Ez volt
Részleges vagy teljes
emlékezetkiesés esetére lejegyzem ide azt, ami még megmaradt
emlékeimből és
abban az esetben, ha marad erőm és érdeklődésem, a folyamatosan történő
eseményekkel kapcsolatos gondolataimat. Természetesen időközben
felmerülő
emlékek is folyamatosan bejegyzésre kerülnek – általában kevés
mérlegelés után
a vélt időrendi szövegkörnyezetbe, ezáltal is összekuszálva az
érthetőség és a
folyamatosság amúgy is nagyon vékony és alig észlelhető szálát…
Előzetesnek
talán annyit, hogy fiatal szülők gyermekeként első éveimet egy nyirkos
pincében
töltöttem, apám szüleinek lakópincéjében. A világot többnyire az ablak
előtt
elmenő, térdtől lefelé látszó járókelők - mint amolyan korai televíziós
készülék – jelentették számomra.
Apám többnyire távol volt
és érzésem
szerint (bár nem emlékszem semmire) anyám is, valahogy sokat voltam
egyedül.
Legalább is életem első 13 hónapjában, utána Lajossal bővült kis
családunk.
Emlékeim azokból az évekből meglehetősen silányak. Amikor a beszart
kisöcsémet
a mosógépbe raktam, vagy felgyújtottuk a lábtörlőt, vagy
kotyvasztottunk
valamit főzés címén, vagy megkopasztottunk egy két kitömött vadrécét,
fácánt
vagy fajdkakast. Rengeteg csínyünket mi sem bizonyítja jobban, mint
anyám
válogatott büntetéseinek élénk emlékei. Nadrágszíjjal (csattal vagy a
nélkül),
súlyos nejlonhuzalból készült bevásárló hálóval, vagy egyéb arra
alkalmas
eszközzel a hátunk hurkásra korbácsolása, sarokba térdeltetés rizsre
vagy
kukoricára a legkiemelkedőbbek ezekből az intézkedésekből. Furcsa módon
ezek a
büntetések iskolai teljesítményeinket a legcsekélyebb mértékben sem
javították…
De maradtak kellemes
emlékek is
azokból az évekből. Azok a nyarak hihetetlenül kellemesek voltak, nem
túl meleg
és nem túl hideg - épp csak hogy bágyasztó, altató meleg; árnyékos
helyen
paradicsomi állapotokat idézett. Akkoriban küldtek el szüleim először
sörért a
Katangának[1]
becézett lakónegyedünk másik végében, a téglagyár mellett lévő Kárpáci
vendéglőbe. A hűvös, sörszagú, rozsdamentes pultnál kikértem a zajos
kocsmában
a hat hálbát (hat korsó sört) és a pult másik sarkába vonulva a
háromliteres
uborkásüvegbe töltögettem türelmesen, hogy hazavihessem. Úgymond elvárt
és
megengedett volt a gyorsabb siker céljából a néha gyorsabb betöltéstől
keletkező keserű, fehér habot leszippantani, hogy ne menjen kárba. Majd
– ha
sikerült mind a hatot beönteni, a sörhabbal beszippantott enyhe
mámorban
felélénkült érzékkel – óvatosan, nem rázogatva, lehető leggyorsabban
hazavinni
a sört, amit vártak már a felnőttek. Miközben boldogságérzéssel telten,
a nyár
adta illatokat szívtam magamba, vittem a sört, néha a sarki trafikból a
tíz
szál kárpácit.
Nemkülönben
nagy boldogság volt nyári záporok alatt a gyorsan megnövekedett
tócsákban
tapicskolni, belegázolni az enyhén sáros, földszagú langyos vízbe,
beletartani
arcunkat a sűrűn eső vízbe, bőrig ázni, masszíroztatni magunkat a nehéz
vízcseppekkel.
A fagyok beálltával
esténként vizet
hordtunk a blokkok közti aszfaltozott parkolóba, ahol a kis lejtésnek
köszönhetően nagyszerű jégpályát készítettünk magunknak – az
autótulajdonosok
és szemétkivivők nagy bosszúságára, akik hamarosan fel is szórták.
Igazából az
öntés idejének stratégiailag okos megválasztásával érhettünk el egy-két
óra boldog
csúszkálást, feltűnést kerülve, szemétlevivést színlelve, leellenőrizve
a
kiöntött víz bőröződését majd lefagyását követően - nekifutásból
végigcsúszva a
parkolón, újra meg újra kimerülésig! A boldogság tetőfoka volt, amikor
egy
télen olyan jégpáncél volt erdőn-mezőn, hogy csak korcsolyával lehetett
közlekedni. A Dózsa György utcán lánctalpas bulldózerek
kígyózva-forgolódva, a
lánctalpak segítségével törték fel, ropogtatták centiről centire a
helyenként
tíz centis jeget.
Év elején, amikor a
karácsonyfákat
tömegesen dobták ki az emberek a szeméttároló mellé, kardot szerettünk
készíteni belőlük, az alsó ágak koszorújából úgy tíz centis végeket
meghagyva
kézvédőnek, legallyaztuk és lehántottuk a fácskákat és bőszen egymásnak
rontottunk, igazából azért vigyázva, hogy ne sérüljön meg senki sem…
A
megfelelő
fa kikeresésekor persze a rajtahagyott csillagszórók, gyertyatartók,
különféle
díszek és szaloncukrok átvizsgálása is rutinosan megtörtént: nem
egyszer
hagytak rajta használhatót a boldog hétköznapokra visszakanyarodó
embertársaink. Ugyanakkor egy –egy érdekes dísznél tudat alatt kissé
irigykedve
nyugtázva, hogy ilyen is van - a megmaradt csillagszórók és
rajtafelejtett
díszek és esetleges szaloncukrok eltávolítása után a kardnak
alkalmatlan fákból
nem egyszer gyönyörű tábortüzet raktunk, ha a helyzet megengedte.
Persze
tiltások mindig voltak, mégis olybá tűnt, hogy vagy mi nőttük ki a
tiltásszegény világot, vagy a tiltások világa szorult egyre szűkebben
és egyre
elviselhetetlenebbül körénk. Talán mindig ugyanannyi volt a tiltás,
csak
eleinte nem éreztük annyira kényszerítőnek őket…
*
Magaviseletből csendes mivoltom miatt a
tanárok szerint példakép voltam nyolc évig. Összes többi tantárgy
átlagos és
alatta. Zenéből a Pionírházi fúvószenekarba való felvételem nyomán
automatikusan legjobb volt az osztályzatom. Testnevelésből a 9 évesen
elszenvedett szembaleset után fel lettem mentve. A blokkok közti háború
cseppet
sem dicső hőse lettem - úgy támadtam és üldöztem őket a lépcsőházuk
bejáratáig,
ahol hatan lőttek vissza rám - hogy sikeresen beleállt egy rozsdás
U-szeg vagy
drót a szemgolyómba. Bőgve siettem haza és útközben indulatosan
kihúztam…
Később mondták az orvosok, hogy nem kellett volna kihúzni. Egy rutinos
harc
logikus következményeként immár egy szemmel nézhettem a világot.
Hamarosan túl
voltam műtéten és az első sokkon, ment az élet tovább. Szégyellős
voltam vagy
lettem, vagy kezdtem lenni, ha vásárolni küldött anyám, a szatyrot a
fejembe
húztam, ha idegen lányok mellett haladtam el. Ettől persze még inkább
felhívtam
magamra a figyelmet. Akkoriban szóltak rám szüleim, hogy ne igazítsam
folyton a
tökömet, hogy húzzam ki magam és ilyenek. Hogy rászoktam lassan arra
is, hogy
beszéd közben nem nézek az emberek szemébe csak később Luka Jancsi
említette
meg oly hatásosan, hogy azóta tudatosan dolgozom rajta.
Sokat
jártunk az erdőbe, ott kezdődött rögtön a házunk mögött. A gyorsabb
odaérés
céljából a lépcsőházunk félemeletén derékmagasságig érő betört ablak
nyílását
használtuk hátsó kijáratként, mert az erdőre nézett. Eleinte egész
közel jöttek
a fák, de egyszer csak megijedtek az illetékesek, hogy ránk csúszik a
hegy és
eltolja a négyemeletes házat. Iszony mély lyukakat fúrtak a ház mögé,
kútgyűrűket
és betont eresztettek le majd följebb a dombon, az erdő fölött erdei
fenyőkkel
ültették tele az addig csak rétként leledző domboldalt, fel egészen a
palabányáig.
A bánya pereméig, mert onnan meredeken lejtett a talaj a másik irányba,
ugyanis
külszíni fejtéssel termelték ki a palát, agyagot, hatalmas krátert
létrehozva.
A mi oldalunkat sikeresen elkezdte visszahódítani a természet, és
néhány
vállalkozó kedvű kiskertész. Ezen a meredeken lefele haladva mindig
valami
csend-oázisban képzeltem magam. Ha épp nem volt senki fürdeni a kráter
mélyén
lévő kis tóban. Szép időben elég sokan jártunk oda, bár mindig
szemfülesnek
kellett lenni, a környéket terrorizáló Kozákék miatt. A fizikai
túlerőnek
számító cigánybandával senki nem találkozott szívesen, megalázták az
embert
jobb esetben, de nemritkán verés lett a vége. Télen sem voltak szebbek
a
kilátások, ha korcsolyázni mentünk a bányatóra és útközben elkaptak,
befogtak
az erdőben szedett tűzifával telerakott szánkó elé, és majdnem hazáig
húzatták,
majd a kézben lévő bőrszíj korbácsként való suhogtatásával elzavarták
az
embert, elejét véve a panaszkodásnak… Nem csoda tehát, hogy a cigányok
megjelenésének első jelére menekült, ki amerre látott. A lehetőségek a
katlanból más úton való kijutásra elég gyérek voltak, tekintettel arra,
hogy
jobbra a bányaüzem, a csillék útja, más szóval a bányászokkal való
találkozás
lehetősége kecsegtetett, szembe a merőlegesen talán húsz méter magas
fal és
végül balra már szintén régi, de már a természetnek átengedett részen
egy kis
mászással, de ki lehetett jutni. Ez utóbbi bizonyult nyerőnek
néhányszor, ha
idejében pattantunk. Továbbá a szemben lévő meredek fölött teraszosan
elrendezett második szint is volt ahová a salakot hordták napközben a
baszkulántok
és billentették be a pereméről, ideális ugrópályát létrehozva
számunkra.
estefelé hazamentek és akkor jöttünk mi. Nekifutásból ugorhattunk, akár
hat-hét
méter mélyre is, nem gondolva a landolással, mert a zuhanási pálya oly
kis
mértékben lett módosítva a meredeken fekvő salak által, hogy szinte
átmenet
nélkül mentünk át az egyik elemből a másikba és csúsztunk még néhány
métert a
barátságos vörös porban, majd másztunk vissza a következő ugráshoz a
merőleges
feketeföld falba kapart lyuk-létra segítségével. Fejedelmi szórakozás
volt, pótolhatatlan
élményekkel gazdagított.
A
mögötte lévő
réten és tisztásokon szoktak a szászok nyáron zenés népi rendezvényeket
tartani. Piknikezésre is kiválóan alkalmas hely, árnyas és napos
foltokkal,
kitűnően lehetett ott élvezni a bódító nyarakat. Nekem mégis másfajta
élményem
maradt meg erősebben. Történt egyszer, talán hóvirágot szedni indultam,
vagy
kakasmandikót, hogy kivételesen arra mentem a mezőn át és közelítettem
az
erdőhöz. Mikor már csak néhány méterre voltam mintha csak vezényszóra
tennék,
megjelentek a kutyák. Egyenes vonalban, egyforma távolságra egymástól,
kiléptek
az erdőből, elém jöttek néhány lépést és fenyegetően mustráltak.
Földbegyökerezett a lábam és éreztem, hogy ha most hátat fordítok és
szaladni kezdek,
akkor kezdődik a vadászat és én vagyok az áldozat. Voltak talán tízen
is, mind
megtermett nagy állat és félelmetesen fegyelmezettek voltak. Ha
emlékezetem nem
csal (halálfélelem közben ki tudja), remegő kezekkel kiszórtam a nálam
lévő
kekszet magam elé és vártam néhány múlni nem akaró percet, amíg, ahogy
jöttek
el nem tűntek. De lehet, hogy utóbbi kekszes dolog egy másik,
juhászkutyákkal
való találkozás alkalmával esett meg. Mindezek ellenére mindig szívesen
jártam
az erdőbe, több volt a szép élmény, mint a rossz tapasztalat. Megesett
például,
hogy egy őzcsapat kellős közepében találtam magam, annyira beleolvadtam
a
természetbe. Hatalmas csokor hóvirág, kakasmandikó, gyöngyvirág,
ibolya,
margaréta vagy májusfa ág volt a gyümölcse ezeknek a kirándulásoknak.
De gomba,
dió, mogyoró, som, vadcseresznye, versengő saláta, csalán, kukorica is.
Szabédra ha kimentünk, ott rengeteg szarkatojást gyűjtöttünk.
A
Maros
partjára is sokat jártunk pecázni, de inkább fürödni, kukoricát
lopni-sütni,
„ereszkedni”. Ez utóbbi céljából kikeresett műhelyekbe, raktárokba
hatoltunk
be, lehetőleg este, de nemritkán nappal, ha nem voltak ott emberek,
hatalmas
traktorbelső gumik után kutakodva. Nem volt sok kellemesebb szórakozás,
mint a
helyszínen szájjal felfújt gumikon fekve - néha ketten, ha elfértünk –
a város
magasabb pontjáról lecsurogni a folyó változatos szakaszain, súgók
hatalmas
hullámain lejtőzni a reptér körüli csendesen a pecázókat figyelni,
elhúzni a
palarétegesnél majd kiszállni ímmel-ámmal a Kombinátnál. De néha a
palánál
kiszálltunk, ahol félsziget-szerű gát szűkítette be a Marost és
keskeny, de
hatalmas sodrású súgó képződött ekképp, kimosva könnyedén a palát,
amitől a
túlsó part négy-hat méter magas meredek lett. Kitűnő lehetőséget
nyújtva az
ugrásra, amit rendszeresen igénybe is vettünk. Csak a nagyon bátrak
ugrottak
fejest, hisz a habzó - tobzódó vízben nem lehetett látni, mikor úszik
el éppen
egy jókora fatörzs…
Ezekben az időkben történt
egyszer,
hogy mint oly sokszor nyáron, vihar kerekedett, amikor épp az üvegházak
és a
kukoricás között haladtunk el a Maros irányába. Az a bizonyos vihar
előtti
csend fenyegetett éppen, amikor néhány esőcsepp kíséretében 1-2 centis
kis
békák kezdtek el potyogni az égből…
Máskor
majdnem tyúktojás nagyságú rögökkel támadó jégeső kényszerített
menedékkeresésre, ugyanott.
Napbarnítva
fürödtünk, napoztunk, csajoztunk, szalonnát sütöttünk. Egy alkalommal
összetársultunk Rafi Lajossal, aki így egyedül nem az a félelmetes
betyár-gyerek volt, hanem egy érdekes figura. Tábortűz mellett
üldögéltünk
csendesen estefelé, amikor hozzánk jött és játékosan megkérdezte, mit
szólnánk
egy libához? Mondtuk neki, jó lenne és már ugrott is a vízbe…. a Maros
ott volt
a legszélesebb és legcsendesebb, a túlsó part közelében úszkáltak a
libák, fölöttük
a parton zöldséges földek és sehol egy ember. Lajos gyorsan,
céltudatosan úszva
megközelítette a libákat és az utolsó métereket a víz alatt úszva
elkapta egyiküket
a lábánál fogva kitekerte a nyakát, majd kihozta a partra a tűzhöz.
Megsütögettük és éjjelig beszélgetve eszegettük, majd a tűz körül
karajként
fekve aludtunk. Néha valamelyikünk felébredt és felélesztette a tüzet a
csillagos éjszakában, véget vetve a didergésnek, aludtunk és a
csillagok
vigyáztak ránk.
Nagyon
elterjedt lett egy időben a csapágyas szekér. Nem kíméltünk senkit és
semmit
egy jó csapágyas szekér összeállításáért, behatoltunk minden gyárba,
műhelybe,
raktárba használható csapágyak után kutatva. Óvatosnak kellett lennünk,
mert a
tettenérés később, szekerezés közben is lehetséges volt. Különös
tekintettel a
csupasz csapágy hangjától az aszfalton, betonon, ahol versenyeket
rendezve
felváltva toltuk egymást: bemerevített vállal az éppen vezető, hogy
jobban
lehessen tolni, és teljes testsúlyával nekiveselkedve a „motor”, hogy
lehagyjuk
a többi résztvevőt. Ez már komolyabb volt a régebbi lovagjátékoknál,
ahol
egymást háton cipelve próbáltuk kitépni az ellenfelet a nyeregből, hol
párosban, hol csapatban, hol lovagi torna-szerűen. A szekérrel
száguldva forma
1-es pilótának képzelte magát az ember és szakszerűen karban tartotta
azt,
zsírozta, olajozta, újra szíjazta. A lakósság nem kis nemtetszése
ellenére, a
csendóra letelte után róttuk köreinket és elteltünk a száguldás
bódulatával.
Valamikor, ahogy jött, úgy tűnt el ez a divathullám is, mint a
tiki-taki,
parittya, csúzli, karbid - robbantás, íjazás, lándzsázás, liánozás.
Májusban
cserebogár mariska, (a bogarak térdben letört combjába szúrt egyik
gombostű,
egy pálcába szúrt másik gombostű és a kettőt összekötő kitinszárny
segítségével
készült ventilátor - szerű bogárröptető) volt a divat pár évente
megjelenésük
alkalmából. A hozzánk szegődő kóbor kutyákkal történő macskavadászatok,
„gecifiolák” gyűjtése a hizlalda-közeli erdőben tűzbedobás céljából,
szalonnasütéses-lerészegedéses kirándulások a Kövérfához (egy akkora
tölgyfa,
hogy hatan-heten kinyújtott karral épp, hogy átértük és három méter
magasban
akkora odú, hogy hárman is belefértünk) Bodon határában, téli lépes
madarászások, mind, mind szép emlékek. A bútorgyár közelében égették a
fűrészport és ottani hulladékot a patak partján, egyéb, kerti hulladék
társaságában. Ott dobáltuk tűzbe az összegyűjtött fiolákat, amik
nagyokat
pukkanva robbantak szét. Odajártunk később a bútorgyár mezőre néző
ablakához,
ragasztó dílerünkhöz, benyújtva az üveg bort kaptuk érte a tejesüveg
ragasztót…
Mikor már mindenki kinőtte körülöttem a ragasztózást én még mindig
űztem. Volt,
hogy egy házunkhoz közeli fa tetején, iskolaruhában, a tejesüveget
magam fölött
egy ágra kötve szívtam, csak szívtam és lejtőztem szebbnél szebb álmok
szárnyán
és a szél ringatott a fával. Alig akaródzott hazamenni. Kellemesen
meleg szél
simogatott és zöld lomb ölelt körül, magyarországi zöld szappant
képzeltem
magam elé, annak az illatát, színét. Évek múlva is kapható voltam egy
kis
ragasztóra, bár lassan átvette a terepet a kísérleti stádium,
trikloretilén,
gyógyszerek, pia. Ez utóbbi meg is maradt, mint hétköznapi
tudatmódosító nagyon
sokáig. Volt, hogy tartottam a szintet hetekig, közben megvolt az első
szerelem, majd elmúlt, vége lett az iskolának második nekifutás után
sem lett
semmi a tízedikből a sok hiányzás miatt, kiszuperáltak a
sorkötelességből és
bejelentett munkanélküli lettem. De előtte még a szokásos Bátosi
almaszedés keretén
belül - amit őszönként ingyen munkával együtt járó kirándulásként
éltünk meg, elvittek
két hétre. Ott néhányunknak nem tetszett a munka és nem teljesítvén
büntetésből
répaszedésre vittek, ami eleinte még vicces is volt, de hamarosan a
szökést
kezdtem tervezni és egy cimborámmal együtt meg is léptünk. Már télbe
forduló
hideg volt, valahol egy rendes román srác beengedett egy hideg lakatlan
házba,
begyújtott és báránybőr subával betakart és reggelit is hozott, majd
valahogy
hazakeveredtünk. Emlékezetem szerint semmilyen komolyabb atrocitás nem
ért
emiatt.
Jártam
kirándulni a hegyekbe, ha tehettem, és beiratkoztam a sziklamászókhoz,
ahol
Taxi már versenyszintre vitte. És közben elváltak már néhány éve
szüleim, zátonyra
jutott kis családunk és mi gyerekek hol felválta, hol mindketten
apánknál
laktunk a szabadság végett, amit ott élvezhettünk. Egy időben még a
cigit is
zsákszámra előre megvette nekem, barátaink kérdés nélkül jártak be
hozzá, akkor
is, ha épp nem volt senki otthon. Különösképpen Kobra vagy Ferike. Ha
volt nő
és nem volt hol, akkor tudták hol a kulcs… Sokszor piáltunk éjszakákon
át,
nappal folytattuk. Áthelyeződött az életközéppontom lassan a
városközpontba. Egyszer
három évre abbahagytam a cigit. Bajusszal beirányoztuk a Retyezátot és
egyhetes
vándorlás lett a vége. Én térkép szerint akartam menni, de Bajusz
megelégelte
és egy ponton rövidítést lehetőségét vélte felismerni. Belementem és
egy
egynapos kirándulás lett belőle egy sűrű vadonban, ahol csak az azt
meredeken
átszelő patak tett valamennyire járhatóvá. Időnként cikkcakkosan,
állatcsapásokon haladva kerültük el az átjárhatatlanabb szakaszokat.
Egyik
ilyen alkalommal, mikor a patak felé mentünk újra és megláttuk azt,
földbegyökerezett a lábunk: alig három-négy méterre előttünk ott állt
teljesen
felegyenesedve egy majdnem szürke barnamedve és szürcsölte a szikláról
lecsurgó
vizet. Ahogy magamhoz tértem valami vakkantás-szerű hang hagyta el a
torkomat,
de akkor a medve már iszkolt is el a szerencsére velünk ellentétes,
szabad
irányba. Rossz elgondolni, ha megszorítottuk volna, biztos szétszed
félelmében.
Később bölényekkel is találkoztunk, a rezervátumban élnek.
Eljött
az
ideje, hogy el kellett költözni a Petőfi térről. Az állomás közelében
volt a
következő állomás, nagyszüleim akkor már nem éltek és Árpi bátyám és
Peti
bátyám laktak még ott.
Kisiklani
látszott az életem, mégis valami minőség rajzolódott ki a kábulat köde
mögött.
Értékes emberi tulajdonságokat véltem felfedezni ebben a környezetben,
az
összetartozás érzése, a betyárbecsület és segítőkészség mindig jelen
volt.
Kobra akkoriban Adéllal volt együtt és gyakran meglátogattak. Közös
érdeklődésünk az irodalomban és zenében hamar megnyilvánult, főleg Adél
figyelemreméltó arzenálja fogott meg nagyon. Kobra katonasága idején is
feljártam Adélhoz kikölcsönözni könyveket, zenét. Túl voltam akkor
Emile Zola
és Rejtő Jenő bűvöletén és jól jött egy adekvát utánpótlás. Bár kissé
zsíros
falatnak bizonyultak némely szerzők, mint Nietzsche, Ancsel Éva.
Sznobizmusnak
jó falat, hogy az előbbi analógiával éljek, de még nem értem meg
ezekre. Hamvas
Béla ellenben telitalálat volt és zeneileg is mélyen érintett a 180-as
csoport.
És
valamikor
közben a megélhetési bűnözés is felütötte a fejét, kapcsolatba kerültem
az
alvilággal. Megrendelésre hordtuk ki a nyugatnak szánt becsomagolt
minőségi
bútorokat éjszakánként az Augusztus 23 bútorgyár adott raktárának adott
polcáról és vittük az éjszaka leple alatt átmenetileg a válogatott
focicsapat
víkendházába, majd reggel a megrendelő címére taxival. A fizetség nem
volt
rossz, ha postai nyereményjegyben is kaptuk, értéke ugyanaz volt, mint
a
pénznek és beváltása egyszerű. És közben munkanélküliség hivatalosan
nem volt,
munkakeresőnek jelentettem magam tehát és retteghettem, hogy valami
nagyberuházásra küldenek az ország másik felében lévő valamelyik
bányába vagy
nagyobb csatornaépítkezésre. Közben akadt ilyen-olyan tetsző-nemtetsző
munka. Hol
Árpi bátyámmal törtem fel kézzel, kalapáccsal, csákánnyal mozaikot
Gyulafehérváron a templomban, majd csiszoltam mozaikot kézzel az
oltárlépcsőn,
míg ki nem lyukadtak az ujjaim, hol apám cégének a reptér közelében
lévő
építőanyag raktárában, szedtük le a beérkező kocsikról a pár tonna
cementet,
oltatlan meszet, míg a huzatban kavargó mészpor lapátolástól orrom
felsebzett,
kimart, fájdalmas ügy lett, hol 12-24 órában zsákoltam anyámmal
műtrágyát a Kombinátban.
Ez utóbbi tartott legtovább, a vagonrakást is megpróbáltam, de nem
bírtam
fizikummal, maradtam a csomagolásnál. Beleadtam minden bosszúmat a
munkába, ha
a bunkernél ültem, (első ember a vonalnál, aki adja az iramot) egymást
érték a
zsákok, amíg nem szóltak, hogy lassabban, vagy nem állították le a
vonalat
valami hiba miatt. Ha mi, csomagolók bírtuk az iramot, a rakodók
állították le
a csúszda végén a futószalagot egy kis időre, hadd teljen meg a
csúszda… Senki
nem tudta rájuk bizonyítani, hogy nem egy zsák állt keresztbe… olyankor
két
ember a csúszda felszabadításával foglalatoskodott komótosan, a többiek
elmentek
kicsit aludni, vagy valamelyik zugba cigizni. Majd végezetül vagy
személyesen,
vagy a függőlegesen futó, a vagontól a csomagolóig vezető cső
kalapálása után
az annak a végére hegesztett vastölcsérbe kiabálva jelezték, hogy mehet
tovább.
Néha megkönyörültem rajtuk és lassú keringőre gondolva, vontatottan
félméteres
helyeket hagytam egy-egy zsák között. Felfedeztem a pihenésnek egy
másik módját
is, a vonal vége táján, a zsákok levarrására szolgáló lábas varrógép
két gépből
állott, a második tartalékként a másik irányba nézett, míg az első
bevetésben
volt, és ha akármi történt az elsővel, egy félkörös függőleges
mozdulattal
cserélni lehetett őket. Rájöttem véletlenül, hogy ha egyszerre nyomom
meg egyik
gépen a lefelé gombot és a másikon a felfelé gombot, akkor olyan
gyönyörű
rövidzárlatot sikerül előidézni, hogy akár egy órát is alhatunk az
éjszakában,
amíg a felzavart villanyszerelő-karbantartó álmosan rá nem jön, hogy mi
is van.
Persze nem lehetett gyakran élni ezzel, hamar rájött a megoldásra és
egyre rövidebbek
lettek az ily módon keletkező szüneteink, míg lassan meg sem érte már.
Egyik
ilyen éjjeli lógás alkalmával ismertem meg a Viktimó néven elhíresült
Viktort,
szintén ott dolgozott valamelyik osztályon, és szintén pihenője volt,
megszólított és nagyon komoly ember benyomását keltette, kifogástalan
viselkedésű úriembernek véltem. Csodálattal néztem erre az alacsony,
izmos, ha
kell gyors, de amúgy meggondolt és nyugodt és bölcs fiatalemberre,
akiről
rebesgetik, hogy ő az egyetlen a városban, aki ellátta a félelmetes
hírnek
örvendő Tárcának a baját.
***
Lassan
egyértelművé vált, hogy valami másnak is kell lenni, mint a meglévőnek,
hogy
nem nagyon van értelme a dolgoknak és megoldásnak kínálkozik a
nagyvilág, akkor
kezdtem elvágyódni és ezzel egyidejűleg idegenedtek el az emberek, fájó
búcsút
kezdtem venni a helytől ahol a világra jöttem. Valami transz-szerű
állapot vett
erőt rajtam, tettem a dolgom és terveztem az utamat az ismeretlenbe, az
újba, a
reménybe. Nem kis hajtóerő volt a hír, hogy Taxinak már sikerült! A
legkézenfekvőbbnek az látszott, hogy társulásban könnyebben megy majd a
szökés,
a bizalom leszűkítette a szóba jöhető személyek körét néhány emberre.
Úgy
adódott,
hogy Lajossal próbáltam először átlépni a zöldhatárt éjjel, vonattal a
határ
menti faluig mentünk majd, lassan de folyamatosan, hogy ne keltsünk
feltűnést
sétáltunk a határ felé lazán. Mezőgazdasági területek következtek, majd
egy
meredek és síkos falú árok állta utunkat, fura fekete vízzel az alján. A túlsó partján már fagyott mélyszántáson
keresztül támadtuk a vélt határt és felmerült bennünk a gyanú, hogy
errefelé
szándékosan szántanak ilyen gyönyörű, körülbelül hatvan centiméter
magas
összeálló bordákat, amiket a fagy is csak erősített, más szóval komoly
sportteljesítménynek bizonyult áthágni az éles föld-tarajokon. Hosszú,
kilométereknek tűnő szakasz megtétele után, remegő inakkal a lelki
kimerültség
határán, a semmi közepén készen voltam feladni, de Lajos lelket öntött
belém és
a mozgónak tűnő, hol távolinak, hol közelinek látszó fényektől
menekülve
visszarohantunk a faluba, mellékutcákat keresve, ahol üvöltő-ugató
házőrző
kutyák jelzései mentén elértük az állomást, fejünk búbjáig sárosan,
vizesen, kimerülten
az iszapfürdő „jótékony hatásaitól”. Felmérve a helyzetet egy lezárt,
de
hamarosan valamerre indulni készülő személyvonatra felosontunk egy, a
két
kocsit összekötő „harmonikán” felfedezett résen át… hideg volt nagyon
és ott
feküdtünk egyik kabinban a székek között dideregve, kékre vált
ajkakkal, amikor
ránk talált egy elemlámpával felfegyverzett vasúti alkalmazott. Az ő
emberségének köszönhetően megúsztuk, ha nem is szárazon, eme első számú
kalandunkat a magyar határral. Emlékezetem szerint valahol átszálltunk
segítségével egy Marosvásárhelyre tartó vonatra, szólt, hogy hamarosan
ott
indul a vonatunk, aztán futottunk is. Örök hála neki, sokat
kockáztatott
miattunk. Szavak nélkül felismerte a kiszolgáltatottságunkat és nem
jelentett
fel. Csodával határos módon nem igazoltattak sehol,
megszárítkoztunk-tisztálkodtunk amennyire lehetett és meglehetősen
patinásan és
fáradtan kerültünk vissza szűkebb hazánkba. A mindennapok folytatódtak,
de
nekem a szűk kis hazám, ahogy erőmet visszanyertem egyre szűkebbnek
tűnt,
úgyhogy hamarosan nekivágtam még egyszer, ezúttal egyedül és több
sikerrel.
Vegyes
érzelmekkel és a hallott mesékre gondolva a határon lelőtt és ott
elkapart
határsértőkről vagy az elfogottakat vérebek közt fél lábon álltató
határőrökről, némi félelemmel vágtam neki egyedül és ezúttal furcsamód
megnyugtatónak tűnt egyedül menni. A múltkori elgyengülésemet addigra
el is
felejtettem. Az előző kirándulás tapasztalatait átkonvertálva és
azokkal
gazdagodva nem tarthatott fel semmi, és amikor a Berettyó állta utamat,
habozás
nélkül átúsztam azon. A túlsó part félen még éles jégtábla fogadott, de
arra
valahogy még felmásztam, majd továbbhaladva egy töltésen felkaptatva,
közben a
felső ruha-rétegeket magamról lekapva és elhullatva mentem csak tovább,
jeleket
keresve, hogy túl vagyok a határon. A faluba beérve, ember alig volt,
de aztán
csak sikerült valakivel összefutni, bekísértek a helyi kaszárnyába,
majd néhány
nap múltán a debreceni menekülttáborba. 1988 karácsonya volt éppen.
Némi
regenerálódás (1-2 hét) múltán, - megadva az ismerős címét, akihez
állításom
szerint mehetek (volt mászó edzőm) Katona Sándor nevű csávó, aki akkor
már
Budapesten élt – nekivághattam Budapestnek vonaton. Nála hívatlan
vendégként
nem sokáig lehettem, de nem is akartam a terhére lenni, köszönettel
tartozom
neki, hogy ki kerülhettem a táborból.
Szerencsés
továbbjutásom konyhasegédként valósult meg, munkásszállón alhattam. A
munka
nehéz volt, de tele voltam reménnyel, hogy most már szabad vagyok.
Voltam a
villamossági műveknél a konyhán, ahol Taxival két pofára tömtük a
raktárban a
süteményt, titkos világrekordok felállítására készülve. Sajnálatos
módon
elfelejtette 20 évvel később az „üti a süti!” jelszót, ami egy kicsit
lehangolt. Annakidején azt hittem, egy életre érvényes jelbeszédet
sikerült
létrehoznunk, de két évtized eltelte után mintha kicserélték volna ezt
az
embert, közös emlékeink mintha nem is lettek volna! Illetve a jelek
szerint
másként őriznénk őket. Gyerekkori gyárlátogatásaink izgalmai, -
természetesen
nem a napközben iskolásként, hanem este- éjjel-szabadidőben és
bejelentés
nélkül - mintha nem is hagytak volna közös nyomot. Az elmúlt
huszonvalahány év
alatt alig párszor találkoztunk, Ausztriában elváltak utjaink miután ő
Weiz
városába került.
Magyarországra
jutásom után is folyamatos levelezésben álltam Adéllal, és miután a
konyházás
után egy merész fordulattal a budapesti állatkertbe bekerültem
ápolónak, de
tartózkodásom hathónapos engedélyektől volt függő - ezért Ausztriába
mentem
tovább, nagyobb biztonság után vágyva, amikor Taxi elújságolta, hogy ő
megy. Onnan
is folyamatosan tartottam Adéllal a kapcsolatot, aminek eredményeképp
újabb hat
hónap elteltével – mivel még mindig nem volt utazásra feljogosító
íratom –
Taxival kalandos kirándulásra szántuk magunkat és meglátogattuk Adélt a
Kerepesi temetőben, a szolgálati lakásban, ahol lakott akkoriban. Egy
hetet
buliztunk ott, szilveszter volt, Lajos már házas volt azt hiszem, ők is
ott
voltak szilveszterkor. Átittam tulajdonképpen azt az időt, az volt a
benyomásom, hogy Kobrával már nincs együtt Adél és ez a benyomásom
vezérelte
továbbá minden tettemet, komoly szerelem-betegség vett lassan rajtam
erőt.
Persze Kobra ezt nem bírta annyiban hagyni, és – egyik vendéglő
látogatás
alkalmából, ahol többen is voltunk – megerőszakolta Adélt a vécében.
Senki nem
értette miért sír a vécéről jövet, eszünkbe nem jutott volna, hogy
azért. Évek
múltán derült ki, már nem volt súlya, talán úgy se volt… Elérkezett az
Ausztriába visszamenés ideje és mikor nyilvánvaló lett, hogy Adél is
velem
tart, Kobra kijelentette, hogy nélküle nem megy sehová… ezért ö is
velünk
tartott. Hosszú séta után Szentgotthárdnál átléptük a határt,
szögesdrót-szétfeszítés és borzasztó fáradságos séta után sikerült a
szállásunkra eljutni, Kobra ment másfelé és sokáig nem is találkoztunk.
Adélt a
lágerbe bejuttattam és vártam, hogy kijöjjön a karanténból, ahol az
iráni
menekültek mind szerelmesek lettek belé. Majd együtt költöztünk
Hartberg fölé,
Pöllauberg felé félúton lévő panzióba. Taxi akkor került Weizba, ott
talált
munkalehetőséget. A segély, amit kaptunk – és a ciginkre sem volt elég,
ezért
néha elcsentem egy doboz cigit a bárból - eleinte csomagok
összeállítására
ment, amiket én édesanyámnak küldtem most már nem is tudom minek.
Valami hülye
menekült-reflex lehetett, kiengesztelni úgy sem lehetett vele,
otthagytam őket,
talán mindörökké… Történt, hogy Adél terhes lett és én nem tudtam
levenni a
válláról a döntést, ami egy szuper orosz eset-utáni-
elhajtó-tabletta lett és egyúttal a vég kezdete is. Továbbra is
féltékeny
voltam és úgy éreztem joggal. Amíg eljártam éhbérért dolgozni –egy
közeli
kastélyba tűzifát vágni, lovakat ápolni, és további házimunkákat
végezni –
addig Adél unatkozó férfiak társaságát élvezhette és én akármit el
tudtam
képzelni, a féltékenység a képzeletnek szárnyakat ad.
A
Caritas-szal való levelezés nyomán Tirolban nyílt lehetőségünk új
életet
kezdeni, szállást és munkát szerveztek nekünk. Feladtuk hát kevés
ingóságunkat
postán és nekivágtunk nagy reményekkel, autóstoppal toronyiránt, talán
két vagy
három nap alatt meg is érkeztünk Zamsba az apácákhoz. A kis ház rendben
volt
bár télen a gatyánk is ráment a szigeteletlen ház kifűtésére. Talán két
hordó
fűtőolajt is eltüzeltünk egy télen, de mégis a mi lakásunk.
Gyors
iramban habzsoltuk a német szavakat, gyűjtöttük a szókincset. Adél
emellett
sajnos a hódolókat is gyűjtötte, talán nem tehetett róla, de a
következő húsz
évben ez a lénye ténye minduntalan töréseket okozott a kapcsolataiban,
a mi
esetünkben 3-4 évet vett igénybe, talán és is hozzátettem, de menteni
nem
lehetett semmiképp. Megviselt nagyon, olyannyira, hogy nem érdekelt már
se
munka, se egzisztencia. Így történhetett meg, hogy Budapesten ott
lehettem a Nap Nap Fesztiválon, amihez hasonló
rendezvényt azóta
se láttam, a szigetfesztivál indulásakor még felidézte ugyan azt a
hangulatot,
de viharos gyorsasággal elüzletesedett volta miatt az évek folyamán
kikerült az
érdeklődésem köreiből.
Amikor
még
aránylag jól voltunk, eljártunk az időközben törzshelyünkké avanzsált
Teresienkeller-be Rézihez, mert tetszett a társaság és kellett a
társaság.
Integrációs törekvéseink egyik lehetősége. Eljártunk máshová is, de ez
közel
volt kis házunk földszinti lakásához. Sorsfordítónak bizonyult egyik
odalátogatásunk alkalmával a bejárat mögött fekvő, a bárszéket még maga
alatt
szorongató sápadt, a jelek szerint holtrészeg figura. Én megértően
átléptem
volna rajta - átírva ezzel az elkövetkező évek történetét – de Adél
talán-együttérzésének köszönhetően nem úgy alakult, hanem felsegítettük
és
megkérdeztük hol lakik? Majd hazavittük a talán ötszáz méterre lévő
faházba.
Útközben meglehetősen felélénkült és meghívott bennünket a sufnijában
berendezett bárba egy italra. A bár, az ital és Reini életformája mély
benyomást tettek rám, talán Adél sem maradt közömbös, de végső soron
mindig
kicsit távolságtartó volt. Ott voltunk egy darabig, majd szívélyes
búcsú után
biztosított bennünket a felől, hogy bármikor szívesen lát. Így
kezdődött rövid,
de erős barátságunk, amiből rengeteg hasznot húztam, bár épp, hogy
életben
maradtam. Egyre gyakrabban jártam hozzájuk, Gabi nevű barátnője is
szívesen
látott és nemsokára, mint családtag voltam náluk, a harmincvalahány
macskával
egyetemben. Hamarosan más dimenziót nyert a tudatmódosítás is, a
különféle
szereknek köszönhetően. Egyik lehetséges magyarázat arra, hogy oly sok
a
kábítószerrel élő fiatal arrafelé az, hogy a láthatár nincs is, vagyis
bármerre
nézel, sziklákba ütközik pillantásod és ez évek alatt nyomasztóvá
válik. Hasis
és kender a legelterjedtebb szerek voltak és majdnem mindenki élt vele.
Adél
választott társasága, a magát felső tízezernek képzelők és a Reiniékat
és
hasonlókat lenézők szintén éltek ezekkel a szerekkel. Volt, hogy olyan
hasissal
kínáltak, ami ópiummal volt megpermetezve és teljesen más dimenziókat
nyitogatott. A szerek hatására, akár ritka használat után is hosszú
időre
érthetőek lettek bizonyos logikai összefüggések, amik aztán a nélkül
lassan
elhomályosultak. Mintha a reflexek mintájára a tudat spontán felmutatná
a
kérdésekre a megfelelő képet különösebb megerőltető logikai fejtegetés
nélkül,
csípőből.
Közben
Reiniékkal egyre több helyről tiltottak ki provokatív viselkedésünk
miatt. A
Kla4, az Allegria, a Theresienkeller, mind jó helyek voltak. Jól jött
ilyenkor
az autó, amolyan házi sofőrként jártam velük a környéket és hogy
kibírjam őket
én is rendesen kivettem a részemet mindenből. Egyik éjszakába nyúló
kocsmakalandjaikból hazafelé arra ébredtem - mikor lezárták az alagutat
és a
hegyen át vezető szerpentinen vezettem haza - hogy a lábam között
szorongatott
kétliteres borosüveg a mellettem lévő ablaknak csapódik, fültövön vág
és
fékezek… amikor felpillantottam, az első kerekek jóformán a levegőben
voltak
már. Máskor meg eltévedtem az autópályán és a dél Tirolba vezető
fizetős
kapunál kötöttünk ki és miután az ott szolgálatot teljesítő személy nem
volt
hajlandó leakasztani a két irányt elválasztó láncot, hogy
visszafordulhassak. Azt
hajtogatta, hogy fizetve menjek tovább, majd húsz kilométer után
megfordulhatok,
és újra fizetve visszaenged. Megfordultam és a forgalommal szembe, a
belső
sávban mentem vissza Innsbruckig százhússzal, lámpázva, dudálva,
integetve a
másik oldalon kék fénnyel követő rendőröknek.
Reini és Gabi a hátsó ülésen meglepően kijózanodva hol
lassabban-t hol
gyorsabban-t kiabáltak és úgy látszik megijedtek rendesen. Elég
kiábrándító
volt az életmegvető, önpusztító életformájuknak ellentmondó viselkedés…
Innsbruckban gyorsan beparkoltunk és megvártuk, míg megnyugszanak a
biztonsági
erők. Megint máskor, de nem egyszer
italosan az autópályára felvezető és levezető kanyar-autodrómokat
vettem úgy
be, hogy súroltam a korlátot. Csodával határos módon soha nem lett
nagyobb baj
és nem is kaptak el. Őrangyalom meglehetősen el lett látva munkával
akkoriban.
Jártunk
Innsbruckban a Haus am Hafenben, egy fura romkocsmában, a bejárat egy
sárba
taposott ajtón keresztül volt, beljebb, a pult mögött álló csávó
szenvtelenül a
szemembe mondta, hogy külföldieket nem szolgál ki… majd kóvályogtunk a
szakadt
épületben, sötét folyosókon, Gabi egy bezárt ajtót berúgott spontán
érzelemtől
fűtve, mögötte valami zenészek próbáltak kevés meggyőződéssel. Reini
udvariasan
megkérdezte, hogy beszállhat-e, és nagyszerű szólót játszott a kezébe
nyomott
elektromos gitáron… szürrealisztikus érzés volt, tán szívtunk is
valamit,
biztos is, akkoriban naponta. Az Utopiában is voltunk egyszer, inkább
sikimiki
hely volt, de fellépett a Canned Heat, véget nem érő szólókkal
eszméletlen jó
zene volt. Reinival már félelmetesen jó barátságban voltam, volt, hogy
több
ágon kommunikáltunk egyszerre, beavatott a Jenisch nép titkos jeleibe
és a
nyelvébe, amennyire csak tudott.
Megesett,
hogy egy általam először látott fiatalember bíztatására Innsbruckba
kirándultunk,
és mivel eltűnt egyik vendéglőben – szélhámosságból talán – pénz híján
az én
kocsimmal visszaindulva Zamsba, Telfs környékén egyértelmű lett, hogy
nem lesz
elég az üzemanyag, ezért betérve egy benzinkútra az autópálya mellett,
mondtam
a kutasnak, hogy most pénzem nincs, e itt van az útlevelem, tankoljunk,
majd a
következő napokban hozom a pénzt. Belement, de megtartotta biztonságnak
az
útlevelet. Visszaérve Zamsba, az unatkozó rendőrök persze igazoltatni
szerettek
volna, én mérhetetlen optimizmussal és naivitással megmondtam, hol van
az
útlevelem, elengedtek, de amint később kiderült azonnal elhozták az
útlevelet
és félremagyarázva az egészet - mint később kiderült – csalás vádjával
bíróság
elé állítottak. Amikor két nap múlva, mit sem sejtve vittem a pénzt, a
kutas
mondta, hogy az útlevél a rendőröknél. Furcsa módon a megnevezett
bíróságon
való kitűzött tárgyalásra megjelenésemkor derült csak ki, hogy a vád
visszavonva. Nem vették maguknak a fáradságot, hogy kiértesítsenek.
Vélhetően
valamelyik fontoskodó fogaskerék egyszerűen korrigáló, és
integrálás-serkentő
szándékú mulasztás alapján a kötelességteljesítés mellőzése mellett
döntött – a
gépezetben jó szemmel nézett és semmilyen rizikóval nem járó tettét a
szervezet, ha kell, teljes mellszélességgel megvédi. Természetesen
renitenciáim
mappája ezzel is nagymértékben hízott.
Budapestre
kirándulásunk is rengeteg új ismerőssel gazdagított a Reini barátkozós
lényének
köszönhetően. Volt, hogy skinhead gyerekkel boroztunk az aluljáróban,
volt,
hogy kiültünk koldulni a járdára. Oda pihenni ültünk le eredetileg, de
heccből
kitette Reini a sapkáját maga elé, és egy járókelő, talán szintén
heccből
beledobott valamit. Kezdtük komolyan venni az ipart, míg valaki ki nem
hívta a rendőröket…
Féktelenül élvezte a várost, nekifutásból ugrott bele a Duna alá vezető
hosszú
mozgólépcsőbe a metróban, majd cipeltette magát, mondván, hogy eltörött
a lába.
Majd vidáman felpattant egy idő után, és kinevetett mindenkit, hogy ezt
bevették neki… Az Orczy kertben HBB koncert után Hobóval
fényképezkedett,
voltunk Sonia és a sápadtarcuk koncerten is. Az Omszki tónál is voltunk
hűsölni, aztán bele a városi éjszakába. Gabi a kidobóval is
összeverekedett a
Tilos az Á-ban. A belvárosban a striciket provokálta Reini, míg meg nem
kergették. Egyik kocsmában lincshangulat táján védelmünkre szállt egy
hosszú
bőrkabátos, nagykarimájú kalapos csávó, ö lett a Czigler Zsolt.
Hétpróbás ívó
cimborának bizonyult és meg is lett hívva Tirolba Reiniékhoz. Egy másik
csapatot is verbuvált Reini, ha jól emlékszem, az Orczy kertben szedte
össze
őket: Feri, Zsofi és Költő. A Feri lakása egy hippi tanyához
hasonlított, a
Lonyai utcában volt és gyakran aludtunk ott. Végezetül őket is meghívta
Reini
Tirolba. Az észvesztő bulizást ott folytattuk, miután gyarapodtunk négy
fővel.
Adéllal
való
válásom is egyre közelebb került, már egymás ellen játszottuk ki a
társadalom
alsó és felső rétegeit, mesterien szerveztük a bulikat úgy, hogy a
másik
visszavágjon választott társadalmi csoportjával. Egyik oldalon elismert
zenészek, birtokosok, művészek, kézművesek, a társadalom megbecsült
tagjai, a
másik oldalon munkakerülők, cigányok, kábítószeresek, apagyilkosok,
rablógyilkosok, öngyilkosok, alkoholisták, a társadalom lenézett
tagjai. Egyik
ilyen hangos buli után, miután kétszer is kijöttek a rendőrök és
valamikor
elmentünk máshová, mikor hazajöttem nem talált a kulcs a zárba. Utcára
kerültem, Adél elhelyezkedett valahol. Majdnem életem mélypontja volt
ez. De
továbbra is folytak kemény önpusztító tevékenységeink Reinival és
Gabival.
Egy
darabig
Reiniéknál házaltam, laktam a Ford buszban is, míg télen ki nem
ráncigáltak a
rendőrök azzal, hogy nem hagynak itt megfagyni. Következő állomás a
DOWAS (Durchgangs
Ort für Wohnung- und Arbeit -Suchende) nevű hajléktalan szálló
Innsbruckban
ahol egy Mario nevű punk gyerek a beköltözésem napján mindenkit
meghívott egy
Trippre, mint utóbb kiderült, nagyobb LSD szállítmánytól akart ily
módon
szabadulni… Szobatársam harapófogóval osztotta a hasist eladásra, jó
társaságba
keveredtem. Reggel hétkor el kellett hagyni a házat és már előtte
körbejárt a
Red Bull dobozból hevenyészett pipa…
……………………………………………………………………………………………………………………………………………….
ugrás
a
mába:
sok-sok évvel később
Bécsben, az ötödik
kerületben, városi lakásban, túl Adélon, túl Emesén immáron Edinával
révben és
jóval nyugodtabban. Jó néhány munkahelyen túl és az időközben elkezdett
állampolgársági eljárásban elszenvedett „verességen” túl (vakvágányra
helyezve
az osztrák állam által a román állam segítségével). Nyolchónapos
„próbanyugdíjon” túl, amit senki nem ért furcsa módón, de folytatom.
Czigler
Zsolton túl, akivel az utóbbi időben levelező viszonyban álltam, ha
lehet ezt
úgy nevezni. (Az egymás mellett elbeszélés már-már kóros méreteket
öltött,
amiben nem kívánok a továbbiakban részt venni)
A felismerésen túl, hogy
az asztalos szakma
mai követelményei embertelenek ezért nem kívánom gyakorolni ebben a
formában.
Meglehet más szakmák is hasonló irányba haladnak - nem tudom megítélni.
Halvány
elképzelésem sincs mi lesz az a foglalkozás, amit űzni fogok.
Ha Edina bizonygatta is,
hogy
maradjak csak itthon, nem lesz ez sokáig tartható.
Önkéntes börtönöm
szabadsága
korlátozott. A nyomás érzete megnehezíti az elvonást, amit a
kenyérkeresési
munka által való öndefiníció káros hatása alól igyekszem elérni.
A fékek és ellensúlyok
működnek
rendesen.
…………………………………………………………………………………………………………………………………………..
Intermezzo
Czigler Zsolt végre
felvette a
szkájpon a kapcsolatot, megtalálta a hangot és egy tízórás beszélgetés
után -
amiben kilenc óra négy perc után tartottuk az első szünetet - nem sok
hajlandóságot érez rá, hogy kibeszélje magát. Na, jó egyszer még
jelezte
igényét, amit csak utólag vettem észre, lévén nem mindig bekapcsolva a
szkájp.
Sajnálatos
módon a legkisebb mértékben sem figyelünk egymásra. Tényként
állapítanám meg,
hogy állandóan, és nyomasztóan az az érzés uralkodik el rajtam, hogy
elbeszélünk egymás mellett, most már egyre inkább. Sikerül egyre
rövidebb idő
alatt egyre hosszabb időkre összeveszni… Egymás szeszélyeit egyre
nehezebben
bírjuk, egymás paranoiáját leparanoiázzuk, sötöbö. Béke pöreire!
……………………………………………………………………………………………………………………………………………
Immár
ötvenen túl megállapíthatom, hogy a rám rakott előítéleteket sikerült
többé-kevésbé levakarnom magamról, és ennek megfelelően szabadnak is
érzem
magam. Sajnos magányosnak is, mert a bennmaradtak vagy nem hajlandóak
együtt
haladni velem ezen az úton, vagy nem érnek rá velem találkozni.
Mindenesetre
rengeteg munkám van a megfelelő nyitottság kialakításában es
fenntartásában,
ezért én se nagyon érek rá eszmecserézni azokkal, akik a jelek szerint
homlokegyenest ellenkező irányba rohannak - a populista örök maradi
politikusok
karjaiba. Így élünk.
[1]
Csak
jóval később tudtam meg, hogy egy Kongói tartomány és város neve lett
kölcsönvéve szellemesnek vélt, rasszizmus-mentességgel nem vádolható
kortársunktól - mindenesetre szélesen elterjedt.