cigizni. Majd végezetül vagy személyesen, vagy a függőlegesen futó, a vagontól a csomagolóig vezető cső kalapálása után az annak a végére hegesztett vastölcsérbe kiabálva jelezték, hogy mehet tovább. Néha megkönyörültem rajtuk és lassú keringőre gondolva, vontatottan félméteres helyeket hagytam egy-egy zsák között. Felfedeztem a pihenésnek egy másik módját is, a vonal vége táján, a zsákok levarrására szolgáló lábas varrógép két gépből állott, a második tartalékként a másik irányba nézett, míg az első bevetésben volt, és ha akármi történt az elsővel, egy félkörös függőleges mozdulattal cserélni lehetett őket. Rájöttem véletlenül, hogy ha egyszerre nyomom meg egyik gépen a lefelé gombot és a másikon a felfelé gombot, akkor olyan gyönyörű rövidzárlatot sikerül előidézni, hogy akár egy órát is alhatunk az éjszakában, amíg a felzavart villanyszerelő-karbantartó álmosan rá nem jön, hogy mi is van. Persze nem lehetett gyakran élni ezzel, hamar rájött a megoldásra és egyre rövidebbek lettek az ily módon keletkező szüneteink, míg lassan meg sem érte már. Egyik ilyen éjjeli lógás alkalmával ismertem meg a Viktimó néven elhíresült Viktort, szintén ott dolgozott valamelyik osztályon, és szintén pihenője volt, megszólított és nagyon komoly ember benyomását keltette, kifogástalan viselkedésű úriembernek véltem. Csodálattal néztem erre az alacsony, izmos, ha kell gyors, de amúgy meggondolt és nyugodt és bölcs fiatalemberre, akiről rebesgetik, hogy ő az egyetlen a városban, aki ellátta a félelmetes hírnek örvendő Tárcának a baját.

                                                                          ***

Lassan egyértelművé vált, hogy valami másnak is kell lenni, mint a meglévőnek, hogy nem nagyon van értelme a dolgoknak és megoldásnak kínálkozik a nagyvilág, akkor kezdtem elvágyódni és ezzel egyidejűleg idegenedtek el az emberek, fájó búcsút kezdtem venni a helytől ahol a világra jöttem. Valami transz-szerű állapot vett erőt rajtam, tettem a dolgom és terveztem az utamat az ismeretlenbe, az újba, a reménybe. Nem kis hajtóerő volt a hír, hogy Taxinak már sikerült! A legkézenfekvőbbnek az látszott, hogy társulásban könnyebben megy majd a szökés, a bizalom leszűkítette a szóba jöhető személyek körét néhány emberre.

Úgy adódott, hogy Lajossal próbáltam először átlépni a zöldhatárt éjjel, vonattal a határ menti faluig mentünk majd, lassan de folyamatosan, hogy ne keltsünk feltűnést sétáltunk a határ felé lazán. Mezőgazdasági területek következtek, majd egy meredek és síkos falú árok állta utunkat, fura fekete vízzel az alján.  A túlsó partján már fagyott mélyszántáson keresztül támadtuk a vélt határt és felmerült bennünk a gyanú, hogy errefelé szándékosan szántanak ilyen gyönyörű, körülbelül hatvan centiméter magas összeálló bordákat, amiket a fagy is csak erősített, más szóval komoly sportteljesítménynek bizonyult áthágni az éles föld-tarajokon. Hosszú, kilométereknek tűnő szakasz megtétele után, remegő inakkal a lelki kimerültség határán, a semmi közepén készen voltam feladni, de Lajos lelket öntött belém és a mozgónak tűnő, hol távolinak, hol közelinek látszó fényektől menekülve visszarohantunk a faluba, mellékutcákat keresve, ahol üvöltő-ugató házőrző kutyák jelzései mentén elértük az állomást, fejünk búbjáig sárosan, vizesen, kimerülten az iszapfürdő „jótékony hatásaitól”. Felmérve a helyzetet egy lezárt, de hamarosan valamerre indulni készülő személyvonatra felosontunk egy, a két kocsit összekötő „harmonikán” felfedezett résen át… hideg volt nagyon és ott feküdtünk egyik kabinban a székek között dideregve, kékre vált ajkakkal, amikor ránk talált egy elemlámpával felfegyverzett vasúti alkalmazott. Az ő emberségének köszönhetően megúsztuk, ha nem is szárazon, eme első számú kalandunkat a magyar határral. Emlékezetem szerint valahol átszálltunk segítségével egy Marosvásárhelyre tartó vonatra, szólt, hogy hamarosan ott indul a vonatunk, aztán futottunk is. Örök hála neki, sokat kockáztatott miattunk. Szavak nélkül felismerte a kiszolgáltatottságunkat és nem jelentett fel. Csodával határos módon nem igazoltattak sehol, megszárítkoztunk-tisztálkodtunk amennyire lehetett és meglehetősen patinásan és fáradtan kerültünk vissza szűkebb hazánkba. A mindennapok folytatódtak, de nekem a szűk kis hazám, ahogy erőmet visszanyertem egyre szűkebbnek tűnt, úgyhogy hamarosan nekivágtam még egyszer, ezúttal egyedül és több sikerrel.

Vegyes érzelmekkel és a hallott mesékre gondolva a határon lelőtt és ott elkapart határsértőkről vagy az elfogottakat vérebek közt fél lábon álltató határőrökről, némi félelemmel vágtam neki egyedül és ezúttal furcsamód megnyugtatónak tűnt egyedül menni. A múltkori elgyengülésemet addigra el is felejtettem. Az előző kirándulás tapasztalatait átkonvertálva és azokkal gazdagodva nem tarthatott fel semmi, és amikor a Berettyó állta utamat, habozás nélkül átúsztam azon. A túlsó part félen még éles jégtábla fogadott, de arra valahogy még felmásztam, majd továbbhaladva egy töltésen felkaptatva, közben a felső ruha-rétegeket magamról lekapva és elhullatva mentem csak tovább, jeleket keresve, hogy túl vagyok a határon. A faluba beérve, ember alig volt, de aztán csak sikerült valakivel összefutni, bekísértek a helyi kaszárnyába, majd néhány nap múltán a debreceni menekülttáborba. 1988 karácsonya volt éppen.

Némi regenerálódás (1-2 hét) múltán, - megadva az ismerős címét, akihez állításom szerint mehetek (volt mászó edzőm) Katona Sándor nevű csávó, aki akkor már Budapesten élt – nekivághattam Budapestnek vonaton. Nála hívatlan vendégként nem sokáig lehettem, de nem is akartam a terhére lenni, köszönettel tartozom neki, hogy ki kerülhettem a táborból.

Szerencsés továbbjutásom konyhasegédként valósult meg, munkásszállón alhattam. A munka nehéz volt, de tele voltam reménnyel, hogy most már szabad vagyok. Voltam a villamossági műveknél a konyhán, ahol Taxival két pofára tömtük a raktárban a süteményt, titkos világrekordok felállítására készülve. Sajnálatos módon elfelejtette 20 évvel később az „üti a süti!” jelszót, ami egy kicsit lehangolt. Annakidején azt hittem, egy életre érvényes jelbeszédet sikerült létrehoznunk, de két évtized eltelte után mintha kicserélték volna ezt az embert, közös emlékeink mintha nem is lettek volna! Illetve a jelek szerint másként őriznénk őket. Gyerekkori gyárlátogatásaink izgalmai, - természetesen nem a napközben iskolásként, hanem este- éjjel-szabadidőben és bejelentés nélkül - mintha nem is hagytak volna közös nyomot. Az elmúlt huszonvalahány év alatt alig párszor találkoztunk, Ausztriában elváltak utjaink miután ő Weiz városába került.

 

 

 

Magyarországra jutásom után is folyamatos levelezésben álltam Adéllal, és miután a konyházás után egy merész fordulattal a budapesti állatkertbe bekerültem ápolónak, de tartózkodásom hathónapos engedélyektől volt függő - ezért Ausztriába mentem tovább, nagyobb biztonság után vágyva, amikor Taxi elújságolta, hogy ő megy. Onnan is folyamatosan tartottam Adéllal a kapcsolatot, aminek eredményeképp újabb hat hónap elteltével – mivel még mindig nem volt utazásra feljogosító íratom – Taxival kalandos kirándulásra szántuk magunkat és meglátogattuk Adélt a Kerepesi temetőben, a szolgálati lakásban, ahol lakott akkoriban. Egy hetet buliztunk ott, szilveszter volt, Lajos már házas volt azt hiszem, ők is ott voltak szilveszterkor. Átittam tulajdonképpen azt az időt, az volt a benyomásom, hogy Kobrával már nincs együtt Adél és ez a benyomásom vezérelte továbbá minden tettemet, komoly szerelem-betegség vett lassan rajtam erőt. Persze Kobra ezt nem bírta annyiban hagyni, és – egyik vendéglő látogatás alkalmából, ahol többen is voltunk – megerőszakolta Adélt a vécében. Senki nem értette miért sír a vécéről jövet, eszünkbe nem jutott volna, hogy azért. Évek múltán derült ki, már nem volt súlya, talán úgy se volt… Elérkezett az Ausztriába visszamenés ideje és mikor nyilvánvaló lett, hogy Adél is velem tart, Kobra kijelentette, hogy nélküle nem megy sehová… ezért ö is velünk tartott. Hosszú séta után Szentgotthárdnál átléptük a határt, szögesdrót-szétfeszítés és borzasztó fáradságos séta után sikerült a szállásunkra eljutni, Kobra ment másfelé és sokáig nem is találkoztunk. Adélt a lágerbe bejuttattam és vártam, hogy kijöjjön a karanténból, ahol az iráni menekültek mind szerelmesek lettek belé. Majd együtt költöztünk Hartberg fölé, Pöllauberg felé félúton lévő panzióba. Taxi akkor került Weizba, ott talált munkalehetőséget. A segély, amit kaptunk – és a ciginkre sem volt elég, ezért néha elcsentem egy doboz cigit a bárból - eleinte csomagok összeállítására ment, amiket én édesanyámnak küldtem most már nem is tudom minek. Valami hülye menekült-reflex lehetett, kiengesztelni úgy sem lehetett vele, otthagytam őket, talán mindörökké… Történt, hogy Adél terhes lett és én nem tudtam levenni a válláról a döntést, ami egy szuper orosz eset-utáni- elhajtó-tabletta lett és egyúttal a vég kezdete is. Továbbra is féltékeny voltam és úgy éreztem joggal. Amíg eljártam éhbérért dolgozni –egy közeli kastélyba tűzifát vágni, lovakat ápolni, és további házimunkákat végezni – addig Adél unatkozó férfiak társaságát élvezhette és én akármit el tudtam képzelni, a féltékenység a képzeletnek szárnyakat ad.

A Caritas-szal való levelezés nyomán Tirolban nyílt lehetőségünk új életet kezdeni, szállást és munkát szerveztek nekünk. Feladtuk hát kevés ingóságunkat postán és nekivágtunk nagy reményekkel, autóstoppal toronyiránt, talán két vagy három nap alatt meg is érkeztünk Zamsba az apácákhoz. A kis ház rendben volt bár télen a gatyánk is ráment a szigeteletlen ház kifűtésére. Talán két hordó fűtőolajt is eltüzeltünk egy télen, de mégis a mi lakásunk.

 

Gyors iramban habzsoltuk a német szavakat, gyűjtöttük a szókincset. Adél emellett sajnos a hódolókat is gyűjtötte, talán nem tehetett róla, de a következő húsz évben ez a lénye ténye minduntalan töréseket okozott a kapcsolataiban, a mi esetünkben 3-4 évet vett igénybe, talán és is hozzátettem, de menteni nem lehetett semmiképp. Megviselt nagyon, olyannyira, hogy nem érdekelt már se munka, se egzisztencia. Így történhetett meg, hogy Budapesten ott lehettem a Nap Nap Fesztiválon, amihez hasonló rendezvényt azóta se láttam, a szigetfesztivál indulásakor még felidézte ugyan azt a hangulatot, de viharos gyorsasággal elüzletesedett volta miatt az évek folyamán kikerült az érdeklődésem köreiből.

Amikor még aránylag jól voltunk, eljártunk az időközben törzshelyünkké avanzsált Teresienkeller-be Rézihez, mert tetszett a társaság és kellett a társaság. Integrációs törekvéseink egyik lehetősége. Eljártunk máshová is, de ez közel volt kis házunk földszinti lakásához. Sorsfordítónak bizonyult egyik odalátogatásunk alkalmával a bejárat mögött fekvő, a bárszéket még maga alatt szorongató sápadt, a jelek szerint holtrészeg figura. Én megértően átléptem volna rajta - átírva ezzel az elkövetkező évek történetét – de Adél talán-együttérzésének köszönhetően nem úgy alakult, hanem felsegítettük és megkérdeztük hol lakik? Majd hazavittük a talán ötszáz méterre lévő faházba. Útközben meglehetősen felélénkült és meghívott bennünket a sufnijában berendezett bárba egy italra. A bár, az ital és Reini életformája mély benyomást tettek rám, talán Adél sem maradt közömbös, de végső soron mindig kicsit távolságtartó volt. Ott voltunk egy darabig, majd szívélyes búcsú után biztosított bennünket a felől, hogy bármikor szívesen lát. Így kezdődött rövid, de erős barátságunk, amiből rengeteg hasznot húztam, bár épp, hogy életben maradtam. Egyre gyakrabban jártam hozzájuk, Gabi nevű barátnője is szívesen látott és nemsokára, mint családtag voltam náluk, a harmincvalahány macskával egyetemben. Hamarosan más dimenziót nyert a tudatmódosítás is, a különféle szereknek köszönhetően. Egyik lehetséges magyarázat arra, hogy oly sok a kábítószerrel élő fiatal arrafelé az, hogy a láthatár nincs is, vagyis bármerre nézel, sziklákba ütközik pillantásod és ez évek alatt nyomasztóvá válik. Hasis és kender a legelterjedtebb szerek voltak és majdnem mindenki élt vele. Adél választott társasága, a magát felső tízezernek képzelők és a Reiniékat és hasonlókat lenézők szintén éltek ezekkel a szerekkel. Volt, hogy olyan hasissal kínáltak, ami ópiummal volt megpermetezve és teljesen más dimenziókat nyitogatott. A szerek hatására, akár ritka használat után is hosszú időre érthetőek lettek bizonyos logikai összefüggések, amik aztán a nélkül lassan elhomályosultak. Mintha a reflexek mintájára a tudat spontán felmutatná a kérdésekre a megfelelő képet különösebb megerőltető logikai fejtegetés nélkül, csípőből.

Közben Reiniékkal egyre több helyről tiltottak ki provokatív viselkedésünk miatt. A Kla4, az Allegria, a Theresienkeller, mind jó helyek voltak. Jól jött ilyenkor az autó, amolyan házi sofőrként jártam velük a környéket és hogy kibírjam őket én is rendesen kivettem a részemet mindenből. Egyik éjszakába nyúló kocsmakalandjaikból hazafelé arra ébredtem - mikor lezárták az alagutat és a hegyen át vezető szerpentinen vezettem haza - hogy a lábam között szorongatott kétliteres borosüveg a mellettem lévő ablaknak csapódik, fültövön vág és fékezek… amikor felpillantottam, az első kerekek jóformán a levegőben voltak már. Máskor meg eltévedtem az autópályán és a dél Tirolba vezető fizetős kapunál kötöttünk ki és miután az ott szolgálatot teljesítő személy nem volt hajlandó leakasztani a két irányt elválasztó láncot, hogy visszafordulhassak. Azt hajtogatta, hogy fizetve menjek tovább, majd húsz kilométer után megfordulhatok, és újra fizetve visszaenged. Megfordultam és a forgalommal szembe, a belső sávban mentem vissza Innsbruckig százhússzal, lámpázva, dudálva, integetve a másik oldalon kék fénnyel követő rendőröknek.  Reini és Gabi a hátsó ülésen meglepően kijózanodva hol lassabban-t hol gyorsabban-t kiabáltak és úgy látszik megijedtek rendesen. Elég kiábrándító volt az életmegvető, önpusztító életformájuknak ellentmondó viselkedés… Innsbruckban gyorsan beparkoltunk és megvártuk, míg megnyugszanak a biztonsági erők.  Megint máskor, de nem egyszer italosan az autópályára felvezető és levezető kanyar-autodrómokat vettem úgy be, hogy súroltam a korlátot. Csodával határos módon soha nem lett nagyobb baj és nem is kaptak el. Őrangyalom meglehetősen el lett látva munkával akkoriban.

Jártunk Innsbruckban a Haus am Hafenben, egy fura romkocsmában, a bejárat egy sárba taposott ajtón keresztül volt, beljebb, a pult mögött álló csávó szenvtelenül a szemembe mondta, hogy külföldieket nem szolgál ki… majd kóvályogtunk a szakadt épületben, sötét folyosókon, Gabi egy bezárt ajtót berúgott spontán érzelemtől fűtve, mögötte valami zenészek próbáltak kevés meggyőződéssel. Reini udvariasan megkérdezte, hogy beszállhat-e, és nagyszerű szólót játszott a kezébe nyomott elektromos gitáron… szürrealisztikus érzés volt, tán szívtunk is valamit, biztos is, akkoriban naponta. Az Utopiában is voltunk egyszer, inkább sikimiki hely volt, de fellépett a Canned Heat, véget nem érő szólókkal eszméletlen jó zene volt. Reinival már félelmetesen jó barátságban voltam, volt, hogy több ágon kommunikáltunk egyszerre, beavatott a Jenisch nép titkos jeleibe és a nyelvébe, amennyire csak tudott.

Megesett, hogy egy általam először látott fiatalember bíztatására Innsbruckba kirándultunk, és mivel eltűnt egyik vendéglőben – szélhámosságból talán – pénz híján az én kocsimmal visszaindulva Zamsba, Telfs környékén egyértelmű lett, hogy nem lesz elég az üzemanyag, ezért betérve egy benzinkútra az autópálya mellett, mondtam a kutasnak, hogy most pénzem nincs, e itt van az útlevelem, tankoljunk, majd a következő napokban hozom a pénzt. Belement, de megtartotta biztonságnak az útlevelet. Visszaérve Zamsba, az unatkozó rendőrök persze igazoltatni szerettek volna, én mérhetetlen optimizmussal és naivitással megmondtam, hol van az útlevelem, elengedtek, de amint később kiderült azonnal elhozták az útlevelet és félremagyarázva az egészet - mint később kiderült – csalás vádjával bíróság elé állítottak. Amikor két nap múlva, mit sem sejtve vittem a pénzt, a kutas mondta, hogy az útlevél a rendőröknél. Furcsa módon a megnevezett bíróságon való kitűzött tárgyalásra megjelenésemkor derült csak ki, hogy a vád visszavonva. Nem vették maguknak a fáradságot, hogy kiértesítsenek. Vélhetően valamelyik fontoskodó fogaskerék egyszerűen korrigáló, és integrálás-serkentő szándékú mulasztás alapján a kötelességteljesítés mellőzése mellett döntött – a gépezetben jó szemmel nézett és semmilyen rizikóval nem járó tettét a szervezet, ha kell, teljes mellszélességgel megvédi. Természetesen renitenciáim mappája ezzel is nagymértékben hízott.

Budapestre kirándulásunk is rengeteg új ismerőssel gazdagított a Reini barátkozós lényének köszönhetően. Volt, hogy skinhead gyerekkel boroztunk az aluljáróban, volt, hogy kiültünk koldulni a járdára. Oda pihenni ültünk le eredetileg, de heccből kitette Reini a sapkáját maga elé, és egy járókelő, talán szintén heccből beledobott valamit. Kezdtük komolyan venni az ipart, míg valaki ki nem hívta a rendőröket… Féktelenül élvezte a várost, nekifutásból ugrott bele a Duna alá vezető hosszú mozgólépcsőbe a metróban, majd cipeltette magát, mondván, hogy eltörött a lába. Majd vidáman felpattant egy idő után, és kinevetett mindenkit, hogy ezt bevették neki… Az Orczy kertben HBB koncert után Hobóval fényképezkedett, voltunk Sonia és a sápadtarcuk koncerten is. Az Omszki tónál is voltunk hűsölni, aztán bele a városi éjszakába. Gabi a kidobóval is összeverekedett a Tilos az Á-ban. A belvárosban a striciket provokálta Reini, míg meg nem kergették. Egyik kocsmában lincshangulat táján védelmünkre szállt egy hosszú bőrkabátos, nagykarimájú kalapos csávó, ö lett a Czigler Zsolt. Hétpróbás ívó cimborának bizonyult és meg is lett hívva Tirolba Reiniékhoz. Egy másik csapatot is verbuvált Reini, ha jól emlékszem, az Orczy kertben szedte össze őket: Feri, Zsofi és Költő. A Feri lakása egy hippi tanyához hasonlított, a Lonyai utcában volt és gyakran aludtunk ott. Végezetül őket is meghívta Reini Tirolba. Az észvesztő bulizást ott folytattuk, miután gyarapodtunk négy fővel.

Adéllal való válásom is egyre közelebb került, már egymás ellen játszottuk ki a társadalom alsó és felső rétegeit, mesterien szerveztük a bulikat úgy, hogy a másik visszavágjon választott társadalmi csoportjával. Egyik oldalon elismert zenészek, birtokosok, művészek, kézművesek, a társadalom megbecsült tagjai, a másik oldalon munkakerülők, cigányok, kábítószeresek, apagyilkosok, rablógyilkosok, öngyilkosok, alkoholisták, a társadalom lenézett tagjai. Egyik ilyen hangos buli után, miután kétszer is kijöttek a rendőrök és valamikor elmentünk máshová, mikor hazajöttem nem talált a kulcs a zárba. Utcára kerültem, Adél elhelyezkedett valahol. Majdnem életem mélypontja volt ez. De továbbra is folytak kemény önpusztító tevékenységeink Reinival és Gabival.

Egy darabig Reiniéknál házaltam, laktam a Ford buszban is, míg télen ki nem ráncigáltak a rendőrök azzal, hogy nem hagynak itt megfagyni. Következő állomás a DOWAS (Durchgangs Ort für Wohnung- und Arbeit -Suchende) nevű hajléktalan szálló Innsbruckban ahol egy Mario nevű punk gyerek a beköltözésem napján mindenkit meghívott egy Trippre, mint utóbb kiderült, nagyobb LSD szállítmánytól akart ily módon szabadulni… Szobatársam harapófogóval osztotta a hasist eladásra, jó társaságba keveredtem. Reggel hétkor el kellett hagyni a házat és már előtte körbejárt a Red Bull dobozból hevenyészett pipa…

……………………………………………………………………………………………………………………………………………….

ugrás a mába:

sok-sok évvel később Bécsben, az ötödik kerületben, városi lakásban, túl Adélon, túl Emesén immáron Edinával révben és jóval nyugodtabban. Jó néhány munkahelyen túl és az időközben elkezdett állampolgársági eljárásban elszenvedett „verességen” túl (vakvágányra helyezve az osztrák állam által a román állam segítségével). Nyolchónapos „próbanyugdíjon” túl, amit senki nem ért furcsa módón, de folytatom. Czigler Zsolton túl, akivel az utóbbi időben levelező viszonyban álltam, ha lehet ezt úgy nevezni. (Az egymás mellett elbeszélés már-már kóros méreteket öltött, amiben nem kívánok a továbbiakban részt venni)

A felismerésen túl, hogy az asztalos szakma mai követelményei embertelenek ezért nem kívánom gyakorolni ebben a formában. Meglehet más szakmák is hasonló irányba haladnak - nem tudom megítélni. Halvány elképzelésem sincs mi lesz az a foglalkozás, amit űzni fogok.

Ha Edina bizonygatta is, hogy maradjak csak itthon, nem lesz ez sokáig tartható.

Önkéntes börtönöm szabadsága korlátozott. A nyomás érzete megnehezíti az elvonást, amit a kenyérkeresési munka által való öndefiníció káros hatása alól igyekszem elérni.

A fékek és ellensúlyok működnek rendesen.

 

…………………………………………………………………………………………………………………………………………..

Intermezzo

Czigler Zsolt végre felvette a szkájpon a kapcsolatot, megtalálta a hangot és egy tízórás beszélgetés után - amiben kilenc óra négy perc után tartottuk az első szünetet - nem sok hajlandóságot érez rá, hogy kibeszélje magát. Na, jó egyszer még jelezte igényét, amit csak utólag vettem észre, lévén nem mindig bekapcsolva a szkájp.

Sajnálatos módon a legkisebb mértékben sem figyelünk egymásra. Tényként állapítanám meg, hogy állandóan, és nyomasztóan az az érzés uralkodik el rajtam, hogy elbeszélünk egymás mellett, most már egyre inkább. Sikerül egyre rövidebb idő alatt egyre hosszabb időkre összeveszni… Egymás szeszélyeit egyre nehezebben bírjuk, egymás paranoiáját leparanoiázzuk, sötöbö. Béke pöreire!

……………………………………………………………………………………………………………………………………………

Immár ötvenen túl megállapíthatom, hogy a rám rakott előítéleteket sikerült többé-kevésbé levakarnom magamról, és ennek megfelelően szabadnak is érzem magam. Sajnos magányosnak is, mert a bennmaradtak vagy nem hajlandóak együtt haladni velem ezen az úton, vagy nem érnek rá velem találkozni. Mindenesetre rengeteg munkám van a megfelelő nyitottság kialakításában es fenntartásában, ezért én se nagyon érek rá eszmecserézni azokkal, akik a jelek szerint homlokegyenest ellenkező irányba rohannak - a populista örök maradi politikusok karjaiba. Így élünk.

 



 
Fontos: A történet szereplői nem valós személyek és bármilyen hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve.

 

 

 

 



[1] Csak jóval később tudtam meg, hogy egy Kongói tartomány és város neve lett kölcsönvéve szellemesnek vélt, rasszizmus-mentességgel nem vádolható kortársunktól - mindenesetre szélesen elterjedt.



















Fudaraku László 2011.05.05. - napjainkig