Ha én kosárfonó lennék "Szerbiában"

Ha fiatal szüleim nem felejtettek volna el csecsemőkoromban, kosárban a Maros hullámaira kirakni és a folyó visszafelé folyt volna akkor , felháborodása jeléül, könnyen meglehet, hogy Marossárpataknál a sárpataki kosárfonók fűzfavesszőgyűjtés közben felfigyeltek volna elhaló sírásomra és kihalásztak volna az októbervégi hűvös hullámokból, ahol kosaram egy kövön felakadt volna éppen.

Befogadtak volna és életem ott folytatódott volna szegény körülmények között, de szorgalmas alkotásban, letisztul létben alázattal gyűjtöttem volna a fűzfavesszőt, vittem volna haza és főztem volna ki, majd hántottam volna azt - hogy kosarat, szekrényeket, ülőbútort fonhassunk belőle. Eszembe nem jutott volna valami mást csinálni, hisz annyira egyértelmű lett volna, hogy csakis ez lehet az, amit ott és akkor tehetek, tennem kell. Nem érteném, miért nevezik életem középpontját nyíltan lenéző szándékkal "cigánytelepnek". Inkább lennék büszke a Szerbia névre - ahogy neveznénk mi és mások is településünket - ahol mind kosárfonással foglalkoznánk.

A dolgok ilyetén történő alakulása ugyancsak sok mindent megmagyarázna.

A rokonokkal való kapcsolataim milyenségét mindenképpen, ha ezt a két életet párhuzamosan el tudnánk képzelni - érthető lenne, hogy miért ilyen lagymatag kötelék ez - mostanra idestova semmilyen érintkezésre lecsavart láng, meglehet részemről helyeselt alakulása a kapcsolatainknak, részben a személyiségek alakulásának ismeretében nem tartható elítélendőnek, részben alapállásba zökkent, az eleinte rosszul értelmezett rokoni kötelességérzetből, vagy fizikai kényszerűségből ápolt kapcsolattartás a családot összetartó nagymamám halálával megszűnt.

Harmincéves távlatból még csak kezdem megérteni apámat, aki egy vadász-halász kirándulásunk alkalmából mintegy véletlenül a Maros partján fekvő település felé irányította lépteinket és anyám nővérét, cigány férjét meglátogattuk. Anyám nővérének a létéről se tudtam addig - nagynéném, aki választása miatt ki lett tagadva és mélyen el lett hallgatva létezése is. Ekkora távlatból nem tudom, mennyire volt tudatos apámtól ez a kirándulás, mindenesetre most óriási jelentőségűnek tartom.

Sokáig őriztem a nagynéném férjétől ajándékba kapott rugós fedelű bedobó nyílásos haltartó kosarat, amit vállra akasztva, vízben állva is lehetett volna viselni, ha nem becsültem volna eléggé… de nem is pecáztam én úgy, hanem megvoltak a bevált egyéb módszereim a halak megőrzésére.

Apámról és magamról egyaránt elmondhatom, hogy az ezen a földön oly széleskörűen elfogadott és elvárt mélységes lenézést és kirekesztést a cigányok ellen a többséggel nem osztottuk és amennyiben csak tehettük, tettünk is ellene.

Ez a sárospataki látogatás mély benyomást tett bennem, és ha nem is emlékszem a részleteire, nagyon megtetszett a tiszta udvar, a fűzfavesszők látványa és szaga, a csend és nyugalom, ami uralkodott a tájon. Az egyszerűség nagyszerűsége. Egy szentséges oázissá alakult emlékezetemben.

Talán.

Egyszer.

Valamikor.

 

Fudaraku László  2013.03.11.