Túl kicsi ez a nyár nekünk. Annyi különféle elképzelés ütközik a közös tereken, hogy óhatatlanul összeszólalkozásoknak vagyunk kitéve.
Az is lehet, hogy az ember, aki zenének gondolt zajjal szórja meg jó hangosan az általa lefoglalt dunai partszakaszt, csak segélykiáltásnak szánja az akcióját, üres életének valamilyen töltetet szeretne adni – de az is lehet, hogy csak hétköznapi elnyomottságából eredő hatalmaskodási vágyának tesz eleget, amikor eldönti, hogy az odavetődött emberek igenis hallgatni fogják a szart, amit ő rájuk szór…

Amikor rám kiabált, hogy máskor kössem meg a kutyát, mert az ő ott lévő két kutyácskája közül az egyiket már megtámadták mások, akkor visszakiabáltam, hogy nem halkítaná már le – nem hallok semmit. Erre egészen közel jött, úgy mondta el még egyszer.
Megkérdeztem, hogy a kutya odament-e, mondta, hogy nem – gondoskodjak róla, hogy nem is megy oda - mondta még, mintha-megnyugodva. Mikor ismételten megkérdeztem, nem halkítaná le, azt mondta, hogy ők itt ülnek egész idő alatt, és különben is, a többiek is szeretnék hallgatni. Erre nem volt más mit mondani, mint: vagy úgy, vagy úgy. Úgy nagyjából egy órán keresztül hallgattam volna a hullámok susogását, zúgását, csapkodását – de be kellett érnem a látvánnyal, mert azt a szart kellett hallgatnom. Aztán otthagytam az öblöt a középen heverésző mulya román családdal – nem sokat hallottam őket méltatlankodni, pedig a nagymama nem hiszem, hogy kifejezetten örült a „tuc-tuc” zenének.
Akkor sem, amikor az önjelölt dj érkezésükkor szemérmetlenül segítségükre sietett, amikor az aszfalt szélén megálltak kicsit a kerekesszékkel – utasításokat osztott ki, hogy: - csak lassan!, - óvatosan! – a nagyon pici „lejtőn” való legurulás alatt. Még tegezve megkérdezte, hogy az ő szatyra az, az aszfalt szélén? - majd azt is utánuk vitte azon a három méteren... Mindezt csak úgy a szemem sarkából figyeltem meg, a kutyával voltam elfoglalva, meg a „fremdschämen”-nel. Amúgy nem sokkal rá már nem tudtam, ki is ült abban a kerekesszékben – mindenki vidáman mászkált ide-oda - a nagymama is.

Lovagias alkatom mélységesen felháborodott ezen a lovagiasságban tetszelgő, de inkább karikírozásban kiteljesedő akció láttán, egyel több ok az első felvetésem valószínűsége mellett. Statisztákká tesz minket az élete eljátszásához egy élete értelmét nem találó elkeseredett ember, és tehetünk, amit akarunk, mind ennek a darabnak a szereplői leszünk.

Ez az emberi pók beült az öböl sarkába, kiszőtte hálóját, és aznap csömörlésig ő ül a rendezői székben, aki odamegy és ottmarad, az az ő áldozata arra az időre, az ő üres életét hivatott kitölteni…

***

Kotzbrocken úr genetikailag arra van programozva, hogy leigázza, gyarmatosítsa a világot.

Ennek a legmesszemenőbbekig meg is próbál eleget tenni, a méltatlankodó egyedeket pedig megátalkodottságának megtapasztalása előbb-utóbb menekülésre készteti – tudnunk kell ugyanis, hogy Kotzbrocken úr csataterei többnyire ott helyezkednek el, ahol más a pihenésnek, a kikapcsolódásnak a lehetőségeit keresi… Ugyanakkor áhítozik alakításának elismerésére – soha nem vezetne át egy vakot egy kietlen környéken a forgalmas utca másik oldalára, ha nem látná senki.

Alapvető igénye neki, hogy szociális érzékenységének mímelését valaki regisztrálja, lássa, elkönyvelje – tudomásul vegye.
Kotzbrocken úr könyörtelen céltudatossága mellett egy szeretnivalóságra vágyó ember, a hivatásához való hűtlenség viszont szóba se jöhet – így marad, aki volt: Kotzbrocken.

Életében sok embert megtévesztett már és sokat meg is fog még téveszteni, de minderről ő nem tehet igazán: a hivatása neki ez.
Ezért szeressük, ne másért.

Hogy bezáruljon a kör.